10

Ideológia

Ha Monte Cristo grófja már hosszú ideje élt volna a párizsi társaságban, egész nagyságában tudta volna értékelni Villefort úrnak irányában tanúsított magatartását.

Villefort úr bejáratos volt az udvarnál, akár a fiatalabb, akár az idősebb ág volt az uralkodó, a kormányon levő miniszter lehetett mérsékelt, liberális vagy akár konzervatív is, őt mindenre alkalmasnak tartották, mint ahogy általában alkalmasnak tartják az olyan embereket, akik sohasem sültek fel a politikában. Sokan gyűlölték, egynéhányan melegen pártfogolták, de senki sem szerette. Villefort úr az egyik legmagasabb hivatali helyet töltötte be, és úgy tartotta magát ezen a magaslaton, mint valami Harlay vagy Molé. Noha szalonját ifjú, második felesége és első házasságból származó, alig tizennyolc éves leánya lendítette újra fel, mégis egyike volt Párizs ama szigorú szalonjainak, ahol legfőképpen a hagyományok művelését és az etikett vallását ápolják. Hideg udvariasság, a kormány elveihez való feltétlen hűség, az elméletek és teoretikusok mélységes megvetése az ideológusok mélységes gyűlölete - ez volt Villefort úr magán- és közéleti szereplésének alapja.

Villefort úr nemcsak hivatalnok, hanem majdnem diplomata is volt. A régi udvarral való összeköttetése következtében, amelyről mindig méltósággal és tisztelettel emlékezett meg, az új udvar is megbecsülésben részesítette. Olyan sok mindenről tudott, hogy nemcsak tisztelettel bántak vele, hanem olykor tanácsot is kértek tőle. Talán mindez nem így történt volna, ha meg tudnak szabadulni Villefort úrtól. Ám ő, a lázadó hűbérurak módjára, bevehetetlen várban lakott. Ez az erőd királyi ügyészi hivatala volt, amelynek minden előnyét csodálatosan kiaknázta, és amelyet oda nem hagyott volna másért, csak egy képviselőségért, hogy így semlegessége helyett az ellenzék oldalára álljon.

Villefort általában alig fogadott látogatókat, és maga is keveset járt vendégségbe. Az ilyesmit felesége végezte el helyette. Ezt így el is fogadták a társaságban, mivel számot vetettek vele, hogy az ügyésznek komoly és nagy elfoglaltsága van, ami a valóságban csupán gőgös számítás volt, az arisztokrácia teteje, a következő axiómának az alkalmazása: Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is. A mi társadalmunkban ez az axióma százszor hasznosabb, mint a görögöké: „Ismerd meg tenmagadat”, amelynek helyébe napjainkban a mások megismerésének kevésbé nehéz és sokkal előnyösebb művészete lépett.

Barátai számára Villefort úr igen hatalmas pártfogót jelentett. Ellenségeire nézve alattomban cselekvő, de elkeseredett ellenfél volt. A közönyösök szemében maga volt a törvény testet öltött szobra. Gőgös magatartás, érzéketlen arc, fénytelen és tompa, vagy arcátlanul átható és kutató tekintet - ilyen volt az az ember, aki ügyesen kitervezte, majd keresztülvitte, hogy léte talapzatát négy egymásra következő forradalom rakja le és szilárdítsa meg.

Villefort úr Franciaország legkevésbé kíváncsi és legkevésbé mindennapi emberének hírében állott. Minden évben rendezett egy bált, de csak egy negyedórára jelent meg vendégei körében, vagyis negyvenöt perccel rövidebb időre, mint amennyit a király tölt az udvari bálokon. Sohasem látták sem színházban, sem hangversenyen, sem egyéb nyilvános helyen. Olykor, bár ritkán, játszott egy-egy whist-partit, és ilyenkor ugyancsak gondosan válogatták össze a hozzá méltó játékosokat: néhány nagykövetet, érseket, herceget, elnököt vagy végül valami herceg özvegyét.

Ilyen volt az a férfi, akinek kocsija éppen megállt Monte Cristo kapuja előtt.

A komornyik abban a pillanatban jelentette be Villefort urat, amikor a gróf egy nagy asztal fölé hajolva, egy térképen a Szentpétervárról Kínába vezető útirányt követte.

