3

A bemutatás

Mikor Albert négyszemközt maradt Monte Cristóval, ezt mondta neki:

- Gróf úr, engedje meg, hogy ciceronei működésem kezdeteként bemutassak önnek egy minta-legénylakást. Önnek, aki megszokta az olasz palotákat, érdekes tanulmányul szolgál majd annak a kiszámítása, hogy hány négyzetlábnyi területen élhet egy párizsi ifjú, akinek nem éppen a legrosszabb a lakása. Míg átmegyünk egyik szobából a másikba, kinyitogatjuk az ablakokat, hogy egy kis friss levegőt élvezhessen.

A földszinti ebédlőt és szalont már ismerte Monte Cristo. Albert tehát először „műtermébe” vezette a grófot. Emlékszünk rá, hogy ez volt a legkedvesebb tartózkodási helye.

Monte Cristo alaposan méltányolta mindazt a sok holmit, amelyet Albert összehordott ebbe a helyiségbe: régi ládák, japán porcelánok, keleti szövetek, velencei üvegkészítmények, fegyverek a világ minden tájáról, mind-mind ismerősök voltak előtte, és első pillantásra felismerte, hogy melyik századból és melyik országból származnak. Albert arra számított, hogy ő fog magyarázni, holott éppen ellenkezőleg, ő hallgatta meg a gróf régiségtani, ásványtani és természetrajzi előadását. Lementek az első emeletre.

Albert most a szalonba vezette vendégét. A szalon falát modern festők művei díszítették: Dupré tájképei lengő nádszálakkal, magas fákkal, bőgő tehenekkel és csodálatos égboltozattal, Delacroix hosszú, fehér burnuszos, ragyogó övtüszős, ezüsttel kirakott fegyvereket viselő arab lovasai, akiknek lovai dühösen harapdálják egymást, miközben a lovasok vasbuzogánnyal verekednek, Boulanger vízfestményei, amelyek a Párizsi Notre-Dame-ot azzal a hatalmas erővel ábrázolják, ami a festőt a költő vetélytársává teszi; ott voltak Diaz vásznai is, aki szebb virágokat fest, mint amilyenek azok a valóságban, a napot ragyogóbbnak ábrázolja, mint amilyen a nap maga; Decamp rajzai éppen olyan színesek, mint Salvator Rosa rajzai, csakhogy annál is poétikusabbak; Giraud és Müller pasztelljei, amelyek angyalarcú gyermekeket és szűzies tekintetű nőket ábrázoltak; Dausatz keleti útialbumaiból kivett vázlatok, amelyeket egy teve hátán vagy egy mecset kupolája alatt hevenyészve vetett oda ceruzával; vagyis mindaz, amit a modern művészet cserébe és kárpótlásul adhat az előző századokkal elvesztett és letűnt művészetért.

Albert arra számított, hogy legalább ezúttal majd valami újat mutathat ennek a különös világjárónak. De legnagyobb ámulatára a gróf, anélkül, hogy meg kellett volna keresnie az aláírást, amelyet egyébként némelyik képen csak a kezdőbetűk jeleztek, kapásból megmondta azonnal minden egyes mű alkotójának nevét, olyan módon, hogy nemcsak azt volt könnyű látni: ismeri mindezeket a neveket, hanem hogy már e tehetségek mindegyikét méltatta és tanulmányozta is.

A szalonból a hálószobába mentek át. Ez a szoba az előkelőség és a jó ízlés mintaképe volt. A falon egyetlen arckép ragyogott bágyadt fényű aranykeretében, ám ezt a képet Léopold Robert festette.

Legelőször ez az arckép vonta magára Monte Cristo gróf figyelmét, mert három lépéssel odasietett, és hirtelen megállt előtte.

Egy huszonöt-huszonhat éves, kreolos arcbőrű, tüzes tekintetű, hosszú szempillájú fiatalasszony képe volt ez. A katalán halászlányok festői viselete volt rajta, piros-fekete mellényt és hajában aranytűket viselt. A tengert bámulta, elegáns körvonala kirajzolódott a hullámok és az égbolt kettős kékjén.

A szobában elég sötét volt, különben Albert észrevette volna, milyen halotti sápadtság önti el a gróf arcát, és meglepte volna az az ideges borzongás, amely végigfutott a gróf mellén és vállán.

Egy percig hallgattak, s ezalatt Monte Cristo le nem vette tekintetét a festményről.

- Igazán szép kedvese van, vicomte - jegyezte meg aztán Monte Cristo, most már tökéletes nyugalommal. - Ez az öltözék kétségtelenül valami báli jelmez, pompásan illik a hölgynek.

