6
A vacsora
Nyilvánvaló volt, hogy míg átvonultak az ebédlőbe, valamennyi vendéget ugyanaz az érzés fogta el. Azon töprengtek, ugyan miféle különös végzet hozta össze őket valamennyiüket ebbe a házba, és noha csodálkoztak, sőt, egyesek nyugtalankodtak is, mégsem bánták, hogy jelen vannak.
És bár a grófnak újkeletű kapcsolatai, különcködő és elszigetelt életmódja, ismeretlen, megmérhetetlen és szinte mesébe illő gazdagsága óvatosságra inthette volna a férfiakat, a nőknek pedig egyáltalában nem lett volna szabad belépniük ebbe a házba, ahol nem fogadja őket háziasszony - a férfiak mégis átlépték a körültekintés, a nők pedig az illem korlátait, és a kíváncsiság a maga ellenállhatatlan ösztönzésével mindenen keresztül segítette őket.
Valamennyien, még a merev Cavalcanti apa és fesztelen fia is elfogultnak látszottak, amiért ennél a kiismerhetetlen szándékú embernél egy társaságba kerültek olyanokkal, akiket most láttak először életükben.
Danglars-né összerezzent, amikor látta, hogy Monte Cristo felszólítására Villefort úr odalép hozzá, és karját nyújtja neki, Villefort úr pedig úgy érezte, hogy a tekintete arany szemüvegén keresztül is elhomályosul, mikor a báróné az ő karjába öltötte a magáét.
A gróf tekintetét egyik mozdulat sem kerülte el, és e jelenet szemlélője számára már az is igen érdekes volt, hogy ezeket az embereket összehozták egymással.
Villefort úr jobbján Danglars-né, balján pedig Morrel foglalt helyet. A gróf Villefort-né és Danglars között ült.
A többi helyet a Cavalcanti apa és fiú között ülő Debray, s a Villefort-né és Morrel között helyet foglaló Château-Renaud töltötték be.
A lakoma pazar volt. Monte Cristo kötelességének tartotta, hogy tökéletesen felborítsa a párizsi szokásokat, és a felszolgált ételekkel vendégeinek inkább kíváncsiságát, semmint étvágyát igyekezett kielégíteni. Keleties lakomát hordatott fel, mégpedig abból a fajtából, amelyet az arab mesék tündéreinek tálaltak volna.
Mindaz a gyümölcs, amelyet a világ négy sarka önthetett Európa Bőségszarujába, az mind ott volt hibátlanul és zamatosan, gúlában felhalmozva kínai tálakon és japán serlegekben. Ragyogó tollazatú ritka madarak és különleges tengeri szörnyek kerültek asztalra ezüst tálakon, a görög szigetvilág, Kisázsia és a Fokföld borai sorakoztak különleges üvegekben, s ez a látvány mintha még fokozta volna az italok zamatát. Mintha Apicius tartott volna csapatszemlét vendégeivel, úgy vonult el mindez a párizsiak előtti akik meg se tudták érteni, hogy egy tízszemélyes ebéd ezer aranyba kerüljön, hacsak nem esznek gyöngyszemeket, mint Cleopatra, vagy nem isznak olvasztott aranyat, mint Lorenzo de Medici.
Monte Cristo az általános álmélkodás láttára elnevette magát, és elkezdett tréfálkozni:
- Uraim - mondta -, talán elismerik, hogy a gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni, mint ahogy itt a hölgyek elismerhetik, hogy az elragadtatás egy bizonyos fokán túl már csak az ideálist tekinthetik valóságnak. És ha ezt az okoskodást tovább folytatjuk, mi is tulajdonképpen a csodálatos? Mindaz, amit nem értünk. És mit kívánunk mindig leginkább? Azt, amit nem kaphatunk meg. Egész életem minden törekvése abban merült ki, hogy olyasmit lássak, amit nem tudok megérteni, és megszerezzem azt, ami elérhetetlen. Ehhez két módon juthatok el: pénzzel és erős akarattal. Egy puszta szeszélyt például ugyanolyan kitartással kergetek, amilyennel ön, Danglars úr, hozzáfog, hogy valami új vasútvonalat alapítson meg, vagy amilyennel ön, Villefort úr, halálra akar ítéltetni valakit, ön, Debray úr, ha békét akar teremteni egy országban, ön, Château-Renaud úr, ha tetszeni óhajt a hölgyeknek, és ön, Morrel úr, mikor meg akar szelídíteni egy olyan lovat, amelyet senki sem rner megülni. Nézzék például ezt a két halat, egyikük Szentpétervártól ötven mérföldnyire született, a másik Nápolytól öt mérföldnyire. Nem érdekes dolog-e a kettőt egymás mellé, egy tálra helyezni?
