NÉGY

A hatalmas, állatszerű, ziháló entitás, melyet Cleveland munkanélküli tömege tett ki, a város járdáin gyülekezett és állt, csak állt és várakozott, csak várakozott és egy masszába forrt össze, ami egyszerre volt instabil és szomorú. Joe Fernwright az érméivel a kezében nekidörgölőzött a kollektív horpasznak, ahogy az utcasarok és Mr. Munka telefonfülkéje felé nyomakodott. Érezte a jelenlétük ismerős, ecetes, átható szagát, a túlfűtött és mégis kifejezetten csalódott tömegüket. Tekintetük minden oldalról az ő mozgását vizsgálta, azt találgatták, hová tart ilyen eltökélten.

– Elnézést – mondta egy karcsú, mexikói kinézetű ifjúnak, aki a többiekkel együtt közvetlen előtte rekedt meg.

Az ifjú idegesen pislogott, de nem mozdult. Észrevette a zacskót Joe kezében, kétségtelenül tudta, mi van Joe-nál, hová igyekszik Joe, mit akar Joe.

– Elenged? – kérdezte Joe. A dugó irdatlan méretűnek tűnt. Mögötte már összezárult a tehetetlen emberár, elzárva a visszavonulás esélyét. Nem mehet vissza, és nem jut előre. Már csak az hiányzik, futott át a fején, hogy kitépjék a kezemből a zacskót, és akkor annyi. A szíve sajgott, mintha meredélyt mászott volna meg, az élet végső meredélyét, egy rettenetes, koponyákkal teleszórt hegyoldalt. Maga körül üres szemgödröket látott; furcsa vizuális torzulást tapasztalt, akárha az emberek alapvető természete mutatkozna meg tapinthatóan... mintha nem bírna tovább várni, gondolta, most azonnal magáénak akarná őket.

– Megnézhetem az érméit, uram? – kérdezte a mexikói.

Joe nem tudta, mit tegyen. A szemek – pontosabban az üres szemgödrök – teljesen körülvették; érezte, ahogy őt és az azbesztzacskót bámulják. Zsugorodom, gondolta meglepve. Miért? Gyengének és komornak érezte magát, de bűnösnek nem. Az ő pénze, ők is tudják, ő is tudja. Az üres szemek mégis összepréselték. Mintha nem is számítana, mit csinálok, gondolta, hogy elérek-e Mr. Munka fülkéjéig; hogy mit teszek, hogy mi lesz velem... az ezeknek az embereknek semmin se változtat.

Ennek ellenére tudatosan semmibe vette őket. Nekik is megvan a maguk élete, és neki is az övé, amibe beletartozik a spórolt pénz. Képesek megfertőzni engem? Lerántani engem is a tehetetlenségi örvényükbe? Ez az ő problémájuk, nem az enyém. Nem fogok a rendszerrel együtt elsüllyedni; az első döntésem, hogy nem törődöm az expresszlevelekkel, hanem megteszem ezt az utat a negyeddollárosokkal. Ez a menekülésem kezdete, semmi nem állíthat meg.

– Nem – felelte.

– Nem veszek el belőle – győzködte a mexikói.

Joe Fernwrightnak különös sugallata támadt. Kinyitotta a zacskót, kivett egy negyeddollárost, és a fiatalembernek nyújtotta. Amint az elvette, minden oldalról kezek jelentek meg: a reménytelen szemek gyűrűje nyitott tenyerek gyűrűjévé változott. De nem konspiráltak ellene, egyik kéz sem próbálta elragadni a zacskóját. Egyszerűen ott voltak, pusztán vártak. A bizalom csendjében vártak, ahogy ő korábban a postára. Iszonyú, gondolta Joe. Ezek azt hiszik, ajándékot adok nekik, mintha az univerzumtól várták volna ezt: az univerzumtól egész életükben nem kaptak semmit, s azt ugyanilyen némán fogadták el, mint most. Természetfölötti istenségnek látnak engem. Nem, nem. Ki kell jutnom innen. Nem tehetek értük semmit.

De közben már azon kapta magát, hogy belenyúl a zacskóba, s negyeddollárosokat tesz egyik tenyérbe a másik után.