A királyi ügyész ugyanolyan súlyos és kimért járással lépett be, ahogyan bírósági tárgyalásra szokott menni. Ugyanaz az ember volt, vagyis inkább ugyanannak az embernek a folytatása, akit valamikor Marseille-ben mint ügyészhelyettest láttunk. A természet, elveihez híven, szokásos rendjétől semmiben sem tért el a kedvéért, és rendes folyását követte. Vézna ifjúból sovány férfivá lett, halvány arca megsárgult. Mélyen ülő szeme beesett, és aranykeretes szemüvege úgy hatott, mintha arcának egy része volna. Fehér nyakkendőjével ellentétben, ruházatának többi része teljesen fekete volt, és ruhájának e gyászos sötétségét csak az a kis piros szalag szakította meg, amely alig észrevehetően volt gomblyukába illesztve, és úgy hatott, mint egy vérbe mártott ecset vonása.

Bármennyire is uralkodott magán Monte Cristo, mégis bizonyos kíváncsisággal vizsgálgatta az ügyészt, mialatt üdvözölte. Villefort, aki már megszokásból is bizalmatlan és hitetlen volt, főleg a nagy társadalmi csodákat illetően, a nemes idegent - ahogyan Monte Cristót máris nevezték - inkább valami új színteret kereső iparlovagnak vagy titkon visszaszivárgott gonosztevőnek tartotta, semmint a Szentszék hercegének vagy az Ezeregyéjszaka szultánjának.

- Uram - kezdte Villefort azon a rikácsoló hangon, amelyet a bírák beszédeikben szoktak használni, és amelytől nem tudnak vagy nem akarnak megválni társalgás közben sem -, uram, az a nagy szolgálat, amelyet tegnap tett feleségemért és fiamért, kötelességemmé teszi, hogy köszönetet mondjak önnek. Le akarom hát róni ezt a feladatot, és ki akarom önnek fejezni hálámat.

E szavak közben az ügyész szigorú tekintete semmit sem veszített megszokott önhittségéből. Ezeket is a királyi ügyész hangján mondta, nyakát és vállát olyan feszes tartásba merevítette, amely, ismételjük, hízelgői szemében a törvény eleven szobrává tette.

- Uram - válaszolta a gróf fagyosan -, boldog vagyok, amiért megmenthettem egy anyának a gyermekét, mert azt mondják, hogy az anyaság érzése mindennél szentebb. Az én boldogságom felmenthette önt, uram, annak a feladatnak teljesítése alól, amelynek végrehajtása reám nézve kétségtelenül megtisztelő ugyan, hiszen tudom, hogy Villefort úr nem nagyon osztogatja ezt a kegyet, de ez, bármilyen értékes is, mégsem ér fel azzal, hogy önmagammal meg vagyok elégedve.

Villefort, akit meglepett ez a nem várt támadás, összerezzent, mint az a katona, aki a vértezet alatt érzi az őt ért ütést, és lebiggyesztett ajkának egy ránca jelezte, hogy Monte Cristo grófját már kezdettől fogva nem tartotta rangbeli nemesnek.

Körülnézett, hogy valamibe kapaszkodva ismét felvegye a társalgás elejtett fonalát, amely azonban, úgy látszik, eltűnt.

Hirtelen megpillantotta a térképet, amelyet beléptekor Monte Cristo éppen tanulmányozott.

- Földrajzzal foglalkozik, uram? - kérdezte. - Ez igazán gazdag tudomány, főleg önre nézve, aki, mint mondják, olyan sok országot járt be, amennyi ezen a térképen látható.

- Úgy van, uram - felelte a gróf -, én az emberi nemen a maga egészében akartam tanulmányozni azt, amit ön napról napra egyes eseteken vizsgál, vagyis a lélek mélységeit. Arra gondoltam, hogy könnyebb lesz majd az egészből következtetnem a részre, mint a részből az egészre. Ez egyébként algebrai alapigazság, amely azt követeli, hogy az ismerttől haladjunk tovább az ismeretlen felé, nem pedig az ismeretlentől az ismert felé... De nagyon kérem, uram, foglaljon helyet.

Monte Cristo egy karosszékre mutatott, amelyet a királyi ügyész kénytelen volt saját maga közelebb gördíteni, míg a gróf csak belevetette magát ugyanabba a karosszékbe, amelyben akkor térdelt, amikor a királyi ügyész belépett. Ilyen módon a gróf félig fordult csak vendége felé, és háttal az ablaknak odakönyökölt a térképre, amely ebben a percben a társalgás tárgya volt. Ez a társalgás teljesen hasonló fordulatot vett, mint Morcerf-nél és Danglars-nál, ha nem is a helyzet révén, hanem a szereplők személye miatt.

