14
Kenyér és só
Morcerf-né és Monte Cristo az üvegházba vezető és lombozatával mintegy boltozatot alkotó hársfasor alatt haladtak.
- Túlságosan meleg volt a szalonban, ugye, gróf úr? - kérdezte a grófné.
- Bizony, nagyon meleg volt, asszonyom. Kitűnő ötlet volt öntől, hogy kinyittatta az ablakokat és ablakredőket.
Alig ejtette ki a gróf e szavakat, észrevette, hogy Mercédčs keze megremeg.
- De nem fázik meg ebben a könnyű ruhában? Hiszen még a nyaka körül sincs egyéb, csak ez a tüllsál - mondta a gróf.
- Tudja, hová vezetem? - kérdezte a grófné, felelet nélkül hagyva Monte Cristo kérdését.
- Nem tudom, asszonyom - válaszolta a gróf -, de láthatja, hogy semmi ellenvetést sem teszek.
- Az üvegházba. Oda visz ez a fasor.
A gróf mintegy kérdően nézett Mercédčsre, de az asszony szótlanul folytatta útját, és Monte Cristo is hallgatott.
Odaértek az üvegházhoz, amelyben pompás gyümölcsfák virultak. Ezek a gyümölcsfák július havától kezdve ontották termésüket, mert a hőmérsékletet itt úgy szabályozták, hogy pótolja a nálunk gyakran hiányzó napsugár hevét.
A grófné elbocsátotta Monte Cristo karját, és egy szőlőtőkéhez lépett, hogy letépjen egy muskotályfürtöt.
- Nézze, gróf úr - mondta olyan szomorú mosollyal, hogy szeme sarkában sejteni lehetett a megbújt könnycseppeket -, nézze, jól tudom, hagy a mi francia szőlőinket nem lehet összehasonlítani az önök szicíliai és ciprusi szőlőjével, de kérem, legyen elnéző a mi szegény északi napfényünkhöz.
A gróf meghajolt, és egy lépést hátrált.
- Visszautasít? - kérdezte Mercédčs remegő hangon.
- Asszonyom - válaszolta Monte Cristo -, alázatosan bocsánatát kérem, de sohasem eszem muskotályszőlőt.
Mercédčs sóhajtva ejtette le a fürt szőlőt. Az egyik szomszédos lécrácsozat fölött pompás őszibarack függött, amely ugyanúgy, mint a szőlő, az üvegház mesterségesen langyos levegőjében ért meg. Mercédčs a hamvas gyümölcshöz lépett és leszakította.
- Fogyassza hát el akkor ezt az őszibarackot - mondta.
A gróf ismét elutasító mozdulattal felelt.
- Hát megint? - jajdult fel Mercédčs olyan fájdalmasan, hogy szava mélyéről zokogás csendült ki. - Igazán nincs szerencsém.
Ezt a jelenetet hosszú csend követte. Az őszibarack éppúgy a homokba hullott, mint a szőlő.
- Gróf úr - törte meg végül is Mercédčs a csendet, és könyörgő tekintetet vetett Monte Cristóra -, van egy megható arab szokás, amely örök barátokká teszi azokat, akik egy fedél alatt közösen fogyasztottak kenyeret és sót.
- Ismerem ezt a szokást, asszonyom - felelte a gróf. - Csakhogy mi most Franciaországban vagyunk és nem Arábiában, és itt nincsenek örök barátságok, sem megosztott kenyér és só.
- De végül is - mondta a grófné remegve, és szemét le nem vette Monte Cristóról akinek karjába most ismét görcsösen és mindkét kezével belekapaszkodott -, azért mi mégiscsak barátok vagyunk, ugye?
A vér a gróf szívébe tódult, halálsápadt lett, majd a vér a szívéről a nyakán át elöntötte az arcát, és szeme néhány másodpercig a semmibe meredt, mintha valami vakító fény kápráztatta volna el.
- Természetes, hogy jó barátok vagyunk, asszonyom - válaszolta. - És ugyan miért is ne volnánk azok?
Ez a hang annyira más volt, mint amit Morcerf-né várt, hogy hallatára megfordult és felsóhajtott. Ez a sóhaj jajszónak is beillett volna.
- Köszönöm - mondta.
Ezzel tovább indult. Így járták körül az egész kertet, anélkül hogy egyetlen szót is szóltak volna.
- Uram - kezdte ismét a grófné, vagy tíz percnyi szótalan sétálgatás után -, igaz-e, hogy ön sokat látott, sokat utazott, és sokat szenvedett?
- Igen, asszonyom, nagyon sokat szenvedtem - válaszolta Monte Cristo.
- De most boldogan él?
- Hogyne - felelte a gróf -, hiszen senki sem hall panaszkodni.
- És mostani boldogsága derűssé tette a lelkét?
- Mostani boldogságom nagyon hasonló elmúlt szenvedéseimhez - mondta a gróf.
- Hát nem házasodott meg? - kérdezte a grófné.
- Én? Ugyan ki mondta, hogy megházasodtam? - felelte Monte Cristo és megremegett.
