Valahol Északföldön,

576, nyara

– Ez a pokol – mormogta Shev, ahogy átlesett a kanyon pereme fölött. – A pokol. – A nedvességtől feketén csillogó kőfal beleveszett a mélységbe, valahonnan messze lentről sebesen rohanó víz csobogása hallatszott. – Istenem, de gyűlölöm Északföldet!

– Ó, nagyon is tisztában vagyok vele. Kurvára nem figyel rám senki.

– Valamiért – felelte Javre, és hátrasimította az állandóan nyirkos levegőtől tartását vesztett haját – az a sanda gyanúm, hogy Isten nem figyel rád.

– Én igen.

Javre elfordult a peremtől, és szokásos öles lépteivel továbbindult a szakadékkal párhuzamosan vezető ösvényen. A fejét az esővel mit sem törődve hátravetette, átázott kabátja sáros vádliját csapkodta.

– Mindazonáltal rendkívül untat, amit hallok.

– Ne játszadozz velem, Javre! – Shev a nő után sietett, igyekezett kilesni a legkevésbé ingoványos pontokat, és egyikről a másikra ugrálni. – Most már nem nagyon bírok többet elviselni.

– Folyton erről pampogsz, aztán meg másnap még többet elviselsz.

– Kurva dühös vagyok!

– Elhiszem.

– Komolyan beszélek.

– Ha külön be kell számolnod róla valakinek, hogy dühös vagy, sőt mi több, arról is, hogy komolyan beszélsz, akkor a dühöd egészen bizonyosan nem érte el a kívánt hatást.

– Rühellem a kurva Északföldet! – Shev nagyot toppantott, mintha bármiben is kárt tehetne saját magán kívül, de csak annyit ért el vele, hogy sár fröccsent fel a lába nyomán. Persze sokkal mocskosabb meg lucskosabb már úgysem lehetett. – Az egész hely csupa szar.

Javre vállat vont.

– Mint ahogy minden más hely is.

– Hogy bírja ki bárki ezt a hideget?

– Valójában üdítő. Ne duzzogj! Akarod, hogy vigyelek a hátamon?

Ami azt illeti, Shev nagyon is szerette volna, de sértett büszkeségből ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is gyalog cuppogjon a sárban.

– Te gyereknek nézel engem, baszki?

Javre felhúzta vörös szemöldökét.

– Neked sosem mondták, hogy csak olyan kérdéseket tegyél fel, amikre tényleg szeretnéd tudni a választ? Szeretnéd tudni a választ?

– Akkor nem, ha csak elvicceled az egészet.

– Jaj már, Shevedieh! – Javre lehajolt, hatalmas karját Shev vállára tette, és úgy megszorította, hogy kis híján összeroppantotta benne a csontokat. – Hol van az az életvidám csajszi, akit Westportban úgy megszerettem? Aki csak nevetett, ha méltánytalanság érte, és állandóan ott volt az a huncut csillogás a szemében?

A nő izgő-mozgó ujjai Shev hasa felé kúsztak.

Shev felemelte a kését.

– Ha meg mersz csikálni, bazmeg, leszúrlak!

Javre felfújta az arcát, elvette a karját, és tovább csörtetett a sárban.

– Ne legyél már ilyen színpadias! Nagyon fárasztó tud lenni. Nem kell ide más, csak hogy megszárítkozz valahol, meg hogy kerítsünk egy csini kis parasztlányt, akivel összebújhatsz, és reggelre máris jobban fogod érezni magadat.

– Errefelé nincsenek parasztlányok! Nincsenek lányok! Nincsenek parasztok! – Körbemutatott a végtelen ködön, a sáron meg a nyavalyás köveken. – A rohadt életbe, itt még reggel sincs!

– Ott egy híd – bökött előre Javre a szürkeségben. – Látod? Máris sokkal jobban állunk!

– Életemben nem voltam így feldobva – dörmögte Shev.

A híd valójában faragott rúnákkal teli madárszaros oszlopok közé kifeszített rongyos kötelek kusza szövevényéhez csomózott korhadó deszkákból állt, és meglehetősen veszélyesnek tűnt rajta az átkelés. A közepén mélyebbre süppedt, mint Shev hangulata, és ahogy beleveszett a szédítő semmibe a kanyon fölött, recsegő deszkái rémisztően hintáztak a szélben.

– Kurva Északföld! – mordult fel Shev, amikor megérkezett az oszlopokhoz, és óvatosan megrángatta a köteleket. – Még a hidak is szarok!

– De a férfiak nagyszerűek – jelentette ki Javre, és minden félelem nélkül nekivágott az átkelésnek. – Távolról sem kifinomultak, viszont lelkesek.

– Nagyszerű. – Shev váltott egy kölcsönösen bizalmatlan pillantást az egyik oszlop tetején ülő varjúval, aztán követte a másik nőt. – Férfiak! Na, ők aztán egyáltalán nem érdekelnek.

– Meg kellene próbálkoznod velük.

– Próbálkoztam. Egyszer. Rohadtul semmi értelme nem volt. Mintha olyasvalakivel akarnék társalogni, akivel nem beszélünk közös nyelvet, ráadásul gőzünk sincs, mi a másik kedvenc témája.

– Hát tény és való, hogy nem mindegyik használja ugyanolyan jól a nyelvét.

– Nem! Egyszerűen nem! Szőrösek, darabosak, ügyetlen nagy ujjakkal, és… a golyóik meg! Ember, ezeknek golyóik vannak! Erre mit lépsz? Annál visszataszítóbb testrészt el sem tudok képzelni. Egyszerűen… rosszul van kitalálva, és ennyi.

Javre sóhajtott.

– A teremtés szégyene, hogy nem lehetünk mindannyian olyan tökéletesen megformázva, mint te, Shevedieh, én ruganyos kis véznaságom!

– Több kurva hús lenne rajtam, ha nem a szép reményeinket ennénk vacsorára azon a pár nyúlon kívül, amit néhanapján elkapunk. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de legalább nem himbálózik egy zacskó kurva kavics a térdemnél… Pillanat!

A híd rogyadozó közepén jártak, ahonnan egyik sziklafal sem látszott. Csak a kötelek vesztek a szürkeségbe mindként irányban.

– Mi van? – mormogta, és megtorpant.

A híd tovább lengett. Nehéz léptek közelítettek feléjük.

– Valaki jön a másik irányból – mormogta Shev. Fordított egyet a csuklóján, mire a kabátja ujjából ujjai közé csusszant a tőr. Ha rajta múlik, a legszívesebben soha nem harcolt volna senkivel, de az idők során kénytelen-kelletlen megtanulta, hogy ha készenlétben tart egy fegyvert, abból nem lehet baj. Ha másra nem jó, legalább jó témát szolgáltat a társalgáshoz.

