13
A bál
Éppen július legforróbb napjai köszöntöttek be, mikor elérkezett az a szombat, amelyre Morcerf úr a bált kitűzte.
Este tíz óra volt. A grófi kastély kertjének hatalmas fái sötéten rajzolódtak fel az égboltozatra, ahol itt-ott egy-egy aranycsillagokkal teleszórt kék sáv tűnt elő annak a viharnak utolsó felhőfoszlányaiból, amely egész napon át fenyegetően vonult arrafelé.
A földszinti termekből muzsikaszó, keringő és galopp forgataga hallatszott, az ablakredők rései közül ragyogó fénysávok villantak ki.
A kertben ekkortájt mintegy tíz szolga sürgött-forgott. Ezeknek a ház úrnője - látva, hogy az idő egyre jobban derül - azt a parancsot adta, hogy a vacsorához terítsenek.
Mindmostanáig haboztak, vajon az ebédlőben költsék-e el a vacsorát, vagy kint a pázsiton felállított hosszú csinvat-sátorban. Ez a gyönyörű kék, csillagos ég eldöntötte a dolgot, mégpedig a sátor és a pázsit javára.
A kerti fasorokat olasz szokás szerint színes lampionokkal díszítették, az étkezőasztalt pedig gyertyákkal és virágokkal rakták tele, ahogy az szokásban van minden országban, ahol csak ismerik az ünnepélyesen feldíszített asztalok pompáját. A fényűzésnek ez a fajtája egyébként a legritkábban látható a maga tökéletes mivoltában.
Amikor Morcerf grófné kiadta utolsó parancsait, és visszatért lakosztályába, a termeket már-már meg is töltötték a meghívott vendégek, akiket sokkal inkább a grófné elbájoló vendéglátása vonzott oda, semmint a gróf magas rangú állása. Mert Mercédčs jó ízlésében bízva, abban már jó előre valamennyien egyetértettek, hogy az ünnepségnek bizonyára lesznek olyan részletei is, amelyekről érdemes lesz később beszélni, vagy szükség esetén otthonukban utánozni őket.
Mivel Danglars-nét a már elmondott események nagyon felizgatták, ingadozott elhatározásában, vajon elmenjen-e Morcerf-né estélyére. De a reggeli órákban kocsija összetalálkozott Villefort fogatával.
A királyi ügyész intett a bárónénak, a két kocsi egészen egymás mellé került, és Villefort a kocsi ablakán át beszólt:
- Ugye elmegy Morcerf-né estélyére?
- Nem megyek - felelte Danglars-né -, nem érzem jól magam.
- Nem teszi helyesen - mondta Villefort jelentős pillantással. - Fontos volna, hogy ott lássák önt.
- Azt hiszi? - kérdezte a báróné.
- Azt hiszem.
- Akkor elmegyek.
És a két kocsi ellenkező irányban folytatta útját.
Danglars-né tehát megjelent, és nemcsak szépségével pompázott, hanem ragyogó öltözéke is emelte megjelenését. Abban a pillanatban lépett be az egyik ajtón, mikor a szemben levő másikon Mercédčs jött be.
A grófné a fiát küldte Danglars-né elé.
Albert a báróné elé sietett. Megérdemelt bókokkal halmozta el öltözékéért, és karját nyújtotta neki, hogy arra a helyre vezesse, amelyet tetszése szerint kiválaszt magának.
Albert körülnézett.
- A lányomat keresi? - mosolygott a báróné.
- Bevallom, úgy van - mondta Albert. - Csak nem volt olyan kegyetlen, hogy ne hozza el magával?
- Nyugodjék meg, itt van, csak összetalálkozott Villefort kisasszonnyal és karon fogta. Nézze csak, már itt is vannak mind a ketten, fehér ruhában, egyikük kaméliacsokrot, a másik nefelejcsbokrétát tart a kezében. De mondja csak...
- Most pedig ön keres valakit? - kérdezte Albert mosolyogva.
- Monte Cristo grófja nem lesz itt ma este?
- Tizenhét! - válaszolta Albert.
- Mit akar ezzel mondani?
- Csak azt akarom mondani, hogy jól megy a dolog - nevetett a vicomte -, és hogy ön éppen a tizenhetedik, aki ezzel a kérdéssel fordul hozzám. Jó sora van a grófnak... Igazán csak gratulálhatok neki...
- És mindenkinek ugyanezt a választ adja?
- Igaz, igaz, még nem is feleltem a kérdésére. Tessék megnyugodni, asszonyom, a divatos férfiú itt lesz nálunk, mert mi a kiválasztottak közé tartozunk.