- Miféle két hal ez hát? - kérdezte Danglars.
- Chateau-Renaud úr lakott Oroszországban, ő majd megmondja az egyik hal nevét - válaszolta Monte Cristo -, azután itt van Cavalcanti őrnagy úr, ő mint olasz, megnevezi a másikat.
- Azt hiszem - mondta Château-Renaud -, hogy ez itt kecsege.
- Nagyszerű.
- Ez pedig - tette hozzá Cavalcanti -, ha nem csalódom, orsóhal.
- Úgy is van. No most, Danglars úr, kérdezze meg ezt a két urat, hogy hol halásszák ezt a két halfajtát.
- Az ilyen kecsege sehol másutt nem található, csak a Volgában - jelentette ki Château-Renaud.
- Az ilyen nagyságú orsóhalat pedig tudtommal csupán a Fusarotóban lehet halászni - jegyezte meg Cavalcanti.
- Helyesen mondták, az egyik a Volgából származik, a másik a Fusaro-tóból.
- Lehetetlen! - kiáltozták a vendégek.
- Na látják, hát éppen ez mulattat engem - mondta Monte Cristo. - Olyan vagyok, mint Nero: cupitor impossibilium, és íme; ebben a pillanatban önöket is ez szórakoztatja. És noha ezeknek a halaknak a húsa talán nem ér fel a sügér vagy a lazac húsával, önök mégis kitűnőnek fogják találni, mivel tudják, hogy lehetetlen megszerezni őket, és mégis itt vannak.
- De hogyan szállították Párizsba ezeket a halakat?
- Istenem, hát ennél mi sem könnyebb. E két halat egy-egy nagy hordóban hozták, mégpedig az egyiket náddal, sással és folyami növényekkel, a másikat kákával és tavi növényekkel bélelték. A hordókat erre a célra készült szekérre rakták. Így a halak életben maradtak, a kecsege tizenkét napig, az orsóhal nyolc napig élt. És még mind a kettő eleven volt, amikor a szakácsom nekifogott, hogy egyiket tejbe, a másikat borba fojtsa. Nem hiszi, Danglars úr?
- Legalábbis kétségbe vonom - válaszolta Danglars a maga durva mosolyával.
- Baptistin! - szólt Monte Cristo. - Hozassa be a másik kecsegét és a másik orsóhalat. Azokat, amelyek más hordókban érkeztek, és még életben vannak.
Danglars elképedve meredt rá. A társaság viszont tapsolni kezdett.
Négy inas jelent meg, két hordóval. Belülről mindegyik hordót növények borították, és mindegyikben egy-egy olyan hal ficánkolt, mint amilyen az asztalon fel volt tálalva.
- De ugyan minek kell kettő mindegyik fajtából? - kérdezte Danglars.
- Mert az egyik elpusztulhat - válaszolta egyszerűen Monte Cristo.
- Ön igazán rendkívüli ember - jegyezte meg Danglars -, és hiába beszélnek a filozófusok, mégiscsak pompás dolog a gazdagság.
- Hát még ha valakinek ötletei is vannak - tódította Danglars-né.
- Ó, asszonyom, el ne kényeztessen emiatt, az ilyen ötletek már a rómaiaknál nagy becsben állottak. Plinius elbeszélése szerint Ostiából Rómába váltott rabszolgák vitték fejükön a mulus-nak nevezett halfajtát, amely a fennmaradt képek után, minden valószínűség szerint, az aranymakréla. Fényűzés volt az is, hogy elevenen kapták meg, és igen szórakoztató látványt nyújtott, amint megölték, mert halódásában háromszor-négyszer is változtatta színét, amely, mint az eloszló szivárvány, végigment a prizma minden árnyalatán. Csak azután küldték el a konyhára. E halaknak a haldoklás volt a legfőbb érdemük. Ha élve nem látták, nem is nyúlt hozzájuk senki.
- Úgy van - mondta Debray -, csakhogy nem volt különösen nehéz dolguk, hiszen Ostia Rómától mindössze hét vagy nyolc mérföldnyire van.
