Westport,

580 tavasza

Canto Silvine elfogyasztotta a reggeli mézes kenyerét, megnyalta az ujját, majd miután felszedte vele a morzsákat a tányérjáról, mosolyogva tisztára nyalta. A megszokás csendes öröme. Mauthis igen nagyra tartotta a megszokást, és Canto igyekezett ugyanazokat a dolgokat nagyra tartani, mint az igazán fontos emberek. Úgy gondolta, talán így egy szép napon ő is hasonlatossá válhat hozzájuk. Más ötlete mindenesetre nem volt, hogyan érhetné el a célját.

Komoran pillantott a mézfoltra az inge ujján.

– A fene egye meg!

Mauthis ezt már nem tartaná olyan nagyra, hiszen az ő szemében mindig a tökéletes megjelenés a kulcs, de Canto tudta, hogy ha tovább vacakol, menthetetlenül elkésik. Márpedig ha a tisztviselőkről volt szó, a pontatlanságot Mauthis mindennél jobban gyűlölte. Minden igyekezetével azon volt, hogy ne csapjon zajt, de a széke lába rettenetes csikorgással csúszott hátra az egyenetlen padlódeszkákon.

– Cantolarus! – hallatszott Mimi sziszegő hangja a szomszéd szobából, mire Canto elhúzta a száját.

Csak az anyja használta a teljes nevét. Illetve az anyján kívül még a felesége, amikor kiselőadást tartott neki. Ahogy most a fiukkal a karján bedöcögött a szobába, a komoly tekintetét vette elő. Ott volt az az apró ránc a két szemöldöke között, amit Canto annyira szeretett az esküvő előtt, ámde az azóta eltelt hónapok során fokozatosan elvesztette a vonzerejét. Eleinte a ráncocska mindig akkor került elő, amikor Mimi arról beszélt, hogy milyen lesz az életük, ha majd összeházasodnak. Most viszont akkor, amikor azt ecsetelte, mennyire nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan abban annak idején megállapodtak.

– Igen, szerelmem? – kérdezte Canto.

Behízelgő kérdésével egyszerre állt szándékban leszerelni és megnyugtatni a nőt. Egyik sem sikerült.

– Mégis hogy gondoltad, meddig maradjunk még itt?

– Hát addig mindenképpen, amíg hazaérek a munkából – felelte Canto, és feszülten elnevette magát.

Mimi nem nevetett vele. A ránc viszont mélyebb lett. Hangos csattanás hallatszott odafentről, amit megemelt hangok kavalkádja követett.

Mimi felfelé fordította a tekintetét. Azok a rohadékok egy emelettel följebb megint szörnyű rosszul időzítették a soron következő veszekedésüket. Ha Cantóban a férfiasságnak csak a szikrája meglett volna, felmegy, és felelősségre vonja őket a folyamatos zajongás miatt. Mimi szerint legalábbis. De Cantóban nem volt meg a férfiasság szikrája sem. Ezt is Mimi mondta.

– Úgy volt, hogy csak ideiglenesen fogunk itt lakni – panaszkodott tovább.

A kisfiú a karjában megremegett, mintha még egy adag bűntudattal akarná terhelni Canto amúgy is roskadt vállát.

– Tudom, és így is lesz. Így is lesz! De… még nem engedhetünk meg jobb helyet magunknak. Nem futná a fizetésemből…

– Akkor vagy meg kell emelniük a fizetésedet, vagy jobban fizető állást kell találnod magadnak. – Újabb ráncok jelentek meg a nő homlokán. – Apa lettél, Cantolarus. Ki kell követelned azt, ami jár neked. Légy már férfi!

– Férfi vagyok! – csattant fel Canto a lehető legsértődöttebb, egyben legnőiesebb hangon. Kényszerítette magát, hogy mélyebben folytassa. – Érik az előléptetésem. Mauthis árulta el.

– Tényleg?

– Hát most mondom, nem?

Igazság szerint Mauthis utoljára három hónappal ezelőtt szólt hozzá személyesen, és akkor is csak azért, hogy szenvtelenül kijavítson egy kisebb hibát a számításaiban.

Viszont Mimi dühös homlokráncolása gyanakvó homlokráncolássá változott, ezt pedig Canto győzelemnek könyvelte el, akármivel is vívta ki.

– Máskor is ígérte már – morogta a nő, és megigazította a karján a fiukat. Igazán hatalmas gyerek volt. – Eddig nem lett belőle semmi.

– Hát most majd lesz, szerelmem. Bízz bennem!

Mindig ezt mondta, de könnyebb volt hazudni, mint belefogni egy nehéz beszélgetésbe. Sokkal könnyebb.

Szerencsére a kisfiú éppen ezt a pillanatot választotta, hogy felsírjon, és megrángassa az anyja hálóingét. Canto megragadta a kínálkozó esélyt.

– Mennem kell. Máris késésben vagyok.

A nő feléje fordította az arcát, feltehetőleg egy búcsúpuszira számítva, de Cantónak a világon semmi kedve nem volt a dologhoz. Szerencséjére a fiuk már rúgkapált, nagyon várta, hogy megetessék. A férfi megvillantott hát inkább egy üres mosolyt, kilépett a penészes folyosóra, és behúzta maga után az ajtót.

Ha egyszerűen meglép egy probléma elől, az ugyanolyan, mintha megoldaná. Nem igaz?

Canto becsapta a főkönyvet, felállt az asztalától, és egy igen magas sarkú cipőt viselő kereskedőnő meg a testőre között átfurakodva nekilátott, hogy átvágjon a bank zsúfolt auláján.

