Artemis letette a szemüveget, és bemászott a vezetőfülkébe. Tíz perce hangzott el a telefonhívás. Ha Kisgebe állandó ügyeletben van, és azonnal intézkedni kezd, még akkor is legalább két órába telik, mire a TÜN felszínre tud küldeni valakit. Akkor már csaknem öt órája halott lesz Butler szíve. Az újraélesztési rekord pedig két óra ötven perc volt, valami lavinabalesetet szenvedett síelő esetében. Három óránál hosszabb idő után még senkit sem élesztettek újra. Lehet, hogy jobb meg sem próbálni.

Artemis az ételre sandított, amit Lane doktornő küldetett ki neki. Máskor bizonyára epés kritkára fakasztotta volna minden egyes tétel ezen a tálcán, most azonban az ennivaló egyszerűen létfontosságú erősítés volt, míg meg nem érkezik a fölmentő sereg. Nagyot húzott a mű anyag pohárból; a tea hallhatóan kotyogott, ahogy üres gyomrába ért. A kocsi hátuljában olyan megnyugtatóan zúgott Butler kriotechnikai kapszulája, mint egy egyszerű háztartási hűtőszekrény. A számítógép olykor elektronikus pittyegéssel és berregéssel bizonyította, hogy az automatikus diagnosztikai rendszer működik. Artemis fölidézte azokat a heteket, melyeket Helsinkiben töltött, várva, hogy az apja visszanyerje öntudatát. Várva, hogy ugyan mire képes a tündérek gyógyereje...

RÉSZLET ARTEMIS FOWL NAPLÓJÁBÓL.

2. LEMEZ. KÓDOLT

Ma szólt hozzám az apám. Jó két éve most hallottam először a hangját, és pontosan ugyanolyan, mint amilyenre emlékeztem. Csakhogy sok minden nem ugyanaz már.

Több mint két hónap telt el azóta, hogy Pinduri Berkenye próbára tette gyógyerejét apám összetört testén. És apám továbbra is csak feküdt ezen a helsinki kórházi ágyon, mozdulatlanul, eszméletlenül. Az orvosok nem értették, mi van vele.

Már rég magához kellett volna térnie – mondták. Kivételesen erősek és egészségesek az agyi elektromos hullámok. A szíve úgy dolgozik, mint egy gőzkazán. Elképesztő egy dolog: haldokolnia kellene, de az izomtónusa olyan, mint egy húszévesé.

Számomra persze nem titok a megfejtés: Berkenye gyógyereje apám egész lényét megújította, kivéve persze a jobb lábát; azt sajnos elvesztette, mikor hajótörést szenvedett Murmanszknál. Testileg és szellemileg egyaránt új életet kapott.

A testi hatások nem is aggasztanak, az viszont annál aggályosabb, hogy szellemileg milyen hatás érte. Rengeteg pozitív energiát kapott, és ez az ő esetében traumatikus lehet. Apám mégiscsak a Finel nemzetség feje, és a hidegvérű pénzhajhászásnak szentelte egész eddigi életét.

Tizenhat napon át rostokoltunk ebben a kórteremben, és vártuk, hogy adjon valami életjelet. Ezalatt megtanultam értelmezni a készülékek jeleit, így ma reggel észrevettem, hogy apám agya akciós potenciált mutat. Ebből arra következtettem, hogy hamarosan visszanyeri öntudatát, és azonnal hívtam az ápolónőt.

Haladéktalanul kisöpörtek bennünket a kórtemből, hogy betódulhasson az orvosok csapata. Lehettek legalább tízen: két szívspecialista, egy aneszteziológus, egy agysebész, egy pszichológus és egy rakás nővér.

Pedig apámnak nem volt szüksége orvosi ellátásra. Egyszerűen csak felült, megdörzsölte a szemét, és annyit mondott: – Angeline.

Anyát behívták, Butlernek, Julietnek meg nekem még néhány gyötrelmes percet várakoznunk kellett. Végül anya megjelent az ajtóban: – Gyertek, mindenkit látni akar.

Hirtelen elfogott a félelem. Fölébredt az apám, akinek a helyét két éven át úgyszólván betöltöttem. Vajon megfelel-e várakozásaimnak? És én az övéinek?

Habozva léptem a szobába. Első Artemis Fowl párnákkal föltámasztva ült az ágyban. Először az, arca tűnt föl. Nem is a sebhelyek – ezek ekkorra szinte teljesen begyógyultak – hanem a kifejezése. Apám szemöldökét eddig csak összevonva lehetett látni, szeszélyes hangulatot, komor töprenkedést fejezett ki. Homloka most sima volt, gondoknak nyomát sem láttam rajta.

Ennyi idő után nem találtam szavakat. Apámnak nem voltak ilyen problémái.

– Arti! – kiáltotta, és kitárta felém a karját. – Hiszen kész férfi lett belőled! Kész fiatalember!

Odarohantam hozzá, és míg magához ölelt, feledve volt minden zseniális terv. Csak az számított, hogy újra van apám.

JÉGKORSZAK KRIOGENIKAI INTÉZET, LONDON

Artemis emlékeit apró nesz törte meg: a kocsi teteje fölött valami mozgást észlelt. Föltette az árnyvédszűrő szemüveget, és kikémlelt a hátsó ablakon, tündér kuporgott az egyik harmadik emeleti ablakpárkányon. Teljes TÜNdefi szerelésben, szárnyakkal, sisakkal. Pedig mindössze negyedóra telt el. A csel bevált. Kisgebe észlelte a telefont, és ki-küldött valakit felderítésre. Most már csak annyi kell, hogy ez a felderítő tündér jó mágikus erőben legyen, és hajlandónak mutatkozzon segíteni.