Egy alak kezdett kirajzolódni nem messze tőlük. Először csak a körvonalai látszottak bizonytalanul a szél forgatta ködben.

Egy darabig alacsony férfinak tűnt, aztán kiderült, hogy magas. Egy gereblyét vetett át a vállán. Nem. Egy rettenetesen hosszú kardot vetett át a vállán.

Shev kilesett Javre háta mögül, várta, hogy a helyzet magától megoldódjon, és sikerüljön végre kihámoznia valami értelmet a történtekből. Hát nem sikerült.

– Ez… szokatlan – mondta Javre.

– Kurva Északföld! – mormogta Shev. – Már semmi nem tud meglepni idefent.

A férfi kétlépésnyire tőlük megállt. Mosolygott, de a mosolya inkább őrületről, mint vidámságról árulkodott. Szerencsére nadrág azért volt rajta, még ha különösen rosszul kikészített bőrből is varrták, csizmája szárát pedig egészen abszurd szőrme keretezte. Felül viszont teljesen pucér volt. Sápadt felsőtestén duzzadtak az izmok, harmatcseppektől gyöngyöző bőrén hegek futottak keresztül-kasul. A kard közelről még nagyobbnak tűnt, mintha egy optimista kovács egyenesen óriásoknak készítette volna. Majdnem olyan hosszú volt, mint a tulajdonosa, pedig az is jól megnőtt, ugyanis nagyjából pont a szemébe tudott nézni Javrénak.

– Valaki kompenzál valamit – dörmögte maga elé Shev.

– Üdvözletem, hölgyeim! – szólt a férfi erős akcentussal. – Szép napunk van.

– Kurvára nem – mordult fel Shev.

– Hát attól függ, honnan nézzük, nem igaz? – A férfi kíváncsian húzta fel a szemöldökét, aztán amikor egyikük sem válaszolt, folytatta. – Blighi Whirrun vagyok. Egyesek Törtmogyoró Whirrunnak hívnak.

– Gratulálok – mondta Shev.

Az idegen ennek láthatóan örült.

– Ezek szerint hallottatok rólam?

– Nem. Hol a fenében van Bligh?

A férfi vágott egy grimaszt.

– Őszintén szólva nem tudnám megmondani.

– Javre vagyok – monda Javre kidüllesztve tekintélyes mellkasát –, Hoskopp oroszlánasszonya.

Shev a szemét forgatta. Istenem! A harcosok meg a gagyi címeik, a gagyi bemutatkozásaik meg a gagyi melldüllesztéseik.

– Éppen átkelünk a hídon.

– Á, én is!

Shev a fogát csikorgatta.

– Mi van? Azon megy a verseny, hogy ki tud nyilvánvalóbbat annál, ami amúgy is nyilvánvaló? Éppen a híd kellős közepén találkoztunk, nem?

– Igen. – Whirrun mély lélegzetet vett az orrán keresztül, aztán elégedetten kifújta a levegőt. – így igaz.

– Nem semmi kard – jegyezte meg Javre.

– Ez itt a Kardok Atyja, és az emberek vagy száz nevet adtak már neki. Hajnali Borotva. Sírásó. Véres Aratás. Fent És Lent, Scac-ang-Gaioc a völgylakók nyelvén, ami azt jelenti, hogy Világok Kettéhasítója, a csata, amit az idők kezdetén vívtak, aztán a világ végén megint megvívják. Egyesek szerint Isten kardja, és a mennyekből hullott le közénk.

– Huh! – Javre felemelte a többé-kevésbé kard alakú rongyköteget, amit magával hordott. – Az én kardomat egy lehullott csillagból kovácsolták.

– Az csak kard alakú rongykötegnek látszik.

Javre összehúzta a szemét.

– Becsomagolva kell tartanom.

– Miért?

– Nehogy a ragyogása elvakítson.

– Óóóóóóó! – csillant fel Whirrun szeme. – Az van, hogy most már nagyon szeretném látni. Azért meg tudom alaposan nézni magamnak, mielőtt megvakulok, vagy…

– Azt is kipróbáljátok, ki tud messzebbre pisilni? – tudakolta Shev.

– Sosem pisilnék versenyt egy férfival. – Javre kitolta a csípőjét, az ágyékához nyomta az ujját, és ujjával leírta a valószínű ívet. – Próbáltam, és mondhatsz, amit akarsz a farkakról, sokkal nagyobb távolságot lehet produkálni velük. Sokkal nagyobbat! Mi van? – Felhúzott szemöldökkel nézett hátra. – Egyszerűen nem lehet megcsinálni, mindegy, mennyit iszol előtte. Na most viszont, ha te akarsz versenyt brunyálni velem…

– Nem akarok! – csattant fel Shev. – Jelenleg nem vágyom másra, csak egy száraz helyre, ahol megölhetem magam.

– Olyan színpadias tudsz lenni! – csóválta a fejét Javre. – Olyan színpadias. Fárasztó néha.

Whirrun vállat vont.

– A túlságosan színpadiast csak egy hajszál választja el a nem eléggé színpadiastól, ugyebár.

– Igaz – gondolkodott el Javre. – Igaz.

Egy pillanatra csend lett, csak a híd nyikorgott halkan.

– Nos – mondta Shev – igazán kellemes beszélgetés volt, de bennünket a thondi Nagytemplom ügynökei kergetnek, nem is szólva Középsőujj Horald felbérelt embereiről, úgyhogy ha nem bánod…

– Ami azt illeti, bánom. Engem is üldöznek, méghozzá Északföld királyának, Bethodnak a bérencei. Az ember azt hinné, hogy jobb dolga is van most, hogy ezt az őrült háborút vívja az Unió ellen. Akármit is gondoljunk Bethodról, azt el kell ismerni, hogy kitartó.

– Kitartóan seggfej – jegyezte meg Shev.

– Ezzel nem szállok vitába – lamentált Whirrun. – Minél nagyobbra duzzad egy ember hatalma, annál inkább zsugorodnak a jó tulajdonságai.

– Igaz – gondolkodott el Javre. – Igaz.

Megint hosszú csend következett. A feltámadó szél riasztóan himbálta a hidat. Javre és Whirrun komoran meredtek egymásra.

– Térj ki az útból – mondta Javre –, és már itt sem vagyunk.

– Eszem ágában sincs kitérni. Főleg nem egy ilyen keskeny hídon. – Whirrun kissé összehúzta a szemét. – És kissé sértőnek találom ezt a hangnemet.

– Akkor az érzékeny lelkedet még jobban meg fogja viselni a csizmám a seggedben. Állj félre az útból!

Whirrun lekapta a Kardok Atyját a válláról, és a hegyével a hídra támasztotta.

– Attól tartok, hogy végül mégiscsak meg kell mutatnod nekem azt a kardot, asszony.

