XVIII. fejezet - A Báró felajánlja áldozatként az ifjú Edwardot a Banyának

Másnapra a Báró gondolatban már mindent eltervezett, s Lady Berthával és a szolgákkal már feltűnő, tőle szokatlan kedvességgel és nyájassággal bánt. Sőt mi több, még az ártatlan kisded kényeztetésére is szakított némi időt, akit áldozatául szemelt ki; amikor pedig beszédbe elegyedett Lady Berthával és szolgálólányával, Guinefreddel, azt kezdte előttük vázolgatni, hogyan és mire kellene a továbbiakban taníttatni a gyermeket, milyen vagyon vár majd rá, hogyan avatják majd lovaggá, s mutatkozik meg a király előtt. 

Lady Bertha, aki valóssággal szívta magába férje kedves és gyengéd szavait, szorosan a keblére ölelte a gyermeket. Még egy akaratlan sóhaj is előtört belőle.

Leszállt az est, a ragyogó Nap visszavonta boldogító sugarait a kastély fölül.

Lady Bertha szolgálói lefektették a kis Edwardot, anyja elmondta az ágya mellett az imádságait, miközben az mély álomba merült. A kisded szobája közvetlenül az úrnőé mellett helyezkedett el, és rajta, illetve legbizalmasabb szolgáin kívül senki se léphetett be oda, és arra is csak az anya szobáján keresztülhaladva volt lehetőség. A Báró, aki legtöbbször a saját külön lakrészében aludt, korán visszavonult, és elrendelte, hogy senki se zavarja. Arra panaszkodott, hogy rosszul érzi magát és pihenésre van szüksége.

Lady Bertha is visszavonult a saját szobájába.

Guinefred aludt a kisdeddel, s mivel teendői ellátása úgy követelte, csak egy órával úrnője után tudott nyugovóra térni. Az összes többi szolga még talpon volt. 

A kínálkozó helyzetet kihasználva a Báró óvatosan Lady Bertha szobájába osont, megnézte, hogy tényleg alszik-e. A mellén ott szunyókált a kis Hugó. Mikor megbizonyosodott felőle, hogy mélyen alszik, belopódzott a helyiségbe, ahol a kis Edward aludt. Minden csendes volt. A gyermek összekulcsolt kezekkel feküdt, mintha imádkozna. Édesen, mélyen álmodott. 

A Báró letette a gyertyát, fel-alá járkált a szobában, hallgatózott, meg-megtorpant, de már nem vesztegethette tovább az időt. Felkínálkozott előtte az alkalom: a kisded takaróját köpenyként magára borítva a keblére szorította a szegény csöppséget, és gyertyájával a másik kezében halkan keresztülosont az alvó Lady Bertha szobáján. Ahogy elhaladt mellette, hallotta, hogy egy nyögés tört fel az ajkairól: felesége nyugtalanul mocorgott, de nem eszmélt rá szeretett gyermeke elrablására.

A Báró, aki gondosan bezárta maga után a szoba ajtaját, hallgatózni kezdett, hiszen még a saját szolgái közeledtétől is félt. Halkan osont végig a karzaton, ahol néma csend honolt, majd lesétált a lépcsőkön. 

A kastély alagsorában egy titkos földalatti járat húzódott, amit senki se használt már évek óta, és ami egyenesen a mezőre vezetett. Kulcsai mindig a Bárónál lapultak.

Ahogy leereszkedett, már érezte a föld nyirkos hidegét, a kezében tartott gyertya kék lángja megnyúlt és megremegett a párás levegőben. Tett még néhány lépést előre, és elérkezett a földalatti járathoz, ami egyre szűkült körülötte, ahogy haladt előre. A gyermek mindvégig aludt.

A Báró, mivel úgy vélte, hangokat hall maga mögül, egyre fürgébben szedte lépteit, miközben a lándzsát és vérrel teli kelyhet tartó ocsmány lidérc képe idéződött elméjébe. Hirtelen az a képzete támadt, hogy valaki követi a járatban; mégis jobban megrémült a lebukás kockázatától vagy a tervei kudarcba fulladásától, mint bármilyen szellemtől.

