9
Az almásszürke fogat
A báró a gróf kíséretében egész sor olyan termen haladt keresztül, amelyet túlzottan pompázatos és agyondíszített ízléstelenség jellemzett, amíg végre elérkeztek Danglars-né budoárjához. Nyolcszögletű kis helyiség volt, amelynek falait indiai muszlinnal borított rózsaszínű selyem fedte. A karosszékek aranyozott antik fából készültek, és antik szövettel voltak bevonva. Az ajtók fölött Boucher modorában festett pásztorjelenetek ékeskedtek. Végül a többi bútorral harmóniában álló két, medalion alakban készült bájos pasztell emelte ki ezt a kis szobát, mint az egyetlen olyat az egész palotában, amelynek saját stílusa van. Igaz, hogy ezt kihagyták az általános tervből, amelyet Danglars úr és építésze, a Császárság egyik legkimagaslóbb és legkiválóbb híressége készített, és a szobát a báróné meg Lucien Debray rendezte be. Danglars úr, aki a Direktórium korának módján értelmezte és bámulta az antik művészetet, alaposan le is nézte ezt a kis kacér zugocskát, ahová általában nem is igen mehetett be, hacsak nem vitt be valakit, hogy bemutassa. A valóságban nem is Danglars mutatott be valakit, hanem inkább őt magát mutatták be újra és újra, s jól vagy rosszul fogadták, aszerint, hogy a látogató arca tetszett-e a bárónénak vagy sem.
Danglars-né, aki harminchat éve ellenére még mindig híres szép asszony volt, egy remekbe készült, berakásos zongoránál ült, mialatt Lucien Debray a kézimunkaasztal előtt egy albumban lapozgatott.
Lucien már jóval előbb elmondott a bárónénak egyet-mást a grófról. Tudjuk jól, hogy annál a villásreggelinél, amelyet Albert adott, Monte Cristo milyen nagy hatással volt a vendégekre. Bár Debray eléggé közönyös természetű volt, ez az első hatás még mindig nem mosódott el a lelkéből, s ez meg is látszott azon a módon, ahogy a bárónénak a grófról beszámolt. Danglars-né kíváncsisága tehát, amelyet Morcerf már régebben előadott története és Lucien újabb adatai már felkeltettek, most tetőpontjára hágott. Ez az elrendezés is, a zongorával és az albummal, csak azoknak a társaságbeli apró csalásoknak az egyike volt, amelyekkel el szokták leplezni a legnagyobb elfogultságot. A báróné tehát mosolyogva fogadta Danglars urat, ami egyébként éppen nem volt szokása, a gróf üdvözlését viszont szertartásos, de egyben kecses meghajlással viszonozta.
Lucien a felületes ismerős módján üdvözölte a grófot, s a jó barát meghittségével köszöntötte Danglars t.
- Báróné - kezdte Danglars -, engedje meg, hogy bemutassam Monte Cristo grófját, aki római üzletfeleim lehető legkedvezőbb ajánlásával fordult hozzám. Csak egyetlen szót mondok, amelytől a gróf egy csapásra a szép asszonyok kedvence lesz: azért jött Párizsba, hogy egy esztendőt töltsön itt, és ezalatt hatmilliót költsön el. Ez egész sor bált, ebédet, éjfél utáni vacsorát jelent, amelyekből, remélem, a gróf úr nem felejt ki bennünket, mint ahogyan mi sem felejtjük majd őt ki apró ünnepségeinkből.
Ez a bemutatás eléggé durván hízelkedő volt, de minthogy általában mégiscsak nagyon ritka dolog, hogy valaki Párizsba jövet egy év alatt fejedelmi vagyont költsön el, Danglars-né olyan pillantást vetett a grófra, amely nem volt bizonyos érdeklődés híján.
- Mikor érkezett, uram? - kérdezte a báróné.
- Tegnap reggel, asszonyom.
- És, mint hallom, szokása szerint a világ végéről jött?
- Ezúttal egészen egyszerűen Cadixból, asszonyom.
