KILENC

Amikor mind leértek az alagsorba, Glimmung szívből jövő köszöntést harsogott:

– Fordítógépre nincs szükség – tudatta velük. – Mindenkivel a saját nyelvén beszélek telepatikusan.

Szinte az egész alagsort betöltötte, a lift mellett kellett maradniuk. Így már kompaktabb lett, de még mindig óriási volt. Joe nagy levegőt vett, majd azt kérdezte:

– Fizet kompenzációt a hotelnek a kárért?

– A csekk holnap érkezik a postával – felelte Glimmung.

– Mr. Fernwright csak viccnek szánta – mondta idegesen Harper Baldwin.

– Viccnek? – hördült fel Joe. – Lerombolt tíz emeletet egy tizenkét emeletes hotelben. Honnan tudja, hogy senki nem halt meg? Akár száz halott is lehet, és sok sérült.

– Nem, nem öltem meg senkit – nyugtatta meg Glimmung. – A kérdés teljesen jogos, Mr. Fernwright. – Joe érezte az agyában mocorgó Glimmung jelenlétét: elméje legszokatlanabb zugaiban kutakodott. Mit kereshet?, töprengett Joe. A válasz azonnal érkezett a tudatába: – A maga reakciója érdekel a Kalendek Könyvére. – Majd Glimmung mindnyájunkhoz szólt. – Maguk közül csak Miss Yojez tudott előtte a Könyvről. A többieket át kell néznem. Csak egy pillanat. – És Glimmung elhagyta Joe agyát, másba ment át.

Mali Joe-hoz fordult:

– Kérdeznem kell tőle valamit. – Aztán ő is nagy levegőt vett. – Glimmung, áruljon el valamit – mondta éles hangon. – Nemsokára meg fog halni?

A gigantikus húsdarab megrázkódott, ostorszerű végtagjai bosszúsan csapdostak.

– Ez áll a Kalendek Könyvében? Az nem lehet. Tudnék róla.

– Vagyis a Könyv tévedhetetlen.

– Nincs okuk azt hinni, hogy közel a halálom.

– Nincsen. Csak azért kérdeztem, hogy megtudjak valamit. És megtudtam.

– Amikor elcsüggedek, a Kalendek Könyvén gondolkodom, és elhiszem, hogy a jóslat, miszerint nem tudom kiemelni Heldscallát, igaz. Hogy nem érek el semmit, a katedrális a Mare Nostrum fenekén marad örökre.

– De csak amikor elfogy az energiája – mondta Joe.

– Minden élő entitás megtapasztal tágulási és összehúzódási időszakokat – magyarázta Glimmung. – A élet ritmusa nálam is ugyanolyan, mint maguknál. Nagyobb, öregebb vagyok, sok mindenre képes vagyok, amire maguk még együtt sem. De vannak pillanatok, amikor a nap lefelé száll, estefele, de még az éj beállta előtt. Itt-ott kis fények gyúlnak, de messze tőlem. Ahol én lakom, nincsenek fények. Persze tudnék teremteni magam körül életet, fényt és nyüzsgést, de az csak a saját kivetülésem lenne. Ez persze most, hogy maguk itt vannak, megváltozott. Ez a csoport a végleges: Miss Yojez, Mr. Fernwright, Mr. Baldwin és a többiek. Más már nem jön.

Kíváncsi lennék, elhagyja-e még a bolygót, töprengett magában Joe.

Eszébe jutott a Föld és az ottani élete; eszébe jutott a Játék meg a szobája a vakablakkal; eszébe jutott a kormány haszontalan pénze. Eszébe jutott Kate. Soha többé nem hívom fel, gondolta. Valahogy tudta, hogy így lesz. Valószínűleg Mali miatt. Vagy talán Glimmung és a Vállalkozás miatt.

És mert Glimmung lezuhant. Tíz emeletet, az alagsorba. Ez csak jelent valamit, vélte. És akkor neki is leesett valami: Glimmung pontosan ismeri a saját súlyát. Mali is megmondta, hogy nincs padló, ami kibírja. Szándékosan csinálta.