- Nicsak, ön bölcselkedik - kezdte ismét Villefort egy kis hallgatás után, amely alatt, mint a birkózó, aki erős ellenfélre talált, összeszedte minden erejét. - Hát nézze, uram, szavamra mondom, hogy ha, mint önnek, nekem sem volna semmi dolgom, valami vidámabb foglalatosságot keresnék magamnak.

- Igaza van, uram - válaszolta Monte Cristo -, és az ember csakugyan olyan, mint egy rút hernyó, ha nagyítóüveg alatt vizsgálják. Azt hiszem azonban, ön azt mondta az imént, hogy nekem semmi dolgom sincs. De vajon önnek van véletlenül valami tennivalója, uram? Vagy hogy világosabban beszéljek, azt hiszi, hogy amit csinál, megéri azt, hogy valaminek nevezzük?

A különös ellenfélnek ez a második erős ütése még nagyobb bámulatba ejtette Villefort urat. Már régen nem hallott az ügyész ilyen erős paradoxont, vagy pontosabban szólva, most hallott első ízben.

A királyi ügyész nekifogott a feleletnek.

- Uram - kezdte -, ön idegen, és azt hiszem, ön maga mondta, hogy életének egy részét keleti országokban töltötte. Így hát nem is tudja, hogy emberi igazságszolgáltatás, amely azokban a barbár országokban gyorsan lefolyik, itt nálunk bölcs és körültekintő módon megy végbe.

- Dehogynem, uram, tudom én. De ez a régi pede claudo.  Tudom én mindezt, mert főleg az egyes országok igazságszolgáltatásával foglalkoztam. Minden nemzet büntető jogszolgáltatását összehasonlítottam a természet törvénykezésével, és mondhatom, uram, hogy eddig még a kezdetleges népek törvényét, vagyis a megtorlás törvényét, Istennek tetszőbbnek találtam.

- Ha ezt a törvényt fogadnánk el, uram - jelentette ki a királyi ügyész -, nagyban egyszerűsítenénk törvénykönyveinket, és ahogyan az imént tetszett mondani, bíráinknak valóban nem sok tennivalójuk maradna.

- Talán még ezt is megérjük - jegyezte meg Monte Cristo. - Hiszen tudja, hogy az emberi elme mindig a bonyolulttól az egyszerű felé tart, és hogy mindig az egyszerű a tökéletes.

- Addig is azonban, uram - szólt közbe az ügyész -, ellentmondó cikkekkel teli törvénykönyveinket használjuk, mert hiszen a gall szokásokból, a római törvényekből és a frank használati jogból állították össze őket. Na mármost, mindezeknek a törvényeknek az ismerete, azt csak belátja, hosszas munka eredménye. Alapos tanulmányozásra van szükség ahhoz, hogy ezeket az ismereteket megszerezzük, és ha már megszereztük, hatalmas emlékezőtehetségre, hogy el ne felejtsük őket.

- Én is ezen a nézeten vagyok, uram. Csakhogy mindazt, amit erről a francia törvénykönyvről mondott, én is tudom, de nemcsak francia vonatkozásban, hanem minden nemzet törvénykönyvére vonatkoztatva: az angol, török, japán, hindu törvényeket éppen olyan jól ismerem, akár a franciákat. Igazam volt tehát, amikor azt állítottam, hogy viszonylagosan (tetszik tudni, hogy minden viszonylagos), ahhoz képest, amit én csináltam, önnek igen kevés a tennivalója, és hogy ahhoz viszonyítva, amit én tanultam, önnek még igen sok tanulnivalója van.

- De ugyan mi célból tanult ön ennyi mindent? - kérdezte Villefort csodálkozva.

Monte Cristo elmosolyodott.

- Jól van, uram - mondta -, már látom, hogy noha ön valami felsőbbrendű ember hírében áll, mégis mindent a társadalom anyagi és köznapi szempontjából ítél meg, kezdi az embernél és végzi az embernél, vagyis a legkorlátoltabb és legszűkebb nézőpontból, amelyet emberi értelem csak felfoghat.

- Magyarázza meg ezt, uram - mondta Villefort egyre jobban bámulva -, nem értem önt... egészen jól.