Ezt nagyon diplomatikusan kell intézni. Semmiképp sem szabad megijeszteni a tündért. Elég egy rossz mozdulat, és Artemis hatórás álomba zuhan, melyből úgy ébred majd, hogy semmi emléke nem marad az egész napról. Az pedig végzetes volna Butler számára.

Artemis lassan kinyitotta a kocsi ajtaját, és lelépett kövezetre. A tündér fölkapta a fejét, úgy követte minden mozdulatát, majd a fiú nagy rémületére, platinafegyvert rántott.

– Ne lőj! – kiáltotta Artemis, megadásra emelt kézzel..

– Fegyvertelen vagyok! Segítségre van szükségem!

A tündér bekapcsolta a szárnyát, és alább ereszkedett, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Ne ijedj meg! – hadarta Artemis. – A Nép barátja vagyok. Segítettem nektek a M’ua Táw ellen. A nevem...

A tündér kikapcsolta az árnyvédet, és fölcsapta a plexit.

– Tudom jól a neved, Artemis – vakkantottn Pinduri Berkenye százados.

– Berkenye! – ragadta vállon a fiú. – Hát te vagy az, Berkenye?!

Az lerázta a görcsösen markoló kezeket.

– Tudom, hogy én vagyok. Mi folyik itt? Gondolom, tőled jött az a fura hívás!

– Igen, igen. Erre most nincs idő. Később elmagyarázom.

Berkenye pöccintett egyet a szárnymű motorján, és négy méter magasba szökkent.

– Olyan nincs, Artemis fiam. Magyarázd el most. Ha egyszer segítség kell, miért nem a saját telefonodon hívtál?

Artemis rákényszerítette magát a magyarázkodásra.

– Hiszen mondtad, hogy Kisgebe visszavonta rólam a megfigyelést, és különben is, nem vehettem biztosra, hogy eljössz.

Berkenye fontolóra vette a hallottakat.

– Igaz. Lehet, hogy nem jöttem volna el. Na de hol van Butler? – tette hozzá hirtelen. – Gondolom régi jó szokása szerint lesben áll a hátam mögött.

Artemis nem válaszolt. Arckifejezéséből azonban mindent megértett Berkenye.

Artemis megnyomott egy gombot, mire a pneumatikus rendszer fölemelte a kriokapszula födelét. Butler egycentis jégréteg alatt feküdt ott.

– Jaj, ne! – nyögte Berkenye. – Mi történt?

– Odaugrott egy nekem szánt golyó elé.

– Mikor leszel hajlandó okulni végre, sárfiú? méltatlankodott az elf. – A te kis tervecskéid gyakran végződnek azzal, hogy valakinek baja esik. Mégpedig többnyire azoknak, akiknek fontos vagy.

Artemis hallgatott. Ami igaz, az igaz. Berkenye hámozni kezdte a hűtőtasakokat a testőrről.

– Mióta?

Artemis a mobiljára nézett.

– Három órája. Két-három perc ide vagy oda. Pinduri százados lesöpörte a jégkását, és tenyerét Butler mellkasára tapasztotta.

– Három órája... hát nem tudom, Artemis. Itt már semmit sem érezni. Egyetlen szikrát sem.

Artemis farkasszemet nézett vele a kriokapszula fölött.

– Meg tudod csinálni, Berkenye? Meg bírod gyógyítani?

– Hogy én? – lépett hátrébb Berkenye. – Dehogy tudom. Jól képzett mágusdoktor kéne ide, az talán megpróbálkozhatna vele.

– De hát az apámat meggyógyítottad.

– Az egészen más eset volt. Az apád ugyanis nem volt halott. Még csak nem is haldoklott. Iszonyú ezt kimondani, de Butlernek vége. Jó ideje vége.

Artemis bőrzsinóron függő arany medált húzott elő az inge mögül. Az érmén egyetlen, kerek lyuk ékeskedett, mégpedig mértani pontossággal a közepén.

– Emlékszel erre? Tőled kaptam. Ezzel bizonyítottad, hogy a célzó ujjadat sikerült valóban meggyógyítani. És azt mondtad, ez fog emlékeztetni arra, hogy valahol a szívem mélyén ott pislákol a tisztesség parazsa. Hát ez most egy nagyon tisztességes dolog, százados.

– Erkölcsi ellenvetéseim nincsenek is. Egyszerűen lehetetlen megcsinálni.

Artemis ujjai a kapszulán doboltak. Megfeszített erővel gondolkodott.

– Beszélni akarok Kisgebével – mondta végül.

– A Népet itt én képviselem – csattant föl Berkenye. – Emberek nekünk nem parancsolgatnak!

– Kérlek, Berkenye! Nem hagyhatom meghalni. Mégiscsak Butlerről van szó!

Berkenye maradék ellenállása is szertefoszlott. Igaz, ami igaz, Butler többször is megmentette az életüket.

– Rendben van – vetette oda végül, és tartalék kommunikációs egységet halászott elő az övéből. – De nem hiszem, hogy örülni fogsz annak, amit hallasz tőle.

Artemis a fülébe dugta a hallgatót, és szája elé húzta a mikrofont.

– Kisgebe, figyelsz bennünket?

– Viccelsz, ugye? Ez jobb, mint a sárlények szappanoperái! – jött a válasz.

Artemis megpróbálta összeszedni magát. Most meggyőzően kell beszélni, vagy oda Butler utolsó esélye.

– Hiszen csak egy gyógyításról van szó. Tökéletesen megértettem, hogy nem garantálható a siker, de mibe kerül megpróbálni?

– Ennyire azért nem egyszerű a dolog, sárfiú. A gyógyítás bonyolult folyamat. Tehetség kell hozzá, meg hatalmas összpontosító képesség. Berkenye nagyon jól csinálja, ez biztos, de ilyen esethez gyakorlott mágusok csapata kellene.

– Arra nincs idő – kiáltotta Artemis. – Butler már túl régóta van odaát. Most azonnal kell megcsinálni, mielőtt még a glükóz végleg föloldódik a vérében. Az ujjain már megfigyelhető a károsodás.