- Ó, de rossz időszakban érkezett ide. Párizs nyáron gyűlöletes Nincsenek sem bálok, sem összejövetelek, sem ünnepségek. Az olasz opera Londonban van, a francia opera mindenütt, csak Párizsban nem, a Théâtre Français pedig bizony sehol sincs. Minden szórakozásunk néhány lóverseny a Mars-mezőn és Satoryban. Futtat ön, gróf úr?
- Mindent végigcsinálok, asszonyom, amit Párizsban szokás - felelte Monte Cristo -, feltéve, hogy lesz, aki illendő módon bevezet a párizsi szokásokba.
- Ért a lovakhoz, gróf úr?
- Életemnek egy részét Keleten töltöttem, asszonyom, és mint tudja, a keleti emberek csak két dolgot becsülnek: a nemes vérű lovakat és az asszonyi szépséget.
- Ah, gróf úr! - jegyezte meg a báróné. - Lehetett volna önben annyi udvariasság, hogy először az asszonyokat említse.
- Látja, asszonyom, mennyire igazam volt, amikor azt mondtam az imént, hogy szükségem van valakire, aki megismertet a francia szokásokkal.
Ebben a pillanatban Danglars báróné kedvenc komornája lépett be, és odasietve úrnőjéhez, valamit súgott a fülébe.
Danglars-né elsápadt.
- Lehetetlen! - mondta.
- Márpedig ez a színtiszta igazság, asszonyom - válaszolta a komorna.
Danglars-né most a férjéhez fordult:
- Igaz volna ez, uram?
- Micsoda, asszonyom? - kérdezte Danglars, szemlátomást izgatottan.
- Amit ez a lány mond...
- Ugyan, mit mond?
- Azt, hogy mikor a kocsisom be akarta fogni a lovaimat, nem találta őket az istállóban. Azt kérdezem, mit jelent ez?
- Asszonyom - felelte Danglars -, hallgasson meg.
- Ó, hallgatom, uram! Mert kíváncsi vagyok, mit akar mondani. Ezt a két urat kérem fel bírónak közöttünk, és azzal kezdem, hogy elmondom, miről van szó. Uraim - folytatta a báróné -, Danglars báró úrnak tíz ló van az istállójában. A tíz közül kettő az enyém, jó járású lovak, a legszebb lovak egész Párizsban. Ön ismeri az én almásszürkéimet, Debray úr! Hát kérem, abban a pillanatban, amikor Villefort-né kölcsönkéri a fogatomat, és én oda is ígértem neki, hogy holnap a Bois-ba kocsizhasson, a két ló eltűnik! Danglars úr bizonyára nyert rajtuk néhány ezer frankot, és eladta őket. Ó, de csúnya fajta is ez a spekuláns kereskedő!
- Asszonyom - válaszolta Danglars -, azok a lovak túlságosan tüzesek voltak, alig négyévesek, mindig borzasztó félelmet álltam ki miattuk.
- Ej, uram! - mondta a báróné. - Ön jól tudja, hogy egy hónap óta Párizs legjobb kocsisa van a szolgálatomban, hacsak azt is el nem adta a lovakkal együtt.
- Kedves barátnőm, találok helyettük mást, ha lehet, még szebbet is. Csakhogy azok szelíd, nyugodt lovak lesznek, és nem okoznak nekem több nyugtalanságot.
A báróné mélységes megvetéssel vont vállat.
Danglars nem tulajdonított semmi fontosságot ennek a már nem éppen házastársi mozdulatnak, és Monte Cristo felé fordulva mondta:
- Igazán nagyon sajnálom, hogy nem ismertem meg előbb, gróf úr - kezdte. - Ön most rendezi be a házát?
- Természetesen - felelte a gróf.
- Ezeket a lovakat ajánlottam volna önnek. Képzelje csak el, szinte ingyen adtam el őket. De mondtam már, szabadulni akartam tőlük. Fiatalembernek való lovak.
- Köszönöm, uram - felelte a gróf. - Már ma reggel vettem elég jó lovakat, és nem is nagyon drágán. Nézze csak meg, Debray úr, ön ért a lovakhoz, azt hiszem.
Miközben Debray az ablakhoz ment. Danglars a feleségéhez lépett.
