TIZENHAT

Nyolc huszonhat órás nappal később Glimmung megkérte a csoportot, hogy gyűljenek össze a fűtött, kivilágított fúróplató hermetikusan zárt kupolái alatt. Willis robot listán ellenőrizte az érkezőket; amikor mindenki befutott, értesítette Glimmungot, aztán vártak.

Joe Fernwright érkezett elsőként. Kényelembe helyezkedett az egyik robusztus fotelban, és rágyújtott egy helyi fűből készült cigarettára. Jó hét volt; sok időt töltött Malival, és összebarátkozott Nurb K’ohl Daqkal, a jószívű kétkagylóssal.

– Ezt a viccet a Deneb négyen mesélik – mondta éppen az. – Egy freb, nevezzük A-nak, glankot próbál eladni ötvenezer burfiért.

– Mi az a ferb? – kérdezte Joe.

– Amolyan... – hullámzott az erőlködéstől a kétkagylós – idióta.

– És mi a burfi?

– Pénzegység, mint a morzsa. Na, szóval valaki azt kérdezi a ferbtől: „Tényleg ötvenezret akarsz kapni a glankért?*’

– Mi az a glank?

A kétkagylós megint hullámzott, és most élénk rózsaszínre pirult.

– Háziállat, haszontalan, alacsonyabb rendű létforma. Szóval a ferb azt feleli: „Megtérül.” „Megtérül? Komolyan?” „Persze. Két huszonötezer burfis pidnidért cseréltem.”

– Mi az a pidnid?

A kétkagylós feladta, becsukta a páncélját, és elnémult. Nagyon feszültek vagyunk, gondolta Joe. Még Nurb K’ohl Daq is. Mindnyájunkat kikészít ez a dolog. Felállt, mert Mali lépett be.

– Gyere – húzott oda egy széket Joe.

– Kösz – ült le Mali. Sápadt volt, és amikor cigarettára gyújtott, a keze remegett. – Adhattál volna tüzet – jegyezte meg félig komolyan, félig viccesen. – Én vagyok az utolsó? – nézett körül.

– Kiöltöztél?

– Igen. Alkalomhoz illőn akartam kinézni.

– Miért, hogy öltözik az ember a polienkefalikus fúzióhoz?

– Így – mutatta meg a zöld ruháját a lány. – Különleges alkalomra tartogattam. Ez pedig különleges alkalom. – Visszaült, keresztbe tette hosszú, nyúlánk lábát, és szaporán pöfékelt; láthatóan a gondolataiba mélyedt, alig volt tudatában Joe-nak.

Glimmung lépett a szobába.

Új formát választott. Joe nézte a pedáns, zsákszerű entitást, és nem értette, Glimmung miért éppen ezt a létformát utánozza. Milyen csillagon lehet honos?

– Kedves barátaim – harsogta Glimmung. A hangereje mit sem változott. – Először is tudatni akarom, hogy teljesen felgyógyultam, habár a pszichológiai trauma megmarad és az emlékezetemet kicsit szeszélyessé teszi. Másodszor. Mindegyikükön vizsgálatot végeztem a tudtuk nélkül, hogy ne okozzak kényelmetlenséget, és az adataim szerint önök is mind csúcsformában vannak. Mr. Fernwright, önnek külön szeretném megköszönni, hogy megállította elkapkodott próbálkozásomat a katedrális kiemelésére.

Joe bólintott.

A zsákszerű lény kis szünet után kinyitotta résszáját és folytatta:

– Nagyon hallgatnak.

Joe felállt.

– Milyenek a túlélési esélyeink?

– Jók.

– De nem kitűnőek.

– Egyezséget kötök önökkel. Ha érzem, hogy gyengül az erőm, ha érzem, hogy nem sikerül, visszatérek a felszínre és kiengedem magukat.

– És aztán? – kérdezte Mali.

– És aztán lemegyek és újra megpróbálom. Addig, amíg csak bírom. – A zsákszerű alak közepén három szem nyílt. – Így értik?

– Igen – felelte a fémkeretes vörös zselé.