- Hát az igaz - jelentette ki Monte Cristo. - De hol volna a mi érdemünk, ha Lucullus után tizennyolc évszázaddal nem értenénk jobban a dolgunkat, mint ő?
A két Cavalcanti nagy szemet meresztett, de volt annyi eszük, hogy meg se mukkanjanak.
- Ez mind nagyon kedves dolog - jegyezte meg Château-Renaud. - De bevallom, legjobban azt bámulom, hogy milyen csodálatos gyorsasággal szolgálják ki önt. Ugyebár, gróf úr, mindössze öt vagy hat nap telt el azóta, hogy megvette ezt a házat?
- Bizony, legfeljebb annyi - válaszolta a gróf.
- Nahát, bizonyosra veszem, hogy egy hét alatt töviről hegyire átalakult az egész ház. Mert ha nem csalódom, más bejárata volt azelőtt, az udvar pedig kövezett és kopár volt, holott ma az udvart évszázadosnak látszó fák díszítik, és remek pázsit fedi.
- Ez azért van, mert szeretem a zöld gyepet és az árnyékot - mondotta Monte Cristo.
- Igaz, azelőtt az országút felől volt a bejárat - tette hozzá Villefort-né -, és csodálatos megmenekülésem napján, jól emlékszem, ön az országút felől vezetett be.
- Úgy is van, asszonyom - felelte Monte Cristo -, de azóta áthelyeztem a bejáratot olyan módon, hogy a rácson keresztül láthassam a Bois de Boulogne-t.
- De hiszen ez valóságos csoda négy nap alatt - jelentette ki Morrel.
- Valóban csodálatos dolog egy ódon házból újat varázsolni - mondta Château-Renaud. - Mert a ház bizony jócskán régi volt, sőt komor külsejű. Jól emlékszem, hogy egy ízben anyám megbízásából itt jártam, amikor Saint-Méran úr el akarta adni a házat. Ennek mintegy két vagy három éve.
- Saint-Méran úr? - kérdezte Villefort-né. - De hát akkor ez a ház Saint-Méran úré volt, mielőtt ön megvette?
- Azt hiszem - válaszolta Monte Cristo.
- Hogyhogy azt hiszi? Hát nem tudja bizonyosan, hogy kitől vette ezt a házat?
- Nem én, az ilyen részletkérdésekkel a titkárom foglalkozik.
- Igaz, hogy már jó tíz esztendeje Saint-Méran úr nem lakott benne - jegyezte meg Château-Renaud -, és valóban szomorú látványt nyújtott lezárt ablaktábláival, elreteszelt kapuival és gyomlepte udvarával. Mondhatom, hogyha nem egy királyi ügyész apósának tulajdonában lett volna, azt hitte volna az ember, hogy afféle elátkozott ház, ahol valami nagy bűntettet hajtottak végre.
Villefort mindmostanáig hozzá sem nyúlt az elébe tett három-négyféle kitűnő borhoz, most találomra megfogta az egyik poharat, és fenékig ürítette.
Monte Cristo várt egy darabig, azután a Château-Renaud szavait követő csendben megszólalt:
- Különös, báró úr - mondta -, de mikor először beléptem ide, nekem is ez jutott az eszembe. És a ház olyan gyászosan hatott rám, hogy soha meg nem vettem volna, de az ügyet a titkárom intézte. Bizonyára jó kis borravaló ütötte a markát a jegyzőtől.
- Az valószínű - hebegte Villefort, és igyekezett mosolyogni.
- De higgye el, nekem semmi közöm ehhez a megvesztegetéshez. Saint-Méran úr el akarta adni ezt a házat, amely unokájának hozományához tartozik, mert ha még három vagy négy évig lakatlanul marad, romba dőlt volna az egész ház.
Most Morrel sápadt el.
- Főleg az egyik szoba látszott előttem igen tragikusnak, bár nem tudom, miért - folytatta Monte Cristo. - Istenem, pedig egy egészen egyszerű szoba, olyan, mint a többi, piros damaszttal van bevonva.
- Ugyan miért? - kérdezte Debray. - Miért volna tragikus?
