NATHANIEL HAWTHORNE

A SKARLÁT BETŰ

FORDÍTOTTA

BÁLINT GYÖRGY

A skarlát betű

ELŐSZÓ

A MÁSODIK ANGOL KIADÁSHOZ

E mű szerzőjét rendkívül meglepte, és (legyen szabad őszintén kimondania, ha ugyan nem tetézi ezzel a bűnét) nagyon jól mulattatta is az a példátlan izgalom, melyet A skarlát betű-höz írt bevezetője váltott ki az őt körülvevő tisztes közösségből, mégpedig a hivatali élet rajza következtében. Ez az izgalom akkor sem igen lehetett volna nagyobb, ha szerzőnk története­sen felgyújtja a vámházat, s a legutolsó füstölgő zsarátnokot egy bizonyos tiszteletre méltó személyiség vérében oltja el, aki ellen állítólag különleges rosszindulatot táplál. Mivel a közönség elítélő véleménye igen súlyosan érintené, ha az lenne az érzése, hogy megérdemli, a szerző előbb közölni szeretne valamit. Gondosan átolvasta a bevezető oldalakat, azzal a szándékkal, hogy amit tévesnek ismer fel bennük, azt kiigazítja vagy kihúzza, s amennyire csak erejéből telik, jóváteszi mindazon rémtetteket, amelyekben bűnösnek találták. Úgy látta azonban, hogy a bevezetőt nem jellemzi egyéb, mint igaz és szívből fakadó humor, valamint az, hogy a benne leírt alakokat, illetve a róluk kialakult őszinte benyomásait általában híven sikerült visszaadnia. Hogy ellenséges érzület, személyi vagy politikai rosszindulat vezérelte volna - ezt a szerző a leghatározottabban tagadja. A bevezetőt talán el is lehetne hagyni, s a közönség mit sem vesztene, és a könyv sem látná kárát; mivel azonban már meg van írva, a szerző kijelenti, hogy a lehető legjobb indulattal írta, a legderűsebb szellemben, s amennyire képességeitől telt, a leghívebben tükrözve az igazságot.

Éppen ezért a szerző nem tehet mást, mint hogy egyetlen szónyi változtatás nélkül ismét közzéteszi a bevezetést is.

Salem, 1850. március 30.

A vámház

(BEVEZETÉS A SKARLÁTBETŰ-HÖZ)

Elég furcsa, hogy - bár sose szerettem magamról és ügyeimről beszélni (még intim baráti körben sem) - most már másodízben fogott el a vágy, hogy valami önéletrajzfélét adjak a közönségnek. Először - vagy három-négy évvel ezelőtt - arról meséltem, hogy telt életem egy régi kúria mélységes, nyugalmas csöndjében; az ilyesmire pedig sem az elnéző olvasó, sem a tolakodó író nem találhat mentséget. De tudja isten, hogy miért, mégis akadt egy-két türelmes lélek, aki érdememet túlbecsülve figyelmesen meghallgatott, és most újra karon ragadom az olvasót, hogy elmondjam mindazt, amit három év alatt egy vámhivatalban tapasztaltam. Soha senki sem követte hívebben a híres “P. P. egyházközségi tisztviselő” példáját.

Úgy látszik, az író, amikor leveleit így elhullajtja a szélben, nem azokra számít, akik könyvét félredobják vagy talán elő sem veszik - mert ilyen biztosan sok van -, de arra az egy-kettőre, aki jobban megérti, mint akár iskolatársai vagy életének társai.

Igaz, hogy egyes írók néha nagyon is elvetik a sulykot, és olyan intim részleteket teregetnek ki a nyilvánosság elé, amiket az ember legfeljebb azzal közölhet, aki testben-lélekben tökéle­tesen egy vele. Talán abban bíznak, hogy az ily módon szélnek eresztett nyomtatott betű ráakad okvetlenül lelküknek elvesztett jobbik felére, és így lényüket kiegészíthetik, életüket teljessé tehetik.

Megvallom, szerény véleményem szerint egyáltalában nem dicséretes dolog mindent elbe­szélni, még ha személytelen formában tesszük is. De mivel a gondolat dermedt és béna, amíg a beszélő igazi kapcsolatot nem talál hallgatóival, megbocsátható, ha azt képzeli, hogy egy megértő, együttérző, ha nem is egészen bizalmas jó barát figyel a szavára. Így fölenged az ösztönös tartózkodás, az ember elmond egyet-mást arról, ami körülötte, és arról is, ami benne van, anélkül, hogy legbensőbb énjéről letépné a fátylat. Ilyen értelemben és ilyen határok között, azt hiszem, jogos az önéletrajz is, és nem sértjük vele sem a magunk, sem az olvasó érzéseit.

Ki fog derülni egyébként az is, hogy ez a vámházi elbeszélés megmagyarázza, milyen módon jutott birtokomba az utána következő regény anyagának nagy része, és hitelességét is igazolja. Az ilyenfajta magyarázatot pedig az irodalom mindig jogosnak ismerte el.

Főleg azért keresem tehát a személyes érintkezést az olvasóval, hogy azt lássa bennem, aki valóban vagyok: a történet kiadóját - vagy legalábbis ennél nem sokkal többet. Néhány külön vonással megpróbáltam kiemelni a lényeget, és halvány körvonalakban jellemezni egy olyan életformát, amelyet tudtommal eddig még senki sem írt le. Alkottam egy-két figurát, akiknek a történetben szerepük van, és akik között magam is ott vagyok. De ez talán nem hiba.

Szülővárosom, Salem, fél századdal ezelőtt, a nagy “Derby király” idejében mozgalmas kikötő volt még. De az egykor eleven rakodóparton most korhadozó raktárépületek állnak, és kereskedelemnek jóformán nyoma sincs. Legföljebb egy-egy bárka, teherhajó köt ki néha a kietlen part középső részén, bőröket rakodva. Odább, egy új-skóciai szkúner áll parthoz, vagy a brit gyarmatokról érkezik egy-egy tűzifarakomány. Az elhagyott rakodópart felső végén, amelyet gyakran elönt a dagály, kopott épületek sorakoznak, és tövükben a haszontalan gizgaz hosszú, tunya évek nyomát hirdeti.

Itt, a parttól nem messze, áll egy terjedelmes téglaépület. Ablakai a fönt leírt, nem éppen lélekemelő képre nyílnak, és teteje legmagasabb pontjáról minden áldott délelőtt pontosan három és fél óra hosszat lengedez a köztársaság zászlaja, szélben csakúgy, mint csendes időben. De a tizenhárom sáv függőlegesen áll, nem vízszintesen, ami arra vall, hogy “Uncle Sam” kormányának nem katonai, hanem polgári állomása van ezen a helyen. A homlokzatot fél tucat faoszlop díszíti, fölöttük kiugró terasz, amelyről széles gránitlépcső vezet le az utcára.

A bejárás fölött az amerikai sasnak egy óriási példánya őrködik kiterjesztett szárnyakkal, pajzzsal a mellén, és ha jól emlékszem, egy csomó horgas nyilat és villámot tart karmaiban. Rendszerint nagyon mogorva kedvében van szegény madár, csőrével, szemével, egész dühös magatartásával mintha fenyegetné az ártatlan polgárokat, és azt akarná tudtukra adni, hogy akinek élete kedves, át ne merje lépni a küszöböt. De, úgy látszik, akármilyen barátságtalan, mégse tudja elriasztani az embereket, hiszen ebben a pillanatban is elég sokan gyűlnek a szövetségi sas védőszárnyai alá. Azt remélik nyilván, hogy keble puha és meleg, mint a pehelypárna. De a madár egyáltalában nem gyöngéd természetű, és előbb-utóbb - inkább előbb, mint utóbb - egész biztosan lerázza védenceit, sőt még egy alapos karmolást, csípést vagy nyíldöfést is kapnak tőle útravalóul.

A téglaépület körül - már most nyugodtan megmondhatjuk, hogy a kikötőváros vámházáról van szó - fűcsomó zöldell minden kis repedésben, ami arra vall, hogy mostanában nem sok láb taposta ott a földet. De az évnek bizonyos szakaiban azért megesik, különösen délelőtt, hogy kicsit élénkebb a forgalom. Ilyenkor az öregebb polgárok visszaemlékeznek a régi időre, mert hiszen az Anglia ellen legutóbb viselt háború előtt Salem még önálló kikötő volt. De azóta lehanyatlott, saját kereskedői és hajótulajdonosai is megvetik, nyugodtan nézik, hogy rakodó­partja omladozik, és vállalkozásaikkal a bostoni és New York-i kereskedelmi forgalmat dagasztják fölösleges és haszontalan módon.

De néha, egy-egy ilyen forgalmas délelőttön három-négy hajó is érkezik egyszerre Afrikából, Dél-Amerikából, vagy pedig éppen indulóban vannak arrafelé. Ilyenkor sűrűbben kopognak a lépések a gránitkockákon.

Itt üdvözölhetjük, várakozó feleségét megelőzve, a most befutó hajó kapitányát, tengeri széltől pirosra mart arcával, hóna alatt a bádogdobozzal, amely hajója okmányait őrzi. És itt van a hajó gazdája is, derűs vagy komor ábrázattal, aszerint, hogy a hajó útja eredményes volt-e. Ha üzleti tervei sikerültek, hamarosan arany vándorol a zsebébe, ellenkező esetben viszont egy sereg gond és baj szakad rá, amit senki le nem vesz róla. És itt láthatjuk a tejfölösszájú kis gyakornokot, a palántát, amelyből egyszer deres szakállú, gondbarázdás öreg kereskedő lesz; ő is megízlelte már az üzlet és kockázat ízét, mint farkaskölyök a vért. A maga szakállára spekulál a gazdája hajóján, ahelyett, hogy papírcsónakokat eregetne a malompatakban. És vannak más jellemző alakjai a képnek: az induló hajóra elszegődött matróz, aki irataiért jött, vagy az éppen imént érkezett, aki sápadtan támolyog be, hogy a kórházba kérjen beutalást. Nem szabad megfeledkeznünk a rozsdás kis szkúnerek kapitányairól sem, akik az angol gyarmatokról tűzifát hoznak, nyers képű, otromba fickók ezek, nem olyan mosolygósak, mint a jenkik, de a hanyatló üzleti forgalomnak elég fontos alakjai.

Gyűjtsük össze ezt a sok különböző figurát, melyek néha valóban így összeverődnek, és hogy e csoport még változatosabb legyen, keverjünk közéjük még egy-kettőt. Íme a salemi vámház eleven, mozgalmas képe.

De legtöbbször, ha felmegyünk a lépcsőn, akár nyáron, akár zimankós télidőben, a szobákban csak egy sereg tiszteletre méltó öregurat találunk. Régimódi, magas támlás székeken ülnek sorban a fal mellett, többnyire bóbiskolva, de néha az is megesik, hogy szólnak egymáshoz. Hangjuk inkább hortyogás, mint beszéd, hiányzik belőle minden erő. Általában az a lankadtság van bennük, ami a szegényházak lakóit jellemzi és minden olyan embert, aki támogatásból vagy jótékonyságból, vagy mások munkájából él, szóval, nem saját független erőfeszítésével szerzi kenyerét. Ott ülnek a tisztes öregurak, mint egykor Máté, a vámszedő, de aligha fogják jelenlegi hivatásukat valaha is az apostolival fölváltani. Ők a vámház tisztviselői.