- Ó, uram - felelte Albert -, ezt a tévedését nem tudnám önnek megbocsátani, ha e képen kívül még más arcképét is látta volna. Ön nem ismeri az édesanyámat, uram, ez a kép őt ábrázolja. Ő festette így le magát hat-nyolc évvel ezelőtt. A ruhát, úgy látszik, képzelet után festették, de annyira hasonlít anyámhoz ez az arckép, hogy szinte magam előtt látom, olyannak, amilyen 1830-ban volt. A grófné egyszer férje távolléte alatt készíttette ezt az arcképet. Kétségtelenül azt hitte, hogy kellemes meglepetést szerez vele apámnak, mire hazaér. De a festmény különösképpen nem nyerte meg apám tetszését, és noha Léopold Robert egyik legszebb vászna, még az értéke sem tudta elfeledtetni apám ellenérzését. Köztünk legyen mondva, kedves grófom, Morcerf úr a legszorgalmasabb pairek egyike a Luxembourg-ban, kitűnő szakértő hírében áll, mint tábornok, de műértőnek teljesen közepes. Ez nem áll anyámra, aki igen tehetségesen fest, és sokkal többre becsüli az ilyen művészi munkát, semhogy teljesen meg tudna válni tőle, s ezért nekem adta azzal a gondolattal, hogy itt sokkal kevésbé van Morcerf úr szeme előtt. Apám arcképét is meg fogom mutatni, ez Gros festménye. Bocsásson meg, hogy ennyit beszélek családi vonatkozású dolgaimról, de mivel szerencsém lesz önt bemutatni a grófnak, megemlítettem ezt a dolgot, nehogy véletlenül dicsérni találja előtte a képet. Egyébként néha rossz hatással van rám is ez a kép, mert ha anyám bejön hozzám, ritkán esik meg, hogy meg ne nézné, és még ritkábban, hogy sírva ne fakadna előtte. Különben pedig az a borús hangulat, amelyet ennek a festménynek a házunkban való megjelenése okozott, talán az egyetlen, amely a gróf és a grófné között valaha is felbukkant. Szüleim, noha már több mint húsz éve házasok, most éppen olyan gyengédek egymáshoz, mint az első időben voltak.

Monte Cristo futó pillantást vetett Albert-re, mintha rejtett célzást keresne szavai mögött. De kétségtelennek látszott, hogy a fiatalember csak őszinte, szívből jövő szavakat mondott.

- Most pedig - jegyezte meg Albert -, miután látta minden kincsemet, gróf úr, engedje meg, hogy bármily méltatlanok is önhöz, rendelkezésére bocsássam őket. Érezze nálam otthon magát. És hogy még otthonosabban mozoghasson, kérem, jöjjön át velem Morcerf úrhoz, akinek még Rómából megírtam, milyen szolgálatot tett ön nekem, és jeleztem is neki az ön ígért látogatását. Meg kell mondanom, hogy a gróf is, a grófné is égnek már a vágytól, hogy köszönetet mondhassanak önnek. Tudom jól, gróf úr, hogy ön kissé érzéketlen az effélék iránt, és a családi jelenetek nem valami nagyon hatják meg Szindbádot, a tengerészt - hiszen ön már annyiféle jelenetet látott! Mégis arra kérem, fogadja el ajánlatomat mint bevezetőt a párizsi életbe, hiszen ez az élet csupa udvariaskodásból, látogatásból és bemutatkozásból áll.

Monte Cristo szótlanul hajolt meg. Lelkesedés és vonakodás nélkül fogadta az ajánlatot mint társadalmi formaságot, amelynek minden társaságbeli ember alá kell hogy vesse magát. Albert behívta komornyikját, és meghagyta neki, hogy jelentse Morcerf grófnak és a grófnénak Monte Cristo gróf látogatását.

Albert a gróffal együtt nyomon követte a komornyikot.

Morcerf gróf előszobájában a szalonba vezető ajtó fölött címer ékeskedett, amely gazdag foglalatával és a szoba díszítéséhez illő voltával arról tanúskodott, hogy a ház gazdája nagy fontosságot tulajdonít ennek a címernek.

Monte Cristo megállt e címer előtt, és figyelmesen vizsgálgatta.

