4
Bertuccio úr
Eközben a gróf hazaért. Hat perc alatt tette meg ezt az utat. Ez a hat perc elég volt ahhoz, hogy vagy húsz fiatalember meglássa. Ezek, ismerve a fogatot, amelyet ők maguk nem tudtak megvásárolni, elvágtattak mellette, hogy szemtől szembe lássák azt a káprázatos nagyurat, aki darabonként tízezer frankért vett magának lovakat.
Az a ház, amelyet Ali választott, és amelynek Monte Cristo városi szállásául kellett szolgálnia, a Champs-Élysées jobb oldalán, egy kert mélyében emelkedett. Az udvar közepén álló sűrű lombozatú facsoport eltakarta a ház homlokzatának egy részét. E fák csoportja körül, mint két ölelő kar, két fasor futott jobbra és balra, amelyek a rácsos kaputól a kettős feljárathoz vezettek. A feljáró minden lépcsőfokánál virággal teli porcelán váza állott. Ennek a széles térség közepén egyedül álló háznak a főbejáraton kívül a rue de Ponthieu felől is volt még egy bejárata.
Mielőtt még a kocsis a kapust szólíthatta volna, a súlyos rácsos kapu feltárult. Már látták, hogy közeledik a gróf, és őt Párizsban csakúgy, mint Rómában vagy bárhol, villámgyorsan szolgálták ki. A kocsis tehát behajtott, félkört írt le anélkül, hogy lassított volna, és a kapu máris becsukódott, noha a kocsi kerekei még a fasor homokján csikorogtak.
A feljáró bal oldalán megállt a kocsi. A bejárati ajtónál két ember jelent meg: az egyik Ali volt, aki hihetetlenül őszinte örömmel mosolygott gazdájára, és úgy érezte, hogy Monte Cristo egyszerű pillantása is ajándék.
A másik alázattal üdvözölte, és karját a gróf felé nyújtotta, hogy lesegítse a kocsiból.
- Köszönöm, Bertuccio úr - mondta a gróf, könnyedén leugorva a kocsi három lépcsőfokán. - Hát a közjegyző?
- A kis szalonban van, eccellenza - válaszolta Bertuccio.
- És a névjegyek, amelyeket utasításom szerint azonnal nyomatnia kellett, amint megtudta a házszámot?
- A névjegyek már elkészültek, gróf úr. A Palais-Royal legkitűnőbb vésnökénél jártam, és az a szemem láttára véste ki a rézlapot. Az első levonatot, parancsa szerint, azonnal elvittem Danglars báró képviselő úrnak, a rue de la Chaussée d'Antin 7. szám alá. A többi eccellenza hálószobájának kandallóján van.
- Helyes. Hány óra?
- Négy.
Monte Cristo átadta kesztyűjét, kalapját és botját ugyanannak a francia lakájnak, aki már a Morcerf gróf előszobájában is várta, mikor a kocsit előszólította. A gróf azután a kis szalonba ment Bertuccio vezetésével, aki az utat mutatta neki.
- Micsoda gyatra márványszobrok ezek itt az előszobában? - kérdezte Monte Cristo. - Remélem, kihordják őket innen.
Bertuccio meghajolt.
Ahogy a titkár jelentette, a közjegyző már a kis szalonban várt. Remek figurája volt a párizsi másodírnokoknak, aki már egészen a Párizs környéki közjegyző méltóságáig emelkedett.
- Önt bízták meg vele, közjegyző úr, hogy eladja nekem azt a vidéki házat, amelyet meg akarok venni? - kérdezte Monte Cristo.
- Igenis, gróf úr - felelte a jegyző.
- Az adásvételi szerződés készen van?
- Igenis, gróf úr.
- Elhozta?
- Tessék, itt van.
- Helyes. És hol van az a ház, amelyet megvásárolok? - kérdezte hanyagul Monte Cristo, félig Bertuccióhoz, félig a jegyzőhöz fordulva.
