TIZENHÁROM

– Istenem – lépett Joe mellé Mali. – A Fekete. Feljött hozzá.

A Fekete Glimmung kiemelkedett a tengerből, és a levegőben találkozott az igazival. Tollak repdestek, ahogy a két lény egymásnak rontott a karmával, majd a két összegabalyodott test kőként zuhant a tengerbe. Egy pillanatig a felszínen csapdostak, és Joe-nak úgy tűnt, hacsak nem képzelte, hogy az igazi Glimmung ki akar szabadulni.

Aztán mindkét Glimmung eltűnt, lemerült a Mare Nostrum mélyére.

– Lehúzta – rebegte döbbenten Mali.

– Tehetünk valamit, hogy segítsünk? – kérdezte a robotot Joe. – Hogy kiszabadítsuk?

Fuldoklik, gondolta. Így fog meghalni.

– Feljön – mondta a robot.

– Nem lehetsz benne biztos – mondta Joe, és mellette Mali is ezt visszhangozta. – Történt már ilyen? Hogy Glimmungot lerántották?

Heldscalla kiemelése helyett Glimmungot rántották le a mélybe, hogy csatlakozzon Fekete Glimmunghoz meg a Fekete Katedrálishoz. Örökre. Mint az én tetemem. Élettelen dolog, ami törmelékként lebeg. És egy dobozban él.

– Lőhetek egy HB-töltetet a vízbe – mondta a robot –, de az őt is megölné.

– Ne – vágta rá Mali.

– Egyszer már megtörtént – merengett Willis. – Terrai időszámítás szerint... 1936 végén. A nyári olimpia idején, amit akkor Berlinben tartottak.

– És fel tudott jönni?

– Igen, Mrs. Lady. A Fekete pedig újra lesüllyedt a mélybe. És mostanáig nem jött elő. Glimmung azzal, hogy idejött, tudatos kockázatot vállalt. Tudta, hogy felzavarhatja a Feketét. Ezért mondta, hogy „maga kényszerít”. Így is volt. Kényszerítették, ezért van most lent.

Ahogy Joe lámpájával a vizet pásztázta, valamit látott ott lebegni. Ami visszaverte a fényt.

– Van itt motorcsónak?

– Igen, Mr. Sir. Ki akar menni a vízre? Mi van, ha épp akkor jönnek fel?

– Meg akarom nézni, mi az ott – mondta Joe, bár már sejtette.

A robot mogorván elment a csónakért.

Pár perc múlva hármasban pöfögtek ki a Mare Nostrum sötét, kavargó vízére.

– Ott van – mutatta Joe. – Jobbra.

A lámpáját le nem vette róla, ahogy közeledtek hozzá. Aztán kinyúlt érte, ujjai rázáródtak a fogantyújára, és beemelte a csónakba. Egy nagy üveg. És az üvegben egy üzenet.

– Újabb üzenet Glimmungtól – mondta Joe fagyosan, ahogy lecsavarta a kupakot és kirázta az üzenetet. A papír a csónak fenekére esett. Felvette, s a lámpa fényébe tartva olvasta:

 

Tartsák szemmel a helyet óránkénti helyzetjelentésért. Barátsággal, Glimmung.

P.S.: Ha reggelre nem jövök fel, értesítsenek mindenkit, hogy a projekt törölve. Menjenek vissza a bolygójukra, ahogy tudnak. Üdvözlettel, G.

 

– Miért csinálja ezt? – kérdezte Joe a robotot. – Miért hagy üzeneteket üvegben, szól emberekhez rádióműsoron keresztül...

– Az interperszonális kommunikáció egyéni módja – felelte a robot, ahogy visszapöfögtek az állomásra. – Amióta csak ismerem, homályos, elliptikus üzeneteket szór el közvetett módszerrel. Az ön véleménye szerint hogy kéne kommunikálnia? Műholddal?

– Akár. – Joe-ra morbid, fojtogató komorság telepedett. Visszavonult magába; dideregve várta, hogy visszaérjenek.

– Meg fog halni – mondta halkan Mali.

– Glimmung?

A lány bólintott. A gyenge fényben arca kísértetszerű volt, bizonytalan árnyak cikáztak rajta.

– Meséltem a Játékról? – kérdezte Joe.

– Ne haragudj, de most...

– Elmondom a lényegét. Veszel egy könyvcímet, lehetőleg ismertet, aztán felolvasod egy japán számítógépnek, ami lefordítja japánra. Aztán...