– Ahogy óhajtod…

– Várjatok! – csattant fel Shev. Átbújt Javre hóna alatt, és felemelt kézzel intette nyugalomra a kakaskodókat. – Várjatok egy pillanatot! Kinyírhatjátok egymást, áldásom rá, de ha mindenáron ezen a hídon akartok hadonászni a vitathatatlanul lenyűgöző kardjaitokkal, jó eséllyel elvágjátok az egyik kötelet, márpedig akkor nem csak egymást nyírjátok ki, hanem engem is, ez esetben viszont szó sem lehet az áldásomról.

Whirrun felhúzta a szemöldökét.

– Mond valamit.

– Shevediehnek vág az esze – bólintott Javre. Visszamutatott abba az irányba, ahonnan jöttek. – Menjünk vissza a mi oldalunkra, ott megküzdhetünk.

Shev felnyögött.

– Szóval nem vagy hajlandó útjára engedni, de boldogan visszabattyogsz, hogy verekedhess vele?

Javre értetlenül nézett.

– Hát persze. A jó modor nem kerül semmibe.

– Pontosan! – jelentette ki Whirrun. – A jó modor a legfontosabb annak, aki törődik az illemmel. Ezért kell az én oldalamra mennünk, hogy ott verekedhessünk meg.

Most Javrén volt a sor, hogy összehúzza a szemét. Majdnem olyan veszélyes szemösszehúzó volt, mint harcos, ami azért igazán nem semmi.

– Az én oldalamra kell mennünk.

– Az enyémre – vicsorította Whirrun. – Ragaszkodom hozzá!

Shev megdörzsölte a halántékát. Csoda, hogy az elmúlt pár évben nem koptatta el teljesen.

– Tényleg ekkora barmok vagytok? Azon estek egymásnak, hogy hol essetek egymásnak? Mi erre tartottunk. Ő most felajánlotta nekünk, hogy menjünk erre. Akkor menjünk erre!

Javre még jobban összehúzta a szemét, már csak két keskeny kék csík maradt belőle.

– Rendben. De ne hidd, hogy lebeszélhetsz bennünket a küzdelemről, Shevedieh.

Shev lemondóan felsóhajtott.

– Távol álljon tőlem, hogy megakadályozzam a vérontást.

Whirrun beszúrta hatalmas kardját egy szikla repedésébe.

– Tegyük félre a pengéinket. Ha a Kardok Atyja előkerül a hüvelyéből, vért kell ontania.

Javre felhorkant.

– Félsz?

– Nem. Egy Shoglig nevű boszorkány megmondta, mikor és hol fogok meghalni. Nem itt, és nem most.

– Aha.

Javre letette a maga kardját, és nekilátott, hogy sorban egymás után hangosan megropogtassa az ujjait.

– Arról is beszélt, hogy össze fogod szarni magad, amikor mocskosul megrugdoslak?

Whirrun elgondolkodva nézett maga elé.

– Azt valóban megjósolta, hogy összeszarom magam, de egy romlott ragu miatt, és különben is, az már megtörtént. Még tavaly Uffrithnál. Azért hordom ezt az új nadrágot. – Kissé előrehajolt, hogy rámosolyoghasson a szóban forgó ruhadarabra, majd összeráncolt homlokkal Shev felé fordult.

– Bízom benne, hogy a szolgád nem ártja bele magát ebbe.

– Szolga? – csattant fel Shev.

– Shevedieh nem a szolgám – mondta Javre.

– Köszönöm.

– Legalábbis csatlós. Még az is lehet, hogy segéd.

Shev csípőre tette a kezét.

– Társak vagyunk! Duó!

Javre elnevette magát.

– Nem. Hogy duó? Nem, nem, nem!

– Akármi is ő – mondta Whirrun –, sunyinak tűnik. Nem akarom, hogy hátba szúrjon.

– Amiatt ne aggódj, bazmeg! – csattant fel Shev. – Hidd el nekem, ha egyáltalán nem veszem ki a részem ebből a hülyeségből, azt is túlzásnak érzem. Ami pedig a sunyiságot illeti, én mindent megtettem, hogy felhagyjak a szakmával, és nyissak egy pipaházat a füstölőknek, de a társam felgyújtotta.

– A legjobb esetben is segéd – jelentette ki Javre. – És emlékeim szerint te rúgtad fel az üstöt a szénnel. De komolyan, Shevedieh, mindig csak azt keresed, kit hibáztathatsz. Ha valaha is egy duó egyik tagja akarsz lenni, meg kell tanulnod felelősséget vállalni a tetteidért.

– Füstölőknek? – kérdezte Whirrun. – Szereted a halat?

– Nem, nem – rázta a fejét Shev. – Illetve igen, de nem olyan füstölésre gondolok, ami… Mindegy.

Ezzel lehuppant egy sziklára, és megtámasztotta az állát a két öklén.

– Ha már a szabályokról beszélgetünk… – Javre grimaszolva igazgatta terebélyes keblét. – Kimondhatjuk, hogy nem ér mellre ütni? A férfiaknak fogalmuk sincs róla, mennyire tud fájni.

– Jó. – Whirrun felemelte a fél lábát, hogy szerelvényt igazíthasson az ágyékában. – Ha te meg elkerülöd a golyóimat. Ezek a szarok mindig csak útban vannak.

– Rosszul van ez kitalálva – jegyezte meg Shev. – Nem megmondtam? Rosszul van kitalálva.

Javre levetette a kabátját, és Shev fejére dobta.

– Kösz – morogta a nő, ahogy a nyirkos hajából a nyirkos vállára ráncigálta a kabátot.

Javre felemelte az öklét, Whirrun pedig helyeslően bólintott, ahogy kidagadtak az izmok a karján.

– Kétségtelenül lenyűgöző termetű nő vagy. – Ő is felemelte az öklét, kőkemény izmai megfeszültek. – De nem fogok puszta udvariasságból könyörülni rajtad.

– Jó. Kivéve a mellem környékén.

– Ahogyan megállapodtunk. – Whirrun elvigyorodott. – Erről a bunyóról még dalokat fognak írni.

– Fog nélkül nem lesz egyszerű elénekelned őket.

Villámgyors ütésváltás következett. Whirrun Javre bordái közé vágott az öklével, ő azonban fel sem vette, inkább három gyors egyenessel válaszolt, és az utolsóval telibe is kapta a férfi állát. Whirrun nem ingott meg, csak fürgén hátralépett, és máris résen állva várta, mi következik.

– Erős vagy – mondta. – Nőhöz képest.

– Megmutatom, mennyire.

