HATODIK FEJEZET: TÁMADÁS A FOWL-BIRTOK

ELLEN

RÉSZLET ARTEMIS FOWL NAPLÓJÁBÓL

2. LEMEZ. KÓDOLT

Apám végre magához tért, s ez természetesen nagy megkönnyebbülés volt számomra, ám utolsó szavai nem hagytak nyugodni.

Nem az arany a legfontosabb a világon, Arti

– ezt mondta. – Még csak a hatalom sem. Nekünk itt mindenünk megvan, ami igazán számít: itt vagyunk egymásnak.

Lehet, hogy a gyógyerő így megváltoztatta apámat? Meg kell tudnom. Négyszemközt kell beszélnem vele. Másnap hajnali háromkor rávettem Butlert, hogy vigyen vissza a kórházba a bérelt Mercedesen.

Apám még ébren volt, égett a lámpája, s a Háború és Békét olvasgatta.

– Akciófilmnek elég gyönge volna – mondta. Már megint viccelődik. Próbáltam mosolyogni, de a szájam megtagadta az együttműködést.

Apám becsukta a könyvet.

– Már vártalak, Arti. Beszélnünk kell. Meg kel! vitatnunk egyet-mást.

Vigyázzban álltam az ágy lábánál.

– Úgy van, apám. Szomorúan mosolygott.

– Milyen kimért vagy. Emlékszem, én is pont így társalogtam apámmal. Néha az az érzésem, fogalma sem volt róla, ki vagyok én, és attól tartok, hogy ez velünk is megismétlődik. Mindenesetre beszélnünk kell, fiam, mégpedig nem a bankszámlákról. Nem is a részvényekről, kamatokról. Nem a cégegyesítésekről. Egyáltalán nem üzletről szeretnék beszélni, hanem rólad.

Ettől féltem.

– Rólam? A te dolgod most sokkal fontosabb, apa.

– Lehet, de én nem nyugszom, míg anyádat meg nem nyugtathatom felőled.

– Megnyugtatni? – tettem, mintha nem érteném.

– Csak sose játszd az ártatlant, Artemis. Fölhívogattam egy-két jogi képviselőnket Európa-szerte. És megtudtam, hogy igencsak tevékeny voltál a távollétemben. Roppantul tevékeny.

Vállat vontam, bizonytalanul afelől, hogy ez most korholás vagy dicséret.

– Nem is olyan régen még módfölött imponált volna a tevékenységed. Hallatlan merészség és elszántság egy fiatalkorútól! De most apaként szólok hozzád, Arti. Változtatnunk kell. Jogod van a saját gyermekkorodhoz. Ez a kívánságom, és anyádé is. A vakáció végével vissza kell térned az iskolába, és rám hagyni az üzletet.

– De apa!

– Bízz bennem, Arti. Régebben vagyok az üzletben, mint te. Megfogadtam anyádnak, hogy a Fowlok mától jó útra térnek. Mégpedig az összes Fowl. Kaptam egy új esélyt az élettől, és ezt nem akarom pénzhajhászásra pazarolni. Család leszünk végre. Igazi család. Mostantól a Fowl név becsületet és tisztességet fog jelentem. Benne vagy?

– Egyetértek – csaptam a tenyerébe.

No és akkor a kis találkám a chicagói Jon Spiróval? Nos, úgy döntöttem, ezt még végrehajtom terv szerint. Egyetlen, utolsó kis kaland, és aztán a Fowl család rendes családdá válhat. Végül is velem lesz Butler. Mi baj történhet akkor?

FOWL-BIRTOK

Butler kinyitotta a szemét. Otthon volt, Artemis mellette szunyókált egy karosszékben. A fiú mintha száz évet öregedett volna. Nem is csoda, mindazok után, amin keresztülment. De hát annak az életnek már vége! Mindenestül.

– Van itt valaki? – mondta a komornyik. Artemis abban a pillanatban magához tért.

– Butler! Hát visszatértél közénk!

Butler föltámaszkodott a könyökére, ami meglehetős erőfeszítésébe került.

– Mondhatom, meghökkentő. Nem gondoltam, hogy viszontlátom valaha is. Vagy bárki mást, ami azt illeti.