- Képzelje, asszonyom - mondta neki halkan -, milyen roppant összeget kínáltak a lovakért. Nem tudom, miféle bolond az, aki tönkre akar menni, és ma reggel hozzám küldte a titkárját, de annyi bizonyos, hogy tizenhatezer frankot nyertem rajtuk. Ne nehezteljen rám, önnek négyezer, Eugénie-nek pedig kétezer frankot adok belőle.
Danglars-né megsemmisítő pillantást vetett férjére.
- Ó, Istenem! - kiáltott fel Debray.
- Mi történt? - kérdezte a báróné.
- Nem, nem tévedek, ezek az ön lovai, az ön saját lovai itt, a gróf kocsijába befogva.
- Az én almásszürkéim! - kiáltotta Danglars-né, és az ablakhoz futott.
- Csakugyan azok - jelentette ki.
Danglars nem győzött bámulni.
- Lehetséges volna? - kérdezte Monte Cristo, csodálkozást tettetve.
- Hihetetlen! - mormogta a bankár.
A báróné két szót súgott Debraynek, aki most félrevonta Monte Cristót.
- A báróné azt kérdezteti, mennyiért adta el a férje a fogatot.
- Bizony magam sem tudom - felelte a gróf -, titkárom lepett meg vele, és... azt hiszem, harmincezer frankomba került.
Debray megvitte a választ a bárónénak.
Danglars annyira sápadt volt, és annyira kijött a sodrából, hogy szinte még a gróf is megszánta.
- Látja - mondta neki -, mennyire hálátlanok a nők. Az ön előzékenysége cseppet sem hatotta meg a bárónét. Hálátlan, sőt inkább hóbortost kellett volna mondanom. De hát látja, mindig a veszélyes dolgokat szeretik. Higgye el nekem, kedves báró, a leghelyesebb hagyni, hadd tegyenek a saját fejük szerint. Ha betörik a fejüket, legalább csak saját magukra vethetnek.
Danglars nem válaszolt, már előre látta, milyen végzetes jelenet fenyegeti. A báróné máris összevonta szemöldökét, és ez vihart jósolt, akár az olümpiai Jupiternél. Debray, aki látta, hogy ez a hangulat egyre vészjóslóbb lesz, valami elintézni való dolgát hozta fel ürügyül és eltávozott. Monte Cristo nem akarta elrontani már elért sikereit azzal, hogy ott marad, elbúcsúzott Danglars-nétól, visszavonult és otthagyta a bárót, kiszolgáltatva felesége haragjának.
„Jól van! - gondolta Monte Cristo távoztában. - Elértem azt, amit akartam. Most már kezemben tartom a házi békét, és egy csapással hatalmamba kerítem mind a férfi, mind az asszony szívét. Micsoda szerencse! Csakhogy - tette hozzá - nem mutattak be Eugénie Danglars kisasszonynak, pedig nagyon szerettem volna megismerkedni vele. No de - tűnődött tovább sajátos mosolyával -, végre is Párizsban vagyunk, és van elegendő időnk... Ez majd későbbre marad!...”
Mindezeket végiggondolva, a gróf kocsijába szállt és hazahajtatott. Két óra múlva Danglars-né igen kedves levelet kapott Monte Cristo grófjától. A levélben a gróf kijelentette: nem akarja párizsi tartózkodását azzal kezdeni, hogy egy szép asszonynak keserűséget okozzon, és arra kérte, fogadja vissza a lovait.
Ugyanazok a szerszámok voltak a lovakon, amelyeket a báróné reggel látott rajtuk, csakhogy a fülükön viselt kokárdák közepébe a gróf egy-egy gyémántot varratott.
Danglars is kapott a gróftól levelet.
Monte Cristo engedelmet kért, hogy teljesíthesse egy milliomosnak ezt a szeszélyét, azonkívül elnézést kért a keleties módért, ahogyan a lovakat visszaküldte.
Az este folyamán Monte Cristo, Ali kíséretében, elment Auteuilbe. Másnap, három óra felé, Ali egy csengetés hívó szavára belépett a gróf dolgozószobájába.
- Ali - mondta a gróf -, te már több ízben bizonygattad, hogy igen ügyesen bánsz a lasszóval.
Ali igent intett, és büszkén kiegyenesedett.