A titkár mozdulata azt jelentette: „Nem tudom”.
A jegyző csodálkozva nézett Monte Cristóra.
- Hogyan? - mondta. - A gróf úr nem tudja, hol az a ház, amelyet megvásárol?
- Nem én - felelte a gróf.
- Hát a gróf úr nem is ismeri?
- Már hogy az ördögbe ismerném? Ma reggel érkeztem Cadixból, még sohasem jártam Párizsban, sőt életemben először vagyok Franciaországban.
- Az már más - felelte a jegyző -, az a ház, amelyet a gróf úr vesz, Auteuilben van.
E szavakra Bertuccio szemmel láthatóan elsápadt.
- És merre van Auteuil? - kérdezte Monte Cristo.
- Alig egypár lépésnyire ide, gróf úr - mondta a jegyző -, valamivel Passy után, igen kedves környezetben, a bois de Boulogne közepén.
- Ilyen közel! - jegyezte meg Monte Cristo. - De hiszen ez nem is falu. Hogy az ördögbe választhatott nekem olyan nyaralót, amely Párizs kapui előtt van, Bertuccio úr?
- Én! - kiáltott fel a titkár különös hevességgel. - Nem, nem én voltam az, a gróf úr nem engem bízott meg a házvétellel, tessék csak visszaemlékezni, gróf úr, gondoljon csak jól utána, kutasson az emlékezetében, gróf úr.
- Ah, igaz! - jelentette ki Monte Cristo. - Most már emlékszem. Valamelyik újságban olvastam azt a hirdetést, és tévútra vezetett a hazug cím: „Falusi ház”.
- Még nem késő - mondta élénken Bertuccio -, és ha eccellenza megbíz vele, hogy bárhol másutt keressek másikat, felkutatom én a lehető legjobbat, akár Enghienben, akár Fontenay-aux-Rosesban vagy Bellevue-ben lenne is az.
- Nem - mondta gondtalanul Mointe Cristo. - Ha már ez megvan, akkor meg is tartom.
- És igaza is van, uram - jegyezte meg élénken a jegyző, aki féltette a jutalékát. - Nagyon bájos hely ez, fürge patakok, lombos berkek, kényelmes lakás, bár régóta lakatlan, nem is szólva a berendezésről, amely ha régi is, de értékes, főleg ma, mikor ismét annyira keresik az ócskaságot. Bocsánat, de azt hiszem, a gróf úr is kora ízlésének hódol.
- Egyszóval, mondja csak - szólt közbe Monte Cristo -, csakugyan olyan megfelelő?
- Ó, uram, annál sokkal több: pompás.
- A mindenit! Már csak ne szalasszuk el az alkalmat - jelentette ki Monte Cristo -, kérem hát azt a szerződést, jegyző úr.
Gyors pillantást vetett az iratnak arra a helyére, ahol a ház fekvése volt leírva, és a tulajdonosok nevei szerepeltek, azután sietve aláírta.
- Bertuccio - mondta -, adjon át a közjegyző úrnak ötvenötezer frankot.
A titkár kissé bizonytalan léptekkel távozott, azután visszatért egy köteg bankjeggyel, amelyet a jegyző úgy olvasott meg, mint aki csak a törvényes formaságok tisztázása után szokott pénzt átvenni.
- És ezzel valamennyi formaságnak eleget tettünk? - kérdezte a gróf.
- Valamennyinek, gróf úr.
- A kulcsok önnél vannak?
- A kapusnál vannak, aki a házat őrzi. De itt van a neki szóló utasítás, hogy a gróf urat bocsássa be a tulajdonába.
- Nagyon helyes.
Ezzel Monte Cristo a fejével intett a jegyzőnek, mintha azt akarta volna mondani: „Nincs már szükségem önre, elmehet.''
- De - kockáztatta meg a derék jegyző -, úgy látom, a gróf úr tévedett. Az egész vételár, mindent beleértve, ötvenezer frank.
