I. RÉSZ: TÁMADÁS

ELSŐ FEJEZET: A kocka

LONDON, KNIGHBRIDGE NEGYED,

EN FIN VENDÉGLŐ

Artemis Fowl már-már elégedett volt. Apját a napokban engedik haza a Helsinki Egyetemi Klinikáról, jómaga pompás lakoma elé néz az En Fin nevezetű, londoni halvendéglőben, és üzleti partnere is befuthat bármelyik pillanatban. Terv szerint halad minden.

Testőre, Butler már kevésbé volt gondtalan. Persze, ő soha nem is lazult el igazán – elvégre nem attól válik az ember a világ egyik legveszedelmesebb harcosává, hogy hagyja kalandozni a figyelmét.

Az eurázsiai óriás végigoldalazott a knightsbridge-i bisztró asztalai közt, elhelyezve a szokásos biztonsági eszközöket, és szabaddá téve néhány menekülési irányt.

– Benn vannak a füldugók? – kérdezte munkaadóját. Artemis mélyet sóhajtott.

– Igen, Butler, habár kötve hiszem, hogy itt veszélyben lennénk. Az ég szerelmére, ez egy tökéletesen legális üzleti megbeszélés, fényes nappal.

A füldugók történetesen a tündérek Transzverzális Ügyeleti Néprendészetének kibelezett sisakjaiból nyert hangszűrő szivacsok voltak. A sisakokat a tündértechnika egyéb kincsleleteivel együtt Butler zsákmányolta még annak idején, mikor Artemis egyik akciója során szembekerült a tündérek deszantegységével. A szivacsokat a TÜN laboratóriumában tenyésztették; parányi, likacsos sejtfalaik a biztonságos szintet meghaladó hangerőt érzékelve, maguktól összezáródtak.

– Talán így van, Artemis, de a merénylőkkel épp az a gond, hogy szeretnek váratlanul rajtaütni az emberen.

– Meglehet – felelte Artemis, elmélyülten tanulmányozva a menü „előételek” rovatát. – De ugyan kinek lehetne oka rá, hogy megöljön minket?

Butler ádáz tekintetet lövellt a mintegy fél tucat éttermi vendég egyikére, hátha épp valami gonoszban sántikál. A nő legalább nyolcvanéves volt.

– Talán nem is minket akarnak elkapni. Ne feledje, Jon Spiro igazi nagykutya. Meglehetősen sok céget kicsinált pályája során. Könnyen kereszttűzbe kerülhetünk.

Artemis bólintott. Butlernek már megint igaza volt, ami nem csoda, hisz enélkül már rég nem élnének. Jon Spiro, akivel Artemis találkozni készült, valóban az a fajta volt, aki vonzza a bérgyilkosok golyóit: az Információs Technológia területén sikeres milliárdos, homályos múlttal és feltételezett maffiakapcsolatokkal. Azt beszélik, hogy cége, a Dolchit McChip lopott kutatási anyagok révén küzdötte fel magát a csúcsra. Persze soha semmit sem tudtak ráhúzni, pedig a chicagói államügyész többször is megpróbálta – hiába.

Pincérnő libegett oda hozzájuk, vakító mosollyal.

– Szerbusz, nagyfiú! Kéred a gyermekétlapot? Artemis halántékán lüktetni kezdett egy ér.

– Nem, kisasszony, a gyermekétlapot kihagynám, ha egy mód van rá. Pillanatig sem kétlem, hogy a gyermekétlap maga ízletesebb, mint a rajta levő bármelyik étel. Á la carte szeretnék rendelni. Avagy itt nem szolgálnak fel halat kiskorúaknak?

A pincérnő mosolya jóval kevesebb fogra engedett rálátást. Artemis szóhasználata a legtöbb emberre ilyen hatást tett.

Butler csak forgatta a szemét. Még töpreng Anemis, hogy vajon ki akarná őt megölni? Elsőként nyilván Európa összes pincére és méret utáni szabója jöhet számításba.

– Dehogynem, uram – hebegte a balszerencsés felszolgáló. – Amit csak óhajt.