– Uram! Uram, ha szabadna…

Mauthis jeges tekintete úgy siklott végig rajta, mint becsüsé egy halott ingóságain.

– Igen, Silvine?

– Nos… – Canto meghökkent, kicsit még el is vörösödött a gyönyörűségtől. Már az is boldogsággal töltötte el, hogy Mauthis tisztában van vele, ki ő. Ráadásul aznap nagyon meleg volt a bankban, és a levegőtlenség is csak feszültebbé tette. Gondolkodás nélkül kezdett beszélni. – Ön tudja a nevemet?

– A Valint és Balk Pénzintézet styriai fiókjának alkalmazásában álló minden férfi és nő nevét tudom. Ezenkívül tisztában vagyok a feladataikkal és a fizetésükkel is. – Árnyalatnyit összehúzta a szemét. – Nem örülök neki, ha bármelyikben is változás áll be. Mit tehetek önért?

Canto nyelt egyet.

– Nos, uram, az a helyzet…

A falak szokatlanul furcsán verték vissza a hangokat: a tisztviselők tollainak kaparászását a papíron, az elmormogott számokat, százalékokat és rátákat. Egy becsukódó főkönyv akkorát szólt, mintha egy ajtót csaptak volna be. Cantót cserben hagyták az idegei. Mimi hangját hallotta. „Légy már férfi!” Csakhogy mindenki őt nézte, a vezető hivatalnokok kezükben bezárt könyveikkel, meg a két szőrmébe öltözött kereskedő is, akiket Canto eddig észre sem vett, noha a szavukba vágott. „Légy már férfi!” Meghúzogatta a gallérját, hogy beengedjen egy kis levegőt. – Az a helyzet…

– Az idő pénz, Silvine – mondta Mauthis. – Ugye nem kell elmagyaráznom magának, hogy a Valint és Balk Pénzintézet nem nézi jó szemmel a pénzpazarlást?

– Az a helyzet…

Canto nyelve hirtelen mintha a duplájára duzzadt volna. Furcsa ízt érzett a szájában.

– Hagyják levegőhöz jutni!! – kiabálta valaki a sarokban.

Mauthis zavartan húzta össze a szemöldökét. Aztán már inkább fájdalmasan.

– Az a helyzet…

Aztán Mauthis kétrét görnyedt, mintha gyomorszájba vágták volna. Canto hátralépett, és valami oknál fogva megbicsaklott a térde. Annyira meleg volt a bankban. Mint abban az öntödében, ahová egyszer az apja elvitte.

– Fordítsák a hátára! – visszhangzott egy kiáltás a terem végéből.

Mindenki elkerekedett szemmel bámult. Canto előtt izgatott, rettegő arcok lebegtek.

– Uram? Uram?

Az egyik vezető hivatalnok megragadta főnöke könyökét, és óvatosan a földre segítette. Mauthis felemelte reszkető karját, és csontos ujjával egy nőre mutatott a forgatag közepén. Egy sápadt bőrű nőre, akinek sötét haja takarásában izzott a szeme.

– M… – formázta hangtalanul az ajka. – M… M…

A bankár vadul dobálni kezdte magát a padlón. Canto nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az események nyilvánvalóan kizökkentek a megszokott medrükből. Mauthis a szokások rabja volt. Aztán hirtelen fektében kétrét görnyedt, és rettenetesen kínos köhögőgörcs fogta el.

– Segítség!

– Mondom, hogy több levegő kell neki!

De nem volt levegő. Nagyon nem volt levegő. Canto térdre rogyott, és a gallérját feszegette. Szorította a nyakát. Képtelen volt egy rendes lélegzetet venni.

Mauthis most már mozdulatlanul feküdt, a szájából rózsaszín hab bugyogott elő, tágra nyílt szeme vakon meredt a fekete hajú nőre, aki visszanézett rá.

Canto elképzelni nem tudta, kitől kérhetne most fizetésemelést. De talán egyelőre nem is emiatt kellene aggódnia.

– Járvány! – visította valaki.

Felborult egy asztal. Emberek csörtettek a szélrózsa minden irányába. Canto kinyúlt, hogy elkapja a mellette elrohanó férfi ruháját, de alig-alig engedelmeskedtek az ujjai. Egy térd találta telibe a hátát, mire a földre zuhant, és a szája megtelt sós vérrel.

Megpróbált felállni, de szinte mozdulni sem bírt. Minden tagja elmerevedett, és úgy reszketett, mintha az egész teste egyetlen óriási görcs lett volna. Arra gondolt, hogy talán ideje lenne segítségért kiáltani, de csak bugyborékoló hörgés jött a szájából. Mimi jól mondta. Még most sem volt igazi férfi.

Csörtető, csoszogó lábakat látott. Egy nő sikítva zuhant mellé, a hangja mintha egy hosszú folyosó végéről visszhangzott volna.

Minden elhomályosodott előtte.

Csalódottan állapította meg, hogy nem kap levegőt.

Sipani,

580 tavasza

– Nem nagyon tetszenek ezek nekem – mormogta Onna, miközben komoran figyelte a Cardotti Gyönyörpalotájának udvarán ugrabugráló, táncoló, viháncoló komédiásokat.

Aki elég régóta űzi ezt a mesterséget, megérzi, ha valakivel nincs rendjén valami. Ha az illető hajlamos az erőszakra. Persze így sem lehet elkerülni a kellemetlen meglepetéseket. Kevés olyan meló létezik a világon, ahol több kellemetlen meglepetés érheti az embert.

