II. RÉSZ: ELLENTÁMADÁS

NYOLCADIK FEJEZET: JÓL BEETETTÜK!

RÉSZLET ARTEMIS FOWLNAPLÓJÁBÓL

2. LEMEZ. KÓDOLT

Ma vettek mértéket apámról a művégtag készítéséhez. Úgy viccelődött egész idő alatt, mintha csak a Grafton Streeten volna, új öltönyt szabatni. Be kell ismernem, jó hangulata rám is hatott, úgyhogy azon kaptam magam, hogy igyekszem mentségeket találni, amiért csak ülök az ágya szélén, és élvezem a társaságát.

Nem volt ez mindig így. Azelőtt komolyan vehető ok kellett arra, hogy találkozni lehessen apámmal. Többnyire persze nem volt elérhető, s ha mégis, akkor is drága volt az ideje. Nem lehetett csak úgy bekukkantani hozzá az irodába nyomós ok nélkül. Most viszont úgy éreztem, örül, hogy vele vagyok. Egész kellemes érzés.

Mindig is szívesen osztotta meg gondolatait, de ezek most sokkal inkább bölcseleti, semmint pénzügyi irányúak. Azelőtt bizonyára a Financial Times legújabb kiadására hívta volna föl a figyelmem, ahol nagyszerű osztalékokról adnak hírt.

– Nézd csak, Artemis – mondta volna –, minden zuhan, csak az arany árfolyama szilárd. Éspedig azért, mert kevés van belőle. Nem is lesz elég sohasem. Vásárolj aranyat, fiam, és helyezd biztonságba.

Szerettem csipegetni bölcsessége morzsáit. Mostanában sokkal nehezebb megérteni, mit akar.

A harmadik napon, azután, hogy magához tért, elaludtam az ágyánál, míg ő a járást gyakorolta. Arra ébredtem, hogy elgondolkodva bámul rám.

– Tudod, mit mondok, Arti?

Bólintottam, bár fogalmam sem volt, mit akar.

– Míg azok fogva tartottak, végiggondoltam az egész életem, hogy mennyire elrontottam, hogy csak a vagyont hajszoltam, és ennek a családom és a környezetem látta kárát. Az ember nem sok esélyt kap arra, hogy megmutathassa magát. Hogy helyes döntést hozzon. Hogy hőssé váljon, ha tetszik. Én pedig erre vágyom.

Nem ilyen fajta bölcsességeket szokott volt apám elejtegetni. Ez most az ő saját, eredeti személyisége, vagy a tündérek varázsa tett vele valamit? Esetleg mindkettő egyszerre?

– Azelőtt egészen másként gondolkoztam. Úgy hittem, a világot nem lehet megváltoztatni.

Merően nézett rám, a szemében ismeretlen szenvedély égett.

– De most minden másként van. Megváltoztam. Meg akarom ragadni a lehetőséget. Hőssé akarok válni. Ez minden apa dolga.

És mellém telepedett.

– Hát te, Arti? Szeretnél velem tartani? Ha eljön a pillanat, szeretnél te is hős lenni?

Nem tudtam, mit feleljek. Hogy mi lehet a jó válasz. És most sem tudom.

FOWL-BIRTOK

Artemis két órát töltött a szobájába zárkózva, meditációs lótuszülésben, amire Butler tanította. Olykor hangosan megfogalmazta egy-egy ötletét, amit a hangra bekapcsoló digitális magnó azonnal fölvett. Butler és Juliet tisztában volt vele, hogy ilyenkor nem szabad zavarni. A tervezés nagy folyamata volt ez, létfontosságú az egész küldetés számára. Artemisben megvolt az a ritka képesség, hogy életszerűen lásson maga előtt egy-egy lehetséges helyzetet, és megbecsülje elképzelhető kimeneteleit. Megváltozott tudatállapotban volt ilyenkor, már-már félálomban, és a legkisebb zavaró hatás is megsemmisíthette volna értékes gondolatmeneteit.

Végül előjött a szobájából, fáradtan, de elégedetten. Három teleírt CD-t hozott magával.

