IV. fejezet - A menyegző napja
A menyegző napjának reggelén a Báró szolgái és jobbágyai mind azon szorgoskodtak, hogy felékítsék a kastély gótikus csarnokát úrnőjük fogadására. A boltíves mennyezetet a Báró trófeái és zászlói, a falakat különféle elrendezésekben keresztbe rakott kardok, csatabárdok és lándzsák díszítették. Az asztalokat roskadásig pakolták a legkiválóbb, legízletesebb falatokkal, s a legzamatosabb borok álltak készen a felszolgálásra. A házi szolgák mind kiöltöztek a nagy nap alkalmából; az öreg Doric az asztalok, székek és gyertyatartók pontos matematikai elrendezését csodálta, míg Jonas a bölcsességet kezdte raktározni magában, amivel kellően kiélvezheti majd az elkövetkező vigasságot.
Kellemes reggel volt, a tájat mindenütt a tavasz üde zöldje borította – s mintha a természet maga is eltelt volna a jóravaló falusiak vidámságával, nem kívánva megzavarni azok ünneplését, visszafogta és elterelte fejük felől a maga felhőit.
Úgy tizenkét óra, vagyis dél körül, amikor a Nap sugarai a legfényesebben ragyogtak a La Braunch kastély tornyaira, egy távoli harsonaszó jelentette be a menyasszony és kísérete érkezését, amire válasz zúgott fel a várfokokról, s a messzeségben már látni lehetett az úrnő néhai férje színes zászlóinak kavalkádját a dombok közt kanyarogni. De La Braunch báró a trubadúrok és húsz lovagja kíséretében a menyasszony elé lovagolt. Ez utóbbiak között volt Bertrand, egy óriási termetű, kopasz fickó aranyszín sisakban és ragyogó csillagot ábrázoló pajzzsal a kezében. Mellette lovagolt az alacsony termetű, hírneves galliai lovag, Alerias, aki mozgékonyságával és vitézségével a tornán hat lovagot vetett ki a nyeregből. Aztán a kiváló Palmerin, aki hét nyelven beszélt, úgy ülte meg a lovat, mintha nyeregbe született volna, s ha keze elhajított egy dárdát, az még a legnagyobb távolságból se vétette el a célját; na meg Athelbert, az erős, aki ugyanolyan könnyedséggel forgatott egy hüvelyknyi vastag vasrudat, mintha csak közönséges lándzsa volna; valamint a vörös keresztes bátor Roderic és a nemes Roland: valóban, kivétel nélkül mind a vitézségükről és jeles tetteikről híres lovagok voltak.
A menyasszony tizenkét hölgy, tizenkét lovag és az ő fegyverhordozóik kíséretében közeledett, mind a maga zászlója alatt, de ezek közül kiemelkedett egy, ami egy veszedelmes, rettenetes sárkányt ábrázolt. Ez a sárkány Lady Bertha apja, a vakmerő, számos angliai és franciaországi tornán győzelmet aratott lovag kezétől pusztult el.
A kisdedet, Lady Bertha és néhai férje, a martindale-i Lord Edward gyermekét egy szekéren hozták, ágyacskája a legkiválóbb, arannyal kivarrt selyemmel borítva, mellette három-három szolga, akik virágszirmokat és illatos olajokat szórtak a csecsemőre, miközben az énekesek vidám dalokat adtak elő. A menet végén a néhai Lord Edward szolgái haladtak.
A két csapat összetalálkozásakor felzúgtak a harsonák és trombiták, a Báró fehér csataménjén Lady Bertha poroszkája mellé léptetett, levette sisakját, és udvarias lovaghoz illően kinyújtott karral köszöntötte menyasszonyát. Eközben Lady Bertha az ajkaihoz érintette ujjait, majd ő is kinyújtotta a karját és megfogta a Báró kezét, aki az arája mellé érve a vár felé fordította lovát, kísérete pedig eggyé vált az úrnőjéével.
A kastély szolgái, akiknek a trombitaszó jelezte a társaság közeledtét, és hogy már áthaladtak a felvonóhídon, szépen felsorakoztak a gótikus csarnok két oldalán, míg a népes jobbágysereg odakinn rengette meg az eget örömujjongásaival.
Az esküvői ceremóniára a kastély kápolnájában került sor Velaschi atya celebrálásában, aki csak csodálattal és megbecsüléssel tudott tekinteni az arára.