9
Házassági tervek
E jelenetet követő napon, abban az órában, amikor Debray hivatalába menet rendszerint be szokott rövid időre látogatni Danglarsnéhoz, a férfi kocsija nem jelent meg az udvaron.
Ebben az órában, vagyis úgy déli fél egy tájban, Danglars-né befogatott és elhajtatott.
Danglars egy függöny mögé rejtőzve leste ezt a kikocsizást, amelyet várt is. Parancsot adott, hogy azonnal jelentsék neki, ha a báróné visszatért. Két órakor azonban Danglars-né még mindig nem jött meg.
A báró két órakor a kocsiját kérte, elhajtatott a képviselőházba, és felíratta magát a költségvetés elleni felszólalásra.
Déltől egészen két óráig Danglars a dolgozószobájában volt, a sürgönyeit bontogatta fel, egyre jobban elkomorodott, számolásba merült, és több látogató között fogadta Cavalcanti őrnagyot is, aki az előző este megbeszélt órában, most is a kék ruhájában, mereven és szabályszerűen jelentkezett, hogy elintézze ügyét a bankárral.
A képviselőházból kijövet Danglars, aki az ülés alatt izgatottságának heves tanújelét adta, és főként erősebben támadta a kormányt, mint bármikor, ismét felszállt kocsijába, és megparancsolta a kocsisnak, hogy a Champs-Élysées 30. szám alá hajtson.
Monte Cristo otthon tartózkodott, de mivel nem volt egyedül, arra kérette Danglars-t, várjon kissé a szalonban.
Mialatt a bankár várakozott, nyílt az ajtó, és belépett egy abbéruhát viselő férfi, aki nem várt, mint ő, bizonyára otthonosabb volt a házban, köszönt neki, és bement a belső helyiségbe.
Egy perccel később ismét nyílt az az ajtó, amelyen a pap eltűnt, és megjelent Monte Cristo.
- Bocsánat, kedves báró - mondta -, de egy jó barátom, Busoni abbé, akit láthatott is itt keresztülmenni, Párizsba érkezett. Már hosszú ideje, hogy utoljára találkoztunk, és nem tudtam azonnal otthagyni. Remélem, erre való tekintettel megbocsátja, hogy várakoztattam.
- Ugyan már, egyszerűen én jöttem rosszkor - mondta Danglars -, és megyek is mindjárt.
- Szó sincs róla. Ellenkezőleg, tessék csak leülni. De istenem! Mi baja? Mintha valami nagy gond kínozná. Igazán megrémít. A kétségbeesett tőkepénzes olyan, mint az üstökös: mindig valami nagy vészt hirdet a világnak.
- Az a bajom, kedves uram - mondta Danglars -, hogy néhány napja balszerencse üldöz, és csupa rossz hírt hallok.
- Ó, istenem, talán a tőzsdén veszített? - kérdezte Monte Cristo.
- Nem, abból már kigyógyultam, legalábbis néhány napra. Most egész egyszerűen az izgat, hogy egy trieszti bank csődbe került.
- Igazán? A csődbe ment bankár véletlenül nem Jacopo Manfredi?
- De igen! Éppen az! Képzeljen el valakit, aki isten tudja; mióta kötött velem üzleteket, évenként nyolc- vagy kilencszázezer frank erejéig, soha egy számítási hiba, soha semmi késedelem. Úgy fizetett a fickó, mint egy herceg... aki fizet. Nemrég egymillió hitelt nyújtottam neki, és ez az ördögadta Jacopo Manfredi egyszerre csak beszünteti a fizetéseit!
- Igazán?
- Hallatlan csapás. Elküldök hozzá egy hatszázezer frankos utalványt, az kifizetetlenül jön vissza, sőt mi több, vannak még négyszázezer frank erejéig váltói is nálam az ő aláírásával, és ezeket a hónap végéig párizsi megbízottjának kellett volna beváltania. Ma harmincadika van, elküldöm a váltókat, hát a megbízott szépen kereket oldott. A spanyolországi ügyemmel együtt csinos kis hóvége köszöntött be hozzám.
- Hát a spanyolországi ügye csakugyan komoly veszteséget jelentett?