- Hét aranyszínű csonka rigó kék mezőben, keresztsávval! Ez bizonyára a családi címerük, uram? - kérdezte. - A címerek értelmét meg tudom ugyan fejteni, mivel a címeralakokat ismerem, de egyébként a címertanban igen járatlan vagyok, hiszen csak véletlenül lettem gróf. Az én grófi címem Toszkánában készült, a Szent István-rend kommendája segítségével. Nem is lettem volna ilyen nagy úr, ha nem ismételgették volna előttem, hogy ha valaki sokat utazgat, akkor erre a címre feltétlenül szüksége van. Mert már a vámőrök sem zaklatják az embert, ha a kocsija ajtaján díszeleg valami. Bocsásson meg hát, amiért ilyen kérdést intéztem önhöz.

- Ez a kérdés egyáltalán nem kellemetlen, uram - felelte Morcerf a meggyőződés egyszerűségével -, eltalálta: ez valóban a családi címerünk, helyesebben apám őseié. De, mint látja, egyesítve van egy másikkal, amely piros mezőben ezüst tornyot ábrázol. Ez az utóbbi anyám őseinek címere. Anyai ágon spanyol vagyok, a Morcerf család azonban francia, sőt, mint hallottam, Dél-Franciaország egyik legrégibb családja.

- Úgy van - jegyezte meg Monte Cristo -, a csonka rigók is erre vallanak. A fegyveres zarándokok, akik a Szentföldet akarták meghódítani, csaknem valamennyien keresztet, a küldetésük jelképét választották címerül, vagy pedig vándormadarakat, annak a hosszú utazásnak a jelképét, amelyre vállalkoztak, és amelyet hitük szárnyán teljesíteni is reméltek. Az ön valamelyik apai őse efféle keresztes hadjáratban vehetett részt, és még ha csak a Szent Lajos seregéhez csatlakozott is, a család eredete legalább a XIII. századig vezethető vissza, és ez még mindig igen figyelemre méltó.

- Lehetséges - mondta Morcerf. - Valahol apám dolgozószobájában van egy családfa, amelyből ezt megtudhatjuk. Ehhez a családfához egyébként én valamikor olyan magyarázatokkal szolgáltam, amelyekből még Hozier és Jaucourt is okulhatott volna. Ma már nem is gondolok rá, de azért csak megmondom, gróf úr - és ez hozzátartozik ciceronei tevékenységemhez -, mostanában, a mi demokratikus kormányunk alatt, kissé sokat kezdenek foglalkozni az efféle dolgokkal.

- Hát akkor az önök demokratikus kormánya is valami jobbat választhatott volna ki a múltból, mint azt a két irkafirkát, amelyet a középületeken láttam. Ezeknek nincs semmiféle heraldikai értéke. Ami önt illeti, vicomte - folytatta Monte Cristo, visszatérve Morcerf-hez -, ön szerencsésebb, mint a kormánya, mert az ön címere valóban szép, és a képzeletre hat. Igen, ez az, ön provence-i és egyben spanyol származású is. Ez magyarázza meg azt a gyönyörű barna arcszínt is, amelyet annyira megcsodáltam az előbb a nemes katalán nő arcán, ha ugyan hű az az arckép.

Oidipusznak vagy magának a szfinxnek kellett volna lennie annak, aki észreveszi a gróf szavaiban bujkáló gúnyt, hiszen látszólag a legnagyobb udvariassággal beszélt. Morcerf egy mosollyal köszönetet is mondott, és előrement, hogy az utat mutassa. Benyitott a címer alatt levő ajtón, mire az kitárult, és mint már mondtuk, a szalonba vezetett.

Ennek a szalonnak a legfeltűnőbb helyén is függött egy arckép. Harmincöt-harmincnyolc éves férfit ábrázolt tábornoki egyenruhában, a legmagasabb rangokat jelző kétsoros, aranyzsinóros vállrojttal; a férfi nyakában a Becsületrend szalagja azt bizonyította, hogy viselője parancsnok volt, mellén jobbról a Megváltó-rend nagykeresztje, balról pedig III. Károlyé, amely utóbbi arra vallott, hogy annak, akit ez a kép ábrázol, részt kellett vennie a Görögország és Spanyolország ellen viselt háborúkban, vagy, ami a kitüntetések szempontjából egyre megy, valami diplomáciai küldetésnek kellett eleget tennie a két ország valamelyikében.

Monte Cristo ezt az arcképet is éppen olyan aprólékos figyelemmel vizsgálgatta, mint a másikat, mikor hirtelen kinyílt egy oldalajtó, és ő szemben állt magával Morcerf gróffal.