– Ehhez mész vissza?

– Igen.

– Sajnálnom kéne téged, de nem tudlak – mondta Mali erőtlenül. – Te hoztad ránk ezt... te pusztítottad el Glimmungot, aki meg akart menteni téged a gyermeteg időtöltésedtől. Vissza akarta adni a munkád nemes voltát egy hősies vállalkozásban, amiben több százan dolgoztunk volna.

– De Mr. Sirnek le kellett merülni – dohogta a robot.

– Úgy van.

– A Kalendek Könyve miatt – mentegetőzött Joe.

– Nem amiatt – vitatkozott a robot. – Már azelőtt is ezt forgatta a fejében, hogy az a Kalend megjelent, és maga elolvasta a Könyvet.

– Az embernek azt kell tenni, ami segít neki embernek maradni.

– Ez meg mit jelent?

– Csak egy mondás – felelte Joe feszengve. – Úgy értem, hogy olyan, mint a hegymászóknál az, hogy... mert ott van.

És most megöltem Glimmungot, ahogy a könyv megjósolta, töprengett. A Kalendnek igaza volt. A Kalendeknek mindig igazuk van. Glimmung haldoklik, miközben mi itt csónakázunk. Ha én nem lennék, ha nem merültem volna le a Mare Nostrumba, még élne. Igazuk van. Az én hibám. Ahogy Glimmung maga mondta, mielőtt a Fekete Glimmung kiemelkedett, hogy megvívjon vele.

– Milyen érzés, Joe Fernwright? – kérdezte Mali. – A tudat, hogy mit tettél, hogy miért vagy felelős?

– Azt javaslom – mondta Joe –, hogy figyeljük a tengert, hátha tényleg küld helyzetjelentést.

Ez még számára is üresen hangzott; hangja elhalt. Csend telepedett rájuk, így mentek tovább, míg el nem érték a fúróplatót. Willis kikötötte a motorcsónakot.

– Óránkénti helyzetjelentés – visszhangozta Mali, ahogy felmásztak a mólóra.

Körülöttük éles fénnyel ragyogtak a lámpák, természetfölötti színt adva Malinak és Willisnek, sápadt-fakó színt, mintha gúnyolnák az életet. Vagy mintha én öltem volna meg őket, gondolta Joe, és ez csak a tetemük lenne. De egy robotnak nincs teteme. A világítás teszi, és az, hogy szörnyen fáradt vagyok. Életében nem érezte magát ilyen elcsigázottnak; ahogy felkapaszkodott a mólóra, úgy vette a levegőt, hogy belesajdult a tüdeje. Mintha a két kezével akarta volna kicipelni Glimmungot a partra. Biztonságba. Amit meg is érdemel Glimmung.

– Érdekes történet, Glimmung hogy lépett kapcsolatba velem – váltott témát. – A fülkémben üldögéltem, nem volt semmi dolgom, amikor kigyulladt a posta érkezését jelző lámpa. Megnyomtam a gombot, és...

– Nézd – vágott közbe Mali halk, de feszült hangon. A vízre mutatott. Joe arra fordította a lámpáját. – Habzik. Csatáznak a víz alatt. Fekete Glimmung lenyeli Glimmungot, a Fekete Katedrális a Katedrálist. Amalitáról és Borelről megfeledkeztek, és most már Glimmungról is. Semmi nem éli túl, semmi nem jön ki a vízből. – Hátat fordított a víznek és elindult befelé.

– Egy pillanat – szólalt meg a robot. – Mr. Sirt keresik. Hivatalos hívás. – A robot elhallgatott, majd azt mondta: – Glimmung személyi titkára. Önnel akar beszélni. – A robot mellkasán kinyílt az ajtó, s mint korábban, egy tálcán megjelent egy telefon. – Kérem, vegye fel a kagylót.

Joe felvette. Úgy érezte, nagy súly húzza le a karját, alig bírta a kagylót a füléhez tartani.

– Mr. Fernwright? – kérdezte egy női hang. – Hilda Reiss vagyok. Glimmung ott van magával?

– Mondd meg neki – nézett rá Mali. – Mondd meg az igazat.

– A Mare Nostrum fenekén van – felelte Joe a telefonba.

– Igazán, Mr. Fernwright? Biztos jól értem?

– Lemerült az Akvatikus Alsóvilágba. Hirtelen. Egyikünk se számított rá.

– Azt hiszem, nem jól értem. Azt mondja, hogy...

