18

A jegyzőkönyv

Noirtier feketébe öltözve, karosszékében ülve várakozott.

Mikor beléptek azok hárman, akiket várt, az ajtóra nézett, amelyet komornyikja azonnal becsukott.

- Jól vigyázzon - mondta Villefort halkan Valentine-nek, aki nem tudta egészen elrejteni örömét -, ha Noirtier úr olyasmit akar közölni, ami megakadályozhatná házasságát, megtiltom, hogy megértse.

Valentine elpirult, de nem válaszolt.

Villefort Noirtier-hoz közeledett.

Itt van Franz d'Épinay úr - kezdte. - Hivatta, uram, és ő eleget tett kívánságának. Kétségtelen, hogy ezt a találkozást már régóta áhítjuk, és nagyon fogok örülni, ha e találkozás során bebizonyul, milyen alaptalanul ellenezte Valentine házasságát.

Noirtier mindössze egy olyan pillantással felelt, aminek láttára Villefort ereiben megfagyott a vér.

Szemével jelt adott Valentine-nek, hogy jöjjön közelebb.

Megszokott módszerének köszönhette a fiatal lány, ahogyan nagyapjával beszélgetni szokott, hogy csakhamar rátalált a kulcs szóra.

Most a béna öregember szemébe nézett, úgy kért tőle tanácsot, mire Noirtier a két ablak közé állított kis szekrény fiókjára szegezte tekintetét.

Valentine kihúzta a fiókot, és valóban talált is egy kulcsot benne. Mikor kezében volt a kulcs, és az aggastyán jelezte, hogy igenis, ezt a kulcsot kérte, a béna öregember tekintete egy évek óta feledésbe ment íróasztalra tapadt. Mindenki azt hitte, hogy abban csak haszontalan limlomok lehetnek.

- Kinyissam az íróasztalt? - kérdezte Valentine.

- Igen - intett az öreg.

- A fiókjait húzzam ki?

- Igen.

- Az oldalsókat?

- Nem.

- A középsőt?

- Igen.

Valentine kihúzta a fiókot, és egy iratcsomót talált benne.

- Ezt akarod, drága nagyapa?

- Nem.

A fiatal lány sorjában elővette a többi iratot is, míg csak a fiók ki nem ürült.

- Most már üres a fiók - jegyezte meg.

Noirtier szeme a szótárra meredt.

- Igen, nagyapa, értem - mondta a leány.

Ezzel felsorolta az ábécé betűit. A t-hez érve, Noirtier megállította. Valentine kinyitotta a szótárt, és elkeresgélt egészen a titok szóig.

- Ó, hát valami titokról van szó? - kérdezte Valentine.

- Igen - intette Noirtier.

- És ki tud erről a titokról?

Noirtier arra az ajtóra nézett, amelyen az inas távozott.

- Barrois?

- Igen - jelezte Noirtier.

- Hívjam be?

- Igen.

Valentine az ajtóhoz ment, és beszólította Barrois-t.

Ezalatt Villefort homlokán a verejték patakzott végig türelmetlenségében, Franz pedig elkábult a csodálkozástól.

Az öreg komornyik megjelent.

- Barrois - mondta Valentine -, nagyapám azt parancsolta, hogy ennek a szekrénykének a fiókjából vegyem ki az ott levő kulcsot, nyissam ki ezt az íróasztalt, és húzzam ki a középső fiókját. No, most valami titkos rekesz is van ebben a fiókban, úgy látszik, ön ismeri a titkát, kérem, nyissa ki.

Barrois az öregre pillantott.

- Engedelmeskedjék - mondta Noirtier értelmes tekintete.

Barrois szót fogadott. Kettős fenék nyílt ki, és egy fekete szalaggal átkötött iratcsomó vált láthatóvá.

- Ezt kívánta, uram? - kérdezte Barrois.

- Igen - jelezte Noirtier.

- Kinek kell átadni ezeket az iratokat? Villefort úrnak?

- Nem.

- Valentine kisasszonynak?

- Nem.

- Franz d'Épinay úrnak?

- Igen.