Negyven-negyvenöt éves férfi volt, de legalább ötvennek látszott. Fekete bajusza és ugyanilyen szemöldöke különös ellentétben állt csaknem hófehér hajával, amelyet katonás divat szerint rövidre nyírva viselt. Polgári ruhában volt, és gomblyukában olyan szalag ékeskedett, amelynek különböző csíkjai a többféle kitüntetéseket jelezték. Elég magabiztosan, de azért szolgálatra készen lépett be. Monte Cristo egyetlen lépéssel sem ment eléje. Mintha lába éppúgy a földre lett volna szegezve, mint szeme Morcerf gróf arcára.

- Apám - kezdte a fiatalember -, bátor vagyok bemutatni önnek Monte Cristo grófját, ezt a nemes lelkű jó barátomat, akivel, mint ön is tudja, igen súlyos körülmények között volt szerencsém találkozni.

- Hozta Isten, uram - mondta Morcerf gróf, és mosollyal üdvözölte Monte Cristót. - Azzal, hogy megmentette a család egyetlen örökösének életét, olyan szolgálatot tett nekünk, amely örök hálára kötelez bennünket.

E szavakkal Morcerf gróf egy karosszékben helyet mutatott Monte Cristónak, maga pedig az ablakkal szemközt ült le.

Monte Cristo, noha helyet foglalt abban a karosszékben, amelyet Morcerf gróf mutatott neki, úgy intézte a dolgot, hogy arca a nehéz bársonyfüggönyök árnyékában elrejtve maradjon, és hogy onnan olvashassa ki a grófnak fáradtság és gondok szántotta vonásaiból a titkos fájdalmak történetét, amelyet az idő arca redőibe vésett.

- A grófné éppen öltözködött - mondta Morcerf -, mikor a vicomte értesítette arról, hogy milyen látogatáshoz lesz szerencséje. Le fog jönni, tíz perc múlva itt lesz a szalonban.

- Igen nagy megtiszteltetés reám nézve - jelentette ki Monte Cristo -, hogy Párizsba érkezésem napján olyan férfival köthetek ismeretséget, akinek érdemei nem kisebbek hírnevénél, és akinél a szerencse - ez egyszer - nem méltatlanra mosolygott. De vajon Mitidzsa síkján vagy az Atlasz-hegységben nem adhat-e még a szerencse önnek marsallbotot?

- Ó - válaszolt Morcerf, könnyedén elpirulva -, már otthagytam a szolgálatot, uram. A Restauráció alatt neveztek ki pairré, részt vettem az első hadjáratban, és Bourmont marsall parancsnoksága alatt szolgáltam. Így hát felsőbb parancsnoki beosztásra számíthattam, és ki tudja, mi történik, ha az idősebb ág maradt volna a trónon! De a júliusi forradalom, úgy látszik, elég diadalmas volt ahhoz, hogy hálátlan legyen. Hálátlan is volt minden olyan szolgálat iránt, amely nem a császári uralom alatt történt. Én tehát beadtam lemondásomat, mert aki a harcmezőn szerezte vállrojtjait, nehezen mozog a szalonok sima parkettjén. Otthagytam a kardot, belevetettem magam a politikába, az iparnak szentelem magam, a hasznos művészeteket tanulmányozom. Húsz esztendei katonai szolgálatom alatt mindig vágytam erre, de sohasem volt rá időm.

- Az ilyen felfogás biztosítja az önök fölényét a többi ország fölött, uram - válaszolta Monte Cristo. - Ön, aki előkelő származású nemes és igen vagyonos, mégis egyszerű közkatonaként kezdte pályáját: ez igazán ritkán esik meg. Később, mikor már tábornok, Franciaország pairje és a Becsületrend tisztje lett, ismét hajlandó volt egy új munkakör megtanulására, holott semmi más remény, semmi más jutalom nem kecsegteti, csak az, hogy valamikor hasznára lehet felebarátainak... Ah, uram! Ez igazán gyönyörű! Többet mondok: ez magasztos!

Albert csodálattal nézte és hallgatta Monte Cristót. Nem hitte volna, hogy a grófot ilyen gondolatok ennyire fellelkesítsék.

- Sajnos - folytatta az idegen, kétségkívül azért, hogy eltüntesse azt a kis felhőt, amely szavai nyomán megjelentek Morcerf gróf homlokán -, mi Olaszországban nem így csináljuk. Mi csak felnövünk fajunk és családfánk szerint, és megtartjuk ugyanazt a nagyságot, ugyanazt a termetet, sőt gyakran ugyanazt a haszontalanságot is egész életünkben.

- De uram - válaszolta Morcerf gróf -, olyan érdemes embernek, mint ön, Olaszország nem lehet hazája, és Franciaország kitárja a karját ön felé. Fogadja el a hívó szót, Franciaország talán nem mindenkihez lesz hálátlan. Saját gyermekeivel olykor rosszul bánik, de az idegeneket rendszerint szívesen fogadja.