De akinek van egy csepp józan esze, hallgat az ösztöneire. És Onna ösztönei most azt súgták, hogy ebből baj lesz.

A komédiások aranyozott maszkokat viseltek ugyan, és vidám társaságnak tűntek, mégis egytől egyig mindegyiken akadt valami furcsa. Egy rángatózó izom a borostás állkapcson. Egy gyanakodva ide-oda rebbenő szempár az egyik maszk mögött. Egy sebhelyes kéz, ami újra meg újra meg újra ökölbe szorul.

Onna megrázta a fejét.

– Egyáltalán nem tetszenek ezek nekem.

Merilee kifújta a büdös kenderfüstöt, és megszívta a fogát.

– Ha olyan férfiakat akarsz, akik tetszenek is, akkor talán mégsem a kurválkodás a neked való foglalkozás.

Jirry egy pillanatra felfüggesztette a körömreszelést, és kuncogott egy sort, hogy minden hegyes kis foga kivillant. Jirry nagyon tudott kuncogni.

– Elvileg háziasszonyok vagyunk – jegyezte meg Onna.

– Hát persze. – Merilee hangjából annyi szarkazmus áradt, hogy szinte belesajdult az ember füle. – Háziasszonyok, akik dugnak.

Jirry újra kuncogott egy jót, Onna pedig felsóhajtott.

– Nem kell ilyen ocsmányul beszélned róla.

– Nem kell. – Merilee még egyet szippantott a pipából, és az orrán fújta ki a kanyargó füstöt. – De azt vettem észre, hogy segít. Nem tesz jót neked ez a te édibédiséged. Olvasd a könyvedet, ha valami szépre vágysz.

Onna fintorogva nézett le a kötetre. El kellett ismernie, hogy lassan halad vele. Túlcicomázott szerelmi történet volt egy hányatott sorsú mosogatólányról, akinek végül minden valószínűség szerint mégiscsak könnyű élete lesz a herceg jóképű kisebbik fiának oldalán. Az ember azt gondolná, hogy minél rútabb az élet, annál jobban esik álomvilágokról fantáziálni, de Merilee talán igazat beszél, és a szép hazugságoktól csak még rémesebbnek tűnik a rút igazság. Akárhogy is, túlságosan jólelkű volt hozzá, hogy vitába szálljon bárkivel is. Ilyennek született. Nem tett jót neki ez az ő édibédisége.

– Ezek meg kicsodák? – kérdezte Jirry állával két Onna számára ismeretlen nő felé bökve, akik a vendégek kedvére viselt ruhákban épp besurrantak az épületbe.

A sötét hajú összeszorított szájának ívében volt valami, amitől Onna hirtelen feszült lett. Arról nem is beszélve, hogy amikor az idegen lába kivillant a szoknya alól, hosszú, egészen a combjáig húzódó vörös heg látszott rajta.

Vigyázni kell a furcsa háziasszonyokkal. A furcsa háziasszonyok furcsa vendégeket vonzanak. Onna megrázta a fejét.

– Ezek sem nagyon tetszenek nekem.

Merilee épp csak annyi időre vette ki a pipát a fogai közül, hogy elhúzza a száját.

– Mentsetek meg, bazmeg! – szólt az ég felé fordulva.

– Hölgyeim! – A pödrött bajszú, cilinderes férfi előkapott egy színes kendőt, és színpadias mozdulattal mélyen meghajolt. A kristályokkal díszített maszk mögött megvillant a szeme. Csúf egy villanás volt. – Őszinte tiszteletem!

Ahogy elvonult mellettük, alig észrevehetően remegett. Onna levonta a következtetést, hogy a férfi nem veti meg az italt.

– Hülye vén fasz – mormogta a szája sarkából északföldi nyelven, majd ismét szippantott a pipából.

Onna megigazította a maszkját, aztán hónaljban kissé feljebb rántotta a fűzőjét. Hiába kért meg egy másik lányt, hogy a lehető legszorosabbra fűzze a zsinegeket, az a vacak mindig lecsúszott, és kidörzsölte az oldalát. Onna irigykedő pillantást vetett Bellitre, akinek abban az elképzelhetetlen luxusban volt része, hogy a ruhájához pántok is tartoztak. Pántok – olyan nagy kérés ez? De hát újabban a szabadon hagyott váll a divat.

– A kurva életbe! – szűrte összeszorított fogai között Jirry, és hátat fordított a gyertyafényes szobának, hogy a mosolya helyét fájdalmas grimasznak adhassa át, amint a csípőjét forgatva próbálta leválasztani magáról tapadós szoknyáját. – Olyan vagyok odalent, mint egy darab nyers hús, bazmeg.

– Hányszor mondtam már, hogy kenjél bele egy kis olívaolajat? – mordult rá Bellit, majd megragadta a másik nő csuklóját, és a kezébe nyomott egy kis üvegcsét.

– Jólesne már pár pillanat nyugi. Nem értem rá pisálni, amióta kinyitottunk. Nem mondtad, hogy ennyien lesznek.

– Kétszer annyi vendég kétszer annyi pénzt jelent. Kend be magad az olajjal, aztán állj fel, és mosolyogj!