– Tanulmányozzátok alaposan ezeket a fájlokat. Minden le van írva, amit tennetek kell. Tanuljátok meg kívülről; a lemezeket meg kell semmisíteni.

Berkenye átvette a lemezeket.

– CD-lemez. De bájos. Nálunk múzeumban látni ilyet.

– A dolgozószobában találtok komputereket – folytatta a fiú. – Használhatjátok bármelyiket.

Butler üres kézzel állt ott.

– Hát én, Artemis?

A fiú megvárta, míg a többiek távoznak.

– Veled szóban akartam megbeszélni a dolgot. Nem szeretném, ha Kisgebe egy komputerről letölthetné, amit most mondanom kell.

Butler nagyot sóhajtott, és a bőrfotelbe zökkent a kandalló mellett.

– Nem mehetek magukkal, ugye?

Artemis mellételepedett a karfára.

– Nem, barátom. De fontos feladatod lesz.

– Ugyan már, Artemis – legyintett Butler. – Megbirkózom az öregedési válságommal egyedül is. Nem kell feladatokat kitalálnia, csak hogy hasznosnak érezzem magam.

– Erről szó sincsen. Életbevágóan fontos, amit most mondok. Tudod, a memóriatörlés. Ha a tervünk sikerrel jár, alá kell vetnünk magunkat. Ez alól egyszerűen nem lehet kibújni, ezért hát szükségünk lesz valamire, ami visszahozza a Népről szóló emlékeinket. Kisgebe egyszer azt mondta, hogy csak egy kellően erős ingerre van szükség, és az mindent visszahoz.

Butler fészkelődött egy kicsit, és fájdalmasan fintorgott hozzá. A mellkasa még mindig nagy gondot okozott. Nem is meglepő, hiszen két nap sem telt el a föltámadása óta.

– Van valami ötlete?

– Hamis nyomokat is kell hagynunk. Kisgebe csak erre vár.

– Természetesen. A szerveren lehetne egy titkosított fájl. Aztán e-mailt küldök magamnak, amit nem nyitunk ki. És mikor első ízben nyúlunk a postánkhoz, az egész keresztüljön majd.

Artemis egy összehajtogatott A4-es lapot nyújtott át.

– Ki fognak kérdezni delejhatás alatt, semmi kétség. Elsőre még kijátszhattuk a delejt tükröző szemüveggel. Ezúttal ennyi nem lesz elég. Valami újra lesz szükség. Itt vannak az utasításaim.

Butler átnézte a papírt.

– Elképzelhető. Ismerek valakit Limerickben, ő a legjobb specialistája ennek a dolognak.

– Nagyszerű. És aztán mindent lemezre kéne menteni, amit csak tudunk a Népről. Minden dokumentumot, videót, tervet. Ami csak van. A naplómat is, persze. Abban benne van az egész sztori.

– És hol rejtjük el azt a lemezt? – kérdezte Butler. Artemis levette a nyakából a tündérérmét.

– Úgy nézem, kábé akkora lehet, mint a lemez, nem?

Butler a zsebébe süllyesztette a medált.

– Akkora lesz – mondta.

Később Butler vacsorát csinált. Semmi különlegeset. Csak egy-két vegetáriánus tavaszi tekercset, aztán gombarizottót, desszertnek pedig créme caramelt. Tőzeg inkább aprított gilisztát és bogarakat kért volna eső-és mocsárvíz-öntettel.

– Mindenki átnézte a terveket? – kérdezte Artemis, mikor újra összegyűltek a könyvtárban.

– Igen, de úgy érzem, hiányzik néhány kulcs-mozzanat – mondta Berkenye.

– Senki sem kapta meg a teljes tervet, csak azt, ami az ő dolga belőle. Azt gondoltam, biztonságosabb így. Minden szükséges eszközünk megvan?

Berkenye a szőnyegre borította a hátizsákját.

– Itt egy teljes TÜN-féle megfigyelő felszerelés, álcahártyával, mikrofonokkal, kamukamerákkal és elsősegélykészlettel.