Ha a főbejáraton lépünk be, bal kéz felől egy körülbelül tizenöt láb széles és ugyanolyan hosszú, elég magas helyiséget találunk, amelynek két ívelt ablaka az elhagyott rakodópartra néz, a harmadik pedig egy szűk sikátorra és azon túl a Derby utca egy darabjára. Akármelyiken nézünk is ki, mindenütt szatócsüzleteket, pálinkaméréseket, hajófelszerelési boltokat látunk, és ajtóik előtt pletykáló, röhögő öreg tengeri medvék csoportjait, a kikötővárosok ismert alakjait.

A helyiség maga csupa pókháló, falairól lemállott a festék, és padlóján valami szürke homok, ami másutt már régen nem divat. Általában meglátszik az egész rendetlen helyiségen, hogy asszonyféle ritkán teszi be a lábát ebbe a szentélybe seprűvel, törlőronggyal és más efféle bűvös szerszámmal. Ami a berendezést illeti, van itt egy kályha, hatalmas kéménycsővel, egy fenyőfa asztal, mellette háromlábú, magas szék, és azonkívül még vagy két-három rozzant, sánta ülőalkalmatosság, sőt könyvszekrény is - ezt ki ne felejtsük -, polcain néhány sor vaskos törvénykönyv és a vámtarifák egy testes kötete. Egy vékony cső nyúlik a mennyezeten át a felső szobába, ez a szóbeli érintkezés eszköze az épület különböző helyiségei között.

Hat hónappal ezelőtt még egy ismerőst találtál volna itt, kedves olvasó. Ugyanazt az egyént, akit a régi kúria kellemes dolgozóhelyiségében láttál, ahová olyan kedvesen szűrődött be a nap a fűzfák lombján át. Itt föl és alá járkált a szoba egyik sarkától a másikig, vagy a hosszú lábú széken ülve az asztalra könyökölt és a reggeli újságot olvasgatta. De most hiába keresed a demokrata felügyelő urat. A reform szele kiseperte hivatalából, méltóbb utóda viseli tisztét, és vágja zsebre fizetését.

Ez az öreg város - az én szülővárosom. Bár sok időt töltöttem távol tőle gyermekkoromban és később is, nagyon a szívemhez nőtt. Ha otthon tartózkodtam, sohasem éreztem ennek az érzésnek az erejét. Különben is, ami a város külső képét illeti, lapos, unalmas környékét, dísztelen faházait, amelyek között alig akad egy-két szemrevaló, szabálytalanságát, ami se nem festői, se nem érdekes, hanem egyszerűen csúnya, a hosszú, gyér forgalmú utcát végig az egész félszigeten, az Akasztófa-dombtól és New-Guineától a szegényházig, igazán éppen annyi joggal mondhatná az ember, hogy egy összedöntött sakktáblához fűzik érzelmes kapcsolatok.

És mégis, bár sokkal boldogabb voltam másutt, azt kell mondanom - sok kifejezést nem találok érzésemre -, szeretem ezt az öreg várost, talán mert családom olyan mély gyökereket vert a földjében. Hiszen hovatovább két és egynegyed évszázada lesz már, hogy brit ősöm, aki elsőnek vándorolt ki a családból, amelynek nevét viselem, megjelent itt, az őserdőkkel övezett telepen. A telep azóta várossá nőtt. A brit kivándorló utódai azóta itt születtek, és itt haltak meg, poraikat a föld porába keverve. Így azután az én porhüvelyem, melyben egyelőre az utcákat rovom, jórészt szintén ebből az anyagból való. Éppen azért a ragaszkodás, amiről be­széltem, tulajdonképpen nem is más, mint a pornak a porhoz való tisztán érzéki ragaszkodása. Honfitársaim közül kevesen ismerik ezt az érzést, és talán nem is kívánatos, hogy meg­ismerjék, hiszen a fajta szempontjából sokkal hasznosabb a gyakori áttelepítés.

De azért ennek az érzésnek is van némi erkölcsi alapja. Ősapám alakja, akit a családi hagyomány bizonyos komor, ködös méltósággal övezett, mindig bennem élt, amióta eszemet tudom. Most is sokszor kísért. Ilyenkor valami honvágyfélét érzek a régi város után, pedig mai formájában igazán nem túlságosan vonzó számomra.

Nyilván inkább ükapám atyja nevében tartok számot az ittlakásra. Mert itt van a sírja, mert itt lépkedett kétszáz esztendővel ezelőtt szakállasan, fekete kabátjában, tornyos kalapjában a még járatlan utcákon, mert az elsők között jött ide a bibliával és egy szál karddal, és egyaránt megállta a helyét békében és háborúban. Azért van jogom itt lenni nekem is. A magam nevében sokkal kevésbé követelhetném ezt. Ki ismeri az én nevemet, az én arcvonásaimat? Ő katona volt és törvényhozó, bíró, az egyház egyik oszlopa. Megvolt benne a régi puritánok minden jó és rossz vonása. Elkeseredett inkvizítor lehetett, ezt a kvékerek is bizonyítják, akik történetükben megemlékeznek róla és egy kegyetlen ítéletéről, amit egy hittestvérük, egy asszony ellen hozott. Sajnos ennek az ítéletnek az emléke valószínűleg tovább fog élni, mint jó cselekedeteié, pedig az is akadt elég.

Fia örökölte büntető szellemét, és nagy érdemeket szerzett a boszorkányok üldözésében. Vérük letörölhetetlen nyomot hagyott rajta. Azt hiszem, a Charter Street-i temetőben nyugvó csontjain is ott van még a vérnyom, ha el nem porladtak.

Nem tudom, őseim megbánták-e kegyetlenségüket, és bocsánatot kértek-e az Úristentől. Nem tudom, a túlvilágon is nyögnek-e a rémségek súlya alatt, amiket elkövettek. De egy bizonyos: én, az író, aki őket ezen a földön képviselem, íme magamra vállalom bűneiket, és kérem a Teremtőt, oldja fel az átkot, amire esetleg rászolgáltak; mert úgy hallottam, hogy átok érte őket, és a kudarcok meg a bajok sorozata, amely hosszú évek óta családunkra nehezedik, mintha igazolnák ezt az állítást.

Igaz ugyan, hogy szigorú, sötét szemöldökű, puritán őseim éppen elég bűnhődésnek tekin­tenék már azt is, hogy ennyi esztendő után a család mohos, ősi fája ilyen silány gallyat hozott. Mert mi vagyok én? Közönséges naplopó az ő szemükben. A célok, amelyekért lelkesedem, szerintük biztosan alacsonyrendűek. Sikereim (ha ugyan ilyenekről beszélhetek, legszűkebb családi körömön kívül) az ő szemükben értéktelenek, ha ugyan nem egyenesen szégyen­le­tesek.

- Ki ez az ember? - mormogja egyik ősapám szürke árnya a másiknak. - Meséskönyveket ír, hát ez is foglalkozás? Ez is Isten dicsőségét és az emberiség üdvét szolgálná? Lehetséges ez? Hiszen akkor már elmehetne akár vándormuzsikusnak is a züllött fickó. - Igen, ilyenféle üdvözleteket küldözgetnek felém évszázadok szakadékán át apáim és dédapáim. De hiába gúnyolnak, hiába kicsinyelnek, lényüknek sok erős vonása mélységesen belém vésődött.

Mióta ez a két komoly, erélyes férfiú a város gyermekkorában itt letelepedett, családunk szakadatlanul itt él. Mindig köztiszteletben állott, és amennyire tudom, egyetlen méltatlan tagja sem volt. Bár azt is meg kell vallanom, hogy a két első nemzedéket leszámítva, semmi számottevőt nem alkottak, és nem is igen szerepeltek a közéletben. Fokozatosan eltűntek az emberek szeme elől, mint a régi házak, amelyeket ereszükig betemetnek néha az idők folyamán fölhalmozódott új földrétegek.

Körülbelül száz év óta a tengert járják, apáról fiúra öröklődik a hivatás. Minden nemzedéknek megvan a maga ősz hajóskapitánya, aki megtér a családi tűzhely mellé, és a helyét az árboc tövében átadja a tizennégy éves fiúnak, hogy most már az állja a sós tajtékot és szelet, amely apái és nagyapái arcát marta. A fiú fokról fokra emelkedve tölti viharos férfikorát a tengeren, és világbolygásából végre hazatér, hogy otthon haljon meg, és porait szülőföldje porával egyesítse.

Ha egy család ilyen hosszú ideig él ugyanazon a helyen, minden tagja ott születik, és ott tér vissza a földbe, érthető módon rokoni kapcsolat támad az ember és a hely között, egészen függetlenül a hely szépségétől és egyéb érzelmi körülményektől. Nem szeretet ez, hanem ösztön. Az új lakos, aki idegenből jövet itt letelepszik, vagy akinek csak apja vagy nagyapja vándorolt ide, nem is igazi salemi. Lehet, hogy ő is szereti a várost, de fogalma sincs arról, milyen piócaszerűen tapad hozzá az ősi telepes, akinek elődei már a harmadik évszázada vertek itt gyökeret.

És ha örömtelen is számára ez a hely, ha unja is az ódon faházakat, a port és sarat, a környék és az élet egyformaságát, a hideg keleti szelet és a még fagyosabb társadalmi légkört, ha rengeteg valódi és képzelt hibát lát is - hiába, érzésén ez mit sem változtat. A varázs éppen olyan leküzdhetetlen, mintha szülővárosa maga lenne a földi paradicsom.

Így voltam én is. Úgy éreztem, végzetem kívánja, hogy Salemben éljek. Hogy az arc- és jellemvonások, amelyeket a régi városban mindenki ismer hosszú évtizedek óta (mert hiszen valahányszor a családnak egyik képviselője sírba szállt, a másik már komoly lépteivel ott járkált a főutcán), most se vesszenek ki, amíg én itt időzöm.

De éppen ez az érzés mutatja, hogy e betegessé vált ragaszkodásnak végét kell szakítani. Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre. Az én gyermekeim másutt születtek, és amennyire sorsukat módomban lesz irányítani, gyökereiket nem a régi földbe fogják ereszteni.

Ez a furcsa, tehetetlen, örömtelen ragaszkodás vezetett a régi kúria derűs csendjéből a téglaházba is, hogy Uncle Sam nevében ott hivatalt vállaljak. Mert nyugodtan mehettem volna máshová is. De mintha így lett volna megírva a sors könyvében.

Nem egyszer, nem is kétszer hagytam itt szülővárosomat, mindig abban a tudatban, hogy örökre otthagyom. És visszakerültem, mint a hamis krajcár vagy mintha Salem a világegyetem középpontja lenne az én számomra. Egy szép reggelen tehát fölsétáltam a gránitlépcsőkön, zsebemben az elnök kinevezésével, hogy bemutatkozzam a derék úriemberek testületének, akik felelősségteljes állásomban, mint a vámház fő végrehajtó közegét, támogatni fognak.

Nem hiszem, hogy akad egyetlen polgári vagy katonai képviselője az Egyesült Államoknak, aki ilyen veterán hivatalnoki karral dicsekedhetett. Ahogy végignéztem rajtuk, azonnal tisztában voltam vele, hol található a város Legöregebb Lakosa.

A salemi vámszedő függetlenségét körülbelül húsz éven át sikerült a politikai áramlatok hullámzásától megóvni, amely az Unióban a hivatalnokok helyzetét általában olyan bizonytalanná teszi. Mint Új-Angliának egyik legjobb katonája állt kiváló érdemeinek szilárd talapzatán, és miután megnyerte az egymásra következő kormányok bölcs jóindulatát, alantasai is biztonságban megúszták a veszedelmeket és ijedségeket.