– Magukat tényleg csak ez érdekli? Saját biztonságuk?

– Úgy van – mondta Joe.

Furcsa érzés volt kimondani. Ezzel szétoszlatta az eltökélt légkört, amit Glimmung teremtett; a közös erőfeszítés helyett az egyéni életek váltak a fontosabbá. De meg kellett tennie. Közös megegyezés volt. Ráadásul saját meggyőződése is.

– Semmi nem fog történni magukkal – jelentett ki Glimmung.

– Már ha időben fel tud hozni minket. Kitenni a szárazföldre.

Glimmung hosszan nézte őt három szemével.

– Egyszer már megtettem.

– Kezdjük – nézett az órájára Joe.

– Az univerzumot méri, hogy késik-e? Szélességet és távolságot ad a csillagoknak?

– Magát mérem – felelte őszintén Joe. – Szavaztunk maguk között, és arra jutottunk, hogy két órát adunk.

– Két órát? – kerekedtek el a szemek. – A Heldscalla kiemelésére?

– Úgy van – szólalt meg Harper Baldwin is.

Glimmung tűnődött kicsit.

– Tudják, erővel is kényszeríthetném önöket a polienkefalikus fúzióra. Bármikor. Vagy megtagadhatom, hogy elengedjem.

– Arra nem fog sor kerülni – csiripelte a haslábú. – Mert mi még a fúzióban is megtagadhatjuk a segítséget. Márpedig akkor nem tudja megcsinálni.

A zsákszerű lény felfúvódott a dühtől. Luciferféle látvány volt: egy negyvenezer tonnás, törékeny testbe zárt lény haragja. Aztán fokozatosan kiengedett, apránként viszonylagos nyugalomba csillapodott.

– Délután fél öt van – mondta neki Joe. – Fél hétig kap időt arra, hogy kiemelje Heldscallát, és minket szárazföldre tegyen.

A zsákszerű lény egyik állábával a Kalendek Könyvét húzta elő a zsebéből; kinyitotta, és gondosan tanulmányozta. Aztán elgondolkodva becsukta, és eltette.

– Mi áll benne? – kérdezte az éles vonású középkorú nő.

– Az, hogy nem tudom megcsinálni.

– Két óra – emlékeztette Joe. – Már annyi sem.

– Nem kell két óra – húzta ki magát büszkén Glimmung. – Ha egy óra alatt nincs meg, feljövök és kieresztem magukat. – Azzal megfordult, és kiment a szobából a megjavított mólóra.

– Hová álljunk? – követte Joe ki, a meleg, elzárt térből a késő délutáni hidegbe.

– A vízhez – felelte Glimmung. Dühösnek hangzott, ugyanakkor lekezelőnek; a csoport állásfoglalása láthatóan megnövelte elszántságát.

– Sok szerencsét.

A többiek is kimásztak, repültek, jöttek a mólóra, és ahogy Glimmung kérte, felsorakoztak a víz peremén. Glimmung még egyszer végignézett rajtuk, majd a létrán leereszkedett a vízbe. Azonnal elmerült benne, csak vízfodrok és buborékok maradtak utána. Talán örökre elment, tűnődött Joe. Talán sosem jön fel.

– Félek – mondta mellette Mali.

– Nem tart már soká – nyugtatta a kövér nő.

– A maga szakterülete mi? – kérdezte tőle Joe.

– Kőfaragás.

Aztán némán vártak.

 

 

A fúziót monumentális sokként élte meg. Mint megtudta, a többiek is; egyesült hangjuk rémülete átcsapott rajta: először a hangjuk, majd Glimmung elsöprő jelenléte, gondolatai, vágyai. És félelmei. A düh és lenézés alatt nyugtalanság izzott, ami a fúzió előtt nem látszott. Most már mind tudták, és Glimmung tudta, hogy tudják; gondolatai változtak, próbálta kikerülni a vizsgálódásukat.

– Glimmung fél – mondta ki a középkorú asszony.

– Igen, nagyon fél – mondta a félénk férfi.