Onna inkább úgy gondolta, hogy kétszer annyi vendég kétszer annyi problémát jelent. Volt valami kellemetlen a Cardotti levegőjében aznap este. Még a szokásosnál is kellemetlenebb. Rengetegen zsúfolódtak be az épületbe, és az embernek az az érzése támadt, hogy itt vér fog folyni. Éles rikoltások sora, nagy hangú dicsekvés, harsány röhögés hallatszott minden felől. Talán a maszkok tették, de mindenki úgy viselkedett, akár az állatok – még inkább, mint máskor. De az is lehet, hogy a szörnyűséges, fülsértő zenében, a fáklyafényű félhomályban vagy a játékasztaloknál megtett nagy tétekben kellett keresni az okot. Esetleg az italban meg a kézről kézre adott, kenderrel vagy varázsgombával megtömött pipákban és a gyöngyporban. De az is lehet, hogy a balfék komédiások meredeknek ható mutatványai a tűzzel meg a kardokkal tehettek mindenről.

Onnának nem tetszett a dolog. A legkevésbé sem tetszett. A gyomra erősebben görcsölt, mint valaha.

Érezte, hogy itt még baj lesz, de hát mit tehetett volna? Ha nem lenne szüksége a pénzre, eleve itt se lenne, ahogyan Merilee mondta mindig. Kényszeredetten felállt hát, és próbált olyan pózt felvenni, amit Bellit is kielégítőnek találhat, közben pedig beolvadni az árnyékok közé, és nem nézni senkire. Sajnos egy ilyen köztes megoldás a lehetetlennel volt határos.

Összerezzent, ahogy Bellit közelebb hajolt, és a fülébe súgta.

– Ez a tiéd!

Onna az ajtó felé pillantott, és ha lehet, még jobban görcsbe rándult a gyomra. Az újonnan érkezett vendég úgy festett, mint egy ökölbe szorított kéz. A válla széles volt, akár egy bikának, a nyaka mintha egyáltalán nem is létezett volna. A haját kurtára nyírták, tekintetét folyamatosan a földre szegezte, vastag keze fején kiduzzadtak az erek meg az inak. Ezt a kezet arra teremtették, hogy embereket üssenek vele. A legtöbb vendégnek le kellett adnia a fegyvereit a kapunál, ez a férfi azonban kardot viselt a derekán, hozzá pedig fényes mellvértet, ami azt jelentette, hogy valami gazdag ember testőre, ami viszont azt jelentette, hogy hozzászokott az erőszakhoz és ahhoz, hogy a tetteinek nincs következménye. Kemény fémből készült egyszerű maszkja alatt rángatóztak az állkapcsa izmai, ahogy a fogát csikorgatta.

– Nem tetszik, ahogy kinéz – mormogta Onna, és kis híján hátrahőkölt.

– Neked kurvára semmi sem tetszik! – mordult rá dühösen Bellit rezzenéstelen mosolya mögül. A könyökénél fogva megragadta a nőt, és a vendég felé vonszolta. – Szerinted a péknek tetszik a tészta, amit dagasztania kell? Fejd meg, aztán keress magadnak másikat!

Onnának fogalma sem volt róla, miért gyűlöli őt Bellit. Ő mindig megpróbált kedves lenni, Merilee pedig a legundokabb picsa volt egész Styriában, mégis mindig megkapta, amit akart. Úgy volt, ahogyan az anyja mondta. Aki kedves, azzal senki nem törődik. De Onnában mégsem volt meg az utálatosságnak még csak a nyoma sem.

– Jól van – sóhajtotta. – Jól van. – Újra megigazította a fűzőjét. – Csak mondom.

És széles mosollyal leplezve mélységes fenntartásait, ringó csípővel elindult az ügyfeléhez. Vagyis a vendégéhez.

Újabban vendégeknek kellett nevezniük őket.

– Hogy hívnak? – kérdezte, ahogy kelletlenül elfordította a kulcsot a zárban, és kelletlenül visszafordult a férfi felé.

– Bremer. – Termetéhez képest borzasztóan különös, magas, kislányos hangja volt. Beszéd közben úgy fintorgott, mintha fájna neki. – És téged hogy hívnak?

Onna mosolyogva ült le a férfi mellé az ágyra, és az ujja hegyét végighúzta az állkapcsán. Nem igazán akarta, és az az érzése támadt, hogy a vendége sem, de úgy gondolta, hogy ha gyengéd lesz, akkor talán az is gyengéd marad vele. Csak jó valamire a kedvesség is, nem? Halkan beszélt, igyekezett nem mutatni, hogy fél.

– Úgy hívsz, ahogy csak akarsz.

Akkor a férfi ránézett. Kicsit párás volt a szeme a maszk mögött, talán az érzelmektől, talán csak az italtól.

– Akkor Finnek foglak nevezni.

Onna nyelt egyet. Válaszúthoz érkezett. Belemehet a játékba, és úgy tehet, mintha ő volna ez a Fin nevű lány, amivel megnyugtathatja a férfit. Talán megússza annyival, hogy kiveri neki. Vagy legalább azzal, hogy ő lehet felül. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy esetleg ott kell feküdnie tehetetlenül ennyi duzzadó izom alatt. Olyan lenne, mintha élve eltemetnék.

De ha Fin egy régi szerető, aki faképnél hagyta, egy volt feleség, aki összeszűrte a levet a legjobb barátjával, esetleg egy gyűlölt féltestvér, akit az anyjuk jobban szeretett nála, vagy bárki más, akin a férfi ezért vagy azért bosszút akart állni? Szerencsejáték volt ez, és Onna általában nem jött ki jól belőle, ha hazardíroznia kellett. Egy kurvának végül is mindig meg kell játszania magát. Meg kell játszania, hogy tetszenek neki a férfiak, meg kell játszania, hogy élvezi a dolgot, meg kell játszania, hogy valahol máshol van. Ezzel az erővel már azt is megjátszhatta, hogy ő valaki más, nem múlott rajta semmi.

– Ahogy szeretnéd – mondta.