– És az agyán? – vetette közbe a kentaur.

– Ott nem. Percek alatt lehűtöttem. A koponya a baleset pillanata óta le van fagyasztva.

– És ez egész biztos? Nagyon rossz volna, ha életre keltenénk a testét, és kiderülne, hogy oda az agya.

– Egészen biztos. Az agya rendben van.

Kisgebe jó néhány percen át hallgatott.

– Artemis, ha beleegyezünk is ebbe a kísérletbe, fogalmam sincs, hogy milyen eredmény várható. Butler testét katasztrofális hatások érhették, hogy az agyáról ne is beszéljünk. Ilyen beavatkozást még sosem hajtottak végre emberi lényen.

– Értem.

– De valóban érted-e, Artemis? Valóban fölkészültél arra, hogy elfogadd a kísérlet eredményét? Egész sor előre nem látható probléma is fölléphet. És bármi kerül is ki ebből a ládából, azért te viseled a felelősséget. Képes vagy ezt elvállalni?

– Igen – vágta rá a fiú habozás nélkül.

– Jól van, akkor már csak Berkenyétől függ a dolog. Senki sem kényszerítheti arra, hogy használja a gyógyerejét. Övé a döntés.

Artemis lesütötte a szemét. Nem volt képes a TÜN-tiszt szemébe nézni.

– Nos hát, Berkenye... Megcsinálod? Megpróbálod, ugye?

Berkenye a jeget söprögette Butler homlokáról. Ez az ember a Nép igaz barátjának bizonyult.

– Megpróbálom. Garancia nincs, de megteszem, ami tőlem telik.

Artemis térde megrogyott a megkönnyebbüléstől, de azonnal újra kiegyenesedett. Most nincs idő az érzelgésre.

– Köszönöm, százados. Tudom, hogy ez nagyon nehéz döntés lehetett. Nos, mit tegyek?

Berkenye a hátsó ajtóra mutatott.

– Menj csak ki. Steril környezetre van szükségem. Ha végeztem, kimegyek hozzád. De bármi történik is, bármit is hallasz, eszedbe ne jusson bejönni, míg nem hívlak.

Berkenye lekapta fejéről a sisakoptikát, és a kriokapszula födelére akasztotta, hogy Kisgebe jobban láthassa a pácienst.

– Így jó lesz?

– Pompás – jött a válasz. – Látom az egész felsőtestet. Kriogenika... ez a Fowl igazi zseni, ahhoz képest, hogy sárlény. Gondoltál arra, hogy egy perc alatt kellett kidolgoznia ezt a tervet? Ezt nevezem én okos kis sárfiúnak.

Berkenye bőszen tisztogatta a kezét a mosdónál.

– Csak ahhoz nem elég okos, hogy ne keveredjen folyton bajba. El sem hiszem, milyen őrültséget csinálok. Háromórás gyógyítás! Ilyen még nem volt.

– Technikai szempontból csak kétperces, ha tényleg azonnal zérus alá hűtötte az agyat. Csakhogy...

– Csakhogy micsoda? – sziszegte Berkenye, miközben az ujjait szárogatta.

– Csakhogy a fagyasztás ellene dolgozik a szervezet saját bioritmusának, meg a mágneses mezejének is...

olyan dolgok ezek, amiket még a Nép sem ért igazán. Nem csak hús és csont forog itt kockán. Fogalmunk sincs arról, mit okozhat egy ilyen trauma Butlernek.

Berkenye a kamerába dugta a képét.

– Kisgebe, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

– Bárcsak volna időnk jobban megvitatni. Csakhogy minden egyes másodperc jó néhány agysejtjébe kerül a barátunknak. Majd én irányítalak. Először is nézzük meg alaposabban a sebet.

Berkenye odébb tolt egy halom jégtasakot, majd kicipzárazta a hűtőöltönyt. A bemeneti nyílás kicsi volt és fekete, úgy rejtőzött egy hatalmas vértócsa közepén, mint egy ártalmatlan kis bimbó.

– Semmi esélye sem volt. Mindjárt a szíve alatt...

ráközelítenék.

Berkenye közelebb hajolt, lecsapta plexijét, és a sisak beépített szűrői segítségével kinagyította a sebet.

– Valami rostok vannak itt. Szerintem kevlár. Kisgebe belenyögött a mikrofonba.

– Csak ez hiányzott. Komplikációk.

– Miért baj, hogy itt vannak ezek a rostok? És hagyd a fenébe az orvosi hablatyot. Úgy magyarázd el, hogy egy gnóm is megértse.

– Óóóóké... kedves óvodások, megkezdjük sebészeti ismertetőnket. Ha beledugod az ujjad abba a sebbe, a gyógyerőd ugyan helyreállítja Butler testének sejtjeit, de ugyanúgy a kevlárt is. Az eredmény pedig egy tökéletesen golyóálló hulla.

Berkenye már csaknem sikított a feszültségtől.

– És akkor mit kell tennem?

– Új sebet kell csinálnod, és azon át beengedni a gyógyerőt.

Nagyszerű, gondolta Berkenye. Mert nem volt elég egy seb! Milyen kézenfekvő: üssünk új sebeket régi barátunkon!

– De hát kopogósra van fagyva.

– Akkor muszáj lesz fölolvasztani egy kicsit, fogd csak a Neutrino 2000-et, és állítsd kislángra, de nagyon-nagyon óvatosan bánj vele. Ha az agya a kelleténél előbb ébred föl, akkor vége.

Berkenye fölkapta Neutrinoját, és a lehető leggyöngébbre állította.

– És mit javasolsz, hol olvasszak?

– A mellkasa másik oldalán. És állj készen azonnali gyógyításra, mert a hő nagyon gyorsan fog terjedni. Rendbe kell hoznod őt, még mielőtt oxigént kapna az agya.