A fejük fölött egy járőr fütyült hangosan, ahogy ereszkedett, akár egy nagy fedél, a két benne ülő rendőr tip-top, élénk színű egyenruhát és csillogó rohamsisakot viselt, kezükben lézerpisztolyt fogtak.

– Engedjék el azt az embert – mondta az egyik.

A tömeg nyomása csökkent. A kezek eltűntek, akárha zsibbadt, elviselhetetlen sötétbe tűntek volna.

– Ne álljon ott – mondta a másik zsaru Joe-nak rekedt zsaruhangon. – Mozogjon. Vigye innen az érméit, vagy írok egy idézést, és egy árva érméje se marad.

Joe megindult.

– Minek képzeli magát? – folytatta a zsaru, ahogy a járőr követte pontosan a feje felett. – Magántőkés jótékonysági szervezetnek?

Joe szó nélkül ballagott.

– A törvény értelmében köteles felelni – emlékeztette a zsaru.

Joe az azbesztzacskóba nyúlt, és kivett egy negyeddollárost. A közelebbi zsarunak nyújtotta. Közben csodálkozva látta, hogy alig pár maradt.

Eltűnt a pénzem!, gondolta. Vagyis egyetlen út maradt nyitva előttem: amit a posta hozott az elmúlt két napban. Tetszik vagy sem, amit most csináltam, végleg eldöntötte a dolgot.

– Miért adta nekem ezt a pénzt? – kérdezte a zsaru.

– Borravaló – felelte Joe. Aztán úgy érezte, hogy szétrobban a feje, amikor a kábítóra kapcsolt lézersugár eltalálta pontosan a két szeme között.

 

 

A rendőrőrsön a menő, szőke hajú és kék szemű, fiatal rendőr a ropogós egyenruhájában azt mondta:

– Nem tartjuk bent, Mr. Fernwright, pedig technikailag nép elleni bűncselekményt követett el.

– Állam ellenit – helyesbített Joe. Görnyedten ült, éppen a homlokából igyekezett kimasszírozni a fájdalmat. – Nem nép ellenit. – Lehunyta a szemét, mire elborította a fájdalom, ami abból a pontból sugárzott ki, ahol a sugár érte.

– Amit mond, az már önmagában bűntett, már ezért is bent tarthatnánk. Átadhatnánk a Politikai Ellenőrző Irodának mint a munkásosztály ellenségét, aki a nép és a nép szolgái, azaz ellenünk agitál. De az aktája eddig... – szakértő alapossággal végigmérte Joe-t. – Egy épelméjű ember nem kezd el pénzt osztogatni vadidegeneknek. – A rendőr beleolvasott egy papírba, ami az asztala egyik nyílásából tekeredett ki. – Nyilván nem előre megfontolt szándékkal cselekedett.

– Nem előre megfontolt szándékkal. – Joe semmiféle érzelmet nem tapasztalt, csak akut, egyre fokozódó testi kényelmetlenséget, ami elnyomott minden érzést, minden szellemi tevékenységet.

– Ettől függetlenül elkobozzuk a megmaradt pénzt. Legalábbis egyelőre. Egy év próbaidőt kap, mely idő alatt hetente egyszer be kell ide jönnie és részletes jelentést tenni minden tevékenységéről.

– Csak úgy, tárgyalás nélkül?

– Tárgyalást akar? – nézett rá élesen a rendőr.

– Nem. – Joe a fejét dörgölte. A BPH anyagát ezek szerint még nem kapták meg, töprengett. De előbb-utóbb minden összeáll. Összerakják, hogy pénzt adtam a zsarunak, hogy megtaláltam az üzenetet a vécében. Dilis vagyok, gondolta Joe. Megbuggyantam a sok tétlenségtől; az utóbbi hét hónap teljesen tönkre tett. És most, amikor végre lépnék, felhívnám Mr. Munkát... nem tudom megtenni.

– Egy pillanat – szólalt meg egy másik zsaru. – Itt van valami a BPH-tól. Most jött a központi bankterminálról.

Joe megpördült, és a kapitányság kijárata felé iramodott. A kinti embertömeg felé. Mintha közéjük akarna temetkezni, megszűnni különálló résznek lenni.

