TÍZ

Számukra nincs élet, töprengett Joe Fernwright, csak az élet szinopszisa. Fonal vagyunk, ami átszalad a kezük között, állandó mozgásban siklunk el, sosem lehet megragadni teljesen. A siklás folytonos és magával sodor mindnyájunkat, tovább és tovább a sír rettenetes alkímiája felé.

– Kapcsolatba tudsz lépni Glimmunggal? – kérdezte Willistől.

– Először...

– Willis, kapcsolatba tudsz lépni Glimmunggal?

Vele szemben a Kalend némán állt; nem úgy némán, mint a tollaival neszező bagoly, hanem mechanikus értelemben némán: akárha az audio-csatlakozását elvágták volna. Valóban itt van?, töprengett Joe. Valóságosnak tűnt, nem volt benne semmi szellemszerű vagy lidércszerű. Valóban itt van, adta meg a választ magának. Betolakodott a műhelyembe, mielőtt egyetlen darabot is a súlytalankamrába vihettem volna. Mielőtt begyújthattam volna akár egy hőtűt is.

– Glimmunggal nem tudok kapcsolatba lépni – mondta Willis. – Alszik. Ilyenkor szokott. Tizenkét óra múlva felébred, akkor kapcsolatba léphetek vele. De vészhelyzet esetére nagyszámú segédszerkezetet hagyott készenlétben. Aktiválni szeretne egyet?

– Te mondd meg, mit tegyek. Willis, mondd meg mi a fenét csináljak.

– A Kalenddel? Nincs létező feljegyzés arról, hogy bárki bármit tett volna a Kalendekkel. Akarja, hogy jobban utánanézzek? Van egy számítógép, amire rá tudok kapcsolódni; az talán elemezni tudja az ön képességeit összevetve a Kalend természetével, és kialakítani egy új interakciót, ami...

– Meghalnak?

A robot hallgatott.

– Willis, meg lehet őket ölni?

– Nehéz megmondani. Nem szokványos élőlények. Ráadásul mind egyforma, ami csak bonyolítja a dolgot.

A Kalend a Könyv egy példányát tette le az asztalra Joe Fernwright mellé. Aztán várt, hogy az felvegye.

Joe szó nélkül felvette, egy darabig tartotta, majd kinyitotta a megjelölt oldalon. Ezt olvasta:

 

Joe Fernwright olyasmit talál az elsüllyedt katedrálisban, amivel megöli Glimmungot, és ezzel örökre megakadályozza Heldscalla kiemelését.

 

Olyasmit találok a katedrálisban, mondta magában Joe. Lent a víz alatt. A tenger alatt. Rám vár...

Amint lehet, le kell merülnöm a víz alá, döntött. Glimmung vajon engedni fogja? Főleg, ha ezt elolvasta... valószínűleg most olvassa, ahogy itt állok; hiszen a szöveg minden változását figyelemmel kíséri, ahogy az nő, változik, napról napra javítja magát. Sőt, óráról órára.

Ha van esze, előbb ő öl meg engem. Mielőtt lemerülnék. Sőt, most öl meg.

Ott állt és várta, hogy Glimmung lesújtson rá.

Nem sújtott. Igaz is, jutott eszébe, Glimmung alszik.

Másrészről talán nem kéne lemennem oda. Mit javasol majd Glimmung? Talán így kéne eldönteni: ha Glimmung azt akarja, hogy menjen le megvizsgálni az elsüllyedt katedrálist, lemegy. Ha nem, nem. Furcsa, hogy az első gondolatom a lemerülés, vélte. Mintha alig várnám, mit találok ott; ami ezek szerint elpusztítja Glimmungot és vele a katedrális kiemelésének tervét. Perverz reakció. A tudatalatti gátlások elárulták magukat. Talán ezzel saját magáról tudott meg valamit, amit eddig nem. Amit a Kalend meg a Könyv váltott ki. A Kalendek ébresztették fel ezt bennem; így dolgoznak. Így váltják valóra a rólam szóló jóslatukat.