- Hát számot adhat az ember ösztönszerű megérzéseiről? - felelte Monte Cristo. - Nincsenek-e olyan helyek, amelyek ontják magukból a szomorúságot? Miért? Ki tudja? Talán valami régi-régi emlékfoszlány maradványa ez, vagy egy gondolat szeszélye, amely letűnt időkbe és távoli helyekre visz vissza bennünket, s meg lehet, hogy nincs is összefüggésben a valóságos jelennel és hellyel. Annyi bizonyos, hogy ez a szoba Granges marquise vagy Desdemona emlékét idézte fel bennem. No de mivel véget ért az ebéd, most meg is mutatom azt a szobát, utána pedig lemegyünk a kertbe, hogy ott fogyasszuk el a kávét. Ebéd után következik a látványosság.
Monte Cristo intett, kérdően nézett vendégeire, Villefort-né felállt, mire Monte Cristo és a többiek is követték példáját.
Villefort és Danglars-né egy pillanatig mintha oda lettek volna szegezve helyükhöz. Csak tekintetükkel meredtek egymásra, némán, hidegen.
- Hallotta? - kérdezte Danglars-né.
- Oda kell mennünk - válaszolta Villefort felállva, és karját nyújtotta a bárónénak.
Már az egész vendégsereg szétszóródott a házban, mindenre kíváncsiak voltak, mert úgy gondolták, hogy a látványosság nemcsak arra az egy szobára szorítkozik, és hogy végignézik ezt az egész düledező házat, amelyből Monte Cristo gyönyörű palotát varázsolt. Mikor már valamennyien átmentek a kitárt ajtókon, Monte Cristo bevárta a két késlekedőt is. Amint ezek is átlépték a küszöböt, a gróf olyan mosollyal zárta be a menetet, amely - ha megértik - még sokkal jobban megrémíti a vendégeket, mint az a szoba, amelybe indultak.
Először végigjárták a termeket, a keleti módra berendezett szobákat, amelyekben ágyak helyett pamlagok és párnák voltak elhelyezve, és minden egyéb berendezésük pipákból és fegyverekből állott, azután régi mesterek festményeivel díszített szalonok és csodálatos szövésű és különös mintázatú tarka kínai selyemmel kárpitozott budoárok következtek. Végül is elérkeztek a nevezetes szobához.
Nem volt benne semmiféle különleges, hacsak az nem, hogy noha már alkonyodott, a szoba nem volt megvilágítva, és hogy megmaradt a maga eredeti régi berendezésével, holott a többi szobát újjávarázsolták. Ez a két körülmény valóban gyászos külsőt adott neki.
- Hú! - kiáltott fel Villefort-né. - Csakugyan rémítő egy hely.
Danglars-né megpróbált kinyögni valamit, de szavait nem lehetett megérteni.
Több megjegyzés hangzott el, és mindenki elismerte, hogy a vörös damaszttal bevont szoba valóban baljóslatú látványt nyújt.
- Ugye? - kérdezte Monte Cristo. - Látják milyen furcsán áll itt ez az ágy, milyen komor, vérvörös a kárpit! És az a két pasztellarckép, amely a nedvességtől már elhalványodott, mintha vértelen ajkával és rémült tekintetével azt mondaná: „Én láttam!”
Villefort arca ólomszínűre fakult, Danglars-né a kandalló mellett levő pamlagra roskadt.
- Ó! - mondta Villefort-né mosolyogva. - Hogy mer odaülni? Hiszen könnyen meglehet, hogy ott követték el a bűntettet.
Danglars-né felugrott.
- De ez még nem minden - jegyezte meg Monte Cristo.
- Hát még mi van hátra? - kérdezte Debray, akinek figyelmét nem kerülte el Danglars-né feltűnő izgalma.
- Igen, igen, mi van még hátra? - kérdezte Danglars. - Mert bevallom, mostanáig nem láttam semmi különöset. Hát ön, Cavalcanti úr?
- Ó, uram - válaszolta a kérdezett -, nekünk ott van Pisában Ugolino tornya, Ferrarában Tasso börtöne, Riminiben Paolo és Francesca szobája.
- Az igaz, de nincs ilyen kis lépcsőjük - mondotta Monte Cristo, és kinyitott egy elrejtett kis kárpitajtót. - Nézze csak meg, és mondja meg, mi a véleménye róla?
- Micsoda borzasztó sötét csigalépcső! - nevetett Château-Renaud.
- Nem tudom, a chiosi bor okozza-e ezt a szomorú hangulatot, de annyi bizonyos, hogy egészen gyászosnak látom ezt a házat - mondta Debray.
