XIV. fejezet - A Báró első látogatása a Banyánál

Úgy este hét körül lehetett az év egy őszi napján, amikor a Báró felkerekedett a Boszorkány kunyhójának meglátogatására. A mező rekettyéi még virágoztak, sárga szirmaik kies, festői tájképet nyújtottak, amihez egy másik árnyalattal még a horizont felé lenyugvó Nap sugarai is hozzájárultak.

De La Braunch báró a fegyverhordozója, Hathbrand társaságában egyre közelebb került a Banya kunyhójához, s úgy gondolta, ideje elküldenie szolgálóját; s bár való igaz, nem lelkesedett az ötlettől, hogy egyedül nézzen szembe az ördög papnőjével, de tisztában léve szíve gonosz vágyaival s azzal, hogy azok mire vezethetnek, egy élő lelket se mert beszélgetésük és a Boszorkánynak feltett kérdések tanújának hagyni. 

Már szinte teljesen besötétedett, a Boszorkány kunyhójának kéményként használatos oldalsó lyukából füstoszlop tört az égbe. A szintén nyitott ajtóból is füst áradt kifelé, bár sokkal kisebb mértékben.

A Báró a helytől úgy száz yardra állította le fegyverhordozóját, arra a kifogásra hivatkozva, hogy szeretne egy órát magányosan elmélkedni az erdőben.

Amikor a Banya viskójának ajtaja közelébe ért, meglátta odabenn a vénséget egy hatalmas edény, egy üst fölé görnyedve, aminek ismeretlen tartalmát egy hosszú bottal kavargatta. Ekkor vette észre, hogy a füst valójában az üstből származott, amiben belépése pillanatában mintha jókora emberhús darabokat vélt volna felfedezni. És ha szívét nem keményítették volna meg annyira folyton visszatérő gonosz képzelgései, bizony megborzongott volna a látványtól; ám így azzal szemben semmit sem érzett, csak a Boszorkány természetfeletti tudásával szembeni babonás félelme váltott ki belőle némi megmagyarázhatatlan rettegést. Már-már visszakozni kezdett szíve eltökélt szándékától, csakhogy a Banya észrevette, végigpillantott rajta, s sovány ajkaival üdvözletet motyogott, miközben a hosszú fakanállal kevert egyet a főzeten. 

– Nocsak, nocsak! – rikácsolta, ahogy a férfi beljebb lépett. – Gondoltam, hogy el fog jönni hozzám. Nos, mit akar tőlem? 

A Báró megpróbált a tőle azon pillanatban telhető legnagyobb udvariassággal válaszolni, de a Boszorkány gonosz vigyora, az üst, a hitvány, romos kalyiba, a kiéhezett, vérre szomjazó, belépésekor azonnal nyávogni kezdő borzalmas macska és a félszárnyú holló látványa rémülettel töltötte el, végtagjai megbénultak, fenséges alakja megremegett, a Banyára szegezett tekintetében babonás félelem és rémület tükröződött.

Első kérdésével az erdei várhoz vezető ösvény után tudakozódott:

– Oda tartanék, Banya – tört fel belőle  –  útba tudsz-e igazítani? 

– Azt az utat igazán megspórolhatja magának – felelte a Boszorkány –, hisz a tornyokon kívül mást ott nem talál; az ösvényt meg sok-sok éve benőtte már a bozót és a gaz; meg aztán mi dolga volna ott magának? Senki se mer a közelébe merészkedni, mert gonosz szellemek kísértenek benne. 

Erre a Báró a következőt felelte:

– Az ilyesféle dolgokkal, Banya, ha a szóbeszédnek hinni lehet, te igencsak ismerős vagy, de nem kell aggódnod, nem foglak zajgatni miatta. Sőt, a védelmemet élvezed. 

– Mondjuk inkább úgy – felelte a vénség –, hogy a méltóságos úrnak van szüksége az én oltalmamra. 

– A tiédre?! 

– Az enyémre, Báró. Ismerem a szíve vágyait, s készséggel állok szolgálatára. 

– Valóban így volna? 

– Valóban, de azt is tudom, hogy ön viszont nem fogja támogatni a szegény Banyát. 

– Szavam… 

– Óvatosan az esküvésekkel! Nem úgy van ám az! A saját szavaival adta parancsba, hogy távozzak a színe elől. 

– Miért látogattál meg oly illetlen időben? És az az átok! 

– Be fog következni. 

– Lady Bertha… 

– Siralmas sors vár rá. 

– Mutasd meg ezeket, Banya! 

– Mit adna a megismerésükért? 

– Mondd meg, mit kérsz érte, pénzt vagy befolyást? Bőkezű ajándékokkal halmozhatlak el, csak mutasd meg nekem a jövő titkait! 

– Nincs szükségem javakra. 

– Akkor mondd, mit kérsz, Banya? 

A vénség elhallgatott.

– Mondd el! – ismételte meg a Báró. 

– Vért – felelte a Boszorkány. 

– Vért? 

– A gonoszság, a baj, a szenvedés és veszedelem tápanyagát. 