- Helyes!... Tehát lasszóval meg tudnál állítani egy ökröt?
Ali igent intett.
- Hát egy tigrist?
Ali ismét bólintott.
- Oroszlánt?
Ali azt az embert mímelte, aki lasszót vet, s elfojtott ordítást hallatott.
- Helyes! Értem - jegyezte meg Monte Cristo. - Vagyis vadásztál már oroszlánra?
Ali büszkén intett igent.
- De vajon meg tudnál-e állítani két rohanó, megvadult lovat?
Ali mosolygott.
- Nohát! Ide hallgass! - mondta Monte Cristo. - Hamarosan erre fog vágtatni egy kocsi, amelyet két almásszürke ló elragadott, ugyanaz a két ló, amely még tegnap az enyém volt. Törik-szakad, neked azt a kocsit a kapum előtt meg kell állítanod.
Ali lement az utcára, és a kapu előtt vonalat húzott a kövezetre. Azután visszatért, és megmutatta a vonalat a grófnak.
A gróf kedvesen megveregette a vállát. Így szokta megelégedését közölni Alival. A núbiai azután csibukra gyújtott, és a ház sarokkövére telepedett, miközben Monte Cristo, most már semmivel sem törődve, visszament a házba.
Úgy öt óra tájban azonban, vagyis abban az időpontban, mikorra a gróf a kocsit várta, a türelmetlenség alig észrevehető jelei kezdtek jelentkezni nála: egyik utcai szobában sétálgatott, időnként hallgatózott, időről időre az ablakhoz lépett, amelyen át látta, amint Ali szabályos időközökben fújja ki a dohány füstjét, annak jeléül, hogy csupán ez a fontos foglalkozás érdekli.
Hirtelen távoli kocsizörgés hangzott fel, majd villámgyorsan közeledett. Máris feltűnt egy hintó, amelynek kocsisa igyekezett féken tartani a lovakat, mert azok dühösen, megbokrosodva, esztelen száguldással iramodtak előre.
A hintóban egy fiatalasszony meg egy hét-nyolc esztendős fiúcska szorongatták egymást, és annyira úrrá lett rajtuk a rémület, hogy még sikoltás sem jött az ajkukra. Elég lett volna, ha csak egy kő- vagy fadarab kerül a kerekek alá, a máris recsegő kocsi menthetetlenül darabokra törik. A hintó az út közepét foglalta el, és az utcán mindenfelől hallani lehetett azoknak a rémült kiáltozását, akik közeledni látták.
Ali hirtelen leteszi csibukját, kihúzza zsebéből a lasszót, elhajítja, háromszoros hurkot von a bal oldali ló mellső lába köré, de a vágtatás még így is három-négy lépésnyire tovább ragadja. E három-négy lépés után azonban a megkötözött ló rázuhan a kocsirúdra, eltöri, megbénítja a másik ló erőfeszítéseit, és így az is kénytelen megállni. A kocsis felhasználja ezt a pillanatot, hogy leugorjék a bakról. Ali azonban akkorra már vaskézzel megragadja a második ló orrát, mire az állat, felnyerítve fájdalmában, görcsösen társa mellé roskad.
Mindehhez csak annyi idő kellett, amíg egy golyó célba talál.
De arra azért mégis elég volt, hogy abból a házból, amellyel szemben a baleset történt, egy férfi a szolgáival együtt odasiessen. Abban a pillanatban, amikor a kocsis kinyitja a kocsi ajtaját, a férfi leemeli a hintóból a hölgyet, aki egyik kezével a kocsi párnájába kapaszkodik, a másikkal ájult gyermekét szorítja magához.
Monte Cristo mindkettőjüket a szalonba vitte, és a pamlagra fektette.
- Ne féljen most már, asszonyom - mondta -, megmenekültek.
Az asszony magához tért, és feleletképpen a fiára mutatott. Tekintete többet mondott minden könyörgésnél.
A gyermek valóban még mindig ájultan feküdt.
- Értem, asszonyom - mondta a gróf, a gyermekre tekintve -, de legyen csak egészen nyugodt, semmi baja sem történt, csupán a félelem vette el az eszméletét.