– Volna aztán két sértetlen TÜN-sisakunk és három lézerfegyverünk még a múltkorról – tette hozzá Butler. – No meg a Kocka egyik prototípusa a laborból.

Artemis átadta Tőzegnek a telefont.

– Nagyon helyes. Akár bele is vághatunk.

SPIRO-TORONY

Jon Spiro fényűző irodájában üldögélt, és borúsan bámulta az asztalán heverő Omnivizort. És még azt hiszik, neki könnyű! Még mit nem. Minél több a pénze az embernek, annál nagyobb rajta a nyomás. Nyolcszáz ember dolgozik neki csak ebben az épületben, és mind tőle várja a fizetését. Meg mi mindent még: fizetésemelést évente, egészségbiztosítást, gyest, rendszeres kávészüneteket, dupla túlóradíjat és még

részvényeket is, a szentségit neki. Spiro olykor könnybe lábadó szemmel gondolt vissza a régi szép időkre, mikor egyszerűen kidobathatta az ablakon a túlságosan okvetetlenkedő alkalmazottakat. Manapság ha kidobat valakit az ember, már zuhanás közben az ügyvédjét hívja.

Hanem ez az Omnivizor, ez talán a megváltást hozza el. Egyszeri, páratlan lehetőség. Ha sikerülne működésre bírni ezt a fura kis kütyüt, akkor a csillagos ég lenne a határ. Mégpedig konkrétan, szó szerint. Akkor Spiro ellenőrizhetné az összes kémholdat, katonai lézereszközöket, kommunikációs hálózatokat, és ami a legfontosabb, a televíziót is. Egyszóval, övé lenne a világuralom.

A recepcióról felszólt a titkár.

– Mr. Blunt óhajt önnel beszélni, uram. Spiro megnyomta a gombot.

– Jól van, Marlene, küldje föl. És mondja meg neki, hogy legyen nagyon bűnbánó, ha kedves az élete.

Blunt valóban elég szerencsétlen ábrázattal somfordált be a hatalmas szárnyas ajtón. Tiszteletet parancsoló ajtó volt ez; Spiro a Titanic roncsáról lopatta el, ahol a bálterem bejárataként szolgált. Tökéletes kifejeződése volt a tébolyba fordult hatalmi mámornak.

Arno Blunt messze nem volt olyan hetyke, mint mikor utoljára láttuk Londonban. Nem is könnyű nagylegénynek látszani, ha az ember ábrázata csupa zúzódás, és az összes foga hiányzik.

Spiro önkéntelenül összeborzadt a gorilla beesett orcái láttán.

– Hány fogad lett oda?

Blunt óvatosan megérintette az állkapcsát.

– Minnennyik. Azs ovvos asonnya, a gyöke’ek izs sét vannak zsúzsva.

– Úgy kell neked – mondta részvétlenül Spiro. – Hát mit gondoljak most, Arno? Tálcán teszem eléd Artemis Fowlt, te meg elbaltázod? Magyarázd el legalább, hogy

lehet ez. És hagyd a fenébe a földrengésmesét. Az igazat akarom tudni.

Blunt nyálbuborékot törölt le a szája sarkáról.

– Én sem éé’tem. Valami fő’oobbant. Hang-g’áánát vagy mi. De egyet azsét monnok. Azs a Butié’, azs meghalt. Síven lőttem, azs bizstos. Azs többet nem ugg’áál.

– Jaj, fogd már be – dörrent rá Spiro. – Rossz hallgatni. Ajánlom, hogy mihamarabb új fogakat csináltass.

– Holnap má el is kezshetem...

– Nem mondtam, hogy pofa be?

– Bossánat, főnök.

– Nagyon kínos helyzetbe hoztál, Arno. Az ügyetlenséged miatt Antonelliéktől kellett fölfogadnom egy csapatot. Carla nagyon dörzsölt, mindenképpen ragaszkodni fog hozzá, hogy százalékot kapjanak. Millióimba kerülhet a dolog.

Arno maga volt a bűnbánat szobra.

– És csak sose próbálkozz ezzel a bánatos kiskutyapofával. Engem ennyivel nem hatsz meg.

