KILENCEDIK FEJEZET: SZELLEM A GÉPBEN

ÜRES GRUND, MALTHOUSE-GYÁRNEGYED, DÉL-

CHICAGO

Izmot és Pehelyt nem harcászati ügyességéért alkalmazta Jon Spiro. Az állásinterjún mindössze egy feladatot kellett megoldaniuk. A száz jelentkező kapott egy-egy diót, azzal, hogy törjék föl, ahogy bírják. Egyedül ők ketten oldották meg a feladványt. Izom perceken át üvöltött a dióra, majd kilapította két gigászi tenyere közt. Pehely valamivel problematikusabb megoldást választott: az asztalra helyezte a diót, aztán megragadta az állásinterjút vezető alkalmazott lófarkát, és a boldogtalan személy homlokát használta diótörőnek. Mindkettejüket azonnal fölvették, és hamarosan igen megbízható segítségeivé váltak Arno Bluntnak házon belüli ügyekben. Chicagón kívüli

megbízatásokat nem kaptak, mivel a térképolvasás egyiküknek sem volt erős oldala.

Most a két izomagy a telehold fényében téblábolt, miközben Tőzeg törpeméretű sírgödröt ásott a fölhagyott cementgyár udvarának agyagos talajába.

– Tudod-e, mér hívnak engemet Izomnak? – kérdezte Izom, és mintegy célzásképpen megfeszítette a muszkliját.

Pehely újabb zacskó krumplispelyhet nyitott föl. Gyakorlatilag szünet nélkül tömte a fejét rágcsálnivalóval.

– Nem t’om. Talán valami névnek a rövidítése?

– Milyen névnek?

– Nem t’om – felelte Pehely (fölöttébb gyakran használta ezt a kifejezést). – Talán Francis?

Ez már Izomnak is sok volt a bárgyúságból.

– Francis? Mi köze van a Izomnak a Francishez? Pehely vállat vont. – Miért? Volt nekem egy Róbert

bácsim, na, azt mindenki Bobbynak hívta. Most annak van köze a Roberthoz?

Izom égnek emelte a szemeit.

– Az izmaim miatt, te debil, mert olyan vagyok, mint egy testépítő, azér.

Tőzeg kínjában felnyögött a veremben. Ezt az idióta szöveget hallgatni volt olyan rossz, mint ásóval túrni a földet. Iszonyú erős volt a kísértés, hogy hagyja a fenébe a tervet, és belerágja magát a finom, porhanyós talajba. De Artemis nem akarta, hogy bármelyikük tündérképességekhez folyamodjon az akció ilyen korai szakaszában.

Ha Tőzeg elássa magát, és ezek a tökfilkók elszabadulnak anélkül, hogy kapnának egy adag delejt, az az őrületig fokozná Spiro gyanakvását.

Pehelynek viszont megtetszett a játék.

– Na akkor most te találd ki, hogy engemet mér hívnak Pehelynek – javasolta boldogan, s a háta mögé rejtette a burgyonyapelyhes zacskót.

Izom a homlokát dörzsölgette. Erezte, hogy tudnia kéne a választ erre a fogas kérdésre.

– Ne mondd meg, ne mondd meg! Gondolkodok! Tőzeg kidugta a fejét a gödörből.

– Azért, te barom, mert folyton ezeket a pelyheket zabálja. Pehely, aki pelyhet eszik, érted? Életemben még ilyen bárgyú sárlényeket nem láttam. Miért nem nyírtok már ki végre? Akkor legalább nem kéne hallgatnom ezt a szó-cséplést.

Izom és Pehely sóbálvánnyá dermedt. A nagy észforgatásban majdnem meg is feledkeztek a gödörben vájárkodó kisemberről. Különben sem voltak szokva hozzá, hogy az áldozatuk beszéljen. Már attól eltekintve, hogy „Jaj, ne, könyörgök, jaj istenem, ne!

Izom behajolt a sírgödörbe.

– Az meg mi akar lenni, hogy szócséplés?

– Ez az egész Izom és Pehely kabaréjelenet.

Izom a fejét rázta.

– Nem úgy értem, hanem mi az, hogy szócséplés. Ezt a szót még nem hallottam.

Tőzeg boldogan kapott az alkalmon.

– Süket duma, nyálverés, bárgyúság, baromság. Érted?

Pehelynek sikerült egy szót azonosítania.

– Baromság? Hé, hát ez sértés! Sértegetsz, te törpe?

– Na, végre, hogy fölfogtad – kulcsolta össze áhítatosan a két kezét Tőzeg.

A két izomember nem tudta biztosan, mi volna erre a méltó válasz. Mindössze két eleven ember volt a világon, akik rutinszerűen sértegették őket: Jon Spiro és Arno Blunt. Csakhogy ez hozzátartozott a melóhoz. Az ember oda sem figyel, csak hangosabbra csavarja a zenét a fejében.

– Szerinted meg kéne hallanunk, amit ez az okostojás pofázik? – fordult Izom a társához.

– Szerintem nem. Vagy talán föl kéne hívni Mr. Bluntot.

Tőzeg a fogát csikorgatta. Ha a butaság törvénybe ütköző volna, akkor ezek volnának itt holtversenyben a két első számú közellenség.

– Hogy mit kéne csinálnotok? Ki kéne nyírnotok engem. Ezért jöttünk ide, nem igaz? Na, rajta, nyírjatok ki, essünk végre túl rajta.

– Na, mit szólsz ehhöz, Pehely? Nyírjuk ki és annyi? Pehely egy jó marék hagymás rostélyos ízesítésű

csipszen keresztül motyogta a választ.

– Ja. Persze. Parancs, az parancs.

– Én a helyetekben nem nyírnám ki magam csak úgy – szólt közbe Tőzeg.

– Bizony tán nem?

– Nem hát. Miután vérig sértettelek titeket? Beérnétek egyszerű kinyírással?

Izom feje fölött szinte látni lehetett a füstfelleget. A gondolatmenet egyértelműen próbára tette az agyát.

– Milyen igaz, kisember. Nem lesz itten egyszerű kinyírás, majd kitalálunk valami spéci dolgot. Mer minket nem lehet csak úgy konzultálni!

Tőzeg kivételesen nem hívta föl a figyelmét az eltévelyedésre.

– Igazad van. Ronda nagy pofám van, és megérdemlem a bosszút.

Méla csönd állt be. Izom és Pehely buzgón törték a fejüket, mi lehetne még elborzasztóbb a szokásos tarkón lövésnél. Tőzeg várt egy kicsit, hátha jutnak valamire, aztán megkockáztatott egy szerény javaslatot.

– A helyetekben én élve ásnám el magam.

Pehely elborzadt.

– Élve? Az rettentő! Tuti hogy iszonyúan ordítanál, és kaparnád a földet. Mindig azt látnám álmomba.

– Megígérem, hogy csöndben kibírom. Különben is megérdemlem, ha egyszer azt mondtam rátok, hogy túltáplált, vízagyú neandervölgyiek.

– Tényleg eztet mondtad?

– Hogyne, most az előbb.

Izom volt az indulatosabb kettejük közül.

– Na jól van, Miszter Szájlepedék, ebből elég volt. Tudod, mos mi lesz? Jól elásunk élve!

Tőzeg két kezével eltakarta az arcát.

– Ó, iszonyat!

– Te akartad, haver.

– Én hát, persze hogy én.

Izom fölkapott egy ásót.

– Engem aztán senki sem hívhat völgyagyú vízi leandernek!

Tőzeg előzékenyen belefeküdt a gödörbe.

– Nem, ilyet többé senki sem tenne!

Izom vad hévvel lapátolt, zakója alatt szorgosan dolgozott a konditeremben hizlalt izomzat. Tőzeg percek alatt eltűnt szem elől.

Pehelynek borsódzott a háta.

– Iszonyú volt. Iszonyú. Szegény kis mandró. Izom azonban rendíthetetlen volt.

– Haggyá’ má, ő akarta. Volt pofája minket...

mindenfélének nevezni!

– Na de akkor is, élve elásni? Mint abba a rémes horrorfilmbe. Tudod, abba a nagyon horrorosba.

– Ja, asszem én is láttam. Amibe a végén az a sok írás megy, ugye?

– Ja, igen, az volt az. Őszintén szólva, nekem az a sok írás a végén nagyon betett.

Izom a talpával döngölte a laza földet Tőzeg fölött.

– Ne bánd, haver. Ebbe a moziba itt nincsen semmi írás.

Visszatelepedtek Chevroletjükbe, de Pehelyt még mindig nyomasztották a történtek.

– Tudod azér’ az egész sokkal igazibb, mikor nem moziba’ van, hanem igazából.

Izom figyelmen kívül hagyta a stoptáblát, s lendületesen rákanyarodott az autópályára.

– Na, igen. A szag, ugye. A szagot azt sehogy se lehet egy filmbe belerakni.

Pehely bűntudatosan szipogott.

– Azér’ nagyon rémes lehetett Szájlepedőnek.

– Nem vónék meglepve.

– Mer én láttam, hogy bőg. Úgy rázkódott a válla, tudod, mintha röhögne, na de hát biztosan bőgött. Mer milyen perverz állat röhög, ha élve elássák, mi?

– Persze, hogy bőgött.

Pehely nekilátott egy zacskó szalonnás ízesítésű pehelynek.