- Ó, uram! - kiáltott fel az anya. - Nemcsak vigasztalásképpen mondja ezt nekem? Nézze, milyen sápadt! Fiam! Gyermekem! Édouard! Felelj hát anyádnak! Ó, uram! Küldjön orvosért! Egész vagyonomat annak adom, aki megmenti fiamat!
Monte Cristo megnyugtatóan intett, hogy lecsillapítsa a síró anyát. Kinyitott egy kis szekrénykét, elővett belőle egy aranyozott cseh kristályüvegecskét, amelyben vérvörös folyadék állt.
Egyetlen cseppet öntött abból a folyadékból a gyermek ajkai közé. A gyermek, noha még sápadt volt, azonnal kinyitotta a szemét. Ennek láttára az anya azt se tudta, hová legyen örömében.
- Hol vagyok? - kiáltott az asszony. - És kinek köszönhetem ezt a boldogságot, ilyen kegyetlen megpróbáltatás után?
- Asszonyom - felelte Monte Cristo -, ön olyan embernél van, aki nagyon boldog, hogy önt megkímélhette a bánattól.
- Ó, átkozott kíváncsiság! - mondta a hölgy. - Egész Párizs Danglars-né pompás lovairól beszélt, és én voltam olyan ostoba, hogy ki akartam próbálni őket.
- Hogyan! - kiáltott fel a gróf, pompásan megjátszott csodálkozással. - Hát ezek a báróné lovai?
- Persze, uram. Talán ismeri a bárónét?
- Danglars-nét?... Van szerencsém ismerni, és örömöm határtalan, amiért ön megmenekült abból a szerencsétlenségből, amelybe ezek a lovak sodorták. Mert végül is nekem tulajdoníthatta volna ezt a szerencsétlenséget. Tegnap megvettem a bárótól ezeket a lovakat, a báróné azonban annyira sajnálta őket, hogy még tegnap visszaküldtem neki, s kértem, hogy fogadja őket vissza tőlem.
- Akkor hát ön Monte Cristo grófja, akiről Hermine annyit beszélt nekem tegnap?
- Az vagyok - felelte a gróf.
- Én pedig Héloďse de Villefort vagyok, uram.
A gróf úgy üdvözölte a hölgyet, mint aki most hallja először ezt a nevet.
- Ó, milyen hálás lesz majd Villefort úr! - kezdte ismét Héloďse. - Mert végre is mindkettőnk életét önnek köszönheti: ön visszaadta neki feleségét és fiát. Bizonyos, hogy az ön derék szolgája nélkül ez a drága gyermek is, meg én is meghaltunk volna.
- Bizony, asszonyom, még most is remegek, hogy micsoda veszedelemben forogtak.
- Remélem, megengedi, hogy méltóképpen megjutalmazzam ennek az embernek az önfeláldozását.
- Asszonyom - válaszolta Monte Cristo -, nagyon kérem, ne rontsa el Alit sem dicséretekkel, sem jutalmakkal. Nem akarom, hogy megszokja az ilyesmit. Ali a rabszolgám. Azzal, hogy az önök életét megmentette, engem szolgált, márpedig az a kötelessége, hogy engem szolgáljon.
- De kockára tette az életét - jelentette ki Villefort-né, akire ez a fölényes hang különösen hatott.
- Az ő életét pedig én mentettem meg, asszonyom - válaszolta Monte Cristo. - Így hát az ő élete az enyém.
Villefort-né elhallgatott. Talán éppen erre az emberre gondolt, aki a legelső pillanatban olyan mély hatást gyakorolt mindenkire.
E kis hallgatás alatt a gróf kedvére szemügyre vehette a gyermeket, akit anyja elborított csókjaival. Kicsiny, törékeny és fehér bőrű volt, mint általában a vörös hajú gyermekek szoktak lenni, pedig semmiféle fésűnek nem engedelmeskedő fekete hajtömeg borította domború homlokát és hullott vállaira, keretbe foglalta arcát, hangsúlyozta alamuszi, gonoszkodó tekintetét. Finom metszésű, de széles szája már majdnem visszanyerte pirosságát. E nyolcéves gyermeket vonásai legalább tizenkét esztendősnek mutatták. Első mozdulata az volt, hogy hirtelen lerázta magáról anyja karjait, és kinyitotta azt a szekrénykét, amelyből a gróf a csodaszert elővette. Most anélkül, hogy bárkitől is engedelmet kért volna, mint az afféle gyermek, aki saját kénye-kedve szerint szokott cselekedni, kezdte kinyitogatni a fiolákat.