Morrel pedig, mióta szóba került Valentine hozománya, nagyon elszomorodott, és egyetlen szót sem ejtett ki.
- Képzeljenek el egy Othellót vagy egy Ganges abbét, amint egy sötét, viharos éjszakán lelépked ezen a lépcsőn, valami gyászos terhet cipelve, amelyet minél előbb el akar rejteni az emberek szeme elől, ha ugyan nem Isten tekintete elől! - mondotta Monte Cristo.
Danglars-né félig ájultan kapaszkodott Villefort karjába, pedig az maga is kénytelen volt a falnak támaszkodni.
- Jaj, istenem! Mi lelte önt, asszonyom? - kiáltott fel Debray.
- Milyen sápadt lett!
- Hogy mi baja? - válaszolta Villefort-né. - Nagyon egyszerű a dolog. Csak annyi, hogy Monte Cristo úr rémületes történeteket ad elő, kétségtelenül azért, hogy halálra ijesszen bennünket.
- Igaza van - jelentette ki Villefort. - Ön csakugyan agyonrémítheti a hölgyeket, gróf.
- Mi baja van? - ismételte Debray halkan, Danglars-néhoz fordulva.
- Semmi, semmi - felelte a báróné, és erőt vett magán. - Csak egy kis levegőre van szükségem.
- Lemenjünk a kertbe? - kérdezte Debray. Karját nyújtotta Danglars-nénak, és a titkos lépcső felé tartott.
- Nem - mondta az asszony -, nem. Inkább itt maradok.
- Csakugyan komolyan fél, asszonyom? - kérdezte Monte Cristo.
- Dehogy, uram - válaszolta Danglars-né. - Csakhogy ön úgy tudja előadni ezeket a rémes történeteket, hogy az ember úgyszólván maga előtt látja őket.
- Hát, istenem, ez így van - mosolygott Monte Cristo -, de hát mindez csak képzelet dolga. Mert éppúgy elképzelhetjük, hogy ez egy derék, becsületes családanya szobája volt, ugye? Ezt az ágyat a maga bíborpiros függönyével meglátogathatta Lucina istennő is, ezen a titokzatos lépcsőn pedig, hogy a fiatal anya álmát meg ne zavarja, feljárhatott volna halkan az orvos vagy a dajka is, vagy akár az apa, aki magával viszi alvó gyermekét...
Danglars-né ahelyett, hogy ez a szelíden eléje tárt kép megnyugtatta volna, panaszosan felsóhajtott, és egészen elvesztette eszméletét.
- Danglars-né rosszul lett - hebegte Villefort. - Talán jó volna a kocsijába vinni.
- Jaj, istenem! És most nincs nálam az a kis üvegem! - jelentette ki Monte Cristo.
- De itt az enyém - mondta Villefort-né.
Ezzel átnyújtott Monte Cristónak egy piciny üveget, telve olyan piros folyadékkal, mint amelynek jótékony hatását a gróf a kis Édouard-on már kipróbálta.
- Ah!... - mondotta Monte Cristo, és átvette Villefort-nétól a kis üveget.
- Igen - mormogta az asszony -, megpróbáltam én is az ön utasítása szerint.
- És sikerült?
- Azt hiszem.
Danglars-nét átvitték a mellékszobába. Monte Cristo a piros folyadékból egy cseppet öntött az asszony szájába, mire az magához tért.
- Jaj! - mondta. - Micsoda szörnyű álom volt!
Villefort erősen megszorította a csuklóját, hogy megértesse vele: nem álmodott. Keresték Danglars urat, aki, mivel nem nagyon hajlott az efféle költői hangulatokra, lesétált a kertbe, és az idősebb Cavalcantival egy Livornóból Firenzébe tervezett vasúti vonalról beszélgetett.
Monte Cristo kétségbeesettnek látszott. Karon fogta Danglars-nét, és levezette a kertbe, ahol megtalálták Danglars urat, amint éppen a két Cavalcantival kávézgatott.
- Csakugyan nagyon megrémítettem, asszonyom? - kérdezte a gróf.
- Nem, uram, hanem tudja, minden aszerint hat reánk, amilyen éppen a hangulatunk.
Villefort nevetni igyekezett.
- Így hát megértheti, elég valami feltevés, egy agyrém... - mondta.
- Hát akár hiszik, akár nem - jelentette ki Monte Cristo -, de meg vagyok győződve arról, hogy ebben a házban valami bűntettet követtek el.
