TIZENÖT

A tűzgyűrű kialudt, csak a másik, a vízgyűrű maradt, de az is éles csikorgással forgott... mintha egy gépezet haldokolna, gondolta Joe, nem pedig egy élőlény.

A csoport is kijött a mólóra.

– Nem sikerült neki – mondta a fémkeretes vörös zselé. – Haldoklik.

– Igen – mondta Joe, és maga is meglepődött a saját hangján: rekedten hangzott a sérült Glimmung nyögései közepette. Többen is megismételték ezt a szócskát; mintha tilalmat hirdetett volna ki, mintha az ő döntése lenne, hogy Glimmung él vagy hal. – De nem lehetünk biztosak benne, míg ki nem megyünk oda. – Letette a lámpát és lement a falétrán a csónakba. – Kimegyek megnézni. – Elvette a lámpát, majd az éji hidegben kuporogva és borzongva indított.

– Ne menj – kérlelte Mali.

– Nemsokára jövök.

A csónakot a vad hullámok felé irányította, amiket Glimmung hánykolódó teste keltett.

Óriási sérülés, gondolta, ahogy a csónak fel-le bukdácsolt a hullámokon. Akkora sérülés, aminek a mértékét el se tudjuk képzelni. A fenébe, gondolta keserűen. Miért kell így véget érnie? Miért nem lehetett másként? Elzsibbadt, akárha a halál őt is megtámadta volna. Mintha ő meg Glimmung...

A hatalmas test hánykolódott a vízben, s közben ömlött belőle a vér; vég nélkül vérzett. Akár Krisztus a kereszten, gondolta Joe, mintha végtelen utánpótlással rendelkezne. Mintha ez a pillanat örökké nyúlna: én a csónakban igyekszem odajutni, ő meg ott haldoklik és vérzik. Istenem, ez iszonyú. Mégis ment egyre közelebb és közelebb.

Teste mélyén megszólalt Glimmung:

– Szükségem van mindenkire.

– Mit tehetünk mi?

Ment tovább; a kínlódó test széle már csak két méterre volt a csónak orrától. Víz és vér fröccsent be, Joe érezte, hogy süllyed. Megragadta a csónak oldalát, próbálta áthelyezni a súlyát, de a víz és vér egyre csak ömlött be. Pár pillanat és megfulladok, gondolta.

Kénytelen volt hátramenetbe kapcsolni, távolodni Glimmungtól. A süllyedés abbamaradt, de nem érezte jobban magát. A félelem és az agónia, a haldokló munkaadójával való empátia maradt.

– Én... én... – Glimmungnak folyt a nyála, képtelen volt uralkodni rángó testén.

– Megtesszük, akármi is az.

– Ez... igen... figyelmes... magától... – suttogta Glimmung, majd teljesen megfordult, a felszín alá süllyedt, így nem tudott beszélni.

Itt a vég, gondolta Joe.

Csüggedten megfordította a csónakot, és újra megcélozta a mólót. Vége.

Ahogy kikötött, Mali, Harper Baldwin meg több nem humanoid segített neki.

– Kösz – ment fel botladozva a létrán. – Meghalt. Vagyis majdnem. Lényegében halott.

Miss Reiss és Mali takarót terített rá, mely melegen borult hab és vér áztatta testére. Istenem, gondolta, bőrig áztam. Nem is emlékezett rá, hogyan történt, akkor csak azzal törődött, amit látott. Glimmunggal. Most figyelt csak magára, és azt találta, hogy vizes, fázik és teljesen elcsüggedt.

– Itt egy helyi cigaretta – dugta a szájába Mali. – Menjünk be. Ne nézd. Nem tehetsz semmit. Te megpróbáltad.

– A segítségünket kérte – mondta reszketve Joe.

– Tudom. Hallottuk.

A többiek némán bólogattak, arcukat kifakította a kíméletlen fájdalom.

– Nem tudom, mit akart – mondta Joe. – Mivel segíthetnénk? Nem látom, mit tehetnénk mi. De ezt mondta. Talán, ha elmondja, megtehettük volna érte. Utoljára még megköszönte nekem. – Hagyta, hogy Mali bevezesse a hermetikusan zárt kupolába, a melegbe.

