TIZENKETTŐ
– Az egyik fekete. A Fekete Katedrális.
– Nem azt emelik – felelte Mali.
– Biztos? Glimmung nem tévedhet?
Az megölné, ebben Joe ösztönösen biztos volt. Mindennek véget vetne. És mindenkinek. Pusztán a tudat, hogy létezik, hogy látta... már ettől is mintha jégpáncél borult volna a szívére. Reményvesztve forgatta a lámpát, akárha kiutat keresne. Hiába.
– Most már tudod, miért akartam felmenni – jegyezte meg Mali.
– Felmegyek veled.
Nem akart tovább lent maradni. Malihoz hasonlóan a felszínre vágyott, a víz fölötti világra. Abban a világban nincs ilyesmi... és nem is kell, hogy legyen. Nem így teremtették.
– Menjünk. – Felfelé úsztak és minden másodperccel távolabb kerültek a fekete, jeges mélységtől és annak tartalmától. – Add a kezed – nyúlt hátra.
És akkor meglátta. Az edényt. A lámpája fénysugarában. Odalent.
– Mi a baj? – kérdezte Mali ijedten.
– Vissza kell mennem.
– Ne hagyd, hogy magához vonjon! Ezt csinálja. Menjünk.
A lány kitépte a kezét, és vad csapásokkal a felszín felé tempózott. Lábával úgy rugdalt, akárha le akarna rázni valamit, ami leköti őt.
– Menj csak – mondta neki Joe, ő pedig lemerült, le a mélybe, szemét le nem véve a cserépről. A lámpát is rászegezte. Körbenőtte a korall, de jobbára kilátszott. Mintha rám várna, gondolta. Csapdába csal... azzal, amit a legjobban szeretek.
Mali tétovázott fölötte, majd vonakodva leereszkedett, míg mellé nem ért.
– Mi... – kezdte, majd ő is észrevette az edényt. Elállt a szava.
– Voluta kratér. Szép nagy.
Már a színeket is ki tudta venni, s azok jobban idekötötték ehhez a helyhez, mint bármilyen kötél vagy hínár, bármilyen csapda. Ereszkedett, mind lejjebb ereszkedett.
– Mit tudsz mondani róla? – kérdezte Mali. Már majdnem elérték az edényt. Joe két karja úgy nyúlt oda, mintha önálló életre kelt volna. – Milyen...
– Nem agyagedény. Jóval ötszáz fok fölött égethették ki. Talán ezerkétszáz körül. A zománc egész megüvegesedett. – Megérintette. Óvatosan meghúzta, ám a korall nem engedte el. – Kőből van – állapította meg. – Nem porcelán, nem áttetsző. A fehér zománcból úgy gondolom, vagy inkább tippelem, hogy ón van benne. Ha igen, akkor majolika. Bádogzománcnak is nevezik. Mint a Delft-kerámiák. – Megdörgölte a felületét. – A tapintása alapján sgraffito, ólmozott. Látod? A mintát úgy karcolták bele, hogy eltakarja a test színét. Voluta kratér, bizony... de ha ez itt van, akkor találunk pszükeréket és amforákat is, csak el kell távolítani ezt a korallt.
– Jó edény? Nekem egyedinek tűnik. Gyönyörű. De a te szakértő véleményed...
– Fenséges. A vörös zománc valószínűleg rézszínezéstől van. És vasszulfáttól. Nézd a feketéjét. A sárga meg persze antimontól.
Ami a leginkább vonz engem, tette hozzá gondolatban. Sárga és kék.
Mintha valaki idetette volna, hogy biztosan ráakadjak. Egyre csak dörzsölgette, látás helyett a tapintásra hagyatkozott. Rézoxidos kék nincs. Ezen kívül minden van rajta. Glimmung tette ide?
– Mostanság távolították el róla a korallt? – kérdezte Malit. – Furcsa, hogy nem lepte be teljesen.
Mali turkált kicsit az edény körül a korallban. Közben Joe az edény mintáját vizsgálgatta, összetett, díszes jelenet, sokkal díszesebb, mint az Urbinóra jellemző istoriato, történetmesélő díszítőstílus. Milyen jelenet ez? Tűnődve szemlélte. Nem látszott teljesen, mégis... gyakorlata volt abban, hogy kiegészítse az edények hiányzó részeit. Egy történetet mesél el, de mit?
– Nem tetszik nekem rajta a fekete – szólalt meg Mali. – Itt lent minden fekete megzavarja a biztonságérzetemet. – Befejezte a vizsgálódást, odébb úszott a cseréptől. – Mehetünk végre? – Egyre feszültebb lett, minden másodperccel idegesebb. – Nem maradok és dobom el az életem egy hülye cserép miatt. Annyira azért nem fontos.