Franz csodálkozva lépett oda.

- Nekem, uram? - kérdezte.

- Igen.

Franz átvette Barrois-tól az iratokat, és borítékjáról a következőt olvasta le:

Halálom után barátom, Durand tábornok őrizetére bízom, aki halála előtt adja át e csomagot a fiának, azzal a paranccsal, hogy őrizze meg, mivel nagy fontosságú iratot tartalmaz.

- És most mit tegyek ezzel az irattal, uram? - kérdezte Franz.

- Kétségtelenül lepecsételve őrizze meg, úgy, ahogy van - jegyezte meg a királyi ügyész.

- Nem, nem - felelte élénken Noirtier szeme.

- Azt akarod talán, hogy ez az úr elolvassa? - kérdezte Valentine.

- Igen - felelte az aggastyán.

- Hallja, báró úr, nagyapám azt kívánja, hogy olvassa el ezt az iratot - mondta Valentine.

- Akkor üljünk le - mondta Villefort türelmetlenül -, mert az bizony jó időbe kerül.

- Üljenek le - intett szemével az öregember.

Villefort leült, de Valentine állva maradt apja mellett, és karosszéke támlájához támaszkodott. Franz is ott állt mellette.

A kezében tartotta a titokzatos írást.

- Olvassa - mondta az öregember tekintete.

Franz kibontotta a borítékot. A szobában teljes volt a csend. A fiatalember ebben a nagy csendben kezdte olvasni:

Kivonat a rue Saint-Jacques-beli bonapartista klub 1815. február 5-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből.

Franz megállt.

- 1815. február 5! Aznap gyilkolták meg az apámat!

Valentine és Villefort nem szóltak egy szót sem. Csak az aggastyán szeme mondta tisztán, érthetően: folytassa.

- De hiszen ebből a klubból kijövet tűnt el az apám! - folytatta Franz.

Noirtier tekintete ismét csak azt mondta: olvassa.

Franz folytatta:

Alulírott Louis-Jacques Beaurepaire tüzéralezredes, Étienne Duchampy brigadéros és Claude Lecharpal víz- és erdőügyi igazgató kijelentik:

1815. február 4-én levél érkezett Elba szigetéről, amely a bonapartista klub tagjainak jóindulatába és figyelmébe ajánlotta Flavien de Quesnel tábornokot, aki 1804-től 1815-ig a császárt szolgálta, és mindamellett, hogy bárói címet s a vele járó d'Épinaybirtokot XVIII. Lajostól kapta, a napóleoni dinasztia igaz híve volt. Ennek következtében meghívót küldtek Quesnel tábornoknak, amelyben kérték, hogy másnap, 5-én jelenjék meg az ülésen. A meghívó nem tüntette fel sem az utcát, sem a házszámot, ahol az ülést tartani fogják, nem volt rajta aláírás sem, csupán felhívta a tábornokot, hogy legyen szíves készen állni, mert este kilenc órakor érte jönnek.

Az ülések este kilenctől éjfélig tartottak.

Kilenc órakor a klub elnöke megjelent a tábornoknál. A tábornok készen állt. Az elnök kijelentése szerint a tábornok csak abban az esetben vehet részt az ülésen, ha sohasem tudja meg az összejövetel helyét. Ez okból engednie kell, hogy bekössék a szemét, és esküvel kell megfogadnia, hogy nem kísérli meg a kötelék felemelését.

Quesnel tábornok elfogadta ezt a feltételt, és becsületére kijelentette, hogy nem fog leskelődni az utcán, hová vezetik.

A tábornok már előre befogatott, de az elnök kijelentette, hogy nem használhatják a kocsit, mert hiszen hiába kötnék be a tábornok szemét, ha a kocsisa szeme nyitva marad, és felismeri, hogy milyen utcákon haladtak keresztül.

- Mitévők legyünk hát? - kérdezte a tábornok.

- Nekem is van kocsim - felette az elnök.

- Ön tehát olyan megbízhatónak tartja a kocsisát, hogy reá bízza azt a titkot, amelyet az enyém nem tudhat meg?