– Az hát. Bőgött, persze.

Tőzeg természetesen röhögött, mégpedig annyira, hogy majdnem megfúlt az első pofányi ízletes földtől. Micsoda páros, te jószagú! Másfelől viszont hallatlan szerencse, hogy ekkora balfékek, mert különben nem lehetett volna lebeszélni őket arról, hogy a saját kivégzési módjukat alkalmazzák.

Tőzeg kiakasztotta az állkapcsát, és lefúrta magát úgy ötméteres mélységig, aztán északnak fordult, az elhagyott raktárok irányába. Szakállszőrei hanghullámok segítségével kutatták a környezetet. Beépített városi környezetben sosem lehet elég óvatos az ember. Számolni kell a vadvilág mindenhol megélő képviselőivel, meg a sárlényeknek azzal az érthetetlen szokásával, hogy furcsaságokat ásnak el a lehető legváratlanabb helyeken. Csövek, pöcegödrök, ipari szemét tonnaszám. Tőzeg sok effélét kóstolt már akaratlanul hosszú pályafutása során. Pedig nincs is rosszabb a világon, mintha olyasmi kerül az ember szájába, aminek nem ott volna a helye. Főleg, ha még ficánkol is.

Hanem az alagútásás, az nagyon jólesett. A törpék valójában erre a tevékenységre születnek. Tőzeg élvezte a talaj érintését, és hamarosan beállt megszokott távolsági tempójára. Fogsorával buzgón őrölte a földet, keskenyre húzott orrlikán szedte a levegőt, s az

elhasznált anyag vehemensen távozott testének túlsó végén.

Mikor tapintószőrei arról értesítették, hogy odafönt nem észlelhető semmilyen rezgés, felszínre rugaszkodott az utolsó adag törpegáz segítségével. Ez olyan lendülettel vetette ki az alagútból, hogy méternyi magasságba röppent. Ekkor kapta el Berkenye.

– Elragadó módszer – mormolta az elf.

– Mit is mondhatnék – szabadkozott a törpe minden röstelkedés nélkül. – Természeti lény vagyok. Szóval végig követtél?

– Igen. Biztos, ami biztos. Jó kis műsort adtál.

Tőzeg az öltözékét porolgatta. – Néhány lövés a Neutrinoval, és megúsztam volna az egész fölhajtást.

Berkenye megtévesztően utánozta Artemis vigyorát.

– Az ám, de a terv másképpen szól. És a tervhez ragaszkodnunk kell, nemde?

Azzal álcahártyát vett elő, és belecsavarta a törpét, majd a holdövére akasztotta.

Tőzeg első ízben mutatta az aggodalom jeleit.

– Hé, csak óvatosan – esdekelt. – A törpék földhözragadt lények. Nem szeretünk röpülni, még csak túl magasra ugrani sem!

Berkenye beröffentette a szárnyművet.

– Pontosan annyira fogom méltányolni a szempontjaidat, mint te a TÜN szempontjait.

Tőzeg elsápadt. Érdekes, ez az elflány a földből is alig látszik ki, mégis mennyivel félelmetesebb, mint két góliát termetű gorilla.

– Berkenye, ha valaha valamivel megbántottalak, én...

Többet nem mondhatott. A hirtelen gyorsulástól

torkán akadt a szó.

SPIRO-TORONY

Arno Blunt a cellájába kísérte Artemist. Egész kényelmes kis cella volt, saját fürdőszobával, és szórakoztató elektronikával. Csak egy-két részlet hiányzott ahhoz, hogy igazán kellemes legyen: az ablakok, meg a kilincs. Blunt megveregette Artemis fejét.

– Nem tudom, mi történt abban a londoni étteremben, de ha itt is megpróbálkozol valamivel, akkor kifordítlak és elevenen felfallak.

Elég közel hajolt, hogy a fiú fölébe suttoghasson, és közvetlen közelből vicsoríthassa hegyes cápafogait. Artemis jól hallotta, hogy csattog a fogsora beszéd közben.

– Akármit mond a főnök – csattogta Arno fogsora –, nem leszel te örökké ilyen fontos ember, úgyhogy, ha a helyedben volnék, én nagyon udvarias lennék velem.

– Ha a helyemben volnál, akkor a te helyedben viszont én volnék. És én a te helyedben igyekeznék minél messzebbre elbújni – felelte Artemis.

– Mit nem mondasz! Aztán miért?

– Mert Butler előbb-utóbb eljön érted. És nagyon, nagyon mérges rád.

Blunt hátrált néhány lépést.

– Olyan nincs, kölyök. Láttam, ahogy összeesett. Láttam a vért.

– Azt nem is mondtam, hogy életben van – vigyorgott Artemis. – Csak azt, hogy jön.

– Most manipulálni próbálsz. Spiro úr figyelmeztetett erre.

Blunt kihátrált az ajtón, egy pillanatra sem véve le szemét a fiúról.

– Csigavér, Blunt. Butler nincs itt a zsebemben. Óráid vannak még, talán napjaid is.

Arno Blunt úgy vágta be az ajtót, hogy az egész fal belerezdült. Artemis vigyora tovább szélesedett. Látta már a fényt az alagút végén.

Artemis a zuhany alá lépett, s hagyta, hogy a homlokára zuhogjon az erős, forró vízsugár. Őszintén szólva kicsit azért aggódott. Egy dolog az otthon biztonságában egy tervet kifőzni, de egészen más bemerészkedni az oroszlán barlangjába, és végrehajtani azt a tervet. S bár nem szívesen ismerte be, de tény, hogy önbizalma csorbát szenvedett az utóbbi időben. Spiro Londonban lépre csalta, mégpedig könnyedén, akár egy amatőrt. Artemis úgy belesétált a csapdájába, hogy az Piroskának is becsületére vált volna.

A fiú tökéletesen tisztában volt önnön képességeivel. Tudta, hogy tervezőnek született, nagyszabású rendszerek, páratlan tettek kiagyalójának. És nincsen nagyszerűbb borzongás, mint véghezvinni a tökéletes tervet. Csakhogy újabban bűntudat keserítette Artemis diadalérzetét, főként a Butlerral történtek miatt. Olyan kévésén múlt, hogy nem vesztette el régi barátját, hogy még csak gondolni se szívesen gondolt rá.

Ezentúl másként kell lennie mindennek. Most már nemsokára az apja fogja figyelni minden lépését, reménykedve, hogy a fiú a helyes utat választja. És ha mégsem, akkor idősb Artemis alkalmasint gondoskodni fog róla, hogy ne legyen más választása. A fiú pontosan emlékezett apja szavaira. Hát te, Arti? Szeretnél velem tartani? Ha eljön a pillanat, szeretnél te is hős lenni?

És még mindig nem tudta, mit is feleljen erre a kérdésre.

Artemis fölvette a Spiro monogramjával ékes köpenyt. A főnök jelenléte nem csak a monogramban nyilvánult meg. Mozgásérzékelős zártláncú kamera követte a fiú minden mozdulatát.

Minden erejével az előtte álló feladatra összpontosított. Be kell törnie Spiro páncéltermébe és visszalopni az Omnivizort. Előre el tudta sorolni a legtöbb biztonsági intézkedést, amit a páncélterem körül látott, de azért volt néhány olyan is – mégpedig

meglehetősen ravaszak –, melyekkel nem számolt. Másrészt viszont az ő akcióját tündértechnológia segíti, és ha minden igaz, akkor maga Kisgebe is. A kentaurnak ugyan azt parancsolták, hogy ne foglalkozzék a dolgukkal, de ha Berkenye szépen beadja neki, hogy a betörés méltó kihívás volna a számára, akkor aligha lesz képes ellenállni.

Artemis az ágy szélére ült, s gondterhelten vakargatta a nyakát. A kémmikrofon gumiborítása a zuhanyt is kibírta, Berkenye ígéretének megfelelően. Vigasztaló gondolat volt, hogy még-sincs teljesen egyedül ebben a börtönben. A mikrofon a legkisebb rezgésre is érzékeny volt, úgyhogy nem kellett hangosan beszélnie.

– Jó estét, barátaim – suttogta, hátat fordítva a kamerának. – Minden terv szerint megy, már ha föltételezzük, hogy Tőzeg épségben visszatért. És miért ne föltételeznénk. Figyelmeztetlek, várható lesz egy kis látogatás Spiro gorilláitól. Bizonyos vagyok benne, hogy Spiro figyelteti az utcát is, és ha elhiszi, hogy könnyen elbánhat az embereimmel, hamis biztonságérzetbe ringatja majd magát. Spiro úr volt olyan kedves és gyakorlatilag körbevezetett a birodalmában. Remélem, mindent fölvettetek, ami csak kell az akciónkhoz. Vagyis, hogy – szakszerűen fogalmazva – kipakoljuk a helyet. Na, szóval, készüljetek.

Artemis lassan és tagoltan beszélt, mindent teljesen világossá akart tenni. Létfontosságú volt, hogy betűre pontosan kövessék az utasításait, mert különben kitörhet a tűzhányó, amelynek a tetején egyelőre még nyugodtan üldögélnek.