– Ma éjjel elhagyjuk ezt a helyet – mondta Mali, ahogy ott álltak.

– Jó.

– Gyere el az én bolygómra. Ne menj vissza a Földre. Ott boldogtalan lennél.

– Az. – Így is volt. Ehhez kétség sem férhetett. Ahogy W.S. Gilbert mondta volna. – Hol van Willis? Akarok neki mondani egy idézést.

– Idézetet – javította ki Mali.

– Igen – bólintott. – Ezt akartam mondani.

– Nagyon fáradt vagy.

– Mi a franctól lennék? Csak kimentem hozzá motorcsónakkal, hogy beszéljek vele.

– A felelősségtől – mondta Mali.

– Milyen felelősség? Nem is hallottam őt.

– De ígéretet tettél. Mindnyájunk nevében.

– De hát kudarcot vallottam.

– Ő vallott kudarcot. Nem a te hibád. Hallottad, mi is hallottuk. Neki nem sikerült kimondani.

– A felszínen van még? – kémlelt el Joe a lány mellett a mólón túlra.

– A felszínen. Erre sodródik.

Joe ledobta a cigarettát, a sarkával eltaposta, majd a móló felé indult.

– Maradj – próbálta megállítani Mali. – Kint hideg van. Megfázol, akár bele is halhatsz.

– Tudod, hogy halt meg Gilbert? William Schwenk Gilbert? Szívrohamot kapott, miközben egy fuldokló lányt mentett ki. – Elment Mali mellett, át a termálajtón, ki a mólóra. – Nem fogok meghalni – mondta az őt követő lánynak. – Ami tulajdonképpen baj.

Talán hasznosabb lenne meghalni Glimmunggal, vélte magában. Úgy legalább kimutathatnánk, mit érzünk. De ki venné észre? Ki maradna, aki látná? A spidulák meg a verjék. Meg a robotok. Ment tovább, átnyomakodott a többieken a móló széléhez.

Négy lámpa világította meg a haldokló tömeget, ami a Glimmung volt valaha; fényüknél Joe a többiekkel együtt figyelt. Nem jutott eszébe, mit mondhatna, de nem is kellett mondani semmit. Tessék, gondolta magában. Én okoztam. A Kalendek Könyvének végül is igaza volt. Azzal, hogy lemerültem, a halálát okoztam.

– Maga tette – mondta neki Harper Baldwin.

– Én – ismerte el sztoikusan.

– Mi okból? – selypítette a haslábú.

– Semmiért. Hacsak nem számoljuk a hülyeséget.

– Én beleszámolnám – mondta Harper Baldwin.

– Oké. Tegye.

Joe nézte, nézte, nézte; Glimmung közeledett, közeledett, közeledett. Aztán, amikor már majdnem hozzáért a mólóhoz, a hatalmas test megemelkedett.

– Vigyázz! – sikoltotta Joe mögött Mali; a csoport szétszaladt és a hermetikus kupola biztonsága felé rohant.

Későn. Glimmung teste a mólóra zuhant, fa roppant és tört. Joe felnézve kívülről belátott a testbe. Majd a következő pillanatban onnan látott kifelé.

Glimmung bekebelezte őket. Mindenkit. Senki nem menekült meg, még Willis robot sem, aki messze oldalt állt. Csapdába estek abban, amivé Glimmung lett.

Hallotta, hogy Glimmung beszél; nem a fülével hallotta, hanem az agyával. Ugyanakkor hallotta a többiek zsongását, a csoportét, hangjuk háttérzajként csivitelt Glimmung hangja alatt. „Segítség! Hol vagyok? Ki akarok jutni!” Egymásnak karattyoltak, akár a rémült hangyák. Glimmung hangja pedig harsogott, mégsem nyomta el őket.

– Azért kérettem ide magukat ma – dörrent Joe elméjében –, mert a segítségükre van szükségem. Arra, amit csak maguk tudnak megadni.

A részei lettünk, gondolta Joe. Részei! Igyekezett látni, de csak kavargó, zselészerű képet látott, hályogot, ami inkább elfedte, mint feltárta a valóságot. Nem a szélén vagyok, hanem a közepén. Ezért nem látok. Akik a szélen vannak, látnak...