- Természetesen, kereken hétszázezer frankom bánja.
- De már hogy az ördögbe is kerülhetett bele a csávába egy ilyen vén róka, mint ön?
- Ej, a feleségem hibája. Azt álmodta, hogy Don Carlos visszatért Spanyolországba. Feleségem hisz az álmokban. Azt mondja, ez magnetizmus, és ha ő megálmodik valamit, annak okvetlenül be is kell következnie. Bíztam az ő meggyőződésében, és megengedtem, hogy játsszék. Neki megvan a maga külön pénztára és külön tőzsdei ügynöke. Játszott és veszített. Igaz, hogy nem az én pénzemet játszotta el, hanem a sajátját, de azért érthető, hogy ha a feleség zsebéből tűnik el hétszázezer frank, azt egy kissé a férj is megérzi. Lehetséges, hogy ön nem tudott erről? Hiszen óriási port vert fel a dolog.
- Dehogynem, hallottam róla, de a részleteket nem ismertem. Egyébként is tőzsdei ügyekben egészen járatlan vagyok.
- Hát ön nem is játszik?
- Én? Már hogy képzeli ezt? Így is sok üggyel-bajjal tudom csak kezelni jövedelmemet, akkor pedig kénytelen volnék a titkáromon kívül még egy ügynököt is fogadni, meg valami pénztárost. De visszatérve Spanyolországra, azt hiszem, a báróné nem egészen álmodta a Don Carlos visszatéréséről szóló hírt. Mintha a sajtó is írt volna valami efféléről?
- Hát ön hisz az újságoknak?
- Egy betűt sem. De úgy gondolom, hogy az a becsületes Messager talán kivétel a szabály alól, és hogy az csak teljesen megbízható, telegráfon érkezett híreket közöl.
- Nohát, éppen ezt nem tudja senki megmagyarázni - folytatta Danglars -, hiszen a Don Carlos visszatéréséről szóló hír éppen telegráfon érkezett.
- Ilyen módon az e havi vesztesége megközelíti az egymillióhétszázezer frankot? - kérdezte Monte Cristo.
- Nem megközelíti, ez a pontos számadat.
- Mi az ördög! Egy harmadrendű vagyonnál ez igen érzékeny csapás - jelentette ki Monte Cristo részvéttel.
- Harmadrendű! - mondta Danglars, kissé megalázottan. - Hogy az ördögbe érti ezt?
- Az úgy van, hogy a vagyonokat három csoportba osztom be - folytatta Monte Cristo. - Első-, másod- és harmadrendű vagyon csoportjába. Elsőrendűnek azt a vagyont nevezem, amelynek kincsei könnyen elérhetőek, földbirtokok, bányák, francia, osztrák és angol járadékkölcsönök formájában, amennyiben ezek a kincsek, bányák és járadékpapírok elérik a százmilliót. Másodrendűnek az olyan vagyont nyilvánítom, amelynél az ipari vállalatok, üzemek, alkirályságok vagy hercegségek nem jövedelmeznek többet évi másfélmillió franknál, minthogy az ilyen jövedelem együttvéve mintegy ötvenmillió frank tőkének felel meg. Véleményem szerint végül harmadrendű az a vagyon, amely kamatos kamat után hajt jövedelmet, de ez a jövedelem idegenek akaratától és a véletlen szeszélyeitől függ, egy csőd magával ránthatja, és holmi telegráfhír is megingathatja, a sors véletleneinek alávetett pénzügyi műveletektől függ, amelyeket a természetes erővel szemben alacsonyabb rendű erőnek nevezhetnék. Ez egészében akár névleges, akár valóságos tőke, mintegy tizenötmilliót képvisel. Körülbelül ez az ön vagyoni helyzete, ugye?
- Hát bizony ez! - válaszolta Danglars.
- Ez annyit jelent, hogy hat ilyen havi mérleg egy harmadrendű céget teljesen tönkretehet - folytatta Monte Cristo rendíthetetlen nyugalommal.
- Ó! - mondta Danglars, halvány mosollyal. - Mennyire sietős önnek!