Izom és Pehely nagyszerű kedvében volt. Nemcsak a jól megszolgált öt rongyukat kapták meg Spiro úrtól Toz Cylapatért, de rögtön kaptak új megbízást is. A Torony külső biztonsági kamerái fölvettek egy fekete lakóautót, amely már három órája az épület főbejáratával szemben parkol. Mikor aztán visszaforgatták a felvételeket,

kiderült, hogy ugyanez a kocsi korábban egy teljes órán át keringett a Torony körül. Spiro úr meghagyta, hogy figyeljék a gyanús kocsikat, márpedig ez határozottan gyanús volt.

– Menjetek oda – rendelkezett Blunt a biztonsági iroda főnöki foteljéből –, és nézzétek meg, mozog-e benne valaki. És ha igen, akkor kérdezzétek meg, miért épp a mi tornyunk előtt mozgolódik.

Ez az a fajta parancs volt, amit Izom és Pehely igazán értékelt. Semmi vitázás, semmi bonyolult technika. Az ember odamegy, mindenkit halálosan megfélemlít, aztán annyi. Gyerekjáték. A két gorilla boldogan viháncolt a liftben, addig ütögették egymás vállát, míg el nem zsibbadt a karjuk.

– Ma aztán kaszálunk, haver – mondta Izom, miközben zsibbadt muszkliját masszírozta.

– Az tuti – helyeselt Pehely, és a rengeteg mese DVD-re gondolt, amit majd megvehet. – Ebből is jutalom lesz. Legalább öt rongy. És ha összeadjuk, akkor az...

Hosszú csönd következett, a gorillák az ujjukon számoltak.

– Akkor jó sok zsé jön ki – mondta végül Izom.

– Jó sok – helyeselt Pehely.

Juliet a Torony bejáratára irányította látcsövét. Egyszerűbb dolga lett volna egy TÜN-sisak Optixával, mint a múltkor, csakhogy ahhoz már túl nagyra nőtt a feje. És nem ez volt az egyetlen változás két év alatt. A sovány kölyökből mára kigyúrt atléta lett. És mégsem volt tökéletes testőr. Volt még rajta kiigazítani való. Bizonyos zavaró személyiségvonások.

Példának okáért eleven, jó humorú teremtés volt, sehogy sem tűrte az unalmat. Nem tehetett róla, de nem vonzotta a kilátás, hogy fapofával ácsorogjon nagynevű politikusok mellett. Attól meghibbant volna. Egészen más persze, ha Artemis kéri meg, hogy szolgálatot teljesítsen mellette. Artemis Fowl mellett nem lehet unatkozni. Ám erre nem sok esély látszott. Artemis

váltig erősködött, hogy ez a legutolsó ügye. Chicago után jó útra tér. Már ha lesz egyáltalán olyan, hogy Chicago után.

És ez a leskelődés is meglehetősen egyhangú. A mozdulatlan ücsörgés nem fért össze Juliet természetével. Nyughatatlansága miatt több vizsgán is megbukott Madame Ko akadémiáján.

– Találja meg a belső békéjét, gyermekem – mondogatta a japán mesternő. – Találja meg azt a csöndes helyet a szíve legmélyén, és lakozzék ott.

Julietnek viszont általában ásíthatnékja támadt, ha Madame Ko ezzel a kungfu-bölcsességgel hozakodott elő. Butler éppen ellenkezőleg. Ő aztán megtalálta a maga csöndes helyét, és ott is lakozik. Valójában csak akkor bújik elő onnan, ha pozdorjává kell zúznia valakit, aki Artemist fenyegeti. Talán ezért is van neki kék gyémántja, és ezért nincs Julietnek.

Két tagbaszakadt fickó lépett elő a Toronyból, vigyorogva közeledtek, és minduntalan vállba taszigatták egymást.

– Pinduri százados, kapásunk van – jelentette Juliet a walkie-talkie-ba.

– Vettem – felelte Berkenye, aki a Torony fölött állt őrséget. – Ellenség létszáma?

– Kettő. Nagyok és bárgyúk.

– Segítség kell?

– Kösz, nem. Ezekkel elbánok. Majd beszélhetsz a fejükkel, ha lejössz.

– Oké. Öt perc múlva ott vagyok, csak tárgyalnom kell még Kisgebével. Igaz is, Juliet. Ne maradjon nyoma!

– Értettem.

Juliet lekapcsolta a rádiót, és átmászott a kocsi hátuljába. A megfigyelő felszerelést a fölcsapható ülés alá rejtette, arra az esetre, ha a nehézfiúknak sikerülne őt ártalmatlanná tenni. Nem mintha ez valószínű lett volna, de a bátyja így cselekedett volna a helyében. Elővigyázat mindenek fölött. Aztán levetette

kosztümkabátját, és egy baseball-sapkát csapott a fejébe, fordítva. Végül kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett az utcára.

Izom és Pehely átvágott a State Sreeten a gyanús járműhöz. Tényleg gyanúsan nézett ki a sötétített ablakaival, de azért nem annyira, hogy komolyan aggassza a két gorillát. Manapság a mérlegképes könyvelők is sötétített ablakokkal szaladgálnak, ha nagyfiúnak akarnak látszani.

– Na, mit szólsz? – kérdezte Izom a társát. Pehely ökölbe szorította a kezét.

– Aztat, hogy kopogtatással ne fárasszuk magunkat. Izom rábólintott. Általában így szoktak eljárni. Pehely

éppen nekilátott volna, hogy letépje a sofőrülés ajtaját, mikor a kocsi mögül fiatal hölgy andalgott elő.

– A papámat keresik? – kérdezte a kis hölgy, aki mintha csak az MTV-ből lépett volna elő. – Mindig az szokott lenni, hogy keresik, mikor nincs is ott. Mert jelen van de nem úgy. Hanem spirituális értelemben, ha értik.

Izom és Pehely egy emberként pislogott. Pislogás helyett éppúgy mondhatták volna azt is: „He?” Csodaszép volt a kis hölgy, vegyes ázsiai és európai vonásokkal, de a testőrök arcán tükröződő bárgyú értetlenségből ítélve akár hottentottául is beszélhetett volna. Hisz az a szó, hogy „spirituális” mégiscsak öt teljes szótagból állt!

– A magájé ez a kocsi? – vágott bele Pehely. A lány a varkocsát tekergette.

– Hát amennyire ezt egyáltalán mondhatjuk, ugye. Mert ki is mondhatná bármiről, hogy valóban az övé? Egy világban élünk, egy nép vagyunk, nem igaz, testvér? A tulajdon, tudják, puszta illúzió. Talán még azt sem mondhatnánk, hogy a testünk a mienk. Talán csak egy magasabb rendű szellem álmai vagyunk.

Izomnál ez már kicsapta a biztosítékot.

– Magájé a kocsi? – üvöltötte, két ujját a lány nyaka köré kanyarítva.

Az bólintott. Beszélni nem tudott levegő híján.

– Na, azér’. Van benne valaki?

A lány a fejét rázta.

Izom szorítása enyhült egy kicsit.

– Hányan vannak még a családba?

– Heten. Papa, mama, a nagyiék, meg a hármas ikrek. Bobi, Gabi és Csibi. Szusiért mentek.

Izom szemmel láthatóan fölvidult. Nagyszülők és hármas ikrek, ez nem hangzik valami súlyosan.

– Oké. Megvárjuk őket. Nyisd ki, kölyök.

– Szusi? – szólt Pehely. – Az nyers hal. Ettél már olyat, haver?

Izom bólintott. Kezét még mindig a lány nyakán tartotta, aki most a kulccsal babrált.

– Ja. Vettem egyszer a szupermarketba.

– Na, és jó vót?

– Az. Bedobtam tíz percre a fritőzbe. Egész ehető lett. A lány félrehúzta a lakóautó ajtaját, és bemászott az

utastérbe. Izom és Pehely követte. Izom egy pillanatra elengedte a lány nyakát, míg beszuszakolta magát a nyíláson. Ez pedig nagy hiba volt. Megfelelően képzett testőr sosem hagyná, hogy a megbilincseletlen fogoly előtte szálljon be egy biztosítatlan járműbe. A lány megbotlott, és négykézláb kötött ki az utastér padlókárpitján.

– Szusi – folytatta gondolatmenetét Izom. – Rósejbnivel egész jó.

A következő pillanatban a lány hátrarúgott, mint a ló, és telibe találta Izom mellkasát. Az izomember levegő után kapkodva terült el a padlón.

– Hoppá – tápászkodott föl a kislány. – Bocsi, nem akartam.

Pehely arra gondolt, ez csak valami rémálom lehet. Mert az nem létezik, hogy egy tizenéves pophercegnő-

utánzat így leterítsen egy kilencvenkilós gorillát, aki csupa izom és profizmus.

– Maga... hé... micsiná’t... – hebegte. – Nem létezik. Ilyen nincs.

– Van – vágta rá Juliet és megperdült. A varkocsa végén díszlő jádegyűrű is vele perdült, és meglehetős lendületet kapott a centrifugális erőtől. Aztán úgy szeme között találta Pehelyt, mint a parittyából kilőtt kő. A gorilla megtántorodott, és alaktalan kupacba zuhant a műbőr utasülésen.

Izom lassan újra lélegzethez jutott, szemgolyóinak vad forgása is lassacskán leállt, s végül sikerült tekintetét támadójára összpontosítania.

– Hallod – hajolt fölébe Juliet mondok én neked valamit.

– He?