Berkenye a testőr mellkasához tartotta a lézerfegyvert.

– Csak mondd, hová.

– Még egy kicsit közelebb. Úgy tizenöt centire. Két másodperces lövetet adj.

Berkenye fölcsapta a plexijét és vett néhány mély levegőt. Neutrino 2000 mint orvosi műszer. Hová jut a világ!

Elhúzta a ravaszt az első kattanásig. A lézert a második kattanás indítja el.

– Két másodpercest...

– Oké. Rajta!

Katt. Koncentrált hő narancsszín sugara tört elő a Neutrino csövéből Butler mellkasa felé. Ha a testőr magánál lett volna, ettől bizonyára elveszti az eszméletét. A jég takaros kis körben átmenet nélkül elpárolgott, s a pára elszállt a kocsi teteje felé, hogy ott majd kicsapódjon.

– Most – kiáltotta Kisgebe izgatottságtól sipító hangon -, szűkítsd be a sugarat és fókuszálj!

Berkenye az igazi profi higgadt mozdulataival manipulálta a fegyvert. A szűkítés fölerősíti a lézersugarat, de meg kell lennie, mert különben keresztülvágnák Butler testét.

– Tizenöt centisre állítom.

– Oké, de gyorsan. Terjed a hő!

Butler mellkasa kezdte visszanyerni emberi színét. A test körül olvadozott a jég. Berkenye újra meghúzta a ravaszt, s félhold formájú sebet nyitott a testen. A sebből egyetlen csöpp vér szivárgott elő.

– Nincs véráramlás – jegyezte meg Kisgebe. – Ez jó. Berkenye letette a fegyvert.

– És most?

– Most dugd be az ujjad, de jó mélyen, és küldd meg annyi gyógyerővel, amennyit össze bírsz szedni! Most nem elég, ha csak csordogál a gyógyerőd, áraszd ki rá!

Berkenye fintorgott. Ezt a részét a dolognak sosem állhatta. Hiába a rengeteg gyógyítás, amit véghezvitt, ahhoz nem sikerült hozzászoknia, hogy mások belsejébe dugdossa a kezét. Egymás mellé illesztette a két hüvelykujját, és behatolt a sebbe.

– Gyógyulj – suttogta, míg a gyógyerő érezhetően végigbizsergett a kezén. Butler mellkasa fölött kék szikrák táncoltak, majd alámerültek a sebben, mint a hullócsillagok.

– Több kell, Berkenye – sürgette Kisgebe. – Adj neki még egy adagot.

Berkenye minden energiáját összeszedte, hogy még több gyógyerőt küldhessen a sebbe. A mágikus kék áramlás kezdetben bőséges volt, aztán, ahogy fogyott az elf ereje, egyre gyöngébben patakzott.

– Ennyi volt – zihálta Berkenye. – Arra is alig maradt erőm, hogy árnyvéddel menjek hazáig.

– Jól van, akkor lépj hátrébb – irányította Kisgebe –, mert annyit mondhatok, hogy most elszabadul a pokol.

Berkenye a falhoz simult. Hosszú pillanatokon át nem történt semmi, aztán Butler teste ívbe feszült, a mellkasa görcsösen a mennyezet felé emelkedett. Berkenye hallotta, hogy csikorognak a csigolyái.

– Beindult a szíve – magyarázta Kisgebe. – Ez volt a dolog könnyebbik fele.

Butler visszazuhant a helyére, frissebbik sebéből folyni kezdett a vér. A gyógyerő kék szikrái összefonódtak a törzse fölött, vibráló burkolatot képeztek rajta. Butler úgy hánykolódott, mintha ráznák, miközben a gyógyerő újraegyesítette szervezetének atomjait. Pórusaiból látható ködfelhő formájában távoztak a méreganyagok. Teste körül hihetetlen gyorsasággal olvadt a jég, aztán el is gőzölgőit az olvadék, végül pedig kicsapódott a kocsi fém mennyezetén, és csöndes cső formájában záporozott alá. A hűtőtasakok sorra kidurrantak, és jégkristályokat lövelltek szanaszét. Ezerszínű nyári vihar tombolt a kocsi szűk belsejében.

– Most azonnal be kell avatkoznod! – kiáltotta Kisgebe.

– Mi?

– Be kell avatkoznod. A gyógyerő most rohan fölfele a gerincén. Le kell fogni a fejét, míg tart a gyógyítás, mert különben a roncsolt sejtek is szaporodhatnak. És a gyógyítást nem lehet többet visszacsinálni.

Pompás kis ötlet, gondolta Berkenye. Fogjam le Butlert, hát hogyne. Semmi gond. Átvergődött a törmeléken, plexijét jégkristályok bombázták.

A gőzfelhőbe burkolt emberi test változatlan erővel hánykolódott a kriokapszulában.

Berkenye két keze közé szorította Butler fejét. A rázkódás ereje végigfutott a karján, egész testén.

– Tartsd, Berkenye! Fogd le!

Berkenye Butler fölé hajolt, és testének teljes súlyát bevetve szorította a fejet a párnára. Ebben az átláthatatlan zűrzavarban meg nem tudta volna mondani, van-e egyáltalán bármi eredménye az erőlködésének.

– Most jön – ordította Kisgebe. – Most légy erős!

A mágikus háló fölfelé terjedt Butler nyakán, elérte az arcát. Kék szikrák pattogtak a szemébe, rohantak föl az agyba a látóidegen át. Butler szeme tágra nyíltan, vadul forgott. A szája is életre kelt, hosszú, összefüggéstelen szóláncokat hadart több nyelven.

– Kontrollpróbákat végez az agya – magyarázta Kisgebe. – Végigfuttat ezt-azt, hogy lássa, minden működik-e.