Vadul záporoztak az ütések, ahogy Whirrunra vetette magát, de Javre csak levegőt talált, mert a férfi folyamatosan ide-oda hajlongott, mérete ellenére egy szemvillanás alatt képes volt elillanni, akár hal a folyóban. Bőr csattant, ahogy Javre az alkarjával hárította Whirrun ellentámadásait. A nő összeszorított foggal vicsorgott, és mit sem törődve a homlokát ért ökölcsapással, elkapta Whirrun karját.

Egy szempillantás alatt letérdelt, átbillentette a férfit a feje fölött, és felemelte a levegőbe. Whirrun azonban röptében összegömbölyödött, mint annak idején Shev az utazó cirkuszban, a vállával ért földet, könnyedén átgördült, és továbbra is mosolyogva talpra szökkent.

– Mindennap újat tanul az ember – szólt.

– Gyors vagy – mondta Javre. – Férfihoz képest.

– Megmutatom, mennyire.

Whirrun támadott. Előbb magasan cselezett, aztán lebukott ellenfele rúgásra lendülő sarka alá, elkapta Javre másik vádliját, könnyedén felemelte, aztán a földre vitte a nőt. Javre azonban máris beakasztotta a lábát a nyakába, és magával rántotta őt is. Végtagjaik egymásba gabalyodtak, ahogy minden méltóságukat feladva hemperegtek és kapálóztak, ütöttek és rúgtak, köpködtek és vicsorogtak a sárban.

– Ez a pokol. – Shev hosszasan felnyögött, és elnézett a ködbe. – Ez… – Elhallgatott, a maradék életkedve is elment. – Hékás! – mormogta, ahogy lassan felállt. – Hékás!

– Most… – vicsorította Javre, ahogy Whirrun bordái közé térdelt.

– Éppen… – vicsorította Whirrun, ahogy Javre szájába fejelt.

– Nem érünk rá! – vicsorította Javre, ahogy egymásba kapaszkodva keresztülgurultak egy pocsolyán.

– Talán jobb lenne, ha abbahagynátok – javasolta Shev. Alakok jelentek meg a ködben. Előbb hárman. Aztán öten. Végül heten kerültek elő, egyikük lóháton. – Azt hiszem, megjöttek Bethod bérencei.

– Tököm!

Whirrun lerázta magáról Javrét, a kardjához sietett, és kezét a markolatra fonva megállt. Az impozáns póz hatásán csak némileg rontott a csupasz oldalán éktelenkedő rengeteg sárfolt.

Shev nyelt egyet, és megint az ujjai közé engedte a tőrt. A fegyver sokkal több időt töltött a kezében, mint szerette volna.

Először egy idegesnek tűnő fiú alakja emelkedett ki a ködből. Nem lehetett több tizenöt évesnél, remegő kezében félig ajzott íjat tartott, és nagyjából Whirrun irányába célzott vele.

Válogatott északföldiek követték lenyűgöző szakállakkal, ha valaki szerette az ilyesmit – Shev nem szerette –, és még lenyűgözőbb fegyverekkel, ha valaki szerette az ilyesmit – Shev azonban nem szerette a fegyvereket sem.

– Jó estét, Özön! – szólt Whirrun, miután letörölgetett némi vért felhasadt ajkáról.

– Whirrun – biccentett a férfi, akit Shev a csapat vezetőjének vélt, közben úgy támaszkodott a lándzsájára, mint aki hosszú utat tett meg.

Whirrun bizonytalanul mozgó mutatóujjal nekilátott, hogy megszámolja az északföldieket, közben némán mozgott a szája.

– Heten vannak – segítette ki Shev.

– Á! – nyugtázta Whirrun. – Igazad volt, tényleg vág az esze. Heten vannak! Megható, hogy Bethod ennyi embert szán csak arra, hogy rám küldje őket. Azt hittem, mindenkire szüksége van most, hogy a déliek ellen háborúzik. Sokszor rám fogják, hogy őrült vagyok, de ez a háború? Na, ez az igazi őrültség.

– Azt kell mondjam, egyetértek veled. – Özön beletúrt a szakállába mocskos ujjaival. – De nem én hozom a döntéseket.

– Egyeseknek nincs vér a pucájában döntéseket hozni.

– Egyesek pedig egyszerűen belefáradtak, hogy bárhogy is döntenek, mindig rosszul sül el. Tudom, hogy természetednél fogva nem vagy egyszerű eset, Whirrun, de megpróbálnál kivételesen csak egy kicsit megértőbb lenni? Bethod Északföld királya lett. Nem hagyhatja, hogy az emberei csak úgy a saját fejük után menjenek.

– Blighi Whirrun vagyok – jelentette ki Whirrun kidüllesztve tekintélyes mellkasát. – Csakis a saját utamat járom.

– Édes istenem! – mormogta Shev. – Ez Javre férfiban. Ez pont olyan, mint te, Javre, csak férfiban!

– Biztos, hogy akadnak hasonlóságok. – Javre kelletlen elismeréssel pillantott Whirrun felé, közben félrepöckölt egy darabka bárányürüléket, ami verekedés közben a hajába ragadt. – Miért csak egyikőtöknek van lova?

Az északföldiek úgy néztek egymásra, mintha ez a kérdés némi feszültséget okozna közöttük.

– Háború van – közölte az egyik, akinek csupa szuvas foga volt. – Elég nehéz lovat szerezni.

Shev felmordult.

– Én már csak tudom. Szerintetek gyalogolnék, ha nem lenne muszáj?

– Az én lovam – magyarázta Özön –, de Kerricnek fáj a lába, úgyhogy kölcsönadtam neki.

– Mindenkinek fáj a lába – mordult föl egy nagydarab férfi, akinek egészen fölöslegesen nagy szakálla és még annál is értelmezhetetlenebb méretű bárdja volt.

– Szerintem nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy újra megnyissuk a vitát arról, hogy ki kapja a lovat – csattant fel Özön. – A holtak a megmondhatói, éppen eleget huzakodtunk ezen, hogy a nyavalya essen belé, nem gondoljátok? – Egy mozdulattal az emberei felét jobbra, a többieket pedig balra irányította. – Nem mellesleg kik ezek a nők, Whirrun?

Shev a szemét forgatva állapította meg, hogy ismét Javréra került a sor a mellkasdüllesztést illetően.

– Javre vagyok, Hoskopp oroszlánasszonya.

Özön felhúzta a szemöldökét.

– És a szolgád?

Shev fáradtan nyögött fel.

– Jaj, az istenért!

– Nem szolgáló, csatlós – mondta Whirrun. – Vagy csatlósnő? Van olyan egyáltalán?

– A társa vagyok! – jelentette ki Shev.

– Nem, nem. – Javre a fejét rázta. – Társ? Az nem.

– Kurva mindegy – türelmetlenkedett Özön. – A lényeg, hogy Bethod beszélni akar veled, Whirrun, és most velünk jössz, akár azon az áron is, hogy kárt teszünk benned.

