TIZEDIK FEJEZET: SZABAD-E UJJAT HÚZNI...?

ARTEMIS FOWL CELLÁJA, SPIRO-TORONY

Artemis épp meditált, mikor a lézer dolgozni kezdett a mennyezeten. Kibontakozott a lótuszülésből,

visszavette a pulóverét, és lerakott néhány párnát a padlóra. Mikor aztán – alig pár pillanattal később – lezuhant a négyszögletes fémdarab, a párnák fölfogták a zajt. A lyukban Berkenye arca jelent meg.

– Előre tudtad, mit csinálok – mutatott Artemis a párnákra.

– Hja – bólintott a TÜN-százados. – Korodhoz képest szokatlanul kiszámítható vagy, ez veled a baj.

– Gondolom, a klímagéppel szívattad el a füstöt.

– Pontosan. Úgy látszik, kezdjük túlságosan is kiismerni egymást.

Berkenye az övéről hegymászókötelet eresztett a szobába.

– Csinálj hurkot a végére, aztán hoppsza. Fölhúzlak. Artemis úgy is tett, és néhány másodperc múltán már

Berkenye mellett állt.

– Kisgebe úr is velünk van? – érdeklődött.

– Kérdezd meg személyesen – nyújtotta át Berkenye az apró, hengeres fülhallgatót.

Artemis behelyezte a nanotechnológia csodáját.

– No rajta, Kisgebe. Kápráztass el.

Mentsvárban a kentaur boldogan dörzsölte

össze a tenyerét. Artemis talán az egyetlen lény, aki valóban értékelni tudja a tevékenységét.

– Na, ez tetszeni fog, sárfi. Nemcsak hogy kitöröltelek titeket a videóról, nemcsak hogy kitöröltem a plafon kivágását, mindennek tetejébe még egy ál-Artemist is csináltam.

Artemis erre valóban fölkapta a fejét.

– Szimulációt? Tényleg? Na de hogyan?

– Elég egyszerűen – szerénykedett Kisgebe. – Rengeteg sárlény-mozi van itt nálam a komputeren. Egyszerűen kivettem Steve McQueen börtönjelenetét A nagy menekülésből. Épp csak az öltözékét kellett kicsit megváltoztatni.

– Hát az arc?

– Volt egy kis digitális vizsgálati anyagom is még az utolsó mentsvári látogatásodról. Összeraktam a kettőt és voilá. A mi kis báb-Artemisünk azt tesz, amit csak óhajtok. És abban a pillanatban, amikor óhajtom. Jelenleg épp szunyál, de ha kedvem tartja, fél óra múlva elküldöm a mosdóba.

Berkenye a kötél föltekerésével volt elfoglalva.

– A modern technika csodái, na hiszen! A TÜN milliókat töm az osztályodba, Kisgebe, és mi az eredmény? Sárfiakat küldözgetsz klotyóra úri kedved szerint!

– Lehetnél ám kedvesebb is, Berkenye húgom. Nagyon, nagyon nagy szívességet teszek nektek. Gyulus borzasztó mérges lenne, ha tudná.

– Nem éppen ezért csinálod?

Berkenye az ajtóhoz osont, és csöndesen résnyire nyitotta. A folyosón csönd és nyugalom honolt, csak a kamerák duruzsoltak halkan, és a gyönge éjjeli világítás derengett. Berkenye plexijén Spiro biztonsági kameráinak képe jelent meg kicsiben. Az emeleten hat őr rótta köreit. A százados becsukta az ajtót.

– Na jó, akkor rajta. El kell érnünk Spiróhoz még őrségváltás előtt.

Artemis elrendezte a szőnyeget a lyuk fölött.

– Tudod már, hol a lakosztálya?

– Pontosan fölöttünk. Oda kell mennünk, s megszerezni a retinaképét meg az ujjlenyomatát.

A fiú arcán különös kifejezés suhant át. Épp csak egy pillanat töredékére.

– Meg kell szerezni, bizony. A lehető leghamarabb. Ilyen kifejezést Berkenye még sosem látott ennek az

emberi lénynek az arcán. Bűntudat volna valóban? Elképzelhető ez?

– Talán van valami, amit el kéne mondanod? – kérdezte nyomatékosan.

A fura kifejezés már át is adta helyét a szokott érzelemmentességnek.

– Ugyan, Pinduri százados. Semmi a világon. Meg aztán, komolyan gondolod, hogy jó ötlet épp most lelkizni?

Berkenye fenyegetően billegette az ujját.

– Artemis. Ne próbálj megvezetni egy akció kellős közepén, mert azt nem felejtem el.

– Én viszont el fogom, ne aggódj! – felelte Artemis fancsali képpel.

Spiro lakosztálya ugyanott helyezkedett el, ahol Artemis cellája, csak két emelettel följebb. Nyilván az volt a legésszerűbb, ha egy összefüggő blokkot látnak el megerősített falakkal. Jon Spiro, szerencsétlenségére, irtózott a gondolattól, hogy bárki megpróbálhatna leselkedni a személye után, ezért a maga lakrészén nem tűrt meg egyetlen kamerát sem.