Hogy ne féljünk tőle, értette meg Joe, amikor meglátjuk a saját valójában. Pedig talán igenis félnünk kéne tőle. Jobban, mint eddig. Éppen emiatt.

– Félni tőlem? – érkezett Glimmung gondolata.

– Az egész vállalkozástól – mondta Joe. – A sikernek igen kicsi az esélye.

– Igaza van. Esélyekről, valószínűségről van szó. Statisztikai valószínűségről. Talán sikerül, talán nem. Nem állítom, hogy tudom. Csak remélem. Nem tudok biztosat a jövőről... ahogy senki más sem, még a Kalendek sem. Ez az álláspontom lényege. A szándékaimé.

– De megpróbálni és kudarcot vallani...

– Az olyan rettenetes? Elárulok mindnyájuknak valamit önmagukról, ami mindnyájukban közös. Annyiszor kudarcot vallottak már, hogy mind rettegik.

Gondoltam, hogy erről van szó, gondolta Joe. Így igaz.

– Megmondom, mire készülök – magyarázta Glimmung. – Próbálom bemérni, mennyi erőm van. Absztrakt módon nem lehet meghatározni az ember erejének határait, csak így, egy valóságos feladattal, mely látótérbe hozza a beismerten véges, bár azért nagy erőm valós korlátait. A kudarcból ugyanannyit megtudok magamról, mint a sikerből. Értik? Nem, egyikük sem érti. Maguk le vannak dermedve. Ezért hoztam magukat ide. Az önismeret a célom, ezt fogom elérni. És maguk is.

– És ha kudarcot vallunk? – tette fel a kérdést Mali.

– Az önismeret akkor is megmarad – felelte értetlenül Glimmung, mintha szakadék lenne közte és a csoport között. – Tényleg nem értik, ugye? Mire véget ér, majd megértik. Legalábbis azok, akik belefognak.

Egy gombaszerű létforma kérdezte selypítve:

– Még most is van választásunk?

– Aki vissza kíván térni a saját világába, szabadon mehet. Biztosítom a visszautat, első osztályon. De, akik visszamennek... mindent ugyanúgy találnak majd, ahogy volt. Márpedig úgy nem tudtak tovább élni, mindegyikük az önpusztítást forgatta a fejében, és már bele is fogtak, amikor megtaláltam magukat. Gondoljanak vissza, mi áll maguk mögött. Ne térjenek vissza ahhoz.

Kínos csend állt be.

– Én megyek – jelentette be Harper Baldwin.

Többen is közelebb húzódtak hozzá, jelezve, hogy ők is mennek.

– És te? – kérdezte Mali Joe-t.

– Engem a rendőrség vár. – Meg a halál, tette hozzá gondolatban. Ahogy téged is... és mindenkit. – Nem, én megpróbálom. Vállalom a kockázatot, hogy kudarcot vallok. Vallunk. Talán Glimmungnak igaza van, talán még a kudarcból is tanulunk. Ahogy mondja: megmutatja a korlátainkat, megrajzolja a határainkat.

– Ha adsz egy dohánycigarettát, én is maradok – mondta Mali, megborzongva a félelemtől. – De meghalok egy cigarettáért.

– Na, azért nem érdemes. Ezért haljunk meg. Még ha közben tíz emeletet zuhanunk is.

– Tehát a többiek maradnak? – kérdezte Glimmung.

– Úgy van – nyikkantotta egy egybillentyűs fejlábú.

– Azt hiszem, mégis maradok – szólalt meg feszengve Harper Baldwin.

– Akkor lássunk neki – mondta elégedetten Glimmung.

 

 

Az Olympia Hotel előtt nagy teherbírású teherautók parkoltak. Mindegyikben volt sofőr, aki tudta a dolgát.

Egy hosszú, kötélszerű farkú, kövér organizmus közeledett Malihoz és Joe-hoz, bolyhos mancsában írótáblát szorongatott lelkesen.

