NEGYEDIK FEJEZET: CSALÁDI VONÁSOK

SZFAX, TUNÉZIA, AFRIKA

Juliet Butler tizennyolcadik születésnapjára a következőket kérte és kapta: egy gít, vagyis profi dzsúdó-öltözéket, egy pár különleges dobókést és a Pankráció Világbajnokságról készüli videofilmét. Mindez kevéssé hajaz az átlagos tini lány kívánságlistájára. Nem is mondta senki, hogy Juliet átlagos tini lány lett volna.

Rendkívüli-teremtés volt, nem is egy szempontból. Először is bármilyen ismert vagy ismeretlen fegyverrel eltalált bármilyen mozgó célpontot, másodszor pedig bármilyen ellenfelét képes volt puszta kézzel messzebbre hajítani, mint amennyire a szükség és az illem kívánhatta.

Mindezt természetesen nem csak a pankrációfilmekből tanulta. Kiképzése már négyéves korában megkezdődött. Akkoriban óvoda után bátyja, Domovoi kísérte el nap mint nap a Fowl-birtokon működő dozsóba, ahol maga tanította meg a küzdősportok számtalan műfajára. Nyolcévesen Juliet már hét harcművészetben is háromdanos fokozatot ért el, tizenegy évesen pedig túl volt minden övszínekkel mérhető szinten.

A Butler család férfisarjai hagyományosan tizedik születésnapjukon lépnek be Madame Ko Személyőrző Akadémiájára, és évente hat hónapot töltenek tanulással, hatot pedig gyakorlatban egy kevésbé veszélyeztetett elöljáró mellett. A család nőtagjai pedig a világ legvagyonosabb családjainak a szolgálatába állnak. Juliet úgy döntött, hogy a maga részéről kombinálná a kétféle szerepet, így az év felét Angeline Fowl mellett töltötte, a másik felében viszont harci erényeit csiszolgatta Madame Ko táboraiban. Ő volt az első nőnemű Butler az Akadémián, és mindössze az ötödik nő, aki valaha is átment a gyakorlati felvételi vizsgán. Madame Ko tábora sosem időzött öt évnél tovább egy-egy országban. Butler Svájcban és Izraelben kapta meg a kiképzését, húga viszont a japán Uccukusigahara-fennsíkon végezte az Akadémiát.

Madame Ko akadémiájának hálóterme távolról sem emlékeztetett a Fowl-házban megszokott luxusra. Japánban Juliet szalmazsákon hált, összes tulajdona két rend durva pamutruha volt, tápláléka pedig kizárólag rizsből, halból és proteinurmixokból állt.

A nap pontosan öt óra harminckor kezdődött, mégpedig azzal, hogy Juliet és társai három kilométert futottak a legközelebbi folyóig, ahol puszta kézzel halat kellett fogniuk. Miután ezt megfőzték és fölszolgálták a senseinek, üres nyolcvanliteres hordókat kaptak a hátukra, és fölmásztak a hegyoldalon a hóhatárig. Megtöltötték a hordókat hóval, legurították őket a táborba, és addig taposták mezítláb a havat, míg kellően meg nem olvadt, hogy a sensei fürdőt vehessen. Ezután kezdődhetett a napi edzés.

Ennek lényeges része volt a Cos Ta’pa nevű harcművészet, melyet Madame Ko maga fejlesztett ki, kifejezetten testőrök számára, akiknek nem az önvédelem, hanem az elöljáró megvédése az elsődleges céljuk. Tanultak aztán felsőfokú elméleti és gyakorlati fegyverismeretet, informál ciós technológiát, járművezetést és -javítást, valamint a túszejtőkkel való tárgyalás művészetét.

Juliet tizennyolc éves korában bekötött szemmel képes volt szétszedni és összerakni a világon található fegyverfajták kilencven százalékát, üzemeltetni bármilyen típusú gépjárművet, tökéletesen maszkírozni tudta az arcát négyperces szintidőn belül, és – bár feltűnő, európai és ázsiai vonásokat egyesítő szépség volt – bármilyen színű és etnikai jellegű tömegben úgy el tudott vegyülni, mint egy helybeli. Bátyja határtalanul büszke volt rá.

A kiképzés utolsó próbatétele egy idegen környezetben végrehajtandó személyőrzési gyakorlat volt. Ha ezt teljesíti Juliet, akkor Madame Ko kék gyémántot tetovál a vállára, éppen olyat, amilyennel a bátyja is büszkélkedhet. Ez nemcsak arról tanúskodik, hogy viselője példátlanul kemény fickó, de kiképzésének sokoldalúságáról is. A kék gyémántnál nem létezik jobb ajánlólevél a testőrszakmában.