- A klub egyik tagja lesz a kocsisunk - magyarázta meg az elnök. - A lovakat az egyik államtanácsos hajtja.

- De akkor viszont az a veszedelem fenyeget - mondta nevetve a tábornok -, hogy felfordulunk a kocsival.

Ezt a kis tréfát csak annak bizonyítékául jegyeztük fel: a tábornokot távolról sem kényszerítette senki, hogy részt vegyen az ülésen, és hogy saját jószántából jött el.

Alig szálltak kocsiba, az elnök emlékeztette a tábornokot ígéretére, amely szerint engedi, hogy szemét bekössék. A tábornok semmiféle ellenvetést sem tett, mire a kocsiban előre odakészített selyemkendővel valóban be is kötötték a szemét.

Útközben az elnök észrevette, hogy a tábornok igyekszik kikandikálni a kötelék alól. Figyelmeztette esküjére.

- Ah, igaz - jegyezte meg a tábornok.

A kocsi a rue Saint-Jacques egyik fasora előtt állott meg. A tábornok az elnök karjára támaszkodva szállott le. Az elnök rangját nem ismerte, egyszerű klubtagnak vélte. Áthaladtak a fasoron, felmentek az emeletre, és beléptek a tanácskozóterembe.

Az ülést már megkezdték. A klub tagjai teljes számban megjelentek, mert értesültek róla, hogy aznap este bemutatkozás lesz. Amint a terem közepére ért, felszólították a tábornokot, hogy vegye le szeméről a köteléket. Azonnal engedett is a felszólításnak, és szemmel láthatóan nagyon csodálkozott, amiért annyi ismerőst talált egy olyan társaságban, amelynek létéről mindaddig sejtelme sem volt.

Kikérdezték, milyen érzelmű, de ő csak annyit felelt, hogy az elbai levelekből mindent megtudhattak...

Franz félbeszakította az olvasást.

- Apám királypárti volt - mondta. - Fölösleges volt, hogy érzelmei miatt faggassák, hiszen jól ismerték.

- És innen származik édesapjával való kapcsolatom, kedves Franz úr - mondta Villefort. - Egyazon meggyőződésen levő emberek könnyen összebarátkoznak.

- Olvassa - parancsolta az aggastyán szeme.

Franz pedig folytatta:

Ekkor az elnök kért szót. Felszólította a tábornokot, hogy határozottabb választ adjon. Quesnel tábornok úr azonban azt felelte, hogy elsősorban azt szeretné tudni, mit kívánnak tőle.

Erre ismertették a tábornokkal azt az elbai levelet, amely a klub jóindulatába ajánlotta, mint olyan embert, akire számítani lehet. A levélnek egy egész szakasza az Elba szigetéről való visszatérés valószínűségét tárgyalta, és egy újabb levelet s további részletes utasításokat helyezett kilátásba a Pharaon hajó érkezésével. Ez a hajó a marseille-i Morrel hajótulajdonosé volt, s a hajó kapitánya lelkes híve a császárnak.

A tábornok, akiről azt hitték, hogy úgy számíthatnak rá, mint testvérükre, a levél olvasása közben az elégedetlenség és idegenkedés látható jeleit árulta el.

Amikor bevégezték a levélolvasást, nem szólt semmit, és összehúzta a szemöldökét.

- Mit szól hát a levélhez, tábornok úr? - kérdezte az elnök.

- Azt mondom, sokkal kevesebb idő telt el azóta, hogy felesküdtünk XVIII. Lajos királynak, semhogy az esküt máris megszeghetnénk az excsászár érdekében.

Ez a felelet már annyira világos volt, hogy nem hagyott semmi kétséget a tábornok érzelmei felől.

- Tábornok - mondta az elnök -, a mi szemünkben nincs sem XVIII. Lajos király, sem excsászár. Mi csak a császár-király őfelségét ismerjük, akit csak az erőszak és az árulás tart tíz hónap óta távol birodalmától, Franciaországtól.