– Jobban, mint mi – mondta az arachnoid.

– Mint némelyikünk – pontosított a hatalmas szitakötő.

– Hol vagyunk? – kérdezte a vörös arcú férfi rémülten. – Már most elvesztettem az irányérzékem.

– Mali? – kérdezte Joe.

– Itt.

Közelinek tűnt, Joe szinte meg is érinthette volna, csakhogy nem volt végtagja; mint a féreg a tetemben, olyan volt, ahogy előzőleg is, mereven beágyazódva Glimmung magnaszómájába. A mozgás lehetetlenné vált mindnyájuknak. Csak szellementitásként léteztek. Ami furcsa, kellemetlen érzés volt.

Ugyanakkor mélységesen összetett érzés: hozzáadódtak a többiek és mindenkinél jobban Glimmung. Tehetetlen volt, ráadásul egy természetfölötti organizmus része, amely kiszámíthatatlan potenciállal rendelkezik. Glimmung is radikálisan megnőtt. Joe figyelmesen hallgatta Glimmung agyi tevékenységét, és csodálta gondolatai újszerű élességét... és erejét.

Lesüllyedtek az óceán mélyére.

– Hol vagyunk? – idegeskedett Harper Baldwin. – Nem látok rendesen, túl bent vagyok. Maga lát, Fernwright?

Glimmung szemén át Joe látta, ahogy Heldscalla felmered előttük. Glimmung gyorsan mozgott, nem vesztegette az időt, láthatóan komolyan vette a kétórás ultimátumot. Glimmung kinyúlt, hogy átölelje a katedrálist, s a másodperc tört része alatt egész energiakészletét kiadta, hogy olyan fogást találjon a katedrálison, aminek nem lehet ellenállni.

Hirtelen megdermedt. Heldscallából kibukkant egy homályos alak. Glimmung kavargó gondolatai ráömlöttek Joe-ra, teljesen eláztatták. Joe ezekből megértette, miért állt meg Glimmung, micsoda a homályos alak.

Egy Ködlény. Az antikvitásból. Még élt. És Glimmung és Heldscalla között állt.

A Ködlény szó szerint elállta az utat.

 

 

– Questobar, te meghaltál – mondta neki Glimmung.

– És mint minden, ami ezen a bolygón meghal, itt élek – felelte a Ködlény. – A Mare Nostrumban. A bolygón semmi nem hal meg teljesen. – A Ködlény felemelte karját és Glimmungra bökött. – Ha kiemeled Heldscallát a mélyből a szárazföldre, feltámasztod Amalita kultuszát, és közvetve Borelét is. Felkészültél erre?

– Fel.

– És vele feltámasztasz minket. Ahogy voltunk.

– Tudom.

– Már nem te leszel a bolygó ura.

– Ezt is tudom. – Glimmung gondolatai gyorsan száguldottak, de nem volt bennük feszültség, félelem.

– És ennek tudatában is kiemeled a katedrálist?

– Ki kell vinnem a szárazföldre. Ahová tartozik. Nem ebbe a bomló világba.

– Nem állítalak meg – lépett félre a Ködlény.

Glimmungot boldogság öntötte el; előrebukott, hogy megragadja Heldscallát, és vele mindnyájan előrebuktak. Glimmunggal együtt mind előre nyúltak. Mind megragadták a katedrálist. És közben Glimmung változni kezdett. Visszafejlődött, visszament az időben, ami volt, ami réges-rég megszűnt lenni. Erős, vad és bölcs lett. És ahogy felemelte a katedrálist, megint átváltozott.

Glimmung hatalmas, nőnemű lény lett.

A visszafejlődés elérte a katedrálist, az is változni kezdett: Glimmung karjaiban magzat lett, apró, alvó gyermeklény szorosan egy gubóban. Glimmung könnyedén vitte a felszínre; mind örömmel kiáltottak fel, ahogy a katedrális a víz alól kitört a hideg délutáni napfényre.

Mitől ez a változás?, kérdezte Joe.