- Adjunk hát neki hét hónapot - vetette ellen Monte Cristo ugyanazon a hangon. - Mondja csak, jutott-e valaha eszébe, hogy hétszer egymillió-hétszázezer frank, az körülbelül tizenkétmilliót tesz ki?... Nem? Tudja mit, igaza van. Efféle gondolatokkal sohasem kockáztatná valaki a tőkéjét, mert a tőke ugyanazt jelenti a bankárnak, mint amit a művelt embernek jelent a bőre. Ruháink többékevésbé fényűzőek, a hitelünket ennek köszönhetjük. De ha meghalunk, csak a bőrünk marad meg, és önnek is, ha lemond ügyleteiről, a valóságban nem lesz egyebe, csak legfeljebb öt-hat milliója. Mert a harmadrendű vagyonok alig jelentenek többet, mint a látszat harmad- vagy negyedrészét, mint ahogy a gőzös mozdonyának erejét nem a füstje mutatja meg, amely csak beburkolja, és a valóságnál nagyobbnak tünteti fel. Nohát, ebből azt ötmillióból, amely önnek a valóságos vagyona, most elveszített csaknem kettőt, ami ugyanannyival csökkenti az ön névleges vagyonát vagy hitelét, vagyis, kedves Danglars úr, az ön bőrét egy olyan seb hasítja fel, amely ha négyszer megismétlődik, halált okoz. Ej no, vigyázzon hát, kedves Danglars úr! Szüksége van pénzre? Kölcsönözzek?
- De rosszul kalkulál ön! - kiáltott fel Danglars, és segítségül hívta a látszat minden filozófiáját és képmutatását. - Ebben a pillanatban a pénz már vissza is került pénztáramba egyéb spekulációk révén, amelyek sikerrel jártak. A sebből eredő vérveszteséget pótolja a jó táplálás. Csatát vesztettem Spanyolországban, megvertek Triesztben, de indiai flottám néhány aranyszállító hajót zsákmányolt, és mexikói utászaim új bányákat fedeztek fel.
- Nagyszerű! Nagyszerű! A seb helye azonban megmarad, és az első veszteség alkalmával kiújul.
- Szó sincs róla, hiszen biztos talajon járok - folytatta Danglars a szélhámos megszokott hányavetiségével, akinek az a mestersége, hogy hitelével kérkedjék. - Három kormánynak kellene megbuknia ahhoz, hogy tönkremenjek.
- Ej no! Ilyet is láttunk már.
- Még az is kellene hozzá, hogy a föld ne hozzon termést.
- Jusson eszébe a hét kövér és hét sovány esztendő.
- Vagy a tengernek kellene hirtelen visszahúzódnia, mint a fáraók idejében. Akkor sem az volna az egyetlen tenger, és a legénység otthagyná a hajókat, hogy karavánokat alkosson.
- Annál jobb, nagyon örvendek neki, kedves Danglars úr - mondotta Monte Cristo. - Már látom, hogy tévedtem, és ön valójában a másodrendű vagyonosok osztályába sorozható.
- Azt hiszem, joggal fogadhatom el ezt a minősítést - felelte Danglars, azzal az ajkára fagyott mosollyal, amely Monte Cristót a kontár festők holdvilágára emlékeztette. - De mivelhogy üzleti ügyekről beszélünk - tette hozzá igen boldogan, mert rátalált arra a szóra, amely más mederbe tereli a beszélgetést -, árulja el nekem, mit tehetnék Cavalcanti úr érdekében?
- Hát adjon neki pénzt, ha van hitelszámlája önnél, és ön ezt a hitelszámlát megfelelőnek tartja.
- Kitűnőnek! Ma reggel negyvenezer frankos utalvánnyal jelent meg nálam, amelyet az ön kezessége mellett Busoni abbé írt alá, és a hátirat az öné volt. Érthető, hogy azonnal leszámoltam neki negyven darab ezresbankót.
Monte Cristo bólintott, jelezve, hogy nincs ellene semmi kifogása.
- De ez még nem minden - folytatta Danglars -, a fiának is hitelt nyitott nálam.
- Mekkora hitelt adott az őrnagy a fiatalembernek, ha nem tolakodó a kérdésem?
