11
Nyári mulatság
Ugyanaznap, mikor Danglars-né ezt a fent elmondott beszélgetést folytatta a királyi ügyész úr szobájában, egy útihintó kanyarodott be a rue du Helderre, befordult a 27-es számú ház kapuján, és megállt az udvaron.
Csakhamar nyílt a kocsi ajtaja, és fia karjára támaszkodva Morcerf-né szállt ki a kocsiból.
Alig kísérte haza Albert az édesanyját, azonnal fürdőt rendelt, és miután komornyikja segítségével átöltözködött, újra befogatott, és a Champs-Élysées-re hajtatott, Monte Cristo grófjához.
A gróf a szokásos mosolyával fogadta. Csodálatos dolog: ennek az embernek sem a szívéhez, sem a gondolataihoz nem lehetett soha közelebb férkőzni. Akik megkísérelték, hogy - ha lehet így kifejezni magunkat - a bizalma mélyére férkőzzenek, bizony vastag falba ütköztek.
Morcerf tárt karral sietett felé, de mikor megpillantotta, a gróf baráti mosolya ellenére is leejtette karját, és legfeljebb kezét merte nyújtani neki.
Monte Cristo, mint rendesen, elfogadta a fiatalember kezét, de nem szorította meg.
- Megérkeztem, kedves gróf! - mondta Albert.
- Isten hozta.
- Már egy órája megjöttem.
- Dieppe-ből?
- Tréport-ból.
- Ah, igaz!
- És első látogatásom önnek szól.
- Ez igazán kedves öntől - jegyezte meg Monte Cristo olyan hangon, ahogy bármi mást is mondhatott volna.
- No, mondja csak, mi újság?
- Mi újság? Ezt tőlem kérdezi, az idegentől?
- Úgy értem: ha azt kérdezem, mi újság, arra gondolok, vajon tett-e már valamit az én érdekemben?
- Hát megbízott valamivel? - kérdezte Monte Cristo, ügyesen adva a nyugtalankodót.
- Ugyan, ugyan, ne játssza a közönyöst - mondta Albert. - Némelyek azt tartják, hogy vannak olyan megérzések, amelyek átrepülnek minden távolságot. Nohát: Tréport-ban én valami villamosütést éreztem. Hát ha nem is tett semmit az érdekemben, legalább gondolt reám.
- Az bizony meglehet - válaszolta Monte Cristo. - Csakugyan gondoltam önre. De az a magnetikus folyamat, amelynek belőlem kellett volna kiáradnia, bizony, bevallom, független az akaratomtól.
- Valóban! Nagyon kérem, mondja el.
- Egyszerű a dolog. Danglars úr nálam ebédelt.
- Azt tudom, hiszen anyámmal együtt éppen őelőle menekültem el.
- De azért Andrea Cavalcanti úrral mégis összekerült az ebédnél.
- Az ön olasz hercegével?
- Ne túlozzunk. Andrea úr csak vicomte-nak címezteti magát.
- Azt mondja: címezteti magát?
- Azt mondom: címezteti magát.
- Tehát nem az?
- Hát mit tudom én? Ha ő annak címezteti magát, én úgy szólítom, más is annak szólítja. Ez nem ugyanannyi, mintha tényleg az is volna?
- Micsoda különös egy ember ön! No és?
- Mit akar tudni?
- Danglars úr tehát itt ebédelt?
- Igen.
- Az ön Andrea Cavalcanti vicomte-jával?
- Andre Cavalcanti vicomte-tal, apjával, a marquis-val, Danglars-névai, Villefort úrral és feleségével, és igen kedves emberekkel: Debray úrral, Maximilien Morrellel, és még kivel is?... Várjon csak... Ah, igaz, Château-Renaud úrral.
- Beszéltek rólam is?
- Egyetlen szót sem.
- Az már baj.
- Ugyan miért? Azt hiszem, ha megfeledkeztek önről, csak az ön kívánságát teljesítették.
- Kedves grófom, ha nem beszéltek rólam, az annyit jelent, hogy annál többet gondoltak rám, márpedig ez kétségbeejt.
- Mit törődik vele? Fődolog, hogy Danglars kisasszony nem volt azok között, akik önre gondoltak. De az is igaz, hogy ő otthon is gondolhatott önre.
- Ó, efelől egészen nyugodt vagyok. Vagy ha gondolt is rám, csak olyan módon juthattam eszébe, ahogy én szoktam reá gondolni.
- Ez a rokonérzés igazán megható! - jegyezte meg a gróf. - Tehát önök gyűlölik egymást?
