XXVI. fejezet - A Banya bemutatja a Bárót az Ördögnek

Eljött az éjszaka, hogy a Báró ellátogasson a Boszorkányhoz.

A mezőt vaksötétség burkolta be, ami a rémségek éjszakájával fenyegetett.

A Báró szedni kezdte a lábait, mintha attól tartana, hogy újabb rémségekkel kell találkoznia. Még az ösvényt is nehezen tudta kivenni. Néha-néha segélykiáltások hangja ütötte meg a fülét, s alkalmanként fényeket látott a távolban, amik ahogy megjelentek, úgy el is tűntek, s nem bukkantak fel többé. Fészkéről felriasztott bagoly visított, holló károgott, éteri lények suhantak keresztül előtte; sehol egy ember.

Végre megérkezett a Banya kunyhójának ajtajához.

Elhúzta a zárat és belépett, de a boszorkány nem volt otthon.

Végignézett a szobán.

A nagy szürke macska háromszor körbejárta, majd beleszagolt a levegőbe.

Ebben a pillanatban lámpással a kezében belépett a Banya.

Intett a Bárónak, hogy kövesse, s figyelmeztette, hogy egy szót se szóljon.

A lámpás ragyogásában egy hosszú, alacsony, boltíves folyosó sejlett fel előttük, amin végighaladva egy széles, nyílt helyiségbe értek.

A Boszorkány a Báró fejére terítette a köpenyt.

Továbbhaladtak.

A Báró fülét különös zajok ütötték meg: hangos zene és éneklő kórus, amibe nyögések és sikolyok vegyültek.

Aztán a Boszorka hirtelen lerántotta a Báró fejéről a köpenyt.

Abban a pillanatban egy fényesség jelent meg előttük.

A lovag fülét rémületes nevetés és üvöltés csapta meg.

Az éjszaka teremtményei űzték éjféli misztériumukat és vigadalmukat.

A Báró és a Banya felkapaszkodtak egy széles lépcsősoron, s egy tágas helyiségbe érkeztek, ahonnan a hangok kiszűrődtek.

A Banya lekuporodott a padlóra, és felvett a bejáratnak támasztott két hatalmas bronz cintányért. Ezeket erősen összecsapta, s közben a következő szavakat motyogta:

– Calama, Calama! 

Abban a pillanatban rettenetes sikoly és röhögés hallatszott a csarnok belsejéből, amit teljes mozdulatlanság és néma csend követett.

A Báró csak most vette észre a koromfekete trónszéket és az azon ülő alakot: fakó pofája vértől mocskos, káprázatos ruházata vörös és fekete színekből állt. Fején ezüstkorona, lábai alatt egy csontváz koponyája és karjai hevertek, a trón előtt pedig egy apró gránitoltár állt, rajta egy emberi vérre emlékeztető folyadékkal megtöltött tállal.

Egyszeriben felbukkant hat különös alak. Ruházatuk fekete volt, vörös övvel átkötve, kezükben csilingelő csengőket tartottak, amit táncuk és ugrándozásaik közepette vadul ráztak.

Maguk mögött egy masnikkal és virágokkal feldíszített tejfehér bárányt vezettek, amit az egyik lábánál fogva az oltárhoz kötöztek, majd ezt elvégezve, vad gesztikulálások közepette fel-alá kezdtek rohangálni a csarnokban. 

A terem közepén egy hatalmas parázstartóban tiszta láng lobogott.

A hat alak elrendeződött, a trónszéken ülő démon mindkét oldalára hárman-hárman álltak.

A Banya előre lépett. Letérdelt a trónszék előtt, majd elismételte a szavakat: Calama, Calama, mire az ördögök örömujjongásban törtek ki. 

A Báró rémülten ácsorgott.

A Boszorkány intett neki, hogy lépjen előre, és odasúgta:

– Ugyan már, ugyan már! Biztonságban van, nemes Báró! 

Már attól felizzott a dühe, hogy gyávának vélte.

Rámordult a Banyára, és bátran előre lépett.

Léptei visszhangoztak a csarnokban.

A Boszorkány a fülébe súgott:

– Egy szót se szóljon, csak kövesse a misztériumot! 

Az ördög megparancsolta a Banyának, hogy vonuljon vissza.

A Báró magára maradt a démonokkal.

– Vagyont és szépséget óhajtasz – rikkantotta az ördög –, hatalmat és azt, hogy mohó természeted pompás vágyaival kényeztethesd magad. Mindent elfogadnál, amivel Mammon és Lucifer csak megajándékozhat, s meg is kaphatod, ha előbb méltónak bizonyulsz az ajándékaikra. Beavatást kell nyerned a misztériumunkba. 