- Azt mondom, uram, hogy ha szemét a nemzetek társadalmi szervezetére irányítja, csak a gép egyes rugóit látja, de magát a magasztos munkást nem, aki a gépet mozgatja. Azt mondom, hogy ön nem ismer maga előtt és maga körül mást, mint azokat, akiknek oklevelét miniszterek vagy királyok írták alá, és hogy azok az emberek, akiket Isten a kinevezettek, a miniszterek és a királyok fölé helyezett, és akiknek küldetést adott, nem pedig azt, hogy betöltsenek valami előkelő helyet, mondom, ezek elkerülik az ön rövidlátó tekintetét. Ez a gyenge és tökéletlen szervekkel ellátott sajátos emberi gyarlóság! Tóbiás is köznapi embernek vélte az angyalt, aki azért jött, hogy visszaadja látását. A nemzetek Attilát, akinek el kellett őket pusztítania; csak olyan hódítónak tekintették, mint minden más hódítót. És ezeknek mindnyájuknak ki kellett nyilatkozniuk mennyei küldetésüket, hogy felismerjék őket. Egyiknek azt kellett mondania: „Az Úr angyala vagyok”, a másiknak pedig ezt: „Isten ostora vagyok”, hogy mindkettőjük isteni lényege kitűnjék. Villefort egyre jobban bámult, és úgy vélte, hogy vallásos megszállottal vagy bolonddal beszél.

- Ön tehát úgy tekinti magát, mint ezeknek a rendkívüli lényeknek egyikét, akiket itt idézett?

- Miért ne? - kérdezte hidegen Monte Cristo.

- Bocsásson meg, uram - kezdte ismét Villefort kábultan -, de beláthatja, amikor beléptem önhöz, nem tudtam, hogy olyan valakihez jövök, akinek ismeretei és szelleme a megszokott emberi ismereteket és szellemi képességet ennyire felülmúlják. Nálunk, a civilizáció szerencsétlen áldozatainál, szokatlan dolog, hogy nemesurak, akik olyan hatalmas vagyonnal rendelkeznek, mint ön, legalábbis ez a hír járja önről - tessék megfigyelni, én nem kérdezem ezt, csak ismétlem -, mondom, nem szokás tehát, hogy a vagyon e kiválasztottjai idejüket társadalmi problémákkal, bölcselkedő álmodozásokkal töltsék, amelyek legfeljebb arra jók, hogy megvigasztalják azokat, akiket a sors kizárt a földi javakból.

- Ej, uram! - mondta a gróf. - Elérkezett hát arra a kimagasló állásra, amelyet betölt, anélkül, hogy elfogadott vagy akár csak látott volna is kivételeket, és sohasem élesítette tekintetét, amelynek pedig igen nagy szüksége van a finomságra és biztos ítélőképességre, hogy egyetlen pillantásra felismerje, ki áll önnel szemben? Az ügyész ne a törvény betűjének legjobb alkalmazására vagy a paragrafusok homályos kibúvóinak furfangos magyarázására törekedjék, hanem acélszonda legyen, hogy próbára tegye a szíveket, és próbakő, hogy felismerje, mennyi a színarany az emberi lélek ötvözetében.

- Uram - mondta Villefort -, ön egészen megzavar, szavamra mondom, még soha életemben nem hallottam senkit sem így beszélni.

- Ez azért van, mert ön szüntelenül be van zárva az általános viszonyok gyűrűjébe, és mert ön sohasem mert egy szárnycsapással kiemelkedni abba a magasabb szférába, amelyet Isten láthatatlan vagy kivételes lényekkel népesített be.

- Ön azt állítja, uram, hogy ezek a szférák valóban vannak, és hogy e láthatatlan és kivételes lények közénk keverednek?

- Miért ne? Látja ön talán a levegőt, amelyet beszív, és amely nélkül nem élhet?

- Így hát nem látjuk azokat a lényeket, akikről beszél?

- De igen, láthatják, amikor Isten megengedi, hogy megtestesüljenek. Érinthetik őket, megtaszíthatják a könyökükkel, szólhatnak hozzájuk, és ők felelnek.

- Ó! - mondta Villefort mosolyogva. - Bevallom, nagyon szeretném, ha valaki figyelmeztetne majd, mikor szembekerülök ezeknek a lényeknek egyikével.

- Kívánsága teljesedett, uram, mert éppen az imént figyelmeztettem, és most is erre hívom fel a figyelmét.