A szervezet minden egyes izmot és ízületet letesztelt, a terhelhetősége határáig. Vonaglott, forgott, izgett-mozgott minden. A szőrtüszők eszeveszett ütemű működésbe kezdtek; Butler mindig kopaszra borotvált koponyáját pillanatok alatt sűrű hajzat lepte el. A körmei már-már tigriskaromszerűen megnövekedtek, állán elhanyagolt szakáll fakadt.

Berkenye minden erejét megfeszítve szorította a fejet. Úgy érezte magát, mint a rodeósztár, aki

szerencsétlenségére kivételesen rosszkedvű bikára akadt.

A szikrák lassan elapadtak, elszállingóztak fölfelé, mint a tábortűz zsarátnokai. Butler elcsitult, belehanyatlott a kriokapszulát tizenöt centis magasságig megtöltő víz-és hűtőfolyadék-tócsába. Lassan, mélyen vette a levegőt.

– Megcsináltuk! – zihálta Berkenye, és elernyedve térdre hullott. – Életben van.

– Csak ne örülj korán – intette Kisgebe. – Hosszú út áll még előtte. Jó néhány napon át eszméletlen lesz még, az a minimum. És fogalmunk sincs róla, milyen állapotba kerül a tudata, ha visszanyeri végül. Meg aztán ott volna ez a szemmel láthaló probléma is.

Berkenye fölcsapta a plexijét.

– Miféle szemmel látható...?

– Csak nézd meg.

Pinduri százados szabályosan félt bekukkantani a kapszulába. Lelki szemei előtt borzalmas groteszk képek kavarogtak. Miféle szörnyű mutánst teremtettek itt?

Először Butler mellkasa tűnt a szemébe. A golyó ütötte lyuk nyomtalanul eltűnt, a mellkas bőre viszont megfeketedett, és a fekete háttéren pirossal egy hatalmas I betű rajzolódott ki.

– Kevlár – szögezte le Kisgebe. – Úgy látszik, valamennyi csak ott maradt belőle, és belegyógyult. Szerencsére nem akkora mennyiség, ami megölné, de a légzését észrevehetően lelassítja. Butler nem fut többé maratonit, most, hogy a hordái kevlár-erősítést kaptak.

– És az a piros vonal?

– Azt festéknek nézném. Gondolom, eredetileg föliratos lehetett a golyóálló mellény.

Berkenye körülnézett, s megpillantotta a sarokban Butler mellényét. A mellkasi részen nagy betűkkel az FBI fölirat ékeskedett. És az I betű közepén aprócska lyuk feketéllett.

– Bagatell – vélekedett a kentaur. – Az életéért igazán nem túl nagy ár. Majd mondhatja, hogy tetkó. Az mostanában nagyon divatos a sárnépnél.

Berkenye hiába remélte, hogy ez a kevláros ügy volt a „szemmel látható probléma”, amelyre Kisgebe célzott. Más dologról van itt szó, látta be azonnal, amint szemügyre vette Butler arcát. Pontosabban a testőr arcán sarjadzó szakállt.

– Te jószagú... – nyögte az elf. – Artemisnek ez nagyon nem fog tetszeni.

Artemis csökönyösen rótta föl-alá az udvart, míg testőrén elvégezték a mágikus beavatkozást. Most, hogy a terve már a megvalósítás szakaszába jutott, iszonyatos kétségek kezdték gyötörni. Valóban helyes döntés volt ez? Mi lesz, ha Butler lénye visszavonhatatlanul megváltozott? Mert hiszen idősb Artemis félreismerhetetlenül új emberré vált, erre rögtön fény derült, mikor végre visszatért a családjához. Artemis sosem feledheti azt az első beszélgetést...

RÉSZLET ARTEMIS FOWL NAPLÓJÁBÓL.

2. LEMEZ. KÓDOLT

A helsinki orvosok elhatározták, hogy teletömik apámat vitaminkészítményekkel. Apám pedig azt határozta el, hogy erre nem kerülhet sor. És ha egy Fowl egyszer elszánja magát, akkor általában az történik, amit ő akar.

– Tökéletesen jól vagyok – erősködött. – Csak annyit kérnék szépen, hadd tölthessek egy kis időt a családommal.

Az orvosok meghátráltak; lefegyverezte őket apám személyisége. Engem a végsőkig elképesztett.

A bűbáj sosem tartozott apám eszközei közé. Világéletében úgy érte el céljait, hogy egyszerűen eltiporta aki volt elég ostoba az útjába állni.

A szobában található egyetlen karosszékben ült, a csonkolt lábát zsámolyon nyugtatta. Anyám a karfára kuporodott vakítóan fehér műszőrmebundájában.

Apám rajtakapott, hogy a lábát nézem.

– Sose aggódj, Arti – vigasztalt. – Holnap mérteket vesznek a műlábhoz. Hermann Gruber doktor ideröpül Dortmundból.

Gruberről hallottam már. A német paraolimpiai csapat orvosa volt. Legjobb a világon.

– Majd valami jó sportos modellt kérek. Ez sem vallott apámra, ez a viccelődés. Anyám beleborzolt apám hajába.

– Ne froclizd már, drágám. Artinak nem könnyű, hiszen csaknem kisbaba volt még, mikor elmentél.

– Még hogy kisbaba, anya! Tizenegy éves voltam, ha nem tudnád!

Apám szeretettel mosolygott rám. Talán most volna itt az ideje, hogy komolyan beszéljünk, amíg el nem hagyja a jókedve és vissza nem süllyed megszokott komorságába?

– Apa, sok minden megváltozott, mióta elmentél. Én magam is alaposan megváltoztam.

Apám ünnepélyesen bólogatott.

– Bizony igazad van. Ideje, hogy az üzletről beszéljünk.

Ó igen, az üzlet. Ez végre az az apa, aki emlékeimben élt.