Artemis vizet töltött a kancsóból.

– Igyál, barátom. És pihenj!

Butler lassan kortyolta a vizet. Fáradt volt, sokkal fáradtabb, mint életében valaha. Gyakran érzett már kimerültséget küzdelem után, de ez valami mélyebb volt annál.

– Artemis, mi történt? Nekem nem kéne életben lennem! De ha egyszer életben vagyok, akkor rettenetes fájdalmakat kéne éreznem most.

Artemis az ablakhoz lépett és kibámult.

– Blunt lelőtt. Halálos sebet kaptál, és Berkenye nem volt a közelben. Hát kénytelen voltalak lefagyasztani, míg megérkezik.

Butler a fejét rázta.

– Kriogenika? Nem, csak Artemis Fowl. Gondolom, a halas fagyasztóba rakott.

Artemis rábólintott.

– Remélem, nem váltam félig pisztránggá. Artemis lassan a barátja felé fordult, arca mosolytalan volt.

– Voltak komplikációk.

– Komplikációk?

A fiú nagy levegőt vett.

– Nagyon nehéz gyógyítás volt. Nem lehetett tudni, mire jutunk. Kisgebe figyelmeztetett, hogy túl sok lehet a szervezetednek, de én ragaszkodtam hozzá, hogy elvégezzék.

Butler felült.

– Artemis, ez rendben van, higgye el. Végül is élek. Mindenképpen ez volt a jobb megoldás.

Artemis nem volt ebben annyira biztos. Gyöngyház keretű tükröt vett elő a fiókból.

– Készülj fel a legrosszabbra, és aztán nézz bele! Butler mély levegőt vett, majd a tükörbe nézett.

Megmozgatta az állkapcsát, aztán megcsipdeste a szeme alatti táskákat.

– Mennyi ideig voltam odaát? – kérdezte végül.

BOEING 747 AZ ÓCEÁN FÖLÖTT

Tőzeg úgy találta, az lesz a feladat szabotálásának legegyszerűbb módja, ha addig hecceli Surranót, míg be nem csavarodik. Kivételes tehetsége volt a hecceléshez, és imádta is. Egyszerűen nem tudott vele betelni.

A két jelentéktelen termetű gengszter egymás mellett kapott helyet a Boeingben. Első osztályról figyelhették az alattuk elhúzó felhőket – ez az egyik előnyös oldala annak, ha Antonelliéknek dolgozik az ember.

Tőzeg nagyot húzott a pezsgős poharából.

– Szóval akkor, Papucs barátom...

– Surranó!

– Hja, igaz, Surranó. Hogy is van ez a tetkóiddal? Surranó föltűrte az ingujját, hogy eldicsekedhessen a karján ékeskedő, vércsöpp-szemű türkizkék kígyóval (szintén saját tervezés).

– Minden elvégzett munka után csináltatok egyet.

– Á! – ragyogott föl Tőzeg. – Szóval valahányszor kifestesz egy konyhát, új tetkót csináltatsz?

– Nem olyan munka, marha.

– Hát akkor milyen?

Surranó a fogát csikorgatta.

– Betűzzem?

Tőzeg fölmarkolt egy kis sósmogyorót.

– Á, ugyan. Én nem jártam iskolába. Mondd csak úgy egyszerűen.

– Ennyire nem lehetsz barom! Antonelli nem alkalmaz debileket!

– Biztos vagy ebben? – hunyorított dévajul Tőzeg. Surranó végigtapogatta az ingét, hátha mégis talál egy icipici revolvert.

– Csak várj, míg végzünk, okos tojás. Majd akkor elbeszélgetünk.

– Folyton ezt mondogatod, Sunnyogó.

– Surranó!

– Felőlem... – és Tőzeg a repülős magazin mögé húzódott. Túlságosan is könnyű dolga volt. A gengszter máris alaposan ki volt billenve. Elég még egykét óra Tőzeg társaságában, és habzani kezd a szája.