- Ej, apám - jegyezte meg Albert mosolyogva -, látszik, hogy nem ismeri eléggé Monte Cristo gróf urat. Az ő vágyai nem is erre a világra valók. Egyáltalán nem érdeklik a kitüntetések, és csak annyit fogad el, amennyi az útlevelére ráfér.

- Ez a legtalálóbb jellemzés, amelyet magamról valaha is hallottam - mondta az idegen.

- A gróf ura volt a jövőjének - jegyezte meg Morcerf sóhajtva -, és ő a virágos utat választotta.

- Így is van, uram - jelentette ki Monte Cristo azzal a mosolyával, amelyet egyetlen festő sem tudna soha visszaadni, és amelynek elemzéséről a fiziológus lemondana.

- Ha nem tartanék attól, hogy fárasztom a gróf urat - jegyezte meg a tábornok, akit nyilvánvalóan elbűvölt Monte Cristo modora -, magammal hívtam volna a képviselőházba. Igen érdekes lesz ma az ülés, főleg azok számára, akik még nem ismerik mai szenátorainkat.

- Nagyon hálás leszek, uram, ha egy más alkalommal megismétli majd ajánlatát. Ma azonban azzal a szerencsével kecsegtettek, hogy bemutatnak a grófnénak, és arra várok, hogy ez megtörténjék.

- Ah, már itt is van az anyám! - kiáltott fel a vicomte.

Amint most Monte Cristo hirtelen hátrafordult, valóban megpillantotta Morcerf-nét a szalon bejáratánál, azzal az ajtóval szemközt, ahol az imént férje lépett be. Mikor Monte Cristo feléje fordult, a sápadt és mozdulatlanul álló grófné karja lehanyatlott, és nem tudni, miért, az aranyozott ajtófélfának támaszkodott. Már néhány másodperce volt ott, és meghallotta a világjáró látogató utolsó szavait.

Monte Cristo felállt, és mélyen meghajolva üdvözölte a grófnét, aki némán és szertartásosan hajtotta meg magát.

- Ó, Istenem! Mi van önnel, asszonyom? - kérdezte Morcerf gróf. - Talán túlságosan meleg van idebent, és rosszul érzi magát?

- Csak nem beteg, édesanyám? - kiáltott fel a vicomte, Mercédčs felé sietve.

A grófné mindkettőjüknek egy hálás mosollyal mondott köszönetet.

- Nem - felelte -, de kissé felizgatott, mikor először pillantottam meg azt, akinek a segítsége nélkül ma könnyeket hullajtanánk és gyászolnánk. Uram - folytatta a grófné, miközben egy királynő fenségével lépett előbbre -, a fiam életét köszönhetem önnek, és áldom önt e jótettéért. Most mondok köszönetet önnek, amiért alkalmat adott, hogy kifejezhessem hálámat úgy, ahogyan áldottam önt, vagyis a szívem mélyéből.

Monte Cristo ismét meghajolt, de most még mélyebben, mint az első ízben. Még Mercédčsnél is sápadtabb volt.

- Asszonyom - felelte -, a gróf úr és ön túlságosan nagylelkűen jutalmaznak meg szerény cselekedetemért. Megmenteni egy embert, megkímélni egy apát a szenvedéstől, tekintettel lenni egy anya érzékenységére még nem jótett, csak emberi kötelesség.

E gyöngéden és kifogástalan udvariassággal kiejtett szavakra Morcerf-né mély meghatottsággal válaszolt:

- Igen, nagy szerencse a fiamra nézve, uram, hogy önt barátjának nevezheti, és hálát adok Istennek, amiért így rendezte a dolgokat.

Mercédčs olyan végtelen hálával emelte égnek gyönyörű szemét, hogy Monte Cristo még két könnycseppet is vélt látni benne. Morcerf gróf most a feleségéhez lépett.

- Asszonyom - mondta -, én már kimentettem magam a gróf úr előtt, amiért itt kell hagynom, és nagyon kérem, ismételje meg bocsánatkérésemet. Az ülés két órakor kezdődött, most háromra jár; és nekem beszédet kell mondanom.

- Menjen csak, uram, azon leszek, hogy távollétét elfeledtessem vendégünkkel - válaszolt a grófné ugyanazon a megindult hangon. - Gróf úr - folytatta Monte Cristóhoz fordulva -, megtisztel-e bennünket azzal, hogy velünk tölti a nap hátralevő részét?