Miller tábornok úr mélységesen konzervatív volt; olyan ember, akinek jóságos lelkét a szokás hatalma irányítja. Rendületlenül ragaszkodott minden ismerős archoz, és a legkisebb változás­tól is idegenkedett, még ha az lényeges javulást jelentett volna is. Éppen ezért, amikor hiva­talomat átvettem, alig találtam ott mást, mint öregembert. Nagy részük kivénült hajós­kapitány volt. Eleget hányódtak a tengeren és az élet kemény viharában, most már végleg vissza­vonul­tak ebbe a nyugalmas kis zugba, ahol igazán nem zavarta őket semmi, legfeljebb az elnök­válasz­tás szabályos időközönként visszatérő rémségei, és ahol valamennyien új egzisztenciát találtak.

Nem tudom, miféle talizmánnal tartották távol a halált, mert amennyire láttam, a kor éppúgy kikezdte őket, mint más közönséges halandót. Volt kettő vagy három, akit a köszvény vagy reuma ágyhoz szögezett, és az év legnagyobb részében eszükbe se jutott jelenlétükkel meg­tisztelni a hivatalt. Csak amikor a rideg tél után szépen sütött már a májusi vagy júniusi nap, akkor totyogtak elő meleg szobáikból, hogy utánanézzenek úgynevezett kötelességüknek is. Csak amennyire éppen jólesett. Aztán visszabújtak megint az ágyba.

Megvallom, az én lelkemen szárad, hogy a derék veteránok közül néhányan rövidebb ideig szolgálták a Köztársaságot, mint ahogy szándékuk lett volna. Így az én közbenjárásommal hamarabb térhettek pihenőre a kimerítő munka után, és mintha csakugyan kizárólag hazájuk­ért éltek volna addig, alighogy munkálkodásukat beszüntették, visszavonultak egy jobb világba. Titokban azzal vigasztalódom, hogy ilyenformán elég idejük maradt megbánni a sok bűnös és tisztességtelen lépést, amit minden vámszedő elkövet föltétlenül. Bizony a vám­házaknak sem első, sem hátsó kijárata nem nyílik a Paradicsom felé vezető útra.

Kartársaim legnagyobb része republikánus volt, és bizony örülhettek, hogy az új felügyelő nem aktív politikus. Elvben hűséges demokrata voltam ugyan, de hivatalomat sose rendeltem alá politikai szempontjaimnak. Mert ha másként van - ha aktív politikus kerül erre a befolyásos helyre, és ki akarja túrni onnan az öreg republikánus igazgatót, aki már amúgy is megrokkant, és régen nem maga intézte a dolgokat, igazán könnyű dolga lett volna. Az egész tisztes veterántestület egy hónapon belül kiűzetett volna a vámházi Paradicsomból, a pusztító angyal megjelenése után.

Ha meggyőződéses politikus vagyok, egyszerűen kötelességemnek tekintem a hóhér bárdja alá juttatni egytől egyig az ősz fejeket. Sőt rögtön láttam, hogy tartanak is valami efféle kelle­metlenségtől a jó lelkek. Kínos volt, de egyben mulatságos is, milyen rémült arccal fogadtak. A félszázados vihar tépázta, barázdás ábrázatok szinte hamuszürkére váltak, amikor ártatlan személyem ott megjelent. Egyik-másiknak még a hangja is remegett, pedig valamikor szó­csövön át ordította a parancsokat olyan keményen, hogy még a szelek is lecsillapodtak ijedtükben.

Jól tudták a kitűnő öregek, hogy a szabályok értelmében és munkaképtelenségük miatt régen át kellett volna engedni helyüket fiatalabb és politikailag megbízhatóbb elemeknek, akik hasznosabban szolgálják hazájukat. Én is tudtam ezt, de sose vitt rá a lelkem, hogy a szabályokat végrehajtsam.

Hivatali lelkiismeretemnek talán nem válik éppen dicsőségére, de bizony főnökségem alatt tovább is nyugodtan totyogtak föl-le a partokon meg a vámház öreg lépcsőin. Idejük nagy részét bóbiskolva töltötték, ki-ki a maga megszokott szögletében, székét a falnak támasztva, aztán hébe-hóba - legfeljebb kétszer egy délelőtt folyamán - felébredtek, hogy valami régi hajóstörténetet meséljenek el ezeregyedszer, vagy holmi ódon adomát, ami azóta szállóigévé lett közöttük.

De azt hiszem, hamar rájöttek, hogy az új felügyelő nem túlságosan veszedelmes. Abban a boldog tudatban, hogy hasznos munkát végeznek (ha nem is annyira a köz, mint inkább a saját zsebük szempontjából), nyugodtan folytatták addigi működésüket, szigorúan megtartva persze a legapróbb formaságokat is. Szemüvegüket feltéve alaposan végigvizsgálták a hajóknak minden zegét-zugát. És micsoda galibát csaptak a legapróbb szabálytalanság miatt! Viszont néha bámulatra méltó ügyetlenséggel tudták észre nem venni a komoly visszaéléseket. Ha megtörtént például, hogy egy hajórakomány értékes portékát csempésztek a partra, úgyszólván pápaszemes orruk előtt, egy órával később megfeszített éberséggel és alapossággal siettek lelakatolni, még egyszer lelakatolni, lepecsételni és leragasztani a bűnös hajó minden nyílását. És ilyenkor eszükbe se jutott, hogy talán szemrehányás illetné meg őket a hanyagságért, sőt ellenkezőleg, mintha dicséretre számítottak volna az óvatosságért és gondosságért, amit a baleset után kifejtettek, amikor már annak senki hasznát nem látta.

Megvan az a balga szokásom, hogy általában szeretem az embereket, hacsak nem túlságosan kellemetlenek. Ami jó van a jellemükben - ha egyáltalában van valami jó -, azt hamarabb meglátom és ennek alapján alkotok képet róluk. Derék vámházi tisztviselőim bizonyos jó tulajdonságokkal föltétlenül rendelkeztek, és miután az érintkezésünk inkább apai és baráti volt, nem csoda, ha gyorsan összebarátkoztam velük és megszerettem őket.

Szívesen elhallgattam egy-egy nyári délelőtt, amikor a hőség úgyszólván minden élőlényt megolvasztott, de az ő kiszáradt testüknek éppen csak jólesett a kellemes meleg, mondom, szívesen elhallgattam motyogásukat a folyosókon, ahogy diskurálgattak a fal mellett sorban ülve. Mintha évszázadok óta befagyott adomák olvadtak volna fel, hogy kibuggyanjanak szájukból a nevetéssel együtt.

Külsőleg az öregember és a gyerek jókedve nagyon hasonlatos. Sem az észnek, sem valami különösebb humorérzéknek nincs köze hozzá. Csak a felületen látszik valami kis fénysugár, és éppen úgy felragyogtatja a friss zöld gallyat, mint a szürke, mohos törzset. De az egyik esetben igazi napfény ragyog, a másikban csak korhadt fahasábok foszforeszkálnak.

Rút igazságtalanság lenne, ha derék öreg barátaimat csak így rokkantságukban mutatnám be az olvasónak. Először is nem voltak mind egyformán öregek. Akadt köztük erőteljes, ügyes és energikus munkatársam is, aki messze fölötte állt annak az áporodott, alárendelt helynek, ahová rossz csillaga vezette. Igazán mondhatom, az ezüstös fürtök sokszor igen jó, okos koponyát fedtek. De mivel a testület nagy része mégiscsak veteránokból állott, nem követek el talán hibát, ha így jellemzem őket. Bizony a legtöbbjük unalmas öregember volt már, aki élete érdekes tapasztalataiból alig őrzött meg valamit. Mintha szélnek eresztette volna a gyakorlati tudás arany magvait, amelyeket oly örömmel aratott le valamikor és a pelyvát gondosan megtartotta volna magának. Sokkal nagyobb érdeklődéssel meséltek aznapi vagy tegnapi reggelijükről, holnapi ebédjükről, mint a negyven-ötven év előtti hajótörésről, amit átéltek, és a világ ezernyi csodájáról, amit ifjúkorukban láttak.

A vámház atyja (a legöregebb nemcsak ebben a testületben, de az Egyesült Államok egész tiszteletre méltó vámszedői karában is, ezt nyugodtan állíthatom) egy inspektor volt, egy örök érvényű inspektor. Bátran nevezhetném a vámrendszer törvényes gyermekének, első sarjának, sőt bíborban született vámos-trónörökösnek is, mivel apja ezredes volt a forradalomban, és valamikor a vámház élén állt. Ő alapította fia számára ezt az állást, valamikor a ködös idők­ben. A legöregebb emberek se emlékeztek arra az időre, amikor az inspektor még nem volt ott.

Mikor én megismertem, úgy nyolcvanéves lehetett, de kétségtelenül a legcsodálatosabb pél­dá­nya az örökifjúnak, akit valaha láttam. Arca pirospozsgás, délceg alakján még szépen meg­feszült a fényes gombos, kék kabát, ruganyosan lépkedett, és csak úgy sugárzott róla az egészség. Fiatalnak nem mondhatta volna az ember, az igaz, de Természet anyánknak igazi mesterfogása volt, az évek nem tudták kikezdeni. Hangja, nevetése örökké ott visszhangzott a vámház ódon folyosóin, és nyoma sem volt benne a remegésnek vagy hápogásnak, ami az öreg ember hangját jellemzi. Sőt ellenkezőleg, büszkén tört elő a tüdejéből, mint a kakas kukorékolása vagy a kürt diadalmas hangja.

Ha csak mint állatpéldányt szemléljük (mást bajosan láthatunk benne), határozottan dísz­példány volt, tökéletesen ép és egészséges, és úgyszólván minden élvezetre képes még, ami fontos volt neki. Itt a hivatalban gondtalan biztonságot és rendes jövedelmet élvezett, eltávolítás veszedelmétől nemigen kellett tartania, és részben talán ez is könnyítette számára az idő múlását. De csodálatos épségének mélyebb, erősebb okai éppen állati lényének tökéletességében rejlettek. Szellemi képességekből igen szerény adagot kapott, erkölcsi és érzelmi zavaró mozzanatoknak pedig jóformán nyoma sem volt benne. Éppen csak annyi, hogy ne kelljen négy lábon járnia az öregúrnak.

Súlyos gondolatok, mély érzések, érzékenységek nem bántották. Egyáltalában nem volt benne más, mint a legáltalánosabb ösztönök. Ezek pedig derűs temperamentumával együtt, ami a tökéletes testi jóléttel mindig együtt jár, nagyszerűen eligazították, teljesen pótolták nála a szívet.

Három asszonyt temetett el, és húsz gyermeke is majdnem mind a föld alatt porladt. Egyik kicsi gyerekkorában halt meg, a másik később, érettebb korban. Az ember azt hinné, ennyi csapás a legderűsebb lelket is megzavarja, sötét színekkel vonja be. De a mi öregünknél erről szó sem volt. Néha felsóhajtott, és ezzel mintha lerázta volna minden szomorú emlék súlyát magáról. A következő pillanatban már megint tréfált, akár egy gondtalan kisgyerek. Az igazgató titkára tizenkilenc éves létére jóval öregebb és komolyabb ember volt.

Soha életemben még ember nem érdekelt annyira, mint ez a különös öreg, akivel itt meg­ismer­kedtem. Valóban elég ritka tünemény volt. Egy bizonyos szempontból úgyszólván tökéletes, más tekintetben üres, semmitmondó, tökéletesen értelmetlen senki. Megállapítottam róla, hogy nincs se szíve, se lelke, se agyveleje, semmije sincs az ösztönein kívül, és a természet mégis olyan ügyesen alkotta meg ebből a kevés anyagból a jellemét, hogy az ember sosem érezte a tökéletlenségét, sőt ellenkezőleg, teljesen kielégítette, amit benne talált.