– Akkor hát óhajtok egy serpenyőben sült cápa-és kardhalegyveleget zöldségágyon, újkrumplival.

– És inni mit szabad...?

– Forrásvizet. ír forrásvizet, ha van a raktáron. És jég nélkül, ha kérhetem, minthogy az önök jege minden kétséget kizáróan csapvízből készül, ami merőben ellentétes a forrásvíz alapvető rendeltetésével.

A pincérnő, hogy végre megszabadulhatott a hatos asztalnál ülő sápadt ifjonctól, megkönnyebbülten iszkolt vissza a konyhába. Valamikor látott egy vámpíros filmet a moziban, annak az élőhalott lénynek volt valami hasonló delejesség a tekintetében. Ki tudja, talán ez a kölyök is azért beszél úgy, mint egy felnőtt, mert valójában már ötszáz éves.

Artemis mosolyogva várta a finom ebédet, és fogalma sem volt róla, mekkora döbbenetet okozott.

– Kirobbanó sikere lesz az iskolai táncestek alkalmával, uram – jegyezte meg Butler.

– Tessék?

– Az a szegény lány csaknem sírva fakadt. Igazán nem ártana, ha egy kicsit kedvesebb lenne olykor.

Artemis elképedt. Butler ritkán adott tanácsot személyes dolgokban.

– Nem hinném, hogy iskolai táncestekre fogok járkálni, Butler.

– Nem is a tánc a lényeg. A beszédmódról van szó.

– A beszédmódról? – nyomta meg gúnyosan a szót az ifjú Fowl. – Kétlem, hogy létezne eleven tizenéves olyan szókinccsel, mint az enyém.

Butler már-már ott tartott, hogy elmagyarázza, mi a különbség a monológ és a beszélgetés között, amikor a vendéglő ajtaja kinyílt. Alacsony, napbarnított férfi lépett be rajta egy valóságos óriás kíséretében. Jon Spiro és a testőre.

Buttler védence füléhez hajolt, és suttogva megjegyezte:

Légy óvatos, Artemis, a nagydarabot ismerem hírből. Spiro kitárt karokkal kanyargott végig az asztalok közt. Középkorú amerikai volt, sovány, mint egy piszkafa, és alig magasabb Artemisnél. A nyolcvanas években szállítmányozásban utazott, a kilencvenesekben értékpapírokkal és részvényekkel keresett vagyonokat. Most az informatika volt soron. Elmaradhatatlan fehér vászonöltönyében feszített, csuklóján és ujjain pedig annyi arany csörömpölt, amennyiből a Tadzs Mahalt is kényelmesen be lehetett volna burkolni.

Artemis felállt, hogy üdvözölje üzlettársát.

– Üdv, Mr. Spiro.

– Hohó, a kis Artemis Fowl. Mi a nagy büdös helyzet felétek?

Artemis megrázta az amerikai kezét; a rengeteg arany úgy zörömbölt, akár a csörgőkígyó farka.

– Megvolnék. Örülök, hogy eljött. Spiro helyet foglalt.

– Üvegszilánkok közt is átgázolnék mezítláb, ha egyszer Artemis Fowl üzletet ajánl.

A testőrök leplezetlenül méregették egymást. Az élősúlyt leszámítva szöges ellentétei voltak egymásnak. Butler maga volt a két lábon járó álcázott haderő. Fekete öltöny, borotvált fej, jelentéktelen külső, amennyiben ez két méter fölötti termetnél egyáltalán lehetséges. A jövevény viszont hidrogénszőke frizurát, levágott ujjú pólót és mindkét fülében ezüst kalózkarikát viselt. Nem olyan embernek tűnt, aki szeret észrevétlen maradni.

– Arno Blunt – szólt Butler -, hallottam már rólad. Blunt elfoglalta helyét Jon Spiro vállánál.

– Butler. A híres Butlerek egyike – mondta az új-zélandiak vontatott dialektusában. – Hallom, ti vagytok a legjobbak. Ezt hallottam. Reméljük, nem kell a végére járnunk.

Spiro nevetett. A nevetése úgy hangzott, mintha egy rakás tücsök cirpelne egy dobozba zárva.