- Nézze, gróf úr - mondta Morcerf -, ha Danglars kisasszony olyan nő volna, aki megsajnál a sok sóvárgásért, amelyet egyébként nem érzek iránta, és jutalomképpen a két családunk megállapodásából létrejövő házassági szerződés keretein kívül boldogítana engem, nem volna ellene semmi kifogásom. Röviden: azt hiszem, hogy Danglars kisasszony igen bájos szerető volna, de feleségnek, az ördögbe is...
- Így hát - nevetett Monte Cristo - ez az ön elgondolása a jövendőbelijéről?
- Hát, istenem, kissé nyersen beszéltem, az igaz, de legalább őszintén. Ha már egyszer nem lehet valóra váltani ezt az ábrándot! Bizonyos cél eléréséhez az kellene, hogy feleségül vegyem Danglars kisasszonyt, vagyis hogy velem éljen, mellettem gondolkozzék, a közelemben énekelhessen, tőlem tíz lépésnyire muzsikáljon és verseljen, és mindezt, míg csak élek - már a gondolatra is kétségbeesem. A szeretőjét otthagyja az ember, ugye, kedves gróf, de a feleségét, az már egészen más, a kutyafáját! Azt megtartja az ember akkor is, ha vele él, akkor is, ha messze van tőle. Nekem bizony ijesztő elgondolni, hogy Danglars kisasszonnyal éljem le az életem, még ha nincs is a közelemben.
- De nehézkes ön, vicomte!
- Igaz, mert gyakran lehetetlent kívánok.
- Mit például?
- Azt, hogy magam találjam meg a nekem való feleséget, mint ahogy apám megtalálta a párját.
Monte Cristo elsápadt, és Albert-re nézett, miközben néhány gyönyörű pisztollyal játszadozott, gyorsan csattogtatva a fegyverek ravaszát.
- Így hát az édesapja nagyon boldogan élt? - kérdezte a gróf.
- Ön tudja, gróf úr, mi a véleményem az édesanyámról: mennybéli angyal. Láthatja, még mindig szép, szellemes, és jobb, mint valaha. Tréport-ból érkezem, minden más fiú úgy fogná fel: „Ej, istenem! Az anyát elkísérni szívesség dolga, és valóságos robotszámba megy.” Én azonban négy napot töltöttem vele kettesben, és mondhatom, jobban, nyugodtabban, poétikusabban éreztem magam, mintha Mab királynőt vagy magát Titániát kísértem volna Tréport-ba.
- Ez már kétségbeejtő tökéletesség, és akinek csak elmondja, az bizony nagy kedvet kap ahhoz, hogy legényember maradjon.
- Éppen, mivel tudom, hogy igenis lehet a földön tökéletes nőt találni - folytatta Morcerf -, eszemben sincs nőül venni Danglars kisasszonyt. Észrevette-e valaha már, hogy mindazt, ami a miénk, önzésünk ragyogó színekkel ruházza fel? Az a gyémánt, amely Marlé vagy Fossin kirakatában csillogott, még ragyogóbbá lesz, ha megszerezzük a gyémántot. Mihelyt azonban a nyilvánvaló tények miatt be kell látni, hogy még tisztább fényű gyémánt is van, és ön mégis kénytelen egész életében ezt az alsóbbrendű gyémántot viselni, az bizony fájdalmat okoz.
- Hiúság kérdése! - mormogta a gróf.
- Ezért ugranám ki örömömben a bőrömből, ha Eugénie kisasszony rájönne, hogy én csak hitványka senki vagyok, és hogy neki több a milliója, mint ahány százezerrel én rendelkezem.
Monte Cristo mosolygott.
- Még valami jutott az eszembe - folytatta Albert. - Franz szereti a különcségeket, és én mindenáron azt akartam, hogy belészeressen Danglars kisasszonyba. De négy csalogató levelemre Franz rendíthetetlenül azt felelte: „Való igaz, hogy különcködő vagyok, de különcködésem nem megy el addig a határig, hogy adott szavamat megszegjem!”
- Ezt nevezem baráti önfeláldozásnak: feleségül kínálni valakinek azt a lányt, akit mi magunk csak szeretőnek vállalnánk el!
Albert mosolygott.
- Igaz is - folytatta -, a kedves Franz hamarosan megérkezik. De önt ez nem érdekli, hiszen, úgy gondolom, nem nagyon kedveli.
- Én? No már, kedves vicomte, honnan veszi, hogy én nem kedvelem Franz urat? Én mindenkit szeretek.
- A mindenkiben én is benne vagyok... Köszönöm szépen.
- Ne zavarjuk össze a dolgokat - mondotta Monte Cristo. - Mindenkit szeretek, mert Isten úgy rendelte, hogy keresztényi szívvel szeressük felebarátainkat. Gyűlölni azonban csak egyeseket gyűlölök. De térjünk csak vissza Franz d'Épinay úrhoz. Azt mondja, rövidesen itt lesz?