- Tehát ön is az?

- E kivételes lények egyike vagyok, uram, igen, és azt hiszem, hogy mind e mai napig soha senki sem volt még olyan helyzetben, amilyenben én vagyok. A királyok birodalmát hegyek, folyók, eltérő szokások vagy akár nyelvjárások határolják. Az én birodalmam azonban olyan nagy, mint maga a világ, mert nem vagyok sem olasz, sem francia, sem hindu, sem amerikai, sem spanyol: világpolgár vagyok. Egyetlen ország sem állíthatja, hogy ott születtem. Csak Isten a tudója, miféle vidéken fogok meghalni. Elfogadok minden szokást, beszélek minden nyelvet. Ön azt hiszi, francia vagyok, ugye, mert éppen olyan folyékonyan és tisztán beszélek franciául, mint ön? Nohát Ali, az én núbiaim, arabnak tart, Bertuccio, a titkárom, rómainak vél, Haydée, a rabszolganőm, azt gondolja, görög vagyok. Megértheti, hogy mivel egyik országhoz sem tartozom, semmiféle kormányzattól sem kérek támogatást, egyetlen embert sem ismerek el testvéremül, tehát egyetlen olyan aggodalmam sincs, amely a hatalmasokat gátolja, s nem bénít meg semmi olyan nehézség, amely a gyengéket megbénítja. Csak két ellenségem van - nem mondom, hogy ezek győzedelmeskednek fölöttem, mert erős kitartással magam alá gyűröm őket -, s ezek: a távolság és az idő. A harmadik a legszörnyűbb: az, hogy halandó lény vagyok. Egyedül csak ez állíthat meg azon az úton, amelyen járok, még mielőtt elértem volna kitűzött célomat. Minden egyébbel számot vetettem. Azt, amit az emberek a sors változandóságának neveznek, vagyis a pusztulást, a változást, a véletleneket, előre láttam. Ha valamelyikük utolér is, elgázolni nem tud. Feltéve, hogy meg nem halok, mindig az leszek, aki most vagyok. Ezért mondok olyan dolgokat önnek, amilyeneket még sohasem hallott, még királyok szájából sem, mivel a királyoknak szükségük van önre, a többi ember pedig retteg öntől. Vajon van-e valaki, aki a mi nevetségesen szervezett társadalmunkban azt nem mondja önmagának: „Talán valamikor még dolgom akadhat a királyi ügyésszel?”

- De ezen ugyan ön maga is tűnődhet, uram. Mert attól a perctől kezdve, hogy Franciaországban lakik, ön természetesen a francia törvényeknek van alávetve.

- Tudom, uram - válaszolta Monte Cristo. - De amikor én valamely országba indulok, először is sajátos módszereimmel tanulmányozni kezdem azokat az embereket, akiktől ott remélhetek valamit, vagy akiktől félnem kell. Végül is éppen olyan jól vagy talán jobban is ismerem őket, mint saját maguk. Ennek az az eredménye, hogy a királyi ügyész, bárki is az, akivel dolgom akadna, bizonyára nagyobb zavarban lenne, mint én magam.

- Ami annyit jelent - tette hozzá Villefort habozva -, hogy mivel az emberi természet gyenge, ön szerint minden ember követett el... hibákat?

- Hibákat... vagy bűntetteket - válaszolta Monte Cristo hanyagul.

- És hogy az emberek között, akiket, mint saját maga mondta, nem ismer el testvéreinek - jegyezte meg Villefort könnyed izgalommal -, egyedül csak ön a tökéletes?

- Nem, dehogy vagyok tökéletes - felelte a gróf -, egyszerűen csak kifürkészhetetlen vagyok. De hagyjuk ezt, uram, ha önnek nincs ínyére ez a téma. Engem nem fenyeget jobban az ön hivatalos hatalma, mint önt az én víziószerű látásom.

- Nem, nem, uram! - mondta élénken Villefort, aki kétségtelenül tartott tőle, hogy legyőzöttnek látszik. - Nem! Az ön ragyogó és szinte magasztos beszélgetése a megszokott színvonal fölé emelt. Mi már nem is beszélgetünk, hanem valósággal értekezünk. Bizonyára tudja, hogy a Sorbonne katedráin a teológusok vagy a bölcsészek vita közben olykor kegyetlen igazságokat vágnak oda egymásnak: tegyük fel, hogy társadalmi teológiáról vagy teológiai bölcseletről beszélnénk, akkor én egész nyersen ezt mondanám önnek: testvérem, te a gőgnek áldoztál, a többi ember fölé helyezted magadat, de fölötted ott van az Isten.