DUBLINI REPTÉR, ÍRORSZÁG

Tőzeg és Surranó minden gond nélkül átjutott a vámvizsgálaton. Végtére is egyszerű állampolgárok voltak, akik otthon akarják tölteni szabadságukat. Hogy bármi közük is volna holmi gengszterekhez? Ugyan ki hallott már ilyet? Ki hallott már törpe gengszterekről? Soha senki. De talán csak azért nem, mert annyira profik.

Az útlevél-ellenőrzés új alkalmat nyújtott Tőzegnek Surranó bőszítésére.

A tiszt minden erejével azon volt, hogy ne vegyen tudomást Tőzeg magasságáról. Pontosabban annak hiányáról.

– Nos tehát, Cylapat úr, kis családi látogatás? Tőzeg bólintott.

– Pontosan, uram! Anyám családja killarney-i.

– Mm, igen?

– Mulligan! Majdnem eltrafálta, alig pár hang különbség.

– Nahát, magának színpadon volna a helye.

– Vicces, hogy ezt mondja, mert...

A szegény tiszt némán felnyögött. Már csak tíz perc lett volna a munkaideje végéig.

– Nem is gondoltam komolyan... – motyogta erőtlenül.

– ...mert barátommal, Mr. McGuire-ral éppenséggel föllépünk egy karácsonyi jótékonysági előadáson. A Hófehérkét adjuk; én Tudor leszek, a barátom meg Kiskuka.

A tiszt kipréselt magából egy mosolyt.

– Nagyszerű! Kérem a következőt.

Tőzeg úgy folytatta, hogy hallja az egész sor.

– Mr. McGuire-ra persze úgy illik ez a Kiskuka-szerep, mintha egyenesen rászabták volna, már ha értik, mire célzok.

Surranó nyílt színen kitért a hitéből.

– Rohadt kis csipszar! – tajtékzott. – Most kinyírlak! Te vagy a következő tetkóm! Te vagy a következő!

Tőzeg helytelenítően ciccegett, míg Surranót elborították a biztonsági őrök.

– Hiába, színész – mondta. – Ezek mind idegemberek.

Surranót három órával később eresztették csak szabadon, miután tüzetesen átkutatták, és telefonon konzultáltak a szülővárosa plébánosával. Tőzeg a bérelt autóban várta – ez különleges modell volt, megemelt vezetőüléssel és pedálokkal.

– Az idegállapotod súlyosan veszélyezteti az akciónk sikerét – fordult a társához „őszinte kőkemény” modorban. – Ha nem vagy képes uralkodni magadon, kénytelen leszek fölhívni Frazetti kisasszonyt.

– Indulj – vetette oda rekedten a fémműves. – Ennyi legyen elég ez egyszer.

– Na jó. De jegyezd meg, hogy nincs több esélyed. Még egy ilyen ribillió, és szétharapom a lejed.

Surranó most nézte meg első ízben a társa fogsorát. Hatalmas, hófehér fogai voltak, szögletesek, akár egy-egy sírkő, és zavaróan, megfélemlítően sok volt belőlük. Lehet, hogy Cylapat valóban képes megtenni, amivel fenyegetőzik? Surranó úgy gondolta, ez azért mégsem valószínű. Csak ideges egy kicsit a vizsgálatok után. De mégis volt valami hátborzongató a törpe vigyorában, ami titkos, rémítő képességeket sejtetett.

Olyanokat, amiket a fémműves jobb szeretett volna nem megismerni.

Tőzeg vezetett, Surranó pedig egész idő alatt telefonálgatott a mobilján. Egyszerű volt összeszedni néhány régi cimborát, s ettől fegyvert, attól hangtompítót, amattól sisakrádiót beszerezni, majd megkérni, hogy mindezt hagyják számukra egy táskában a Fowl-birtokhoz vezető bekötő útnál. Surranó társai a hitelkártyát is elfogadták, úgyhogy a feketepiacon megszokott alkudozási macsó-komédiára sem volt szükség. Surranónak, míg a fegyvert és a környezetet ellenőrizte, sikerült visszanyernie megszokott fölényérzetét.

– Nyilatkozz, Toz! – fordult társához, úgy kuncogva, mint aki ezzel az ócska rímmel élete legjobb viccét vágta ki (sajnos, ez is volt a szomorú igazság). – Van-e már valami terved?