– Arno, kérlek! Barátok közt vagyunk. Itt nincs helye a fenyegetőzésnek.

Butler egy cseppet sem volt erről meggyőződve. Harctéren edzett ösztöne fenyegető veszélyt jelzett, idegei szinte sivítottak a magasfeszültségtől.

– Nos, kedves barátom, a tárgyra! – javasolta Spiro, sötét orrszarvúszemeit Artemisre szegezve. Csorgó nyállal keltem át az Atlanti-óceánon. Mit tudsz mutatni nekem?

Artemis a homlokát ráncolta. Jobb szeretett volna ebéd után üzletelni.

– Nem akarná előbb átfutni az étlapot?

– Nem. Újabban alig eszem. Leginkább tablettákon és folyadékon élek. A bélpanaszaim, ugye...

– Helyes – mondta Artemis, és alumínium aktatáskát csapott ki az asztalra. – Akkor hát, a tárgyra!

Felpattintotta a fedelet. A táskában kék habszivacsba ágyazott vörös kocka lapult, akkora, mint egy minidiszk-lejátszó.

Spiro megtörölgette szemüvegét nyakkendője végével.

– Mit látunk, öcskös?

Artemis kitette a csillogó dobozkát az asztalra.

– A jövőt, Mr. Spiro. A megvalósult sci-fit.

Jon Spiro odahajolt, alaposan szemügyre vette.

– Én papírnehezéknek nézném.

Arno Blunt felvihogott, a szeme gúnyosan vágott Butler felé.

– Lássunk hát egy kis bemutatót – javasolta Artemis, kezébe kapva a fémdobozt. Megnyomott egy gombot, mire a ketyere életre kelt. Sima felülete megnyílt, mögötte hangszórók jelentek meg, és egy képernyő.

– Cuki – morogta Spiro. – Egy minitévéért repültem háromezer mérföldet??

– Minitévé, az ám – bólintott Artemis. – Valamint hangvezérelt számítógép, mobiltelefon és diagnosztikai eszköz. Ez a kis doboz bármilyen információt beolvas bármilyen platformról, légyen az elektronikus vagy szerves. Lejátssza a videót, CD-t, DVD-t, felmegy az Internetre, letölti a mailt, feltör bármilyen rendszert. Még a maga mellkasán is keresztüllát, megmondja, mennyit ver a szíve percenként. Az elemek két évig bírják, és, mondanom sem kell, teljesen vezeték nélküli a rendszer.

Artemis várt egy kicsit, míg társai emésztik a hallottakat.

Spiro szeme hatalmasnak tűnt a szemüveg mögött.

– Úgy érted, hogy ez a doboz...?

– Minden más technológiát feleslegessé tesz. A maga komputergyárai egy percről a másikra elértéktelenednek.

Az amerikai vett néhány mély lélegzetet.

– De hogyan... hogyan?

Artemis megforgatta a dobozt. Infravörös érzékelő lüktetett lágyan a hátoldalon.

– Ez a titok. Az omniszenzor. Amit kér tőle, azt beolvassa. Ha pedig beprogramoz neki egy forrást, bármelyik műholdra képes rászívni magát.

– De ugye ez illegális? – billegette az ujját Spiro.

– Nem, dehogy – mosolygott Artemis. – Ilyesmikre egyelőre törvény sincsen. És nem is lesz, legfeljebb két évvel a piaci megjelenés után. Gondolja meg, a Napstert is mennyi ideig tartott, míg letiltották.

Az amerikai a fejét fogta. Sok volt neki ez az egész.

– Nem értem. Ez itt évekkel... nem: évtizedekkel túlmutat mindenen, amit a mai napig kitaláltak. Te meg mégiscsak egy tizenhárom éves kölyök vagy. Hogy a fenébe csináltad?

Artemis egy pillanatra eltűnődött. Mit is válaszolhatna? Azt, hogy tizenhat hónappal korábban Butler lenyomta a Transzverzális Ügyeleti Néprendészet Deszantegységét, és elkobozta a náluk lévő teljes tündértechnikát, utána pedig ő, Artemis, fogta az alkatrészeket, és épített belőlük egy ilyen pompás kis dobozt? Hát ezt aligha.