- Úgy van. Villefort úr felszólítására, mert úgy látszik, az éppen olyan dühvel akarja férjhez adni Valentine-t, mint Danglars úr Eugénie-t. Annyi bizonyos, hogy elég fárasztó dolog lehet eladó lányok apjának lenni. Úgy látom, ezek az emberek valósággal lázba jönnek, érverésük percenként kilencvenre szökik fel, míg csak meg nem szabadulnak lányaiktól.
- De d'Épinay úr nem hasonlít önhöz. Ő türelemmel viseli sorsát.
- Sőt, méghozzá komolyan is veszi az egészet. Fehér nyakkendőt köt, és már a családjáról beszél. Egyébként nagy tisztelettel viseltetik Villefort-ék iránt.
- Nem alaptalanul, ugyebár?
- Azt hiszem, nem. Villefort urat mindig szigorú, de igazságos embernek tartották.
- Végre valaki, akiről jobb véleménnyel van, mint a szegény Danglars úrról - jegyezte meg Monte Cristo.
- Ezt talán az okozza, hogy nem kell a lányát feleségül vennem - nevetett Albert.
- Kedves uram - mondta Monte Cristo -, ön igazán kétségbeejtően önhitt.
- Mármint én?
- Igen, igen, ön. Gyújtson rá egy szivarra.
- Nagyon szívesen. És miért vagyok önhitt?
- Mert tűzön-vízen keresztül igyekszik lerázni magáról a kötelezettséget, hogy nőül vegye Danglars kisasszonyt. Ej, istenem, hagyja szabadjára az eseményeket, még az is lehet, hogy nem ön fog visszalépni ettől a házasságtól.
- Ugyan! - mondta Albert, nagy szemet meresztve.
- Annyi bizonyos, vicomte úr, hogy nem fogják erővel a nyakába varrni, az ördögbe is! De most nézzük csak komolyan - folytatta Monte Cristo, és hangot változtatott -, csakugyan szeretne szakítani?
- Nem sajnálnék érte százezer frankot.
- Jól van, legyen boldog! Danglars úr kész kétszer annyit adni, hogy ugyanezt elérje.
- Csakugyan így volna? Igaz ez a boldogság? - kérdezte Albert, és mialatt e szavakat kiejtette, nem tudta meggátolni, hogy homlokán alig észrevehető felhő vonuljon keresztül. - De hát, kedves grófom, komoly oka van erre Danglars úrnak?
- Itt vagy hát, emberi gőg és önzés! Végre ismét előttem áll az ember, aki egy fejszecsapással akarja agyonütni a mások hiúságát, de ha az övét csak egy tűszúrás éri is, már magánkívül van.
- Nem! De úgy látom, hogy Danglars úr...
- Egészen el van ragadtatva öntől, ugye? De mivel elismerem, hogy ő rossz ízlésű ember, és másvalaki még jobban tetszik neki...
- Ugyan ki?
- Már azt én nem tudom. Figyeljen meg mindent, legyen résen, ne tévessze el a célzásokat, és tanuljon belőlük.
- Helyes, értem. Nézze csak, gróf úr, az anyám... nem! Nem az anyám, tévedtem, az apám valami bált tervez.
- Bált, ebben az évszakban?
- Nagyon divatosak a nyári mulatságok.
- És ha nem volna így, a grófné akkor is azzá tenné, ha akarná.
- Nem rossz. Az efféle bálokat csak a legtisztább kékvérűek látogathatják. Aki a júliust Párizsban tölti, az vérbeli párizsi. Volna olyan szíves, hogy nevünkben meghívná a két Cavalcanti urat?
- Mikor tartják meg ezt a bált?
- Szombaton.
- Akkorra az öreg Cavalcanti már elutazott.
- De a fiatal Cavalcanti itt marad. Lesz szíves magával hozni a fiatal Cavalcantit?
- Nézze, vicomte, én alig ismerem.
- Nem ismeri?
- Nem én. Három-négy napja láttam először, és nem felelek érte semmiben.
- De hiszen ön is fogadta!
- Az egészen más. Nekem egy derék abbé ajánlotta, akit esetleg szintén megtéveszthettek. Hívja meg közvetlenül, az kitűnő lesz, de ne kívánja, hogy én mutassam be önöknél. Ha később úgy fordulna, hogy a vicomte nőül veszi Danglars kisasszonyt, ön méltán vádolhatna ravaszkodással, és összemérné velem a fegyverét. Egyébként még azt sem tudom, hogy én magam elmegyek-e?
- Hová?
- A bálba.
- Hát ugyan miért ne jönne?
- Elsősorban azért, mert még meg sem hívott.
- Egyenesen azért jöttem, hogy személyesen hívjam meg.
- Hát ez igazán kedves. Csakhogy addig még akadály is jöhet közbe.