– Egy pillanat! – Javre felemelte nagy kezét. – Ezzel az emberrel éppen egy korábbi nézeteltérésünket igyekszünk rendezni. Majd kárt tehettek abban, ami maradt belőle, miután én végeztem vele.

– A holtakra! – Özön két ujjával vadul masszírozta a szemgolyóit. – Soha semmi nem megy könnyen. Miért nem megy soha semmi könnyen?

– Elhiheted – mondta Shev, és szorosabbra fogta a kését –, átérzem a fájdalmadat. A semmiért akartál megverekedni vele, most pedig a semmiért kell megverekedned érte.

– Ott vagyunk, ahol az Istennő helyet talált nekünk – hördült fel Javre. Elfehéredtek az ujjai, olyan erővel markolta a kardját.

Özön ingerülten sóhajtott.

– Whirrun, semmi szükség vérontásra…

– Én vele értek egyet – jelezte Shev felemelt ujjal.

– …de nem mondhatni, hogy sok esélyt hagysz nekem. Bethod Skarling széke előtt akar látni, élve vagy halva.

Whirrun elmosolyodott.

– Shoglig elárulta, mikor és hol fogok meghalni. Nem most, és…

Íj húrja pattant. A hang a remegő kezű fiú felől érkezett, aki láthatólag maga is éppen úgy meglepődött a lövésen, mint mindenki más.

Whirrun elkapta a nyílvesszőt. Egy hihetetlenül elegáns mozdulattal egyszerűen lehalászta a levegőből.

– Várjatok! – bömbölte Özön, de elkésett.

A nagyszakállú férfi üvöltve rontott neki Whirrunnak, a nyála fröccsent, a bárdja lódult. Whirrun az utolsó pillanatban higgadtan oldalt lépett a Kardok Atyja mellé, hogy a bárd nyele a hüvelybe rejtett pengének ütközzön, majd a nyílvesszővel nyakon szúrta a szakállast, aki hörögve zuhant a földre.

Addigra már mindenki kiabált.

Ahhoz képest, hogy mennyire gyűlölte a harcot, Shev meglehetősen sűrűn találta magát a kellős közepében, és ha valamit, hát azt már megtanulta, hogy olyankor oda kell tennie magát. Mindent be kell vetni, hogy sikerüljön dűlőre jutni, kompromisszumot kell kötni, és el kell kerülni a csatát, de ha egyszer eljön az idő, az ember lányának oda kell tennie magát. Elhajította hát a kését.

Ha belegondolt volna, talán arra a következtetésre jut, hogy nem lenne jó, ha a szükségesnél jobban terhelné a lelkiismeretét, és egy lovat megölni mégsem olyan rossz, mint egy embert. Ha még jobban belegondolt volna, talán fontolóra veszi, hogy a lóval ellentétben az ember szabad akaratából van ott, szóval utóbbi valószínűleg inkább megérdemli azt a kést. Ha pedig még annál is jobban belegondolt volna, talán arra a következtetésre jut, hogy az az ember ugyancsak nem a saját jószántából döntött úgy, hogy erre fog bóklászni, mint ahogy ő sem, inkább csak sodródott az árral, akár kavics a folyóban, és mindig arra vetette a sorsa, amerre a helyzet, az ismerősei, a jelleme meg a balszerencséje diktálták; egy szó mint száz, nem sok esélye lehetett bármin is változtatni.

De aki sokat elmélkedik harc közben, az a tapasztalatok szerint nemigen marad életben a végére, szóval Shev későbbre hagyta a gondolkodást, és a legkönnyebb célpontot választotta.

A kés a ló farába fúródott. Az állatnak kidülledt a szeme, felágaskodott, és botladozni kezdett, Shev pedig alig győzött elkotródni az útjából, miközben a lovas kétségbeesetten rángatta a kantárszárat. A ló megugrott, kirúgott, a hevederek elszakadtak, és a nyereg lecsúszott a hátáról, ahogy oldalra dőlt, átgurult a lovasán, majd hirtelen véget vetve a férfi kiáltásainak, kapálózva átzuhant a kanyon peremén, és eltűnt szem elől.

Szóval az lett a vége, hogy ló és lovasa is Shev lelkiismeretén száradt. De az a nagy szomorú helyzet, hogy a csata végén csak a győzteseknek nyílik alkalmuk megbánni a tetteiket, és Shevnek jelenleg akadt ennél nagyobb problémája is. Mégpedig a legszuvasabb fogsorú ember, akit életében látott, meg a kezében pörgetett félelmetes buzogány. De vajon miért vigyorog? Te jó ég, ha neki lennének ilyen fogai, feszítővas kellene hozzá, hogy kinyissák a száját.

– Gyere csak ide! – vicsorította a férfi.

– Ettől eltekintenék – szűrte a fogai között Shev.

Oldalt lépett, nyirkos kövek szóródtak szét a lába alatt, a csatazaj, a kiáltások, a fém csörgése szinte észrevétlenek maradtak a háttérben. Sodródott, mindig csak sodródott egyik katasztrófából a másikba. Gyakran találta magát egy kiismerhetetlen kanyon peremén, még ha általában csak képletesen is. És mint mindig, ezúttal sem volt menekvés.

A szuvas fogú buzogányos a szabad kezével galléron ragadta, és akkorát rántott rajta, hogy a gombok fele leszakadt, majd addig lökdöste hátrafelé Shevet, amíg a nő tarkója egy sziklának nem ütközött. Shev feléje döfött a másik késével, de a penge lecsúszott a férfi láncingéről, és a fegyver kiesett a kezéből. Egy pillanattal később az északföldi ökle a gyomrába süllyedt, és Shev egész teste beleremegett, ahogy minden levegő kiszorult belőle.

– Megvagy! – vicsorította az arcába a férfi.

A szájszaga kevés híján önmagában is elég volt hozzá, hogy Shev elveszítse az eszméletét. Megforgatta a buzogányát.

Shev felemelt ujjával a háta mögé mutatott.

– Azt nézd…

– Azt hiszed, bedőlök egy…

Tompa puffanás hallatszott, ahogy a Kardok Atyja kettéhasította az északföldit a vállától a gyomráig. Belsőség és vér fröccsent Shev arcába, mintha egy vödörből öntötték volna le.

– Pfuj! – Kimászott a férfi hullája alól, és kétségbeesetten igyekezett lerugdosni magáról a hirtelen az ölébe pottyant mészárszéki hulladékot. – Istenem! – nyüszítette, ahogy remegve, köpködve feltápászkodott. Vér áztatta át a ruháit, vér csöpögött a hajából, vér töltötte meg a száját, a szemét, az orrát. – Édes istenem!

– Nézd a jó oldalát – javasolta Whirrun. – Legalább nem a sajátod.