- Köszönöm, asszonyom, s kérem, higgye el, senki sem lehet nálam hálásabb meghívásáért, de ma reggel az önök kapuja előtt szálltam ki hosszú utazás után a kocsimból, még azt sem tudom, milyen lesz a párizsi lakásom, azt is alig, hogy hol van. Bizonyos, hogy ez nem ad okot komoly nyugtalanságra, de azért mégiscsak figyelemre méltó.

- Megígéri legalább, hagy egy más alkalommal megszerzi nekünk ezt az örömet? - kérdezte a grófné.

Monte Cristo szótlanul meghajolt, de mozdulata beleegyezést is jelenthetett.

- Akkor hát nem tartóztatom, uram - mondta a grófné -, mert nem akarom, hogy csupa hálából alkalmatlanságot vagy kellemetlenséget okozzak önnek.

- Kedves grófom - jegyezte meg Albert -, ha megengedi, szeretném Párizsban viszonozni önnek azt az előzékenységet, amelyet Rómában tanúsított irántam, és rendelkezésére bocsátom hintómat addig is, amíg önnek alkalma lesz fogatairól gondoskodni.

- Ezer köszönet lekötelező szívességéért, vicomte - felelte Monte Cristo. - De felteszem, hogy Bertuccio úr, annak rendje és módja szerint, felhasználta a rendelkezésére adott négy és fél órát, és a kapu előtt felszerelt fogatot fogok találni.

Albert megszokta már a gróf modorát. Tudta, hogy mint Néró, ő sem ismer lehetetlent, és már semmin sem csodálkozott. De saját szemével akarta látni, hogyan engedelmeskedtek a gróf utasításainak, és vendégét a palota kapujáig kísérte.

Monte Cristo nem csalódott, az inasa - ugyanaz, aki Rómában a gróf névjegyét vitte be a két fiatalemberhez, és jelentette a gróf látogatását - most, abban a pillanatban, amikor Monte Cristo a Morcerf gróf előszobájában megjelent, már ott is állt az oszlopzat mellett, és amint az előkelő utas a kapu alá ért, valóban ott is találta már fogatát, amely reá várt.

A hintó Keller műhelyéből került ki, a lovakat, mint azt Párizs valamennyi aranyifja tudta, előző este Drake még tizennyolcezer frankért nem volt hajlandó eladni.

- Uram - mondta a gróf Albert-nek -, nem hívom, hogy kísérjen haza, hiszen csak rögtönzött lakást tudnék mutatni önnek, és a rögtönzések terén, mint tudja, jó hírem van, amelyet meg szeretnék őrizni. Adjon egy nap haladékot, és engedje meg, hogy akkor lássam vendégül. Így bizonyos leszek benne, hogy nem vétek a vendéglátás szabályai ellen.

- Ha ön egynapi haladékot kér, gróf úr, bizonyosra veszem, hogy nem házat, hanem valami palotát fog bemutatni nekem. Önnek kétségtelenül valami jó szellem áll a rendelkezésére.

- Bizony jó lesz, ha ezt széltében elhíreszteli rólam - jegyezte meg Monte Cristo, miközben fellépett pompás új hintajának bársonnyal bevont lépcsőjére -, ez bizonyára hasznomra lesz a hölgyek körében.

Ezzel beszállt kocsijába, amely becsukódott mögötte, és vágtatva indult el, de mégsem olyan gyorsan, hogy a gróf észre ne vette volna a függöny gyenge libbenését annak a szalonnak az ablakán, ahol Morcerf-nét hagyta.

Mikor Albert visszatért anyjához, a grófnét a budoárban találta, egy nagy bársony karosszékbe süppedve. Az egész szoba félhomályba burkolózott, és így nem látszott más, mint itt-ott egy csillogó színfoltocska valamelyik dísz szélén vagy egy aranykeret sarkában.

Albert nem láthatta a grófné arcát, mert azt ködként eltakarta egy tüllfelhő, amelyet Mercédčs a haja köré csavart. De Albert-nek úgy rémlett, hogy édesanyja hangja izgatott volt, meg tudta különböztetni a virágállvány rózsa- és heliotrop-illata között is a repülősó fanyar és csípős szagát. A kandalló metszett tálkáján valóban meg is pillantotta a grófné kis üvegjét a bőrtokja nélkül, és ez nyugtalanná tette a fiatalembert. Aggódó pillantást vetett édesanyjára.

- Rosszul érzi magát, édesanyám? - kiáltott fel, amint belépett. - Talán azalatt lett rosszul, míg én kint jártam?

- Én? Dehogy, Albert, hanem, látod, ez a sok rózsa, tubarózsa, narancsvirág olyan erősen illatozik ebben a még szokatlan, hirtelen jött hőségben...