Két zsaru jelent meg előtte, és feléje vetődtek; természetellenes sebességgel mozogtak, akárha gyorsított felvételen nézné. Aztán hirtelen víz alatt voltak, karcsú, ezüsttestű halakként tátogtak rá, és ritmikusan mozogtak a – te jó isten! – korall és hínár között, ő maga semmit nem érzett, sehol a víz, pedig a kapitányság víztartállyá változott, s az összes bútor elsüllyedt roncsként, félig a homokba merülve hevert. A rendőrök ott siklottak-suhantak mellette szemgyönyörködtető, fényes-gyors mozgással. Megérinteni azonban nem tudták, mert noha ő maga középen állt, nem volt bent a tartályban. A szájuk hiába mozgott, csak a csend ért el hozzá.

Egy tintahal suhant el mellette, akár a tenger lelke. Aztán a tintahal hirtelen fekete felhőt eregetett, mintha el akarna törölni mindent. Már nem látta a rendőröket, a gyorsan terjedő sötétség elfedte a panorámát, majd tovább sűrűsödött, mintha eddig nem lett volna elég átláthatatlan. De hát kapok levegőt, gondolta Joe. – Hé – mondta hangosan. És hallotta a saját hangját. Én nem vagyok a vízben, mint ők. Én felismerem önmagam; leszakadtam róluk; külön entitás lettem. De miért?

Tudok vajon mozogni? Tett egy lépést, még egyet, majd bumm: lepattant egy falszerű felületről. Másfelé megyek, döntött. Elfordult és jobbra lépett. Bumm. Egy dobozban vagyok, egy koporsóban! Pánik fogta el. Megöltek, amikor az ajtó felé futottam? Kinyúlt, bele a sötétségbe, tapogatózott... és valamit a jobb tenyerébe tettek. Kicsi, kockás valamit. Rajta két kerek gomb.

Egy tranzisztoros rádió.

Bekapcsolta.

– Hello, emberek! – harsogta egy vidám bádoghang a sötétben. – Itt Karakán Cary Karns, előttem hat telefon meg húsz vonal, hogy mindenkit halljak, mindnyájukat, jó emberek, akik meg akarnak beszélni valamit, bármit. A szám 394-950-911111, hát hajrá, tárcsázni, aki beszélgetni akar arról, ami éppen a lelkét nyomja, jó, rossz, közömbös, érdekes, vagy csak unalmas... csak hívja Karakán Cary Karnst a 394-950-911111-en, és az egész hallgatóság hallani fogja a mondandóját, a véleményét, vagy azt, amit maga tud, és úgy érzi, mindenkinek tudnia kéne. – A tranzisztoros rádió hangszórójából telefoncsörgés hallatszott. – Hohó, már van is egy telefonálónk! – örvendezett Karakán Cary Karns. – Igen, uram. Vagyis asszonyom.

– Mr. Karns – mondta egy éles női hang –, egy stoptáblát kéne tenniük a Fulton Avenue és a Clover sarkára, ahol az összes kisiskolás átkel! Én minden áldott nap látom őket...

Kemény, tömör tárgy ütközött Joe bal kezének. Megfogta. Egy telefon. Leült, maga elé tette a telefont meg a rádiót, majd kihalászta az öngyújtóját és felkattintotta a butánlángot. A gyér fény csak kis kört világított meg, ám ebben a körben látta a telefont meg a tranzisztoros rádiót. Zenith gyártmányú. A méretéből ítélve nyilván jó minőségű.

– Oké, emberek – hadovált derűsen Karakán Cary Karns. – A szám 394-950-911111. Ezen érnek el engem, és rajtam keresztül az egész világot...

Joe tárcsázott. Lassan ment, de végül bepötyögte a teljes számot. A kagylót a füléhez emelte. Egy pillanatra foglaltat hallott, majd a kagylóból és a rádióból egyszerre megszólalt Karakán Cary Karns:

– Igen, uram? Vagy asszonyom?

– Hol vagyok? – kérdezte Joe.

– Hahó! Van itt valaki, egy szegény lélek, aki elveszett. Hogy hívják, uram?

– Joseph Fernwright.