- Ahhoz ne nyúljon, kis barátom - szólt rá a gróf élénken -, azoknak a folyadékoknak némelyikét bizony veszedelmes nemcsak meginni, hanem belélegezni is.
Villefort-né elsápadt, megkapta fia karját, és magához vonta a gyermeket. Alig csillapodott azonban nyugtalansága, rövid, de jelentős pillantást vetett a szekrénykére, s a gróf ezt a pillantást röptében elkapta.
Ebben a pillanatban belépett Ali.
Villefort-né boldogan, még jobban magához szorította a fiát.
- Édouard - mondta -, nézd csak ezt a derék szolgát: hősiesen viselkedett, hiszen kockára tette saját életét, hogy megállítsa a lovakat, amelyek elragadtak bennünket, és a kocsit, amely szilánkokra tört volna. Köszönd meg neki, mert nélküle most minden valószínűség szerint mindketten halottak volnánk.
A gyerek ajkát biggyesztve, megvetően rázta meg a fejét:
- Nagyon csúnya - felelte.
A gróf elmosolyodott, mintha a gyermek úgy viselkedett volna, ahogy várta tőle. Villefort-né viszont megkorholta fiát, de olyan enyhén, hogy Jean-Jacques Rousseau-nak cseppet sem lett volna ínyére, ha a gyermeket történetesen Émile-nek hívják.
- Látod - mondta a gróf Alinak arabul -, ez a hölgy meghagyta fiának, köszönje meg, hogy mindkettőjük életét megmentetted, mire a gyerek gőgösen azt felelte, hogy te nagyon csúnya vagy.
Ali egy percre odafordította értelmes arcát, és látszólag közönyösen nézte a gyermeket. De orrlyukának remegéséből megtudta Monte Cristo, hogy az arab lelke mélyéig megbántódott.
- Uram - kérdezte Villefort-né, és felállt, hogy távozzék -, ön állandóan ebben a házban lakik?
- Nem, asszonyom - válaszolta a gróf -, ez csak egyszerű falusi lak, amelyet megvettem. A Champs-Élysées-a lakom, a 30-as szám alatt. De látom, hogy ön már egészen összeszedte magát, és haza akar térni. Mindjárt utasítást adok, hogy ugyanezeket a lovakat az én kocsimba fogják be, és Ali, az a csúnya fiú - fordult most mosolyogva a gyermekhez - hazaviszi önöket, amíg kocsisuk itt marad, hogy kissé rendbe hozhassa a hintót. Amint ez a feltétlenül szükséges munka elkészül, valamelyik fogatommal hazaküldöm egyenesen Danglars-néhoz.
- De - szólt közbe Villefort-né - ugyanezekkel a lovakkal a világért sem mernék nekiindulni.
- Ó, majd meglátja, asszonyom - mondta Monte Cristo -, Ali keze alatt olyan szelídek lesznek, akár a bárányok.
Ali csakugyan odament a lovakhoz, amelyeket csak nagy üggyel-bajjal tudtak ismét lábra állítani. Ali fűszeres ecettel átitatott kis spongyát tartott a kezében. Azzal bedörzsölte a verejtékkel és tajtékkal borított lovak orrlyukait és halántékát. A lovak csakhamar lihegni kezdtek, és néhány másodpercig egész testükben remegtek.
Azután meglehetős nagy tömeg közepette, amelyet a törött kocsi és a lejátszódott esemény híre vonzott a ház elé, Ali befogta a lovakat a gróf hintajába, kezébe vette a gyeplőt, felmászott a bakra, és a jelenlevők nagy ámulatára - akik látták, amint a lovak szélvészként elragadták a kocsit - ugyancsak neki kellett látnia az ostorral, hogy megindítsa a lovakat. A híres-nevezetes almásszürkék most bután, mereven, élettelenül, két óra alatt is csak nagy nehezen értek be Villefort-nénak a faubourg Saint-Honorén levő lakása elé.