– Willis, hogy jut az ember le Heldscallába?

– Búvárruhában és maszkban egy prolepsziskamrán keresztül.

– Oda tudsz vinni? Ja. Willis, oda...

– Egy pillanat, hívják. Hivatalos hívás. – A robot hallgatott kicsit. – Miss Hilda Reiss, Glimmung személyi titkára. Önnel akar beszélni. – A robot mellkasán ajtó nyílt, és egy tálcán audiotelefon csúszott ki. – Vegye fel a kagylót.

Joe felvette.

– Mr. Fernwright? – mondta egy határozott, kompetens női hang. – Mr. Glimmung, aki jelenleg alszik, azt kéri, ne menjen le most rögtön a katedrálishoz. Várjon, amíg valaki magával mehet.

– „Kéri?” Ezt vegyem úgy, hogy valójában parancs? Arra utasít, hogy ne menjek le?

– Mr. Glimmung összes utasítása kérés formájában érkezik – mondta Miss Reiss. – Nem parancsol, csupán kér.

– Vagyis akkor ez parancs.

– Szerintem ön pontosan érti, Mr. Fernwright. A holnapi nap során Mr. Glimmung kapcsolatba lép önnel. Viszhall. – A vonal kattant és megszakadt.

– Parancs – mondta Joe.

– Úgy van – értett egyet a robot. – Így intéz mindent, ahogy a hölgy okosan rámutatott.

– Ha mégis lemennék...

– De nem mehet – jelentette ki a robot kereken.

– Mehetek. Csak kirúgnak.

– Mehet, és meghal.

– Meghalok, Willis? Hogyan? Ki öl meg? – Egyszerre fogta el ijedtség és düh, s a kettő keverékétől bolygóidege begörcsölt; a légzése, a bélmozgása, a szívverése mind radikálisan megváltozott. – Ki öl meg?

– Azzal kell kezdenie... eh, a francba vele. Sok vad létforma van. Sokféle veszély.

– De az egy ilyen vállalkozásba bele van kalkulálva.

– Azt hiszem, mondhatjuk, hogy igen. De ha egy ilyen utasítást figyelmen kívül...

– Lemegyek.

– Iszonyú bomlást fog lent találni. El sem tudja képzelni. A víz alatti világ, ahol Heldscalla fekszik, a halott dolgok helye, ahol minden elrohad, kétségbeesésbe és pusztulásba tart. Ezért akarja Glimmung kiemelni a katedrálist. Nem bírja ki ott lent, ahogy maga sem. Várja meg, míg ő is magával tart. Várjon pár napot. Gyógyítsa az edényeket a műhelyében, és felejtse el a merülést. Glimmung úgy nevezi: „Akvatikus Alsóvilág.” Igaza van. Az a világ a saját magából, tőlünk teljesen elszigetelt énjéből épül fel. A saját nyomorult törvényei irányítják, amelyek szerint mindennek bomlania kell. Azt a világot a kíméletlen entrópia uralja, semmi más. Még akinek hihetetlen ereje van, mint Glimmungnak, még azt is megmételyezi, annak is elszívja az erejét. Az egy tengeri sír, mindnyájunkat megöl, hacsak ki nem emeljük a katedrálist.

– Ennyire nem lehet durva – vélte Joe, de érezte, hogy a félelem máris beeszi magát a szívébe, a félelem, melyet részben saját megjegyzésének üressége generált.

A robot titokzatosan nézett rá, megfejthetetlen tekintettel, ami fokozatosan megvetéssé komorult.

– Tekintve, hogy robot vagy – mondta neki Joe –, nem értem, érzelmileg miért vagy érdekelt. Te még csak nem is élsz.

– Még egy mesterséges szerkezet sem élvezi az entrópiát. Ez minden dolog végső sorsa, és minden ellenáll neki.

– És Glimmung ezt akarja megállítani? Ha ez minden végső sorsa, akkor Glimmung sem tudja megállítani, kudarcra van ítélve. Elbukik, a folyamat pedig halad tovább.