– Nos, Mr. Fernwright, nagy öröm önnel beszélni. A kérdése pedig, hogy hol van? Tudja valaki, hogy hol van Mr. Joseph Fernwright, aki clevelandi illetőségű, mert ugye az, Mr. Fernwright? Szóval tudja valaki, hol van ő jelenleg? Azt hiszem, ez jogos kérdés Mr. Fernwright részéről. Szeretném szabadon hagyni a vonalakat, hogy hívhasson, aki tudja, legalább nagy vonalakban, hogy Mr. Fernwright merre tartózkodik pillanatnyilag. Úgyhogy azok, akik nem tudnak semmit Mr. Fernwright hollétéről, várnának kicsit a hívással, amíg megtaláljuk Mr. Fernwrightot? Nem fog sokáig tartani, Mr. Fernwright, tízmilliós a hallgatóságunk, ötvenezer wattos az adónk, és... Tessék, máris egy hívás. – Bádoghangú telefoncsöngés. – Igen? Megtudhatnánk a nevét?

Férfihang szólalt meg Joe rádiójából és telefonjából:

– Dwight L. Glimmung vagyok a Pleasant Hill Road 301. alól, és tudom, hol van Mr. Fernwright. A pincémben. A kazánom mögött jobbra. Egy fadobozban, amiben a légkondicionálót küldték tavaly a Népi Searsből.

– Hallotta, Mr. Fernwright? – ujjongott Karakán Cary Karns. – Egy dobozban van Mr. Dwight L. Glo... mi is a neve, uram?

– Glimmung.

– Tehát Mr. Dwight L. Glimmung pincéjében, a Pleasant Hill Road 301. szám alatt. A hányattatásai véget értek, Mr. Fernwright. Csak jöjjön ki a dobozból, és minden rendben lesz.

– Azért ne törje szét a dobozt – kérte Glimmung. – Talán jobb lesz, ha lemegyek és kifeszítek pár deszkát, úgy gond nélkül kifér.

– Mr. Fernwright, a hallgatóságunk okulására elmondaná, hogy került egy üres dobozba Mr. Dwight L. Glimmung pincéjébe a Pleasant Hill Road 301. szám alatt? Erős a gyanúm, hogy mindenki tudni szeretné.

– Fogalmam sincs.

– Akkor talán Mr. Glimmung tudja? Mr. Glimmung? Letette. Biztos elindult, hogy önt kiszabadítsa, Mr. Fernwright. Mekkora szerencse, hogy Mr. Glimmung hallgatta az adásunkat! Különben akár ítéletnapig maradhatott volna abban a dobozban. És most jöjjön egy újabb hallgató. Halló? – A telefon kattant Joe fülénél. A vonal szétkapcsolt.

Hangok. Körülötte. Reccsenés hallatszott, majd széles rés támadt, amin keresztül fény ömlött a dobozba, ahol Joe Fernwright ült az öngyújtóval, a telefonnal és tranzisztoros rádióval.

– Csak így tudtam kimenteni a kapitányságról – mondta egy férfihang, ugyanaz, amit Joe a rádióban hallott.

– Érdekes módszer.

– Magának ez az érdekes, nekem meg pár dolog, amit maga csinált, amióta felfigyeltem magára...

– Például hogy elosztogattam a pénzemet?

– Nem, azt megértem. Az nem fér a fejembe, hogy volt képes annyi hónapon át a parányi fülkéjében ülni és csak várni. – A rés szélesedett, még több fény tört be. Joe pislogva próbálta kivenni Glimmungot, de még nem tudta. – Betörhetett volna egy közeli múzeumba, megrongálhatott volna pár cserépedényt, és lett volna munkája. Ha meggyógyítja, úgyis olyan, mint az új. Senki nem veszít semmit, maga viszont dolgozott volna.

Az utolsó léc is lekerült, és Joe Fernwright megpillantotta a Szíriusz ötről érkezett lényt, a létformát, amit az enciklopédia szenilisnek és csődbe mentnek titulált.

Egy vízszintes tengelyen pörgő nagy vízgyűrűt látott, s abban egy függőleges tengelyen forgó tűzgyűrűt. Ezek körül egy kendőszerűség lebegett, dagadó anyag: döbbenten ismerte fel a Paisley-mintás kasmírt.