Tőzeg le nem vette a szemét az útról.

– Na, ne már. Azt hittem, te vagy itt az agyafúrt. A tervezés a te dolgod. Én csak bemegyek és ajtót nyitok.

– Úgy is van. Én vagyok az agyafúrt, és ezt Fowl úrfi is be fogja látni, ha meghallgatta a mondanivalómat.

– Fowl úrfi? – álmélkodott ártatlanul Tőzeg. – Nem mondod, hogy valami kölyökért megyünk?

– Nem holmi egyszerű kölyök az – magyarázta Surranó, megszegve ezzel minden parancsot. – Hanem Artemis Fowl. A Fowlok bűnbirodalmának örököse. Van neki valamije, ami kell Frazetti kisasszonynak. Mi pedig azért jöttünk, hogy megértessük a kis nyamvadékkal, milyen fontos, hogy velünk jöjjön, és elmesélje, ami a szívét nyomja.

Tőzeg görcsösen markolta a kormányt. Ezt korábban kellett volna megtudnia. De hát fontosabb volt meggyőzni Carla Frazettit, hogy ne másik csapatot küldjön. Artemis bezzeg tudná, mi a teendő. Valamiképpen el kell jutnia hozzá, még Surranó előtt. Egy mobiltelefon meg egy mosdó. Ennyi kellene mindössze. Örök kár, hogy nem szerzett mobilt, de hát nemigen volt kit hívogatnia. Meg aztán ott van Kisgebe, és az ember sosem lehet elég óvatos. Az a kentaur egy tücsköt is be tudna mérni a százezer közt a mezőn.

– Be kéne szereznünk ezt-azt – javasolta Surranó. – Napokig is eltarthat, míg föltérképezzük a helyet.

– Á, ugyan. Ismerem, mint a tenyeremet. Kiraboltam már egyszer, fiatalabb koromban. Nem téma.

– És hogyhogy ezt nem említetted korábban...?

Tőzeg csúf kézmozdulattal korholt egy túlságosan tolakodó teherautósofőrt.

– Tudod, hogy megy ez. Megbízásra dolgozom, a bérem attól függ, milyen nehéz a meló. Ha elkottyantom, hogy jártam már itt, abban a pillanatban tíz rongy röpül ki a zsebemből.

Surranó nem vitázott, belátta az igazát. Az ember mindig túlozza a feladat nehézségét. Egyáltalán bármit megtesz, hogy többet préseljen ki a megbízóból.

– Szóval akkor bejuttatsz minket oda.

– Én bejutok. Aztán visszajövök érted. Surranó gyanút fogott.

– Miért nem mehetek rögtön veled? Sokkal egyszerűbb volna, mint odakint szerencsétlenkedni fényes nappal.

– Először is eszem ágában sincs fényes nappal odamenni. Másodszor pedig természetesen velem jöhetsz, ha van kedved átmászni a pöcegödrön, aztán föl kilenc métert a klozetlefolyón.

Surranó a puszta gondolatra is kénytelen volt ablakot nyitni.

– Oké, tehát kijössz értem. De rádiókapcsolatban maradunk. Bármi katyvasz van, azonnal értesítesz.

– Igenis, főnök – felelte Tőzeg, miközben beillesztette a hallgatót szőrös fülébe. – A világért sem szeretném, hogy lekésse a kis randevúját az elrabolandó gyerekkel.

A szarkazmus nagy ívben elröpült Surranó feje fölött.

– Úgy is van. Én vagyok a főnök. És neked nincs fontosabb dolgod a világon, mint hogy el ne baltázd a találkámat.

Tőzeg kénytelen volt minden erejével a szakállára koncentrálni, nehogy teljesen felkunkorodjon. A törpék szőrzete rendkívül érzékeny a hangulatokra és érzelmekre, különösen az ellenséges érzelmekre. Ebből a fickóból pedig csak úgy sütött az ellenségesség. A kistermetű páros nem nézett virágzó közös jövő elébe.

Tőzeg a Fowl-birtok fala mellett parkolta le a kocsit.

– Biztos vagy benne, hogy ez az? – kérdezte Surranó. Tőzeg göcsörtös ujjával a cirádás kovácsoltvas kapura mutatott.