A férfi részeg volt. Onna érezte a leheletén. Szeretett volna ő is az lenni. Az volt a benyomása, hogy közel és távol egyedül ő maradt józan. Egy nő gurgulázó vihogása hallatszott be a folyosóról. Az udvarról nevetés hangjai szűrődtek fel. A rettenetes zene elhallgatott, ami önmagában örvendetes fejlemény lett volna, azonban éles, fűrészelő hangon megszólalt helyette egy szál hegedű, amitől Onna még feszültebb lett, mint volt.

Igyekezett könnyedén venni a levegőt és mosolyogni. „Viselkedj úgy, mintha a te kezedben lenne az irányítás – mondta mindig Merilee és félig-meddig már túl is vagy rajta”. Nem láthatják rajtad, hogy félsz.

– Ahogy szeretnéd – ismételte halkan, a keze fejével puhán végigsimította a férfi mellvértjét, aztán folytatta a mozdulatot lefelé, a…

A férfi elkapta a csuklóját, mire Onna egy pillanatra megérezte rettenetes erejét, és azt hitte, rögtön megáll a szíve a félelemtől. Aztán a vendég elengedte, és leszegte a fejét.

– Nem bánod, ha… ha csak… ülünk?

Közelebb hajolt, de nem ért hozzá Onnához. A fém halkan koppant, ahogy az idegen ökölbe szorított kezét a mellkasához érintette, összegömbölyödött, és a nő ölébe dőlt, a hátát fordítva felé. Hatalmas súly nehezedett Onna combjára, a hátrafelé kiálló kard dörzsölte az oldalát.

– Átölelnél esetleg? – kérdezte a férfi vékonyka hangján.

Onnának fennakadt a szeme. A kurválkodás tartogatott meglepetéseket, de ezek közül sajnálatos módon csak igen kevés bizonyult kellemesnek. A férfi köré fonta a karját.

– Ahogy szeretnéd.

Némán ültek, közben az udvarról kiabálás és fémcsörgés hallatszott. Onna arra gondolt, hogy valami színpadi verekedés folyhat odakint. A férfiak imádják nézni az ilyesmit. Ostobaság, de lehetne rosszabb. Harcolhatnának igazából is. Csörömpölést hallott, mintha üveg tört volna valahol. Árnyék húzott el az ablak előtt.

Onna azt vette észre, hogy ügyfele válla remeg kissé. Felhúzta a szemöldökét. Aztán a férfi fölé hajolt, a hátához simult, és gyengéden ringatni kezdte. Mint a kishúgát régestelen-régen, amikor nem tudott aludni.

– Ssss! – suttogta lágyan a fülébe.

A férfi magához húzta Onna karját, és egyre hevesebben zokogott.

Kínos helyzet volt, semmi kétség, de őszintén szólva, Onna sokkal szívesebben játszotta el az anya szerepét, mint azt, amire számított.

Összehúzott szemöldökkel pillantott az ablak felé. Most már egészen úgy tűnt, mintha odakint komolyan harcolnának. Többé senki sem éljenzett, a dühödt, fájdalmas, rettegésről árulkodó sikolyok pedig aggasztóan valóságosnak hatottak. A fényes villanások és a fel-fellobbanó lángok sűrűbbek lettek, a mindent eltorzító festett üvegen keresztül egyre erősebb fény áradt a szobába.

A férfi felkapta a fejét.

– Mi folyik odakint? – mordult föl, majd esetlenül eltolta magától a nőt, felállt, és az ablakhoz botorkált.

Onnának soha életében nem volt még olyan rossz előérzete, mint amikor a vendége egy darabig a retesszel vacakolt, aztán kitárta a színes szárnyakat. Örült, szörnyűséges hangok özönlöttek be. Mintha egy csata zajlott volna a Cardotti kellős közepén.

– A király! – bömbölte a férfi, majd megpördült, nekiütközött az éjjeliszekrénynek, és kis híján rázuhant Onnára. Ahogy kirántotta a kardját a hüvelyéből, a nő igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. – A király!

Futásnak eredt, de visszapattant a kulcsra zárt ajtóról, úgyhogy elkáromkodta magát, felemelte a csizmáját, egyetlen rúgással kiszakította a zárat, lehajtotta a fejét, hogy átférjen az alacsony ajtófélfa alatt, majd köhögve kilépett a folyosóra. Füst gomolygott be a nyomában – és nem a kender földszagú vagy a varázsgombák édes illatfelhője, hanem égő fa durva, fojtogató füstje.

Mi történhetett? Onna lassan felállt az ágyról, rogyadozó léptekkel az ablakhoz óvakodott, és kilesett rajta.

Odalent az udvaron emberek feszültek egymásnak, fém csillogott a fellobbanó tüzek vibráló fényében. Az épület falát borító száraz repkényt egészen a tető vonaláig lángok emésztették. A vendégek sikoltoztak, küzdöttek, birkóztak egymással, nekifeszültek a lelakatolt kapunak, hozzápréselődtek a rácsokhoz. Pengék lódultak. Testek roppantak össze, és rogytak le a földre.

Onna hátrahőkölt, a félelemtől nyüszítve szívta be a levegőt, kiszáradt, kapart a torka. Az ajtóhoz rohant, de kibicsaklott a bokája a magas sarkú cipőben, és nekiesett a félfának. Kitámolygott a folyosóra, ahol a legjobb pillanatokban is félhomály uralkodott, most azonban teljesen sötét volt a füsttől.

Valaki köhögve nekidőlt, és nem sokon múlt, hogy magával ne rántsa a földre.