- Akkor hát, anyám - felelte Morcerf, a csengő után nyúlva -, ki kell vitetni őket az előszobába. Úgy látszik, ön igazán gyengélkedik, már akkor is nagyon halvány volt, amikor az előbb ide belépett.

- Halvány voltam, azt mondod, Albert?

- Az a halványság remekül illik önnek, anyám, de apámat is megijesztette, engem is megrémített.

- Szólt valamit édesapád neked erről? - kérdezte élénken Mercédčs.

- Nem, anyám, önnek tette ezt a megjegyzést, tessék csak visszaemlékezni.

- Nem emlékszem rá - mondta a grófné.

Egy inas lépett be. Albert csengetésére jelent meg.

- Vigye ki ezt a virágot az előszobába vagy az öltözőbe - mondta a vicomte. - Nem tesz jót a grófnénak.

Az inas engedelmeskedett.

Elég hosszú csend állott be, és nem szűnt meg mindaddig, míg a virág kihordása tartott.

- Miféle név ez a Monte Cristo? - kérdezte a grófné, mikor az inas kivitte az utolsó váza virágot is. - Családnév az, valami birtok neve, vagy egyszerűen cím csupán?

- Azt hiszem, csak cím, anyám, semmi más. A gróf megvásárolt egy szigetet a toszkánai szigetcsoportban, és mint ahogy ma reggel ő maga mondta, ott egy kommendát alapított. Tetszik tudni, hogy ez így megy a firenzei Szent István, a pármai Szent György-Konstantin, sőt még a Máltai Rendnél is. Azonfelül nem sokat törődik a nemességgel, és azt mondja, csak azért gróf, mivel Rómában azt tartja a közvélemény, hogy Monte Cristo grófja igen nagy úr.

- A modora kitűnő - jegyezte meg a grófné -, legalábbis, ahogy ittléte rövid percei alatt megfigyelhettem.

- Ó, a modora tökéletes, anyám, annyira tökéletes, hogy jóval felülmúlja bármely arisztokratáét, akit csak ismertem Európa legbüszkébb három nemes ága, az angol, a spanyol és a német nemesség tagjai közül.

A grófné egy pillanatig elgondolkozott, majd rövid habozás után így folytatta:

- Látod, kedves Albert-em, olyan igazi anyai kérdést intézek hozzád, megérted, ugye? Láttad Monte Cristót az otthonában, elég élesen tudsz látni, ismered a nagyvilági szokásokat, több a tapintatod, mint általában a korodbelieknek. Mit gondolsz, a gróf valóban az, akinek mutatkozik?

- És milyennek mutatkozik?

- Te magad mondtad az imént: nagyúrnak.

- Azt mondtam, anyám, hogy annak tartják.

- De mi a te véleményed, Albert?

- Be kell vallanom, nincs róla megállapodott véleményem. Azt hiszem, máltai.

- Nem a származását kérdezem én, hanem a személye érdekel.

- Ó, a személye, az már egészen más. Olyan sok különös dolgot láttam vele kapcsolatban, hogyha el kell mondanom, amit róla gondolok, legszívesebben azt felelném, hogy olyan, mint Byron egyik alakja, akire valami szerencsétlenség nyomta rá kitörölhetetlen bélyegét. Valami Manfréd lehet, Lara vagy Werner, esetleg egy ősi család utolsó sarja, aki, noha mit sem örökölt az apai vagyonból, mégis meggazdagodott a saját kalandos szelleme erejével, amely őt a társadalom törvényei fölé emelte.

- Hogy érted ezt?

- Úgy értem, hogy az a Monte Cristo egy kis sziget a Földközi-tenger közepén, lakatlan, katonasága nincs, minden nemzet csempészeinek és minden ország kalózainak búvóhelye. Ugyan ki tudja, vajon ezek a derék iparűzők nem fizetnek-e menedékadót uruknak?

- Az bizony meglehet - felelte álmodozva a grófné.

- De az sem baj - folytatta a fiatalember -, akár csempész, akár nem, mert azt ön is elismeri, anyám, hiszen látta, Monte Cristo gróf úr figyelemre méltó ember, és Párizs szalonjaiban igen nagy sikerekre számíthat. Tessék csak nézni, éppen ma reggel is, odaát nálam, úgy kezdte meg a társaságba való bevonulást, hogy mindenkit bámulatba ejtett, még Château-Renaud-t is.

- Ugyan hány éves lehet a gróf? - kérdezte Mercédčs, és szemmel láthatóan nagy fontosságot tulajdonított ennek a kérdésének.