Nehezen tudtam ugyan elképzelni, mi lesz belőle a túlvilágon, hiszen annyira földi, annyira pusztán csak érzéki lény volt, de el kellett ismernem, hogy ha utolsó leheletével csakugyan megsemmisül is, ezt a földi létét nem szűkkeblűen mérték. Erkölcsi felelősségről semmivel se tudott többet, mint az erdők vadjai. De élvezeti lehetősége több volt, mint azoknak, és az öregség komor ködét éppen úgy nem ismerte, mint azok.

Egy tekintetben meg éppenséggel határozott előnyben volt a négylábú testvérei fölött: vissza tudott emlékezni a finom ebédekre, amelyek életében annyi gyönyörűséget okoztak neki, és ha egy jól sikerült rostélyosról mesélt, előadása oly ínycsiklandozó volt, mint a saláta vagy az osztriga. Nem voltak magasabb rendű szellemi képességei, tehát nem is volt kár, hogy minden energiáját és tehetségét a gyomra örömeinek szentelte. Milyen örömmel hallgattam, ha rajong­va beszélt néha egy halról, szárnyasról vagy húsról. Milyen nagyszerűen el tudta magyarázni az elkészítés módjait. Ha még olyan régen volt is a lakoma, ő úgy tudott beszélni az egyes fogásokról, hogy szinte orrunkban éreztük a malacpecsenye vagy pulykasült szagát. Hatvan-hetven éves ízeket őrzött az ínyén, és ezek éppen olyan frissek maradtak, mint az ürücomb, amit aznap reggel fogyasztott el. Akárhányszor megnyalogatta a száját szemem láttára, olyan ebédek emlékére, melyeknek egyéb résztvevői azóta egytől egyig a férgeknek szolgáltak már eledelül.

Mintha a régi lakomák kísértetei lengtek volna körülötte állandóan. De nem szemrehányóan, sőt ellenkezőleg: hálából az egykori elismerésért, az örömöknek ezzel a végtelenbe nyúló sorával akarták kárpótolni. Csodálatos volt az élvezésnek ez a nagyon is érzéki és egyben álomszerű módja. Pontosan emlékezett egy marhaszegyre, borjúcombra, malacbordára, egy bizonyos csirkére vagy különösen ízletes pulykára, amit valamikor az idősebbik Adams elnök idejében látott az asztalán. Viszont mindaz, amit az emberiség azóta átélt, sőt a saját egyéni pályafutásának bajai és örömei úgy múltak el fölötte, mint a futó esti szellő. De volt egy tragikus eseménye a jó öreg életének, egy bizonyos libával kapcsolatban, amely húsz vagy negyven évvel ezelőtt élt a földön. Életében nagyon sokat ígérőnek látszott, de a tálon annyira szívósnak bizonyult, hogy a kés nem fogta földi maradványait, és fejszével, fűrésszel kellett nekilátni. Amennyire megítélhettem, ez volt a legnagyobb szomorúság, ami valaha érte.

Azt hiszem, ideje abbahagyni ezt a jellemzést, bár őszintén szólva, szívesen folytatnám akár­meddig. Mert soha életemben nem találkoztam még emberrel, aki annyira tökéletes volt éppen vámházi tisztviselőnek. A legtöbbnél erkölcsi károkat okoz ez a foglalkozás; hogy miért, miért nem, arra most nem szeretnék kitérni. De a mi örökös inspektorunk ezt az érzést nem ismerte. Nyugodtan folytatta volna hivatalát az idők végéig, és azt hiszem, mindennap éppen olyan jó étvággyal ült volna asztalhoz.

És van még egy arckép, amely nélkül ez a vámházi galéria egészen hiányos lenne. De sajnos, csak nagy vonalakban rajzolhatom meg, mert aránylag kevés alkalom nyílt megfigyelésére. Derék öreg tábornokunkra, a vámigazgatóra gondolok, aki ragyogó katonai pályafutása után előbb egy vadnyugati vidék kormányzója volt, majd ide került vagy húsz évvel énelőttem, hogy változatos, gazdag élete alkonyát itt várja be.

Már amikor én ide kerültem, legalább hetvenéves lehetett. Nehezen bírta a kor görnyesztő sú­lyát, amelyet emlékeinek harci zenéje sem tudott csökkenteni. Valamikor legelöl járt a sorban, de most bizony lassan szedegette a lábát. A vámház gránitlépcsőjén csak a szolgára támasz­kod­va tudott felvánszorogni üggyel-bajjal, vagy úgy, hogy teljes súlyával a vaskorlátra nehe­ze­dett. Aztán külön erőfeszítésébe került végigmenni a szobán, és elfoglalni szokott helyét a kályha mellett. Mert ott üldögélt mindig. Bizonytalan, de derűs tekintettel nézegette a jövő-menő alakokat. Körülötte papiros zörgött, üzleti ügyeket tárgyaltak, feleket eskettek, de mindez alig hatott érzékeire, mélyebb tudomást meg éppenséggel nem vett róla. Arca szelíd és nyájas volt, amikor így pihent. És ha véletlenül utasításért fordultak hozzá, arcvonásain bizonyos udvarias érdeklődés csillant meg; ez is arra vallott, hogy szellemének lámpása nem aludt még ki, csak a külső ernyő fogja fel a sugarakat.

Mennél mélyebben hatolt az ember a lelkébe, annál épebbnek tapasztalta. Ha se beszélnie, se figyelnie nem kellett (mert mind a két művelet láthatólag erőfeszítésébe került már), néhány perc alatt arcára megint az előbbi derűs nyugalom ült ki. Nem volt fájdalmas látvány: tekintete bizonytalan volt ugyan, de csöppet sem bárgyú, mint az aggastyánoké gyakran. Erős és szilárd alkata még mindig nem dőlt egészen romba.

De a jellemét megrajzolni annak alapján, ami megmaradt belőle, elég nehéz munka lenne. Mintha az ember képzeletben fel akarná építeni Ticonderoga régi erődjét, amelynek csak düledező romjait látja. Egyes helyeken talán épen megmaradt még a fal, másutt viszont szakadék tátong, vagy egészen benőtte a gizgaz, hiszen a béke hosszú évei alatt senki feléje se nézett.

De mivel nagy szeretettel figyeltem az egykor hős katonát (sokat nem érintkeztünk, igaz, de minden két- és négylábú lény, aki közelébe került, okvetlenül megszerette), talán sikerül mégis arcképe lényeges vonásait helyesen eltalálnom.

Amikor közelebbről megismertem, mindjárt felfedeztem nemes, hősi tulajdonságait, és biz­tos­ra vettem, hogy nem véletlenül, de joggal dicsőítették annak idején. Azt hiszem, sose lehetett nyugtalanul aktív ember, mindig szüksége volt egy lökésre, ami mozgásba hozza, de ha egyszer nekiindult, és volt komoly célja, amire törekedett, egész biztosan szembeszállt minden akadállyal, csüggedetlenül. Az egykori tűz, mely még nem aludt ki benne egészen, sohasem volt hirtelen lobbanó szalmaláng, hanem valami mély, állandó vörösizzás lehetett, olyan, mint a hevített vasé. Még most is, amikor már csak romja volt régi magának, komoly, biztos nyugalom és becsületesség ült az arcán, ha így üldögélt, csöndesen.

Könnyen el tudtam volna képzelni, hogy ha erősebb hatás éri, mondjuk egy trombitaszó, amely elég hangos, és felriasztja szunnyadó, de még nem egészen kihalt érzékeit, egyszerre lerázza magáról minden rokkantságát, mint egy kórházi köpenyt, bot helyett kardot ragad, és katona lesz megint.

Azt is biztosra vettem, hogy ha elkövetkeznék ez a kritikus pillanat, nyugalmából nem lendítené ki. De az ilyen lehetőség persze csak az én képzeletemben élt, és nem is lett volna kívánatos a világért sem. Rendületlen kitartás és erő ült a vonásain (ebben is a fent említett Ticonderoga erődre emlékeztetett), ami valamikor talán konokság lehetett, és törhetetlen becsületesség. Olyan volt az egész ember, mintha súlyos tömör anyagból gyúrták volna, ami kemény és formálhatatlan, akár egy hatalmas tömb vasérc. De amellett éreztem, hogy legbelül jó ember, még ha szuronyrohamot vezetett is Chippewánál vagy Fort Erie-nél, még ha saját kezével gyilkolta is az embereket - mert biztosan úgy hullottak előtte, mint a fű a kasza alatt, amikor lelkesen rohamra indult -, hiszen éppoly őszinte érzések vezérelték, mint a kor bármely emberbarátját. De egy pillangó szárnyáról nem tudta volna letörölni a hímport, mert kegyetlenségnek nyoma sem volt a szívében. Igazán mondom, sose találkoztam még emberrel, akinek ösztönös jóságára olyan nyugodtan rábíztam volna magamat.

De sajnos, amikor én találkoztam vele, igen sok jellemvonása már elhomályosult vagy egé­szen eltűnt, talán éppen azok, amelyek a képmás hasonlóságát teszik. Hiszen a legmulan­dób­bak éppen azok a jellemvonások, amelyek egy emberi lélek szépségét megadják. A természet az emberromot nem ruházza fel új szépséggel, mint ahogy a ledőlt falakat repkénnyel és virággal díszíti. De az öreg tábornok még ebben a tekintetben is érdekes alak volt, a szépségnek és a lelki bájnak egy-egy vonása sokszor megcsillant rajta. Megesik, hogy a tompa dermedtségen áthatol néha egy örömsugár, és felragyog az arcunkon. Ez a törődött aggastyán úgy tudott örülni a virágok szépségének és illatának, mint valami fiatal leányka. Csak gyerekekben vagy serdülő fiúkban láttam még annyi ösztönös bájt, mint benne. Férfiban soha. Pedig azt mondják, a katona csak a véres babért szereti, amit homlokán visel.

Ott üldögélt, mondom, a kályha mellett a jó öreg tábornok, míg a felügyelő pár lépésnyire állt tőle, és figyelmesen vizsgálta félig álmodó arcát. Beszélgetésbe ritkán elegyedtek, ez meglehetős fárasztó munka volt mindkettőjüknek. Ilyenkor éreztem, miken messze van tőlünk, bár csak pár lépés választ el egymástól. Egész külön, magánosan ül ott a székén, amelyet kezemmel meg is érinthetek, elérhetetlen távolságban, még ha ujjaimmal hozzáérek is.

Talán igazibb élet volt az, amit így gondolataiban élt az öreg, mint az, ami ott folyt körülötte a hivatali helyiségben. Díszmenetek, csaták forgataga, régi harmincéves hősi indulók lüktetése - ki tudja, milyen élesen látta és hallotta mindezt belső érzékeivel. És közben kereskedők és hajóskapitányok, piperkőc gyakornokok és durva képű matrózok jöttek-mentek körülötte, morajlott a vámház jelentéktelen üzleti élete, de neki sem az emberekhez, sem ügyeikhez nem volt köze a legtávolabbról sem. Úgy illett ide erre a helyre, mint egy rozsdás, öreg kard, amelynek pengéje még itt-ott meg-megvillan a vámfelügyelő asztalán levő tintatartók, papírvágók és mahagóni vonalzók között.

Amikor így megpróbáltam újra felépíteni és kiformálni a régi hős katona egyszerű, erőteljes alakját, arra gondoltam, amit sokszor hallottam róla, a néhány emlékezetes szóra, amit a kétségbeesett hősi vállalkozás pillanatában mondott: “Megpróbálom, uram!” Úgy éreztem, hogy ebben a pár szóban benne van Új-Anglia szelleme, a bátorság, amely ismeri a vesze­delmet, és szembeszáll vele. Ha itt, nálunk is szokás lenne címerrel jutalmazni a hősiességet, szebb jelmondatot nem választhatott volna címerére az öreg, mint ezt a két szót. Azt hinné az ember, könnyű volt kimondani, és mégse mondta ki senki más, csak ő a dicsőség és kockázat pillanatában.