– Jellemző – morogta Kisgebe. – A hatalommániás tébolyultak sosem akarják, hogy mások; betekinthessenek a mocskos kis titkaikba.

– Azt hiszem, valaki most saját magából indul ki – jegyezte meg Berkenye, s Neutrinoja sugarát a mennyezet felé irányította.

Az álmennyezet jégként megolvadt, s mögötte kitűnt az acél. Mikor a lézer abba is belevágott, olvadt fémcsöppek rágták bele magukat a. szőnyegbe. Aztán Berkenye úgy ítélte, hogy a lyuk már elég nagy, lezárta a lézerfegyvert, és sisakkameráját feltolta a nyíláson.

A képernyőn semmi sem jelent meg.

– Kapcsolj infravörösre.

Ekkor egy sor öltöny tűnt a szemébe. Nyilván fehérek lehettek.

– A gardrób. Ez itt Spiro gardróbszekrénye.

– Nagyszerű – szólt Kisgebe. – Altassátok el fickót.

– Alszik. Négy óra ötven van.

– Jó, akkor gondoskodjatok róla, hogy ne találjon fölébredni.

Berkenye visszanyomta a sisakkamerát a helyére, majd ezüstszínű kapszulácskát vett elő az övéből, és átcsúsztatta a kivágott lyukon. Kisgebe magyarázattal szolgált Artemisnek.

– Ha épp azon agyalnál, hogy mi ez, megmondhatom. Tentebogyó.

– Gázzal működik?

– Nem, agyhullámokkal.

– Hogyan? – kapta föl a fejét Artemis.

– Az a lényege, hogy letapogatja az agyhullámmintákat, aztán nekiáll másolni őket. És aki csak a közelében tartózkodik, az a pillanatnyi tudatállapotában marad, amíg a kapszula föl nem oldódik.

– Nyomtalan a működése?

– Nyomtalan ám. És mellékhatásai sincsenek. Érted már, ugye, hogy engem itt nem becsülnek meg eléggé.

Berkenye az órát figyelte a plexijén. Lejárt egy perc.

– Oké. Most már biztonságosan ki van ütve, már persze hogyha aludt, mikor a Tentebogyó hatni kezdett. Menjünk be.

Spiro hálószobája éppoly makulátlan fehér volt, mint az öltönyei – eltekintve persze a gardróbban égetett lyuktól. Berkenye és Artemis fölkapaszkodott a gardróbba. A padlót vastag, bolyhos, hófehér szőnyeg födte, a falak mentén sínre járó gardróbszekrények sorakoztak fehér fenyőfából. Aztán átóvakodtak a hálóba. Ez a szoba szinte derengett a sötétben a nagy fehérségtől. Hipermodern bútorzata természetesen hófehérben pompázott. Fehér volt minden lámpabúra, kárpit és függöny is. Berkenye földbe gyökerezett lábbal bámult egy képet a falon.

– Mindjárt hanyatt dobom magam – mondta a tündérlány.

A nagyméretű, drága olajfestmény tökéletesen fehér volt. Alatta bronztáblácskán állt a címe: Hószellem.

Spiro hatalmas japán matracágyon hevert a terem közepén, elmerülve a selyem ágynemű habfehér tengerében. Berkenye fölhajtotta a takarót, és hátára fordította az alvót. Még ebben a helyzetben is rosszindulatot sugárzott az arca, mintha álmai is ugyanolyan megvetésre méltók volnának, mint tudatos gondolatai.

– Jó kisfiú – dicsérte Berkenye, majd hüvelykujjával megemelte az üzletember bal szemhéját. Sisakkamerája letapogatta az íriszt, és minden információt csipre rögzített. Mi sem egyszerűbb, mint kijátszani az ellenőrzőprogramot: csak rá kell vetíteni a tárolt anyagot a páncélterem retinaszűrőjére.

A hüvelykujj-azonosító már nem volt ennyire gyerekjáték. A szerkezet gél-alapon működik, miniatűr érzékelői Spiro ujjpárnájának kacskaringós barázdáit térbeli elrendezésük alapján azonosítják. Szimpla rávetítéssel semmire se mennének. Háromdimenziós másolatra lesz szükség. Artemis tervében az szerepelt, hogy memorigumit kellene használniuk, amely kötelező tartozéka minden TÜN-elsősegélycsomagnak. Ilyen tapasszal rögzítették a láthatatlan gégemikrofont is a fiú torkán. Elég volna egyetlen pillanatra rátenni Spiro ujjára, s megbízhatóan rögzítené annak formáját. Berkenye már elő is kapta övéről a gumitekercset, és letépett egy tizenöt centis darabot.

– Nem fog menni – mormogta Artemis.

Berkenyében megállt az ütő. Hát ez az! Ez az a dolog, amit Artemis nem akart elmondani.

– Mi nem fog menni?

– A memorigumi. Azzal nem verjük át a gélnyomatolvasót.

Berkenye lepattant az ágyról.

– Artemis, erre most nincs idő. Nagyon sietnünk kell. A memorigumi tökéletes másolatot biztosít. Molekuláról molekulára azonosat.