– Maradjunk csak annyiban, Mr. Spiro, hogy nagyon ügyes fiú vagyok.

Spiro szeme résnyire szűkült.

– Lehet, hogy nem is vagy olyan ügyes, mint amilyennek látszani szeretnél. Lássuk a bemutatót!

– Valóban, így korrekt – bólintott Artemis. – Van magánál mobiltelefon?

– Hát persze – tette ki Spiro az asztalra mobilját. A legújabb Dolchit McChip modell volt.

– Gondolom, van rajta védelem.

– Ötszáz bites titkosítás – bólogatott dölyfösen Spiro. – A kategóriában a legjobb. Kód nélkül nem létezik bejutni egy Dolchit 400-ba.

– Mindjárt meglátjuk.

Artemis az érzékelőt a maroktelefonra irányította. A képernyőn azonnal megjelent a készülék szerkezete.

– Letöltsem? – érdeklődött egy fémes hang a hangszórókból.

– Jóváhagyva.

A munka egy másodpercen belül megvolt.

– Letöltés kész – közölte a doboz, és hangjában némi önelégült magabiztosság rezgett.

Spiro magába roskadt.

– Nem hiszem! Ez a rendszer húszmillió dollárba került.

– Egy vasat sem ér – mondta Artemis, és megmutatta neki a képernyőt. – Szeretne hazatelefonálni? Vagy szívesen pakolgatná ide-oda a részvényeit? A bankszámlaszámát azért igazán nem kéne egy SIM-kártyán tárolnia.

Az amerikai jó pár pillanatra elgondolkodott.

– Ez valami trükk! – jelentette ki végül. – Biztosan kiismerted a telefonomat. Valami módon, meg ne kérdezd, hogyan, hozzáférkőztél már korábban.

– Logikus – ismerte be Artemis. – Magam is erre gyanakodnék. Teszteljük most úgy, ahogy maga mondja!

Spiro körbenézett az étteremben, ujjai doboltak az asztalon.

– Azokat ott – mutatott egy videokazettás polcra a pult felett. – Játssza le azokat a kazettákat!

– Ennyi az egész?

– Kezdetnek jó lesz.

Arno Blunt nagy parádét rendezett a kazetta kiválasztásával, végül leemelt egy címke nélkülit.

Úgy csapta az asztalra, hogy a gravírozott ezüst evőeszközök a levegőbe szökkentek.

Artemis leküzdötte a kényszert, hogy égnek emelje a szemét, és a vörös dobozt ráhelyezte a videokazettára.

A plazmaképernyőn feltűnt a kazetta belső szerkezetének képe.

– Letöltsem? – kérdezte a doboz.

– Letölt – bólintott Artemis -, javít és mehet.

A művelet most sem tartott tovább egy másodpercnél. Ásatag angol szappanopera kelt életre a szemük előtt.

– DVD-minőség – magyarázta Artemis. – Függetlenül attól, hogy milyen a bemenet, mivel az Omnivizor feljavítja a jelet.

– A micsoda?

– Omnivizor – ismételte Artemis. – így neveztem el az én dobozkámat. Beismerem, egy kissé szájbarágós, de helyénvaló név: a kocka, amely mindent lát.

Spiro felkapta a videokazettát, és odalökte Arno Bluntnak.

– Ellenőrizd le! – parancsolta.

A hirtelenszőke testőr beüzemelte a vendéglő tévéjét, majd becsúsztatta a kazettát a képmagnó nyílásába. A Coronation Street kezdett villódzni a képernyőn. Ugyanaz a film. Persze közel sem ugyanaz a minőség.

– Meggyőztem? – érdeklődött Artemis.

Az amerikai elmélyülten birizgálta számtalan karperece egyikét.

– Majdnem. Csak még egy utolsó próbát. Van egy olyan érzésem, mintha a kormány figyeltetne. Le tudnád ellenőrizni?

Artemis gondolkodott kicsit, majd újra a vörös dobozhoz fordult.

– Kocka! Észlelsz erre az épületre irányított felderítő sugárnyalábot?

A szerkezet egy darabig csak kerregett.