– Kérem, hallgassanak meg – szólt közbe Glimmung, szétzavarva denevérszerűen cikázó gondolatait. – Koncentráljanak. Ha nem, elnyelődnek és végül eltűnnek, és nem lesznek hasznomra se nekem, se másnak. Nekem élve kellenek, mint külön entitások az én szomatikus lényemben.

– Kijutunk valaha? – kérdezte Harper Baldwin. – Vagy örökre itt ragadunk?

– Ki akarok jutni! – kiáltotta pánikba esve Miss Reiss. – Engedjen ki!

– Kérem – könyörgött a hatalmas szitakötő –, repülni és énekelni szeretnék. Itt lent tartanak, összenyomva, másokkal. Hagyjon repülni, Glimmung!

– Engedjen ki minket! – kérlelte Nurb K’ohl Daq is. – Ez nem fair!

– Elpusztít minket!

– Feláldoz minket a céljaiért!

– Hogyan segíthetnénk, ha elpusztulunk?

– Nem pusztulnak el – felelte Glimmung. – Elnyeltem magukat.

– Az ugyanaz – mondta Joe.

– Nem, nem ugyanaz.

Glimmung lassan elimbolygott a mólótól, illetve annak el nem nyelt darabjaitól. Lefelé, gondolta, és a gondolat beleivódott Joe és a többiek agyába. Le a fenékre. Elérkezett az idő, ki kell emelni Heldscallát.

Mégpedig most, gondolta Glimmung. Ami évszázadokkal ezelőtt süllyedt el, most újra a felszínre lökődik. Amalita és Borel, kiszabadultok, partot értek. Minden olyan lesz, mint előtte, örökkön-örökké.

Mélység. A víz átlátszatlan lett. Alakok siklottak-cikáztak, rengeteg alak, mind más és más. A tenger hópihéi, gondolta. Ez a vegetáló életek tele, ami ránk mászik és ránk tapad.

Heldscalla ott emelkedett előtte. Sápadt tornyok, gótikus boltívek, külső támívek, vörös üveg – tucatnyi szemmel látta. Érintetlen volt, csak a mérnöki eszközök voltak mellette, amikkel korábban megpróbálta kiemelni kívülről. Most beléd hatolok, gondolta; részed leszek, és aztán kiemelkedem. Te pedig felmész velem, és a parton halunk meg. De innen megmenekülsz.

Ki tudta venni a Fekete Katedrális romjait. Darabokra tört, gondolta Glimmung. Elpusztult, ahol hagytam; rothadó, használhatatlan törmelék, aminek nincs célja, és ami már nem állít meg engem, akármilyen gyenge vagyok is. Maguk miatt tudok működni. Hallanak? Érthetően beszélt. – Mondják, hogy hallanak.

– Igen, halljuk.

– Igen.

– Igen.

A válaszok sorban érkeztek, ő pedig megszámolta. Megvolt mind, mindenki élt és funkcionált az ő részeként. – Jól van – mondta, és diadal öntötte el, ahogy Heldscalla felé úszott.

– Mi túléljük ezt? – kérdezte Joe. Félt.

Túlélik, gondolta Glimmung. Csak én nem. A határait kitolta, így az első részét maximálisan meghosszabbította. Most én te vagyok, gondolta, és te én vagy, Heldscalla. Megtörtént, a Könyv dacára.

Magába foglalta az elsüllyedt katedrálist.

Most. Fülelt, abbahagyta a mozgást. Mr. Baldwin, gondolta, Miss Yojez, Mr. Daq, Miss Fleg, Miss Reiss, hallanak?

– Igen. – Mogorva, de őszinte válaszok; érezte a jelenlétüket, a bosszúságukat.

Mindenki együtt, gondolta. Ha élni akarunk, fel kell jutnunk, ahhoz pedig mindenkinek cselekedni kell. Másképp nem megy. Sosem ment.

– Hogyan cselekedjünk? – kérdezték a hangok.