Erkölcsi és szellemi épségünk szempontjából talán semmi sem olyan hasznos, mintha olyan emberek közé kerülünk, akik nagyon különböznek tőlünk, céljainkhoz semmi közük, és ha meg akarjuk ismerni őket, szinte ki kell vetkőznünk magunkból.

Engem életem viszontagságai elég sokszor juttattak ilyen kedvező helyzetbe, de talán sohase olyan mértékben, mint akkor. Volt egy kartársam, aki a tehetségnek egy egészen új fajtáját ismertette meg velem. Elsősorban üzleti kvalitásai voltak: éberség, gyorsaság, éles elme. Rögtön meglátta mindenütt a nehézséget, de megvolt a tehetsége, hogy azonnal el is tüntesse azt, mintha csak varázsvessző lenne a kezében.

Kisfiú kora óta a vámházban nevelkedett, itt volt igazán otthon. És az üzleti életnek az a rengeteg apró szövevénye, az a sok kellemetlenség, ami annyira megrémíti a jövevényt, az ő szemében egy tökéletesen értett rendszer szabályos velejárója volt. Még ma is benne látom a tökéletes vámszedő ideálját. Sőt ennél többet mondok: ő volt maga a vámház, vagy legalábbis a legfőbb rugó, amely a sok forgó kereket mozgásban tartja. És az ilyen hivatalban, ahová nem érdemeik és tehetségeik szerint kerülnek a tisztviselők, hanem inkább a saját hasznukért és kényelmükért, még kétszeresen fontos, hogy meglegyen valakiben az a rátermettség, ami belőlük hiányzik.

Mint ahogy a mágnes a vasforgácsot vonzza, úgy vonzotta magához ez a mi üzleti lángelménk az összes nehézségeket, amelyek csak adódtak. Kedvesen és türelmesen alkalmazkodott a mi ostobaságunkhoz, pedig az ő lelki és szellemi alkata mellett ezt majdnem bűnnek kellett tekintenie. És ujjának egyetlen érintésével néha a legérthetetlenebb dolgot is világossá tette. A kereskedők éppen úgy becsülték, mint mi, az ő beavatott barátai. Tökéletesen korrekt hiva­talnok volt, de nem elvből vagy elhatározásból: ez természeti törvény volt benne. Nem is lehet másként. Ha valakinek az agya ennyire világosan és pontosan működik, az hivatali dolgait is csak szabályosan és becsületesen intézheti. Az ilyen ember, ha lelkifurdalást kell éreznie hivatali magatartása miatt, körülbelül olyanformán szenved, csak sokkal hevesebben, mintha egy számadási hibát vagy tintafoltot talál az üzleti könyvek fehér lapján. Egyszóval olyan embert ismertem meg benne, aki tökéletesen illett a helyére - s ezt ritkán tapasztaltam az életben.

Ilyen emberek között töltöttem tehát ezt a három esztendőt. És nem vettem rossz néven a sorstól, hogy kilódított a megszokott helyemről, sőt komolyan iparkodtam lehetőleg minél több hasznot húzni a dologból. Eleget bíbelődtem keresztülvihetetlen tervekkel, a Brook Farm-i álmodozó testvérek körében.

Három évet egy olyan kifinomult szellem közelében töltöttem, mint Emerson. Éltem vadon, szabadon az Assabeth partján, ahol rőzseláng mellett fantasztikus képzelgésekbe merültünk Ellery Channinggel. Hosszú beszélgetéseket folytattam Thoreau-val az indián régiségekről meg a fenyőfák fajtáiról a waldeni remetemagányban. Úgy megszerettem a klasszikus kultúrát Hillard mellett, hogy végül megcsömörlöttem tőle. Minden porcikámat átitattam poézissel Longfellow tűzhelye melegénél. Tényleg ideje volt végre, hogy a többi képességeim is szóhoz jussanak, és olyan táplálékot próbáljak most már, amihez addig sose volt étvágyam.

Nem csoda, hogy az öreg inspektor is kívánatos szellemi diétaváltozás számomra, aki még Alcottot is ismertem. És hogy aránylag ilyen jól megvoltam másfajtájú emberek között, sőt nem is kívántam vissza régi társaimat, az bizonyos mértékig szervezetem épségét és jól fegyelmezett egészségét mutatta.

Az irodalom sem mint cél, sem mint eszköz nem érdekelt most. Sem az írást, sem az olvasást nem tartottam fontosnak, a könyvek egészen távol estek tőlem életemnek ebben a szakaszá­ban. A természet (az emberit kivéve) mintha jóformán eltűnt volna a szemem elől: a föld és az ég és mindaz, amivel a képzelet felruházza. Ha nem is szűnt meg teljesen a régi hajlandó­ságom és tehetségem, de mindenesetre megdermedt, kikapcsolódott.

Voltaképpen lesújtó és szomorú lett volna ez az állapot, ha nem tudom, hogy bármikor visszatérhetek a múltam értékeihez. Büntetlenül nem folytathatja sokáig az ember az ilyen életet, mert hiszen akkor végleg kivetkőzik a régi formájából, anélkül, hogy új formát öltene.

De én jól tudtam, hogy csak átmeneti az állapot. Szinte prófétai ösztönömmel éreztem, mintha fülembe súgta volna valami, hogy nem tarthat soká, és ha tényleg fontos lesz számomra a változás, akkor az be is fog következni.

Addig azonban a vámház felügyelője voltam, éspedig nem a legrosszabb, amennyire az ember az ilyet maga megítélheti. Különben is hiszem, hogy gondolkozó, értelmes ember - még ha tízszer olyan gondolkozó és értelmes is, mint a fönt említett vámfelügyelő - gyakorlatilag is feltétlenül megállja a helyét, ha rászánja a fáradságot.

Hivatalnoktársaim meg a kereskedők és kapitányok, akikkel tisztem révén érintkezésbe kerültem, csak a vámellenőrt látták bennem, és eszükbe se jutott, hogy más is lehetek.

Biztosra veszem, hogy soha egy sort nem olvasott tőlem egyikük sem, de nem is értem volna többet a szemükben, ha az összes könyveimet végigolvassák. Sőt egy fagarassal nem taksál­nak többre akkor sem, ha Burns vagy Chaucer írói tehetsége lakik bennem. Azért említem éppen őket, mert vámhivatalnokok voltak ők is, mint én.

Ez ugyan sokszor kemény lecke, de hasznos. A magamfajta ember, aki irodalmi hírnévről álmodott, és a tollával remélt magasabb fokot elérni a világi méltóságok létráján, ha egyszer kikerül abból a szűk kis körből, ahol ismerik és egyetértenek vele, ilyenkor látja csak, milyen végtelenül jelentéktelen ezen a szűk kis körön kívül minden, amit eddig elért vagy amire törekedett. Nem hiszem, hogy különösképpen rászolgáltam a leckére, hogy szükségem lett volna intésre vagy dorgálásra ebben a tekintetben. De annyi tény, hogy a leckét alaposan meg­ta­nultam. Örömmel gondolok rá vissza, és nyugodtam mondhatom, hogy amikor egészen rá­esz­méltem új helyzetemre, soha nem bántott, még csak egy sóhajtást sem kellett elnyomnom.

Ami az irodalmi témákat illeti, volt kartársaim között egy igen kitűnő ember, a tengerészeti megbízott, aki körülbelül velem egy időben került oda, és nem sokkal tovább maradt; ez gyakran vitatkozott velem Napóleonról meg Shakespeare-ről. És az igazgató titkára is szere­tett könyvekről beszélni velem: rebesgették, hogy az ifjú legényke a kincstár levélpapirosát néha olyan ákombákommal mázolja be, ami messziről versnek látszik. Nyilván biztosra vette, hogy járatos vagyok az efféle kérdésekben, és azért gyakran terelte az irodalomra a szót. Művelt társalgás tekintetében ennyivel kellett beérnem. És mondhatom, nem keveselltem.

Sokszor mosolyogva gondoltam arra, hogy amióta nem próbálom a nevemet az újságok hasábjain világgá kürtölni, a hírnévnek egy másik módját élvezem. A vámház altisztje bélyeg­zővel és fekete festékkel rányomja nevemet a borsoszsákokra, szivarosládákra és különféle vámköteles árut tartalmazó bálákra, annak bizonyságául, hogy a tarifát lefizették, és nyugod­tan folytathatják útjukat. A hírnévnek ez a furcsa szekere olyan helyekre is elviszi most a nevemet, ahová sose jutott eddig, és remélem, nem is jut ezentúl sem.

De múltam azért nem halt meg bennem. Nagy néha megmozdultak újra a gondolatok, amelyek valamikor lázasan dolgoztak, fel-felébredtek olyankor halotti nyugalmukból. Főleg egy érdekes epizód váltotta ki újra a régi lelki szokást, éppen az, amivel kapcsolatban ez az elbeszélés a tulajdonomba került, hogy a nyilvánosság elé juttassam.

A vámház második emeletén tágas terem van, amelynek durva téglafalát és csupasz tető­gerendáit sose fedte vakolat. Annak idején a kikötőváros lüktető forgalmához szabták az épületet, abban a reményben, hogy a további fejlődés a várakozásnak megfelel, és így bizony sokkal több volt benne a hely, mint amennyit felhasználni tudtak.

Ez a tágas csarnok, ott, az igazgató irodája felett, befejezetlenül maradt, és bár pókhálói és a gerendák vastag porrétege hosszú évekről beszélnek, még mindig mintha az ácsot és kőművest várná.

A szoba egyik végében egy sereg ládát találtam felhalmozva, tömve hivatalos írásokkal. Körös-körül a földön is szanaszét hevert az ilyenféle haszontalanság. Elszomorodva gon­doltam rá néha, hány napot, hetet, vesződséges évet pazaroltak erre a sok hitvány papirosra, ami most csak láb alatt van, és azóta senki bele se nézett, itt hever elfelejtve egy pókhálós szögletben. Viszont hány másféle kézirat jutott éppen ilyen sorsra - mégpedig nem ostoba hivatali formaságok, de nagyeszű és nagyszívű emberek munkája -, és azokat éppen úgy elfeledték, éppen úgy nem szolgálták senkinek javát, sőt ami még szomorúbb, nem is biztosítottak kényelmes megélhetést íróiknak, míg a vámház tisztviselői szépen megélnek ebből a haszontalan irkafirkából. “De talán mégsem olyan egészen haszontalan - gondoltam aztán -, talán a helyi történet szempontjából érdekes lehet.” Hátha találok benne statisztikai adatokat Salem hajdani üzleti forgalmáról és nagyjairól. Talán megismerem belőlük az egykori pénzfejedelmeket, a nagy “Derby királyt”, az öreg Billy Grayt, Simon Forrestert és a többieket, akiknek púderes feje alig került a föld alá, vagyonuk aranyhegye máris inogni kezdett, és hamarosan eltűnt.

“Salem arisztokrata családjainak alapítói okvetlenül szerepelnek ezekben a följegyzésekben - gondoltam -, talán kinyomozhatom életük folyását, legelső jelentéktelen kis üzleti vállal­kozásuktól kezdve, ami már jóval a forradalom utáni időkre esett, de amelyre utódaik már mint ősi családok sarjai tekintenek vissza.”