– Legerősebb ionsugár nyolcvan kilométer, nyugati irány. Kibocsátó: ST1132P kódszámú amerikai műhold. Tulajdonos: Központi Hírszerző Ügynökség. Várható érkezési időpont: nyolc perc múlva. A TŰN néhány szondája szintén rácsatlakozott a...

Artemis lenyomta a némító gombot, mielőtt még a Kocka folytathatta volna. A számítógép tündéralkatrészei nyilván érzékelik a Földmélyi Egyesült Őserők tevékenységét is. Ezt ki kellett volna küszöbölnie. Az ilyen információk rossz kezekbe kerülve porig rombolhatják a tündérek biztonsági rendszerét.

– Mi van, öcsi, he? A doboz még beszélt volna. Miféle TÜN?

– Ha nincs zseton, nincs cirkusz, már ahogy maguk, amcsik mondják – vonta meg vállát

Artemis. – Épp elég egy példa. Nem is kicsi: maga a CIA.

– A CIA – suttogta Spiro. – Gyanítják, hogy katonai titkokat adok-veszek. Az egyik madárkájukat csak azért térítették le a röppályájáról, hogy utánam szaglásszon.

– Vagy esetleg utánam – jegyezte meg Artemis.

– Esetleg utánad – egyezett bele Spiro. – Percről percre veszélyesebbnek tűnsz.

Arno Blunt csúfondárosan kacarászott.

Butler nem vett róla tudomást. Legalább az egyikük legyen profi.

Spiro az ujjperceit recsegtette, amit Artemis kifejezetten utált.

– Nyolc percünk van, kölyök, úgyhogy ugorjunk fejest a részletekbe! Mennyibe kerül a doboz?

Artemis nem figyelt igazán, gondolatai a TÜN-nel kapcsolatos hírek körül kalandoztak, melyeket a Kocka az imént csaknem felfedett. Egy óvatlan pillanatban kis híján elárulta földmélyi barátait, mégpedig éppen olyan embernek, aki bizonyosan kizsigerelné őket.

– Elnézést, mit is mondott?

– Azt kérdeztem, mibe kerül a doboz?

– Először is: Kocka – javította ki Artemis. – Másodszor: nem eladó.

Jon Spiro mélyen, reszketve szívta be a levegőt.

– Nem eladó? Iderángattál át az óceánon, csak hogy megmutass valamit, amit nem akarsz nekem eladni? Mi az ördög folyik itt?

Butler ujjai az öve alatt lapuló pisztoly markolatára csúsztak. Arno Blunt keze eltűnt a háta mögött. Szinte vágni lehetett a feszültséget.

Artemis fensőbbséges gesztussal összeillesztette az ujjai hegyét.

– Mr. Spiro! Jon! Nem vagyok teljesen gyengeelméjű. Pontosan tisztában vagyok a Kockám értékével. A világon nincs annyi pénz, amennyiért ezt a páratlan példányt odaadnám. Kínálhat érte bármennyit, egy hét alatt megszázszorozódik az ára.

– Akkor mi itt az üzlet, Fowl? – kérdezte Spiro fogait csikorgatva. – Mi az ajánlatod?

– Az ajánlatom: tizenkét hónap. Megfelelő árért cserébe hajlandó vagyok a Kockám piacra dobását egy évig késleltetni.

Jon Spiro a nevével gravírozott karperecét forgatta. Szülinapi ajándék saját magától.

– Egy évre fiókba rakod a technológiát?

– Pontosan. Ezalatt bőven lesz ideje, hogy eladja a részvényeit, mielőtt mélyrepülésbe váltanak, és a nyereségen bevásárolja magát a Fowl Művekbe.

– Nincs is olyan, hogy Fowl Művek.

– De lesz – felelte Artemis vigyorogva.

Butler megszorította munkaadója vállát. A Jon Spiro-féléket nem igazán jó ötlet heccelni.

Ám Spiro föl sem fülelt a gúnyos felhangra. Túlságosan elmélyedt a számolgatásban, és úgy csavargatta karperecét, mintha rózsafüzért morzsolgatna.

– És az ár? – kérdezte végül.

– Arany. Egy tonna – válaszolta a Fowl-birtok örököse.