- Volt tegnap az Operában?
- Nem én.
- No, mert ő ott volt.
- Igazán? És ez a különös ember talán megint valami újabb eredetiséggel szolgált?
- Hát elképzelhető enélkül? Elssler táncolt a Sánta ördög-ben, a görög hercegnő odáig volt elragadtatásában. A cachucha spanyol tánc után a gróf csodálatos gyűrűt rejtett el egy bokrétába, és a bájos táncosnő lába elé dobta. A művésznő köszönetképpen a harmadik felvonásban már ujján viselte a gyűrűt. Eljön a görög hercegnő is?
- Nem, róla le kell mondanunk. A gróf házában betöltött helye nem eléggé határozott.
- Menjen csak, hagyjon engem magamra, és üdvözölje Villefort-nét - mondta a báróné. - Látom, már ég a vágytól, hogy önnel beszélhessen.
Albert meghajolt Danglars-né előtt, és Villefort-néhoz sietett, aki máris szóra nyitotta az ajkát.
- Fogadni mernék - mondta Albert, félbeszakítva Villefortnét -, hogy tudom, mit akar kérdezni.
- No, hát mit? - felelte Villefort-né.
- Ha eltaláltam, nem tagadja le?
- Nem én.
- Szavára mondja?
- Szavamra.
- Azt akarta kérdezni, vajon Monte Cristo grófja megérkezett-e már, vagy el fog-e jönni?
- Szó sincs róla. Egyáltalában nem vele foglalkozom most. Azt akartam kérdezni, kapott-e hírt Franz úrtól?
- Kaptam, mégpedig tegnap.
- Milyen hírt?
- Hogy ugyanakkor indult útnak, mikor a levele.
- Helyes. És most mi van a gróffal?
- Legyen nyugodt, a gróf eljön.
- Azt tudja, hogy a Monte Cristón kívül még egy neve van?
- Nem, arról nem tudtam.
- Monte Cristo egy szigetnek a neve, ő pedig családnevet is visel.
- Azt még nem sikerült megismernem.
- Nohát, én akkor többet tudok, mint ön. Az igazi neve: Zaccone.
- Lehetséges.
- Máltai származású.
- Az is lehetséges.
- Egy hajótulajdonos fia.
- De lássa, mindezeket jó hangosan kellene elmondania, akkor nagyobb sikert érne el.
- Indiában szolgált, Thesszáliában ezüstbányát termeltet ki, és azért jött Párizsba, hogy Auteuilben valami ásványvíz-forrástelepet létesítsen.
- No, már ezek igazán nagyszerű hírek - jegyezte meg Morcerf. - Megengedi, hogy továbbadjam őket?
- Lehet, de csak egyesével, apránként, és el ne árulja, hogy tőlem hallotta.
- Ugyan miért?
- Mert ez az egész csak ellesett titok.
- Kitől leste el?
- A rendőrségtől.
- Akkor hát ezeket a híreket...
- Tegnap este a rendőrfőnöknél hallottam. Érthető, hogy Párizs elképedt ezen a szokatlan fényűző életmódon, és a rendőrség nyomozáshoz látott.
- Nagyszerű! Nincs is más hátra, csak az, hogy letartóztassák a grófot, mint valami csavargót, azzal az ürüggyel, hogy túlságosan gazdag.
- Bizony, ez könnyen megeshetett volna vele, ha a jelentések nem lettek volna olyan kedvezőek.
- Szegény gróf! Vajon sejti-e, hogy milyen veszedelemben forgott?
- Nem hinném.
- Akkor bizony emberi kötelesség értésére adni. Nem is mulasztom el, amint megérkezik.
Ebben a pillanatban Villefort-nét egy élénk szemű, fekete hajú, bajuszos, szép fiatalember üdvözölte mély tisztelettudással. Albert kezet nyújtott a jövevénynek.
- Asszonyom - mondta Albert -, van szerencsém bemutatni önnek Maximilien Morrel szpáhikapitány urat, egyik legjobb és főleg legbátrabb tisztünket.
- Már volt szerencsém a kapitány úrhoz Auteuilben, Monte Cristo gróf úrnál - válaszolta Villefort-né, és fagyos hidegséggel fordult el.
Ez a felelet és főleg az a hang, amelyen mondta, a szegény Morrel szívébe markolt. De csakhamar kárpótlás is érte, mert amint megfordult, az ajtó szögletében egy szép, fehér ruhás alakot pillantott meg, akinek szeme látszólag kifejezéstelenül rajta függött, nefelejcs-csokrát pedig lassan az ajkához emelte.