Végül elérkezett a vasajtóhoz, amit a mező egy fás ligetének bokrai és aljnövényzete takart el a kíváncsi szemek elől: nem is látta azt senki arra utazó, és még a szomszédos falubeliek számára is ismeretlen volt. A Báró felkapaszkodott a kijárathoz, a kisdedet lefektette a nedves földre, belehelyezte a kulcsot a rozsdás zárba, de az nem engedett. Hirtelen attól kezdett félni, hogy minden munkálkodása kudarcba fullad és hiábavalónak bizonyul, amikor egy utolsó, erős mozdulatra végre elfordult a kulcs. Ez azonban csak a zár volt, a csapóajtó rozsdás pántjai szintén beragadtak, és csak a Báró óriási ereje volt képes megmozdítani őket, aminek jutalmaként megjelent fölötte a mező. 

A csecsemő, aki felébredt a zárak csattogására, most hangosan sírni kezdett. A Báró a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel és figyelemmel próbálta lecsillapítani. Szívéhez szorította a félálomban lévő kisdedet, aki, azt gondolva, hogy az anyja karjaiban van, lenyugodott.

A Báró tett pár lépést felfelé, és kifeszítette a csapóajtót, de fennakadt a bejáratot teljesen benőtt zanótbokrokon. Ez ugyan újabb nehézségnek bizonyult, de amikor az örökösen türelmetlen gonosz egyszer már elszánta magát a szörnyűségre, nem bátortalanodott el tőle egykönnyen. 

Nem tartóztathatta fel semmilyen akadály, a Báró nekiveselkedett a fiatal sarjaknak és ágaknak, és a bozótot, szedret taposva, számtalan karcolás árán kiverekedte magát a mező tiszta részére.

Végül egy völgyben találta magát, amelyről tudta, hogy az Eden-folyó mellékágának túlpartján található, a titkos alagút ugyanis átvezetett annak medre alatt. Itt tartott egy pillanatnyi pihenőt, szorosan maga köré csavarta a köpenyét, majd lépteit meggyorsítva tovább haladt a legtitkosabb kanyargós ösvényen.

Útközben csupán egy magányos vándorral találkozott, aki hatalmas, fűzfavesszővel összekötözött rőzseköteget cipelt a hátán. Ahogy elhaladtak mellette, a kisgyerek felsírt, mire a férfi hangosan faggatózni kezdett, kiféle, miféle szerzet, s miért jár az úton egy kisdeddel egy ilyen viharosnak ígérkező, szeles, esős éjjelen. A Báró nem felelt, csak a lábait szedve továbbhaladt. A férfi sem kérdezősködött többet, ment a saját dolgára. 

A Báró a távoli ablakból kiszűrődő halvány fényben már meglátta a Banya magányos kunyhóját. Lépteit megszaporázva megérkezett az ajtóba. Beköszönt, mire a Boszorkány felbukkant a nyílásban. A szemei valósággal csillogtak. Azt mondta, már várt rá, majd gonosz vigyorral a Báró köpenye alá kukucskált, s egy vihogással nyugtázta, hogy elégedett a látvánnyal. 

A lovag átadta a gyermeket a Banyának, aki úgy kulcsolta köré aszott ujjait, mint ahogy a pók lábai ragadják meg a tehetetlen legyet.

Eztán lefektette a kisdedet a padlóra, s az egyik kezével felkapott a kunyhó egyik sarkából egy hatalmas kést, majd mormolni kezdett magának néhány mondatot; a Báró pedig árgus szemekkel figyelte a Boszorkány minden mozdulatát.

Ebben a pillanatban a gyermek felébredt, és ahogy kis szemei a Banya visszataszító, torz alakjára tévedtek, velőtrázó kiáltás tört fel belőle: a félelem sikolya. 