– Látod, mi van oda írva? Fowl-birtok.

– Az.

– Nos hát, ebből jó eséllyel lehet arra következtetni, hogy ez lesz a Fowl-birtok.

Ennyi maró iróniát még Surranó sem engedhetett el a füle mellett.

– Bejuttatsz oda, Cylapat, mert különben...

Tőzeg kivillantotta a fogait.

– Mert különben?

– Mert különben Frazetti kisasszony roppant bosszús lesz – mondta erőtlenül Surranó. Tisztában volt vele, hogy macsó modora veszített meggyőző erejéből. Keményen elszánta, hogy az első adandó alkalommal megtanítja Toz Cylapatot kesztyűbe dudálni.

– Azt pedig nem vennénk a lelkünkre – mondta Tőzeg. Lekászálódott a megemelt vezetőülésről, és a csomagtartóhoz ment a táskájáért. Ebben a táskában jó néhány igen szokatlan betörőszerszám is lapult, melyeket Tőzeg a New York-i tündér kapcsolataitól szerzett. Nagyon remélte, hogy ezúttal nem lesz rájuk szükség. Nem, ha sikerül úgy bejutnia a Házba, ahogy tervezi.

Bekopogtatott az anyósülés ablakán. Surranó lehúzta az üveget.

– Mi van?

– Csak emlékeztetlek, hogy ne mozdulj innen, míg érted nem jövök.

– Ennek parancsszaga van, Cylapat. Netán te parancsolgatsz?

– Hogy én? – vicsorította ki Tőzeg a teljes fogsorát. – Én parancsolgatok? Álmomban se jutna eszembe!

Surranó visszahúzta az ablakot.

– Hát nem is ajánlom – morogta, mikor már egy szép, vastag golyóálló üveget tudhatott arca és az ominózus fogsor között.

Odabent a Fowl-házban Butler épp végzett a hajnyírással és borotválkozással. Megint kezdett úgy kinézni, mint régen. Épp csak öregebben valamivel.

– Kevlár, azt mondja? – vizsgálgatta mellkasán a megfeketedett bőrt.

Artemis bólintott.

– Úgy látszik, maradt néhány rost a sebben, és a gyógyításkor ezek is kiegészítették magukat. Kisgebe szerint ez az újfajta szövet visszafogja egy kicsit a légzést, de ahhoz nem elég sűrű, hogy golyóálló legyen. Illetve kiskaliberű golyókhoz azért elég.

Butler begombolta az ingét.

– Minden másképpen lesz, Artemis. Nem őrizhetem többé.

– Nem is lesz szükség rá. Berkenyének igaza volt. Az én nagyszabású terveim miatt mindig bajba kerül valaki. Attól fogva, hogy végeztem Spiróval, teljesen az iskolázásomra fogok összpontosítani.

– Hogy végzett Spiróval? Milyen könnyedén mondja ezt! Spiro nagyon veszélyes ember, Artemis. Azt hittem, ennyit sikerült megértenie.

– Megértettem, barátom, hidd el. Soha többi' nem fogom alábecsülni. Már kezd kialakulni a tervem. Visszaszerezhetjük a Kockát, és ártalmatlanná tehetjük Spirót, feltéve, hogy Berkenye hajlandó segíteni.

– Hol van Berkenye? Köszönettel tartozom neki. Már megint.

Artemis kinézett az ablakon.

– Elment, hogy elvégezze a Szertartást. Nyilván sejted, hogy hol.

Butler bólintott. Délkelet-írországban találkozott először Berkenyével, a tündérek egy szent helyén, ahol a lány épp az erőit visszatérítő Szertartást végezte. Igaz, Berkenye nem így mondta volna, hogy „találkoztak”. Inkább úgy, hogy Butler elrabolta.

– Egy órán belül vissza kell érnie. Szerintem pihenhetnél egyet addig.

Butler a fejét rázta.

– Pihenni később is ráérek. Most ellenőriznem kell a birtokot. Nem valószínű, hogy Spiro emberei máris ideértek, de sosem lehet tudni. A testőr odalépett a műszerfalhoz, mely a biztonsági rendszer működéséről adott számot. Artemis jól látta, hogy minden egyes lépés erőfeszítésébe kerül. Ezzel az új szövettel a mellkasában egy lépcsőmászás is megpróbáltatás lesz a számára.