Bethod emberei szerteszét hevertek a sáros fűben. Felszabdalt, megcsonkított testükből ömlött a vér. Egyedül Özön maradt állva.

– Ide figyeljetek! – szólt, aztán megnyalta a száját, és felemelte a lándzsáját, ahogy Javre elindult felé. – Én nem akartam, hogy ez legyen belőle.

A nő kirántotta a kardját a rongyok közül. Shev hátrahőkölt, ahogy a két vakító villanás fényes foltokat hagyott maga után a szemében. Özön lándzsájának előbb a felső, aztán az alsó darabja hullott le. Végül a férfi csak egy botot tartott a kezében, ami nem volt hosszabb, mint Shev lábfeje. Nyelt egyet, majd eldobta a fegyver maradványát, és felemelte a kezét.

– Menj vissza a gazdádhoz, Özön – mondta Whirrun –, és minden egyes lépésnél adj hálát a holtaknak a jó szerencsédért! Üzenem neki, hogy Blighi Whirrun nem táncol úgy, ahogyan más fütyül.

Özön tágra nyílt szemmel bólintott, aztán hátrálni kezdett.

– És ha összefutsz Curnden Beggyel, mondd meg neki, hogy nem felejtettem el az adósságát. Három csirkével tartozik nekem.

– Csirkével? – csodálkozott Javre.

– Az adósság az adósság – mondta Whirrun, és könnyedén a Kardok Atyjára támaszkodott. Meztelen felsőtestén a sár most már vérrel keveredett. – Jut eszembe, még mindig nem intéztük el a kettőnk dolgát.

– Való igaz. – Javre lassan tetőtől talpig végigmérte Whirrunt, közben elgondolkodva csücsörített a szájával. Shev látta már ezt a tekintetet, és még inkább elkeseredett, ha ez egyáltalán lehetséges volt. – De az jutott eszembe, hogy talán máshogy is elrendezhetnénk a dolgot.

– Huh… huh… huh…

Shev reszketve térdelt le egy sáros pocsolya mellé, közben elmormogott minden káromkodást, amit csak ismert, és az nem volt kevés. Az egyik hulla ingéből letépett vászondarabbal törölgette a belsőségeket a mellei közül, közben pedig minden erejével azon igyekezett, hogy ne hallja meg Javre torokhangú nyögéseit az egyik szikla mögül. Olyan volt, mintha valaki azt próbálná meg nem észrevenni, hogy szöget vernek a fejébe.

– Huh… huh… huh…

– Ez a pokol – nyögte saját elgyötört tükörképére meredve a sáros vízben. – Ez a pokol.

Vajon mit tett, mivel érdemelte ezt ki? Hogyan vetődhetett erre a minden melegséget, napsütést, kulturáltságot és kényelmet nélkülöző helyre? Erre a helyre, ahol a föld az igazak könnyeitől volt sós, ahogyan az anyja mondta mindig. A haja úgy tapadt verejtékező homlokához, mint hínár a korhadó csónakhoz. Lehorzsolt karján a libabőrt alig lehetett észrevenni a hideg okozta hámló kiütések között. Az orra szünet nélkül folyt, és már rózsaszín volt körülötte a bőr a sok törölgetéstől. Görcsbe rándult gyomra folyamatosan korgott, sebes nyaka lüktetett, hólyagos lába sajgott, megtépázott álmai végképp odalettek.

– Huh… huh… huh…

Javre egyre hangosabban nyögött, és most már Whirrun hosszú, kitartó hörgése is csatlakozott hozzá.

– Rrrrrrrrrrrrrrr…

Shev azon kezdett tűnődni, hogy vajon pontosan mit is csinálnak azok ketten, aztán inkább a halántékára csapott, hogy kiűzze a fejéből a gondolatot. Az önsajnálatra kellene koncentrálnia. Arra, hogy mi mindent vesztett el.

A pipaházat. Na jó, az amúgy sem volt valami nagy eresztés. A westporti barátait. Na jó, igazából egy olyan barátja sem volt, akire rá mert volna bízni akár egy rézgarast is. Severardot. A fiúnak minden kétséget kizáróan jobban fog menni a sora Aduában az anyjánál, akármennyire is kiborult, amiért haza kellett mennie. Carcolfot. Carcolf elárulta őt, a fenébe is! Azért te jó Isten, az a csípő! Hogyan is lehetne haragudni valakire, akinek ilyen csípője van.

– Huh… huh… huh…

– Rrrrrrrrrrrrrrr…

Shev megint belebújt az ingébe, ami a mosásra tett kísérlet után már nem egyszerűen véres volt, hanem véres, mocskos és tapadós a jéghideg víztől. Undorodva megborzongott, ahogy kitörölte a vért a füléből, az orrából, és ledörgölte a szemöldökéről.

Igyekezett apró szívességeket tenni, amikor csak lehetősége nyílt rá, nem igaz? Pénzt adott a koldusoknak, amikor csak megengedhette magának meg ilyesmi. Ami pedig a többit illeti, mindenre jó oka volt ugyebár. Vagy csak mindig jó ürügyet talált magának?

– Édes Istenem! – mormogta, és zsíros, fagyos haját félretolta az arcából.

A rettenetes igazság az volt, hogy éppen azt kapta, amit érdemelt. Könnyen lehet, hogy még jobbat is. Ha ez a pokol, rászolgált minden egyes darabkájára. Mély lélegzetet vett, aztán az ajkait megpörgetve fújta ki a levegőt.

– Huh… huh… huh…

– Rrrrrrrrrrrrrrr…

Shev összehúzta magát, és visszanézett a híd irányába.

Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán a maradék életkedvének a maradéka is elment.

– Hékás! – mormogta, ahogy az inggombjaival vesződve lassan felállt. – Hékás!

– Most… – hallatszott Javre elfojtott hangja.

– Éppen… – nyögte Whirrun.

– Nem érünk rá!

– Talán jobb lenne, baszki, ha abbahagynátok – kiáltotta Shev, majd előhúzta a kését, és a karja mögé rejtette.

Aztán feltűnt neki, hogy félregombolta az ingét, és a csuromvizes ruhadarab hosszú szára a combjához tapadt. Csakhogy most már kissé késő volt rendesen kinyalni magát. Újabb figurák bontakoztak ki a ködből. Előbb egy. Aztán kettő. Végül három nő érkezett.

Magasak voltak, és ugyanolyan határozott léptekkel jártak, mint Javre. Mintha uralkodnának a földön, amit a lábukkal illetnek. Mind a háromnál kard volt. Mind a három öntelten vigyorgott. Shev egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mind a hárman az Arany Rend templomos lovagjai, akik Javréért jöttek Thond főpapnőjének megbízásából.