– A szusit nem kell megsütni – mondta a lány, a és két tenyerével kétfelől lecsapott Izom halántékára, aki azonnal öntudatlanságba zuhant.

Tőzeg került elő a mosdóból, épp a farsliccet gombolta be alagútásó nadrágján.

– Kihagytam valami érdekeset? – tudakolta.

Berkenye ötven méter magasan lebegett Chicago belvárosa fölött, amelyet lakosai csak Huroknak becéznek, mivel a magasvasút elegáns vonalban körbekeríti. Két okból tartózkodott ezen a magasságon. Először is át akarta röntgenezni a Spiro-tornyot, hogy háromdimenziós tervrajzot készíthessen róla. Aztán pedig négyszemközt akart beszélni Kisgebével.

Egy szecessziós épület tetején kőből faragott sasmadarat fedezett föl, s leszállt rá megpihenni. Tudta, hogy pár perce van csak, aztán tovább kell szállnia, különben az árnyvéd vibrációi elkezdik fölmorzsolni a követ.

Juliet hangja hallatszott a fülesből.

– Pinduri százados, kapásunk van.

– Vettem. Ellenség létszáma?

– Kettő. Nagyok és bárgyúk.

– Segítség kell?

– Kösz, nem. Ezekkel elbánok. Majd beszélhetsz a fejükkel, ha lejössz.

– Oké. Öt perc múlva ott vagyok, csak tárgyalnom kell még Kisgebével. Igaz is, Juliet. Ne maradjon nyoma!

– Értettem.

Berkenye maga elé vigyorgott. Jó kis figura ez a Juliet. Kicsit azért elüt a Butler családtól. Elég vadóc, ami azt illeti. Például megállás nélkül csacsog, még bevetésen is. Messze nem olyan fegyelmezett, mint a bátyja. Végtére is tizenéves kis csajszi, csoda, ha viháncol? Gyerek még. Igazából nem is való neki ez a fajta meló. Artemis jobban tenné, ha nem rángatná bele az őrült ügyeibe. Másfelől viszont van abban az ír kölyökben valami lefegyverző. Berkenye maga megküzdött a kedvéért egy trollal, meggyógyította az egész családját, és vett egy fürdőt a Jeges-tengerben. Mindezt csupán az elmúlt nem egész másfél év során. Most pedig épp azon van, hogy megszegje Gyökér őrnagy félreérthetetlen parancsát.

Kapcsolatba lépett a TÜN műveleti parancsnokságával.

– Kisgebe, hallasz?

Hosszú másodpercekig semmi válasz nem jött, végül fölhangzott nagy recsegve a kentaur hangja.

– Berkenye, tartsd a vonalat. Nagyon zizis a hang, épp azon vagyok, hogy beállítsam. Beszélj, mondj valamit.

– Mikrofonpróba, egy, kettő, három. Egy, kettő, három. Répa, retek, mogyoró, korán reggel...

– Oké, megvan. Kristálytisztán. Na, hogy mennek a dolgok Sárországban?

Berkenye lenézett az alatta nyüzsgő városra.

– Egy fitying ára sarat nem látok. Csak üveget, acélt és számítógépeket. Neked is tetszene.

– Jaj, ne. Nekem ezzel ne jöjjenek. A sárnép az sárnép, akár rongyokban jár, akár csináltatott öltönyben. A tévé az egyetlen jó dolog náluk.

A pixi tévén mindig csak ismétlések mennek. Szinte sajnálom, hogy vége a lidérctábornokok pőrének. Minden vádpontban bűnösnek találtattak, hála neked. Az ítélet jövő hónapra várható.

Berkenye gyomrában enyhült kissé az aggodalom szorítása.

– Szóval bűnösök. Hála az Égnek! Lassan normálisra fordul a világ.

– Normális? – nyerítette Kisgebe. – Ha neked normalitás kell, akkor rossz szakmát választottál. Különben is keresztet vethetsz a normalitásra, ha nem sikerül visszalopni Artemis kütyüjét.

A kentaurnak pedig igaza volt. Berkenye élete fölöttébb távol állt mindentől, ami normális, amióta csak áthelyezték a bűnüldözésről a TÜN-defihez. Kérdés viszont, hogy normális életre vágyik-e. Ugyan, miért is kérelmezte az áthelyezését?

– Na szóval, miért is hívtál? Honvágy kínoz, ugyebár?

– Nem egészen-felelte az elf-százados. És ez volt az igazság. Mióta Artemis belekeverte ebbe a legújabb gazemberségbe, nem is igen gondolt Mentsvárra. – Tanács kéne.

– Tanács? Na ne mondd. Ez annyit jelent, hogy segítség kell. Gyökér őrnagy pedig elég világosan fejezte ki magát e kérdésben. A szabály az szabály, Berkenyém.

– Igaz, Kisgebe – sóhajtotta Berkenye. – A szabály az szabály. Gyulus pedig tudja, mit miért parancsol.

– Úgy is van. Gyulus tudja – helyeselt Kisgebe, bár nem igazán meggyőzően.

– Nyilván amúgy se ment volna a dolog. Spiro biztonságtechnikája rendkívül fejlett.

Kisgebe fölhorkant, márpedig egy kentaur horkantása nem mindennapi hangélmény.

– Na képzelem! Biztos lóg egy-két bádogdoboz a kapun és talán van még egy kutya is... Kegyelem, irgalom!

– Szép is volna. Olyan cucc van ott, amilyet még életemben nem láttam. Borzasztó okos cuccok.

Berkenye plexijén kicsiny folyadékkristályos képernyő kelt életre. Kisgebe képtelefon-kapcsolatot teremtett a Központi Rendészetről (fölöttébb szabályellenes dolog nem hivatalos művelet esetén). Ez pedig arra utalt, hogy a kentaur kíváncsi.

– Tudom ám, miben sántikálsz – billegette megrovóan a mutatóujját.

– Fogalmam sincs, mire célzol – felelte ártatlanul Berkenye.

– Nyilván amúgy se ment volna a dolog. Spiro biztonságtechnikája rendkívül fejlett – majmolta Kisgebe epés hangon. – A hiúságomat próbálod fölpiszkálni. Nem vagyok hülye.

– Jó, oké. Én vagyok hülye. Mondjam meg egyenesen a tiszta igazat?

– Na ne! Tényleg igazat akarsz mondani? Milyen szokatlan taktika!

– A Spiro-torony bevehetetlen erőd. Nélküled sehogy sem juthaTÜNk be, ezt még Artemis is elismeri. Nem plusz felszerelés vagy plusz bűverő, amit kérünk. Csak néhány tanács, esetleg egy kis kamerás munka. Csak tartsuk a kapcsolatot, ennyi az egész.

Kisgebe az állát vakargatta.

– Nem tudtok bejutni? És még Artemis is elismeri?

– Kisgebe nélkül nem fog menni.” Szóról szóra idéztem.

A kentaur elszántan küzdött, hogy ki ne üljön arcára a határtalan önelégültség.

– Na és van valami videótok?

Berkenye hordozható komputert akasztott le az övéről.

– Artemis fölvett egyet-mást odabent. Már küldöm is.

– És kéne az épület tervrajza.

Berkenye körbeforgatta a fejét, hogy Kisgebe láthassa, hol van.

– Épp ezért vagyok idefönt. Csinálok egy röntgent, tíz perc múlva odaát lesz nálad.

Csengő szólalt meg Berkenye sisakjában, mely arról tudósította, hogy küldeménye már át is ért a Központi Rendészetre. Kisgebe kinyitotta a fájlt.

– Kódok, oké. Kamerák, nem gond. Majd megmutatom az új zártláncú-kamera fejlesztésemet. Na most a folyosón haladunk, ezt áttekerem. Tári-rári-rá... Hoppá, a páncélterem. Nyolcvanötödik emelet. Nyomásérzékelők, antibiotikus szűrőszőnyeg. Mozgásérzékelők. Hőérzékelő lézer. Hőkamera. Hangazonosító, retina-azonosító, ujjlenyomat-azonosító... – Itt elhallgatott kis időre, aztán megjegyezte: – Nem is rossz, ahhoz képest, hogy sárlény.

– Nekem mondod! Kicsivel több, mint néhány bádogdoboz meg egy kutya.

– Fowlnak igaza van. Nélkülem elvesztetek.

– Szóval akkor segítesz?

Kisgebe nem állhatta meg, hogy ki ne használja a helyzetet.

– Ígérni nem ígérhetek semmit, de...

– Na?

– Egy képernyőt fönntartok nektek. De ha valami közbejönne...

– Értem.

– Garancia nincs.

– Garancia nincs. És jövök neked egy láda répával.

– Kettővel, meg egy karton csótánylével.

– Oké.

A kentaur arcát már az új kihívás izgalmának pírja öntötte el.

– Nem fog hiányozni, Berkenye? – kérdezte váratlanul.

– Hiányozni? Mi? – értetlenkedett az elf.

– Hát a Fowl-gyerek, ki más. Ha minden terv szerint megy, ki leszünk törölve az emlékezetéből. Nem lesz több eszetlen vállalkozás meg kaland. Csöndes, nyugalmas lesz az élet.

Berkenye lesütötte a szemét, bár a sisakkamerája egyébként is úgy volt beállítva, hogy a kentaur ne őt lássa.

– Jaj, dehogy. Én aztán nem fogom hiányolni – mondta. A szeme viszont egészen mást mondott.