– Teljes erőbedobással harcol. Biztos vagyok benne, hogy majd feljön. Azt mondta, óránként küld helyzetjelentést. Nem hinném, hogy van okunk aggodalomra.

– Mr. Fernwright, Glimmung akkor küld óránként jelentést, ha bajban van.

– Hm.

– Ért engem? – csattant fel Miss Reiss.

– Igen.

– Magától ment le, vagy lehúzták?

– Kicsit mindkettő. Konfrontáció történt. – Joe nehezen találta a megfelelő szavakat. – Kettejük között. De határozottan Glimmung volt fölényben.

– Hadd beszéljek vele – rántotta ki kezéből a kagylót Mali. – Itt Miss Yojez. – Szünet. – Igen, Miss Reiss, tudom. Igen, azt is tudom. Nos, mint Mr. Fernwright mondja, talán ő kerül ki győztesen. Hinnünk kell, ahogy a Biblia mondja. – Hosszasan hallgatott, majd Joe-ra nézett, és a kagylót letakarva mondta: – Üzenetet akar velünk küldeni le Glimmungnak.

– Milyen üzenetet?

– Milyen üzenetet? – szólt a kagylóba Mali.

– Rajta nem segít semmi üzenet – mondta Joe Willisnek. – Mi nem tehetünk semmit.

Tökéletesen tehetetlennek érezte magát, még soha ennyire életében. A halál közelsége, ami depresszív időszakaiban kísértette, most kitágult bensőjében, méghozzá iszonyú erővel; elzsibbasztotta a szívét, az idegrendszerét. Díszes szaténköpenyként feszült rá a bűntudat. A szégyen, ami olyan tiszta volt, hogy szinte már archetipikus, akárha Ádám szégyenét élné át, ahogy először érezte magát kínosan Isten színe előtt. Gyűlölte magát és szánalmas cselekedetét; veszélybe sodorta a jótevőjét, sőt az egész bolygót. Jónás vagyok, gondolta. A Kalendeknek igazuk van, azért jöttem, hogy megfertőzzem a bolygót. És Glimmungnak tudnia kellett ezt. Mégis idehozott. Talán mert nekem erre volt szükségem. Jézusom. És most ez a vég. Tessék, mivel háláltam meg neki: halállal.

Mali letette a telefont. Feszült arccal fordult Joe Fernwright felé, majd sokáig szó nélkül nézett vele farkasszemet. Felhergelve állta a férfi tekintetét, aztán fáradtan megborzongott és leszegte fejét, mintha nagyot nyelne.

– Joe, Miss Reiss azt mondja, adjuk fel. Menjünk vissza az Olympia Hotelbe a holminkért. Aztán... – Elhallgatott, az arca görcsösen rángott. – Aztán hagyjuk el a Plowman planétát, és menjünk haza.

– Miért?

– Mert nincs remény. És ha Glimmung... – görcsösen intett – meghal, a bolygón mindenkit csapás ér. Úgyhogy... érted... meneküljünk.

– De az üzenet a palackban azt mondja, várjuk a helyzetjelentést.

– Nem lesz helyzetjelentés.

– Miért nem?

A lány nem felelt, nem részletezte.

– Ő is elmegy? – kérdezte elhűlve Joe.

– Miss Reiss is, igen, de előbb mindenkit a reptérre juttat. Van egy csillagközi hajó, ami bármikor indítható. Reméli, hogy mindenki útra kész lesz egy órán belül. – Mali Willisre nézett. – Hívj nekem egy taxit.

– Azt kell mondania: „Willis, hívj nekem taxit.”

– Willis, hívj nekem taxit.

– Elmész? – nézett rá Joe. Meglepődött, ráadásul az életereje tovább csappant.

– Erre utasítottak – felelte Mali.

– Arra utasítottak, hogy várjuk a helyzetjelentést.

– Te bolond vagy.

– Én maradok.

– Maradj csak. – Mali Willisre nézett. – Hívtál taxit?

– Azt kell mondania... – Willis, hívtál taxit?

– Mind foglalt. Szállítják a népeket rozsdás vén világunk minden zugából a reptérre.

– Hadd vigye azt, amivel jöttünk – mondta a robotnak Joe.

– Ön tényleg maradni akar?

– Tényleg.

– Azt hiszem, értem a logikádat – mondta Mali. – Te okoztad ezt a válságot. Úgy érzed, erkölcstelen lenne elmenni, menteni a bőrödet.