Az első sötét haját arany szalagokkal kötötték hosszú lófarokba, a fiatal archoz idős szempár tartozott. A második arcán és fejbőrén hosszú égésnyom húzódott végig, a fél füle pedig hiányzott. A harmadiknak rövid vörös haja volt, és kissé összehúzott szemmel mérte végig Shevet.

– Nagyon… vizes vagy – szólt.

Shev nyelt egyet.

– Északon vagyunk. Itt minden egy kicsit nyirkos.

– Kurva Északföld! – A sebhelyes kiköpött. – Sehol nem lehet lovat találni.

– Se pénzért nem adnak, se akkor, ha szétteszem a lábam – közölte dallamos hangon a vörös hajú. – És elhiheted, mind a kettőt próbáltam.

– Valószínűleg a háború miatt – jegyezte meg a lófarkas.

– Ez Északföld. Itt mindig háború van.

Whirrun mélyet sóhajtva lépett elő a szikla mögül. Éppen az övét csatolta be.

– Mondhatnám, hogy sértőnek találom az életmódunkat illető megjegyzésedet, de az az igazság, hogy nem tudok vele vitába szállni.

Ezzel a vállára emelte a Kardok Atyját, és megállt Shev mellett.

– Közel sem vagy olyan humoros, mint képzeled magadról – közölte a sebhelyes.

– Kevesen mondhatjuk el magunkról, olyan humorosak vagyunk, mint amilyennek képzeljük magunkat – szögezte le Shev.

Javre kilépett a szikla mögül, és a három nő azonnal ideges feszengésbe kezdett. Az önteltség helyét mogorvaság vette át. Kezek indultak a fegyverek felé. Shev tudta, hogy most megint erőszak következik, olyan biztosan, mint ahogy a fű nő, és szorosra fogta semmire sem jó kése markolatát. Ha már úgyis ennyi csatába keveredik, igazán megtanulhatna bánni a karddal. Vagy talán egy lándzsával. Lándzsával a kézben magasabbnak is tűnne. De hát azt a szart meg cipelni kell. Talán valami láncos fegyver kellene, amit kicsire össze lehetne tekerni.

– Javre! – szólt a lófarkas.

– Igen?

Javre a legharciasabb pillantásával nézett a nőre. Feszültségnek nyoma sem látszott a szemében – mintha azt sugallná, hogy egyetlen pillantással felmérte a másikat, és egyáltalán nincs lenyűgözve.

– Tehát itt vagy.

– Hol máshol lennék, mint ahol vagyok?

A lófarkas nő felszegte hegyes állát.

– Mi lenne, ha bemutatnál minket a többieknek?

– Fölöslegesen strapálnám magam, amikor nemsokára úgyis annyi lesz nektek.

– Na, a kedvemért!

Javre felsóhajtott.

– Ő Golyin, a Negyedik a Tizenötből. Valaha jó barátom volt.

– Szeretném azt gondolni, hogy még most is a jó barátod vagyok.

Shev felhördült.

– Ki kergeti végig a jó barátját a Világ Körén? – Aztán halkan még hozzátette: – Nem is beszélve a jó barátja társáról.

Golyin tekintete Shevre ugrott, a szemében szomorúság látszott.

– Az, akit az esküje kötelez. Békés pillanatokban talán sírna, hogy ilyen a világ, a kezét tördelné, és az Istennőtől kérne iránymutatást, de… – Mélyen felsóhajtott. – De megtenné. Tudnod kellett, hogy végül mindenképpen a foglyunk leszel, Javre.

Javre vállában ficánkoltak az izmok, ahogy rántott rajta egyet.

– Engem sosem volt nehéz elkapni. A problémák azután kezdődnek, hogy sikerült. – Állával a sebhelyes felé intett, aki épp azon volt, hogy lassan megkerüljön egy sziklát a jobb oldalon. – Ő Ashum, Tizenegyedik a Tizenötből. Fáj még a sebed?

– Kaptam rá nyugtató kenőcsöt – felelte a nő az ajkát biggyesztve. – És most már Kilencedik vagyok.

– Hamarosan Sehányadik leszel. – Javre felvont szemöldökkel pillantott a vörös hajúra, aki meg balról igyekezett az oldalukba kerülni. – Őt viszont nem ismerem.

– Sarabin Shin vagyok, Tizennegyedik a Tizenötből. A férfiak úgy neveznek…

– Senkit nem érdekel – vágott a szavába Javre. – Ugyanaz a két választásotok van, mint Hanamának, Birkének, Weylennek és a többieknek. Menjetek vissza a főpapnőhöz, és mondjátok meg neki, hogy senki rabszolgája nem leszek. Soha! Vagy megmutatom nektek a kardot.

Ízületek ismerős ropogása hallatszott, ahogy Javre megmozgatta a vállát, szélesebb terpeszbe állt, és a bal kezébe vette a kard alakú csomagot.

Golyin a fogát szívogatta.

– Mindig olyan színpadias voltál, Javre. Szívesebben vinnénk haza magunkkal, mint hogy megöljünk.

Whirrun kurtán felnevetett.

– Meg mernék rá esküdni, hogy az előbb már túlestünk ugyanezen a beszélgetésen.

– Valóban – bólintott Javre. – És ennek is ugyanaz lesz a vége.

– Ez a nő egy gyilkos, esküszegő szökevény – mondta Golyin.

– És? – vont vállat Whirrun. – Ki nem az?

– Semmi szükség rá, hogy itt halj meg, férfi – mondta Sarabin Shin, és maga is harci pózba helyezkedett.

Whirrun még egyet rántott a vállán.

– Itt is éppen olyan jól meg lehet halni, mint bárhol máshol, és ezek a hölgyek kisegítettek egy kellemetlen helyzetben. – Kardja markolatgombjával a sárban heverő hat holttestre mutatott. – Márpedig én Curnden Begy barátomtól azt tanultam, hogy rossz modorra vall nem viszonozni a szívességet.

– Nem kizárt, hogy ez a helyzet egészen más léptékben lesz kellemetlen – mondta a sebhelyes nő, és kivonta a kardját. A fagyosan csillanó fehér penge aggasztóan, természetellenesen füstölgött.

Whirrun mosolyogva emelte le hatalmas fegyverét a válláról.

– Megvan nekem a dalom minden alkalomra.

A másik két nő is kardot ragadott. Golyin ívelt pengéjét mintha fekete árnyékból kovácsolták volna, úgy kanyargott és csavarodott, hogy egy pillanatra sem lehetett tisztán kivenni a formáját. Sarabin Shin rámosolygott Shevre, felemelte a maga hosszú keskeny pengéjét, ami úgy izzott, mintha a kovács most húzta volna ki a kohóból. Shev gyűlölte a kardokat, főleg, ha őt fenyegették velük, de ritkán látott olyat, amelyik ennyire nem tetszett neki. Felemelte a fegyvertelen kezét.