Butler osztott képernyőre állította a monitort, hogy minden helyszínt egyszerre lásson. Az egyik apró képernyőn fölfedezett valami érdekeset, úgyhogy kinagyította.

– Nocsak, nocsak – kuncogott. – Lám, ki jött el látogatóba!

Artemis odalépett mellé. A képernyőn parányi alak tűnt fel, aki csúnyákat mutogatott a konyhaajtó fölötti kamerának.

– Szájlapáti Tőzeg – mondta Artemis. – Pont vele szerettem volna találkozni.

Butler kihozta Tőzeg képmását a nagy képernyőre.

– No igen. De őt vajon mi hozhatta ide?

A törpe a tőle megszokott színpadias sápítozással kikövetelt magának egy szendvicset, mielőtt hajlandó lett volna magyarázatba bocsátkozni. Nem volt szerencséje: a szendvics elkészítésére Artemis vállalkozott. Hamarosan visszatért a konyhából, tálcán cipelve valamit, ami leginkább földrengés sújtotta területnek nézett ki.

– Úgy látszik, nehezebb dolog ez, mint hinné az ember

– magyarázta.

Tőzeg kikattintotta roppant állkapcsát, és az egész miskulanciát egy falásra a szájába öntötte. Aztán perceken át csak rágott, végül könyékig benyúlt a szájába, és előhúzott egy pulykacsontot.

– Kicsit kevés volt a mustár – jelentette, és leporolta magáról a morzsákat, de közben véletlenül bekapcsolta az ingére erősített mikrofont is.

– Nagyon szívesen, váljék egészségedre – felelte Artemis.

– Te tartozol köszönettel nekem, sárfi – vágta rá Tőzeg. – Csak azért jöttem idáig Chicagóból, hogy megmentsem az életed. Ez talán csak megér egy nyamvadt szendvicset, mi? A „szendvicset” persze meglehetősen tág értelemben értettem.

– Chicago? Jon Spiro küldött? A törpe a fejét rázta.

– Nincs kizárva, de nem személyesen. Én az Antonelli családnak dolgozom. Persze fogalmuk sincs arról, hogy tündér törpe vagyok, csak annyit tudnak, hogy én vagyok a legjobb betörő a világon.

– A chicagói államügyész bebizonyította, hogy Spiro kapcsolatban áll Antonelliékkel. Vagy legalábbis megpróbálta.

– Egy kutya. A terv mindenesetre az volt, hogy én bejutok ide, aztán a társam rábeszél, hogy tarts velünk Chicagóba.

Butler áthajolt az asztalon.

– És hol van most a társad, Tőzeg?

– Odakinn a kapunál. Az a pöttöm, mérges fickó. Örülök, hogy egészben látlak, nagyfiú. Az a hír járta, hogy meghaltál.

– Meg is haltam – bólintott Butler, és a biztonsági műszerfalhoz lépett. – De most már jobban vagyok.

Surranó apró spirálfüzetet húzott elő a mellzsebéből. Ide jegyezte föl mindazokat a mondásokat, amelyek jól beváltak éles helyzetben. Az igazi gengszter mindig slágfertig... legalábbis a filmeken. Ellágyult mosollyal forgatta az oldalakat.

Ideje lezárni a bankszámláját. Végleg. Larry l^;errigamo, banktisztviselő, augusztus 9.

Sajnos, a meghajtóját töröltetni kellett. Dávid Spinski, hekker, szeptember 23.

Neked sincs több sütnivalód. Morty, a Pék, július 17. Pompás kis anyag. Egy szép nap Surranó talán nekilát az emlékiratainak.

Még elérzékenyülten kuncogott maga elé, mikor a fülében Toz hangja szólalt meg. Először azt hitte, hozzá beszél a majom, de aztán rájött, hogy a kliensnek dumál.

– Te tartozol köszönettel nekem, sárfi – mondta Cylapat. – Csak azért jöttem idáig Chicagóból, hogy megmentsem az életed.