– Gondolom, a bankszámlánk állapotával elégedett leszel, és a részvénycsomagjaink is tetszeni foglak. Tizennyolc százalékos osztalékunk volt az utolsó üzleti évben. Tizennyolc százalék manapság kivételesen jónak számít. Szóval megálltam a helyem, apa.

– Én nem álltam meg a helyem, fiam -felelte erre idősb Artemis. – Nagyot vétettem ellened, ha valóban úgy gondolod, hogy csak a számlák meg a részvények fontosak. Ezt nyilván tőlem tanultad. – És magához vont. – Nem voltam jó apád, Arti, nagyon is tökéletlen apa voltam. Túlságosan lefoglalt az üzlet. Engem arra tanítottak, hogy ez a kötelességem: fönntartani a Fowl-birodalmat. Ami, tudjuk jól mindketten, bűnözői birodalom. Mégiscsak származik valami jó abból, hogy elraboltak: átgondolntam az alapelveimet. Új életet szeretnék kezdeni.

Nem hittem a saját két fülemnek. A legerősebb emlékem apámról az volt, hogy állandóan a Fowlok családi mottóját idézi: aurum potestas est, vagyis az arany hatalom. És erre tessék, mit tervez? Lábbal akarja tiporni a Fowlok elveit. Mit tett vele ez a tündér-gyógyerő?

– Nem az arany a legfontosabb a világon, Arti magyarázta. – Még csak a hatalom sem. Nekünk itt mindenünk megvan, ami igazán számít: itt vagyunk egymásnak.

Sokkoló pillanat volt ez, de nem mondhatnám, hogy kellemetlen.

– De hát apa... mindig is azt mondogattad... nem vagy önmagad! Ez egy idegen ember!

Ekkor szólt közbe anyám:

– Nem, Arti, nem idegen. Ez a régi önmaga. Az a férfi, akibe beleszerettem, akihez feleségül mentem. Csak aztán elrabolta tőlem a Fowl-birodalom. De most visszakaptam. Most végre igazi család lehetünk!

Csak bámultam a szüleimet. Hogy milyen boldogok így együtt. Család? Elképzelhető, hogy a Eowlok normális család legyenek?

Artemist a kocsi belsejéből kihallatszó rettenetes ribillió zökkentette ki emlékeiből. A kocsi vadul rázkódott, remegett, az ajtaján túl kék fények villództak. Artemis nem riadozott. Látott ő már gyógyítást többször is. Tavaly, mikor Berkenye visszaillesztette a mutatóujját, a mágikus gyógyerő kisülése szanaszét robbantott fél tonna jeget. Pedig az egyetlen ujjacska volt csak. Mi történhet akkor olyan súlyos sérülésnél, amilyen a Butleré?

A földindulás jó néhány percen át tartott, a kocsinak két kereke is kidurrant, a felfüggesztése pedig gallyra ment. Még szerencse, hogy éjszakára bezárt az Intézet, különben Lane doktornő azonnal javítási költségekkel egészítette volna ki amúgy is borsos számláját.

Végül elcsitult a mágikus vihar, a kocsi megállapodott, mint a hullámvasút, amikor vége a menetnek. Berkenye kivágta a hátsó ajtót, és kimerülten dőlt a keretnek. Tökéletesen ki volt facsarva, kávébarna arcbőrén beteges sápadtság ütött át.

– Nos? – kiáltotta Artemis. – Életben van?

Válasz nem jött. Az ilyen nagyszabású gyógyítás végletes kimerültséget és életundort válthat ki. Pinduri százados a lökhárítóra rogyott, s mélyeket lélegzett.

– Életben van? – makacskodott a fiú. Berkenye rábólintott.

– Életben... valóban... életben van. De...

– De micsoda? Berkenye, mondd már meg!

Berkenye lerántotta a sisakját. Az kicsúszott elgyöngült ujjai közül, s elgurult a kövezeten.

– Nagyon sajnálom, Artemis. Megtettem mindent, ami tellett.

Ennél fenyegetőbbet nem is mondhatott volna. Artemis bemászott a kocsiba. A padló víztől és színes hűtőkristályoktól volt sikamlós. A légkondi rácsa betört, füst szivárgott belőle. A neon úgy hunyorgott, hogy rossz volt nézni.

A kriokapszula az egyik sarokban állt fölcsapott födéllel. Giroszkópjai szivárogtak. Butler egyik karja kilógott a kapszula peremén, rémítő árnyékot vetve a falra.

A műszerek még működtek. Artemis megkönnyebbülten látta, hogy a szívműködés

egyenletes. Butler valóban életben volt! Berkenye újra csodát tett! De valami aggasztotta a századost. Valami gond kell hogy legyen a gyógyítással.

Elég volt bekukkantani a kapszulába, hogy átlássa a probléma lényegét. A testőr frissen sarjadt haja és szakálla őszbe csavarodott. Butler negyvenesztendősen került be a kriokapszulába, de most egy legalább ötvenéves ember feküdt benne. Talán még idősebb is. Butler néhány óra leforgása alatt megöregedett.

Berkenye odalépett Artemishez.

– De legalább él – szögezte le. Artemis bólintott.

– És mikor tér magához?

– Pár napon belül, remélhetőleg.

– És ez hogyan történt? – firtatta a fiú, miközben kisimította a hajat Butler homlokából.

Berkenye vállat vont.

– Fogalmam sincs. Kisgebe tudná talán elmagyarázni. Artemis fölkapta a tartalék sisakmikrofont, és a fülére illesztette a hallgatót.

– Van valami elméleted, Kisgebe?

– Biztosat nem mondhatok. De szerintem az történt, hogy Berkenye gyógyereje önmagában nem volt elég a gyógyításhoz. Kellett hozzá valamennyi Butler saját életerejéből is. Ránézésre úgy tizenöt évnyi.

– És lehet még tenni valamit?