– A víz alatt a bomlás az egyetlen munkálkodó erő – magyarázta Willis. – De itt fent, ha a katedrálist kiemeljük, más erőkkel is számolhatunk, amelyek nem ilyen retrográdak. Jóváhagyó és javító erőkkel. Építő, teremtő és a maga esetében gyógyító erőkkel. Ezért van magukra szükség. Maga és a magához hasonlók állítják meg a bomlást a szakértelmükkel és a munkájukkal. Érti már?

– Le akarok menni – makacskodott Joe.

– Csak tessék. Komolyan mondom: húzzon búvárfelszerelést, és ereszkedjen le a Mare Nostrumba egyedül, éjnek idején. Ereszkedjen le a bomlás világába, és nézze meg a saját szemével. Elviszem az egyik úszó fúrótoronyra a tengeren, onnan le tud merülni. Nélkülem.

– Kösz – próbált Joe ironizálni, ám gyenge szuszogás lett belőle, s a robot láthatóan nem fogta a hangnemet.

A fúrótorony egy dobogóból állt, azon három, hermetikusan elzárt kupola, melyek elég nagyok voltak, hogy a létformák a felszerelésükkel elférjenek alattuk. Joe szakértő elismeréssel méregette a szerkezetet. Robotok építették, vélte, méghozzá nemrég; a kupolák újnak tűntek, mint ahogy szinte biztosan azok is voltak. Ezt az egészet neki és a társainak építették, és csak akkor kerül használatba, ha ők munkába állnak. A tér itt nem drága, mint a Földön. A kupolák akkorák lehetnek, amekkorát csak akarnak; és Glimmung nagyon nagyot akart.

– Szóval nem merülsz le velem – mondta Willisnek.

– Nem.

– Mutasd meg a búvárfelszerelést. Hogy hogyan használjam. Mutass meg mindent, amit tudnom kell.

– Megmutatom a minimum... – A robot elhallgatott. A legnagyobb kupola tetején egy kis jármű landolt. Willis alaposan megnézte. – Túl kicsi Glimmungnak – mormolta. – Kisebb, tehát gyengébb létforma lesz.

A jármű megállapodott, félresiklott az ajtaja. Taxi, ez állt a törzsén nagy betűkkel. Mali Yojez lépett ki belőle. Leereszkedett a lifttel, és egyenesen odament Joe-hoz és a robothoz.

– Glimmung beszélt hozzám – mesélte. – Elmondta, mit csinálsz itt. Azt akarja, hogy menjek veled. Kétli, hogy egyedül sikerül... mármint hogy fizikailag túléled-e az Alsóvilágot.

– És szerinte te igen? – kérdezte Joe.

– Szerinte, ha ketten megyünk, ha bízhatunk egymásban, akkor menni fog. És én tapasztaltabb vagyok nálad. Sokkal.

– Mrs. Lady – szólította meg Willis – Glimmung engem is a tenger alá akar küldeni?

– Rólad nem szólt – felelte Mali csípősen.

– Annál jobb – borongott a robot a homályban. – Nem szeretek lent lenni.

– De hamarosan minden megváltozik. Nem lesz többé „ott lent”. Csak itt fent, ebben a világban, ahol más törvények érvényesek.

– Ember tervez – jegyezte meg a robot fagyos szkepticizmussal.

– Segíts felöltöznünk – mondta neki Joe.

– Lent az Akvatikus Alsóvilágban olyan helyen lesznek, amit még Amalita is elfelejtett.

– Ki az az „Amalita”?

– Az isten, akinek a katedrális épült – felelte Mali. – Akit Heldscallában imádtak. Ha a katedrális helyreáll, Glimmung megidézheti Amalitát, mint régen, a Katasztrófa előtt, amikor a katedrális elsüllyedt. Amikor Amalitát legyőzte Borel. Átmeneti vereség, bár jó nagy. Egy terrai vers jut róla az eszembe Bert Brechttől. Ami a vízbe fúlt lányról szólt. „Nagy későn az Isten végtére elfeledte: Előbb az arcát, majd a kezét, aztán a haját, így lett...”^[1]

– Milyen istenek ezek? – Erről eddig senki nem szólt neki, de persze logikus: a katedrális az imádat helye, és az imádatnak kell hogy legyen tárgya. Malira nézett: – Tudsz erről valamit?