– Az rengeteg.

– Szeretem az aranyat – vont vállat Artemis. – Tartja az értékét. És különben is, csekélység ahhoz képest, amennyit ez az üzlet megspórol magának.

Spiro elgondolkodott. Vállánál Arno Blunt meredten bámulta Butlert. A Fowl-testőr szabadon pislogott. Akcióban nagy hátrányt jelenthet a kiszáradt szemgolyó. A farkasszemezés amatőröknek való játék.

– Tegyük fel, hogy nem tetszenek a feltételeid – mondta Jon Spiro. – Tegyük fel, úgy döntök, hogy most rögtön zsebre vágom ezt a te mütyürkédet.

Arno Blunt egy centivel kijjebb düllesztette a mellkasát.

– Még ha meg is tudná szerezni a Kockát – felelte Artemis mosolyogva nem sok hasznát venné. A benne rejlő technológia fölötte áll mindennek, amit a mérnökei valaha láttak.

Spiro szája keskeny, zord mosolyra húzódott.

– Ó, biztosan rájönnek majd. Lehet, hogy több évükbe is beletelik, de az téged már nem lóg érdekelni. Ahová te mész, ott semmiképp.

– Ha mennék is valahová, az Omnivizor titka velem jönne. Minden funkciója az én hangmintámra van kódolva. Elég okos kis kód.

Butler alig észrevehetően meghajlította térdeit, hogy bármikor elrugaszkodhasson.

– Fogadok, hogy feltörjük azt a kódot. Bitang jó csapatot gyűjtöttem össze a Dolchit McChipnél.

– Engedje meg, hogy ne ájuljak el a maga bitangjó csapatától – mondta Artemis. – Egyelőre évekkel a Phonetix mögött kullognak.

Spiro talpra ugrott. Nem szerette ezt a P betűs szót. A Phonetix volt az egyetlen számítás-technikai cég, melynek értékpapírjai többet értek a Dolchit McChip-részvényeknél.

– Jól van, kölyök, kiszórakozhattad magad, most én jövök. El kell húznom a csíkot, mielőtt az a műholdsugár ideér. De Mr. Blunt itt marad – lapogatta meg testőre vállát. – Tudod, mi a dolgod.

Blunt bólintott. Tudta. Már alig várta.

A találkozó kezdete óta Artemis most először feledkezett meg várva várt ebédjéről, és kezdett teljes figyelmével a jelen helyzetre összpontosítani. A dolgok nem a terv szerint haladtak.

– Mr. Spiro, ezt nem gondolhatja komolyan. Nyilvános helyen vagyunk, vendégek köröskörül. Az ön emberének esélye sincs Butlerral szemben. Ha ragaszkodik a nevetséges fenyegetéseihez, kénytelen leszek visszavonni az ajánlatomat, és haladéktalanul kereskedelmi forgalomba hozni az Omnivizort.

Spiro az asztalra tenyereit.

– Figyelj, kölyök – suttogta. – Kedvellek. Néhány éven belül te is olyanná válhattál volna, mint én. De szegeztél te már fegyvert valaki fejének, és húztad már meg a ravaszt?

Artemis nem felelt.

– Nem? – röffent amaz. – Gondoltam, hogy nem. Pedig néha ezen múlik minden. Hogy van-e hozzá gyomrod. És neked nincs.

Artemis kifogyott a szóból. Ez eddig csak kétszer fordult vele elő az ötödik születésnapja óta. Butler törte meg a beállt csöndet. A nyílt fenyegetőzés inkább az ő szakterülete volt.

– Mr. Spiro, ne próbáljon minket átverni! Tényleg jó nagy darab ez a maga Blunt ja, de attól még úgy kettébe töröm, mint egy fogpiszkálót. Utána pedig senki sem áll majd közém és maga közé. És higgye el nekem, maga ezt nem akarja.

Spiro szirupédes mosollyal villantotta elő nikotintól sárga fogsorát.

– Ó, azt azért nem mondanám, hogy senki sem áll közöttünk.