– Sajnos nem. Gyógyítást nem lehet visszafordítani. Ha ez vigasztal, hát valószínűleg hosszabb lesz az élete, mint amilyenre a sérülés előtt számíthatott volna. De a fiatalságát nem lehet visszahozni, és ami még súlyosabb, egyelőre semmit sem tudunk az elmeállapotáról. Az is lehel, hogy a gyógyítás úgy kitörölte a tudatát, mint egy mágneslemezt.

Artemis nagyot sóhajtott.

– Mit tettem veled, öreg barátom...

– Erre most nincs idő – szólt rá Berkenye. – El kell tűnnötök innen mielőbb. Az hétszentség, hogy ez a ribillió nem maradhatott észrevétlen. Van mivel mennetek?

– Nem igazán. Menetrend szerinti repülővel jöttünk Londonba, a reptérről pedig taxival.

Berkenye vállat vont.

– Szívesen segítenék, de máris túl sok időt töltöttem itt. Szolgálatban vagyok, rendkívüli küldetéssel. Nem maradhatok tovább.

Artemis távolabb lépett a kriokapszulától.

– Ami azt a küldetést illeti, Berkenye...

Pinduri kapitány lassan a fiú felé fordult.

– Artemis...

– Letapogatták a jeleiteket, ugye? Valami áthatolt Kisgebe védelmi rendszerén.

Berkenye hatalmas darab álcahártyát szedett elő a hátizsákjából.

– Biztos helyre kell vonulnunk tárgyalni – mondta.

A következő háromnegyed óra meglehetősen összemosódott Artemis számára. Berkenye a két embert álcahártyába burkolta, és holdövére akasztotta őket. Az öv antigravitációs hatása ötödére csökkentette a súlyukat. Még így is nehezére esett a szárnyműnek, hogy a levegőbe emelje hármas terhét. Csutkára ki kellett húzatni a motort, hogy ötszáz lábnyira emelkedhessenek az éjszakai égen.

– Most aktiválom az árnyvédet – jelentette Berkenye a sisakmikrofonba. – Próbáljatok ne nagyon izegni, nem szívesen vágnám le egyikteket sem.

És ezzel eltűnt szem elől, csak egy Berkenye formájú, enyhe ragyogás maradt a csillagos égen. A rezgés végigfutott az övön, a függesztésen, és összekoccantotta Artemis fogait is. A fiú úgy érezte magát, mint egy bebábozódott rovar. Tetőtől talpig fóliába volt burkolva, csak az arcát érte az éjszakai levegő. Eleinte úgyszólván élmény volt repülni a végtelen magasságban, s nézni, hogy villódznak el a kocsik odalent az autópályán. De aztán Berkenye elcsípett egy kis keleti szelet, és belevetette magát a Szent György-csatorna fölötti légáramlatokba.

Artemis körül metsző szélörvénnyé változott a világ, amelyben megdöbbent madarak kavarogtak. Butler mozdulatlanul lógott alatta a rögtönzött álcázó burokban. A hártya minden színt elmosott és beleolvasztott a környezet színébe. Korántsem adott tökéletes álcázást, de éjszakai repüléshez azért megfelelt.

– Radarálló ez a hártya? – szólt a mikrofonba Artemis. – Nem szeretném, ha valami túlbuzgó vadászpilóta ufónak nézne.

Berkenye fontolgatta a hallottakat.

– Igazad van. Talán jobb lesz, ha mindenesetre lejjebb ereszkedem.

Két másodperccel később Artemis már szívből bánta, hogy akadékoskodott. Berkenye zuhanórepülésbe vágott, és az óceán éjsötét hullámai vészesen közeledtek hármuk felé. Csak az utolsó pillanatban emelte ki a szárnyművet a zuhanásból, olyan hirtelen, hogy Artemis úgy érezte, lenyúzódik arcáról a bőr.

– Na, most elég mélyen vagyunk? – érdeklődőit Berkenye szárazon.

Csaknem súrolták a hullámtarajokat, és az álcahártyát vízzel szórta tele a háborgó óceán. Viharos éjszaka volt, és Berkenye abban lelte örömét, hogy közvetlen közelről kövesse a víz mozgását, a hullámok vonalát. Jelenlétüket megérezve, csapatnyi hosszúszárnyú bálna tört felszínre a zajló habon át, s harmincméteres szökellésekkel szelte át a hullámvölgyet, mielőtt újra alámerült volna a feketeségben. Delfinek nem mutatkoztak; az ilyen kisebb emlősök számára túlságosan vad volt az elemek tombolása, s inkább fedezékbe húzódtak az ír partvidék békésebb öbleiben.

Berkenye elsüvített egy utasszállító komp mellett, olyan közel, hogy érezték a motor dübörgését. A fedélzeten utasok egész sora okádott, majdnem eltalálva az alattuk láthatatlanul elsuhanó hármast.

– Bájos – mormolta Artemis.

– Nyugi – jött a semmiből Berkenye hangja. – Már majdnem odaértünk.

Elsüvítettek a rosslare-i kompállomás mellett, és északnak röpültek tovább a part vonalában, a Wicklow-hegység fölött. Artemis még ebben a zűrzavaros állapotban is elálmélkodott a sebességükön. Fantasztikus találmány ez a szárnymű! Istenem, mennyi pénzt lehetne kaszálni egy ilyen szabadalommal! Végül erőt vett magán. Butlert is azzal sodorta bajba, hogy nyerészkedni próbált a tündértechnológián.

Berkenye lassított. Artemis most már kivehette, merre is járnak. Dublin kelet felé maradt el, messze derengett sárgás fénykupolája. Berkenye a város szélén vágott át, és a megye ritkán lakott északi része felé vette az irányt. Hatalmas park közepében egyetlen épület árválkodott. Fehér falát beragyogta a külső világítás. A Fowl-ház volt az, Artemis családjának ősi fészke.