- Ha mondok valamit, bizonyosra veszem, hogy az legyőz minden akadályt.
- Tessék.
- Anyám kéreti.
- Morcerf grófné? - kérdezte Monte Cristo és megremegett.
- Nézze csak, gróf - mondta Albert -, előrebocsátom, hogy anyám nyíltan beszél velem. És ha ön nem érezte meg, hogy mennyit gondoltunk önre, akkor hiányzik önből minden megérzés, mert négy napon keresztül csakis önről beszélgettünk.
- Rólam? Igazán túlbecsülnek.
- Látja, ez az ön helyzetének kiváltsága: hiszen ön maga az eleven probléma.
- Ó, hát problémát jelentek az édesanyjának is? Azt hittem, ő sokkal józanabb, semhogy ilyen képzeletbeli eltévelyedésekbe botoljon.
- Probléma bizony, kedves gróf, mindenkire nézve probléma, éppúgy anyámra, mint a többiekre nézve. Elfogadták, de meg nem oldották ezt a problémát. Ön továbbra is talány marad, az bizonyos. Anyám csak mindig azon töpreng, miként lehet, hogy ön olyan fiatal! Alapjában véve azt hiszem, hogy míg G... grófnő lord Ruthwennek tartja önt, anyám szentül hiszi, hogy Cagliostróval vagy Saint-Germain gróffal áll szemközt. Ha legközelebb összetalálkozik Morcerf grófnéval, erősítse meg ebben a hitében. Ez nem fog nehezére esni önnek, mert hiszen rendelkezik az előbbinek birtokában levő bölcsek kövével, az utóbbinak pedig éles eszével.
- Köszönöm, hogy ezt közölte velem - mosolygott a gróf -, rajta leszek, hogy minden ilyen irányú gyanút eloszlassak magamról.
- Így hát eljön szombaton?
- Ha már egyszer Morcerf grófné óhajtja!
- Ön igazán kedves.
- És Danglars úr?
- Az már megkapta a maga hármas meghívóját, a többit apám magára vállalta. Igyekszünk megnyerni nagy d'Aguessau-nkat, Villefort urat is, de nem sok reményünk van hozzá.
- Semmiféle reményről sem kell lemondani, tartja a közmondás.
- Szokott táncolni, kedves gróf?
- Én?
- Persze hogy ön. Mi csodálkoznivaló volna azon, ha táncolna?
- Igaza van, hiszen még nem léptem át a negyvenedik évemet... Nem, nem szoktam táncolni, de szeretem nézni a táncolókat. És Morcerf grófné táncol?
- Ő sem táncol soha. Majd beszélgetnek, nagyon szeret önnel beszélgetni!
- Igazán?
- Szavamra mondom! És kijelentem, ön az első ember, aki anyámat ennyire érdekli.
Albert fogta a kalapját és felállt. A gróf az ajtóig kísérte ki.
- Szemrehányást teszek magamnak - mondta a gróf, és megállította a fiatalembert a lépcsőházban.
- Miféle szemrehányást?
- Tapintatlan voltam, nem lett volna szabad beszélnem Danglars úrról.
- Sőt ellenkezőleg, csak beszéljen máskor is, gyakran, mégpedig ugyanilyen hangon.
- Jól van, ez megnyugtat. Igaz is, mikor érkezik d'Épinay úr?
- Legkésőbb öt-hat nap alatt itt van.
- És mikor lesz az esküvője?
- Azonnal, amint Saint-Méran úr és felesége megérkeznek.
- Hozza el hozzám, ha már Párizsban lesz. Noha ön azt állítja, hogy én nem kedvelem, kijelentem, nagyon fogok örülni, ha viszontlátom.
- Rendben van, teljesítem uraságod parancsait.
- A viszontlátásra!
- A szombati viszontlátásra mindenesetre, ebben bízhatunk, ugye?
- Mit képzel? Hiszen szavamat adtam rá.
A gróf tekintetével követte Albert-t, és kezével intett neki búcsút. Csak akkor fordult hátra, mikor a fiatalember már felszállt könnyű kocsijába. Ekkor már ott állt a gróf mögött Bertuccio.
- No, mi az? - kérdezte Monte Cristo.
- Danglars-né az Igazságügyi Palotába ment - válaszolta a titkár.
- Sokáig időzött ott?
- Másfél órát.
- Azután hazatért?
- Egyenesen haza.
- Hát, kedves Bertuccio úr - mondta a gróf -, ha most adhatok valami tanácsot önnek, azt ajánlom, menjen el Normandiába, és vegye ott meg azt a kis birtokot, amelyről már említést tettem.
Bertuccio meghajolt, és mivel legfőbb kívánsága megegyezett a kapott utasítással, még aznap este el is utazott.