Ha nem jön be az üzlet, akkor nem csak a fogaidat fogod siratni.

Arno jónak látta másfelé terelni a társalgást.

– Sóval akko’ a tuósai jutottak valami’e azzsal a Kocskával?

– Nem – jött a válasz. Spiro vadul csavargatta arany karkötőjét. – Fowl alaposan bezárta. Örökkódot rakott rá vagy minek hívják. Az a hígagyú Pearson nem jutott vele semmire.

Ám ebben a drámai pillanatban a Kocka hangszórója a következő szavakra fakadt.

– Mr. Spiro! – mondta a hang. – Írországból hívom. Hall engem, Mr. Spiro?

Jon Spiro nem volt az az összerezzenős fajta. Életében még olyan horrorfilmet nem látott, ami arra késztette

volna, hogy behúzza a nyakát. Most azonban kis híján lefordult a székről. A hang minősége elképesztő volt; ha becsukja a szemét, megesküdött volna, hogy a beszélő közvetlenül mellette áll.

– Én beséljek vele, főnök?

– Mondtam, hogy kuss! Különben sem tudom, hogy lehet beszélni vele.

– Hallom önt, Mr. Spiro. Semmit sem kell tennie, csak beszéljen. Minden mást a doboz végez.

Spiro most arra lett figyelmes, hogy az Omnivizor képernyőjén digitális hanghullám-mérő látható. Mikor megszólalt, a készülék reagált rá.

– Oké, akkor tehát tárgyalhatunk. Szóval, ki a fene maga? És hogyan bírta megszólaltatni ezt a dobozt?

– A nevem Toz Cylapat, Spiro úr. Én vagyok a majom Carla Frazetti csapatából. És nem tudom, hogy milyen doboz van magánál, én egy hótt egyszerű telefonba beszélek.

– Jól van, akkor ki tárcsázott?

– Egy kissrác itt, akinek elkaptam a grabancát, és erősen tartom. Elmagyaráztam neki szépen, hogy igen-igen fontos volna önnel beszélnem.

– Hát azt meg honnan gondolta, hogy velem kell beszélnie? Ki adta meg a nevemet?

– Azt is a kölyök. Nagyon készségesen elmondott mindent, miután látta, hogy mit tettem a fémművessel.

Spiro nagyot sóhajtott. Ha baj érte a fémművest, akkor kártérítést kell fizetnie Antonelliék-nek.

– Miért, mit tett vele?

– Semmi gyógyíthatatlant. De most egy darabig nem fog puskával célozgatni gyerekekre.

– És ugyan miért találta szükségesnek, hogy kikészítse a saját partnerét, Cylapat?

Kis szünet támadt, míg Tőzeg a vonal túlvégén összeszedte a gondolatait.

– Hát az úgy volt, Mr. Spiro, hogy épségben át kellett volna hoznunk a gyereket az Államokba. De Surranó

begolyózott, és nekiállt a puskájával hadonászni. Én meg úgy gondoltam, nem ez a dolog módja, hát lebeszéltem róla. Nem ment erőszak nélkül. A gyerek meg annyira összecsinálta magát, hogy mindent elmond, amit csak akarok. így alakult, hogy most önnel társalgók.

Spiro összedörgölte a tenyerét.

– Jól van, Cylapat, szép munka volt. Meg is kapja a jutalmát, erről személyesen gondoskodom.

– Köszönöm, Mr. Spiro. Részemről öröm volt önnek dolgozni.

– És ott van az a Fowl kölyök?

– Itt mellettem. Sápadt egy kicsit, de különben kutya baja.

– Adja csak – vakkantotta Spiro, akiről varázsütésre lefoszlott a depresszió minden jele.

– Én vagyok, Spiro – hangzott a fülébe Artemis távoli, de félreérthetetlenül reszketeg hangja.

Spiro úgy szorította össze az öklét, mintha benne volna a fiú nyaka.

– Most bezzeg nem vagy olyan nagyfiú, mi? Nem megmondtam, hogy neked nincs gyomrod ehhez a melóhoz? Én viszont, ha nem kapom meg, amit akarok, csak szólok Cylapatnak, és máris egy gondommal kevesebb. Értjük egymást?