Madame Ko a Tunéziai Szfax városát választotta ki helyszínül Juliet vizsgájához. A lány feladata az volt, hogy kísérje és oltalmazza elöljáróját a nyüzsgő medinában, vagyis a piacon. Egy értelmes testőrnek természetesen az a legelső dolga, hogy elöljáróját eltanácsolja az ilyen zsúfolt helyektől, de Madame Ko arra is figyelmeztette növendékeit, hogy az elöljárók a legritkább esetben hajlanak a jó tanácsra, és ezért minden lehetetlen helyzetre föl kell készülni. És, mintha mindez nem lett volna elég megpróbáltatásnak, Madame Ko úgy döntött, hogy személyesen alakítja a megvédendő elöljáró szerepét.

Még a szokásosnál is fullasztóbb volt a hőség Észak-Afrikában. Juliet tekintete villámgyorsan cikázott ide-oda a napszemüveg mögött, s igyekezett lépést tartani az előtte törtető, tünékeny kis figurával.

– Gyorsabban – sziszegte Madame Ko. – el fog veszíteni.

– Csak szeretné, Madame – vágta rá hidegen Juliet. Tudta, hogy Madame Ko csak a figyelmét próbálja elterelni a csevegéssel. Pedig épp elég figyelemelterelő momentum volt a környezetben is. Arany ékszertől roskadozó pavilonok körös-körül, káprázatos Tunéziai szőnyegek lógtak közszemlén – álmodni sem lehet különb leshelyet egy orgyilkos számára. A helyiek kényelmetlenül közel nyomultak az emberhez – főleg az ilyen szemrevaló lányhoz –, és a talaj is módfölött alattomos volt: bármelyik pillanatban kificamíthatta a bokáját az ember, az pedig egyenlő a végső kudarccal.

Juliet agya egyszerű tényként fogadta be mindezt az információt, olyan tényként, aminek szerepet kell játszania minden mozdulat eltervezésében. Kemény kézzel tartott el magától egy vigyorgó sihedert, magabiztosan lépett át egy szivárványló olajtócsa fölött, és Madame Ko sarkában maradva befordult a medina következő végtelen sikátorába.

Egyszer csak egy arc türemkedett a látómezejébe. Egy árus.

– Van nekem pompás szőnyeg – törte a fickó a franciát. – Jön velem! Megnéz!

Madame Ko rendületlenül törtetett tovább. Juliet próbált utána eredni, de az árus elállta az útját.

– Köszönöm, nem kell. Én a szabadban élek.

– Mademoiselle mond vicces. Jó vicces. Most ni megnéz Ahmed szőnyeg!

A tömeg kezdett fölfigyelni, közelebb tolulni, mint valami óriási lény orra, ami egyszerre szagot fog. Madame Ko gyorsan távolodott. Juliet nem veszítheti szem elől az elöljáróját!

– Mondtam, hogy nem. Eresszen, Szőnyeg ni. Nem szeretném beszakítani a körmöm.

A Tunéziai fickó nem volt ahhoz szokva, hogy nőneműek szavának engedjen. Meg aztán ott voltak a barátai is.

– Lenni nagyon jó üzlet – mutogatott kitartóan a standja felé. – Lenni legjobb szőnyeg egész város!

Juliet megpróbált egérutat nyerni, de a tömeg elvágta az útját. Ezen a ponton elvesztette emberi együttérzését Ahmed iránt. Mindeddig némi részvéttel tekintett az ártatlan helybelire, aki nem tehet róla, hogy ilyen rossz helyen próbálkozik. Hanem most...

– Na jön – mondta elszántan a Tunéziai, és átkarolta a szőke lány derekát. Nem is sejtette, mennyire ostoba ötlet volt ez.

– Rossz húzás, Szőnyeges!

Ahmed egyet sem pisloghatott, már egy szőnyegbe bonyolódva kapálózott, Juliet pedig eltűnt a szeme elől. A bámész tömegből sem tudta senki megmondani, mi is történt, míg újra nem játszották a csirkés Kamal videofelvételéi. A lassított változaton már ki lehetett venni, hogy a szőke lány fölemeli Ahmedet a torkánál és az övénél fogva, majd behajítja a legközelebbi szőnyeges standba. Egy aranyárus fölismerte a fogást is, azt a manővert, amelyet Csúzli néven tett közismertté Vadkan Papa, az amerikai pankrátor. Az árusok olyan jót mulattak, amilyet még talán életükben soha. Ez az esemény volt az év fénypontja. A videofelvétel díjat is nyert A világ legviccesebb videói című műsor Tunéziai változatában. Ahmed pedig három héten belül kivándorolt Egyiptomba.

