XV. fejezet - Lady Bertha állapota
Lady Bertha, aki mit sem sejtett a Báró megváltozásáról, semmit sem vett volna észre, ha nem figyel fel férjura állandó komorságára, ám illendőségből inkább nem próbált utánajárni, mi forog annak fejében. Egy nap aztán mégis rákérdezett, mi okozza látszólagos nyugtalanságát, mire az olyan stílusban felelt, amivel egyértelművé tette: nem kíván további kérdéseket hallani. Asszonya pedig engedelmeskedett akaratának, s nem feszegette a kétségkívül kellemetlen témát.
De La Braunch báró, amennyire látványosan elhanyagolta az ifjú Edwardot, annál nagyobb szülői gyengédséggel babusgatta saját gyermekét. Kedvességének eme látványa megnyugtatta Lady Berthát, aki ezek alapján úgy vélte, a Báró még mindig szereti őt, s a jövőben is szeretni fogja, amíg eme minimális gondossággal viszonyul hozzájuk. Emellett boldogsággal töltötte el a házi szolgák ragaszkodása és engedelmessége, akik valósággal rajongtak úrnőjükért. Az érzékeny és mindig vidám Guinefred egy pillanatra sem hagyta volna úrnőjét csüggedni, vagy hogy a Báró zsémbességéből őrá bármi átragadjon: amennyire csak a képességeiből telt, kellemes beszélgetésekkel, izgalmas történetekkel, szívmelengető, édes dallamú balladák éneklésével vidította. S a szolgálólány kísérletei Lady Bertha szórakoztatására mindig célba találtak.
Az ifjú Edward az öreg Doric és Jonas kedvence lett. Az előbbi azzal győzködte magát, hogy a gyermekből egy nap még hírneves matematikus lesz, s eljön az idő, amikor majd tanítójaként bevezetheti az egyenletek és az eukleidészi geometria világába. Másfelől a derék Jonas abban lelte örömét, hogy a gyermek nem viszolyog attól az egynéhány csepp rajnai bortól, amit a komornyik sosem mulasztott el odacsempészni neki, ha az anyja és a dajkák épp nem voltak a közelében. Egyik alkalommal Jonas az ölébe ültette a gyermeket, és abban a hiszemben, hogy a bor mindenre és mindenkinek jó, addig öntötte le a gyermek torkán a nedűt, amíg az el nem aludt a karjaiban. Később aztán elterjedt a szolgák közt, hogy a kis Edward akkor a legcsendesebb és legboldogabb, amikor Jonasszal lehet.
De La Braunch bárónak szokásává vált, hogy minden szabadidejét a vadászatnak szentelje, emögött azonban az állt, hogy csak időt szerette volna gyorsabban elröpíteni, amíg végre eljön a Banyával való találkozó várva-várt napja. Tekintetét a jövő végeláthatatlan messzeségeire szegezte, kíváncsian sóvárogva éppúgy a rossz, mint a jó dolgok megismerésére. A saját szemével látta a szörnyet, megismerte annak vértől mocskos gondolatait, s már nem voltak kétségei természetfeletti képességeit illetően. A kunyhója, a megjelenése, a szóhasználata mind azt bizonyította: boszorkány; s babonásságában a Bárót ettől egy bizsergető érzés járta át, azzal hízelgett ugyanis magának, hogy a sötétség szabadon osztogatja hatalmát, amire ő oly csillapíthatatlan mohósággal vágyik. Az soha meg sem fordult a fejében, hogy a halandó élet élvezeteinél tovább gondoljon.