Hogy megmentse az életét! Toz az ellenségnek dolgozik, és volt olyan hülye, hogy megfeledkezett a mikrofonról.

Surranó kikászálódott a kocsiból, és gondosan bezárta maga után. Ha el találják lopni, oda a letét, és Frazetti kisasszony könyörtelenül levonja a béréből. A főkapu mellett volt a falon egy kis gyalogkapu is. Toz Cylapat ezt nyitva hagyta. Surranó beosont, és végigsietett a házhoz vezető allén, vigyázva, hogy a fák árnyékában maradjon.

A fülében egyre csak locsogott Toz hangja. Kiteregette az egész tervet a Fowl gyerek előtt, pedig az még csak meg sem fenyegette, nem hogy kényszerítette volna. Teljesen magától mondott el mindent. Kezdettől az ír kölyöknek dolgozott. Ráadásul még csak nem is Toznak hívják, hanem Tőzegnek. Hát ez meg miféle név? Tőzeg, és a tetejébe tündér törpe. Az egész egyre betegebben hangzik. Talán ez valami banda neve? Nem valószínű. Hát hogy hangzik az, hogy tündér törpék? így akarják megfélemlíteni a konkurenciát?

Surranó végigügetett az allén, elegáns platánfák és egy valódi, hamisítatlan krokettpálya mellett. A vízikért széle körül egy pár páva pipiskedett. Surranó felhorkant: még hogy vízikert! Amíg nem jöttek divatba ezek a kertrendező műsorok a tévén, addig az ilyesminek kacsaúsztató volt a becsületes neve.

A házhoz érve keresni kezdte a szolgálati bejáratot. Végre egy táblára akadt: „Szállítmányozók fáradjanak a hátsó ajtóhoz”. Köszi, puszi, gondolta Surranó, még egyszer ellenőrizte a fegyvert és a hangtompítót, majd lábujjhegyen elosont a hátsó traktus irányába.

Artemis összeráncolt orral szimatolt.

– Mi ez a szag?

Tőzeg kikukkantott a frizsiderből.

– Sajnos én – mormolta egy embertelen adag ennivalón keresztül. – Napvédő krém. Tényleg undorító, de még szörnyűbb szagom volna nélküle. Képzelj el néhány csík szalonnát egy lapos sziklán a Death Valley-ben.

– Inkább nem.

– A törpék földalatti lények – magyarázta Tőzeg. – Mi már a Frond dinasztia idején is odalent éltünk...

Frond az első elf király volt, s az ő idejében tündérek és emberek még együtt lakták a felszínt.

– Fényérzékeny lényeknek szörnyű macera az emberek közt élni. Őszintén szólva kezd is már lassan az agyamra menni ez az élet...

– Kívánságod parancs – csapott le rá Surranó hangja. A kicsiny bandita a konyhaajtóban állt, kezében gigászi fegyverrel.

Tőzeg, becsületére legyen mondva, azonnal magához tért.

– Hisz mondtam, hogy odakint várj.

– Mondtad, mondtad. Én meg úgy gondoltam, mégis bejövök. És mit látok? Szó sincs pöcéről meg csatornáról. Tárva-nyitva áll a hátsó ajtó.

Tőzegnek megvolt az a szokása, hogy csikorgatta a fogát gondolkodás közben. Olyan hangot adott, mint mikor egy csomó krétát egyszerre dörzsölnek a táblához.

– Úgy, igen... hatalmas mázli. Én is azon jöttem be, de a fiú sajnos rajtakapott. Épp beférkőztem volna a bizalmába, erre te jössz és mindent elrontasz.

– Ne erőlködj. Be van kapcsolva a mikrofonod. Mindent hallottam, amit csak mondtál, Cylapat. Vagy inkább Tőzeg, a tündér törpe?

Tőzeg félig rágottan lenyelte a szájába halmozott rakományt. Már megint a hatalmas szája vitte bajba...

de talán ki is segíthetné akkor? Ha kiakasztaná az állkapcsát, elnyelhetné a kis orgyilkost. Nyelt ő már ennél nagyobb falatot is. Egy gyors törpegáz-kitörés segítségével rá is vethetné magát. Csakhogy nem sül-e el előbb az a fegyver: Surranó elkapta a pillantását.