Butler érezte, ahogy lassan süllyedni kezd vele a világ. Olyankor érzi ezt az ember, ha egy tűnt lézeres irányzék fénypászmája ad egymásnak randevút a mellkasán. Lépre csalták őket. Spiro valahogy kijátszotta Artemist.

– Hé, Fowl! – szólt az amerikai. – Téged hogy megváratnak márna az ebéddel!

Ez volt az a pillanat, amikor Artemis ráébredt, mekkora bajban vannak.

Minden egy szemvillanás alatt történt. Spiro csettintésére az En Fin minden egyes vendége fegyvert kapott elő a ruhája alól. A nyolcvanéves hölgy igencsak veszedelmesnek tűnt hirtelen, hogy csontos markában revolver villant. A konyhából két pincérnő bukkant elő, kezükben visszahajtható agyú gépfegyverrel. Butlernek nemhogy a pisztolyt, de még egy gondolatot sem volt ideje előkapni.

Spiro hanyatt döntötte a sótartót.

– Sakk-matt. Én nyertem, kölyök.

Artemis koncentrálni próbált. Kell legyen valami kiút. Kiút mindig akad. De ezúttal nem jött semmi. Rászedték. Lehet, hogy végzetesen. Soha még senki sem járt túl Artemis Fowl eszén. Ugyanakkor több az elégnél, ha csak egyszer is sikerül.

– Most megyek – folytatta Spiro, és zsebre vágta az Omnivizort. – Mielőtt az a műholdsugár egészen ideér, meg azok a másikak. A TÜN... még sosem hallottam ilyen nevű ügynökségről. És ha sikerül ezt a ketyerét beüzemelnem, azt fogják kívánni, bárcsak ne is hallottam volna róluk. Élmény volt veled üzletelni.

Az ajtó felé menet Spiro testőrére kacsintott.

– Hat perced van, Arno. A valóra vált álom, mi? Te leszel a fickó, aki kicsinálta a nagy Butlert. – Ja, és jut eszembe... – fordult Artemis felé, mivel nem állhatta meg, hogy egy utolsó fricskát meg ne eresszen. – Artemis, az nem lánynév véletlenül? – Azzal eltűnt a főutca sokszínű turistaforgatagában.

Az öreg hölgy bezárta mögötte az ajtót; a zár kattanása éles visszhangot vert.

Artemis úgy döntött, magához ragadja a kezdeményezést.

– Nos, hölgyeim és uraim – szólt, kerülve a fegyvercsövek mélyfekete tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk állapodni.

– Hallgasson, Artemis!

Artemis agyának nem kevés időbe telt felfogni a tényt, hogy Butler csendre utasította. Meglehetősen arcátlanul, méghozzá.

– Már elnézést, de...

Butler munkaadója szájára szorította markát.

– Hallgasson, Artemis! Ezek az emberek profik, nem alkudoznak.

Blunt a fejét csóválta. A nyaka csigái vészjóslóan recsegtek.

– Jól látod, Butler. Azért vagyunk itt, hogy mindkettőtöket kinyírjunk. Amint Mr. Spiro megkapta a telefonhívást, elkezdtük beküldeni az embereket. El se hiszem, haver, hogy így bedőltél. Úgy tűnik, eljárt fölötted az idő.

Butler is alig hitte. Volt idő, amikor minden találkahelyen egy hétig szaglászott, mielőtt megadta volna a zöld jelzést. Igaz lehet, hogy öregszik lassan, másfelől viszont nagy az esélye, hogy mostantól egy percet sem öregszik tovább.

– Oké, Blunt – mondta Butler, maga elé tartva üres tenyerét. – Te meg én. Ember ember ellen.

– Nagylelkű ajánlat – felelte Blunt. – Gondolom, a te ázsiai illemkódexed így írja elő. Ami engem illet, teszek a kódexekre. És ha azt hiszed, kockáztatom, hogy élve kijuss innét, akkor elment az eszed. Sima ügy: én lelőlek, ti meghaltok. Nincs párbaj, nincs ráúszás.

Blunt lustán az övébe nyúlt. Minek siessen? Butler csak mozdul egyet, és máris tucatnyi lövedék találja el.