– Igenis. Tisztán és világosan.

– Pompás – mondta Spiro, és roppant kubai szivart illesztett a fogai közé. Nem elszívni, elrágni készült. – Rajta, beszélj. Hogyan tehetem használhatóvá ezt a Kockát?

Artemis hangja, ha lehet, még reszketőbbé vált.

– Az nem megy olyan egyszerűen, Mr. Spiro. A Kocka le van védve, méghozzá örökkóddal. Néhány egyszerűbb funkcióját távolról is működtethetem, például a telefont, az MP3-lejátszót és egyebeket, de ahhoz itt kéne lennie a Kockának, hogy végleg levegyem a kódot, és

hozzáférhetővé tegyek minden funkciót. Ha át tudná hozni ide...

Spiro kiköpte a szivart.

– Na most állj le, öcsi. Mekkora ökörnek nézel úgy őszintén? Hogy én ezt a kincset még egyszer átvigyem Európába? Ne fárassz. Ha te kellesz ahhoz, hogy fölnyisd, akkor itt fogod fölnyitni. A Spiro-toronyban.

– Na, de az eszközök? A laboratórium?

– Van itt minden, ami kell. A legjobb labor a világon. Itt fogod megoldani.

– Igenis. Amit óhajt.

– Ez a beszéd, gyermekem. Amit óhajtok. Történetesen tudom, hogy van egy Learjetetek, úgyhogy töltsétek föl üzemanyaggal, és ugorjatok át ide az O’Hare reptérre. Várni fog a helikopterem.

– Gondolom, nincs más választásom.

– Jól mondod, kölyök, nincsen. Ha viszont szót fogadsz szépen, akkor talán futni hagylak a végén. Mindent hallott, Cylapat?

– Igen, Mr. Spiro. Tisztán és világosan.

– Pompás. Gondolom, bízhatok magában, hogy épségben idehozza a gyereket.

– El van intézve, uram.

Az összeköttetés megszakadt.

Spiro elkuncogta magát.

– Most pedig ünnepelni fogok – jelentette ki, és leszólt a titkárnőnek. – Marlene, küldjön föl egy kanna kávét, de nem azt a koffeinmentes szart, hanem igazit.

– De Mr. Spiro, az orvosai...

Spiro némán várta, míg a titkárnő rá nem döbben, kivel próbál ellenkezni.

– Elnézést kérek, uram. Azonnal, uram.

A főnök hátradőlt a foteljében, s ujjait összefűzte a tarkója mögött.

– Na látod, Blunt. Minden nagyszerűen alakul, a kontárkodásod ellenére is. A gyerek nemsokára ott lesz, ahová kívánom.

– Igenis, u’am. Nasse’ű munka, u’am.

– Fogd már be, te bohóc – kacagott Spiro. – Úgy beszélsz, mint valami idétlen rajzfilm.

– Igenis. Nagyon viccses, u’am.

Spiro a száját nyalogatta; előre örült a kávénak.

– És még ez tartja magát zseninek, ez a kölyök! Ahhoz képest ugyan elég hiszékeny. Ha szót fogadsz, talán futni hagylak... Jól beetettük.

Blunt mosolyogni próbált. Nem volt szép látvány.

– Azs ám, missé Spi’o. Jól beetettük!

FOWL-BIRTOK

Artemis visszatette a kagylót. Arca még lángolt a feszültségtől.

– Mit gondoltok? – kérdezte.

– Szerintem bevette – mondta Butler.

– Jól beetettük – helyesbített Tőzeg. – Tényleg van magánrepülőtök? Remélem, konyha is van benne.

Butler vezette a Bentleyt a dublini reptérre. Neki ez volt az utolsó feladata ebben az akcióban. Tőzeg meg Berkenye hátul lapult, s örültek, hogy sötétített az üveg.