- Mindenki fölött, uram! - válaszolta Monte Cristo olyan nyomatékkal, amire Villefort önkéntelenül is megrezzent. - A gőgöm csak az embereknek szól, s ezek olyan kígyók, amelyek mindig készek nekimenni annak, aki kimagaslik közülük, és nem tiporja szét a fejüket. Ám ezt a gőgöt leteszem Isten előtt, aki a semmiből tett azzá, ami lettem.

- Akkor hát bámulom önt, gróf úr - mondta Villefort, és ebben a különös párbeszédben most első ízben alkalmazta az idegen irányában ezt a megszólítást, hiszen eddig csak uram-nak szólította. - Igen, azt mondom, ha ön valóban erős, valóban felsőbbrendű, valóban szent vagy kifürkészhetetlen, ami majdnem egyre megy, és ebben önnek igaza van, legyen büszke, uram, ez az uralkodás törvénye. Hanem azért csak van valami becsvágya?

- Volt, uram.

- Micsoda?

- Mint minden ember életében bekövetkezik egyszer, engem is felvitt a Sátán a Föld legmagasabb hegyére. Odafent megmutatta az egész világot, és mint ahogy valamikor Krisztusnak, most nekem mondta: „Mondd csak, emberfia, mit adjak, hogy engem imádj?” Én hosszasan elgondolkoztam, mert egy szörnyű becsvágy régóta foglalkoztatott. Így feleltem neki: „Hallgass csak ide: annyit hallottam már a Gondviselésről, és mégsem láttam sohasem őt, sem valami hozzá hasonlót, úgyhogy azt kell hinnem, nincs is ilyen. Én akarok a Gondviselés lenni, mert a világon a legszebb, legnagyobb és legmagasztosabb: jutalmazni és büntetni.” A Sátán azonban lehajtotta a fejét és felsóhajtott: „Tévedsz - mondta -, a Gondviselés valóban van, csakhogy te nem látod, mert ő, Isten gyermeke lévén, láthatatlan, mint az atyja. Nem láttál hozzá hasonlót, mert táltos rugókat működtet, és rejtett utakon jár. Legfeljebb annyit tehetek érted, hogy ennek a Gondviselésnek egyik eszközévé teszlek.” Az alkut megkötöttük: talán elveszítem miatta a lelkemet, de sebaj - tette hozzá Monte Cristo -, a vásárt újra megcsinálnám, ha szükség volna rá.

Villefort valami földöntúli csodálattal nézett Monte Cristóra.

- Gróf úr - mondta -, vannak szülei?

- Nincsenek, uram, egyedül élek.

- Az már baj.

- Miért? - kérdezte Monte Cristo.

- Mert valami olyat láthatott volna, ami megtörné a büszkeségét. Azt mondta, ugye, hogy csak a haláltól fél?

- Azt nem mondtam, hogy félek tőle, csak azt, hogy csupán ez állhatja utamat.

- Hát az öregség?

- Küldetésem véget ér, mielőtt megöregednék.

- És az őrület?

- Már álltam egyszer az őrület határán, és ön bizonyára ismeri az axiómát: non bis in idem.  Ez büntetőjogi alapelv, és így az ön munkakörébe vág.