Berkenye jó darabig körözött a Torony körül, változó magasságon, míg egy háromdimenziós modellhez elegendő röntgenképet összegyűjtött. Aztán átküldte a fájlt Kisgebének, és visszaröpült a kocsihoz.

– Mondtam, hogy ne hagyj nyomot – vizsgálgatta az elesett hősöket.

Juliet vállat vont.

– Ne legyél már úgy oda, tündérke. Kicsit elragadtattam magam. Küldd meg őket olyan kék izével, aztán hadd fussanak.

Berkenye végigsimított ujjával Pehely homlokán, ahol tökéletes kör formájú zúzódás éktelenkedett.

– Látnod kellett volna – mondta a kislány. – Piff-paff, és már ki is nyúltak. Esélyük sem volt.

Berkenye ujjából egyetlen kék szikra pattant ki, és úgy eltörölte a sebhelyet, mint a vizes ruha a kiloccsant kávét.

– A Neutrinoval is elkábíthattad volna őket.

– A Neutrinoval? Abban meg mi a poén?

Pinduri százados lekapta a sisakját, és rámeredt a tizenéves sárlényre.

– Nincs benne semmi poén, Juliet. Ez ugyanis nem játék. Azt hittem, ennyit már megértettél abból, ami Butlerrel történt.

Juliet arcáról lehervadt a vigyor.

– Tudom, hogy nem játék, százados. De én így veszem a komoly dolgokat.

Berkenye farkasszemet nézett vele.

– Nos, akkor lehet, hogy pályát tévesztettél.

– Vagy lehet, hogy te vagy túl rég a pályán. Butler szerint te is épp elég őrült dolgot műveltél annak idején.

Tőzeg lépett elő a fürdőszobából, miután vastagon bekente magát napvédővel. Éjszaka közepe volt ugyan, de a törpe nem szívesen kockáztatott. Ha a betörés kemény diónak bizonyul – és erre jó esély volt akkor nyugodtan eltarthat reggelig.

– Mi a gond, hölgyeim? Amennyiben rajtam kaptak össze, kár a gőzért. Én elvből csak a saját fajom egyedeivel járok.

A feszültség elpárolgott.

– Álmodozz csak, szőrgombóc – mondta Berkenye.

– Vagyis rémálmodozz – tette hozzá Juliet. – Én meg elvből nem járok senkivel, aki trágyadombon él.

– Látom, bőszen tagadtok – vigyorgott rendíthetetlenül a törpe. – A nők mindig tagadásba menekülnek.

– Előled? Azt nem kétlem – vágta rá azonnal Berkenye.

A TÜN-százados ezután fölállított egy tábori asztalt, és rátette a sisakját, majd vetítésre kapcsolta a sisakkamerát. A levegőben neonzöld vonalakból kibontakozott a Spiro-torony háromdimenziós, lassan körbeforgó képe.

– Na, akkor figyelem, mindenki. A terv a következő. Az egyes számú csapat lyukat éget a nyolcvanötödik emelet falába. A kettes számú pedig a helikopterleszálló felől közelít. Innen.

Berkenye a saját kéziszámítógépe képernyőjén érintette meg a stratégiai pontokat, mire a mozgó háromdimenziós képen narancsszín fény kezdett villódzni a megfelelő helyen.

– Kisgebe megígérte, hogy segít. Tartani fogjuk a kapcsolatot. Juliet, te fogd ezt a komputert. így kommunikálhatunk mozgás közben is. A gnómus szimbólumokkal ne törődj, minden fájlt átküldünk, amire szükséged lehet. Használj fülhallgatót, hogy ki legyen iktatva a komputer hangszórója. Még csak az kéne, hogy akció közben elkezdjen sípolni. Az a kis bigyó a képernyő alatt, az a mikrofon. De ordítani nem kell, a suttogásra is érzékeny.

Juliet a csuklójára csatolta a hitelkártya méretű eszközt.

– Na és a csapatok? Hogy oszlunk el, és mi lesz a feladatunk?

Berkenye belépett a háromdimenziós képbe; a fénylő vonalak körülvibrálták a testét.

– Az egyes számú csapat a biztonsági felszerelésre megy rá, és kicseréli az őrség oxigénpalackját. A kettes csapat a dobozra hajt. Egyszerű. Két pár lesz: te és Tőzeg, meg Artemis és én.

– Azt már nem – rázta a fejét Juliet. – Nekem kell Artemisszel mennem. Ő az elöljáróm. A bátyám egy pillanatra nem tágítana mellőle. És én sem.

Berkenye kilépett a hologramból.

– Pedig úgy nem megy. Te nem tudsz sem röpülni, sem falat mászni. Mindkét csapatban kell, hogy legyen tündér. Ha nem tetszik, panaszt tehetsz Artemisnél. Ha ugyan találkozol még vele.

Juliet összevonta a szemöldökét. Az ellenvetés meggyőző volt. Természetesen. Artemis tervei mindig tökéletesek. Most már értette, hogy Artemis miért nem akarta még Írországban elmondani az egészet. Előre tudta, hogy ő nekiállt volna ellenkezni. Épp elég rossz volt, hogy az elmúlt hat órát külön kellett tölteniük. De a küldetés neheze még hátravan, és Artemis mellett egyetlen Butler sem fog állni.

Berkenye visszalépett a képbe.

– Egyes csapat, vagyis te és Tőzeg, fölmásztok a Toronyra, és átégetitek a nyolcvanötödik emelet falát. És aztán ráteszitek ezt itt a zárt láncú kamerarendszerre. Száloptika – mutatott föl egy marék drótnak látszó holmit. – Ezzel a távolból is meg lehet hülyíteni akármilyen videorendszert. Ha sikerült becsempészni, akkor Kisgebe bármelyik kamera felvételét egyenesen át-küldheti a sisakotokba. Az embereknek pedig olyan jeleket küldhet a képernyőikre, amilyet csak óhajt. Szóval akkor a két oxigénpalackot kicserélitek a mi speciális koktélunkra.

Juliet zsebre vágta a száloptikákat.

– Én meg a tető felől hatolok be – folytatta Berkenye.

– Megkeresem Artemis szobáját, és amint az egyes számú csapat megadja a jelet, indulunk az Omnivizorért.

– Olyan egyszerűen hangzik, ahogy így elmondod.

– Mindent így ad elő – nevetett Tőzeg. – Aztán sosem egyszerű.

EGYES CSAPAT, A SPIRO-TORONY ALJA

Juliet Butler hétféle harcművészetet gyakorolt magas szinten. Megtanulta semmibe venni a fájdalmat és az alvásmegvonást. Ellenállt bármilyen testi vagy lelki kínzásnak. De arra még ez a kiképzés sem készítette föl, ami a toronynál várt rá.

A Toronynak nem volt „vak” oldala, mindegyik frontján éjjel-nappal folyt a tevékenység, így hát az utcáról kellett indulniuk.

Juliet két kerékkel a járdán parkolt, olyan közel a falhoz, amennyire csak bírt, majd egyetlen nagy álcahártyát kanyarítottak magukra Tőzeggel, és kimásztak a kocsi tetőablakán. Julietet kötél rögzítette a Tőzeg derekán lévő holdövhöz.

A lány megkocogtatta a törpe sisakját.

– De büdös vagy, barátom!

Tőzeg válasza a fülhallgatójába érkezett.

– Neked büdös, de volna csak itt egy törpebige, az elmondhatná, hogy az egészséges férfiúság eszenciája árad belőlem. Egyébként pedig te vagy a büdös, sárcsajszi. Törpeorr számára büdösebb vagy, mint egy görény, aki egy éve nem váltott zoknit.

Berkenye feje vágódott ki a tetőablakon.

– Csituljatok, hé, mindketten! Szorít az idő, ha szabad megjegyeznem. Juliet, az imádott elöljáród odafönt kuksol bezárva, és ránk vár. Máris négy óra öt van! Nem egészen egy óra múlva lesz őrségváltás, és még ezt a két tohonyát is meg kell delejeznem. Ötvenöt percünk van, és nem több. Ez nem a vitázás ideje.

– De miért nem viszel föl mindnyájunkat a szárnyaddal?

– Alapvető katonai taktika. Szét kell oszlanunk, úgy nagyobb az esély. Nem jó együtt maradni, mert akkor ha egy elvész, mindenki elvész. Oszd meg és uralkodj, ugyebár.

Szavai kijózanították a lányt. Igaza van a kis elfnek. És ezt ő is tudhatta volna. Már megint a régi nóta: épp a döntő pillanatban nem tud a célra koncentrálni.

– Oké. Rajta. Majd visszatartom a lélegzetem.

Tőzeg a szájába tömte mancsait, hogy minden csöpp nedvességet kiszívjon a pórusokból.

– Kapaszkodj – mondta, miután fölszabadult a szája. – Indulunk.

A törpe nagyot rugózott izmos lábain, és másfél méter magasra szökkent a torony falán. Juliet bénán himbálózott a holdövön, úgy érezte, mintha víz alatt hánykolódna. Az a baj a holdövvel, hogy olyan, mint a súlytalanság: az ember elveszíti az irányérzékét, és akár tengeribetegséget is kaphat. A holdöv ugyanis alapvetően élettelen tárgyak szállítására való, nem tündérekére, s még kevésbé emberekére.

