Sorozatunkban Sir Arthur Conan Doyle, Bram Stoker és Arthur Machen után most egy olyan szerző, George Brewer művének kiadása került sorra, aki az előbbieknél jóval korábban élt és alkotott, ám jelen kisregényével mégis teljes joggal közéjük tartozhat.
George Brewer (1766-?) {Halálozási dátuma a Dictionary of National Biography (6. kötet) szerint ismeretlen.} egy, a korban elismert műértő, John Brewer fiaként látta meg a napvilágot, sorsa azonban – legalábbis kezdetben – őt magát nem a művészetek vagy az irodalom világa felé sodorta. Előbb Lord Hugh Seymour altengernagy, majd Rowland Cotton és mások parancsnoksága alatt lett tengerészkadét, s ilyen minőségben megfordult Amerikában, Indiában, Kínában és Észak-Európában, ahol aztán 1791-ben a svéd flotta alkalmazásába állt, mint tengerészhadnagy. Később viszont (talán a francia háborúk fenyegetése miatt) otthagyta a tengert a szárazföldért, és Londonba költözött, ahol előbb jogot tanult, majd ügyvédként kezdett dolgozni.
A praktizálás mellett immár az írásnak szentelte életét, amelynek legkorábbi zsengéjét már tengerészként elköveti Tom Weston című regényével. Ám a széles közönség mégsem ezt ismerheti meg elsőként, hanem a How to be Happy című komédiát, ami 1794 augusztusában került bemutatásra a Heymarketen, a londoni West End korabeli színháznegyedében. Brewer még számos színi- és zenés darabbal próbálkozott (több-kevesebb sikerrel), és ez a színpadra szánt drámaírási stílus az 1808-ban megjelent A ravensworth-i boszorkányon (The Witch of Ravensworth) is tetten érhető. Karaktereinek modora, mozgása a korabeli színpadi hagyományokat követi, a statikus, merev ábrázolások pedig sokszor olyan érzetet keltenek, mintha egy szövegkönyvet vagy „forgatókönyvet” olvasnánk. A szereplők egyéniségének és személyiségeinek ismérvei (leginkább a mű elején, de kisebb mértékben később is) sem a cselekményből vagy a szereplők közötti interakciókból rajzolódik ki, hanem egyszerű narrátori elbeszélésekből, ismertetésekből.
A sorok olvasása közben megformálódó jelenetek viszont nem csak színpadi képsorok, hanem egyben romantikus hangulatot árasztó festmények is, aminek megfelelően az egész művet egyfajta kettősség hatja át. Egyszerre teátrális, manírokból és pózokból felépülő (például a címben szereplő boszorkány láttán az ünneplő tömeg döbbenetében ledermed, a hölgyek sikoltva vesztik eszméletüket, vagy az áldozatot leszúrni készülő kéz remegve áll meg a magasban), és egyszerre romantikus, festői (holdsütötte síkság, elsuhanó árnyak, pislákoló gyertyafénnyel megvilágított rideg várkastélyok és dohos alagutak). Mintha Brewer gondolatban már meghaladta volna a színpadot, mintha már megcsapta volna a romantika szele, de még nem lenne meg a kellő eszköztára az új ihletek kifejezésére. Mintha a némafilmek időszakának egy-egy korai klasszikusát látnánk lelki szemeink előtt, az Edison-féle Frankensteint (1910) vagy még inkább Christensen Häxanjét (1922), ahol ez a kettősség szintén felfedezhető.
Mindez persze nem véletlen. A ravensworth-i boszorkány a kialakulóban lévő angol romantika, pontosabban az azt előkészítő, szűkebb értelemben vett gótikus irodalom terméke, ami Horace Walpole Az otrantói várkastélyával született meg. Brewer műve – bár tovább visz számos gótikus vonást (hogyan is ne tenné, hiszen ezek zöme napjainkig fennmaradt), így a medivalizmust, a természetfeletti lények szerepeltetését vagy éppen a lelepleződő szereplők fordulatait – már kevésbé mesterkélt, sokkal letisztultabb és egyszerűbb. Olyannyira egyszerű, hogy a természetfeletti elemek egyenesen a népmesék és mondák világát idézik elénk – némi (szintén népi ihletésű) macbeth-i és fausti fűszerezéssel. A kunyhójában kuporgó boszorkány, a girhes macska, a fortyogó üst, vagy éppen az erdő közepén megbúvó, az éj sötétjében egyszerre kísértetfényekbe boruló romkastély képe akár a Grimmek gyűjtéséből is származhatna. A fordulatok sem annyira nyakatekertek, mint a gótikus irodalom korábbi terméseiben: mindössze egy nagy fordulat van a mű végén, de az logikusan felépített, és egy szereplőt sem tesz karakteridegenné. Első pillantásra olyannak tűnhet, mintha a romantika miszticizmusával már csak szórakoztatóan játszadozó, azt igazán komolyan venni nem képes 19. század végi realizmussal találkoznánk. Ezen a ponton Brewer mintha Doyle-lal mutatna hasonlóságot. Racionalizál, a mű folyamán felépített természetfeletti jelenségekre észszerű, materiális magyarázatokkal szolgál, és nem választja a könnyebb utat, nem hagy egyes szálakat megindokolatlanul a rejtélyek és a misztikum ködébe veszni. Ahogyan például Doyle-nál a kádárműhely címadó démona, vagy a lakkdoboz kísértete észszerű, evilági magyarázatot nyer, úgy Brewer boszorkánya és démonai is olyan megokoláshoz jutnak, ami kizárja a természetfölötti bárminemű közjátékát.