Na de térjünk vissza Juliethez. A reménybeli testőr olimpiai sebességgel vágódott ki a sikátorból az elképedt árusok között. Madame Ko még nem lehet messze. Még nem veszett el egészen a vizsga.

Juliet iszonyú dühös volt magára. Ez pontosan az a fajta csel, amire a bátyja figyelmeztette.

– Nagyon vigyázz Madame Kóval. Sosem lehet tudni, milyen trükköket eszel ki egy gyakorlati vizsgára. Azt mondják, egyszer Calcuttában egy egész elefántcsordát megvadított, csak hogy elterelje egy vizsgázó figyelmét.

Épp ez volt a baj, hogy sosem tudhatja az ember. Hiszen a szőnyegárus is lehetett Madame Ko embere, de éppúgy lehetett ártatlan kívülálló is, aki egyszerűen csak kotnyelesebb a kelleténél.

Az utca úgy összeszűkült előtte, hogy két ember is alig fért el egymás mellett. Fejmagasságban itt is, ott is rögtönzött ruhaszárító kötelek feszültek, a hőségben gőzölgő gutrák és abayák lengedeztek. Juliet alig győzött átbújni a rengeteg fehérnemű alatt, kitérni a lézengő vásárlók útjából. Rémült pulykák szökkentek százfelé, már ahogy a lábukra kötött zsineg engedte.

Ekkor váratlanul szétnyílt előtte a házsor; háromemeletes házak kereteztek egy homályos terecskét. Az erkélyeken közönyös férfiak pöfékeltek gyümölcsillatú vízipipájukból. Juliet lába fürdőjelenetet ábrázoló, fölbecsülhetetlen értékű római mozaikon tapodott.

A kis tér közepén Madame Ko feküdt, térdét mellkasához szorítva. Három férfi támadta éppen, akik szemlátomást nem helyi kereskedők voltak. Fekete akcióruhát viseltek, és a profik higgadt precizitásával ütlegelték a középkorú hölgyet. Ez már nem holmi vizsga! Ezek tényleg meg akarják ölni a senseit.

Juliet fegyvertelen volt, ahogy a vizsga szabályai előírták. Ebbe az országba egyébként is életfogytiglani börtön terhe alatt tilos volt fegyvert behozni. Szerencséjére a támadóknál sem volt fegyver, bár úgy tűnt, a puszta kezük és lábuk is elegendő aljas céljuk véghezvitelére.

Most a gyors rögtönzés a túlélés záloga. Direkt támadással értelmetlen próbálkozni. Ha ezeknek sikerült leteríteni Madame Kót, akkor a szabályos küzdelemnek semmi esélye nincsen. Kevésbé ortodox megoldásra lesz szükség.

Juliet felszökött futás közben, és magával ragadta egy ruhaszárító kötél egyik végét. A szög kicsit ellenállt, de aztán kiszakadt a falból. Csak úgy csattogtak utána a kötélen lógó vizes szőnyegek, csadorok és fejkendők. Juliet annyira balra tért, amennyire a kötél rögzített vége engedte, aztán széles ívben bekerítette a három fickót.

– Hé, fiúk! – rikoltotta, mégpedig nem vagányságból, hanem azért, hogy magára vonja a figyelmüket. Azok fölemelték a fejüket – épp jókor ahhoz, hogy telibe kapják az ázott teveszőrt. A nehéz szőnyegek és leplek súlyosan kavarodtak tagjaik köré, a műanyag zsinór pedig éppen a torkuk körül szorult meg. Juliet gondosan ártalmatlanná tette őket, mesteri fogással szorítva rá a tarkójuk alatti idegcsomóra.

– Madame Ko! – kiáltotta, és keresni kezdte senseiét a mosott ruhák közt. Az idős hölgy remegve feküdt olajzöld kosztümjében, arcát fejkendő takarta.

Juliet fölsegítette az áldozatot.

– Látta ezt a fogást, Madame? Ezzel aztán megleptem a hülyéit! Fogadok, ilyet még sose láttak! Rögtönzés! Butler mindig azt mondja, ez a lényeg. Tudja, szerintem voltaképpen a szemfestékem volt a helyzet kulcsa. Az vonta el a figyelmüket. Csillogó zöld. Csalhatatlan...