Együtt velem. Adják a képességüket, tehetségüket, erejüket, adjanak mindent az elmémhez. Mr. Baldwin, maga távolból mozgat tárgyakat. Segítsen nekem, nekik. Miss Yojez, maga tudja, hogyan kell a tárgyakat kiszabadítani a korallból. Tegye azt, oldja el a korallköteléket. Mr. Fernwright, forrassza össze a katedrális keramikus felületeit... agyagból vannak, és maga fazekas. Mr. Daq, maga hidraulikai mérnök. Nem, felelte Daq, grafikus archeológus vagyok; megtalált műtárgyakkal foglalkozom. Azonosítom, katalogizálom, megbecsülöm a kulturális értéküket. Valóban, gondolta Glimmung, Mr. Lunç a hidraulikai mérnök. El is felejtettem. A hasonló nevek tévesztettek meg.

Jöjjön az első próbálkozás!, mondta nekik Glimmung, önmaga azon részeinek, akik saját identitással rendelkeztek. Valószínűleg visszasüllyedünk. De újra megpróbáljuk. Amíg élünk?, kérdezte Mali Yojez. Igen. Addig próbálkozunk, amíg élünk. Ez nem fair, gondolta Harper Baldwin. Mindent felajánlottak, gondolta Glimmung, amikor haldokoltam, segíteni akartak. Most segíthetnek. Örüljenek, örvendezzenek. Számos szomatikus nyúlványával megragadta a katedrális padlóját. Amikor a Fekete Glimmung és a Fekete Katedrális itt volt, gondolta, nem kockáztathattam meg, hogy magam felemeljem. Most igen.

A felemelés nem sikerült. A katedrális nem szakadt ki a korallból, tartotta a súlya, a tömege, a korall. Glimmung az erőfeszítéstől kimerülve lihegett. Mindene fájt, a hangok ijedten és elkeseredetten kiáltoztak. És fájdalommal.

Nem akar jönni, gondolta Joe Fernwright.

Nem?, kérdezte Glimmung. Honnan tudja?

Onnan, hogy lent jártam. Olvastam az edényen. Emlékszik?

Igen, gondolta Glimmung, emlékszem. Fáradt rémület telepedett rá, lesújtó megadás, ami mindent magában foglalt itt lent. Őt magát is. Megint, gondolta. Aztán az jutott eszébe: Faust mindig kudarcot vall. Csakhogy én nem vagyok Faust. De az vagy, mondta sok hang, a vereség és csalódás kétségbeesett zaja.

Menjünk fel, mondta Glimmung. Megyünk. Érezte, ahogy a katedrális alapja ellenáll. Talán igaza van, gondolta. Tudom, hogy igazam van, jött a hang. Megtörtént már, megtörténik újra, mindig megtörténik. De ki tudom emelni Heldscallát, mondta Glimmung magának és nekik. Közösen ki tudjuk.

Őket karként használva húzta a katedrálist, kényszerítette, hogy akarata ellenére emelkedjen. Az ellenkezésére keserűséget és undort érzett. Ezt nem tudtam. Talán ez a tudat fog megölni, talán erre gondol a Könyv. Talán itt kéne hagynom lent, talán itt jobb neki.

Nem fog felemelkedni.

Újra próbálta. Nem. Nem akar. Látom, hogy nem. Soha. Senki kedvéért. Semmilyen körülmények között.

Felemelkedik majd, mondta Joe Fernwright, amikor felgyógyult abból, amit a Fekete Katedrális tett magával.

– Hogy? – kérdezte. Más hangok is csatlakoztak Joe-hoz. Amikor erősebb lesz. Addig várjon...

Meg kell erősödnöm, értette meg Glimmung. Időnek kell eltelni, való időnek, ami fölött nincs hatalmam. Hogyhogy ezt ők tudják, és én nem? Fülelt, de nem hallott hangot; elcsendesedtek, amint ő abbahagyta az erőlködést. Legyen, döntött. Felmegyek a felszínre, és egy nap, nemsokára újra megpróbálom.

És akkor megint elnyelem magukat. Mindenkit. Újra a részeim lesznek, mint most. Jól van, visították a hangok, de engedjen el, bizonyítsa be azzal, hogy elenged. El fogom. Azzal felemelkedett a felszínre.

Hideg levegő csapta meg, gyenge távoli csillagokat látott.