– Könyörgöm, csajok! – Nem volt ezen mit szépíteni: meghunyászkodott. – Könyörgöm! Nincs ennek semmi értelme. Ha harcolunk, valaki meghal. Mindent elveszít. A győztesek meg semmivel nem lesznek beljebb, mint most.

– Csinos kis bige! – jegyezte meg a sebhelyes.

Shev a füle mögé igazított egy véres hajtincset.

– Nos, igazán kedves, hogy…

– De túl sokat beszél – mondta Golyin. – Öljétek meg őket!

Shev elhajította a kését, amit Sarabin Shin villámgyorsan félreütött a kardjával, aztán éles csatakiáltással támadásba lendült, a kés pedig pörögve eltűnt a ködben.

Shev bukfencezett, kúszott, mászott, hajlongott, ugrált, ahogy az izzó penge miszlikbe aprította körülötte a levegőt, közben végig érezte a rettenetes hőséget a bőrén. Látványosabb mozdulatokat mutatott be, mint az utazó cirkuszban valaha is. A szeme sarkából látta a Golyinnal harcoló Javre pengéjének villogását, a fülében Whirrun és Ahum kardjának csengése visszhangzott.

Shev eldobta az összes rendelkezésére álló kést, talán úgy hatot, aztán pedig felkapott a földről mindenfélét, ami a keze ügyébe került – ez a legutóbbi összecsapás után hátramaradt fegyverek, páncélok és különféle felszerelések tisztes választékát jelentette.

Sarabin Shin elhajolt egy felé repülő buzogány, aztán meg egy bárd elől, majd sziszegő párafelhőt eresztve az égbe kettévágott egy vízzel teli kulacsot, ő maga pedig megvetően sziszegve lépett félre egy pörgő csizma útjából.

Shev egyetlen találatát az egyik északföldi kettévágott sisakjával érte el, ami egy darabon felhasította Shin homlokát, de a nő ettől csak még elszántabban igyekezett végezni vele.

Végül jobb híján a leesett nyerget használta pajzs gyanánt. Ahogy kétségbeesetten hárította a csapásokat, a nő izzó pengéje füstölgő szeleteket vágott ki a bőrből, Shevnek pedig egyre kisebb és kisebb felülettel kellett gazdálkodnia, amíg egy utolsó vágással Shin két lángoló ökölnyi darabra választotta szét a pajzsot, majd megragadta Shevet a grabancánál, szinte hihetetlen erővel magához rántotta, és félelmetes kardját az arcának szegezte.

– Elég a futásból! – szűrte a fogai között, aztán döfésre emelte a kardját.

Shev szorosan becsukta a szemét, és aznap már másodszor remélte, hogy ha minden ellene is szólt, és még a szerencse sem szegődött mellé, azért suttyomban belopózhat a mennyországba.

– Szállj le a társamról! – hallatszott Javre dühödt ordítása.

Shev még a csukott szemhéján át is látta a vakító villanást. Elakadt a lélegzete, és félrekapta a fejét. Szisszenés hallatszott, aztán forróság simította végig gyengéden az arcát. Végül valami súlyos puffanással a földre zuhant mellette.

– Na, erről ennyit – szólt Whirrun.

Shev résnyire nyitotta a fél szemét, és végignézett magán a szikrázó csíkon keresztül, amit Javre kardjának kápráztató fénye hagyott maga után a szemében. Sarabin Shin fej nélküli holtteste hevert a lábánál.

– Istenem! – nyöszörögte. Moccanni sem tudott a rettenettől, megint vér áztatta át a ruháit, vér csöpögött a hajából, vér töltötte meg a száját, a szemét, az orrát. – Édes istenem!

– Nézd a jó oldalát – javasolta Javre, aki időközben ismét elrejtette a kardját a rongyok közé. – Legalább nem a…

– Kapja be a jó oldala, bazmeg! – üvöltötte Shev. – És kapja be Északföld, meg kapjátok be ti is, üzekedő, tébolyodott barmok!

Whirrun megrántotta a vállát.

– Éppenséggel nem újdonság, hogy tébolyodott vagyok, mindenki erről ismer. És azért hívnak Törtmogyorónak, mert kissé megrepedt a mogyoróm, ez is tény. – A csizmája orrával megbökte Ahum hason fekvő, vérben úszó holttestét. – Annyit viszont még én is ki tudok okoskodni, hogy ezek az Ezüst Rend templomosai…

– Arany – helyesbített Javre.

– Akárhogy is nevezik magukat, nem fognak leállni, amíg el nem kapnak.

Javre bólintott, és végignézett Északföld királyának halott martalócain.

– Igazad van. Ahogyan Bethod is folyamatosan a te nyomodban lesz.

– Épp nem akad sürgető dolgom – mondta Whirrun. – Talán kisegíthetnénk egymást az ellenségeinkkel szemben.

– Két kard jobb, mint egy. – Javre elgondolkodva kocogtatta meg az ajkát a mutatóujjával. – És még kufircolhatnánk is.

– Ez bennem is felmerült. – Whirrun széles vigyorra húzta a száját. – Na, alakulnak a dolgok.

– Csodálatos. – Shev fintorogva próbálta kifújni a vért az orrából. – Én is szavazhatok?

– Csicskák nem szavaznak – felelte Javre.

– De ha lenne is beleszólásod – tette hozzá Whirrun bocsánatkérő vállvonogatás kíséretében –, hárman vagyunk. Leszavaznánk.

Shev hátrahajtotta a fejét, és felnézett a közönyös, szürke égboltra.

– Valami gond van a kibaszott demokráciával.

– Szóval döntöttünk! – Whirrun összecsapta a tenyerét, és kisfiús lelkesedéssel nagyot rikkantott: – Akkor egyből dugunk is vagy…?

– Inkább induljunk útnak, még mielőtt lemenne a nap.

Javre átlépett régi jó barátja, Golyin hulláján, és nyugat felé vette az irányt.

– Messze van Carleon.

Whirrun Összehúzta a szemöldökét.

– Előbb Thondba megyünk, hogy leróhassam neked az adósságomat.

Javre kidüllesztette a mellkasát, és a férfi felé fordult.

– Szó sem lehet róla! Előbb Bethodot intézzük el.

Shev megadó sóhajjal lehuppant a pocsolyája mellé, fogta a véres rongyot, amit korábban is használt, és kicsavarta.

– Ragaszkodom hozzá – vicsorította Whirrun.

– Mint ahogyan én is – vicsorította Javre.

Mintha előre megbeszélték volna, megragadták és a földre vitték egymást, kiabáltak, sziszegtek, ütöttek, rúgtak, birkóztak.

– Ez a pokol – jegyezte meg Shev, és a kezébe temette az arcát. – Ez a pokol.