Ügyet sem vetve a kisded sírására, a Banya élezni kezdte a kést. A Báró viszont zaklatottá vált, és megkérdezte, szükség van-e még a jelenlétére.

– Kétségtelenül – válaszolta a Boszorkány. – Hát nem tudja az uraság, hogy fel kell küzdenie magát a sötétség fejedelme, a démoni Askar kegyébe, akit mi imádunk? Vagy hogy hozzá kell szoknia a vér látványához, és meg kell ismerkednie a szörnyűségekkel, amik majd szórakozásunkká, időtöltésünkké válnak? 

A Báró egy szót sem szólt; a Banya lehajolt, a magasba emelte a széles pengéjű kést, megragadta a gyermek karját, a kés hegyét pedig a mellkasa fölé tartotta.

Egy pillanatra lángfelhő-szerű fényesség telítette be a kunyhót, s valami suhanás hallatszott. A Banya egész testében, hosszú, vékony ujjaitól a lábujja hegyéig megremegett. Összekuporodott a földön, a kés kihullott aszott kezéből. Mozdulatlanul, szörnyűséges nyögéseket hallatva hevert arccal lefelé, végtagjai összerándultak, valami varázslat lett rajta úrrá.

A Báró a csodálattól és rémülettől döbbenten cövekelt le, s a Boszorkányon végbement különös változáson ámuldozott, amíg amannak lassacskán sikerült összeszednie magát.

A kunyhó sarkából elővett egy apró, háromszög alakú, törött kődarabot, gondosan elhelyezte a padló közepén, kikotort némi parazsat a tűzhelyből, majd jobb kezének mutatóujjával néhány kabbalisztikus jelet rajzolt a kőre, rászórta a parazsat, és letérdelt. Eztán óvatosan lefújta a zsarátnokot, összecsapta a tenyerét, mintha örömében tapsolna, majd felállt, egyik kezével felmarkolta a gyereket, a másikkal pedig a kést. A kisdeddel a karjában táncolni kezdett, s őrjöngő mozdulatokat téve háromszor körbeszaladta a kunyhót. 

A Báró mozdulatlanul figyelt, azt várta, mi fog következni. A Banya mozdulatai egyre vadabbak lettek, a kisgyermek felsikoltott, majd mire harmadszorra is körbeért vele, egyszerűen eltűnt. Síri csönd telepedett a kunyhóra. A Báró magára maradt, a történteken mélázott, egy pisszenést se hallott.

Két, három, négy vagy öt perc is eltelt, mikor végre megjelent előtte a Banya, immár a kisded nélkül, ám a széles pengéjű késről vér csöpögött. A Boszorkány lekuporodott a háromlábú kisszékre, és egy szót se szólt.

– Nyomorult! – kiáltotta a Báró, tökéletesen leplezve érzéseit. – Mit műveltél? A kés véres… hát megölted volna? 

– Megöltem. 

– Ennyi az egész, ezért hoztam ide a gyermeket? – üvöltötte. 

– Képmutató – visított a Banya –, bizony megérdemli Askar kegyeit! Hát nem látta, milyen kínok gyötörtek? Legalább ezt a kis élvezetes morzsát szerettem volna magaménak tudni, de Askar hatalma úrrá lett rajtam. Nekem van hát a legtöbb okom panaszra: megrabolt a prédámtól az önző démon, azt sem engedte, hogy egy ujjal hozzáérjek! Maga és ő is jól jártak, de én… Én, a maga céljainak és az ő gyönyöreinek eszköze, megint hoppon maradtam. Mindegy, nem számít. Nem merek elégedetlenkedni a jelenlétében; de én is ki vagyok ám éhezve a gonoszságra, és bizony meg fogom kapni a részem. 

A Báró, az elmondottakból megbizonyosodva afelől, hogy megkapta a jutalmát, már szívesen távozott volna, hisz bármennyire is volt gonosz és megkeseredett, a látott borzalmakból elege lett. Távozni akart, hogy befejezhesse rettenetes művét, megvigasztalhassa és megbékéltethesse Lady Berthát a vesztesége fölött. 