- Nem mondta senki, de több ízben látták önt az Operában egy szép fiatal nővel.
- Az rabszolganőm, akit úgy vásároltam Konstantinápolyban, asszonyom. Egy herceg leánya, akit lányomként tartok, mivel semmiféle más érzés nem köt senkihez.
- Így tehát egymagában él?
- Egymagamban.
- Nincs lánytestvére... fia... apja?
- Senkim sincs.
- Hogyan tud úgy élni, hogy semmi se kösse az élethez?
- Nem az én hibámból van így, asszonyom. Máltában szerettem egy fiatal lányt. Éppen házasodni készültem, amikor kitört a háború, és szélvészként távol sodort tőle. Azt hittem, ő is szeret annyira, hogy megvárjon, sőt, hogy netán síromhoz is hű maradjon. De mikor visszatértem, ő már férjes asszony volt. Ezen minden férfi átesett, aki elmúlt húszesztendős. Nekem talán érzékenyebb volt a szívem, mint másoknak, és többet szenvedtem, mint az én helyemben más szenvedett volna, ennyi az egész.
A grófné megállt egy pillanatra, mintha ilyen módon akart volna lélegzethez jutni.
- Igen - mondta -, és ez a szerelem megmaradt a szívében... Igazán szeretni csak egyszer lehet... Viszontlátta valaha azt az asszonyt?
- Soha.
- Soha?
- Nem tértem vissza soha abba az országba, ahol ő élt.
- Máltába?
- Igen, Máltába.
- Ő tehát Máltában van?
- Azt hiszem.
- És megbocsátott neki azért, amiért oly sok szenvedést okozott önnek?
- Neki megbocsátottam.
- De csak neki. Azokat pedig, akik elválasztották tőle, még most is gyűlöli.
A grófné most szembefordult Monte Cristóval. Még mindig kezében tartotta az illatos szőlőfürt egy darabkáját.
- Fogadja el - mondta.
- Sohasem eszem muskotályt, asszonyom - válaszolta Monte Cristo, mintha erről még szó sem esett volna közöttük.
A grófné kétségbeesetten dobta a fürtöcskét a legközelebbi bokorba.
- Hajthatatlan! - mormogta.
Monte Cristo olyan érzéketlen maradt, mintha a szemrehányás nem is neki szólt volna.
E pillanatban Albert jelent meg futva.
- Jaj, anyám - mondta -, nagy szerencsétlenség történt!
- Mi az? Mi történt? - kérdezte a grófné. Igyekezett összeszedni magát, mintha most ébredne valami álomból a valóságra.
- Azt mondtad, szerencsétlenség történt? Való igaz, történnek szerencsétlenségek.
- Villefort úr van itt.
- No és?
- A feleségéért és lányáért jött.
- Miért?
- Mert Saint-Méran marquise Párizsba érkezett, és azt a hírt hozta, hogy Saint-Méran marquis meghalt a Marseille-t követő első állomáson. Villefort-né, aki nagyszerű hangulatban volt, nem akarta sem megérteni, sem elhinni a szerencsétlenséget. De Valentina kisasszony, apja legelső szavaira, bármilyen óvatosan hangzott is el a hír, mindent kitalált. Ez a csapás úgy érte, akár a villám, és ájultan esett össze.
- És kije Saint-Méran úr Villefort kisasszonynak? - kérdezte a gróf.
- Anyai nagyapja. Azért jött, hogy sürgesse kis unokájának Franz d'Épinayvel való esküvőjét.
- Igazán?
- Így késést szenved Franz esküvője is. Miért nem volt Saint-Méran marquis egyúttal a Danglars kisasszony nagyapja is?
- Albert, Albert! - jegyezte meg Morcerf-né a szelíd szemrehányás hangján. - Miket beszélsz? Gróf úr, önre igen sokat ad, mondja meg neki, hogy megjegyzése helytelen volt!
Néhány lépést tett előre.
Monte Cristo olyan különösen nézett rá, és tekintetében annyi ábrándos hódolat kifejezése ült, hogy Mercédčs visszafordult.
Megfogta a gróf kezét, és a fia kezébe tette, majd együtt megszorította mind a kettőt.
- Jó barátok vagyunk, ugye? - kérdezte.
- Ó, hogy lehetnék a barátja, asszonyom? Ennyit nem is kívánhatok - felelte a gróf. - De mindenesetre hódoló szolgája vagyok.
A grófné szívét kimondhatatlan érzés szorította össze, miközben távozott. És még jóformán tíz lépést sem tett, a gróf jól látta, hogy szeméhez emeli zsebkendőjét.
- Valami nézeteltérés volt talán kettejük között? - kérdezte Albert csodálkozva.
- Ellenkezőleg - válaszolta a gróf -, hiszen éppen ön előtt jelentette ki, hogy jó barátok vagyunk.
Ezzel visszatértek a szalonba, amelyet éppen akkor hagyott el Valentine, Villefort úr meg a felesége.
Magától értetődik, hogy Morrel nyomon követte őket.