– Nem. – Azt felelte őszintén: – Túl fáradt vagyok. Nem bírok hazamenni. Vállalom a kockázatot. Ha Glimmung visszatér a szárazföldre, folytathatjuk Heldscalla kiemelését. Ha nem... – vállat vont.

– Hamis bátorság.

– Nincs benne semmi hamisság. Csak kimerültség. Menj, indulj a reptérre. Bármikor eljöhet a vég, te is tudod.

– Nekem ezt mondta Miss Reiss – felelte Mali mentegetőzve. Nem indult, láthatóan nem tudta eldönteni, mit tegyen. – Ha maradok...

– Nem maradsz – vágott közbe Joe. – Se te, se senki. Csak én.

– Közbeszólhatnék? – kérdezte Willis, s amikor nem kapott választ, folytatta: – Glimmungnak sosem állt szándékában, hogy bárki is meghaljon vele. Ezért kapták Miss Reisstől ezt az utasítást, ő is parancsot követ. Glimmung kétségtelenül azt az utasítást hagyta neki arra az esetre, ha meghalna, hogy mindenkit menekítsen ki a bolygóról még idejében. Érti, Mr. Sir?

– Értem – bólintott Joe.

– Akkor távozik Miss Ladyvel?

– Nem.

– A terraiak a hülyeségükről ismertek – jegyezte meg csípősen Mali. – Willis, vigyen egyenesen a reptérre, a holmimat a szállodában hagyom. Menjünk.

– Viszlát, Mr. Sir.

– Sokk szerencsét – mondta Joe.

– Ez mit jelent? – kérdezte Mali.

– Semmit. Régi tréfa. – Otthagyta őket, és a móló fele indult, majd ott megállt és nézte a kikötött csónakot meg benne az üveget az üzenettel. Sokk szerencsét. – Még tréfának is rossz – mondta, csak úgy senkinek. Glimmungnak. Sok szerencsét neki. Lent a Mare Nostrumban, ahol nekem kéne lennem. Mindnyájunknak. Harcolni, ahogy ő most, a fekete entitásokkal, amik sosem éltek. Mozgó halál, animált halál. Kiéhezett halál.

– „Erős étvággyal lettem megátkozva” – mondta.

Elmentek. Egyedül állt a fúróplatón. Nemsokára rakétákat hallott, s a mély morajba beleremegtek az épületek. Itt hagyták.

– Az Ida hercegnőben Cyril énekli a második felvonásban az Adamant kastély kertjében.

Aztán elhallgatott és fülelt. A rakéták hangja már elenyészett. Micsoda rémes helyzet. Rémes, szörnyű helyzet. És én okoztam. A Könyv biliárdgolyót csinált belőlem, mozgó tárgyat, mint Arisztotelész gondolkodásában. Az egyik mozgó labda nekimegy a másiknak, az a harmadiknak; ez az élet lényege.

Mali és Willis felismerték volna, miből idéz? Mali nem, de Willis ismeri Yeatset. Biztos W.S. Gilbertet is. Vagy Goethét.

K: Szereted Goethét?

V: Csak a tarajosat.

Aztán kiürült az elméje. Majd az jutott eszébe:

K: Szereted Poe-t?

V: Inkább a kopót.

Csüggedés és elkeseredés töltötte el. Elment az eszem, gondolta. Csupa hülyeség köt le. Mi folyik itt?

A dokkon állva nézte a vizet. A feszes és sima felszín eltakart mindent alant, innen fentről nem láthatott-tudhatott semmit. És akkor...

A platótól pár száz méterre vadul fortyogni kezdett a víz. Valami a felszínre emelkedett, csapdosott. A hatalmas dolog széttárta szárnyait, ám azok lassan, eredmény nélkül csapdostak, mintha a lény végképp kimerült volna. Aztán imbolyogva felemelkedett. A szárnyak dolgoztak, mégsem emelkedett pár lábnál távolabb a víztől.

Glimmung? Joe hunyorogva kémlelte a közeledő dolgot. Az csapdosva ért oda az egyik kupolához, ám nem szállt le, hanem nagy nehezen elrepült fölötte. Joe hallotta-érezte elsuhanni odafent a sötétben.

Ekkor bekapcsolt egy riasztó, amit a tárgy közelsége indított be, s egy sztentori magnófelvétel szólalt meg a hangszórókból:

– Figyelem! Hamis glimmung a közelben! Vészeljárás a hármas kód szerint! Figyelem! Hamis...

A csapdosó, szárnyaló tárgy, ami kikelt a tengerből, nem Glimmung volt.