És még valami: a tűz- és vízgyűrű magjában egy arc látszott. Egy barna hajú tinédzserlány kellemes, csinos arca. Ott lebegett és rámosolygott... átlagos arc, könnyen feledhető, de állandóan felbukkanó. Részekből fércelt arc volt, mintha különböző színű krétával rajzolták volna a járdára. Glimmung nyilván ezen az ideiglenes és nem túl különleges képen keresztül akart kapcsolatba lépni vele. De a vízgyűrű a világegyetem alapja, gondolta. Ahogy a tűzgyűrű is. Abszolút szabályos sebességgel forogtak. Tökéletes, örökmozgó mechanizmus, kivéve a vékonyka Paisley-kendőt meg az éretlen lányarcot. Megzavarodott. Van ebben a látványban erő? Szenilitást semmiképp nem sugallt, mégis az volt a benyomása, hogy a kifejezéstelen üres arc dacára nagyon-nagyon öreg. A financiális helyzetét illetően még nem tudott becslésbe bocsátkozni. Majd később, ha egyáltalán.

– Hét éve vettem ezt a házat – mondta Glimmung, vagyis egy hang. – Amikor eladói piac volt.

A hang forrását kereső Joe egy olyan furcsaságot észlelt, amitől egyszerre forrt fel a vére és lelte ki a hideg, akárha jég és tűz keveredett volna bensőjében Glimmung halvány analógiájaként.

A hang egy özönvíz előtti, kurblis Victrola lemezjátszóból jött, amin egy lemez pörgött igen nagy sebességgel. Glimmung hangja erről a lemezről érkezett.

– Ja, igaza lehet – mondta Joe. – Hét éve megérte venni. A Földről szerez ellátmányt?

– Itt dolgozom – felelte Glimmung hangja az ősi kurblis Victrolából. – És még sok helyen... sok más csillagrendszerben. Hadd mondjam el, hogy áll a dolog önnel, Joe Fernwright. A rendőrség számára az történt, hogy maga egyszerűen kisétált az épületből, s valamely oknál fogva, amit akkor nem tudtak meghatározni, képtelenek voltak megállítani. Azonban körözést bocsátottak ki maga ellen, azaz nem mehet vissza se a lakásába, se a munkahelyére.

– Mármint úgy, hogy el ne kapjon a rendőrség.

– Ezt akarja?

– Talán így van megírva – vélte sztoikusan Joe.

– Nonszensz. A maguk rendőrsége nyers és gonosz. Szeretném, ha látná Heldscallát olyannak, amilyen az elsüllyedés előtt volt. Ééééééé-ééés... – A lemezjátszó lejárt. Joe felkurblizta, vegyes érzéssel, melyeket aligha tudott volna leírni. – Talál egy nézőkét az asztalon, jobbra – folytatta Glimmung hangja, amint a lemez ismét rendes sebességgel járt. – Innen, a maga bolygójáról való.

Joe talált egy antik, olyan 1900 körüli sztereoszkópot, amibe fekete-fehér képeket tettek.

– Ennél jobbra nem tellett? – kérdezte. – Filmre vagy videóra? Ezt még az automobil előtt találták fel. – Aztán eszébe jutott. – Maga le van égve. Smithnek igaza volt.

– Ez rágalom – felelte Glimmung. – Csupán szűkmarkú vagyok. Ez rendem öröklött tulajdonsága. Mint a szocialista társadalom produktuma, maga hozzászokott a pocsékoláshoz. Én ellenben a szabad vállalkozás híve vagyok. Minden penny...

– Jézusom – nyögött fel Joe.

– Ha be akarja fejezni, csak emelje fel a tűt a lemezről.

– Mi történik, ha a lemez a végére ér?

– Sosem ér a végére.

– Akkor ez nem valóságos lemez.

– Nagyon is valóságos. A barázdák hurkot alkotnak.

– Valójában hogy néz ki maga?

– Miért, maga hogy néz ki valójában?

– Attól függ – gesztikulált Joe tehetetlenül –, hogy elfogadja-e Kant osztályozását a Ding an sich-féle, önmagában álló dologról, ami olyan, mint Leibnitz...

Elhallgatott, mert a fonográf megint lejárt, a lemez megállt. Miközben felhúzta, arra gondolt: biztos nem hallotta egy szavamat sem. És biztos szándékosan.

– Lemaradtam a filozófiai okfejtéséről – közölte a fonográf, miután felhúzta.

– Azt akarom mondani, hogy egy jelenség észlelése az észlelő strukturális észlelőrendszerében történik. Annak a nagy része, ahogy maga észlel engem – bökött önmagára Joe a nyomaték kedvéért – a saját elméje kivetítése. Egy másik észlelőrendszer teljesen másként észlelne engem. Például a rendőrség. Annyi világnézet létezik, ahány érző lény.