- Vigyázzon - jegyezte meg Villefort-né -, itt van mellettünk maga a királyi ügyész.
- Hát ha már így áll a dolog - folytatta Monte Cristo -, legalább megteszem nyilatkozatomat.
- Nyilatkozatát? - kérdezte Villefort.
- Igen, mégpedig tanúk jelenlétében.
- Ez igazán nagyon érdekes - mondta Debray -, és ha valóban történt valami bűntett, remekül töltjük majd el az ebéd utáni pihenőt.
- Igenis, történt bűntett - jelentette ki Monte Cristo. - Jöjjenek csak erre, uraim. Tessék erre jönni, Villefort úr. Ahhoz, hogy a nyilatkozat érvényes legyen, az illetékes hatóság jelenléte szükséges.
Monte Cristo megfogta Villefort karját, és ugyankkor Danglarsnét is karon fogta, a királyi ügyészt a platánig vonszolta, ahol legsűrűbb volt az árnyék.
A többi vendég nyomon követte őket.
- Nézzék - mondotta Monte Cristo -, itt, ezen a helyen (és lábával a földre dobbantott) felásattam és megtrágyáztattam a földet, hogy a kivénhedt fákba új életet öntsek. Munkásaim ásás közben egy ládikára bukkantak, vagyis inkább egy kis láda vaspántjaira, amelyek között egy újszülött gyermek csontváza feküdt. Remélem, ez csak nem agyrém.
Monte Cristo érezte, hogy Danglars-né karja megmerevedik, Villefort csuklója pedig remegni kezd.
- Újszülött gyermek? - ismételte Debray. - Mi az ördög! A dolog komolyodik.
- No lám, hát nem csalódtam, mikor azt állítottam az imént, hogy a házaknak is van lelkük és arcuk, akár az embereknek, és hogy arculatuk magán hordja egész belsejüket - jegyezte meg Château-Renaud. - A ház azért volt olyan szomorú, mert lelkifurdalás gyötörte. És azért gyötörte lelkifurdalás, mert bűntényt rejtegetett.
- Már ugyan ki állítja, hogy bűntett történt? - kérdezte Villefort végső erőfeszítéssel.
- Micsoda? Ha egy élő gyermeket eltemetnek egy kertben, akkor nem történt bűncselekmény? - kiáltott fel Monte Cristo. - Hát minek nevezi akkor ezt a tettet, királyi ügyész úr?
- De ugyan ki állította, hogy elevenen temették el?
- Hát miért temették volna itt el, ha meghalt volna? Ez a kert sohasem volt temető.
- Mi történik ebben az országban a gyermekgyilkosokkal? - kérdezte ártatlanul Cavalcanti őrnagy.
- Istenem! Hát egész egyszerűen lefejezik őket - válaszolta Danglars.
- Ah! Hát lefejezik - ismételte Cavalcanti.
- Azt hiszem... Ugye így van, Villefort úr? - kérdezte Monte Cristo.
- Így van, gróf úr - válaszolta az ügyész már egészen megtörve.
Monte Cristo látta, hogy többet már nem tud elviselni az a két ember, akik számára ezt a jelenetet rendezte, és nem akarta túlfeszíteni a húrt.
- Uraim - mondta -, megfeledkezünk a kávéról.
Ezzel vendégeit a pázsit közepén elhelyezett asztalhoz vezette.
- Szinte szégyellem, gróf úr, de be kell vallanom gyengeségemet - mondta Danglars-né. - Engem azonban ez a sok rémtörténet kihozott a sodromból. Engedje meg, hadd üljek le.
Ezzel lerogyott az egyik székre.
Monte Cristo meghajolt előtte, és odament Villefort-néhoz.
- Azt hiszem, Danglars-nénak még szüksége van az ön kis üvegére - mondta.
De még, mielőtt Villefort-né odamehetett volna barátnőjéhez, a királyi ügyész Danglars-né füléhez hajolt:
- Beszélnem kell önnel.
- Mikor?
- Holnap.
- Hol?
- A hivatalomban... a törvényszéken, ha nincs ellene kifogása. Még az a legbiztosabb hely.
- Ott leszek.
Most ért oda Villefort-né.
- Nagyon köszönöm, kedves barátnőm - mondta Danglars-né, és mosolyogni próbált -, már elmúlt, és egészen jól érzem magam.