– Mit találtál?
– A korallt az elmúlt fél évben távolították el róla. – Mali letört egy darab korallt, feltárva az edény újabb részét. – Ha lenne szerszámom, pár perc alatt megmondanám.
Joe újabb részletét pillantotta meg a mintának. Az első képen egy férfi ült egyedül egy üres szobában. A következőn egy csillagközi kereskedelmi hajó. A harmadikon egy férfi – nyilván ugyanaz – horgászik: egy hatalmas fekete halat emel ki a vízből. Ott volt a fekete zománc, ami nem tetszett Malinak: a hatalmas hal. A következő képet nem látta, eltakarta a korall. De valami következik az óriáshal kiemelése után, az még nem a vége. Van még legalább egy kép, talán kettő.
– Flambé porcelán – mondta szórakozottan Joe. – De furcsa. Szinte azt mondanám...
– Te pedáns majom – fakadt ki Mali. – Te szánalmas hülye. Én megyek. – Elrúgta magát, s ahogy emelkedett, kioldotta a kettejüket összekötő kábelt. Hamarosan már csak a lámpája látszott a magasban. Joe magára maradt az edénnyel és a közeli Fekete Katedrálissal. A némasággal. A mozgás teljes hiányával. A közelében nem mozdult egy hal sem, láthatóan kerülték a Fekete Katedrálist és környékét. Bölcsek, gondolta. Ahogy Mali is.
Még egy utolsó, hosszú, magányos pillantást vetett a halott építményre, a katedrálisra, amelyben sosem élt.
Aztán az edény fölé hajolt, lámpáját félretéve két kézzel megmarkolta és mindent beleadva megrántotta. Az edény darabokra tört, a cserepek ellebegtek az áramlaton, ő pedig a pár megmaradt, korallba ágyazott darabot bámulta.
Megragadta az egyiket, és elnyomta a korallágytól, ám az rajta maradt, először nem tágított, csak lassan, apránként engedte ki szorításából. Amint a darab kiszabadult, Joe felfelé indult, a felszínre.
A történet két utolsó képét tartotta a kezében. Szorosan tartotta.
Amint feje felért a víz fölé, feltolta a maszkot, és a lámpa fényénél a darabot kezdte vizsgálni.
– Mi az? – úszott feléje erős csapásokkal Mali.
– Az edény egy része.
Az első képen a fekete óriáshal lenyelte azt a férfit, aki kifogta. A második és utolsó kép is a halat mutatta: ezen egy glimmungot, helyesebben Glimmungot nyelte le. A férfi és Glimmung is eltűnt a hal szájában, hogy a gyomorsavai szétmarják őket. A férfi és Glimmung megszűntek létezni. Csak a nagy fekete hal maradt. Mindent felfalt.
– Ez a darab... – kezdte, aztán elhallgatott. Valamit eddig nem vett észre, most azonban az megragadta a figyelmét, kíméletlenül húzta maga felé.
Az utolsó képen egy szövegbuborékot rajzoltak a hal fejéhez, mint a képregényekben. A buborékot szavak töltötték meg, angol szavak. Nyugtalanul taposva a vizet olvasta el:
Ezen a bolygón az élet a víz alatt van, nem a szárazföldön. Ne dőljön be a dagadt hamisítványnak, ami Glimmungnak nevezi magát. A mélység az élettér, az igazi Glimmung ott található.
Alatta pedig nagyon kis betűkkel ez állt a kép legszélén:
Közérdekű közleményt olvasott
– őrület – nyögte Joe, ahogy Mali odaért mellé. Legszívesebben elejtette volna a cserepet, hadd süllyedjen le a sötét, nehéz vízbe, el a szem elől.
Mali hozzátapadt nedves, gömbölyded testével, és a válla felett olvasta. – Jesszusom – nevetett. – Ez olyan, mint ami van nálatok a Földön. Az a keksz. Az üzenetekkel.
– A szerencsesüti.
– Egyszer olvastam, hogy valaki egy kínai étteremben a San Francisco nevű városban kinyitott egyet, amin az állt: „Tartózkodjon a fajtalankodástól.” – Megint nevetett, meleg, rekedt nevetéssel, s Joe vállát fogta. Úgy úszott, hogy szemben legyen vele. Hirtelen lecsillapodott. És elkomolyodott. – Rettenetes harc lesz lent tartani a katedrálist.
– Nem akar feljönni. A katedrális lent akar maradni. Ez a darab a része. – Joe elengedte a cserepet, ami azonnal lesüllyedt a feledésbe; egy pillanatra csak a vizet látta, majd újra Malira nézett. – Az előbb a katedrális beszélt hozzánk. – Komor gondolat volt, nem szívesen ízlelgette.
– A cserép nem a Fekete...?