Tőzeg órák óta nem ivott egy kortyot sem, így a pórusai tágra nyíltak, s mohón rácuppantak a Torony falának sima felületére. A színezett ablakokat elkerülte a törpe, igyekezett az épület fémrészein haladni. Bár mindketten álcahártyába voltak burkolva, azért elég sok kilógott belőlük itt-ott, úgyhogy nem ártott óvatosnak lenni. Az álcahártya egyébként sem tesz valóban láthatatlanná. Ezer és ezer leheletnyi szenzorszállal van átszőve, amelyek állandóan a környezetet elemzik és tükrözik, de elég egy hirtelen zuhé ahhoz, hogy lelepleződjék az ember.

Tőzeg gyorsan, könnyedén, jó ütemben mászott. Mozgékony, erős kéz-és lábujjai a legkisebb kiemelkedésben is megkapaszkodtak. És ahol ennyi sem volt, ott a vákuumpumpa elvén működő pórusok siettek a törpe segítségére, biztos fogást teremtve a sima fémfelületen. Szakálla szőrei kikunkorodtak a sisak alól, és szüntelenül tapogatták a falat.

Juliet nem állhatta meg szó nélkül.

– Mi van a szakálladdal? Rém fura. Repedéseket keres?

– Vibrációk – morgott Tőzeg. – Érzékelők, áram, takarítók. – Nyilvánvaló volt, hogy a mondatfűzésen spórol energiát. – Mozgásérzékelő kiszúr, végünk. Hiába a hártya.

Juliet megértette, hogy társa nem pazarolhatja a lélegzetét. Hosszú még az út előttük, és egyenesen fölfelé vezet.

Lassan kiértek a környező, alacsonyabb épületek takarásából. Szél támadt körülöttük, elkapta Juliet lábát. A lány úgy lobogott a törpe nyakában, mint egy sál. Sosem érzett még ilyen tehetetlenséget. Semmi, de semmi befolyása nem volt a történésekre. Ilyesmire a kiképzés nem készítette föl. Az élete egyszerűen Tőzeg kezében volt.

Az emeletek üveg-acél forgataga kavarogva úszott el a szeme előtt. A vadul ostromoló szél mintha le akarta volna szakítani a falról az elszánt párost.

– Idefönt nagy a nedvesség a szél miatt – zihált a törpe. – Nem bírom már sokáig.

Juliet kinyúlt a hártyából, és ujját végighúzta a falon. Tele volt hintve apró vízcsöppekkel. Az álcahártya itt is, ott is szikrázott: a nedves szél rövidre zárta mikroszenzorait. Jókora foltok váltak egyszerre működésképtelenné, olyan látványt nyújtva, mintha megannyi rövidzárlat lebegne az éjszakában. Ráadásul kilengett az egész torony... ennyi talán elég is ahhoz, hogy lerázzon egy fáradt, utassal megterhelt törpét.

Tőzeg ujjai végre a nyolcvanötödik emelet párkánya köré fonódtak. A törpe fölkapaszkodott rá, és benézett az épületbe.

– Ez a szoba nem lesz jó – jelentette. – A plexim két mozgásérzékelőt és egy lézerszenzort jelez. Menjünk tovább!

És olyan biztos lábbal haladt tovább a keskeny párkányon, mint egy hegyi kecske. Ez is született adottsága volt. Egy törpe nem esik le sehonnan, ha csak nem lökik. Juliet óvatosan araszolt utána. Ilyen helyzetekre még Madame Ko akadémiája sem gondolt.

Tőzeg végre talált egy ablakot, ami megfelelőnek tűnt.

– Oké – örvendezett kissé megviselt hangon. – Itt a szenzornak kifújt a tápegysége.

Aztán néhány cseppet öntött a golyóálló üvegre abból a folyadékból, amit a törpék sziklapucolónak neveznek. Az üveg haladéktalanul cseppfolyóssá vált, és tócsává gyűlt a szőnyegen. Kis szerencsével ezt hétfőig nem fedezik föl.

– Boáá – nyögte Juliet. – Ez majdnem olyan büdös, mint te.

Tőzeg válaszra sem méltatta a sértést. Sürgősebb dolga volt, hogy biztonságba helyezze magát, úgyhogy

bebukdácsolt a szobába. Közben ellenőrizte az időt a sisakjába épített lunométeren.

– Négy óra húsz, emberi idő szerint. Késésben vagyunk, siessünk.

Juliet is beugrott a tátongó ablakon.

– Ez aztán jellemző a sárlényekre – morgott Tőzeg. – Milliókat dob ki a biztonsági rendszerére, de mit ér vele, ha egy nyamvadt elem gallyra vághatja az egészet?

Juliet egy TÜN-féle Neutrino 2000-et kapott a kezébe, fölpattintotta a biztonsági csappantyút, és bekapcsolta a fegyvert. A fényjelzés zöldről pirosra váltott.

– Még bent se vagyunk – indult az ajtó felé.

– Várj – sziszegte Tőzeg, és karon ragadta. – A kamera!

Juliet kővé dermedt. Megfeledkezett a kameráról. Alig egy perce jutottak be az épületbe, és ő máris hibázott. Koncentrálj, gyerek, koncentrálj!

Tőzeg a süllyesztett kamera felé fordította a plexijét. A sisakba beépített ionszűrő aranyszínnel jelezte ki a kamera látkörét. Sehogy sem lehetett megközelíteni a kamerát. Nem volt holt tér.

– Nincs holttér sehol – magyarázta a törpe. – Pedig a vezetékek a kamera mögött vannak.

– Hát akkor bújjunk össze az álcahártya alatt – mondta Juliet, és elvigyorodott a gondolatra.

Ekkor Kisgebe ábrázata tűnt elő a csuklójára erősített monitoron.

– Megpróbálhatjátok éppen, de az álcahártya nem ér semmit a képernyőn.

– Miért nem?

– Mert a kamerának jobb a szeme, mint az élőlényeknek. Láttál már tévét, ugye? A kamera képpontokra bontja a látványt. Ha álcahártya alatt mentek végig azon a folyosón, akkor a kamera két alakot fog látni, akik vetítővászon alá bújtak.

Juliet nekikeseredve bámulta a képernyőt.

– Más jó hír, Kisgebe? A padló mindjárt átváltozik egy nagy sósavas medencévé?

– Nem hinném. Spiro elég okos, de tőlem azért odébb van.

– És te nem tudnád megbuherálni azt a video-vezetéket, pacikám? Beadnál nekik valami fals jelet egy percre, he?

Kisgebe kivicsorította kentaurhoz illő lófogait.

– Engem itt nem méltányolnak! Nem, nem tudom megbuherálni, ha egyszer nem vagyok ott. Ez nem az a helyzet, mint a Fowl-ház ostromakor. Ezért kaptátok azokat a száloptikákat. Sajnálom, de egyedül kell megoldanotok.

– Hát akkor megküldöm a Neutrinoval.

– Nyicsevol Ha egy kamerát kilősz Neutrinoval, abból valószínűleg láncreakció lesz, ami végigfut az egész rendszeren. Ennyi erővel oda is állhattok a kamera elé, és kánkánozhattok egyet Arno Blunt tiszteletére.

Juliet dühében a falba rúgott. Már az első akadályon elvérzik? A bátyja bezzeg tudná, mi a teendő, de hát ő az óceán túloldalán maradt. Alig hat méterre volt a kamera a folyosón, de ennyi erővel lehetett volna köztük száz méternyi tüzes parázs is. Arra lett egyszerre figyelmes, hogy Tőzeg nekiáll kigombolni a farsliccét.

– Nagyszerű. A kisembernek nagydolgoznia kell. Ezért vagyunk itt?

– Meg sem hallom a szurkálódásodat – felelte Tőzeg, és lekuporodott a padlóra. – Mégpedig azért, mert pontosan tudom, mire képes Spiro, ha fölbosszantják.

Juliet letérdelt mellé, ha nem is túl közel.

– Remélem, a következő mondatod úgy kezdődik, hogy „van egy ötletem”.

– Ami azt illeti... – mondta a törpe, és célozni kezdett a hátsó felével.

– Na ne! Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Halálosan komoly vagyok. Tudod, nekünk, törpéknek számottevő erők állnak rendelkezésünkre.

Juliet kénytelen volt vigyorogni. Mégiscsak szíve szerint való törpe ez. Bizonyos értelemben, persze. Ugyanúgy alkalmazkodik a kialakult helyzethez, ahogyan ő szokott.

– Csak annyi kell, hogy húsz fokkal elfordítsuk a kamerát. Akkor nyugodtan odamehetünk a vezetékhez.

– És úgy gondolod, hogy ez... légnyomással elintézhető?

– Ahogy mondod.

– Na és a hanghatás?

Tőzeg kacsintott.

– Ez az erő halálos, de néma. Nyugi, profi vagyok. Neked csak az a feladatod, hogy megszorítsd a kislábujjam, mikor jelt adok.

Bármilyen kemény kiképzésben volt része Julietnek, arra mégsem készítették föl tanulmányai, hogy törpefargáz-támadásokban vegyen részt.

– Hát nekem is lesz dolgom? Én azt hittem, ez egyemberes munka.

Tőzeg hátrasandított, és célra állította az alsó felét.