Egy vad parton, kószáló éji madarak között tette ki a metsző hangokat, kiokádta mindet, akit magába foglalt, majd visszabukott a vízbe, egy vízi világba, ami immár biztonságos: örökre ott maradhat, nem háborgatják ellenséges erők. Köszönöm, Joe Fernwright, gondolta, de nem kapott választ; belül magára maradt. Hát hangosan is kimondta, és ahogy kimondta, magány fogta el. Egy ideig benne éltek... de majd újra eljön a belső, meleg zsongás. Megvizsgálta a sebeit, kényelembe helyezkedett, s félig elmerülve várt.

 

 

Joe Fernwright dideregve, sárban állva hallotta, hogy Glimmung azt mondta „Köszönöm, Joe Fernwright”. Fülelt, de mást nem hallott.

Látta Glimmungot, a hatalmas teremtményt pár száz méterre a parttól. Megölt volna minket, gondolta Joe, és magát is, ha tovább próbálkozik. Hála istennek, hogy hallgatott rám.

– Ez hajszálon múlt – mondta a többieknek, akik szanaszét hevertek a homokos parton. Főleg Mali Yojeznek, aki hozzábújt melegségért. – Hajszálon. – Lehunyta a szemét. Mindegy, elengedett. Most már csak el kell sétálni egy házig vagy útig. Hacsak nem akar bennünket visszaszerezni.

De ez nem tűnt valószínűnek. Legalábbis egy darabig.

– A Plowman planétán maradsz? – kérdezte tőle Mali. – Tudod, hogy az mit jelent: újra elnyel mindenkit, aki marad.

– Maradok.

– Miért?

– Látni akarom, hogy a Könyv téved.

– Már tévedett.

– Úgy értem, véglegesen.

Most még lehet igaza, gondolta... mert nem tudjuk, mi történik holnap vagy azután. Még megölhetem Glimmungot. Közvetve.

De tudta, hogy nem fog megtörténni. Túl késő ehhez. Sok máshoz hasonlóan nem lehet visszacsinálni. A Kalendek elbuktak. A hatalmuk szertefoszlott.

– De a Könyvnek majdnem igaza lett – jegyezte meg.

A Kalendek nyilván valószínűségre játszottak. Hosszú távon igazuk van. Az adott esetekben, mint ez is, tévednek. És ez fontos, ennek Glimmung igazi, valós egészségéhez volt köze, és Heldscalla igazi, valós kiemeléséhez.

Ehhez képest a végső események, például a bolygó belezuhanása a napba, amiből valaha keletkezett, nem igazán számítanak. Túlságosan távoliak. Összességében nézve a Kalendeknek igazuk van, jóslataik olyan kozmikus folyamatokra vonatkoznak, mint a termodinamikai törvények és a végső entrópia. Glimmungnak persze végül meg kell halnia. Neki is. Mindegyiküknek. De itt és most Heldscalla arra vár, hogy Glimmung felépüljön. És fel fog. És a katedrális ki fog emelkedni a vízből, ahogy Glimmung tervezte.

– Polienkefalikus entitás vagyunk – szólalt meg Mali.

– Tessék?

– Csoportelme. Csak alá lettünk rendelve Glimmungnak. De egy kis ideig... Mi mind, minimum tíz csillagrendszerből származó lények egyetlen organizmusként működtünk. Ez tulajdonképpen izgalmas. Nem...

– Magányosan.

– Igen. Rájöttem, hogy általában milyen elszigeteltek vagyunk, mennyire elvágva mindenkitől... főleg más életektől. És ez véget ért, amikor Glimmung elnyelt minket. Már nem voltunk egyedi kudarcok.

– Véget ért, de újrakezdődött. Most.

– Ha te itt maradsz a Plowman planétán, én is maradok.

– Miért?

– Tetszik a csoportelme, a csoportakarat. Ahogy nálatok mondják, ott kezdődik a dolog.

– Nálunk száz éve nem mondanak ilyet.

– A mi tankönyveink régiek.

Joe azt mondta a csoportnak:

– Oké, induljunk vissza az Olympia Hotelbe. Vár a forró fürdő és a vacsora.

– És az alvás – mondta Mali.

Joe átkarolta.

– Vagy más, amit az ágyban lehet csinálni.