– Jól van, kisember – mondta, és felhúzta az elsütő szerkezetet. – Csak próbáld meg. Meglátjuk, mire jutsz.

Artemis is a fejét törte. Tudta, hogy ő maga biztonságban van egyelőre. Ez a jövevény nem bánthatja, nem arra szól a parancsa. Tőzegnek viszont ütött az utolsó órája, és nincs, aki megmentse. Butler nincs itt, és túl gyönge is a beavatkozáshoz. Berkenye elment a Szertartását végezni. És Artemis maga nem éppen kiváló fizikai téren. Meg kell próbálni alkudozni.

– Tudom, hogy miért jött – kezdte. – A Kocka titkát akarja. El is mondom, ha nem bántja a barátomat.

Surranó meglengette a fegyvert.

– Persze. Megcsinálsz szépen mindent, amit mondok, majd ha mondom. Talán pityeregni is fogsz, mint egy kislány. Előfordul.

– Jól van. Mindent elmondok, amit tudni akar. De ne lőjön le senkit.

Surranó vigyort nyomott el.

– Naná! Pompás. Szép csöndben velem jössz, én meg a légynek sem ártok. Becsszó!

Butler lépett a konyhába. Arca verítékes volt, nehezen kapkodta a levegőt.

– Utánanéztem odakint – zihálta. – A kocsi üres, a másik fickó...

– Itt van – egészítette ki Surranó. – Mindenki tudja már, csak maga nem, tata. Ügyeljen a hirtelen mozdulatokkal, akkor talán nem kap szívrohamot.

Artemis látta, hogy Butler tekintete ide-oda cikázik a konyhában. Kétségbeesetten keres valami szegletet, bármit, hogy megmentse őket. A tegnapi Butler talán képes is volna rá, de ez a mai tizenöt évvel öregebb, és még magához sem tért igazán a mágikus kezelés megpróbáltatásából. A helyzet reménytelen.

– Megkötözhetné a többieket – próbálkozott Artemis –, aztán mi ketten elmegyünk.

Surranó a homlokára ütött.

– Micsoda nagyszerű ötlet! És aztán még kitalálhatnál nekem néhány hasonló időhúzást, ha már egyszer ekkora amatőr vagyok!

Surranó megérezte, hogy egy árnyék vetődik a hátára. Sarkon perdült. Az ajtóban egy lány állt. Nesze neked, még egy szemtanú. Carla Frazetti igencsak borsos számlát fog kapni. Nem ilyen munkáról volt szó odahaza!

– Oké, Miss, gyerünk, álljon a többihez. És ne csináljon semmi butaságot.

A lány átcsapta a haját a vállán, és megrebegtette csillogó zöld szemhéját.

– Sosem teszek butaságokat – felelte. Aztán váratlanul előrenyúlt, megragadta Surranó fegyverének závárzatát, és gyakorlott mozdulattal lecsavarintotta a pisztolyról. A fegyver tökéletesen használhatatlanná vált, legföljebb szöget kalapálni lehetett volna vele.

Surranó visszarántotta a pisztolyt.

– Hé, hé! Nézzenek oda! Nehogy már véletlenül megsebezzem! Ez pisztoly, elsülhet!

Ahogy azt Surranó elképzelte.

A gengszter tovább fenyegetőzött a haszontalan vasdarabbal.

– Vissza, kicsi lány. Nem mondom még egyszer.

– Mert mi lesz, ha nem? – dugta az orra alá Juliet a závárt. – Akkor lepuffantasz ezzel?

Surranó összeakadt szemmel bámulta a szökevény fém alkatrészt.

– Hé, hát ez egy...

Ekkor Juliet olyan erővel vágta mellbe, hogy átszakította a reggelizőpultot.

Tőzeg végignézett az eszméletlen gengszteren, aztán

– Te Butler. Csak egy ötlet... de ha engem kérdeznek, hogy ki ez, azt mondanám, a tesód.

– Igazad is volna – felelte a komornyik, és magához ölelte Julietet. – Ugyan miből gondoltad?