A Báró fejet hajtott.

– Lépj az oltárhoz! – parancsolta az ördög. 

A lovag így tett.

Elő kellett húznia egy tőrt az oldaláról, annak hegyét belemártani a vérrel teli tálba, majd kimondania a szavakat: Calama, Calama. 

A trónon ülő démon eztán azt parancsolta a Bárónak, hogy nézzen mereven a nyugati bejáratra.

A Báró rettenthetetlen volt. Mereven nézte az ajtót, s látta, hogy egy női alak jelenik meg benne, ugyanaz, akit a Banyánál tett második látogatása alkalmával látott, most azonban közelebb jött hozzá. Egyik kezében egy kelyhet tartott, a másikkal a Báró felé intett.

A Báró összerezzent, hideg borzongás futott végig a végtagjain, mire a kísértet elsuhant, és síri csönd állt be. A férfi továbbra is feszülten figyelt.

Hirtelen felharsant egy trombita hangja.

Belépett a Banya, aki egy rettenetes tetemet húzott maga mögött.

Ugyanaz a nő volt, aki ez előbb megjelent.

Immár nem kísértet volt, hanem test, de élettelen.

A Báró megrázkódott.

– Eljött az ideje – rikácsolta a Banya –, hogy bebizonyítsa, érdemes a fenséges Askar, a gonoszság, a járványok, a halál és a borzalom fejedelmének barátságára! Most kell megmutatnia, hogy lelke rettenthetetlen, s utána nyugodtan feküdhet majd Lady Alwena ágyába. 

– Mit kell még tennem ahhoz – tört fel a Báróból –, hogy elégedettek legyetek velem? 

– Épp most akartam elmondani – rikácsolta a Boszorkány félelmetes izgatottsággal. – Bele kell mártania a véres tőrt a tetem keblébe! 

– Ebbe a tetembe? – kérdezte a Báró, rémülettel nézve az előtte heverő testre. 

– Engedelmeskedjen! – kiáltotta a Banya. – A vágyai múlnak az engedelmességen. Ez Askar akarata. 

A Báró ismét a lábai előtt heverő nőre nézett, és megremegett. Rápillantott az arcára, s viszolyogva fordította el róla fejét, majd magasba emelte a tőrt, de remegő karral hezitálni kezdett.

– Döfjön! – rikoltotta a Banya. 

A Báró összeszedte magát, elfordította a fejét, és egyenesen a holttest szívébe mártotta a tőrt.

Abban a pillanatban rémületes, szűnni nem akaró kiáltás hallatszott.

A parázstartóban táncoló tiszta láng sűrű, fekete füstté változott.

Baljós pára telítette be a csarnokot.

A trónon ülő démon egy tekercset nyújtott át a Bárónak, amin a következő állt: „Askar fejedelem ígéretet tesz De La Braunch bárónak Lady Bertha halálára és Alwena birtoklására.” 

A tekercset azonnal összehajtották.

A Báró és a Banya távoztak.

Ugyanazon a folyosón keresztül, amin jöttek, visszatértek a kunyhóba.

– Nos, Báró – kezdte a Boszorkány –, jeles pályára jutott, hatalmasságok kegyében áll, holnap éjszakára minden úgy lesz, ahogyan kívánja. Hagyja nyitva éjszakára a kastélyba vezető földalatti járat ajtaját, hogy a Banya észrevétlenül bejuthasson. Engedjen be Lady Bertha szobájába és hagyja, hogy tegye a dolgát, de egy teremtett halandó lélek sem lehet a közelben, senki sem zavarhatja meg a Banyát. A késem gyorsan elvégzi a munkát. A testét az ördögnek kell felajánlani. Akkor láthatja majd, hogy kiszáll belőle a lélek. S amikor a hónapok körforgásából újabb év születik, ugyanezen a napon ünnepélyt kell tartania a kastélyban; s újból meg kell tennie azt, amit ma este tett. 

– Miért kell engem ilyen borzalmakkal gyötörni? – kiáltotta a Báró. 

– Azért – felelte a Boszorkány –, mert ez az élvezetek ára. Javakat szerez érte, egy nő szerelmét, hatalmat és gyönyöröket. 

– Gyönyöröket! – ismételte meg a Báró. 

– Így van – rikácsolta a Banya. – Holnap este, mire a rendház harangja vecsernyére üt, már mindentől megszabadul, ami eddig boldogsága útjában állt. 

– Nagyon helyes – vágta rá a Báró. – Akkor az az éjszaka megszabadít majd engem minden béklyómtól. 

– Kedvére bujálkodhat, Askar megígérte.