A forradalom előtti korszakról viszont alig maradt valami adat. A vámház levéltárából annak idején nyilván mindent átvittek Halifaxbe, ahová a király hivatalnokai a menekülő angol hadsereget követték. Sokszor gondoltam, hogy ez bizony elég kár. Mert talán ha Cromwell idejéig visszamehetnénk a kutatásban, sok elfelejtett vagy híres emberről és régi szokásokról tudhatnánk meg egyet-mást. És az ilyesminek éppen úgy tudnék örülni, mint amikor a régi kúria közelében egy indián nyílhegyet találtam.

Egy borús, lomha napon azonban elég érdekes dologra akadtam. A fölhalmozott poros lapok között kotorászom, belenézek egyik-másikba, és olvasgatom a hajók neveit, amelyek azóta rég a tenger fenekén pihennek, és a kereskedőkét, akikről sose hallottam a tőzsdén, de még sír­kövükön sem igen lehet már kibetűzni a nevet - mondom, amikor így kicsit búsan, bágyadtan, kelletlen érdeklődéssel nézegetem a régi lapokat, és igyekszem rávenni a tétlenségben elernyedt képzeletemet, hogy a porladó csontokból megalkossa a régi város ragyogó képét, amikor India még új világrész volt, és Salem az egyetlen kikötő, ahonnan oda hajók indultak, kezem véletlenül egy ócska sárga pergamenbe csavart kis csomagra akadt. A külső borítás arra vallott, hogy valami régi, hivatalos jelentés lehet, amikor a titkárok merev, cikornyás betűi még fontosabb és érdekesebb dolgokról adtak számot, mint manapság.

Magam se tudom, mért, de hirtelen kíváncsiság fogott el, kibogoztam a kopott zsineget, és titokban szinte biztosra vettem, hogy a csomag kincset rejt, amelyet én fogok napvilágra hozni.

Kibontottam a pergamenboríték merev lapjait, és ahogy belenézek, látom, hogy Shirley kormányzó saját kezű pecsétes írása, amelyben Jonathan Pue-t őfelsége vámházi felügyelőjévé nevezi ki Salem kikötővárosba, Massachusetts tartományban.

Eszembe jutott, hogy Pue haláláról, mely úgy nyolcvan évvel ezelőtt következett be, olvastam valamit a Felt-évkönyvben. Nemrég az újságokban láttam megint a nevét, amikor földi maradványait kiásták a Szent Péter-templom átépítése alkalmával.

Semmi lényeges nem maradt meg, tudtommal, tiszteletre méltó elődömből, csak csontvázának egy része és egy díszes paróka, és talán ruhájának egy-egy foszlánya. De amikor ezt a régi feljegyzést böngésztem, amelynek a pergamenlap csak borítéka volt, Pue felügyelő úr lelkéből és tiszteletre méltó koponyája belső munkájából többet ismertem meg, mint amennyit a göndörített paróka takart odalent a föld alatt.

Rögtön láttam, hogy nem hivatalos feljegyzésekről van szó, hanem magántermészetűekről. Elődöm magánemberi minőségben és saját kezével írta őket. Nem is tudtam mással meg­ma­gyarázni, hogy odakerült a vámházi ócska íráscsomók közé, csak azzal, hogy Pue váratlanul halt meg, és a feljegyzéseket nyilván hivatali asztalának fiókjában tartogatta, és így örökösei nem is tudtak róla, vagy talán azt hitték, hogy üzleti természetűek. Amikor aztán az egész levéltár Halifaxbe vándorolt, valaki belenézett ebbe a csomóba, látta, hogy nem közérdekű, és itt hagyta. Azóta senki sem nyúlt hozzá.

Régi elődömet valószínűleg nem sokat zaklatták annak idején hivatalos ügyekkel, és üres óráinak egy részét, hogy úgy mondjam, helyi régiségek gyűjtésére és más, hasonló kutatásra szánta. Lehet, hogy szüksége volt az ilyen pepecselésre, nehogy szellemét egészen megegye a rozsda. (Feljegyzéseinek egy része nagy segítségemre volt Fő utca című elbeszélésem meg­írásakor.)

Nem lehetetlen, hogy Salem történetét is meg lehetne írni az itt talált adatok alapján, sőt talán én is hozzáfogok egyszer, ha a szülőföldem iránti szeretet elég erőt ad ilyen kegyes munkához. Addig pedig rendelkezésére bocsátom bárkinek, ha megfelelő ember akad, és hajlandó magára vállalni helyettem ezt a kevéssé jövedelmező munkát. Végső szándékom pedig az, hogy átengedem az essexi történelmi társulatnak.

A különös csomagban volt egy még különösebb holmi, ami nagyon fölkeltette érdeklődé­semet. Egy finom vörös szövetdarab, elnyűtt és kopott. De a szélén aranyhímzés nyomait fedeztem fel. Szálai kirojtosodtak és megfakultak, úgyhogy már alig csillogott. De azt nem volt nehéz megállapítani, hogy csodálatos ügyességgel hímezték és - amint azt később szak­értő hölgyektől megtudtam - valami egész különös öltéssel, amit ma már nem ismerünk, és akkor sem tudunk utánozni, ha a szálakat fölfejtjük.

Az idő, a hosszú koptatás és a szentségtörő molyok alig hagytak egyebet a skarlátszínű szövetből ócska rongydarabnál. Nézegettem, vizsgáltam és végre rájöttem, hogy betűformája van. Egész határozottan felismertem benne a nagy A betűt. Pontosan megmértem: minden lába három és egynegyed hüvelyk hosszú.

Egész biztosan ruhadísznek viselték valamikor, de hogy milyen rangot, tisztséget, méltóságot jeleztek vele abban a régi korban, hogy mit jelentett, az rejtély volt előttem, és egyelőre nem is mertem remélni, hogy nyitjára jutok. Hisz ebben a tekintetben különösen múlandó a földi divat. De hallatlanul érdekelt a furcsa holmi, nem tudtam levenni a szememet róla. Biztosra vettem, hogy mélységes jelentősége van a skarlát betűnek, amit érdemes volna kikutatni. Úgy éreztem, hogy érzékeimmel teljesen felfogom a titokzatos jelképet, bár agyammal képtelen vagyok hozzáférni.

Sokféle föltevés jutott eszembe. Töprengtem, tűnődtem, és eszembe jutott az is, hogy hátha azoknak a ruhadíszeknek egyike, amelyeket a fehér emberek azért találtak fel, hogy az indiá­nokat megigézzék. És önkéntelenül a mellemre tettem. Ebben a pillanatban - nem bánom, ha mosolyog rajtam az olvasó, de arra kérem, ne kételkedjék szavamban -, ebben a pillanatban úgy rémlett, mintha perzselő forróságot éreznék, nem egészen, de majdnem fizikai értelem­ben. Mintha a skarlát betű nem vörös szövetből, de izzó vasból lenne. Önkéntelenül össze­rázkódtam, és leejtettem a földre.

Annyira elmerültem eddig a vörös betű nézegetésében, hogy el is felejtettem kibontani a piszkos papirost, amelyik köré csavarták. Most, hogy végre kibontottam azt is, megtaláltam az öreg felügyelő keze írásával az egész titok magyarázatát.

Számos, sűrűn teleírt nagy ívet olvastam végig, és megtudtam sok mindent arról a bizonyos Hester Prynne-ről, aki, úgy látszik, elég nevezetes asszony volt ősapáink idejében, a XVII. század második felében. Pue felügyelő idejében egyes igen öreg emberek még emlékeztek rá; mesélték, hogy az ő gyerekkorukban már nagyon öreg asszony volt, de egyáltalán nem rokkant, sőt méltóságos, komoly alak. Azt is tudták róla, hogy emberemlékezet óta önkéntes ápolója az egész környéknek; ahol csak lehet, jót tesz, és magára vállalja mindenki gondját-baját, tanácsot ad, főleg szívügyekben. Gondolom, hogy ha sokan imádták is ezért, és angyalt láttak benne, lehettek elegen, akik tolakodónak tartották, és haragudtak rá.

Ahogy tovább kutattam az írásban, egyebet is megtudtam ennek a különös asszonynak viselt dolgairól és szenvedéseiről.

A skarlát betű című elbeszélésemből mindent megtudhat róla az olvasó. De még egyszer ismétlem: a történet lényege nem kitalálás, hanem valóság, adataim hitelességét Pue felügyelő úr feljegyzései bizonyítják. Az eredeti kézirat, a vörös betű maradványaival együtt, még birto­komban van, és szívesen meg is mutatom mindenkinek, akit érdekel. Nem akarom azonban elhitetni, hogy az elbeszélés felépítésében vagy az alakok rajzában és a cselekvések motivá­lásában kizárólag az öreg felügyelő adataira szorítkoztam. A régi kézirat mindössze hat árkus papirosra terjed, és én igen sok mindennel kiegészítettem, sőt mondhatnám, szabadon hasz­nál­tam fel, mintha csak a magam képzeletéből vettem volna a tényeket is. De a történet nagyjá­ban, főbb körvonalaiban feltétlenül hiteles.

Ez az incidens bizonyos tekintetben visszalendített a régi kerékvágásomba. Rögtön éreztem, hogy érdekes elbeszélés magját fedeztem fel, sőt mintha tiszteletre méltó elődöm jelent volna meg előttem, száz év előtti ruhában, fején a halhatatlan parókával, amely a sírban is meg­maradt. Igen, ott állt az üres lomtárban, s egész magatartása elárulta, hogy királyi kézből nyerte hivatalát, és a trón ragyogásának egy sugara így őrá is hullott. Bizony, milyen más a Köztársaság hivatalnoka! Az lesunyítja a fejét, mint a kutya, tudja, hogy a nép szolgája, és így alacsonyabb a legutolsónál is gazdái közül.

Homályosan láttam csak, de így is kivettem méltóságos alakját és szellemkezét, amellyel a kéziratra meg a vörös ereklyére mutatott. Kísérteti hangon felszólított, hogy juttassam végre a nyilvánosság elé a molyette, dohos írást, átvirrasztott éjszakái munkáját, hisz ez részben fiúi kötelességem, mivelhogy egyenes utódja vagyok ott a hivatalban.

- Tedd meg - szólt hozzám hivatali ősapám, és komolyan bólintott impozáns parókájával -, tedd meg, és a haszon egyedül a tiéd. Úgyis meglehet, hogy szükséged lesz rá hamarosan, mert a te idődben az ilyen tisztség nem életfogytiglan tart, sőt örökölni sem lehet, mint az én időmben. Ezennel megbízlak tehát, hogy Prynne asszony ügyét közöld a nyilvánossággal, és szerezd meg elődöd munkájának a hitelt, amelyet megérdemel.

És én ezt feleltem a kísértetnek: - Igen, megteszem!

De a történet maga sok gondolkodnivalót adott. Ezen töprengtem hosszú órákon, fel-alá járkálva szobámban, vagy száz- meg százszor egymás után odakinn, a vámház főkapujától az oldalbejárásig. A jó öreg inspektor és kollégái nagy bajban lehettek, mert sokszor felzavartam őket szundikálásukból oda-vissza kopogó lépéseimmel. Ilyenkor eszükbe jutott a régi életük, és azt mondogatták, hogy a hátsó födélzet deszkáit recsegtetem.

Biztosra vették, persze, hogy kitartó sétámnak csak egy célja lehet: étvágyamat akarom fokoz­ni ebéd előtt. Máskülönben miért sétál egy egészséges férfiember egyedül? És megvallom: egyelőre nem is volt más eredménye a testmozgásnak. Étvágyamat valóban fokozta, különö­sen ha jó friss keleti szél fújt odakinn.