- Bocsánat, uraim - felette a tábornok -, meglehet, hogy az önök szemében nincs XVIII. Lajos király, de az én szememben igenis van: tekintve, hogy tőle kaptam a bárói címet és a marsalli rangot, és sohasem felejtem el, hogy ezt a két címet az ő szerencsés visszatérésének köszönhetem.

- Uram - mondta az elnök igen komoly hangon, és felállt -, fontolja jól meg, hogy mit mond. Szavai azt bizonyítják, hogy Elba szigetén rosszul ítélték meg önt, és ezzel félrevezettek bennünket. Amit önnel közöltünk, azt annak köszönheti, hogy teljességgel megbíztunk önben, tehát olyan érzésnek, amellyel megtiszteltük önt. Mi tehát tévedtünk: egy cím meg egy rang az új kormányhoz fűzték, amelyet mi meg akartunk buktatni. Nem kényszerítjük önt csatlakozásra, senkit sem kényszerítünk lelkiismerete és akarata ellenére. Arra azonban igenis kényszerítjük önt, hogy nemesember módjára viselkedjék még akkor is, ha ez nem volna ínyére.

- Azt mondja, nemesember módjára viselkedjem, és noha tudok összeesküvésükről, ne jelentsem fel! Ezt én cinkosságnak nevezem. Láthatják, hogy még őszintébben beszélek, mint önök...

- Ó, apám - szakította félbe önmagát Franz -, most értem csak, hogy miért gyilkoltak meg.

Valentine nem állhatta meg, hogy rá ne pillantson Franzra. A fiatalember valóban szép volt fiúi lelkesedésében.

Villefort fel-alá járkált mögötte.

Noirtier szemmel követte valamennyiük arckifejezését, és megőrizte méltóságos és szigorú magatartását.

Franz visszatért a kézirathoz, és tovább olvasott:

- Uram - mondta az elnök -, önt felkérték rá, hogy vegyen részt a tanácskozáson, de nem hurcolták ide erőszakkal. Azt kívánták, hogy beköthessék a szemét, s ön elfogadta ezt a javaslatot. Amikor hozzájárult ehhez a kettős kéréshez, nagyon jól tudta: nem azzal foglalkozunk, hogy megerősítsük XVIII. Lajos trónját, hiszen akkor nem igyekeztünk volna annyi gonddal elrejtőzni a rendőrség elől. Megértheti, nagyon kényelmes dolog volna álarc mögül kifürkészni mások titkait, azután levetni az álarcot, és vesztükbe taszítani azokat, akik megbíztak önben. Nem, nem, először mondja meg nyíltan, vajon annak a királynak a pártján van-e, aki puszta véletlenségből, uralkodik most, vagy őfelsége a császár híve.

- Királypárti vagyok - válaszolta a tábornok. - Hűséget esküdtem XVIII. Lajosnak, és eskümet meg is tartom.

E szavakat általános felzúdulás követte. Jól lehetett látni számos klubtag tekintetéből, hogy e meggondolatlan szavakat szeretnék d'Épinay úr torkára forrasztani.

Az elnök ismét felállt, és csendet kért.

- Uram - mondta -, ön sokkal komolyabb és eszesebb ember, semhogy ne látná annak a helyzetnek a következményeit, amelyben most szemben állunk egymással, sőt, az ön nyíltsága pontosan előírja, milyen feltételeket szabjunk ön elé: becsületszavára kell fogadnia, hogy abból, amit hallott, semmit nem árul el.

A tábornok a kardjára tette kezét, és így kiáltott:

- Ha becsületről beszél, először is ismerje meg a törvényeit, és semmit se követeljen erőszakkal.

- Ön pedig, uram - folytatta az elnök, és nyugalma talán még a tábornok haragjánál is borzosztóbban hatott -, ne nyúljon a kardjához, azt tanácsolom önnek.

A tábornok egyre növekvő nyugtalansággal tekintett körül. De azért nem engedett még, ellenkezőleg, teljes erejéből kiáltotta:

- Nem esküszöm meg!

- Akkor meghal, uram - válaszolta nyugodtan az elnök.

D'Épinay úr halálsápadt lett: ismét körülnézett. A klub több tagja összesúgott, és köpenyük alól előkerültek fegyvereik.