– Maguk velem jönnek – közölte velük, majd még kiválasztott tizenegy embert.

– Ez egy verje – magyarázta Mali Joe-nak. – A sofőrünk. Nagyon gyorsan tudnak menni, rendkívüliek a reflexeik. Pillanaton belül a hegyfokon leszünk.

– Pillanatokon belül – javította ki Joe szórakozottan, ahogy leült a teherautó hátuljában a padra.

Más létformák is odapréselődtek melléjük, majd a teherautó motorja zajosan életre kelt.

– Ez milyen turbina? – kérdezte bosszúsan Joe.

Mellette felnyögött egy kedves kinézetű kétkagylós:

– Belső égésű. Egész úton durrogni fog.

– Tisztára határvidék – mondta Joe, és hirtelen perzselő öröm árasztotta el. Igen, ez a határvidék, mint Abraham Lincoln, Daniel Boone, meg a többiek idejében. A régi idők pionírjai korában.

A teherautók egyenként indultak el, reflektoraik úgy sárgállottak az éjszakában, akár megannyi fényes, különös pillangó feje.

– Glimmung ott vár minket – mondta Mali fáradt hangon. – Képes a reflex-áthelyezésre, a saját neurológiai alapjából sugárzó autonóm lökések segítségével. Lényegében időhézag nélkül mozog a helyek között. – Megdörgölte a szemét és sóhajtott.

A segítőkész kétkagylós szólalt meg ismét:

– Az ön melletti lény őszinte, Mr. Fernwright – mutatott állábával Malira. – Miss Yojez, Nurb K’ohl Daq vagyok a Szíriusz háromról. Izgatottan vártuk önöket, mert úgy értettük, ha megérkeznek az Olympia Hotelbe, mi, akik régóta vártunk, végre kezdhetjük. És így látszik. De ráadásul örülök, hogy megismerhető vagyok önöknek, és önök nekem, mert én fogom keresni és megtalálni a korállal bevont tárgyakat, amiket kiemelnek a Mare Nostrumból és magához visznek.

– Én vagyok a mérnök, aki azért felelős, hogy a tárgyakat Mr. Nurb K’ohl Daq kívánságára önhöz szállítsa – szólt közbe egy arachnoidszerűség fényes fekete kitinpáncéllal.

– Nem végeztek eddig semmi előkészítő munkát? – kérdezte Mali.

– Glimmung a szobánkban tartott – felelte a kétkagylós. – Két dolgot csináltunk. Egy. Mind olvastunk dokumentumokat Heldscalláról. Kettő. Monitoron néztük, ahogy egy robot átvizsgálta a katedrálist. Képernyőn már sokszor láttuk Heldscallát. Most végre meg is érinthetjük.

– Szeretnék aludni kicsit – sóhajtott Mali. Fejét Joe vállára hajtotta. – Ébressz fel, ha ott vagyunk.

Az arachnoid azt mondta Joe-nak meg a kétkagylósnak:

– Ez a vállalkozás egy földi mondára emlékeztet, aminek részeit a tanulóévek alatt meg kellett tanulnunk. Mély benyomást tett rám.

– A Faust-témára gondol – magyarázta a kétkagylós. – A fausti ember, aki sosem elégedett, mindig többre törekszik. Glimmung sok tekintetben hasonlít Faustra, sokban meg nem.

Az arachnoid bosszúsan mozgatta antennáit:

– Glimmung mindenben hasonlít Faustra. Legalábbis Goethe Faustjára, ami az én kedvenc verzióm.

Bizarr, gondolta Joe. Egy kitinpáncélos pókszerűség meg egy nagy haslábú vitatkozik Goethe Faustján. Amit én nem is olvastam, pedig az én bolygómról származik, emberi lény terméke.

– A nehézség részben a fordításban rejlik – magyarázta az arachnoid. – Olyan nyelven írták, ami kihalt.