Butler mellett a testvére ült, mindketten fekete Armanit viseltek. Juliet azért rózsaszín nyakkendővel dobta föl a magáét, és csillogó sminket tett föl. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek: ugyanolyan keskeny orruk, telt ajkuk volt, a szemük is egyforma, s a két tekintet egyformán cikázott ide-oda a környéken. Mindig résen kell lenni.

– Hagyományos fegyverre nem lesz szükséged ezen a küldetésen – magyarázta Butler. – TÜN-fegyvert használhatsz. Ezeket nem kell újratölteni, annyit lősz vele egyvégtében, amennyit csak tetszik, és nem öl,

csak harcképtelenné tesz. Adtam néhányat Berkenyének

– Oké, Dom.

Butler lekanyarodott a reptérhez.

– Dom... de rég nem szólított így senki. Ha testőr az ember, akkor csak testőr, és semmi más. El is felejti, hogy van saját élete. Biztos, hogy ezt akarod, Juliet?

Juliet szoros varkocsba fonta a haját, s a copf végére díszes jádegyűrűt rögzített. Nemcsak díszes volt azonban, hanem veszélyes is.

– Hát különben hogy juthatnék egy kis jó bunyóhoz? Ha csak be nem állok pankrátornak. A testőrködés egyelőre tökéletesen megfelel.

Butler halkabbra fogta a hangját.

– Teljességgel szabálytalan, hogy Artemis legyen az elöljáród. Rég tudja a keresztnevedet, és az igazat megvallva, azt hiszem, a kelleténél jobban kedvel téged.

Juliet a gyűrűt pofozgatta tenyerével.

– Ez csak átmeneti szükségmegoldás. Egyelőre nem is lehetek a testőre senkinek. Madame Ko nem ért egyet a stílusommal.

– Ez nem is lep meg – mutatott Butler a gyűrűre. – Azt meg honnan vetted?

– Saját ötletem – mosolygott Juliet. – Csinos kis meglepetés mindenkinek, aki alábecsüli a nőket.

A parkolóhoz értek.

– Ide figyelj, Juliet – ragadta meg Butler a húga kezét.

– Spiro nagyon veszélyes. Nézd csak meg, mit művelt velem, pedig elhiheted, hogy a legjobb voltam a szakmában. Ha ez a küldetés nem lenne olyan létfontosságú az embereknek és tündéreknek, sosem engednélek el.

Juliet megérintette a bátyja arcát.

– Nagyon óvatos leszek.

Kikászálódtak az autóból. Berkenye az árnyvéd oltalmában lebegett az üzletemberek és nyaralni indulók sűrű tömege fölött. Tőzeg vastag réteg

napkrémet kent magára, nagy szerencsétlenségére mindenkinek, aki elég közel került hozzá, hogy megcsapja a szaga.

Butler megérintette Artemis vállát.

– Rendben lesz ez így?

– Őszintén, gőzöm sincs – vonogatta a vállát Artemis.

– Ha nem vagy mellettem, úgy érzem, mintha a kezem vagy lábam hiányozna.

– Juliet vigyázni fog magára. A stílusa kicsit szokatlan, de azért mégiscsak Butler lány.

– Ez a legutolsó ügyem, barátom. Többé nem lesz szükségem testőrre.

– Nagy kár, hogy Berkenye nem delejezhette meg egyszerűen a Kockán át.

– Nem megoldható – rázta a fejét a fiú. – Még ha sikerült is volna Kocka-kapcsolatot teremtenünk, ahhoz akkor is valódi szembenézés kell, hogy egy ilyen erős egyéniséget megdelejezzenek. Ezzel a fickóval én nem kockáztatok többé semmit. El kell takarítani az útból. Ez még akkor is bírna kárt okozni, ha áthelyeznék.

– Na, és a terve? – kérdezte Butler. – Abból ítélve, amit hallottam róla, meglehetősen merész és csavaros. Bizonyos benne, hogy működik?

Artemis hunyorított – hallatlanul léha gesztus ettől a személytől!

– Egészen bizonyos. Csak bízz bennem. Zseni volnék, ugye.

A Learjetet Juliet vitte át az óceánon. Berkenye ott ült mellette a másodpilóta helyén, gyönyörködve a technika