- Ötezer frankot havonta.
- Vagyis évenként hatvanezer frankot. Sejtettem - mondta vállat vonva Monte Cristo: - Ezek a Cavalcantiak valamennyien ilyen zsugori fráterek. Hogy képzeli az öreg, mit kezdjen egy fiatalember havi ötezer frankkal?
- De tessék megérteni, ha a fiatalembernek néhány ezer frankkal többre volna szüksége...
- Ne adjon neki, az apa ugyan nem áll helyt érte. Ön nem ismeri az ultramontán milliomosokat, valóságos Harpagonok. És ki nyitott önnél hitelt neki?
- A Fenzi-ház. Firenze egyik legjobb nevű bankja.
- Nem azt állítom, hogy elveszíti a pénzét, de azért helyesnek tartanám, ha ön szigorúan tartaná magát a számokhoz.
- Hát nem bízik ön ebben a Cavalcantiban?
- Én! Én tízmilliót is adnék az aláírására, kedves Danglars úr, én ezt a Cavalcantit, az imént előadott osztályozásom szerint, a másodrendű gazdagok csoportjába sorolom.
- És mégis milyen igénytelen! Egyszerű őrnagynak hittem volna, semmi másnak.
- És ezzel nagyon is megtisztelte volna, mert igaza van önnek, a külseje semmit sem árul el. Mikor először láttam, kopott vállrojtjával úgy hatott rám, mint valami kiöregedett főhadnagy. De minden olasz ilyen ám, vagy keleti mágusként ragyog, vagy olyan, akár valami vén zsidó.
- A fiatalember jobb megjelenésű - mondta Danglars.
- Igen, csak kissé félénk talán, de egészben véve meglehetős. Egy kicsit nyugtalan voltam miatta.
- Ugyan miért?
- Mert mikor ön nálam látta, akkor az első lépést tette meg a társaságban, legalábbis így mondták nekem. Eddig egy szigorú nevelőjével utazgatott, és még sohasem járt Párizsban.
- Ezek az előkelő olaszok mindannyian egymás között házasodnak, ugye? - kérdezte Danglars odavetve. - Szeretik egyesíteni a vagyonokat.
- Igaz, rendszerint így is cselekednek. Cavalcanti azonban különc ember, semmit sem úgy csinál, mint mások. Valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy egyenesen azért hozta a fiát Franciaországba, hogy itt keressen neki feleséget.
- Úgy gondolja?
- Bizonyosra veszem.
- És hallott már valamit a vagyoni viszonyairól?
- Sok szó esik róla. Egyesek milliomosnak tartják, mások pedig azt állítják, hogy egy garasa sincs.
- És mi az ön véleménye?
- Nem volna helyes az én véleményem szerint ítélnie meg a dolgot, mert én egészen egyénien látom.
- De mégis.
- Az én véleményem az, hogy ezek a kivénült olasz podeszták, ezek a régi condottierik - mert a Cavalcantiak valamikor hadseregeket vezényeltek, tartományokat kormányoztak -, az én véleményem, mondom az, hogy ezek milliókat ástak el egyes rejtekhelyeken olyan módon, hogy annak titkát csak a legidősebb fiú tudja, és nemzedékről nemzedékre az adja tovább a titkot mindig a legidősebb fiúnak. Ennek bizonysága, hogy valamennyiük arca sárga és kiszáradt, akár a Köztársaság idejéből származó forintjaiknak színe, amely arcukon azért is tükröződik, mert hiszen folyton-folyvást azokban gyönyörködnek.
- Kitűnően látja ezt - mondja Danglars. - És ez annál is inkább így lehet, mert senki sem tud arról, hogy akár egy talpalatnyi földjük volna.
- Vagy legalábbis nagyon kevés. Annyi bizonyos, hogy én Cavalcantinak csak luccai palotájáról tudok.
- Ah! Van hát egy palotája? - nevetett Danglars. - Már az is valami.
- Hogyne volna, de bérbe adta a pénzügyminiszternek, ő maga pedig egy szerény kis házban húzódik meg. Hiszen mondtam már, azt hiszem, a jóember alaposan zsugori.