Mert, válaszolta gondolatban Glimmung, annak idején kétneműek voltunk. Ez a részem sok-sok éve el lett nyomva. Amíg el nem értem magamban, nem tudtam a katedrálist a gyermekemmé tenni. Ahogy annak lennie kellett.

A gyermeklény fenséges súlya alatt besüllyedt a föld, de Glimmung nem ijedt meg; szép lassan elengedte a katedrálist, bár nem szívesen, de hagyta, hogy elkülönüljön tőle megint. Én vagyok ő; a részem.

Mennydörgött az ég, nekieredt az eső, és csendesen eláztatott mindent; a katedrálisból víz zubogott elő és kereste meg a kínkeserves utat vissza a Mare Nostrumba. A katedrális lassan visszanyerte megszokott formáját. A gyermeklényből beton, kő és bazalt lett, támfalak és gótikus boltívek. Az esőfelhős délután újra ablaküvegeken derengett.

Kész, gondolta Glimmung. Pihenhetek. Az éj halásza győzelmet aratott. Újra helyreállt a rend.

Engedjen el bennünket, gondolta Joe. Ez még visszavan.

– Igen, engedjen el! – zajongtak a többiek.

Glimmung tétovázott; Joe érezte viaskodó gondolatait. Nem, gondolta Glimmung. Így nagyobb a hatalmam, ha elengedem magukat, elsüllyedek, jelentéktelenné apadok.

El kell engednie, győzködte Joe. Ez volt az egyezség.

Igaz, gondolta Glimmung. De a részemként is annyi mindent nyerhetnek. Ezer évig működhetünk, és senki nem lesz egyedül.

– Szavazzunk – javasolta Mali.

Igen, gondolta Glimmung. Szavazzanak, hogy ki akar bennem maradni és ki akar külön entitás lenni. Én maradok, gondolta Nurb K’ohl Daq. Én is, gondolta az arachnoid.

Folytatódott a szavazás. Joe hallgatta. Néhányan maradtak, mások nem. Szabad akarok lenni, mondta, amikor rá került a sor. Erre Glimmung undorodva borzongott meg. Joe Fernwright, maga a legjobb közöttük. Nem marad?

Nem.

 

 

Árnyékos parton gyalogolt, magas árnyak között, egy sűrű és lecsapolhatatlan mocsárban a Plowman planéta pusztaságában. Mióta van itt? Már nem is tudta. Korábban Glimmung volt, most pedig kínlódva kutyagol, az éles homok minden lépésnél szúrja a talpát.

Egyedül vagyok?, töprengett. Megállt, a homályt kémlelve próbált kivenni egy másik létformát a közelében.

A haslábú vonaglott feléje.

– Én is eljöttem.

– Más?

– Végül csak mi. A többiek mind maradtak. Hihetetlen, de maradtak.

– Mali Yojez is?

– Igen.

Akkor ennyi. Évszázadok súlya nehezedett rá; a katedrális kiemelése, majd Mali elvesztése túl sok volt.

– Tudja, hol vagyunk? Már nem bírom sokáig a gyaloglást.

– Én sem – mondta a haslábú. – De északra fényt látok. Betájoltam, arra tartunk. Egy órán belül elérjük, ha jól számoltam a sebességünket.

– Én nem látok fényt.

– A látásom jobb az önénél. Húsz percen belül maga is látja. Nagyon erőtlen fény. Valószínűleg spidulatelep.

– Spidulák – mondta Joe. – Egész életünkben velük fogunk már élni? Ez jut nekünk, amiért elhagytuk Glimmungot és a többieket?

– Onnan légpárnással elmehetünk az Olympia Hotelbe, az ingóságunkért. Aztán visszatérhetünk a bolygónkra. Jó munkát végeztünk, megtettük, amiért jöttünk. Örvendeznünk kéne.

– Igen. Örvendeznünk.

– Nagy diadal – győzködte a haslábú. – Mint látja, a legendák, melyek szerint Faust elbukik, csak a valósággal szemben hamisak, de...

– Erről majd akkor beszéljünk, ha a hotelhez értünk.