- És az ön díjazása?
- Az már benne van ebben az összegben, gróf úr.
- De hiszen ön Auteuilből jött ide, ugye?
- Igen, persze.
- Nohát! Csak meg kell fizetni a fáradozását? - jegyezte meg a gróf.
Egy mozdulattal elbocsátotta.
A jegyző hátrálva távozott, miközben többször a földig hajolt. Mióta csak közjegyzői munkakörét ellátta, most először találkozott ilyen ügyféllel.
- Kísérje ki a jegyző urat - utasította a gróf Bertucciót.
A titkár kikísérte a jegyzőt.
Alig maradt magára a gróf, kivett a zsebéből egy bezárható tárcát, amelyet a nyakában viselt kis kulccsal nyitott ki. Ezt a tárcát mindig magával hordta.
Egy percig keresgélt benne, azután elővett egy lapot, amelyen több jegyzet állott, e jegyzeteket összevetette az asztalon hagyott adásvételi szerződéssel, és elmerült emlékeibe:
- Auteuil, rue de la Fontaine 28. Ez az - mondta. - De vajon milyen vallomásra számíthatok, olyanra, amelyet a babonás félelem, vagy olyanra, amelyet a valóságos rémület idéz elő? No, mindegy, egy órán belül mindent megtudok. Bertuccio! - kiáltott, egy görbe nyelű kis kalapáccsal egy csengőre ütve, amely élesen és hosszan szólt, mint valami tamtam. - Bertuccio!
A titkár megjelent a küszöbön.
- Bertuccio úr - mondta a gróf -, nem említette ön valamikor, hogy már utazgatott Franciaországban?
- Franciaország bizonyos részein, hogyne, eccellenza.
- Bizonyára ismeri Párizs környékét?
- Nem én, eccellenza, nem - válaszolta a titkár valami ideges remegéssel, amelyet Monte Cristo, aki jól ismerte az efféle izgalmakat, joggal tudott be Bertuccio nyugtalanságának.
- Milyen kár - jegyezte meg -, hogy sohasem járt Párizs környékén, mert én még ma este meg akarom nézni új birtokomat, és mivel ön is velem jön, bizonyára hasznos útbaigazítást adhatott volna.
- Auteuilbe? - kiáltott fel Bertuccio, és rézvörös arca csaknem ólomszínűre sápadt. - Hogy én Auteuilbe menjek?
- No, már ugyan mi csodálkoznivaló van azon, hogy kijön velem Auteuilbe, azt kérdem? Ha Auteuilben fogok lakni, önnek is ott kell majd élnie, hiszen a háznéphez tartozik.
Bertuccio lehajtotta a fejét gazdája parancsoló tekintete előtt, nem mozdult, és nem felelt semmit.
- Ejnye no, hát mi baja? Talán másodszor is csengessek kocsiért? - kérdezte Monte Cristo azon a hangon, amelyen XIV. Lajos tette valamikor híres kijelentését: „Csaknem várnom kellett!”
Bertuccio egy ugrással kint termett a kis szalonból az előszobában, és rekedtes hangon kiáltotta:
- Az eccellenza lovait!
Monte Cristo két-három levelet írt. Mire az utolsót lepecsételte, megjelent a titkár.
- Eccellenza, a kocsi előállott - jelentette.
- Rendben van! Fogja a kesztyűjét és kalapját - mondta Monte Cristo.
- Én is a gróf úrral megyek? - kiáltott fel Bertuccio.
- Természetesen, ki kell adnia utasításait, minthogy abban a házban szándékozom lakni.
Példátlan lett volna, hogy valaki ellenszegüljön a gróf rendelkezésének. A titkár is egyetlen ellenvetés nélkül követte gazdáját, aki kocsiba szállt, és intett neki, hogy kövesse. A titkár tisztelettudóan az elülső ülésen foglalt helyet.