Csakhogy a Banya még nem akarta elengedni:

– Most már a fenséges Askar szolgája lett – mondta neki. – A következő hónap tizennegyedik napján áldozatot mutatunk be, amit maga a fenséges Askar vezet majd. Ha Báró uram szerencsés, tehetős akar lenni, ha azt szeretné, hogy a világ minden gazdagsága és öröme a magáé legyen, meg kellene jelennie rajta. Én majd bevezetem. Akkor jön majd el az ideje az adásnak és a kapásnak, s kétségtelen, ő magára is kiterjeszti majd a kegyeit. 

– Akkor ott leszek – felelte a Báró. 

– Igen, eljön majd, és látni fogja a mi éjféli ünnepünket, játékainkat és mulatságainkat. Akkor majd próbára tétetik a bátorsága, ott már nem lehet asszonyszívű! Na menjen csak, menjen, próbálja megvigasztalni a maga Lady Bertháját, aki gyanakodni fog a Banyára, de maga majd enyhíti az ő neheztelését. S még ha a színe elé is állítanának engem, akkor sem lesz ellenem bizonyítékuk, és felmentenek. 

– Mindenesetre köszönöm – felelte a Báró –, meglátjuk majd, mit hoz a jövő. A viszontlátásra! – azzal ki is lépett a kunyhóból. 

Szörnyű vihar tombolt, az eső özönvízszerűen szakadt az égből.

A Báró sétálva indult útnak. Örült az esőnek, mert ilyen időben nem volt valószínű, hogy bárki úton lenne és észrevehetné.

Pirkadni kezdett: a sötétség szemkápráztató, rémületes alakjai tovaröpültek mellette vagy eltáncoltak előle.

Farkas vonyítását, majd vadmacska fújtatását hallotta.

A Báró egy elhagyott kunyhóhoz érkezett, amit ideális menedéknek vélt.

A viskó sarkában azonban megmozdult egy fehér alak! Egy fehér üsző volt, ami ugyanott keresett menedéket.

– Mekkora bolond vagyok – kiáltotta a Báró –, rettegek itt a kísértetektől, mintha nem lennék hozzászokva a rémségekhez! Pedig a gonosz szellemek sosem bántják azt, aki a segítségüket keresi. 

Odakinn tovább világosodott, és bár a vihar még mindig ott tombolt a Báró feje fölött, látta, hogy a felhők gomolygása mögött megtisztul az égbolt, és lángszerű fénysugár tör belőle a földre. 

A Báró megszaporázta lépteit. Továbbra is rettenthetetlen maradt, számtalan rémséget látott már. Még a pokol bugyrainak titkait is megismerte.

A vihar homályában felbukkantak a La Braunch kastély fenséges tornyai. 

A Báró a földalatti folyosó bejáratát kezdte keresni, s bizony csak nehezen tudta megtalálni. Belépett a résnyire nyitva hagyott csapóajtón, majd bezárta maga mögött.

A gyertya, amit ott hagyott, még mindig égett.

A járat közepén megtorpant, hogy elgondolkozzon, miként tudna észrevétlenül visszalopózni a szobájába.

A karzatra vezető lépcsősor tövében leült, és hallgatózni kezdett. Minden csendes volt.

– Minden rendben lesz – biztatta magát a Báró –, a legnagyobb akadály elhárult, a kölyök elpusztult. Már csak meg kell játszanom magam egy kicsit, és az egész ügy az árnyak közé vész. Sosem fog kiderülni ez a rettenetes titok. 

Felosont a lépcsősoron, és a gyertyával a kezében végigment a szobájába vezető karzaton.

Ha a házi szolgák közül meglátta bárki is, nem mert neki kérdést feltenni.

Visszavonult, de képtelen volt pihenni. Elméjében egyre csak kavargott a vágy és a bűntudat viadala.