– Nem, nem a Feketéhez tartozott. – Mindnyájuknak szembe kell nézni vele: neki, a többieknek... és Glimmungnak. – Nem hinném, hogy Glimmung tudja. Nem pusztán a Kalendek Könyvéről van szó. Hogy amit ők írnak, az a sors. És nem is hidraulikai kérdés.
– A lélek – rebegte Mali.
– Mi? – öntötte el a düh.
– Nem gondoltam komolyan – mondta kisvártatva Mali.
– Még szép, hogy nem. Mert az a dolog nem él!
Akármit is üzen a cserép, mondta magában. Csak az élet látszatát kelti. Élettelen. Mint minden tárgy, a helyén marad, amíg elég erő nem feszül neki... és akkor vonakodva elmozdul. Alattunk az a katedrális végtelen tömeg, és bele fogunk rokkanni, hogy elmozdítsuk. Örökre belerokkanunk mind, Glimmungot is beleértve. És...
És az ott lent marad. Ahogy most van. Örökkön örökké, ahogy a templomban mondják. De érdekes egy katedrális az, ami üzenetet tud küldeni egy korallal benőtt edényen. Csak van jobb módja, hogy kommunikáljon velünk itt fent, a szárazföldön is. Na persze Glimmung kommunikációja is elég bizarr volt: az üzenet a vécétartályban. Ezek szerint ez bevett gyakorlat ezen a bolygón. Etnikai szokás, amit évszázadok szentesítettek.
– Tudta, hogy meg fogod találni – jegyezte meg Mali.
– Honnan?
– A Kalendek Könyvéből. Valahol el van dugva a lábjegyzetben apróbetűvel.
– De például abban tévedtek, hogy olyasmit találok lent, amivel megölöm Glimmungot. Talán csak találgatnak, és néha hibásan.
Bár nem teljesen, helyesbített. Azért megtaláltam a cserepet.
És talán a valóság áramlatai egy nap úgy sodornak, Glimmungot meg engem, hogy végül megölöm. Ha elég idő eltelik. Ha elég idő van rá, bármi megtörténhet. Ebben az értelemben a Kalendek Könyve pontos.
Pontos és mégsem az.
A valószínűség önmagában is tudomány. Bernoulli törvénye, Laplace tétele, Poisson-egyenlet, negatív binominális sorozatok... érmék, kártyák és születésnapok, véletlen változók. És mindezek fölött Rudolf Carnap és Hans Reichenbach komor kísértete, a bécsi kör filozófiája és a szimbolikus logika felemelkedése. Zavaros világ, amibe nem szeretne belebonyolódni. Annak ellenére, hogy közvetlen kapcsolatban áll a Kalendek Könyvével. Sokkal zavarosabb világ, mint amiben most Malival taposnak.
– Menjünk vissza a telepre – borzongott meg Mali, s a választ meg sem várva elindult. Joe látta a fényeket, amiket Willis felkapcsolt nekik. A robot rájuk vár.
Amalita nem kapott el minket, töprengett Joe, ahogy a torony és a fények felé úsztak. Ezért hálás volt. Pontosan olyan szörnyű volt ott lent, ahogy azt Willis és Mali előre megmondta. A saját teteme... lelki szemei előtt még mindig látta a csupasz állkapcsot fehéren rángani az Akvatikus Alsóvilágban. Amalita világában a maga törvényeivel. Tele hulladékkal és félholt dolgokkal.
Elérte a kivilágított platót a hermetikusan lezárt kupolákkal. Willis ott várt rájuk.
A robot bosszúsnak tűnt, ahogy lesegítette a búvárruhájukat.
– Épp ideje, Sir és Lady. Nem engedelmeskednek nekem, és túl sokáig maradnak lenn. – Gyorsan helyesbített. – Nem engedelmeskednek Glimmungnak.
– Mi a bajod? – kérdezte Joe.
– Á, az a francos rádióállomás. – Willis most Mali oxigénpalackjait vette el, de mintha meg se kottyanna neki. – Elmondom. – Lesegítette Mali ruháját, majd mindent nekiállt bepakolni a szekrénybe. – Itt ülök, várom magukat vissza, és közben rádiót hallgatok. Beethoven Kilencedik szimfóniáját játsszák. Aztán jön egy sérvkötőreklám. Aztán a „Nagypénteki varázs” Wagner Parsifaljából. Aztán egy kenőcs a lábujjak közti kipállásra. Aztán egy korál Bach Jesu, der du meine Seele kantátájából. Aztán egy végbélkúpreklám aranyér ellen. Aztán Pergolesi Stabat Materje. Aztán műfogsortisztító-reklám. Aztán a „Sanctus” Verdi Rekviemjéből. Aztán hashajtóreklám. Aztán a „Glória” tétel Haydn Missa in Tempora Bellijéből. Aztán fájdalomcsillapító a havibajra. Aztán egy korál a Máté passióból. Aztán macskaalomreklám. Aztán... – A robot hirtelen elhallgatott, és oldalt billentette a fejét, mintha hallgatózna.