Baktatott tovább. A soklábú lény kis habozás után követte.

– Olyan rossz a maga bolygóján? – kérdezte. – A Földön, ahogy nevezik?

– „A földön, mint a mennyben is...”

– Szóval rossz.

– Az.

– Miért nem jön velem az én világomra? Én tudnék munkát szerezni... maga cserépgyógyász, ugye?

– Az.

– A Betelgeuse kettőn sok kerámia van. Nagy igény lenne a munkájára.

– Mali – mondta Joe, félig magának.

– Értem – mondta a haslábú. – De ő nem jön, ő Glimmunggal marad. Mert a többiekhez hasonlóan fél visszatérni a kudarchoz.

– Azt hiszem, elmegyek az ő bolygójára. Amit mesélt, az alapján... Elhallgatott és csak baktatott tovább.

– A Földnél csak jobb lehet – folytatta aztán. – És legalább humanoidokkal lennék. Talán ott találkozom valakivel, aki hasonlít Malira. Legalább van rá valamennyi esély.

Csendben mentek tovább a spidulatelep felé, ami minden fáradt, botladozó lépéssel közeledett.

– Tudja, szerintem mi a maga problémája? – szólalt meg a haslábú. – Szerintem új edényt kellene csinálnia, nem pedig régieket foltozni.

– De apám is cserépgyógyász volt.

– Nézze a Glimmung törekvéseinek sikerét. Versenyezzen azzal, aki a vállalkozás során elpusztította a Kalendek Könyvét, és vele a sors zsarnoki uralmát. Legyen kreatív. Dolgozzon a sors ellen. Próbálkozzon.

– Próbálkozzak. – Soha eszébe nem jutott, hogy ő maga teremtsen egy új edényt. Technikailag tudta, hogyan kell, ismerte a kerámiakészítés minden csínját-bínját.

– A műhelyben, amit Glimmung készített elő magának – mondta a haslábú – megvan minden eszköz és nyersanyag. A maga tudásával és képességével biztosan jó edény lesz.

– Igen – mondta Joe rekedten. – Jó, megpróbálom.

 

 

Ott állt az új, csillogó-villogó műhelyében a mennyezeti lámpák árnyékmentes fényében. Megnézte a munkapadot, a három készlet automata fogókart, az önfókuszáló nagyítókat, a tíz hőtűt és... minden zománcot: színt, árnyalatot. A súlytalankamrát is megnézte. A kemencét. A több korsó nedves agyagot. Meg az elektromos fazekaskorongot.

Remény duzzadt benne. Minden megvan, ami kell. Korong, agyag, zománc, kemence.

Kinyitotta az egyik korsót, kivett egy adag nedves agyagot; odavitte a korongra, beindította, s az agyagot pontosan a közepére pottyantotta. Elsőre sikerült, gondolta elégedetten. Erős hüvelykujját belevájta az agyagba, s ujjaival magasra alakította. És szinte szimmetrikusra is. Ahogy hüvelykujját egyre mélyebbre nyomta a közepébe, a pereme úgy emelkedett.

Végül elkészült.

Egy infrasütőben kiszárította, majd egyszerű zománccal díszítette. Még egy színt rá? Kiválasztott egy második zománcot. Elég. Ideje kemencébe tenni.

Betette a már meleg kemencébe, bezárta az ajtaját, és leült. Rengeteg ideje van. Egy egész élet.

Egy óra múlva a kemence órája csipogott; a kemence kikapcsolt. Az edény elkészült.

Azbesztkesztyűvel kissé remegve benyúlt a még forró kemencébe, és kihúzta a magas, immár kék-fehér edényt. Az első saját műve. Az asztalhoz vitte a fény alá, letette és jól megnézte. Szakértően felbecsülte művészi értékét. Felbecsülte, mit ért el, és hogy azon belül mit fog elérni, milyenek lesznek a későbbi edények, az előtte álló jövő. Hogy jogosan hagyta-e el Glimmungot és a többieket. Főként Malit. Malit, akit szeretett.

Az edény rémes volt.