– Németül – jegyezte meg Joe. Ennyit legalább tudott.

– Készítettem egy... – az arachnoid négy manuális hosszabbítójával a nejlonerszényben matatott. – A fene. Minden mindig az aljára süllyed. Na, ez az. – Egy többszörösen összehajtott papírt húzott elő, amit nekiállt óvatosan kihajtogatni. – Elkészítettem a saját fordításomat a mai terrai nyelvre, amit korábban „angol”-nak neveztek. Felolvasom a kulcsjelenetet a második részből, azt a pillanatot, amikor Faust átgondolja, mit is ért el és elégedett-e. Lehet, szabad... vagy hogy mondják. Rendben, Mr. Fernwright?

– Persze – bólintott Joe. A teherautó kátyúkon és köveken döcögött, a benne utazó lények rázkódtak-zötykölődtek. Mali láthatóan elaludt. Igaza volt a verje vezetői képességéről: a teherautó sebesen robogott az éjben.

– „A hegyeket mocsár veszi körül” – olvasta a pók a gondosan megőrzött papírból – „és mindent megmérgez, ami belekerül. Le kell csapolni a förtelmes mocsarat, ez a lehető legnagyobb győzelem. Millióknak nyitok vele utat: nem éppen biztos lét, de szabad. Zöldek a rétek, és táplálóak; emberek és csordák telepedtek az új földön, a gát tövében, ami a bátrak erőfeszítésének eredménye. Itt a paradicsom, a töltés távol tartja az áradást, és ahogy a víz felemészti, mert próbál behatolni, egy csoport majd odasiet és megakadályozza. Igen! Ez a...”

– A fordítás nem idiomatikus – szólt közbe a kétkagylós. – Gramma-tikailag helyes, de egy terrai se beszél így. – A kétkagylós Joe felé intett egyik állábával. – Nem igaz, Mr. Fernwright?

Az állábúnak persze igaza van, gondolta Joe. De...

– Nekem tetszik – mondta.

– És látják, mennyire hasonlít hozzánk meg Glimmunghoz, meg a vállalkozáshoz? – visította elégedetten a pók. – „Itt a paradicsom, a töltés távol tartja az áradást.” Az áradás jelképez mindent, ami megtámadja az épületeket, ahol élőlény szállt meg. A víz, ami Heldscallát fedi: az az áradás sok évszázada győzött, de Glimmung most visszaszorítja. „Egy csoport majd odasiet és megakadályozza”, ezek mi vagyunk. Talán Goethe prekog volt, talán előre látta Heldscalla kiemelését.

A teherautó lassított.

– Megérkeztünk – közölte velük a verje sofőr. Fékezett, s a teherautó zökkenve megállt, mindenkit vadul megrázva. Mali kinyitotta a szemét, körbenézett, pánik terült szét az arcán; egy pillanatig láthatóan nem tudta, hol is van.

– Megérkeztünk – mondta neki Joe, és átölelte. És megkezdődik, tűnődött. Bármi is lesz. Amíg... a halál el nem választ. Bizarr, hogy pont most jut eszébe a házassági eskü szövege. Valahogy azért passzolt. A halál, ha bizonytalan formában is, de a közelben lebegett.

Mereven felállt és felsegítette Malit, aztán a többiekkel együtt lekászálódtak a teherautóról. Az éjszakai levegő a tenger szagával... mélyen belélegezte. Nagyon közel van, gondolta. A tenger. A katedrális. És Glimmung próbálja szétválasztani őket, visszaszorítani a vizet Heldscallából. Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől, vagy hogy is van. És a vizet a szárazföldtől.

– Isten a Genezisben nagyon fausti módon cselekszik – mondta az arachnoidnak.

– Te jó ég – nyögött fel Mali –, teológia az éjszaka közepén. – Megborzongott a nyirkos, hideg levegőben. – Az orromig se látok. A semmi mélyén vagyunk?

Az éjszakai ég előtt Joe egy geodetikus dómot vélt látni. Ott van, mondta magában.