Morrel tisztán megértette ezt az üdvözletet, és éppen olyan tekintettel emelte ajkához a zsebkendőjét. És ez a két eleven szobor, akinek szíve a márványkülső alatt olyan forrón dobbant egymásért, noha a terem egész szélességében elválasztotta őket, egy pillanatra megfeledkezett önmagáról, sőt, megfeledkezett az egész világról is ebben a néma gyönyörködésben. Még soká maradhattak volna így beleveszve egymás nézésébe, anélkül hogy bárki is észrevegye elrévedezésüket, mivel éppen akkor lépett be Monte Cristo grófja.
Már említettük, hogy a gróf, ahol csak megjelent, akár természetes, akár mesterséges vonzóerejével, mindig mindenütt magára vonta a figyelmet. A reá szegeződő tekinteteket nem kifogástalan szabása mellett is egyszerű és szerény fekete ruhája vonzotta, nem is hímzéstelen fehér mellénye, még csak gyönyörűen simuló pantallója sem, hanem inkább sápadt arcbőre, hullámos, fekete haja, tiszta, nyugodt arca, mély és ábrándos tekintetű szeme, s végül csodálatos finomsággal metszett szája, amely olyan könnyedén öltötte magára a megvetés kifejezését, hogy minden szem feléje fordult.
Szebb férfit akárhányat lehetett itt találni, de az ő arcánál jellegzetesebbet bizonyára nem - hogy ezt a kifejezést használjuk. A gróf arcán minden vonás beszélt, és minden rezzenésének megvolt a maga értelme. Mert a mély gondolatok valami különös hajlékonyságot és csodálatos szilárdságot adtak vonásainak, arckifejezésének és legapróbb mozdulatainak is.
A mi párizsi társaságunk olyan különös, hogy minderre talán ügyet sem vetett volna, ha nem lappang mögötte egy óriási vagyonnal bearanyozott titokzatosság.
Bárhogy áll is a dolog, a gróf valamennyi jelenlevő tekintetének tüzében és apró köszöngetések közepette haladt előre egészen Morcerf-néig, aki a virággal díszített kandalló előtt állva, az ajtóval szemközt levő tükörből látta őt belépni, és elkészült a fogadására.
Morcerf-né abban a pillanatban fordult felé mesterkélt mosollyal, amikor a gróf éppen meghajolt előtte.
A grófné kétségtelenül azt hitte, hogy Monte Cristo grófja szólal meg előbb. A gróf viszont abban a hiszemben volt, hogy Morcerf-né fogja szavaival kitüntetni. De mindketten hallgattak, mert úgy érezték, hogy minden köznapi szó méltatlan volna hozzájuk. Így azután kölcsönös üdvözlések után Monte Cristo Albert felé indult, aki tárt karral jött felé.
- Találkozott már az édesanyámmal? - kérdezte Albert.
- Éppen most volt szerencsém üdvözölni - válaszolta a gróf -, de a kedves apját sehol sem látom.
- Nézze csak, egy csomó hírességgel ott politizál abban a kis csoportban.
- Azok az urak ott csakugyan mind hírességek? - kérdezte Monte Cristo. - Sejtelmem sem volt róla. És mifélék? Mint tudja, sokféle híresség van.
- Először is ott van az a nagy, hórihorgas ember, az tudós. A római campagnán valami új gyíkfajtát fedezett fel, amelynek eggyel több csigolyája van, mint a többi gyíknak, és a tudós visszajött, hogy a felfedezését az Akadémiával is ismertesse. Sokáig vitatkoztak a dolog felett, de végül is a hórihorgas úr győzött. A csigolya nagy port vert fel tudományos körökben, a hórihorgas úr a Becsületrendnek eddig csak lovagja volt, a jövőben már tisztje lesz.
- Nagyszerű! - jelentette ki Monte Cristo. - Úgy látom, ezúttal jól eltalálták, kinek adják a kitüntetést. Ha netán még egy csigolyát fedezne fel, akkor parancsnokká nevezik ki?
- Valószínűleg - felelte Morcerf.
- Hát az a másik, akinek az a különös ötlete támadt, hogy zölddel hímzett kék kabátot vegyen fel? Az ki lehet?
- Nem az ő ötlete volt a kabát. A Köztársaság, mint tudja, kissé művész is volt, és amikor az akadémikusoknak egyenruhát akart adni, Davidot kérte fel, rajzoljon számukra kabátot.