- Harmincöt-harminchat éves, anyám.

- Olyan fiatal! Lehetetlen - jelentette ki Mercédčs, és így egyszerre adott választ arra, amit fia mondott, és arra, amit saját gondolata sugalmazott neki.

- Márpedig így van. Három vagy négy ízben is mondta, és bizonyos, hogy minden különösebb szándék nélkül: „akkortájt ötesztendős voltam”, egy más alkalommal: „tízéves koromban”, megint máskor: „tizenkét esztendős voltam”. Engem érdekeltek ezek az apró részletek, összehasonlítottam a dátumokat, és sohasem kaptam rajta, hogy hibázott volna. E különös, kortalan ember tehát - bizonyos vagyok benne - legfeljebb harmincöt éves. Mindenekfelett emlékezzék csak vissza, anyám, milyen élénk a tekintete, milyen koromfekete a haja, és bár halvány, de teljesen redőtlen a homloka. Nemcsak erős ember, hanem még fiatal is.

A grófné lehajtotta a fejét, mintha igen nehéz, keserű gondolatok súlya nyomná.

- Megkedvelt téged ez az ember, Albert? - kérdezte a grófné ideges remegéssel.

- Azt hiszem, anyám, igen.

- És te... te is megszeretted?

- Nagyon tetszik nekem, anyám, bármit mond is Franz d'Épinay, aki azt akarta elhitetni velem, hogy ez az ember a másvilágról jött.

A grófné összeborzongott.

- Albert - mondta izgatottan -, mindig óvtalak az új ismeretségektől. Most már felnőtt férfi vagy, és itt az ideje, hogy te adj tanácsot nekem. És mégis azt mondom: nagyon vigyázz, Albert.

- Hogy a tanácsa hasznos és jó legyen, kedves jó anyám, tudnom kellene előre, hogy mi az, amiben nem szabad bíznom. Ez a gróf sohasem játszik szerencsejátékot, sohasem iszik egyebet, mint egy csepp spanyol borral aranyszínűre festett vizet, a gróf köztudomásúan igen gazdag, és nem tenné magát azzal nevetségessé, hogy tőlem kérjen pénzt kölcsön; mitől tarthatnék tehát vele kapcsolatban?

- Igazad van - felelte a grófné -, ostobák ezek a félelmek, főleg mert hiszen éppen arra az emberre vonatkoznak, aki az életedet mentette meg. Igaz is, Albert! Szívesen fogadta őt apád? Fontos, hogy az illendőnél is szívesebben lássuk a grófot. Apád olykor nagyon elfoglalt, ügyei szórakozottá teszik, és meglehet, hogy akaratlanul is...

- Apám tökéletesen viselkedett, anyám - szakította félbe Albert. - Sőt, többet mondok: igen jólesett neki az a két vagy három ügyes bók, amelyet a gróf olyan szerencsésen és kellő pillanatban alkalmazott, mintha már harminc esztendeje ismerné apámat. E dicséretek nyilai, úgy látszik, találtak - tette hozzá Albert nevetve -, elannyira, hogy a legjobb barátokként váltak el, és Morcerf úr még a képviselőházba is el akarta vinni magával, hogy a gróf meghallgassa a beszédét.

A grófné nem folytatta a beszélgetést. Olyan mély álmodozásba merült, hogy szeme lassanként lecsukódott. A fiatalember, amint ott állt előtte, azzal a gyermeki szeretettel nézte, amely még gyöngédebb és melegebb, ha fiatal és szép édesanyák iránt nyilvánul meg. Majd, mikor látta, hogy szeme lecsukódik, egy percig hallgatta, amint szelíd mozdulatlanságban lélegzik, és abban a hitben, hogy elszenderült, lábujjhegyen távozott. Vigyázva nyitotta ki annak a szobának az ajtaját, ahol édesanyját hagyta.

- Ördöngös ember - mormogta Albert, és a fejét csóválta -, már ott megjósoltam neki, hogy nagy sikere lesz a társaságban. Most csalhatatlan hőmérőn mértem le a hatását. Anyámnak is feltűnt, tehát nevezetes embernek kell lennie.

Ezzel lement az istállóba, nem minden titkos bosszankodás nélkül, ha arra gondolt, hogy Monte Cristo olyan fogatra tett szert, amely az ő pejlovait másodrendűvé fokozza le a hozzáértők szemében.

„Annyi bizonyos - gondolta -, hogy az emberek nem egyenlőek. Meg kellene kérnem az apámat, hogy fejtse ki ezt az elméletet a képviselőházban.”

 

 

Tartalom