- Tábornok úr - mondta az elnök -, legyen nyugodt. Becsületes emberek között van, akik minden módon meg akarják győzni önt, mielőtt a legvégső módszerhez folyamodnánk. De ahogy ön is megmondta, összeesküvők között is van, titkunk az ön tudomására jutott, azt a titkot vissza kell szolgáltatnia.

E szavakat jelentős csend követte... A tábornok nem válaszolt.

- Zárjátok be az ajtókat - parancsolta az elnök az ajtónállóknak. Ezeket a szavakat is halálos csend követte.

A tábornok ekkor előrelépett. Borzasztó akaraterővel győzte le önmagát.

- Van egy fiam - mondotta -, reá kell gondolnom itt, a gyilkosok között.

- Tábornok - mondta nemes önérzettel a gyülekezet elnöke -, az egyes embernek mindig van joga ötven embert gyalázni: ez a gyengeség kiváltsága. De nem helyes dolog élni ezzel a kiváltsággal. Hallgasson rám, tábornok, esküdjék meg, és ne gyalázzon bennünket.

A tábornokot ismét megszelídítette a gyülekezet fejének ez a fölényes nyugalma, egy percig tétovázott, de azután odalépett az elnök íróasztalához:

- Mi a formula? - kérdezte.

- Tessék, itt van:

„Becsületemre fogadom, hogy soha életemben, a világon senkinek el nem árulom, amit 1815. február 5-én este kilenc és tíz óra között láttam és hallottam. És kijelentem, hogy ha megszegném eskümet, megérdemlem a halált.”

A tábornokon ideges remegés futott végig, és néhány másodpercig szólni sem tudott. De végül legyőzte nyilvánvaló ellenkezését, és elmondta a követelt eskü szavait, de olyan halkan beszélt, hogy alig hallották: a klub tagjai közül többen követelték is, hogy hangosan és érthetően ismételje meg, s ez meg is történt.

- Most pedig szeretnék elmenni - jelentette ki a tábornok. - Szabad vagyok végre?

Az elnök felállt, kijelölt hármat a gyülekezet tagjai közül, hogy elkísérjék, és maga is beült a kocsiba a tábornokkal, miután a szemét ismét bekötötték. A három között volt az a kocsis is, aki idehozta őket.

A klub tagjai szép csendben eloszlottak.

- Mit parancsol, hová vigyük? - kérdezte az elnök.

- Bárhová, ahol megszabadulhatok az önök társaságától - válaszolta d'Épinay úr.

- Uram - jegyezte meg az elnök -, vigyázzon, már nincs a gyülekezetben, már csak egyes emberekkel van dolga. Ne sértegessen hát senkit, ha nem akarja, hogy felelősségre vonják sértéseiért.

D'Épinay úr azonban nemhogy megszívlelte volna ezt a figyelmeztetést, sőt, így válaszolt:

- Ön éppen olyan bátor itt a kocsiban, mint amilyen a klubban volt, mégpedig azért, uram, mivel négy ember mindig erősebb, mint egy magányos.

Az elnök megállíttatta a kocsit. Éppen a quai des Ormes közelében voltak, ahonnan lépcső vezet le a folyóhoz.

- Miért állíttatta itt meg a kocsit? - kérdezte d'Épinay.

- Azért, uram - felelte az elnök -, mert ön megsértett egy embert, és ez az ember egy tapodtat sem megy tovább, amíg ön elégtételt nem adott neki.

- Ez is a gyilkosság egyik fajtája - mondta a tábornok a vállát vonogatva.

- Csendet kérek, uram - válaszolt az elnök -, hacsak nem akarja, hogy olyan embernek tekintsem, mint amilyenről az imént beszélt, vagyis gyávának, aki pajzs gyanánt gyengeségét tartja maga elé. Ön egyedül van, tehát egy ember adja meg önnek a választ. Önnek kard csüng az oldalán, az én kardom a botomba van rejtve. Önnek nincsen segédje, majd az urak egyike elvállalja ezt a feladatot. Most, ha tetszik, levetheti szeméről a köteléket.