– Segítség! – nyöszörögte erőtlenül. – Segítség!

Merilee volt az. A maszkja félrecsúszott, tekintetéből sütött a zavart őrület, ahogy holtsúlyként Onna karjára nehezedett.

– Szállj le rólam, hülye picsa!

Onna ököllel a másik nő arcába ütött, előbb csak egyszer, aztán még egyszer, végül belökte az ajtón a szobába. Sajgó ujjain csörgött a vér. A jelek szerint csak elég tűz kell hozzá, és bárkiből kibújik az utálatosság.

Üveg csörömpölt. Égő fa recsegett és ropogott. Fájdalmas, dühödt kiáltások hallatszottak tompán a fojtogató homályból. Az egyik ajtó alól lángok fénye szűrődött ki. Onna a szájára szorította a kezét, és toporgott pár lépést. Valaki elvágtatott mellette, közben meglökte a könyökével, és nekitaszította a falnak.

Onna köhögve, öklendezve, köpködve rogyott térdre. Semmit sem látott a füsttől. Levegőt sem kapott. Valaki felkiáltott.

– A király! A király!

– Segítség! – suttogta erőtlenül Onna.

De senki sem hallotta.

Ospiria,

580 nyara

– Kaphatok egy köpenyt? – kérdezte Predo.

Három hónapja katonáskodott, és már tudta, hogy ez a neki való élet. Sok egyébbel is próbálkozott, de azok nem váltak be ennyire. Zsebtolvaj volt Etrisaniban, amíg kis híján elkapták, aztán a tükröt tartotta Musseliában egy hamiskártyásnak, amíg kis híján elkapták, később meg őrt állt Etreában egy haramiákból álló banda szolgálatában, amíg mindenkit elkaptak és felkötöttek – kivéve őt, aki aznap elaludt az őrségben. De leginkább farkakat szopott. Egy talinsi bordélyban dolgozott egy darabig, ami nagyszerű volt, de a lépcső alatt kellett aludnia, meg aztán egy idő után ki is dobták, amiért összeverekedett az egyik lánnyal. Összességében véve a lányok sokkal népszerűbbek voltak, amit Predo mindig furcsán kifordított helyzetnek talált. Ha egy vendég olyasvalakire vágyik, aki igazán jól elboldogul egy farokkal, akkor nyilván olyan embert praktikus választania, aki maga is rendelkezik eggyel, nem igaz? Ezt diktálja a józan ész. Forduljon szakértőhöz. Predo azonban úgy tapasztalta, hogy keveseknek volt meg a józan esze az ilyesmihez, viszont rengeteg dolog a feje tetejére állt. De hát ilyen az élet ugyebár. Az embernek abból kell a legtöbbet kihoznia, amit a sors kínál neki.

Szóval kirúgták a kurvák közül, és amikor előbújt a csatornából, épp egy toborzó őrmesterbe botlott, aki az utca túloldalán jó ételeket meg dicsőséget kínált bárkinek, aki hajlandó Orsó nagyherceg seregében harcolni, és Predo azt gondolta: Na, meglesem magamnak, ez milyen lehet. És most, három hónappal később egy domboldalban égő tábortűz mellett ült, hol máshol, mint a kurva Ospria közelében. Ilyet kitalálni sem lehet.

– A köpenyek a veteránoknak valók – mondta Franchi, és gyengéden végigsimította a mellvértje fölé húzott ruhadarabba Talins fehér keresztje köré arany- és ezüstcérnával hímzett csataneveket. Egy győzelmekkel teli életút emlékeit. Minél több hímzése volt valakinek, annál több tisztelet járt neki. Predo vágyott a tiszteletre. Vágyott rá, hogy egy család tagja legyen. Sosem volt családja. Ami azt illeti, tisztelni sem tisztelte senki.

Sculia hátba vágta, amitől majdnem kilöttyentette a levesét.

– Talán a csata után megkaphatod a köpenyedet.

Predo ettől megborzongott kissé. A katonáskodást ugyan valóban neki való hivatásnak találta, de be kellett vallania, hogy magát a harcot azért nem várta töretlen lelkesedéssel.

– Szóval ezek szerint… biztosan lesz csata?

– Lesz. – Ahogy Mazarine őrmester előredőlt, az őszes szakálla alatt húzódó seb élesen rajzolódott ki a tűz fényében. Ha valaki, hát ő biztosan tudta, mikor lesz csata. Viharvert köpenyén több hímzés volt, mint bárki másén Volfiert kivéve, de Volfier köpenyét már eleve csak a rég elfeledett csaták ráhímzett nevei tartották össze. – A Halogatás hercegének már nincs hová visszavonulnia. Hazatereltük a saját falai mögé.

– És nem fog ott maradni? – kérdezte Predo. Igyekezett nem mutatni, mennyire reméli, hogy így lesz.

– Ha ott marad, egyszerűen kiéheztetjük, és tudja, hogy nem számíthat segítségre.

Mazarine minden egyes szava súlyosan koppant, mintha egy nehéz követ ejtett volna le, amitől az ember el sem tudta képzelni, hogy akár tévedhet is. Predo már attól bátornak érezte magát, hogy őt hallgatta.

– Nem – folytatta az őrmester. – Eljött az ideje, hogy Rogont belemenjen a harcba, és ezt ő is tudja. Nem hülye.

Franchi felhorkant, majd megnyalta az ujját és végigsimította vele a tollat idétlen kalapján.

– Nem hülye, csak gyáva.

Sculia komoran mordult egyet, és bólintott.

Mazarine megvonta a vállát.