- Ugyan, ugyan, nem valami hízelgő a véleménye.
- Nézze, én alig ismerem, mindössze talán háromszor láttam életemben. Amit tudok róla, azt Busoni abbétól és tőle magától hallottam. Ma reggel beszélt nekem arról, hogy mik a tervei a fiával, és sejtette velem, hogy akár Franciaországban, akár Angliában szeretné gyümölcsöztetni millióit, mert Olaszországban, amely szinte halott ország, bizony elég tekintélyes összegei hevernek parlagon. De vegye tudomásul, hogy noha Busoni abbéban személy szerint a legnagyobb mértékben megbízom, felelősséget mégsem vállalok érte.
- Nem tesz semmit, mégis hálás vagyok, amiért hozzám küldte ezt az új ügyfelet. A neve nagyon szépen illik a könyveimbe. Pénztárosom, akinek már megmagyaráztam, ki is ez a Cavalcanti, egész büszke rá. Igaz is, de ez csak amolyan eszembe ötlő kérdés, ha ezek az emberek kiházasítják fiaikat, adnak velük valami pénzecskét is?
- Ej, istenem, már ki így, ki úgy. Ismertem egy olasz herceget, gazdag volt, akár egy aranybánya, Toszkána egyik legragyogóbb nevét viselte. Ez a herceg, mikor fiai az ő ízlése szerint házasodtak, milliókat ajándékozott nekik, ha pedig akarata ellen választottak feleséget, nem adott többet, mint havi harminc tallért jövedelmező járadékot. Tegyük fel, hogy Andrea apja tetszése szerint házasodik, lehet, hogy az ad neki egy-, két- vagy hárommilliót is. Ha a menyasszony valami bankár lánya lenne például, akkor talán érdekeltséget is vállalna fia apósának bankjában. No, mármost tegyük fel, hogy a menyasszony nincs az öregnek ínyére, akkor bizony alászolgája, az öreg Cavalcanti lezárja pénzesládáját, kettős lakatot tesz reá, és akkor Andrea fiatalúrnak úgy kell boldogulnia, mint egy párizsi család fiának, vagyis kártyát cinkelhet, és hamisjátékos lehet belőle.
- Ez a fiú majd talál magának valami bajor vagy perui hercegkisasszonyt. Zárt korona kell neki, egy Eldorádó, ezüstbányával tele.
- Nem, a nagy hegység túlsó oldalán élő nagyurak igen gyakran egyszerű halandó lányokat vesznek feleségül. Olyanok, mint Jupiter, szeretik, ha a fajok kereszteződnek. De mondja csak, kedves Danglars úr, talán csak nem akarja Andreát megházasítani, hogy így kifaggat?
- Bizony ez nem is volna a legrosszabb spekuláció - felelte Danglars. - Márpedig én szeretem a jó vállalkozásokat.
- Csak nem Danglars kisasszonyra gondol? Hát azt akarja, hogy Albert megfojtsa azt a szegény Andreát?
- Albert! - mondta Danglars vállat vonva. - Bizony nem hinném, hogy sokat bánná.
- Hát nem a vőlegénye Danglars kisasszonynak?
- Mindössze annyi történt, hogy Morcerf úrral néhányszor beszélgettem erről a házasságról. De Morcerf-né és Albert...
- Azt akarja ezzel mondani, hogy Albert-rel nem volna előnyös a házasság?
- Ugyan már! Azt hiszem, egy Danglars lány ér annyit, mint Morcerf úr.
- Danglars kisasszony szép hozományt kap, abban nem kételkedem, főleg ha a telegráf nem követ el több ostobaságot a híreivel.
- Ó, itt nemcsak a hozományról van szó. De igaz is, mondja csak...
- Mit mondjak?
- Miért nem hívta meg az ebédjére Morcerf urat és családját?
- Meghívtam én őket, de Albert nem fogadhatta el a meghívást, mert Dieppe-be utazott anyjával, akinek tengeri levegőt ajánlottak.
- Igen, igen - nevetett Danglars -, az jót tehet neki.
- Ugyan miért mondja ezt?