FOWL-HÁZ DUBLIN, ÍRORSZÁG

– Most pedig védd magad – fordult a fiúhoz Berkenye, miután szerencsésen ágyba juttatták Iliidért.

A főlépcső legalsó fokán foglalt helyet, Fowlok nemzedékei bámultak le rá a falakról. A TÜN-százados bekapcsolta és kihangosította a sisakmikrofonját.

– Kisgebe, leszel szíves mindent fölvenni? Az ai gyanúm, hogy fontos lehet.

– Az egész dolog egy üzleti tárgyaláson kezdődött, ma délután – kezdte Artemis.

– Csak így tovább.

– Jon Spiróval találkoztam. Neves amerikai üzletember.

Berkenye hallotta, hogy Kisgebe a túlvégen a klaviatúrát veri. Nyilvánvalóan Spiróról keresi az elérhető információkat.

– Jon Spiro – mondta szinte azonnal a kentaur. – Igencsak kétes figura, még emberi mércék szerint is. A sárlények titkosügynökségei harminc éve hiába próbálják lekapcsolni. Cégbirodalma kész környezeti katasztrófa. És ez csak a jéghegy csúcsa. Van ott még ipari kémkedés, emberrablás, zsarolás, maffiakapcsolatok satöbbi. S ne feledjük, hogy valami módon mindezt sikerült megúsznia.

– Igen, ő az – ismerte el Artemis. – Tehát Spiro úrral volt találkozóm.

– Mit akartál eladni neki? – vágott közbe Kisgebe. – Gagyiért egy efféle fickó nem ugrik át az óceánon.

Artemis összevonta a szemöldökét.

– Nem adásvételről volt itt szó. Fölajánlottam, hogy nem dobok piacra egy egészen forradalmi technológiát. Tisztes ellenszolgáltatás fejében, természetesen.

– Miféle forradalmi technológiát? – érdeklődött Kisgebe jeges hangon.

Artemis habozott.

– Emlékszel, hogy Butler elszedte a deszantegység sisakjait...

– Jaj, ne! – nyögött Berkenye.

– Leállítottam a sisakok önmegsemmisítő mechanizmusát, aztán a szenzorokat és csipeket felhasználtam egy kis találmányhoz. Omnivizor, avagy Kocka, voltaképpen egy minikomputer. Az meg már semeddig se tartott, hogy beépítsek egy száloptika-blokkolót is, hogy ne tudd manipulálni, ha rábukkannál.

– Tündér-technológiát adtál el egy ilyen alaknak?

– Dehogy adtam – csattant föl Artemis. – Elvette. Berkenye vádlón rászegezte a mutatóujját.

– Csak ne játszd az áldozatot, Artemis, nagyon rosszul áll neked. Mit hittél? Hogy egy ilyen alak meghagyja neked azt a játékszert, ami a világ leggazdagabb gazfickójává teheti?

– Vagyis akkor a te gépecskéd fütyölt le minket? – érdeklődött Kisgebe.

– Úgy van – ismerte el Artemis. – Nem volt szándékos. Spiro kért egy ellenőrzést, próbaképpen, és a Kocka letapogatta a TÜN műholdjainak jelzését.

– És nem tudjuk az ilyen behatolást megakadályozni? – kérdezte a TÜN-százados.

– A Mentsvár védművei semmit sem kezdhetnek a saját technológiánk ellen. Spiro előbb-utóbb föl fogja fedezni a Népet. És ha fölfedezi, hát nem az a fajta ember, aki békét hagyna.

Berkenye szúrósan meredt Artemisre.

– Nem jut erről eszedbe valaki?

– Én nem vagyok Spiro! – ellenkezett amaz. – Spiro hidegvérű gyilkos.

– Egy-két évecske még, és a nyomába érsz te is – mondta ridegen az elflány.

Kisgebe nagyot sóhajtott. Artemis Fowlt nem lehet összeereszteni Pinduri századossal, mert akkor elkerülhetetlen a csetepaté.

– Jól van, Berkenye – szólt közbe. – Próbáljunk úgy tenni, mintha profik lennénk. A legelső, hogy visszavonjuk a zárlatot. Második dolgunk pedig, hogy visszaszerezzük a Kockát, mielőtt még Spiro feltörné.

– Időnk azért van még – mondta Artemis. – A Kocka elég jól lett titkosítva.

– Na hogyan?

– Örökkódot építettem a merevlemezébe.

– Örökkódot, ez ügyes – ismerte el a kentaur.

– Nem is volt olyan nehéz. Új alapnyelvet fejlesztettem ki, úgyhogy Spirónak nem lesz miből kiindulnia.

Berkenye kezdte úgy érezni, hogy kihagyják a beszélgetésből.

– Na és meddig tart, míg feltörik azt az örökkódot? Artemis erre kénytelen volt megemelni a fél

szemöldökét.

– Hát örökké. Elméletben. Spirónak persze jó kis csapata van, lehet, hogy valamivel hamarabb a végére járnak.

Berkenye nem vett tudomást a gúnyos hangvételről.

– Na jól van, akkor nincs nagy baj. Nem kell hajtóvadászatot indítani Spiro ellen, ha csak egy hasznavehetetlen áramkörökkel telepakolt doboz van a kezében.

– Na, azért koránt sem hasznavehetetlen. Már maguk a csipek is új ötleteket adhatnak a kutató-fejlesztő csapatának. Abban viszont igazad van, Berkenye, hogy hajtóvadászatra nem lesz szükség. Amint rájön, hogy életben vagyok, ő maga kezd el hajszolni engem. Végtére én vagyok az egyetlen, aki felélesztheti az Omnivizor minden funkcióját.

Berkenye a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Szóval akkor bármikor betörhet ide egy csapat gorilla, hogy kiverje belőled az örökkód nyitját. Most aztán hasznát vehetnénk Butlernak!

Artemis telefont ragadott.

– Nem csak egy Butler van a világon.