– Utálatos rémség! – horkant fel a Báró az orra alatt. – Nos, Banya, előbb mutass valamit a tudományodból, mutasd meg, mire képesek azok a sötét erők, amiket szolgálsz! Mutasd meg, hogyan nyerhetem el és tarthatom meg a világi kincseket, bizonyítsd, hogy képes vagy kielégíteni mohó vágyaimat, s akkor sosem fogsz hiányt szenvedni a vérben! Mutasd meg, bármilyen borzalomra felkészültem! 

– Majd egy másik alkalommal – válaszolta a Banya –, most elfoglalt vagyok. De akkor, ígérem, feltárom az uraság előtt mesterségem titkait… már ha végig tudja nézni. 

– Engem csak ne félts! – vágott vissza a Báró. 

– Akkor hát látogasson el újból, amikor a Hold együtt áll a Szaturnusz bolygóval, csak pár nap van hátra addig. Jöjjön el, amikor erőre kapnak a gonosz hatalmak, amikor tüzes párák ropják táncukat éjfélkor a talaj fölött, amikor szentjánosbogarak világítják meg a mérges varangyot a lila violák alatti nyirkos rejtekében. Akkor lesz majd megfelelő az idő: kísértetek suhannak majd mindenfelé, démonok és ördögök pusztítani kész, hatalmas serege végzi majd szörnyű dolgát… csak akkor kaphatja meg, amire szíve vágyik. 

– Visszatérek, Banya – jelentette ki a Báró. 

– Úgy legyen! 

Abban a pillanatban egy sűrű, fekete felhő tört fel és borította be a kunyhót. A Báró elvesztette szem elől a Banyát, s csak nagy nehezen találta meg a tőle karnyújtásnyira lévő ajtót. A friss levegőre érve keresztülvágott a mezőn, egyenesen oda, ahol Hathbrandot hagyta. Körülnézett, de sehol senkit nem látott; mégis, mintha árnyakat pillantott volna meg elsuhanni maga mellett, amelyek egyszeriben eltűntek a magas rekettyebokrok között. Rémület kerítette hatalmába, de közben egyfajta babonás elégedettség is költözött a szívébe. Hathbrand nevét kiáltotta, mire a fegyverhordozó hangja felelt. 

– Sötét van – vetette oda a Báró –, térjünk vissza a kastélyba! 

– Nagyon sötét – jegyezte meg Hathbrand. 

A Báró arcára még mindig kiült némi rémület.

A hatalmas, gyorsan tovasuhanó fekete felhők mögül kibukkanó Hold vihar közeledtét jelezte.

A távolban felsejlettek a kastély körvonalai.

* * *

A Báró távollétében Lady Bertha a gyermekeit figyelte. Későre járt, és fáradt volt már. Rápillantott a gyerekekre és felsóhajtott. Elsőként az ifjú Edwardot csókolta meg (ő volt gondolataiban mindig az első, akinek apja már nem élt), aztán pedig Hugót. Egy dallal ringatta álomba őket:

Süvít a szél, sötét az éjszaka,

Nem ragyog fel vidám sugár,

A tenger hajótörött lovasa

Epekedve a Napra vár.

Mary nézi kisírt szemmel:

Torz éjszín felhő-vonulás,

S rongy-vitorlák úsznak közel:

Rémséges vihar-trófeák.

Szörnyű kétség már elnyomta,

De meglátja, egy dacol még:

S rohan, hogy karjába fonja,

Partot ért Edward kedvesét.

Megszólalt a harsona, az őrszem kiadta a parancsot, mire leengedték a hidat, és átkelt rajta a kastély ura. Lady Bertha megpróbálta összeszedni a lelkesedését, de nem sikerült neki: nehéz szívvel fogadta férjurát. Egy megmagyarázhatatlan, természetfeletti sejtelem települt elméjére, hogy a Bárót valami rejtélyes veszedelem fenyegeti. A férfi a gondolataiba merülve, komoran tért nyugovóra. 

* * *

A Boszorkánynál tett látogatása után a Báró mogorva és magának való lett, idejének nagy részét vagy a könyvtárszobában töltötte, vagy órákon keresztül járkált fel-alá a kastély tornyaiban. Szabadjára engedte szíve vágyait, folyton izgatottságának tárgya, a kilátásban lévő vagyon élvezete felől merengett, aminek birtokában fejedelmekkel lesz egyenrangú. De azt is tudta, hogy mindehhez fortélyokra van szüksége, s egyedül csak a Banya segíthet rajta: aki pedig a jóság iránti ösztönös gyűlölete miatt a pártjára fog állni. Már csak amiatt kellett aggódnia, hogy a vénség kellően gonosz legyen az ő ördögi céljaihoz, ugyanis eddigi élete és cselekedete mérlegét megvonva rájött, hogy a durva, de sikeres gaztettek sokkal inkább vezetnek a tőlünk karnyújtásnyira lévő remények beteljesítéséhez, mint a monoton, alázatos munka. 

A Báró épp ilyen hangulatban elmélkedett magában, amikor egy nap a pösze kis Edward odatipegett a térdéhez. A Báró indulatosan félrelökte, a gyermek pedig elesett, ám ekkor az uraság gyorsan észbe kapott, felemelte a földről és a karjaiba vette, majd átadta a közelben ácsorgó szolgának:

– Szegény kis pára – jegyezte meg –, elmerültem a gondolataimban, és nem vettem észre. Viseld gondját!