XIII. fejezet - A kivilágított vár

Az erdő egyik szinte áthatolhatatlan szegletében, a ravensworth-i irtás és a Banya kunyhójának közelében állt egy ősi, romos vár, amiben már egyetlen élő teremtmény sem lakott, egyrészt annak köszönhetően, hogy a hagyomány szerint ördögök látogatják, akik annak falai között tartják éjszakai összejöveteleiket, másrészt azért, mert túl közel volt a Boszorkány viskójához. 

A várat korábban a La Braunch család lakta, de sok éve felhagytak már vele a rossz állapota és a másik rezidencia nagyobb kényelme miatt. Már nem volt élő ember, aki emlékezett volna azokra az időkre, amikor még élt benne valaki. 

A mező környékén húzódó falvak számos, méghozzá szavahihető és józan életű lakója tanúja volt annak, ahogy éjszakánként a várban hirtelen fények gyúltak ki, s ilyenkor gyakran muzsika hangja is hallatszott belőle; majd egyszerre, egy pillanat alatt kialusznak a tornyok lőrésein kiszűrődött fények, s minden újra teljes sötétségbe borul.

A falubeliek egyike sem merészelt a rejtély végére járni, sőt még a vár közelébe sem merészkedtek, se éjjel, se nappal, hogy saját szemükkel és fülükkel bizonyosodjanak meg a dologról. De talán még ha akarták volna, se tudták volna megtenni, azt ugyanis annyira benőtte az erdő, hogy nem vezetett hozzá semmilyen ösvény. 

A Báró azonban már régen megfogadta, hogy felfedezi magának ősei eme hajlékát, s nagyszámú jobbágyát figyelembe véve könnyedén elrendelhette annak kitisztítását; ám arra mindeddig nem került sor, mert a fontosabb helyzetek és ügyek mindig elterelték róla a figyelmét.

Most azonban elérkezett az idő, hogy a Báró komolyan gondoljon az elhagyatott romok felkutatására, ahol esetleg néhány érdekes családi ereklyét is találhat. A szóbeszéd szerint az egykori birtokosoknak volt ott egy raktára tele ősi, különleges fegyverekkel, lándzsákkal, csatabárdokkal és páncélokkal.

A Báró úgy gondolta, ezzel egy időben megejthet egy kitérőt a Banyához is, akit kíváncsisága és a kérdéseire kapott válaszok alapján egyre jobban látni kívánt. Így aztán parancsba adta fegyverhordozójának, Hathbrandnak, hogy készüljön fel az útra, mert közvetkező este felkerekednek. 

Mindeközben a Báró azon törte a fejét, milyen kérdéseket tegyen majd fel a Banyának; s mivel tudvalevő, hogy a Báró esze mindig a hatalmon és a vagyonszerzésen járt, nem csodálkozhatunk azon, hogy kigondolt kérdései is ezekkel kapcsolatosak lettek.

A Báró ellenségességének tárgya, jövőbeli gazdagságának buktatója az ifjú Edward volt.

– Kegyetlen világ – sóhajtott fel a Báró, ahogy elméjében épp a jövő lehetőségeiről képzelgett –, kegyetlen világ, hogy ez kölyök néhány év múlva megfoszthat engem a vagyontól és a pompától! A martindale-i Lord Edward fia fogja a La Braunch család pusztulását okozni, s az én fiamnak már csak a szegénység és alárendeltség lehet az osztályrésze! Mi másért is vettem el Lady Berthát, mint hogy vagyona csillogását és előnyeit megszerezzem? Nem voltam szerelmes belé, érzelmeim nem voltak igazak. Csupán ősi házamat kívántam felvirágoztatni, ezért kötöttem meg ezt a frigyet. Tetemes vagyont akartam, hogy olyan dolgaim legyenek, amikkel kimutathatom gazdagságomat, s magamra vonhatom a király figyelmét. Igen, meg fogom tudakolni a Banyától, mit hoz számomra a jövő! Megtudakolom, a kis árva élni fog-e, vagy a sors könyvébe inkább az van írva, hogy hamarosan meghal. Ha ez utóbbi, akkor szegény lelke a Mennyországba száll majd, és senki sem zavarja majd többé De La Braunch bárót a vagyon és a pompa élvezetében. De mi van, ha a Boszorkány olyasmit mond, ami megcáfolja eme reményeket? Nos, ez is lehet, de a kíváncsiság akkor sem hagy nyugodni, nem maradhatok kétségek között, amikor a tudás, amitől jövőbeli boldogságom függ, ily könnyedén elérhető! 

S valóban, a Báró képtelen volt száműzni a gondolatot elméjéből, s bár gyáva volt, hogy szembenézzen egy, a boszorka ajkairól felhangzó kiábrándító válasszal, kíváncsisága, a vágy, hogy felkeresse, olyannyira erős lett, hogy a belső vívódásban ez került ki győztesen, s elhatározta: megkockáztatja a dolgot. Modora az elméjében dúló vágyaktól és félelmektől végül egyre indulatosabbá vált; és ugyan a Báró mindig gőgös, büszke és kevély volt, de szolgáival oly kevéssé tartotta a kapcsolatot, hogy azok az indulatosságából szinte semmit nem észleltek, parancsait is mindig fegyverhordozóján, Hathbrandon keresztül kapták, aki pedig előnyösnek tartotta magában tartani ura zsörtölődéseit: mindig is szolgalelkű volt, és mivel a sértésekre sosem felelt, a vihar nem tehetett mást, mint elhalt. 

Lady Bertha bírt a jellemnek azzal a gyengéd fennköltségével, amivel ugyan a Báró szeretetét nem nyerhette el, de megóvta annak udvariatlanságaitól; s valóban, a Báró túl lovagias volt ahhoz, hogy durván bánjon egy hölggyel, egy kifejezetten nemes vérből valóval, s elméjének és szenvedélyeinek munkálkodásai nem vették rá hitvány dolgok elkövetésére.