– Ez precíziós munka. Szükségem van valakire, aki, úgymond, meghúzza a ravaszt, mert nekem a célzásra kell összpontosítanom. Nálunk, törpéknél, a reflexológia tudományosan bizonyított tény. A láb minden centimétere a test egy-egy részének felel meg. Na és az a helyzet, hogy a bal láb kisujja éppenséggel a...

– Oké, már értem – vágta rá sietve Juliet.

– No, akkor rajta.

Juliet lehúzta a törpe cipőjét. A zokni vége szabadon hagyta az ujjakat, amelyek oly mozgékonyak és ügyesek voltak, hogy semmiféle emberi lábujjhoz nem lehetett hasonlítani őket.

– Nincs más megoldás?

– Ha neked van ötleted...

Juliet finnyásan az ujja közé csípte a lábujjat, melynek sűrű, göndör, fekete szőre előzékenyen kettévált, hogy a lány az ízületre szoríthasson rá.

– Most?

– Várj csak. – A törpe megnyalta a mutatóujját és föltartotta. – Szél nincs.

– Egyelőre – mormolta Juliet.

Tőzeg utoljára ellenőrizte az irányt.

– Oké. Nyomd!

Juliet visszatartotta a lélegzetét, és megszorította az ízületet. A következők a pillanat törtrésze alatt zajlottak le, de mi kénytelenek vagyunk mintegy lassítva leírni, hogy érthető legyen.

Juliet érezte, ahogy az ujjai szorosan összezárulnak az ízület körül. Aztán a nyomás rángások formájában fölfutott Tőzeg lábán. A törpének minden erejét meg kellett feszítenie, hogy a rángások ellenére is tartani tudja az irányt. A nyomás felgyülemlett a hasában, majd néma robbanással távozott a farsliccen át. Juliet egyetlen dologhoz tudta hasonítani ezt az élményt: mint mikor az ember mozsárágyú mellett kuporog a harctéren. A sűrített levegőből álló lövedék áthatolt a szoba légterén. Vibráló hőhullámokat vert maga körül, akár egy motorcsónak a vízen.

– Túl nagy a perdülete – nyögött Tőzeg. – Elszámítottam.

A léggolyó a mennyezetbe csapódott, majd gyűrűket verve eloszlott.

– Na még egyszer! – sürgette a törpe. – Most!

A következő képtelen lövedék a falba csapódott, vagy egy méterrel a célpont fölött, de olyan szerencsésen kapott gellert, hogy megperdítette a kamerát. Az vadul forgott a tengelye körül, a két betörő pedig lélegzet-visszafojtva leste, mi lesz. A kamera végül – vagy egy tucatnyi fordulat után – lassan megállapodott.

– Na? – türelmetlenkedett Juliet.

Tőzeg fölült, és az ionszűrőn ellenőrizte a kamera látkörét.

– Mázlisták vagyunk – lehelte. – De még milyen mázlisták. Szabad az út. – Aztán begombolta még

füstölgő farsliccét. – Be rég is volt, hogy utoljára indítottam torpedót – sóhajtotta.

Juliet elővette a száloptikát a zsebéből, és meglengette a komputer előtt, hogy Kisgebe is lássa.

– Na és ezt? Egyszerűen a drót köré kell tekerni? Ennyi az egész?

– Nem, sárkisasszony – ellenkezett Kisgebe a meg nem értett zseni panaszos hangján (ez volt a kedvenc szerepe). – Nem ennyi az egész. Ez itt egy hihetetlen bonyolult nanotechnológiával készült darab. Mikroszálakból áll, amelyek egyaránt működnek adóvevőként és rögzítősaruként. A működéséhez szükséges energiát természetesen a sárlények rendszeréből nyeri.

– Naná – mondta Tőzeg, akinek már leragadni készült a szeme.

– Az kell, hogy biztosan rögzítsd valamelyik videovezetékre. Multiszenzoros, úgyhogy szerencsére elég, ha csak egy vezetékkel érintkezik a sok közül.

– Na és a drótok közül melyik a videovezeték?

– Nos... mindegyik az.

Juliet felnyögött.

– Szóval akkor egyszerűen a drót köré kell tekerni, nem?

– Hát, asszem igen – engedett a kentaur. – De ügyelj, jó szorosan tekerjed. Minden mikroszálnak érintkeznie kell.

Juliet fölemelte a száloptikát, és egy vaktában kiválasztott drót köré csavarta.

– Így oké?

Percnyi csönd támadt. Kisgebe a vételre várt. Végül plazmaképernyőjén elkezdtek föltünedezni a képek.

– Pompás. Most már látunk és hallunk.

– Akkor rajta – vágta rá türelmetlenül Juliet. – Indítsd be a ciklust.

Kisgebe nem sajnálta az időt kioktatására.

– Ez nem holmi egyszerű ciklus, ifjú hölgyem. Az fog történni, hogy a mozgó képelemek teljességgel törlődnek a videojelből. Más szóval, a vezérlőfülkében azt fogják látni, amit egyébként is látnának, csak épp ti nem lesztek rajta a képen. Egy valamire kell csupán vigyázni: sose álljatok mozdulatlanul, mert akkor láthatóvá váltok. Valamit mindig mozgásban kell tartanotok, ha csak a kisujjatokat is.

Juliet a komputer digitális órájára nézett.

– Négy óra harminc. Sietnünk kell.

– Oké. A biztonsági központ a szomszéd folyosón van. A legrövidebb úton megyünk.

Juliet kivetítette a tervrajzot a levegőbe.

– Akkor végigmegyünk ezen a folyosón, kétszer jobbra fordulunk, és már ott is vagyunk.

Tőzeg a falhoz lépett.

– Mondom, a legrövidebb úton, sárleány. Túl bonyolultan gondolkodsz.

Magas rangú tisztviselő irodájában voltak; az ablakból pompás kilátás nyílt a városra, a falak mentén sínre járó fenyőfa polcrendszerrel. Tőzeg elhúzott egy polcsort, s megkocogtatta mögötte a falat.

– Gipszkarton – jelentette. – Semmi gond.

Juliet visszahúzta maga után a polcsort a helyére.

– Aztán törmelék ne legyen, törpe. Artemis azt mondta, semmi nyomot ne hagyjunk.

– Ne aggódj, nem vagyok válogatós.

Tőzeg kiakasztotta az állkapcsát. A szájüregébe egy kosárlabda is befért volna. Aztán (hihetetlen, képtelen látvány!) százhetven fokos szögben kitárta a száját, és óriási darabot harapott ki a falból. Rémületes fogsora pillanatok alatt porrá zúzta a falatot.

– Kissit sárazs – kommentálta. – Nyögvenyelős. Három falás után már kellő méretű lyuk tátongott a

falon. Tőzeg átmászott a szomszéd irodába. Egyetlen morzsát sem hullatott a falatozás során. Juliet utánamászott, és a polcsorral gondosan eltakarta a rést.

A következő iroda már nem volt oly fényűző, itt valami csekélyebb beosztott taposhatta a mókuskereket. Semmi panoráma, raktárba illő, egyszerű fémpolcok. Juliet itt is átrendezte a polcokat, hogy megfelelően takarják a beavatkozás nyomait. Tőzeg letérdelt az ajtó mellett, és szakállszőreivel letapogatta a deszkát.

– Odakint van valami rezgés. Talán csak a kompresszor. Egészen szabályos vibráció, nem lehel társalgás. Azt hiszem, biztonságban vagyunk.

– Ezt tőlem is megkérdezhetted volna – szólalt meg Kisgebe a hallgatóban. – Minden kameráról bejön a jelzés. Több mint kétezer van egyébként az épületben, ha érdekel.

– Kösz az infót. Szóval biztonságban vagyunk?

– Az ám! Szokatlanul nagy biztonságban. Senki nincs közel se távol, csak az előcsarnok portáján egy szál őr.

Juliet két szürke palackot emelt ki a hátizsákjából.

– Oké. Most jött el az én időm. Várj meg itt, egy percnél nem tarthat tovább.

Azzal kisuhant az ajtón, és gumitalpú cipőjével hangtalanul végigosont a folyosón. A szőnyeg mentén világítócsíkok húzódtak, mint a repülőkön, egyébként semmi fény nem volt, csak a vészkijáratok fölött beszűrődő szükségvilágítás. A komputertől megtudta, hogy már csak húsz méternyire van az őrpulttól. Csak remélhette, hogy nem zárják az oxigénpalackok tárolóját. De miért is zárnák? Az oxigénpalack nem veszélyes. Ha pedig arra tévedne valaki a személyzetből, lesz, aki figyelmeztesse Julietet.

A lány párducléptekkel lopakodott a folyosón. Lépései nem ütöttek zajt: fölfogta a szőnyeg. Az utolsó fordulóhoz érve a falhoz simult, és kilesett a sarok mögül. Pontosan rálátott az emelet őrpultjára. Úgy volt, ahogy Izom a delej hatása alatt vallotta: az oxigénpalackok az asztal előtt sorakoztak egy állványon.

Egy szál őr volt szolgálatban, s az is teljesen elmerült egy hordozható tévében, amely baseballmeccset

közvetített. Juliet hason kúszott be az oxigénpalackos állvány alá. Az őr háttal volt neki, minden idegszálával a játékra koncentrált.