– Hm.

– Érti, mit akarok mondani?

– Mr. Fernwright, mit akar igazából? Elérkezett az idő, hogy válasz-szon, hogy cselekedjen. Hogy részese legyen egy nagy történelmi pillanatnak. Ebben a szent pillanatban ezer helyen vagyok, Mr. Fernwright, mérnökök és kézművesek széles skáláját fogadom fel... Maga csak egy iparos a sok közül. Nem várhatok tovább magára.

– Fontos vagyok a tervnek?

– Egy cserépgyógyász kell, igen. Maga vagy valaki más.

– Mikor kapom meg a harmincötezer morzsát? Előre?

– Majd amikorrrrr. – Az öreg Victrola megint lejárt, a lemez megállt. Ravasz disznó, gondolta komoran Joe, ahogy újra felhúzta a fonográfot.

– Amikor és ha a székesegyház úgy áll, ahogy évszázadokkal ezelőtt állt – fejezte be Glimmung.

Gondoltam, gondolta Joe.

– Elutazik a Plowman planétára? – kérdezte Glimmung.

Joe átgondolta. A szobája, a fülke, ahol dolgozik, az elvesztett pénz, a rendőrség... végigvette mindet, és megpróbált kihozni belőle valamit. Mi köt ide?, tette fel magának a kérdést. A megszokás, adta meg a feleletet. De bármit meg lehet szokni, sőt akár megkedvelni is. Pavlov elmélete helytálló: a szokás rabja vagyok. Ennyi az egész.

– Kaphatnék csak pár morzsát előlegbe? – kérdezte Glimmungot. – Vennék egy kasmír sportzakót meg egy új pár cipőt.

A fonográf széthasadt, a szilánkjai szanaszét záporoztak, beterítve Joe karját és arcát. A víz- és tűzgyűrű közepén egy hatalmas, dühtől eltorzult arc jelent meg; az erőtlen női arc eltűnt, és ami most Joe-ra meredt, az egy nap erejével meredt rá. Az arc szitkokat szórt rá, méghozzá olyan nyelven, amit nem ismert. Glimmung haragjától önkéntelenül hátrahőkölt; a közönséges tárgyak – a kendő, még a két gyűrű is –, melyeken keresztül eddig Glimmung megjelent, darabokra szakadtak. Még a pince is megrepedt, akár egy rom, betondarabok zuhogtak a padlóra, majd maga a padló is megrepedezett, akár a száraz agyag.

Jézusom, hüledezett Joe. És Smith még azt mondta, hogy gyengélkedik. A ház hatalmas darabokban esett szét körülötte, egy csővég a fejére pottyant, s ezer hang dalolt ezer dalt a félelemről.

– Megyek – mondta hangosan, lehunyt szemmel, kezét a fejére kapva. – Igaza van, ez nem vicc. Sajnálom. Tudom, hogy ez fontos önnek.

Glimmung ökle átfogta a derekát, akár egy összetekert újságot, és könnyedén felemelte. Egy pillanatig látta a tomboló, olvadó, égő szemet – egyetlen szemet! –, majd a tűzvihar lecsillapult. Dereka körül icipicit enyhült a nyomás, de ennyi elég is volt. Talán nem tört el bordám, gondolta Joe. De azért jobb, ha megvizsgáltatom magam, mielőtt elhagyom a Földet. Biztos, ami biztos.

– A Clevelandi Űrkikötő főcsarnokában teszem le – közölte Glimmung. – Elég pénze lesz egy jegyre a Plowman planétára. A legközelebbi járatra vegyen jegyet, ne menjen vissza a lakására a holmijáért. A rendőrség már várja. Fogja. – Glimmung valamit a kezébe nyomott, ami a fényben sok színben pompázott; a színek egy alakká folytak össze, majd szálanként kicsorogtak, hogy egy másik mintát alkossanak, aztán megint másikat. Joe végre felfogta, mit lát.

– Egy edénydarab – mondta ki Glimmung.

– A katedrális egyik vázájának darabja? Miért nem mutatta meg azonnal? – Rögtön beleegyeztem volna, gondolta, ha ezt látom... ha sejtem.

– Most már tudja, mit gyógyíthat meg a képességével.