– Szívesebben harcolok egy bátor hülyével, mint valakivel, aki gyáva, de okos. Sokkal, de sokkal szívesebben.

– Murcatto is vele van, nem? – Predo közelebb húzódott a tűzhöz, és fojtott hangon beszélt, mintha attól tartana, hogy a caprilei mészáros meghallja a nevét, és mindkét kezében két-két karddal előront a sötétségből. – Ő bátor és okos is.

Franchi és Sculia aggodalmas képpel néztek össze, Mazarine azonban a közöny élő szobra maradt.

– Meg gyors és könyörtelen, mint egy skorpió. De Murcatto csak egy ember, és a csatákat nem egyetlen ember nyeri meg. – Annyira magabiztos és megingathatatlan volt, hogy Predo is magabiztosnak és megingathatatlannak érezte magát tőle. – Mi vagyunk többen. Ez tény.

– És a mi oldalunkon áll az igazság! – Predo most már kezdett belemelegedni.

Mazarine vállat vont.

– Nem tudom, azzal mire megyünk, de mi vagyunk többen.

– És a csaták egyáltalán nem is olyan vészesek, fiam. – Sculia megint hátba vágta Predót, aki ezúttal már tényleg kilöttyentette a levesét, de csak egy kicsit. – Feltéve persze, hogy az ember a győztes oldalon harcol.

– És mi már nagyon régóta mindig csak győzünk – szólt Mazarine, a többiek pedig bólintottak. – Kezd szokásunkká válni. Felmossuk a várost Rogonttal, és annyi. A Nyolcak Ligájának vége, Orso lesz Styria királya.

– Isten áldja őfelségét! – Franchi mosolyogva nézett fel a csillagos éjszakai égboltra.

Predo ettől rögtön ideges lett. Nem repesett volna, ha a seregből is kirúgják, mint nemrég a bordélyból.

– De… ha Orso győz, nem fogja elküldeni a katonáit?

Mazarine merev mosolyra húzta a száját.

– Orso nem úgy jutott ilyen magasra, hogy a folyóba dobta a kardját. Nem, ügyelni fog rá, hogy mindig kéznél legyünk, emiatt cseppet se aggódj.

Sculia egyetértőleg mordult.

– Verturio szerint, aki a békére készül, a vereségre készül.

– Az kicsoda? – érdeklődött Predo.

– Egy nagyon okos ember – felelte Franchi.

– Szóval lesz nekünk helyünk. – Mazarine közelebb hajolt Predóhoz, és a térdére tette nagy, sebes kezét. – Márpedig ahol nekem helyem van, ott mindannyiótoknak helye van. A kórság elvitte a feleségemet meg a lányomat, de a sors új családot küldött, és eszem ágában sincs ezt is elveszíteni.

– Család! – Predót elöntötte a melegség a gondolatra, hogy valaki vigyázni fog rá. Valaki, aki ilyen erős és tapasztalt. – Azt hiszem, katonának lenni jó. – Azért feszülten pillantott a sötétségbe a lángokon túl, Ospria halvány fényei felé. Meg a Sulva gázlói felé, ahol holnap harcolni fognak majd. – Leszámítva talán a csatákat.

– A csaták sem vészesek – jegyezte meg Franchi.

Mazarine vigyorogva dőlt hátra, és megtámaszkodott a könyökén.

– Feltéve, hogy az ember a győztes oldalon harcol.

– Fáj! – szűrte Sculia vöröslő fogai között. – A kurva életbe, nagyon fáj!

– Mit csináljak?

Mindent belepett a vér. Vér folyt Predo kezén. Vér bugyogott a nyílvessző szára körül meg Sculia páncéljának illesztékeiből, hogy aztán elkeveredjen a folyó habzó vízével. Vér festette vörösre Talins fehér keresztjét.

– Mi a szart csináljak? – üvöltötte Predo, de akkor sem figyelt volna rá senki, ha meghallják.

Fülsüketítő volt a zaj. A pokol hangjai vették körül őket. Mindenki azon igyekezett, hogy túlkiabálja a másikat. Úgy üvöltöttek, mintha nem is emberek volnának. Katonák gázoltak mellette a folyóban vizet fröcskölve egymásra, elestek, aztán újra felálltak. Sebesültek ordítottak, ahogy az ellenkező irányba vonszolták őket, az égből nyílvesszők zuhantak alá mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül.

Predo ülő embereket látott a tömeg fölött. Lovasok. Csillogott a fém, ahogy kardokkal és bárdokkal kaszabolták az ellenséget, azaz őket a nyeregből. Nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Nagyon úgy tűnt, hogy itt már nincs is értelme tervezgetni.

Predo csak térdelt ott, jeges víz kavargott a lábainál, és némán bámulta a mellette a folyóban csörtető katonákat. Sculia már nem mondta, hogy fáj. Nem mondott semmit.

– Mit csináljak? – suttogta Predo.

Valaki megragadta a hóna alatt.

– Meghalt. – Mazarine őrmester most is higgadt és megingathatatlan maradt, mint mindig, kőszikla az emberek viharos tengerében. A város felé mutatott a lándzsájával. – Előre! – bömbölte, ahogy visszanézett a többiekre. – Előre!

Predót is magával vonszolva mélyebbre gázolt a hideg folyóban. Jó, hogy tudta, merre van az előre, mert Predónak elképzelése sem volt róla. A levegő sipítva áramlott ki-be a torkán, ahogy tovább botorkált. A küszködő emberek és lovak homályos foltja fölött Ospria imbolygott a dombtetőn.