Ekkor Joe is meghallotta. És mellette Mali is, mert sarkon fordult és az épület bejárata felé sietett. Kiérve aztán felkémlelt a sápadt égre. Joe követte. Willis is.
Egy hatalmas madár lebegett az éjszakai égen. Két gyűrűből állt: egy víz- meg egy tűzgyűrűből, s azokból egy félig kendőtől takart női arc nézett ki. Glimmung, ahogy először megjelent Joe-nak, csak most madár alakba emelve. Sas, gondolta Joe. Sikoltva zuhant, karmaival felhasítva az éji eget. Joe tett egy lépést hátra, az ajtó fedezékébe. A nagy sas csak száguldott feléjük, a jobb oldali karika fütyülve pörgött.
– A régi pajtás – mondta Willis nyugodtan. – Én kértem meg, hogy jöjjön. Vagy ő kért meg engem? Elfelejtettem. Mindenesetre beszéltünk. Csak összemosódott a fejemben. A kollégáimmal van e téren némi problémánk.
– Leszáll – mondta Mali.
A madár megállt a levegőben, csőre azonban görcsösen dolgozott. Sárga szemét Joe-ra szegezte, és csakis rá, majd a károgásból szavak formálódtak, amiket az éji sötétbe kiáltott bele. Éles és heves szavak, visongó vallatás:
– Maga! – sikoltotta a madár. – Nem akartam, hogy lemerüljön az óceánba. Nem akartam, hogy lássa, mi van eltemetve ott. Azért van itt, hogy cserepeket gyógyítson. Mit látott? Mit tett? – A madár idegesen, veszetten vijjogott. Glimmung azért jött ide, mert nem bírta kivárni, azonnal tudnia kellett, mi történt az óceán fenekén.
– Találtam egy cserepet – felelte Joe.
– A cserép hazudott! – visította Glimmung. – Felejtse el, mit mondott. Rám hallgasson. Érti?
– Csak azt mondta...
– Ezer hazug cserép van ott lent – fojtotta bele a szót Glimmung. – Mindnek megvan a maga hazug meséje, amit annak mond el, aki éppen megtalálja.
– Megmutatta a nagy fekete halat.
– Nincs semmilyen hal. Ott lent semmi nem valóságos, csak Heldscalla. Bármikor felhozhatom, egyedül is, minden segítség nélkül. Az edényeket is mind felhozhatom egyedül, kiszabadítom őket a korallból, és ha eltörnek, megjavítom én vagy más. Visszaküldjem a fülkéjébe a játékához? Hogy szép lassan elkorcsosuljon? Hogy elrohadjon, míg puszta rom nem lesz, ép ész és tervek nélkül? Ezt akarja?
– Nem. Nem ezt akarom.
– Visszamegy a Terrára – rikoltotta Glimmung, s a csőr vadul csattogott.
– Sajnálom, én... – de a madár kíméletlenül félbeszakította. Kíméletlenül és rettenetes dühvel:
– Visszaviszem a dobozba az alagsorban. Ott marad, amíg a rendőrség magáért nem jön. El is mondom nekik, hol van. Elkapják és darabokra tépik. Érti? Nem jutott eszébe, hogy ha nem engedelmeskedik nekem, elküldöm? Nincs szükségem magára. Számomra nem létezik többé. Sajnálom, hogy így kiabálok, de ha feldühítenek, ilyen vagyok. Elnézést.
– Szerintem eltúlozza a dolgot. Végül is mit tettem? Lemerültem. Találtam egy edényt...
– Megtalálta az edényt, amit nem akartam, hogy lásson. – A madár merev szeme kíméletlenül meredt rá. – Hát nem érti, mit tett? Maga kényszerít erre. Most kell cselekednem, nem várhatok!
Azzal a madár felfelé röppent, majd irányt váltott, de nem Joe felé indult, hanem a tenger irányába. Rettenetes sebességgel suhant, masszív szárnyai vadul csapdostak, s a madár egyre csak emelkedett, szárnyalt. Ott hasította az éjszakai eget, vadul vijjogva, fülsüketítő, eltökélt hangon.
– Karakán Cary Karns és a hat telefonja már nem segít magán! – rikoltotta a madár az éjszakai égen, beleveszve a ködbe, ami hullámokban gördült az óceán felszíne felett. – A rádióhallgatók nem mentik meg! Nem is törődnek magával!
A madár megfordult, lejjebb ereszkedett... Valami kiemelkedett a tengerből.