Mostanra a többi teherautó is megérkezett és megállt, s kiáradt belőlük a sokféle létformákból álló tömeg. Mind a maga módján szállt le, volt, aki segített a másiknak is, például a vöröses zselé nemigen boldogult, míg egy ellenséges tekegolyóra emlékeztető tüskés jelenés le nem segítette.

Hatalmas, kivilágított légpárnás jelent meg fölöttük, és komótosan leereszkedett a csoport közepére.

– Hello – mondta –, én szállítom önöket a munkaterületre. Óvatosan szálljanak fel rám, és már mehetünk is. Hello, hello.

Hello neked is, viszonozta az üdvözlést gondolatban Joe, s mind felmentek, felcsúsztak, felevickéltek a járműre.

 

 

A geodetikus dómban egy robotcsapat várt rájuk. Joe hitetlenkedve bámult. Robotok!

– Itt nem illegálisak – tájékoztatta Mali. – Vésd a fejedbe: már nem a Földön vagy.

– De hát Edgar Maham bebizonyította, hogy szintetikus létformák nem jöhetnek létre. „Az élet csak életből születhet, ezért az önprogramozó mechanizmusok szerkesztése...”

– Hát most húszat is látsz.

– Akkor nekünk miért mondták, hogy nem lehet ilyeneket készíteni?

– Mert a Földön már így is túl sok a munkanélküli. A kormány hamis tudományos bizonyítékot fabrikált, amivel igazolta, hogy robotok nem készíthetők. Pedig igen, csak ritkák. A gyártásuk nehéz és drága. Csodálkozom, hogy ennyit látok egyben. Szerintem több nincs is neki. Miattunk hozta ide őket. Hogy... – kereste a szót – imponáljon nekünk.

Az egyik robot egyenesen Joe felé tartott.

– Mr. Fernwright?

– Igen. – Joe körülnézett: folyosók, masszív ajtók, rejtett világítás. Hatékony, terjedelmes, labirintusszerű. És makulátlan. Nyilván nemrég épült... és még nem is lett használva.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – közölte a robot. – A mellkasom közepén valószínűleg a „Willis” nevet látja. Arra programoztak, hogy minden utasításnak engedelmeskedjek, ami ezzel a szóval kezdődik. Például, ha látni szeretné a műhelyét, csak mondja azt, „Willis, vigyél a műhelyembe”, és én boldogan odavezetem, örömet okozva magamnak és remélhetőleg önnek is.

– Willis, van itt lakrész is? Például egy külön szoba Miss Yojeznek? Fáradt, aludnia kell.

– Önt és Miss Yojezt egy háromszobás lakás várja.

– Hogy? – döbbent meg Joe.

– Egy háromszobás...

– Úgy érted, egy igazi lakás? Nem csak egy szoba?

– Egy háromszobás lakás – ismételte Willis robottürelemmel.

– Vigyél oda.

– Azt kell mondania, „Willis, vigyél oda”.

– Willis, vigyél oda.

– Igenis, Mr. Fernwright.

Azzal a robot a lifthez kísérte őket.

 

 

Miután körbenézett a lakásban, Joe lefektette Malit, aki azonnal elaludt. Még az ágy is óriási volt. A lakásban minden szilárd és (visszafogottan) ízléses volt, a lakás pedig maga hatalmas. El sem tudta hinni. Megnézte a konyhát, a nappalit...

És a nappaliban a kávézóasztalon egy korsót talált Heldscallából. Első pillantásra tudta, mivel van dolga. Leült a kanapéra és óvatosan megfogta.

A sötétsárga zománc... még életében nem látott ilyen sárgát: túltett a Delft-kerámiák sárgáján, sőt még a Royal Albert-sárgán is.

– Willis – szólalt meg.

– ’gen.

– ’gen? – nézett rá Joe.

– A Föld történetét óvasgattam, gazdám.

– Van szénpala itt a Plowman planétán?