A vámház levegője egyáltalán nem segíti elő a képzelet és belső elmélyedés kényes termését. Biztosra veszem, hogy ha még tíz elnökválasztást túléltem volna ott, ez az elbeszélés akkor sem születik meg. Képzeletem olyan volt, mint a megfakult tükör, csak homályosan vagy sehogy sem adta vissza az alakok képét, akikkel benépesíteni igyekeztem. Nem sikerült gyúr­hatóvá melegíteni őket agyam kovácsműhelyében. Hullamerevségük makacsul megmaradt, sem a szenvedély izzását, sem az érzés melegét nem vették fel, és kísérteties vigyorgással, kihívó megvetéssel meredtek rám.

“Mit akarsz tőlünk? - mintha ezt mondták volna. - Ha volt is talán valami kis hatalmad a nem létező dolgok felett, az rég megszűnt. Magad cserélted el pár darab rongyos aranyért! Eredj inkább, söpörd be a fizetésedet!”

Egyszóval, önnön képzeletem szülöttei tehetetlenséggel vádoltak, és nem is egészen alaptalanul.

Uncle Sam csakugyan nemcsak napi három és fél órát követelt az időmből. Ez az átkozott fásultság sehogy sem akart elmúlni rólam, akár a tengerparton sétálgattam, akár a környéken csavarogtam; sőt, ha nagy néha kedvem támadt a természet csodatevő szépségéhez menekülni, amely valamikor úgy felfrissítette a gondolataimat, akkor sem tudtam lerázni. A szellemi bágyadtság elkísért mindenüvé, haza is, a dolgozószobámba, amelyet igazán nevetséges volt most így nevezni.

Éjszaka néha órák hosszat üldögéltem a néma szobában, amelyet ilyenkor csak a szénparázs meg a hold fénye világított be. Próbáltam magam elé idézni a képeket és figurákat, hogy majd holnap papírra vessem - de hiába.

Pedig ha a képzelet ilyenkor is felmondja a szolgálatot - reménytelen az eset. Mert ennél alkalmasabb órát nem választhat az író, ha alakjaival ismerkedni akar. Fehér holdfény önti el a szoba szőnyegét, élesen kiemel minden tárgyat, de egészen másnak mutatja, mint a nappali világosság. Ott van körülötte a megszokott otthoni környezet, megszokott bútoraival; minden szék külön egyéniség, az asztalon egy-két könyv meg a eloltott lámpa, a pamlag, könyv­szekrény, falikép - minden tárgy aprólékosan éles, de valósággal átszellemül a szokatlan világításban. Mintha anyag mivoltukból kivetkőzve gondolatokká változtak volna hirtelen.

Nincs olyan apró, jelentéktelen dolog, ami át ne alakulna ilyenkor. Egy gyerekcipő vagy a baba a játékkocsiban, a hintaló és minden játék és használati eszköz most furcsán eltávolodik, idegen lesz, pedig éppolyan jól látszik, mint nappal. Szobánk padlója semleges terület a való és mesevilág között, létező és képzelt dolgok találkoznak itt, és felveszik egymás vonásait.

Az ember nem csodálkozna rajta, nem is ijedne meg, ha kísértetek látogatnának be hozzá. Sőt nagyon odaillenék a képbe, ha mondjuk, egyszerre megpillantanánk egy eltávozott kedvesün­ket a pamlagon a bűvös holdfényben, talán el se tudnánk hinni, hogy olyan messziről jött, és nem azóta üldögél ott szép nyugalmasan.

Részben a parázs homályos csillogása idézi elő ezt a különös hatást. Tompa vöröses árnya­lattal von be mindent, a falat, a mennyezetet, és visszaverődik a padlóról a bútorokra. Ez a meleg fény a hold fagyos, kísérteties fehérségével egyesülve, mintha eleven szívet dobogtatna meg, meleg emberi érzéseket keltene a képzelet felidézte alakokban. Hószobrokból férfiakat és asszonyokat varázsol.

Ha a tükörbe nézünk, ott is látjuk a félig kihunyt parázs vöröslő fényét meg a padlón a hold­fény fehér nyalábját és az egész szoba képét úgy, mint előbb, de még egy árnyalattal közelebb a szellemvilághoz és távolabb az anyagitól.

Akinek ilyenkor nincsenek csodálatos látomásai, az ne is próbáljon regényt írni.

Én pedig így voltam egész idő alatt, amíg a vámház szolgálatában álltam. Napfény, holdfény, parázsló tűz fénye nekem tökéletesen mindegy volt, egyik sem ért többet a faggyúgyertya pislogásánál. A fogékonyságnak egy egész nagy területe és a hozzá kapcsolódó képesség, nem éppen egetverő, de mégis, tőlem telhető legjobb tehetségem - teljesen eltűnt.

Viszont egészen bizonyos az is, hogy ha sikerül más lelki beállításra szert tennem, a képessé­geim sem bizonyulnak ennyire mulandónak. Nem kellett volna egyebet tennem például, mint leírni egyik öreg kartársam elbeszéléseit. Szégyen, hogy eddig nem említettem a derek veteránt, hisz alig múlt el nap, hogy meg ne nevettetett és csodálatba ne ejtett volna, olyan nagyszerű mesélő volt. Ha sikerül megtartanom stílusának festői erejét és azt az istenáldotta humort, amivel átszőtt minden apróságot - igazán mondom, valami új és eredeti dologgal gazdagítottam volna az irodalmat.

De választhattam volna ennél nehezebb és komolyabb feladatot is. Dőreség volt talán, hogy mindenáron egy más korba akartam beleélni magam, amikor ennek az életnek durva anyagisága olyan tolakodó súllyal nehezedett rám. Miért próbáltam mindig újra meg újra ilyen légies anyagból egy külön világ képmását megformálni, amikor tudhattam, hogy színes szappanbuborékom úgyis minduntalan beleütközik valami durva, mindennapi keménységbe.

Sokkal okosabban teszem, ha erőmet inkább arra fordítom, hogy képzeletem és gondolataim fényével áthassam és így áttetszővé tegyem a hétköznapok fakóságát. Így talán a kínosan rám nehezedő teher is megkönnyebbedett volna.

Nem is iparkodtam megkeresni az unalmas apró események mögött rejtőző értéket, a hétköznapi emberek érdekességét. Csak én voltam a hibás. Az élet kinyitotta előttem könyvét, de én csak közhelyeket láttam azon a lapon, mert nem hatoltam valódi értelmükig. Kezemben volt a könyv - sokkal különb minden könyvnél, amit én valaha írni fogok -, úgy, ahogy a valóság frissen megírta lapjait, a múló pillanat betűivel, amelyek rögtön eltűnnek. Agyam megragadhatta volna, kezem lemásolhatta volna őket, hogy megörökítse - de nem tettem. Lehet, hogy ha valamikor eszembe jut egy-két töredék, papírra vetem, és minden betű arannyá válik a lapon.

De ezt mind csak nagyon későn értettem meg. Akkor csak annyit tudtam, hogy kilátástalan vesződség minden, ami egykor gyönyörűség volt. És nem is volt különös okom panaszkodni a veszteség miatt. Elvégre azelőtt tűrhető elbeszéléseket és esszéket írtam, most pedig tűrhető vámszedő vagyok. Ennyi az egész.

Mindamellett nem valami kellemes állapot, ha az ember úgy érzi, hogy szellemi képességei napról napra fogynak, észrevétlenül elpárolognak, mint az éter. És minduntalan szeretné meg­állapítani, mennyi maradt még belőlük. Ami magát a tényt illeti, hát nemigen kételkedhettem benne. És ha kartársaimon vizsgáltam a közhivatal-viselés léleknemesítő hatását, az eredmény akkor sem volt kedvezőbb. Erről talán lesz módom még többet is mondani más alkalommal.

Itt csak annyit, hogy ha valaki sokáig űzte ezt a foglalkozást, aligha lehet nagyon dicséretre vagy tiszteletre méltó személy, méghozzá több okból; az egyik ok az a hűbéresi viszony, amely­nek állását köszönheti, a másik meg éppen a munkájának a természete, mert ha becsü­letesnek tekintem is - annak akarom tekinteni -, az ilyen munkát végző ember nem vesz részt az emberiség közös erőfeszítésében.

Azt hiszem, minden hivatalviselt emberen megfigyelhető, hogy ha túlságosan sokáig támasz­kodott a Köztársaság hatalmas karjára, a maga lábán nemigen tud már megállni. Saját ereje fokról fokra elhagyja, kisebb vagy nagyobb mértékben, aszerint, hogy milyen erős volt erede­tileg. Ha vele született energiája rendkívül sok volt, és a hivatali élet bűvös idegrombolása nem túlságosan hosszú ideig hat reá, esetleg kipótolhatja még az erőveszteséget. Az elbo­csá­tott tisztviselő, akit egyszerűen sorsára bíznak, hogy most már küzdjön a küszködő világban, az államhatalom barátságtalan rúgásának köszönheti, hogy módjában áll visszaszerezni régi formáját, és az lehet újra, aki volt. De ez aránylag ritka eset. A legtöbben elég sokáig ülnek bent ahhoz, hogy belsőleg megrokkanjanak, és ha aztán kiteszik őket, lankadt inakkal, rogyadozó térddel támolyognak tovább az élet ösvényén.

Az ilyen ember maga is jól tudja, hogy tehetetlen, hogy ruganyossága, acélos ereje odavan. Nem is csoda, hogy kétségbeesett vágyakozással tekinget széjjel, és egyetlen reménysége az, hogy találkozik még valakivel, aki gondoskodik róla életfogytiglan. Rögeszméje lesz való­sággal, hogy előbb-utóbb visszakerül még a hivatalába; ez a remény nem hagyja el soha, bajai közepette szakadatlanul ezzel áltatja magát, ebben él utolsó pillanatáig, sőt talán azután is, mint ahogy a kolerás kihűlt teste tovább rángatózik még egy darabig.

Pedig ez a rögeszme magában is elég, hogy minden tervét és próbálkozását haszontalanná és erőtlenné tegye. Mért vesződjék, mért erőlködjék, mért próbáljon kivergődni a sárból, amikor ez olyan fárasztó dolog, és a hatalmas Uncle Sam előbb-utóbb úgyis karon fogja, és megint rátámaszkodhatik. Ostobaság lenne itt megélhetést keresni, vagy elmenni aranyásónak Kali­for­niába, amikor nemsokára megint boldogan élhet, és minden elsején zsebre vághatja Uncle Sam csillogó aranyait.

Szomorú, de érdekes dolog megfigyelni, milyen gyorsan megfertőzi a hivatal levegője a szerencsétleneket: elég, ha egyet szippantanak belőle. “Sam bácsi” aranya - zokon ne vegye a derék öregúr - bizonyos tekintetben hasonló a Sátán aranyához. Aki hozzányúl, jól vigyázzon, különben nagyon ráfizethet. Ha lelke talán nem is, de sok jó tulajdonsága könnyen rámehet az üzletre - keménység, erő, igazságszeretet és önbizalom, szóval mindaz, ami egy férfi egyéniségének súlyt és jelentőséget ad.

“Szép kilátás!” - gondoltam néha. De nem vettem magamra a tanulságot. Eszembe sem jutott, hogy engem is így semmivé lehetne tenni, akár megtartanak, akár kidobnak. De azért kelle­met­len gondolatok bántottak gyakran.

Nyugtalanság és kedvetlenség vett erőt rajtam, minduntalan vizsgálgattam saját lelkiálla­potomat, tudni akartam, milyen képességeim szűntek meg, és milyen mértékig kezdte ki a romlás azt, ami még megmaradt. Akárhányszor azon kaptam magam, hogy számlálgatom, meddig űzhetem még foglalkozásomat, anélkül, hogy emberi mivoltomból egészen kivet­kőzzem.