A tábornok abban a pillanatban letépte szeméről a zsebkendőt.

- Most végre megtudom, kivel állok szemben - mondta.

Nyílt a kocsi ajtaja: a négy férfi kiszállt...

Franz ismét félbeszakította az olvasást. Megtörülte hidegen verejtékező homlokát. Ijesztő volt látni, amint a fiú sápadtan, reszketve olvasta fel apja halálának részleteit, amelyekről mindaddig semmit sem tudott.

Valentine összekulcsolta a kezét, mintha imádkozott volna.

Noirtier a megvetés és gőg fölényes kifejezésével mérte végig Villefort urat.

Franz pedig így folytatta:

Mint már mondottuk, mindez február 5-én történt. Három nap óta öt-hat fokos hideg volt, a lépcső csúszós a fagytól. A tábornok magas, hatalmas ember volt, az elnök átengedte neki a karfát, hogy belekapaszkodjék.

A két segéd hátul követte.

Sötét volt az éjszaka, a folyóparti lépcsőt hó és zúzmara borította, a víz pedig feketén hömpölyögve vitt magával néhány jégdarabot.

Az egyik segéd egy szénszállító hajóról lámpást hozott, és ennek világánál vizsgálták meg a fegyvereket.

Az elnök kardja, mint ahogy mondta, egy botban hordozható kard volt, öt hüvelykkel rövidebb, mint az ellenfeléé, és nem volt markolatkosara.

D'Épinay tábornok azt ajánlotta, hogy húzzanak sorsot, ki melyik kardot kapja, az elnök azonban azt felelte, hogy ő volt a kihívó fél, és mint ilyen, követeli, hogy mindegyikük saját fegyverével vívjon.

A segédek le akarták beszélni róla, de az elnök leintette őket. A lámpát letették a földre: a két ellenfél elfoglalta helyét. A küzdelem megkezdődött.

A fény úgy esett a mozgó kardokra, hogy azok valósággal villámoknak tűntek fel. Maguk az emberek alig látszottak, olyan sűrű volt a sötétség.

A tábornokot a hadsereg egyik legkitűnőbb vívójának tartották. Az elnök azonban annyira nekiment az első összecsapásnál, hogy hátrálni kezdett, és hirtelen végigzuhant a földön.

A segédek azt hitték, hogy meghalt, de ellenfele tudta, hogy hozzá sem ért a kardjával, és kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse. Ez nemhogy lecsillapította volna a tábornokot, hanem még jobban felizgatta, és most ő rohant rá ellenfelére.

Ellenfele azonban nem hátrált egy tapodtat sem, hanem kardja hegyével fogadta. A tábornok ellenfele kardjának szorongatására háromszor hátrált, de mindannyiszor támadni kezdett.

A harmadik összecsapásnál ismét elesett.

Azt hitték, elcsúszott, úgy, ahogy az első alkalommal. De a segédek látták, hogy nem áll fel, mire odaléptek hozzá, és talpra akarták segíteni. De az, aki átkarolta, valami meleg nedvességet érzett rajta. Véres volt.

A tábornok fél aléltságából magához térve, felkiáltott:

- Hiszen valami hivatásos kardforgatóval, a hadseregnek afféle vívómesterével állítottak szembe.

Az elnök feletet helyett odalépett ahhoz a segédhez, aki a lámpást tartotta, felgyűrte kabátja ujját, és megmutatta, hogy karja két helyen át van szúrva, azután kinyitotta kabátját, kigombolta mellényét, és akkor látszott, hogy a mellén is megsebesült.

És még csak egy sóhajt sem hallatott.

D'Épinay tábornok haldoklása megkezdődött, és öt perccel később kiszenvedett...

Franz ezeket az utolsó szavakat olyan elfulladva olvasta fel, hogy alig lehetett meghallani őket. Azután elhallgatott, és kezét a szemére szorította, mintha valami felhőt akart volna elkergetni onnan.