– Én részletesen tudom tájékoztatni – ajánlkozott a robot.

– Eszedbe jutott valaha, hogy talán maga Amalita próbálja kiemeltetni a katedrálist Glimmungon keresztül? – kérdezte a robotot Mali. – Hogy folytatódhasson az imádata?

– Mmm – hümmögött zavartan a robot; Joe szinte hallotta, ahogy kerregnek a fogaskerekei. – A két istenségről kérdezett, Mr. Sir – váltott témát a robot. – Igaz ugyan, hogy megint elfelejtette mondani, hogy...

– Willis, mesélj Amalitáról és Borelről – helyesbített Joe. – Mióta imádják őket és hány bolygón? Hol kezdődött a kultuszuk?

– Van egy brosúrám, amiben minden szerepel. – A robot a mellkaszsebébe nyúlt és előhúzott egy fénymásolt pamfletet. – Erre támaszkodom, ha szabad, így nem kell megerőltetnem a memóriatekercseimet. Kezdetben Amalita egyedül volt. Nagyjából ötvenezer földi évvel ezelőtt. Aztán Amalitába apoteózisgörcsként nyilallt a szexuális vágy. Csakhogy nem létezett semmi, ami iránt szexuális vágyat érezhetett volna. Szeretetet érzett, de nem volt mit szeretni. Gyűlöletet érzett, de nem volt mit gyűlölni.

– Apátiát érzett, de nem volt mitől apatikusnak lenni – mondta Mali érzelem nélkül; őt nem hatotta meg a kérdés.

– Először nézzük a szexuális vágyat – folytatta a robot. – Mint az köztudott, a szexuális szerelem legélvezetesebb formája az, amely vérfertőzéssel határos, hiszen a vérfertőzés a legalapvetőbb tabu a világon. Minél nagyobb a tabu, annál nagyobb az élvezet. Ezért Amalita megteremtette a húgát, Borelt. A szexuális szerelem következő legizgalmasabb aspektusa a gonosz iránti szerelem, olyasvalaki iránt, akit ha nem szeretnénk, gyűlölnénk. Így hát Amalita gonosszá tette a húgát, aki azonnal neki is látott ledönteni mindent, amit ő évszázadok munkájával épített.

– Lásd Heldscallát – dörmögte Mali.

– Igen, Mrs. Lady – értett egyet a robot. – Na már most a következő nagy stimulánsa a szexuális szerelemnek a szerelem olyasvalaki iránt, aki erősebb nálunk. Ezért Amalita a húgával egyenként elpusztíttatott mindent, amit maga épített; próbált közbeavatkozni, de a húga túl erős volt. Mert ő így akarta. Végül az utolsó aspektus: a szeretet tárgya kényszerít bennünket, hogy leereszkedjünk a szintjére, ahol az ő törvényei, etikátlan és erőszakos törvényei érvényesülnek. Erről van szó Heldscalla kiemelése során. Mindegyikük leereszkedik az Akvatikus Alsóvilágba, ahol Amalita törvényei érvényüket vesztik. Végül még Glimmung is elkerülhetetlenül lemerül az Alsóvilágba, ahol Borel valóságparódiája borít be mindent.

– Én Glimmungot istenségnek hittem az ereje miatt – mondta Joe.

– Az istenségek nem zuhannak tíz emeletet – érvelt a robot.

– Jogos.

– Több kritériumról szó van. Az egyik a halhatatlanság. Amalita és Borel birtokolja, Glimmung nem. A második kritérium...

– A másik kettőt ismerjük – szakította félbe Mali. – Határtalan erő és határtalan tudás.

– Szóval olvasta a pamfletemet – mondta Willis.

– Krisztus az égben – fintorgott utálattal Mali.