Valami az arcába fröccsent, elakadt a lélegzete. Megérintette a homlokát, aztán remegő kezére pillantott. Vér festette vörös-feketére az ujjhegyeit. Egy ló rúgkapálva felágaskodott, lovasa Predo mellé zuhant, és kis híján fellökte.

Mazarine töretlenül gázolt tovább, szorosan markolva a lándzsáját. Predo hátratántorodott, ahogy egy ló felbukott mellette, és a folyóba vetette lovasát. Bárd emelkedett a magasba, hogy aztán lecsapjon. Fém csikordult. Emberek sikítottak. Predo kipiszkálta nedves haját a szeméből, és hunyorogva felnézett. Egy nő kuporgott előtte a folyóban. Fényes páncélt viselt, sötét haja sápadt arcára tapadt.

Csakis ő lehetett az. Murcatto. A caprilei mészáros. Kisebb volt, mint Predo képzelte, de ki más lett volna?

Buzogányával odacsapott valakinek, de célt tévesztett, és a súlyos fegyver magával rántotta. Franchi állt szemben vele, meglökte a pajzsával, aztán amikor a nő végképp elvesztette az egyensúlyát, felemelte a kardját. Azonban még mielőtt lesújthatott volna, valaki közvetlenül mögé lépett. Egy irdatlan termetű, derékig pucérra vetkőzött férfi. Északföldi lehetett talán, minden porcikáját vörös foltok borították, úgy festett, mint egy vérszomjas őrült valami vad regényből. Meglóbálta a bárdját, mielőtt Franchinak esélye lett volna döfni. A penge mélyen a férfi vállába szaladt, úgy hasította ketté a testet, mint hentes a levágott marhát.

Franchi hátborzongató sikolyt hallatott, vére a nő arcába fröccsent. Murcatto hátratántorodott, vakon köpködött. Mazarine dühödt ordítással vetette rá magát. A nő felé döfött a lándzsájával. A fegyver hegye lecsúszott a mellvértről, és Murcatto hanyatt visszazuhant a vízbe.

Predo elindult, hogy segítsen, csakhogy megbotlott egy meder alján heverő valamiben, és elterült. Vizet köhögve tápászkodott fel. Egy elejtett zászlón esett át. Fehér kereszt fekete alapon.

Amikor felnézett, Murcatto a vízben térdelt, Mazarine pedig már emelte is a lándzsáját. Aztán a nő pördült egyet, és már villant is a fém, ahogy kését oldalról Mazarine térdébe döfte. A férfi dülledő szemekkel kétrét görnyedt.

– Ne! – suttogta Predo.

Letépte bokájáról a rátekeredett szövetet, de már elkésett. Murcatto kusza véres haja mögül kivillant vicsorgó fogsora, aztán a nő felpattant, és csillogó folyóvizet spriccelve meglódította a buzogányát. A fegyver nyomán vér és fogak záporoztak, ahogy telibe találta Mazarine állát. A férfi hátralépett, és egy pillanattal később a torkára mért következő ütéstől hanyatt a vízbe zuhant. Murcatto rádőlt, de rögtön a hátára hemperedett, kiemelkedett a vízből, és máris talpon volt újra.

Predo tompán nézett körbe, kardja lógott ernyedt kezében. Félig-meddig arra számított, hogy valaki vérben forgó szemmel nekiront, de hirtelen mintha véget ért volna a csata. Mindenki csak állt, és fejét forgatta, ahogyan ő is. Lerogytak a folyóba, a sebeiket tapogatták. Értetlenül támolyogtak. Aztán nem messze tőlük egy lovas felállt a kengyelben, letépte a sisakját, és elbődült.

– Győzelem!

Mazarine őrmester egy kövön feküdt széttárt karral. Meghalt. Mindenki meghalt. A csaták nem is vészesek. Feltéve, hogy az ember a győztesek oldalán harcol.

Egyre többen és többen kezdtek éljenezni. Nyilvánvalóan ospriaiak. Predo Murcattóra nézett. A nő bizonytalanul előrelépett, és a félmeztelen szörnyeteg karjába dőlt – buzogányának Mazarine őrmester vérétől ragadós feje a férfi háta mögött himbálódzott.

Csak háromlépésnyire tőle ölelték egymást kimerülten, és Predo gyors volt. Egy szemvillanás alatt odarohanhatott volna, hogy kettéhasítsa a nő koponyáját a kardjával. Ott helyben végezhetett volna a hírhedt talinsi kígyóval.

De abban a pillanatban az északföldi egyenesen ránézett, mire Predo ereiben azonnal meghűlt a vér. A férfi véres arcát rettenetes seb borította, egyik szeme helyén pedig élettelen fémgolyó csillant nedvesen, ahogy a nap fénye kibújt a felhők közül.

Ez volt az a pillanat, amikor Predo arra jutott, hogy a katonaélet mégsem neki való. Nyelt egyet, aztán feldobta a kardját a levegőbe.

– Győzelem! – kiáltotta a többiekkel együtt.

Végtére is ebben a káoszban a kutya nem tudta volna megmondani, ki harcolt Talins, és ki Ospria oldalán. Ő is csak egy volt a bőrzekés legények közül. Az egyik mázlista, aki túlélte a napot.

– Győzelem! – kiáltotta ismét bizonytalanul.

Örömkönnyek csorogtak az arcán, ahogy lenézett Mazarine őrmesterre, aki holtan hevert egy kövön, és a folyó vize habozott körülötte.

De hát ilyen az élet ugyebár. Az embernek abból kell a legtöbbet kihoznia, amit a sors kínál neki.

Most már határozottan szerencsésnek érezte magát, amiért nincs köpenye.