De egy percnyi hallgatás után így folytatta az olvasást:

Az elnök ismét felment a lépcsőn, és kardját visszadugta a botjába. A havon vérnyomok jelezték az útját. Még fel sem ért a lépcsőn, mikor valami loccsanást hallott: a segédek megállapították a tábornok beállott halálát, azután a holttestet beledobták a folyóba.

A tábornok tehát becsületes párviadalban esett el, és nem orgyilkos kéz áldozata lett, mint ahogy esetleg állíthatják.

A jelen jegyzőkönyvet abban a tudatban írjuk alá, hogy így megállapítjuk a való tényállást, mert eljöhet az idő, amikor e szörnyű jelenet résztvevőit előre megfontolt gyilkossággal vagy a becsület törvényeinek megsértésével vádolhatják.

Aláírás:

Beaurepaire, Duchampy és Lecharpal

Mikor Franz befejezte ezt a reá mint fiúra nézve olyan borzasztó írást, mikor Valentine az izgalomtól sápadtan törülgette könnyeit, mikor Villefort egy sarokban remegve és lapulva, rimánkodó tekintettel nézett a hajthatatlan öregre, hogy elhárítsa a vihart, d'Épinay, Noirtier-hoz fordulva, mondta:

- Uram, mivel ön ismeri ennek a szörnyű esetnek legapróbb részleteit is, minthogy tiszteletre méltó tanúk aláírásával bizonyította, és végül, minthogy úgy látom, ön érdeklődik irántam, noha ezt az érdeklődését eddig csak azzal nyilvánította, hogy fájdalmat okozott nekem, kérem, ne tagadjon meg tőlem egy utolsó elégtételt, és nevezze meg a klub elnökét, hadd tudjam meg végre, ki ölte meg szegény apámat.

Villefort zavarodottan kereste az ajtó kilincsét. Valentine, aki legelsőnek értette meg az öreg várható válaszát, és aki már több ízben látta nagyapja alsó karján két kardszúrás nyomát, hátrált egy lépést.

- Az isten szerelmére, kisasszony! - mondta Franz menyasszonyának. - Segítsen megtudnom annak az embernek a nevét, aki kétesztendős koromban árvaságra kárhoztatott.

Valentine nem mozdult és hallgatott.

- Nézze, uram - mondta Villefort -, hallgasson rám, ne nyújtsa tovább ezt a szörnyű jelenetet. A neveket egyébként is szándékosan tartották titokban. Apám maga sem ismerte azt az elnököt, de ha ismerte volna is, nem tudná megmondani: a szótár nem tartalmaz családneveket.

- Borzasztó! - kiáltott fel Franz. - Az egész olvasás alatt az az egyetlen reménység éltetett, hogy végül is megtudom, ki ölte meg az apámat! Uram, uram! - kiáltotta és ismét Noirtier-hoz fordult. - Az égre kérem, ahogy csak lehet, adja tudtomra... könyörgök, kövessen el mindent, hogy megértesse velem...

- Igen - jelezte Noirtier.

- Ó, kisasszony, kisasszony! - kiáltotta Franz. - Nagyapja azt intette, hogy meg tudja nevezni azt az embert... Segítsen hát... Ön megérti őt... Legyen segítségemre.

Noirtier a szótárra pillantott.

Franz idegesen reszketve vette kezébe és felsorolta a betűket egészen az É-ig.

Ennél a betűnél az aggastyán igent mondott.

- É - ismételte Franz.

A fiatalember ujja végigfutott a szavakon, de Noirtier mindegyikre csak nemmel felelt.

Valentine a kezébe temette arcát.

Végül is Franz elérkezett az „Én” szócskáig.

- Igen - intett szemével az aggastyán.

- Ön! - kiáltott Franz, és haja szinte égnek meredt. - Ön, Noirtier úr! Ön ölte hát meg az apámat?

- Én - válaszolta Noirtier, és méltósággal teli pillantással meredt a fiatalemberre.

Franz erőtlenül roskadt egy karosszékbe.

Villefort feltépte az ajtót, és elmenekült, mert úgy érezte, hogy ki kellene oltani azt a csekélyke életet is, amely az aggastyán rettenetes szívében még megmaradt.

 

 

Tartalom