– Krisztus egy érdekes istenség – bólintott Willis –, mert korlátozott erőt kapott, részleges tudást, és halandóságot. Egyik kritériumnak sem felel meg.

– Akkor hogyan jött létre a kereszténység? – kérdezte Joe.

– Amiatt, amit Krisztus tett: törődött az emberekkel. A „törődés” a görög agapé és a latin caritas igazi jelentése. Krisztus üres kézzel érkezett, nem tud megmenteni senkit, még önmagát sem, ám az, hogy törődik másokkal...

– Add oda a pamfletet – vágott közbe fáradtan Mali –, majd elolvassuk, ha ráérünk. Most pedig lemerülünk. Készítsd elő a felszerelést, ahogy Mr. Fernwright kérte.

– Van egy némileg hasonló istenség a Béta tizenkettőn – mondta a magáét Willis. – Ez az istenség megtanulta, hogyan haljon meg, amikor egy-egy lény meghal a bolygón. Nem halhat meg helyettük, de meghalhat velük. És minden születő lénnyel együtt megszületik. Számtalan halált és születést megélt. Szemben Krisztussal, aki csak egyszer halt meg. Ez is benne van a pamfletemben. Minden benne van.

– Akkor Kalend vagy – jegyezte meg Joe.

A robot farkasszemet nézett vele. Hosszan, alaposan. És némán.

– És a pamfleted a Kalendek Könyve – tette hozzá Joe.

– Nem egészen – felelte végül a robot.

– Ezt hogy érted? – kérdezte élesen Mali.

– Úgy értem, hogy a pamfletjeimet a Kalendek Könyvére alapoztam.

– Miért? – kérdezte Joe.

– Remélem, egy nap szabadúszó író lehetek – felelte végül a robot.

– Menjünk a felszerelésért – mondta Mali csüggedten.

Furcsa gondolat cikázott át Joe elméjén. Talán Krisztus említésétől.

– „Törődés” – mondta fennhangon. – Azt hiszem, tudom, hogy érted, Willis. Egyszer különös dolog történt velem még a Földön. Egész apróság. Kivettem egy csészét a konyhaszekrényből, egy olyan csészét, amit még nem is használtam. Egy pókot találtam benne, döglött pókot. Elpusztult, mert nem talált eleséget. Biztos beleesett a csészébe, és nem tudott kimászni. A lényeg, hogy hálót szőtt a csésze alján. Olyan jó hálót, amilyet az adott körülmények között lehet. Amikor megtaláltam, megláttam a csészében a pókot meg a reménytelen hálót, arra gondoltam: esélye sem volt. Örökké várhatott volna, akkor sem jön légy. A várakozásba halt bele. Megpróbálta kihasználni a körülményeket, még ha reménytelen volt is. Sokszor eszembe jutott: vajon ő tudta, hogy reménytelen? Úgy szőtte a hálót, hogy közben tudta, semmi értelme?

– Az élet kis tragédiái – mondta a robot. – Naponta milliárdnyi történik, és észre sem vesszük. Csak Isten. A pamfletem szerint.

– De értem, mire gondolsz a törődéssel. Úgy éreztem, rám is vonatkozik a dolog. És vonatkozott is. Caritas. Vagy görögül... – próbálta felidézni a szót.

– Mehetnénk végre? – noszogatta Mali.

– Igen – sóhajtott Joe. Mali nem érti. Furcsa módon a robot igen. Különös. Hogyhogy ő érti, amikor Mali nem? Talán a caritas intelligencia kérdése. Talán végig tévedtünk: a caritas nem érzés, hanem az agyi aktivitás egy magasrendű formája, a képesség észrevenni valamit a környezetünkben, észrevenni és – ahogy a robot mondta – törődni vele. Észlelés, ez az. Nem érzés kontra gondolkodás; észlelés.

– Kaphatok egy pamfletet?

– Tíz cent lesz – nyújtotta a robot.

Joe előkotort egy karton negyeddollárost és odaadta. Aztán Malira nézett:

– Most pedig merüljünk.