- Mert fiatal korában is megszokta a tengert.
Monte Cristo elengedte füle mellett ezt a megjegyzést, mintha nem is hallotta volna.
- De végre is, ha Albert nem olyan gazdag, mint Danglars kisasszony - mondta a gróf -, azt csak nem vitathatja el tőle, hogy ősi nevet visel?
- Lehet, de a magam nevét legalább annyira becsülöm - jegyezte meg Danglars.
- Annyi bizonyos, hogy önnek népszerű neve van, és csak ékesíti azt a címet, amellyel feldíszíteni vélték. De ön sokkal értelmesebb ember, semhogy meg ne tudná ítélni, hogy a kiirthatatlanul belénk gyökerezett nézeteknél fogva az öt évszázados nemesség értékesebb, mint a húszesztendős.
- És éppen ezért tartom előnyösebbnek Andrea Cavalcanti urat, mint Albert de Morcerf urat - magyarázta Danglars, és mosolya maró gúnnyal volt tele.
- Márpedig azt hiszem, hogy a Morcerf-ek nemesség tekintetében mindenkor kiállják a versenyt a Cavalcantiakkal.
- A Morcerf-ek... - folytatta Danglars. - Kedves grófom, ugyebár ön is nemesember?
- Azt hiszem, igen.
- Sőt, jártassága is van a címertanban?
- Meglehetősen.
- Nohát, nézze csak meg az én címerem színét. Bizony az sokkal szilárdabb, mint a Morcerf családé.
- Ugyan miért?
- Mert ha születésemnél fogva nem is vagyok báró, mégiscsak Danglars a nevem.
- És aztán?
- Az ő neve korántsem Morcerf.
- Az ő neve nem Morcerf?
- De nem ám!
- No, ne mondja!
- Engem báróvá tettek, tehát báró vagyok, ő azonban önmagát nevezte ki grófnak, tehát nem az.
- Lehetetlen!
- Hallgasson ide, kedves gróf - folytatta Danglars -, Morcerf úr a barátom, vagy legalábbis harminc éve jó ismerősöm. Ön tudja, hogy nem sokat törődöm a címeremmel, mivel még nem felejtettem el, hogy honnan származom.
- Ez lehet a legnagyobb alázatosság jele is, de lehet a legnagyobb gőgé is - jegyezte meg Monte Cristo.
- Hát nézze csak: mikor én kis segéd voltam, Morcerf egyszerű halászlegény volt.
- És hogy hívták akkoriban?
- Fernand-nak.
- Csak így röviden?
- Fernand Mondegónak.
- Bizonyos ebben?
- A mindenségit! Elég sok halat vettem tőle, ismerhetem.
- Akkor miért adná a lányát feleségül Fernand fiához?
- Mert Fernand és Danglars egyaránt felkapaszkodott ember, mind a ketten új nemesek, mindketten meggazdagodtak, csakhogy rólam nem járnak olyasféle hírek, mint amilyenek őróla keringenek.
- Miféle hírek?
- Semmi, tulajdonképpen.
- Igen, igen, értem. Amit mond, az felfrissíti az emlékeimet, úgy rémlik, mintha Fernand Mondego nevét már hallottam volna. Görögországban beszéltek róla.
- Ali pasa nevével kapcsolatban?
- Úgy van.
- Itt a titok nyitja - folytatta Danglars -, és bevallom, sokat adnék érte, ha rájöhetnék.
- Nem is volna nehéz feladat, ha kedve van hozzá.
- Hogyan?
- Bizonyára van önnek valami üzletfele Görögországban.
- Már hogyne volna!
- Janinában?
- Mindenfelé.
- Írjon hát a janinai üzletfelének, és kérdezze meg tőle, milyen szerepet játszott egy Fernand nevezetű francia Ali Tepelenti katasztrófájában?
- Igaza van! - kiáltott fel Danglars és felugrott. - Még ma írok.
- Tegye meg!
- Meg is teszem.
- És ha megtud valami botrányos hírt...
- Azonnal közlöm önnel.
- Nagy örömömre lesz.
Danglars kisietett a szobából, és egy ugrással kocsijában termett.