Artemis lesütött szemmel cáfolt.

– Tökéletes, az igaz, csakhogy negatív. Mint a fényképezőgépnél. Ahol barázdának kéne lenni az ujjlenyomaton, ott kiemelkedés lesz és fordítva.

– O’korni! – sziszegte a százados. Igaza van a sárfinak. Még jó, hogy igaza. A gélnyomatolvasó teljesen idegen ujjlenyomatnak fogja tekinteni a negatív másolatot. Berkenye arca elsötétült.

– És te előre tudtad ezt, sárfi. Tudtad az egész idő alatt.

Artemis meg sem próbálta tagadni.

– Meg is lepett, hogy senki se szúrta ki.

– Akkor miért hazudtál?

Artemis az ágy túlsó végéhez sétált, és megragadta az alvó jobb kezét.

– Azért, mert a gélnyomatolvasót sehogy sem lehet becsapni. Az igazi ujj kell hozzá, semmi más nem jó.

– Mégis, mit vársz? – horkantott Berkenye. – Nyisszantsam le és vigyük magunkkal?

Artemis hallgatása ékesszólóbb volt minden válasznál.

– Mi? Hogy vágjam le? Eszednél vagy?

A fiú türelmesen várt, míg elcsitul az elf dühkitörése.

– Hallgass rám, százados. Hiszen csak egy kis időre kéne. Utána meg vissza lehet gyógyítani, hát nem?

– Fogd be, Artemis – emelte föl a kezét tiltó mozdulattal Berkenye. – Fogd be a szád. És én még azt hittem, megváltoztál! Az őrnagynak volt igaza. A sárlények nem változnak soha!

– Négy perc az egész – makacskodott a fiú. – Négy perc alatt feltörjük a páncéltermet, és visszaérünk. Spiro tudni sem fog az egészről.

Négy perc a gyógyítás végső határideje. Ha négy percnél több telik el, nem bizonyos, hogy a gyógyulás teljes lesz. A bőr érintetlennek látszik úgy is, de az izmok és idegek aligha forrnak össze. Berkenye úgy érezte, egyre szűkebb a sisakja.

– Artemis, pórul jársz, ha így folytatod.

– Gondolkodj, Berkenye! Mi más választásom volt? Kénytelen voltam hazudni! Belementél volna, ha tudod előre?

– Nem én! És most sem!

Artemis arca ugyanolyan kísértetfehéren derengett, mint a falak.

– Pedig muszáj lesz, százados. Más mód nincs. Berkenye a fiú felé legyintett, mintha csak szemtelen

légy volna, és a mikrofonjába kezdett hadarni.

– Kisgebe, hallod ezt a tébolyt?

– Tényleg elég őrülten hangzik, de ha nem szerezzük vissza a kockát, akkor egy ujjnál sokkal de sokkal többet veszíthetünk.

– Ez nem lehet igaz! Kivel vagy te, Kisgebe? A jogi következményekbe már bele se merek gondolni...

A kentaur fölnyerített.

– Jogi következmények? Hol vagyunk mi már mindentől, ami legális, századosom? Titkos akcióban vagyunk, se jegyzőkönyv, se engedélyek. Ha ez az egész kipattan, úgyis vége mindnyájunk karrierjének. Egy ujj ide vagy oda már nem oszt, nem szoroz.

Berkenye bekapcsolta sisakja klímaberendezését, és a hűs fuvallatot a homlokára eresztette.

– Artemis, biztos, hogy meg tudjuk csinálni?

Artemis gondolatban elvégzett néhány számítást.

– Igen. Biztos vagyok benne. Meg aztán úgysincs más választásunk.

Berkenye az ágy végéhez kullogott.

– El sem hiszem, hogy hajlandó vagyok csak gondolni is ilyesmire. – Gyöngéden fölemelte Spiro kezét. Semmi válasz nem jött, még csak föl sem sóhajtott az alvó. Szemgolyói fürgén mozogtak lehunyt szemhéja mögött, a mélyalvás fázisában.

A százados fegyvert rántott. Elméletben persze teljesen tiszta ügy levágni egy ujjat, és aztán visszagyógyítani. Spirónak semmi baja nem eshet; a gyógyerő még talán a májfoltjait is elhalványítja. De

nem is ez a kérdés. A mágikus gyógyerőt egyszerűen nem volna szabad így használni. Artemis megint kényére-kedvére manipulálja a Népet.

– Tizenöt centis sugár kell – magyarázott a fülébe Kisgebe. – Nagyon magas frekvencia. Tiszta vágás legyen. És már most adhatsz neki egy kis gyógyerőt, azzal időt lehet spórolni.

Artemis, miért, miért nem, benézett Spiro füle mögé.

– Hm, ügyes – mormolta.

– Mi az? – sziszegte Berkenye. – Most meg mi van?

– Semmi – lépett hátra a fiú. – Semmi lényeges. Csak rajta.

A plexin vörös visszfény villódzott, ahogy Berkenye bekapcsolta és beállította a lézerfegyvert.

– Szép, tiszta vágást – mondta Artemis.