- Nini, csakugyan - mondotta Monte Cristo. - Így hát ez az úr akadémikus?
- Éppen egy hete tagja a tudós társaságnak.
- És micsoda érdeme van? Mi a szakja?
- A szakja? Úgy hiszem, gombostűket szurkál a nyuszik fejébe, buzérral eteti a tyúkokat, és halcsonttal vési a kutyák gerincvelejét.
- És mindezért a Tudományos Akadémia tagja?
- Dehogy, az Académie Française választotta meg.
- De hát mi köze ennek az Académie Française-hez?
- Megmondom. Úgy látszik...
- Hogy a kísérletei nagy lépéssel vitték előre a tudományt, ugye?
- Nem, hanem igen jó stílusa van.
- Ez bizonyára nagyban legyezi a nyulak hiúságát, amelyeknek a fejébe szurkálja a gombostűit, a tyúkokét, amelyeknek csontját pirosra festi, és a kutyákét, amelyeknek a gerincvelőjét vésegeti.
Albert nevetésbe tört ki.
- Hát az a másik? - kérdezte a gróf.
- Az a másik?
- Igen, a harmadik.
- Ó, az a búzavirágkék kabátos?
- Igen az.
- Az apámnak egy kollégája, aki a leghevesebben szembeszállt azzal a tervvel, hogy a paireknek egyenruhát készítsenek. Javaslatának igen nagy sikere volt a karzaton. Nem volt valami jó viszonyban a liberális újságokkal, de az udvar terveivel szemben tanúsított nemes felháborodása megnyerte őket. Itt-ott azt is beszélik már, hogy nagykövetté fogják kinevezni.
- És milyen címen lett pairré?
- Írt két-három vígoperát, megszerezte a Sičcle négy vagy öt részvényét, és öt-hat éven át a kormányra szavazott.
- Bravó, vicomte! - jegyezte meg Monte Cristo nevetve. - Ön igazán kedves cicerone. Most pedig egy szívességre kérem.
- Tessék.
- Ne mutasson be ezeknek az uraknak, és ha ők kérik, hogy bemutatkozhassanak, értesítsen róla.
A gróf ebben a pillanatban érezte, hogy valaki a karjára teszi a kezét. Hátrafordult: Danglars volt az.
- Ah, hát ön az, báró! - mondta.
- Miért szólít bárónak? - kérdezte Danglars. - Hiszen jól tudja, hogy nem sokat adok a címemre. Nem úgy, mint ön, vicomte, ön sokat tart rá, ugye?
- Természetesen - válaszolta Albert -, mert hiszen ha nem volnék vicomte, akkor éppenséggel semmi sem volnék, ön ellenben vígan feláldozhatja bárói címét, mert még úgyis milliomos marad.
- És én ezt tartom a legszebb címnek a Júliusi Királyságban - jelentette ki Danglars.
- Sajnos - jegyezte meg Monte Cristo -, a milliomosság nem kísér el a sírig, mint a bárói és a pairi cím, vagy az akadémiai tagság. Tanúbizonyság erre a milliomos frankfurti Frank és Pulmann, akik éppen most jutottak csődbe.
- Igazán? - kérdezte Danglars elsápadva.
- Ma este hozta a hírt egy futár. Körülbelül egymilliónyi tőkém lehetett náluk, de mivel idejében értesültem a dologról, mintegy négy héttel ezelőtt visszavontam tőlük az érdekeltségemet.
- Jaj, istenem! - kezdte ismét Danglars. - Kétszázezer franknyi váltójuk vár beváltásra nálam.
- Most hát tudja: az aláírásuk ma már csak öt százalékot ér.
- Igen, csakhogy későn tudtam meg - mondta Danglars. - Már beváltottam a váltójukat.
- Helyes! - állapította meg Monte Cristo. - Ez a kétszázezer frank hozzájön ahhoz a...
- Csitt! - mondta Danglars Monte Cristóhoz közeledve. - Ne beszéljen ilyesmiről... főleg a fiatal Cavalcanti előtt ne - tette hozzá a bankár, és mosolyogva fordult a mellette álló ifjúhoz.
Morcerf elhagyta a grófot, mert anyjával akart beszélni. Danglars azért hagyta ott, hogy a fiatal Cavalcantit üdvözölje. Monte Cristo egy percig magára maradt.
Eközben a hőség fullasztó kezdett lenni.