– Nemtőm, Fernwright gazda. Gondulom, áztat csak a központi számosgép tudja...

– Utasítalak, hogy beszélj normálisan.

– Először mongya, hogy Willis. Különbé’...

– Willis, beszélj normálisan.

– Igen, Mr. Fernwright.

– Willis, el tudsz most vinni a műhelyembe?

– Igen, Mr. Fernwright.

– Helyes. Akkor menjünk.

A robot kinyitott egy súlyos acél- és azbesztajtót, majd félreállt, hogy Joe Fernwright beléphessen az óriási, sötét helyiségbe. Amint átlépte a küszöböt, felgyulladt a mennyezeti világítás.

A helyiség túlsó végében látott egy teljesen felszerelt munkapadot. Három pár távirányítós fogókart. Szórt fényű lámpákat, amiket pedálkonzollal lehetett működtetni. Önfókuszáló nagyítókat, jó ötvencentis átmérőben. Hőtűket mindenféle méretben. A munkapadtól balra ütésvédő kartondobozok, amikről annyit olvasott, de látni sose látott. Odament, fogott egyet és próbaképpen leejtette... lassan lebegett lefelé, s finoman, becsapódás nélkül ért földet.

És a zománc a leforrasztott konténerekben. Minden szín és árnyalat; a konténerek négy sorban az egyik falat teljes egészében elfoglalták. Ezekkel az elé kerülő összes cserép zománcát meg tudja gyógyítani. És ott még valami. Odament és ámuldozva nézte. Egy súlytalankamra, ahol a gravitációt láthatatlan ellenforgás semlegesíti: egy cserépgyógyásznak ez a csúcsszerszám. Nem kell majd a cserép darabjait lerögzíteni, hogy összeolvaszthassa, a súlytalankamrában ott maradnak, ahová teszi őket. Ezzel négyszer annyi cserepet tud meggyógyítani, mint régen, a legtermékenyebb korszakában. Ráadásul a pozicionálás is pontos lesz. Semmi nem csúszik, mozdul vagy billen el gyógyítás közben.

Észrevette a kemencét is, amire esetleg szükség lesz, ha hiányzik egy szilánk, amit pótolnia kell. Így teljessé tud tenni olyan cserepet is, aminek nincs meg minden darabja. A cserépgyógyászatnak ezt az aspektusát általában nem emlegették nyilvánosan, de attól még létezett.

Életében nem látott ilyen tökéletesen felszerelt cserépgyógyászműhelyt.

Pár törött edényt már hoztak is: ütésvédő kartondobozok álltak a munkapad végén. Akár most azonnal kezdhetnék, gondolta. Csak felkattintok pár kapcsolót, és már dolgozom is. Csábító... odament a hőtűkhöz, és felvett egyet. Jól ki van egyensúlyozva, gondolta elismerően. Minőségi termék, a legjobb. Kinyitotta az egyik tele dobozt, és megnézte a cserépdarabokat. Az érdeklődése azonnal feléledt; letette a hőtűt, majd egyenként kivette a darabokat, s élvezettel nézte a zománcok minőségét és mintáját. Egy kövér, alacsony edény. Talán vicces edény. Visszarakta a darabokat a dobozba, és megfordult, hogy odavigye a súlytalan térbe. El akarta kezdeni. Ez az élete. Sose hittem, gondolta, hogy egyszer még dolgozhatom ilyen...

Megtorpant. Legbelül mintha egy állat harapott volna a szívébe. Mohón. És élvezettel.

Egy fekete alak állt vele szemben, akár az élet negatívja. Őt figyelte, és Joe azt hitte, most, hogy feléje fordult, az elmegy. De maradt. Joe várt egy kicsit. A dolog maradt.

– Mi ez? – kérdezte a robotot, aki még mindig a küszöbön várt.

– Először azt kell mondania, „Willis” – emlékeztette a robot. – Úgy kell: „Willis, mi...”

– Willis, mi ez?

– Egy Kalend – felelte a robot.