- Uram - válaszolta Villefort -, mástól is lehet félni, nemcsak a haláltól, az öregségtől meg az őrülettől. Ott van például az agyvérzés, ez a villámcsapás, amely tönkretesz, de nem roncsol egészen szét, és utána mégis mindennek vége... amely után ön továbbra is az lesz, aki volt, de korántsem ugyanaz már. Ön, aki Arielként már majdnem angyal, ha ez a csapás éri, már csak egy tehetetlen test, aki, mint Caliban, félig állattá válik. Ezt, mint már mondtam, emberi nyelven agyvérzésnek nevezik. Ha nincs ellenére, gróf úr, folytassuk ezt a beszélgetést az én lakásomon, valamelyik napon, amikor kedve lesz szemben állni egy olyan ellenféllel, aki meg tudja önt érteni, és mégis meg akarja cáfolni az ön állításait, s akkor megmutatom önnek apámat, Noirtier de Villefort urat, a francia forradalom egyik legdühösebb jakobinusát. Ő maga volt a legragyogóbb vakmerőség, amely a leghatalmasabb szervezet szolgálatában állt. Ez az ember nem látta a föld minden országát, mint ön, de segített felforgatni az egyik leghatalmasabb országot. Olyan ember, aki, mint ön, szintén kiválasztottnak hitte magát, ha nem is Isten, hát a Legfőbb Lény kiválasztottjának, nem a Gondviselés, hanem a Sors küldöttjének. Uram, az agy egy lebenyében megrepedt véredény mindezt megsemmisítette, nem egy nap, nem is egy óra, csak egy másodperc alatt. Noirtier úr, a volt jakobinus, volt szenátor, régi carbonaro, aki előző napon még kikacagta a guillotine-t, az ágyút, a tőrt, Noirtier úr, aki játszadozott a forradalmakkal, Noirtier úr, akinek szemében Franciaország egy óriási sakktábla volt, amelyről el kellett tűnnie a parasztnak, bástyának, futónak és királynénak, csak azért, hogy megmattolhassák a királyt, Noirtier úr, a félelmes, másnapra már az a szegény Noirtier úr lett, mozdulatlan aggastyán, kiszolgáltatva a ház leggyengébb teremtésének, vagyis unokájának, Valentine-nek. Néma és dermedt tetem, aki csak azért él még szenvedés nélkül közöttünk, hogy időt engedjen az anyagnak a rázkódtatás nélkül való teljes felbomláshoz.

- Sajnos, uram - mondta Monte Cristo -, ez a látvány nem szokatlan sem a szememnek, sem a gondolataimnak. Kissé orvos is vagyok, és akárcsak felebarátaim, én is több ízben kerestem a lelket az élő és a holt anyagban. De akárcsak a Gondviselés, ez is láthatatlan maradt a szemem számára, noha a szívem érezte jelenlétét. Már száz író is feldolgozta Szókratész, Seneca, Szent Ágoston és Gall óta, prózában vagy versben, azt a hasonlatot, amelyet ön is alkalmazott. Én azonban megértem, hogy az apa szenvedései nagy változásokat hozhatnak létre fia lelkében. Mivel ön óhajtja, uram, elmegyek és megnézem ezt a rettenetes látványt, amely növelni fogja az én alázatosságomat, és bizonyára nagyon elszomorítja az ön otthonát.

- Bizony kétségtelenül elszomorítaná, ha Isten nem adott volna helyette bő vigasztalást. Ellentétben az öregemberrel, aki a sír felé vonszolja magát, két gyermek lép be az életbe: Valentine, a Renée de Saint-Méran kisasszonnyal kötött, első házasságomból származó leányom, és Édouard, az a fiam, akinek ön az életét megmentette.

- És milyen következtetést von le ebből a vigasztalásból, uram'? - kérdezte Monte Cristo.

- Azt, uram - felelte Villefort -, hogy apám, aki szenvedélyeinek rabja volt, elkövetett néhány olyan hibát, amelyek az emberi igazságszolgáltatás alól kisiklottak ugyan, hanem Isten igazsága előtt napvilágra kerültek! És hogy Isten csupán egy embert akarván megbüntetni, csak őt egyedül sújtotta.

Monte Cristo, ajkán mosollyal, lelke mélyén olyan jajkiáltást hallatott, hogy ha ezt Villefort meghallotta volna, messzire elfut tőle.

- Isten önnel, uram - búcsúzott az ügyész, aki már az imént felállt, és állva beszélt. - Elmegyek és magammal viszem nagyrabecsülésem emlékét, ami talán jól fog esni önnek; ha jobban megismer, hiszen nem vagyok köznapi ember, ez bizonyos. Villefort-né egyébként önnek örökké hálás barátjává lett.

A gróf köszönt, de elégnek tartotta, ha csak szobája ajtajáig kíséri Villefort-t, aki lesietett kocsijához. Két lakáj, gazdája intésére, kinyitotta előtte a kocsi ajtaját.

Majd amikor a királyi ügyész eltűnt, Monte Cristo így tűnődött:

- Elég volt ebből a méregből - mondta, és nagy sóhajtás szakadt fel elszoruló melléből. - Most, hogy telve van vele a szívem, lássunk az ellenméreg után.

Egyet ütött a csengőre.

- Felmegyek az úrnőhöz - mondta Alinak. - A kocsi egy félóra múlva álljon készen.

Tartalom