Artemis agya kezdte felmondani a szolgálatot. Kiapadt a megszokott ötletáradat. Meghalok, gondolta. Nem bírom elhinni.

Butler mondott valamit. Artemis úgy döntött, odafigyel rá.

– Folt hátán folt, tű benne sose volt – szavalta a testőr tisztán, tagoltan.

Blunt hangtompítót csavart kerámiapisztolya csövére.

– Mit zagyválsz? Miféle badarság ez? Né csak, a nagy Butler kikészült idegileg! Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem!

Az öreg hölgy azonban eltűnődött:

– Folt hátán folt... ez ismerős valahonnan.

Artemisnek is ismerős volt. Jóformán a komplett detonációs kód elhangzott, ami az asztal aljához mágnesezett tündér-hanggránátot kioldja. Butler apró biztonsági berendezése. Már csak egy szó hiányzott, hogy a gránát robbanjon, hanghullámból formált kőkemény falat lökve át az épületen, kitörve minden ablakot, átszakítva minden dobhártyát. Se füst, se láng, de aki tízméteres körzetben nem hord füldugót, annak csak öt másodperce marad, mielőtt pokoli fájdalom hasítana az agyába. Még egy szó.

Az idős hölgyemény fejét vakargatta revolvere csövével.

– Folt hátán folt? Már emlékszem, az iskolában tanították az apácák. Folt hátán folt, tű benne sose volt, mi az? Afféle találós kérdés. A megfejtés — káposzta.

Káposzta. Ez volt a szó. Artemisnek eszébe jutott, még épp időben, hogy ellazítsa állkapcsát. Összezárt fogsorát a hangrobbanás darabokra törte volna, mint egy kirakatüveget. A gránát felrobbant, sűrített hang keltette légnyomás söpört tizenegy embert a szoba összes sarka felé, míg a legkülönbözőbb falakkal nem sikerült érintkezésbe lépniük. A szerencsésebbek válaszl.ilakat találtak el, és simán átszálltak rajta. A kevésbé szerencsések téglafalakba csapódtak. Ilyenkor reccsent, tört ez-az. Nem a téglák.

Artemis biztonságban volt Butler medveölelésében. A testőrnek sikerült egy stabil ajtókerethez cövekelnie magát, s karjai közé kapnia a repülő fiút. Szert tettek egy kis lépéselőnyre Spiro bérgyilkosaival szemben: a fogaik épek voltak, nem voltak nyílt csonttöréseik, és a hangszűrő szivacsok összezártak, megóva dobhártyájukat a beszakadástól.

Butler átvizsgálta a helyiséget. A sok bérgyilkos egytől egyig a földön hevert, és a fülét markolászta. Pár napon belül nem várható változás az összeakadt szemekben sem. A komornyik előhúzta vállhevederéből a Sig Sauert.

– Maradjon itt! – rendelkezett. – Átkutatom a konyhát! Artemis visszaült székébe, és kissé reszketegen kapkodta a levegőt. Köröskörül por, fájdalmas nyöszörgés, káosz. Butler ismét megmentette mindkettejüket. Nincs veszve minden. Még az is lehet, hogy utolérik Spirót, mielőtt elhagyná az országot. Butlernek van egy kapcsolata a heathrow-i biztonságiaknál: Sid Commons, volt királyi tengerész kommandós, akivel együtt testőrködött Monte-Carlóban. Hatalmas alak tűnt elő, eltakarta a napfényt. Butler jött vissza a felderítésből. Artemis mély lélegzetet vett, és – rá legkevésbé sem jellemző módon – csaknem érzelemtől remegő hangon szólalt meg:

– Butler, most már tényleg beszélnünk kéne a fizetésedről.

Csakhogy nem Butler volt az. Hanem Arno Blunt. Mindkét kezében tartott valamit. Bal tenyerén két apró kúp volt sárga habszivacsból.

Füllugó – köpte a szavakat törött fogsorán át. – Minnig be’akom lövöllözés előtt. Jó kis csuccs, mi?

Blunt másik kezében hangtompítós pisztoly volt.

– Előbb téged – mondta -, utána az o’ángutánt.

Arno Blunt felhúzta a pisztolyt, röviden célzott, aztán lőtt.