Juliet elhallgatott, mivel egy késpenge szorult a torkára. A kést maga Madame Ko tartotta, aki nem is az igazi Madame Ko volt, hanem egy másik aprótermetű, távol-keleti hölgy, olajzöld kosztümben. Csapda.

– Meghaltál – jelentette ki a hölgy.

– Meg bizony – kontrázott Madame Ko, és előlépett az árnyékból. – És ha meghaltál, akkor halott az elöljáród is. Vagyis elbuktál.

Juliet összetette a tenyerét, és mélyen meghajolt.

– Ravasz húzás volt, Madame – mondta, s igyekezett, hogy a hangja tisztelettudóan csengjen.

A sensei fölnevetett.

– Természetesen. Ilyen az élet. Mit vártál?

– Na de azok a martalócok, azokat aztán segg...

akarom mondani kielégítően ártalmatlanná tettem. Madame Ko erre csak legyintett.

– Szerencse. Az a szerencséd, hogy nem igazi martalócok voltak, csak három régi növendékem. Mi volt ez az idétlenkedés a kötéllel?

– Pankrátorfogás – magyarázta Juliet. – Úgy hívják, hogy Ruháskötél.

– Megbízhatatlan dolog. Csak azért sikerült, mert szerencséd volt. A szerencse pedig kevés a mi szakmánkban.

– Ez nem az én hibám – tiltakozott Juliet. – Ott volt az a tolakodó fickó a piacon. Muszáj volt elaltatnom egy kicsit.

Madame Ko megkocogtatta a lány homlokát.

– Csöndesen, te leány. Gondolkodj! Mit kellett volna tenned?

Juliet még mélyebben meghajtotta magát.

– Azonnal ártalmatlanná kellett volna tennem.

– Pontosan. Az ő élete nem számít. Jelentéktelen az elöljáró biztonságához képest.

– Nem gyilkolászhatok ártatlanokat – méltatlankodott Juliet.

Madame Ko nagyot sóhajtott.

– Tudom, gyermekem. Éppen ezért nem állsz még készen erre a munkára. Amit megtanulhattál, azt megtanultad, de nincs meg benned a kellő hozzáállás és elszántság. Talán jövőre.

Juliet szíve csaknem megállt. A bátyja tizennyolc évesen érdemelte ki a kék gyémántot. Ő volt az Akadémia történetének legfiatalabb végzőse. Juliet pedig remélte, hogy megismételheti ezt a rekordot. Így csak tizenkét hónap múlva próbálkozhat újra. Vitatkozni tökéletesen reménytelen. Madame Ko sohasem vonja vissza a döntését.

Fiatal lány sietett oda hozzájuk a növendékek egyenruhájában, kézitáskát hozott.

– Madame – hajolt meg mélyen –, telefon.

Madame Ko átvette a készüléket, és néhány percen át figyelmesen hallgatott.

– Üzenet Artemis Fowltól – mondta végül.

Juliet sokért nem adta volna, hogy felegyenesedhessen, de nem sérthette meg így a jó modort.

– Igen, Madame?

– Az üzenet a következő: Domovoinak szüksége van rád.

– Úgy érti, Butlernak – vonta össze a szemöldökét Juliet.

– Nem – vágta rá tökéletesen szenvtelenül Madamne Ko. – Úgy értettem, ahogy mondtam, Domovoinak. Én csak elismétlem, amit hallottam.

Juliet hirtelen nagyon erősen érezte a tarkójára tűző napot, és a moszkitók úgy döngtek a fülebe, mint megannyi fogorvosi fúró. Semmire sem vágyott, csak arra, hogy kihúzhassa magát, és a legközelebbi repülőtérre száguldjon. Butler soha de soha nem árulná el a nevét Artemisnek. Soha, hacsak nem... Nem, ezt nem hiheti el! Erre még csak gondolni sem szabad.

Madame Ko töprenkedve dörzsölte az állát.

– Még nem állsz készen. Nem volna szabad, hogy elengedjelek. Hagyod, hogy az érzelmeid befolyásoljanak... így nem lehetsz igazán jó testőr.

– Kérem, Madame – mondta a lány.

A sensei két végtelennek tűnő percen át mérlegelt.

– Nos, rendben. Menj! – mondta végül.

Szavai még visszhangzottak a terecskén, mikor Julietnek már nyoma sem volt. Isten óvjon minden szőnyegárust, akinek eszébe jutna az útjába állni.