Természetesen Brewer magyarázata közel sem olyan kifinomult, mint amihez Doyle-nál szokhattunk, hanem inkább, fogalmazzunk úgy, egyfajta „Scooby-Doo fordulat”, amit mai fejjel talán könnyedén találhatunk együgyűnek, de ne feledjük el, hogy az ilyen álruhából való kibújás a szűk értelemben vett (tehát 18. század végi és 19. század eleji) gótikus irodalom közhelye, és azt se, hogy a szerzőket egy teljes évszázad választja el egymástól, épp az a „hosszú 19. század”, ami alatt teljes műfajok és irányzatok születtek meg és váltak semmivé.
És épp ezért ne értsük félre a szerzőket, ne akarjuk őket a kelleténél jobban megfeleltetni egymással! Brewer kisregénye mögött egyáltalán nem az a szándék és hajtóerő áll, mint amivel Doyle novelláiban találkozhatunk, de valahol mégis egyazon skála két végpontját képezhetik. S hogy mi ez a skála? A felvilágosodás materiális racionalizmusának kihívására született reakció. Brewer misztikus cselekményt épít fel, hogy aztán egy racionális csavarral ünnepelje az ész diadalát, míg Doyle misztikus cselekményt épít fel, hogy aztán egy racionális megfejtéssel elérhetővé, akár saját magunk által is átélhetővé tegye a borzongás világát. Az egyik lezár, a másik – ugyanazzal az eszközzel – kinyit egy kaput. Brewernél a racionalizmus cél, Doyle-nál (és számos kortársánál és követőjénél) eszköz.
Nem véletlen, hogy a századforduló környékén megszülető természetfeletti horror műfaja akarva-akaratlanul is egyfajta konzervatív nosztalgia a babonák világa iránt, ahol a tudományos, józan ész nem győzedelmeskedhet: a vámpírt és a kísértetet is csak úgy győzhetjük le, ha az ősi hagyományokhoz és mágiához fordulunk. Mi pedig – komfortzónánkból kizökkentve – élvezettel rettegünk saját tehetetlenségünkön és kiszolgáltatottságunkon, hogy azzal legalább egy rövid időre elmenekülhessünk abból a szürkévé és kietlenné váló racionalista, materialista világból, aminek születését Brewer még ünnepelte.
No de milyen misztikus világot is épített fel Brewer? A helyszín a történet szerint a westmorlandi (régies helyesírással Westmoreland, jelenleg Cumbria közigazgatási körzet) Ravensworth, és valóban, létezik egy Crosby Ravensworth nevű falucska az Eden-folyó közelében, a Lyvennet-folyón vízeséssel; de ott várat vagy kastélyt hiába keresnénk, egy lakótorony romjainál úgysem találnánk többet. Ahogy Lady Alwena palotájának se lelnénk nyomát, se La Braunch báróknak. Ugyanez a helyzet az általa bemutatott korszakkal: valóban éltek Edward nevű angol királyok, csak épp nem a második keresztes hadjárat idején, s valóban voltak várkastélyok, csak nem márvány oszlopcsarnokokkal és szökőkutas kertekkel. Ezek ugyanis mindössze a gótikus medivalizmus díszletei, s ha úgy tetszik, behelyettesíthetők lennének akár egy „egyszer volt, hol nem volt” formulával is, bennük történelmi hitelességet keresnünk felesleges.
Mitől misztikus ez a világ? Mindössze a boszorkány és a szereplők között felbukkanó babonák teszik azzá, s mint később kiderül, ez is csak látszólagos – és valóban, csak rajtunk áll, hogy elhisszük-e, amit látunk. A banya bárón keresztül szemlélt, természetfeletti világának leírásában gyakran találkozunk a „látszik”, „tűnik” kifejezésekkel, mivel pedig képtelenek vagyunk magunkat elvonatkoztatni a bárótól, osztoznunk kell annak hiszékenységében és babonaságában. (Ez épp fordítottja a későbbi szerzők technikájának, ahol a racionális szereplő szemszögéből találkozunk a természetfelettivel, s győződünk meg vele együtt annak valódiságáról vagy valótlanságáról.)
A boszorkány természetfelettisége csak látszat, ez azonban mit sem csökkent a karakter, Lady Gertrude jelentőségén, sőt, az épp ezzel válik még különlegesebbé. És ha már Lady Gertrude: érdekes Brewer hozzáállása a női szereplőkhöz. Lady Alwena nyilvánvaló kivételével mindannyian, Lady Gertrude, Lady Bertha, de még Deborah és Guinefred is szinte tökéletes, hibátlan személyiségek, míg a férfiak esetében csak egy ilyennel találkozunk, Gerrarddal (a favágó és felesége jellemhibái közönséges származásukat és az azzal járó nehézségeket hívatottak érzékeltetni, így nem tekinthetők valódi hibának). A báró – akinek jellemfejlődése a regény fő vezérszála – egyértelműen csak negatív karakter lehet, de a mellékszereplők sem túl szimpatikusak: Hathbrand szolgalelkű, Doric egy bogaras vénember, Jonas pedig egy alkoholista (bár ez utóbbi kettő inkább „comic relief” karakternek tekinthető). Mi állhat emögött a különbségtétel mögött? Talán a kontrasztalkotás, amivel kidomboríthatók egyes személyiségjegyek, különösen a báró esetében, akinek lélektani utazását, élveteg zsarnokból megtört adakozóvá válását a regény hosszában végigkísérhetjük.
Mint láthatjuk, A ravensworth-i boszorkányt rengeteg kettősség jellemzi. Képlékeny, kiforratlan, s emiatt kortársai kevés figyelemre méltatták. Az utókor szemével viszont már láthatjuk, hogy ebből a kiforratlanságból fakadóan (irodalomtörténeti érdekességén túl) egy sajátos, különös bája is van, amivel könnyedén az olvasó szívébe lopja magát.