Alig ért haza Villefort-né, és alig ült el a családi izgalom, a kővetkező levelet írta Danglars-nénak:
Kedves Hermine,
a csodával határos módon menekültem meg fiammal együtt, annak a Monte Cristo grófnak a segítségével, akiről tegnap este olyan sokat beszéltünk, és igazán nem is álmodtam, hogy ma látni fogom. Ön tegnap annyi lelkesedéssel beszélt róla, hogy bizony véges kis eszemmel gúnyolódtam ezen, ma azonban úgy találom, hogy ez a lelkesedés jóval alatta maradt annak az embernek, aki ezt kiváltotta önből. Az ön lovai Ranelagh közelében hirtelen úgy megvadultak, mintha csak megőrültek volna, és szegény Édouard-om meg én bizonyára apró darabokra morzsolódhattunk volna szét, mert nekirohantunk volna az első fának az országúton vagy a falu első határkövének, ha egy arab, egy néger, egy núbiai, egyszóval egy fekete bőrű ember, aki a gróf szolgálatában áll, azt hiszem, az ő intésére, meg nem állítja a száguldó lovakat, kockáztatva, hogy ő maga is halálfia lesz. Igazán csoda, hogy nem így történt. Akkor odafutott a gróf, bevitt bennünket a házába, Édouard-t meg engem életre keltett. Saját kocsiján küldött vissza a palotába. Az ön kocsija holnap érkezik majd haza önhöz. Lovait bizony, e baleset miatt, legyengült állapotban fogja viszontlátni. Mintha megbutultak volna. Mintha nem bocsátanák meg maguknak, hogy ember meg tudja fékezni őket. A gróf azt üzeni önnek, hogy két napig pihentesse őket az almukon, és árpán kívül ne adasson nekik más élelmet. Ez a módszer visszaadja erejüket, s éppen olyan félelmesek lesznek, mint amilyenek tegnap voltak.
Isten önnel! Nem köszönöm meg a sétakocsizást, pedig, ha elgondolom, bizony hálátlanság tőlem, ha önnek teszek szemrehányást fogatának szeszélyei miatt. Mert éppen egy ilyen szeszélynek köszönhetem, hogy megismerhettem Monte Cristo grófját. A híres idegen millióitól függetlenül is olyan érdekesnek és különösnek látszik, hogy mindenáron tanulmányozni akarom, még akkor is, ha ismét az ön lovaival kellene végighajtatnom a Bois-n.
Édouard csodálatos bátorsággal viselte el a balesetet. Elájult ugyan, de előtte fel sem sikoltott, utána pedig egyetlen könnyet sem ejtett, Ön még azt találná mondani, hogy anyai elfogultság beszél belőlem, de ebben a szegény törékeny, vékonyka kis testben valóságos vaslélek lakozik.
Kedves Valentine-ünk szíves üdvözletét küldi az ön kedves Eugénie-jének. Szívből ölelem
HÉLOĎSE VILLEFORT
Ui. Bármilyen módon össze kell találkoznom ezzel a Monte Cristo gróffal. Mindenáron viszont akarom látni. Egyébként sikerült kieszközölnöm Villefort úrtól, hogy látogassa meg a grófot. Remélem, a látogatást aztán viszonozni fogja.
Estére kelve széltében-hosszában mindenütt az auteuili esetről beszéltek: Albert elmondta anyjának, Château-Renaud a Jockey Clubban, Debray a miniszter szalonjában. Beauchamp maga az újságjában hajbókolt a grófnak húszsoros napihírben, amely a nemes idegent az arisztokrata hölgyek szemében most már valóságos hőssé avatta.
Igen sokan jelentkeztek Villefort-nénál, hogy joguk legyen meglátogatni idejekorán, és saját szájából hallják meg e festői kaland minden részletét.
Villefort úr, mint ahogy Héloďse mondta, fekete ruhát öltött, fehér kesztyűt húzott, ami nála díszruhának számított, és így szállt be kocsijába, amely még akkor este megállt a Champs-Élysées 30-as számú ház kapuja előtt.