Megvallom: semmitől se féltem annyira, mint hogy ott fogok megőszülni és megvénhedni a vámházban. Mert hogy a magamfajta jámbor polgárt politikai okokból kitegyék, az nem valószínű, viszont hogy egy államhivatalnok önként lemondjon az állásáról, az majdnem elképzelhetetlen. Szóval a legfőbb aggodalmam az volt, hogy belőlem is olyan állat lesz egykor, mint derék kartársamból, az öreg inspektorból. Ha így töltöm a hivatal undorító egyhangúságában a napokat még néhány évtizeden át, mi egyéb lehet belőlem? Az én napjaim egyetlen fénypontja is az ebéd lesz, és a többi időt árnyékban szunyókálva töltöm, mint a vén kutya.

Pedig valamikor hittem és hirdettem, hogy a boldogság nem egyéb, mint kifejteni minden tehetségünket és hajlandóságunkat. Kecsegtető kép, mondhatom.

De fölöslegesen aggódtam, amint az hamarosan kiderült. A Gondviselés jobban megoldotta a kérdést, mint ahogy én magam tehettem volna.

Felügyelőségem harmadik esztendejében nevezetes esemény történt: Taylor tábornok került az elnöki székbe. Nem figyelhetjük meg valakin jól a hivatali élet hatásait, amíg nem láttuk, hogy viselkedik az illető az ellenpárt hatalomra jutásának pillanatában. Helyzete a lehető leg­kí­nosabb és legfélszegebb. Jó nemigen érheti, bár talán éppen az bizonyul ránézve a legjobbnak, amitől a leginkább félt. Viszont érzékeny és önérzetes ember nehezen tud beletörődni, hogy érdekeiről kizárólag olyanok döntsenek, akik nem értik, és nem is szeretik. Mintán csak két lehetőség van: vagy megbánthatják, vagy lekötelezhetik, ilyen körülmények között inkább az előbbit választja.

Még furcsább, ha az ember rendületlen nyugalommal nézte végig az egész küzdelmet, a győzők vérszomjas előretörését, és akkor tudja meg, hogy ő maga is az áldozatok között van. Az ember legrútabb tulajdonsága talán az, hogy kegyetlenkedik csak azért, mert alkalma nyílik rá, mert van, akinek árthat. Tapasztaltam ezt olyanoknál is, akik semmivel sem voltak rosszabbak a többinél. Sokszor gondoltam, hogy ha a lenyakazást szó szerint és nemcsak átvitt értelemben használnák a hivatalnoki kar megújításánál, a győztes párt tagjai boldogan rohan­nának ránk, bárddal a kezükben, sőt hálásan megköszönnék az Úristennek, hogy ezt meg­érhették.

Én azt hiszem - nyugodtan mondhatom ezt, mert igazán érdeklődéssel és elfogulatlanul néztem végig a győzelmeket és vereségeket -, azt hiszem, hogy a mi pártunk nem volt olyan kegyetlen és bosszúálló, amikor hatalomra került, mint a whigek. Demokrata, ha hivatalt vállalt, azért tette, mert szüksége volt rá, vagy mert hosszú évek politikai harcainak gyakorlata ezt kívánta, és amíg ez meg nem változik, gyengeség és gyávaság volna, ha az ember ez alól kivonná magát. Nagylelkűvé tette őket, hogy sokáig uralkodtak. Alkalomadtán kíméletesek is tudtak lenni, és ha lecsaptak egy fejre, megélesítették a bárdot, de élét ritkán mártották a gonoszság mérgébe. Azzal se vádolhatta őket senki, hogy valaha aljas módon megrugdosták a lehullott fejet.

Szóval, bár a lehető legkínosabb helyzetbe kerültem, mégis örömmel üdvözöltem magamat a legyőzőttek között. A világért se szerettem volna a győztes párthoz tartozni. Addig sose voltam valami lelkes pártember, de most, a megpróbáltatás és veszedelem óráján, hirtelen ráeszméltem, milyen szoros szálak fűznek a demokratákhoz. Sőt titokban egy kicsit restelltem is, hogy a saját helyzetemet biztosabbnak hittem, mint demokratapárti testvéreimét. De hát senki se lát az orránál tovább a jövőbe. Bizony úgy esett, hogy éppen az én becses fejem hullott le elsőnek.

Nem a legkellemesebb pillanat az ember életében, amikor lenyakazzák, ez kétségtelen. De minden bajnak van jó oldala is, legyen bár mégolyan súlyos. Csak az áldozat igyekezetén múlik, hogy a bajból, ami rászakad, haszna és ne kára legyen.

Az én esetemben például nem is kellett olyan nagyon igyekezni, hogy vigasztaló mozza­na­tokat találjak. Régóta felmerültek már bennem e kézenfekvő gondolatok, még mielőtt szükség lett volna rajuk. Előbbi meggondolásaimat számba véve, és azt, hogy titokban már önkéntes lemondás gondolata is foglalkoztatott, sorsomat körülbelül annak az embernek a sorsához hasonlíthatom, aki öngyilkosságra gondol, és váratlanul szerencsésen meggyilkolják. Három esztendőt töltöttem a vámházban, ugyanannyit, mint előzőleg a régi kúriában, ami éppen elég ahhoz, hogy fáradt agyunkat megpihentessük, vagy régi intellektuális hajlandóságainkat levessük, és újaknak engedjünk tért. Ahhoz is elég, sőt talán sok is, hogy az embert egészen kiforgassa magából, olyan munkára szoktassa, amiben semmi haszna és öröme senkinek a világon nem lehet, és leszoktassa arról, ami nyugtalanságait talán bizonyos mértékig levezette volna.

Éppen ezért senki se csodálhatja, hogy a derék vámfelügyelő úr nem verte fejét a falba, amikor a whig-pártiak minden teketória nélkül kitették hivatalából mint veszedelmes ellenséget. Addig úgyis nagyon lagymatagon kezelte a politikát, szívesebben csavargott a tágas mezőkön, ahol az egész emberiség találkozhatik, mint a keskeny ösvényeken, ahol még az édestestvérek is kitérnek egymás elől. Politikai barátai között bizony voltak olyanok is, akik már nem is számították maguk közé.

Most aztán, hogy a mártírkoszorú fejére került, vagy jobban mondva, fejét se hagyták meg, hogy azt viselje, ez a probléma végképpen megoldódott. És mivel sohasem volt hősies termé­szetű, még örült is, hogy pártjával, amellyel együtt haladt, bukott el, és nem kell magányosan túlélnie a többieket. Különben is elég nehéz dolog olyan esetben, ha az ember négy évet kihúzott az ellenséges kormányzat kegyelméből, a következő fordulat alkalmával megint újra biztosítani állását, és barátaitól kegyelmet kérni, ami kétszeresen megalázó.

A sajtó is magáévá tette ügyemet. Egy vagy két héten át végigvonultam az újságok hasábjain lenyakazott állapotban, komoran és kísértetiesen, mint ahogy sírba kívánkozó politikai halotthoz illik. De ez becses személyemre csak átvitt értelemben vonatkozik. A valóságban ezalatt fejem meg biztosabban nyugodott a vállamon, mint addig, és titokban az a kellemes meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy minden így van jól, ahogy van, bevásároltam tintát, tollat, papirost, és kinyitottam régóta elhagyott dolgozóasztalomat, hogy megint írónak csapjak fel.

Most aztán elővettem Pue felügyelő úr átvirrasztott éjszakáinak gyümölcsét. Igaz, hogy a használatlanság éveiben alaposan berozsdásodott szellemi masinám, és bizony idő kellett neki, amíg újra elindítottam. De aztán nekifogtam az elbeszélésnek, és tűrhetően haladtam vele. De azért sokszor megakadok a színek komorságán még most is, amikor gondolatban annyira benne élek. Sokszor úgy érzem, hogy hiányzik belőle minden derűs napsugár, minden gyöngédség és melegség, ami még a való élet képeinek komorságát is enyhíti, és éppen azért így kellene lennie a való élet ábrázolásában is. De ha nem is túlságosan megnyerő így a kép, mégis érthető, ebben a rideg, küzdelmes korban, közvetlenül a forradalom után, amikor minden fel volt még kavarva. Mert hiszen történetem ideje ez a kor. Nem szeretném, ha valaki azt hinné, hogy az író lelkéből hiányzik a derű. Hosszú évek óta nem volt olyan boldog, mint amikor ezek a sötét, napfénytelen képek gomolyogtak körülötte. A jelen kötetben foglalt kisebb cikkek egy részét ugyancsak a közélet viharaitól és dicsőségeitől való akaratlan megválásom után írtam, a többit pedig oly régi keletű évkönyvekből és folyóiratokból szedtem össze, hogy bizonyára beteljesedett már rajtuk a lét körforgása, s így ismét az újdonság erejével hatnak.

Hogy a politikai élet guillotine-jának megszokott hasonlatával éljek, e kötetet teljes egészében Egy lenyakazott vámszedő posthumus írásai-nak nevezhetném. És ha talán életemben szerény­telenség lett volna ennyire szubjektív természetű dologgal lépni a nyilvánosság elé, most mindenki készséggel meg fogja bocsátani egy úriembernek, aki a síron túlról küldi. Béke veled, világ; áldásom reátok, akik barátaim voltatok; megbocsátok ellenségeimnek, mert íme, átléptem a béke és nyugalom világába.

A vámház élete messze mögöttem van már, mint egy régi álom. A vén inspektor (akit, sajnos, nemrég agyontaposott egy ló, különben talán örökké élt volna), ő és a többi derék veterán, akik ott szedték velem együtt a vámot, már csak mint árnyalakok lebegnek körül; hófehér hajukat, ezer ráncú arcukat képzeletem néha felidézte játékosan, azóta rég félrehajította. És a nagy kereskedők: Pingree, Phillips, Shepard, Upton, Kimball, Bertram, Hunt meg a többi, akiknek nevét hat hónappal ezelőtt betéve tudtam, akár a klasszikusokat, a kereskedelmi élet e nagyságai, akik olyan fontos helyet foglaltak el akkori világomban - milyen távol vannak! Szinte hihetetlen, hogy elszakadtam pár hónap alatt tőlük, nemcsak a valóságban, de már gondolatban is. Valósággal össze kell szednem magam, hogy ezt a pár alakot is fel tudjam idézni emlékezetemben.

Nemsokára vén szülővárosomat is már csak az emlékezet ködén át fogom látni, mintha nem is a való világ egy része lenne, mintha ócska faházaikban képzelt alakjaim tanyáznának, magá­nyos utain és kietlen, hosszú főutcáján kísértetek járnának. Mostantól kezdve ez sem valóság többé számomra. Egy más világ honpolgára lettem, derék salemi földijeim nemigen fognak búsulni utánam, mert bár nem tagadom, irodalmi pályámon sokszor kecsegtetett az is, hogy az ő szemükben megnövök ezáltal, és szeretettel fogják emlegetni a nevemet ott, ahol olyan sok ősöm pihen, de voltaképpen sose találtam meg itt azt a levegőt, amire íróembernek szüksége van, hogy lelke termését megérlelhesse. Nekem biztosan jobb lesz másutt, ahol új arcok van­nak körülöttem, ők pedig - talán mondanom sem kell - éppen olyan jól meglesznek nélkülem is.

És mégis lehet - ó, felemelő, boldogító gondolat! -, hogy kortársaim ükunokái jóindulattal fognak megemlékezni az egykori firkászról, mikor az eljövendő korok régésze a város történelmi nevezetességei között rámutat majd a vámházra, a város szivattyújára is!