– Mi a fene! – hördült föl váratlanul a kétajtós szekrény méretű ember. Valami földerengett az egyik biztonsági képernyőn.

– Mozdulj – sziszegte Kisgebe Juliet fülhallgatójában.

– Mi?

– Mozdulj meg! Látszol a képernyőn!

Juliet sietve megbillegette a lába ujját. Elfeledkezett róla, hogy állandóan mozgásban kell maradni. Butlerrel ilyen bezzeg nem történhet!

Feje fölött az őr épp a gyorsjavítás legősibb módszerét alkalmazta a monitoron: néhányszor oldalba vágta. A derengő figura el is tűnt.

– Interferencia... – mormolta az őr. – Ezek az ostoba műholdas tévék...

Juliet érezte, hogy verítékcsöpp csusszan végig az orrnyergén. Aztán lassan, óvatosan két oxigénpalackot lecserélt az állványról. Az új palackok csak külsőre voltak ugyanolyanok, a lényegük épp az volt, hogy nem egészen oxigén van bennük.

Juliet az órájára pillantott. Talán máris elkéstek?

KETTES CSAPAT A SPIRO-TORONY FÖLÖTT

Berkenye hat méterrel a Torony fölött lebegett, várta, hogy az egyes csapat szabad jelzést adjon. Nem rajongott ezért az egész hadműveletért. Túlságosan is bizonytalannak, kockázatosnak tűnt. Ha nem lett volna olyannyira fontos az egész tündércivilizáció szempontjából, Berkenye sosem ment volna bele.

Hangulata az idő előrehaladtával sem javult. Az egyes csapat rendkívül amatőr módon dolgozott, úgy idétlenkedtek, mint két kamasz kölyök. Ami Julietet

illeti, legalább érthető a dolog, hiszen valóban szinte gyerek még. Na de Tőzeg? Ha a gyerekkorára akarna emlékezni, történelemkönyvhöz kéne folyamodnia.

Pinduri százados plexije képernyőjén követte az egyes csapat botladozását, ami lépten-nyomon borzongásra késztette. Végül – bár erre sok esély nem volt – valahogy mégiscsak megbirkóztak a feladatukkal: Juliet kicserélte az oxigénpalackokat.

– Bevetés indul! – majmolta Tőzeg a katonai stílust. – Ismétlem, százados, zöld jelzés, műveletet megkezdeni!

Berkenye megszakította a kapcsolatot. Nem volt sok kedve tovább hallgatni a törpe elménckedését. Kisgebe úgyis eléri, ha valami gond adódik.

Alatta úgy szökött égnek a Spiro-torony, mint valami kilövésre kész rakéta. Az illúziót még fokozta, hogy az épület alsó harmada sűrű ködbe burkolózott. Berkenye ereszkedésre állította a szárnyművet, s puhán közelített a helikopterleszálló felé. Közben az Artemis által készített videofelvételt pörgette át, és lelassította a filmet azon a ponton, mikor Spiro beadta a tetőre nyíló ajtó kódját.

– Kösz, Spiro – zongorázta be vigyorogva a számsort. Az ajtó automatikusan kitárult, s szintúgy

önműködően gyulladozott ki a lépcsőház világítása is. Hat méterenként kamerák voltak elhelyezve, egy talpalatnyi holt tér nem adódott. Berkenyét ez természetesen nem zavarta, hiszen az emberek kamerái nem észlelhetnek egy árnyvéd alatt közlekedő tündért – kivéve az egészen különleges, másodpercenként rendkívül sok képkockát rögzítő kamerákat. De még ilyennel is csak úgy pillanthatja meg az ember a tündért, ha kockánként kimerevíti a felvételt. A világtörténelemben eddig mindössze egy embernek jutott eszébe, hogy ilyet tegyen. Egy ír honpolgárnak, aki akkor még alig töltötte be a tizenkettedik évét.

Berkenye alálibegett a lépcsőn, miután bekapcsolta sisakján az argon-lézerszűrőt. Ki tudja, hátha keresztül-kasul hálózzák az épületet a lézersugarak, és késő bánat, ha már kitört a riadó. Ahhoz még egy árnyvédett tündér tömege is elég, hogy, akár csak egy ezredmásodpercre is, de megszakítsa a sugár kapcsolatát a szenzorral. Berkenye szeme előtt ködös bíborszínre váltott a világ, lézersugarat viszont nem észlelt. Mindazonáltal biztos volt benne, hogy a páncélteremben bőven lesz dolga ilyesmivel.

Tovább suhant az acélfalú lift felé.

– Artemist a nyolcvannegyedik emeleten őrzik – értesítette Kisgebe. – A páncélterem a nyolcvanötödiken van, Spiro magánlakosztálya pedig itt, a nyolcvanhatodikon.

– Na és a falak?

– A színképelemző szerint a közfalak anyaga túlnyomórészt fa és gipszkarton. Nem úgy a különleges védettséget élvező helyiségeké, mert ott viszont tömöracélból vannak a falak.

– Hadd találjam ki. Artemis cellájáról, a páncélteremről és Spiro lakosztályáról van szó.

– Ahogy mondod, századosom. Hanem azért föl a fejjel. Figyelj, mutatom a legrövidebb utat. Kiszámítottam, most küldöm át a sisakodba.

Berkenye várt egy percet, míg a plexije csücskében meg nem jelent a lúdtollat ábrázó ikon: levele érkezett.

– Postát nyiss – szólt hangosan, tagoltan a sisakmikrofonba. Zöld vonalak bonyolult hálózata bontakozott ki előtte a levegőben. A követendő út vastag pirossal volt jelölve.

– Csak kövesd a pirosat, Berkenye. Biztos, mint ahogy a hal áll. Már elnézést.

– Nem készültem megorrolni. Legalábbis egyelőre. De ha nem működik jól az útvonalad, akkor ne tudd meg, hogy fölhúzom az orrom!

A lézermutató a liftbe vezetett. Berkenye belibbent, és leereszkedett a nyolcvanötödik emeletre. A piros lézer ekkor a liftből ki, majd végig a folyosón mutatta az

utat. Berkenye megpróbálta lenyomni az egyik bal oldali iroda kilincsét. Zárva volt – nem éppen meglepő módon.

– Ahhoz, hogy feltörjem, ki kell kapcsolnom az árnyvédet. Biztos vagy benne, hogy nem fogok látszani a kamerán?

– Még szép – vágta rá Kisgebe.

Berkenye lelki szemei előtt világosan megjelent a kentaur sértetten duzzogó ábrázata. Kikapcsolta az árnyvédet, és egy Totálkulcsot csatolt le az övéről. A Totálkulcs szenzora megröntgenezi a kulcslyukat, és a képet beküldi a vezérlő csipnek, amely aztán kiválasztja a megfelelő álkulcsot, illetve szükség esetén készít egyet. A Totálkulcs persze csak a kulcslyukkal bíró zárrendszerek esetében használható, amelyekhez megbízhatatlanságuk ellenére a sárlények makacsul ragaszkodnak.

Öt másodperc sem kellett a zár fölnyitásához.

– Öt másodperc – méltatlankodott Berkenye

– Úgy látszik, kimerülőben van az elem.

A szeme elé kivetített piros jel beszaladt az iroda közepére, majd pedig derékszögű fordulattal egyenesen lefelé, a padlóra irányult.

– Na, várjál csak. Artemis odalent van?

– Igen. És ha hihetek az íriszoptikájának, épp alszik.

– Azt mondtad, acélból vannak a falak.

– Úgy ám. Viszont sehol egy mozgásérzékelő, sem a falban, sem a plafonon. Úgyhogy egyszerűen átégetheted.

– Hja, vagy úgy? Bagatell! – És Berkenye előrántotta Neutrino 2000-ét.

Fölkaparta a padlószőnyeget a fali klímaberendezés mellett. Alatta fémpadló sötétlett.

– Ugye emlékszel, semmi nyomot? Ez létfontosságú – hadarta Kisgebe.

– Erről majd később gondoskodom – mondta

Berkenye, miközben elszívásra állította a

légkondicionálót. – Először is ki kell hoznom innen. Szorít az idő.

Berkenye úgy állította be a Neutrino lézerkoncentrációját, hogy éppen át tudja vágni a fémpadlót. Az olvadó fém körül maró füst gomolygott, ám ezt a klímagép azonnal magába szívta, és kipöfékelte a chicagói éjszakába.

– Nem Artemis az egyetlen, akinek esze van

– morogta elégedetten Berkenye. Veríték csörgött végig az arcán, pedig a sisakja légkondicionált volt.

– A klímaberendezés megakadályozza, hogy kitörjön a tűzriadó. Nagyon okos – kommentálta Kisgebe.

– Fölébredt már? – kérdezte Berkenye. Csaknem teljes négyszögben kivágta már a padlót, de megállt az utolsó néhány centiméter előtt.

– Tágra nyílt szemmel és fölcsapott fülekkel figyel, ha szabad kentaur-fogalmakat használnom. Már csak így van ez, ha az ember feje fölött lézerrel vágni kezdik a plafont.

– Akkor jó – mondta a százados, és végleg keresztülvágta a padlódarabot. Az már csak egyetlen hajszálvékony szálon lógott.

– Nem csap ez majd iszonyú lármát? – érdeklődött Kisgebe.

Berkenye utánanézett a lezuhanó fémdarabnak.

– Én nem hiszem.