Az inasok gyümölcsöt és fagylaltot hordoztak szét a termekben. Monte Cristo zsebkendőjével megtörülte izzadó arcát, de mikor a tálcákkal elhaladtak előtte, hátrább lépett, és semmit sem vett a frissítőkből.
Morcerf-né egy percre sem veszítette el szem elől Monte Cristót. Észrevette, hogy hozzá sem nyúl a frissítőkhöz, sőt, jól látta elutasító mozdulatát is.
- Albert - szólt a fiához -, észrevettél-e valamit?
- Ugyan mit, anyám?
- Azt, hogy a gróf sohasem fogadott el apádtól ebédre szóló meghívást.
- Igaz, de villásreggelin már volt nálam, hiszen azzal kezdte meg a társaságban való bemutatkozását.
- Tenálad, az nem ugyanaz, mint apádnál - mormogta Mercédčs -, és mióta itt van, folyton figyelem.
- No és?
- Bizony még hozzá sem nyúlt semmihez.
- A gróf nagyon mértéktartó.
Mercédčs ajkán szomorú mosoly jelent meg.
- Menj oda hozzá - mondta fiának -, és a legelső tálból, amelyet arra visznek, kínáld meg.
- Mire való ez, anyám?
- Tedd meg az én kedvemért, Albert - mondta Mercédčs.
Albert megcsókolta anyja kezét, és visszatért a grófhoz.
Az előzőekhez hasonló tálat hoztak feléjük. Mercédčs látta, amint Albert rá akarta venni a grófot, hogy fogyassza el a felé nyújtott fagylaltot, ám a gróf állhatatosan visszautasította.
Albert újra odament édesanyjához. A grófné halálsápadt volt.
- Láthatod - mondta -, hogy mindent elutasít.
- Igen, de miért tépelődik ezen, anyám?
- Hát tudod, Albert, különösek ám a nők. Örültem volna, ha a gróf valamit fogyaszt nálunk, ha akár csak egy gránátalmát is. De az is lehet, hogy nem kedveli a mi francia csemegéinket, és másvalamit szeretne.
- Dehogy, anyám! Láttam Olaszországban, válogatás nélkül evett mindent. Bizonyára ma este nem érzi jól magát.
- Meg azután - folytatta a grófné - mindig a forró égövhöz volt szokva, talán jobban el tudja viselni a hőséget, mint mások.
- Nem hinném, mert panaszkodott, hogy majd megfullad a melegtől, és azt kérdezte, hogyha már az ablakokat kinyitották, miért nem tárták ki az ablakredőket is.
- Ez kitűnő módja lesz megtudnom, vajon tartózkodása szándékos-e - mondta Mercédčs. Ezzel kiment a teremből.
Csakhamar kinyitották az ablakredőket, és az ablakig felnyúló jázmin- és klematiszbokrokon keresztül láthatóvá lett az egész kivilágított kert és a sátor alatt megterített asztal.
Táncoló férfiak és nők, kártyázók és beszélgetők egyaránt felkiáltottak örömükben. Tikkadtak voltak, és mindannyian boldogan szívták be a betóduló friss levegőt.
Csakhamar megjelent ismét Mercédčs is. Még sápadtabb volt, mint mikor kiment, de arca olyan elszántságot fejezett ki, amely egyes körülmények között nem volt szokatlan nála.
Egyenesen ahhoz a csoporthoz lépett, amelynek férje volt a középpontja.
- Ne kösse le ide az urakat, gróf úr - mondta -, úgysem játszanak, sokkal jobban esik majd kint a kertben üdülniük, mint itt bent lenni ebben a fullasztó hőségben.
- Asszonyom - felelte egy gáláns, öreg tábornok, aki 1809-ben énekelte az Előre Szíriába című dalt -, egyedül nem megyünk ám a kertbe!
- Helyes - felelte Mercédčs -, magam járok elöl jó példával.
Monte Cristóhoz fordult:
- Gróf úr - mondta -, tiszteljen meg azzal, hogy a karját nyújtja.
A gróf e néhány egyszerű szó hallatára megszédült, egy pillanatig Mercédčsre nézett. Egy villanásnyi ideig tartott, de a grófné úgy érezte, mintha egy évszázadig tartott volna, annyi mindent fejezett ki Monte Cristo egyetlen pillantása.
Karját nyújtotta a grófnénak. Mercédčs rátámaszkodott, vagy helyesebben szólva, éppen csak érintette parányi kezével, és mindketten megindultak lefelé a rododendronnal és kaméliával szegett lépcsőn.
Mögöttük és a másik lépcsőn hangos jókedvvel mintegy húsz vendég tódult le a kertbe.