XV.

Hester és Gyöngy

Roger Chillingworth, a torz öregember, akinek arca sokáig kísértett még azokban, akik talál­koztak vele, elbúcsúzott Hestertől, és továbbment, le-lehajolgatva a mezőn. Hol valami füvet szakított le, hol egy gyökeret ásott ki, és a karján lógó kosárba rakta. Ősz szakálla majdnem a földet érte, ahogy görnyedezett.

Hester utánanézett egy darabig. Szinte várta, hogy a kora tavaszi, frissen sarjadt fű hirtelen megfakul a lába alatt, és botorkáló nyomait aszott barna foltok jelzik mindjárt az üdezöld pázsiton. Azon tűnődött, milyen füveket gyűjt vajon olyan nagy buzgalommal az öreg. Hátha gonosz szemével mindenféle mérget, gizgazt csal elő a földből, ismeretlen, kártékony növé­nyek sarjadnak ujjai nyomán? Vagy beéri azzal, hogy épp a gyógyító növények ártó, gonosz méreggé változnak a kezében? Lehetséges, hogy a nap, amely ragyogva árasztja fényét mindenüvé, őrá is süssön? Vagy talán csak nyomorék testének undok árnyéka mozog ott a mezőn? Vajon hová megy most? Hátha rögtön elnyeli a föld, és kopár, terméketlen folt marad a helyén, ahol majd idővel undok nadragulya, beléndek, maszlag és más mérges dudva nő, amit csak ez az éghajlat kitermelhet, és buján tenyészik. Hátha elrepül most rögtön denevér­szárnyakon, és mennél magasabbra emelkedik, annál rútabb és ijesztőbb lesz a formája.

“Akár bűn, akár nem - gondolta keserűen Hester -, de gyűlölöm ezt az embert.”

Hibáztatta magát, és mégsem tudott úrrá lenni az érzésén. Próbálta felidézni a régi napokat, amikor a földteke másik oldalán éltek együtt. Az estéket, amikor előjött csöndes dolgozó­szobájából, és leült melléje a kandallóhoz, hogy az ő hitvesi mosolyánál melegedjék. Mondta is, hogy szüksége van erre a mosolyra, mert a könyvek között töltött magányos órák nagyon is lehűtik a tudós szívét.

Azelőtt úgy gondolt vissza ezekre a jelenetekre, mint elmúlt boldogsága képeire, de most, hogy későbbi élete tapasztalatain át nézte őket, szinte megborzongott rútságuktól. Nem is értette most már, hogy ez mind igaz lehetett. Hogyan szánhatta rá magát, hogy a felesége legyen?… Minden bűne között a legjobban azt bánta, hogy valaha is eltűrte, sőt viszonozta ennek az embernek langymeleg kézszorítását, tűrte, hogy rámosolyogjon, és szemét a szemébe fúrja. Most úgy érezte, hogy minden, amit Roger Chillingworth ellen vétett, semmiség ahhoz képest, amit az cselekedett vele, elfogadtatta vele boldogság gyanánt ezt az életet, amikor szíve még tudatlan volt.

“Igen, gyűlölöm - hajtogatta magában egyre keserűbben. - Megcsalt, sokkal többet ártott nekem, mint én neki.”

Reszkessen minden férfi, aki egy asszony kezét elnyeri, és nem tudja fölkelteni annak szívé­ben a legforróbb szenvedélyt! Mert könnyen Roger Chillingworth sorsára juthat. Megérheti, hogy az övénél erősebb érintésre asszonyában felébred az igazi érzés, még ezt a csöndes megelégedést, a boldogságnak ezt a márványképét is szemére veti, amit az eleven valóság helyett rákényszerített.

De hiszen Hester rég leszámolhatott volna minden efféle sérelemmel. Hát fontos volt ez még neki? Hát csakugyan nem hozott igazi megbánást a gyötrelmes skarlát betű hét hosszú esztendeje?

Mialatt most az öreg Chillingworth görnyedt alakja után nézve mozdulatlanul állt a réten, Hester lelkébe komoly fény vetődött, megvilágítva ott sok olyat is, amit azelőtt nem látott magában.

Mikor az orvos eltűnt, visszahívta gyermekét.

- Gyöngy, kicsi Gyöngyöm, hol vagy?

A gyermek szellemi elevensége soha egy pillanatra sem lankadt, most is éppen elég mulat­sá­got talált, amíg anyja az öreg fűszedővel beszélgetett. Eleinte, amint mondottuk, saját képmá­sával szórakozott egy víztócsában, integetett neki, hogy jöjjön, és mikor az nem engedett a hívásnak, ő maga próbált befurakodni hozzá az elérhetetlen égbolt és megfoghatatlan föld birodalmába.

De hamar rájött, hogy valamelyik, vagy ő, vagy a másik nem igazi, így hát jobb szórakozás után látott. Kis csónakokat eszkábált magának nyírfakéregből, megrakta őket csigarako­mánnyal, és több hajót indított a tengerre, mint Új-Anglia bármelyik vállalkozó szellemű kereskedője. Igaz, hogy a legtöbb megfeneklett mindjárt a partnál. Akkor egy nyaláb lósóskát szedett a kis nyughatatlan, meg egy csomó pimpóvirágot, tetejébe kocsonyás testű medúzát rakott, hogy hadd olvadjon meg a napon. Aztán fölmarkolt egy csomót a fehér tajtékból, amely a közelgő dagály szélét jelezte, eldobta a szélben, és rohant utána, kapkodva a hófehér kis pelyheket, mielőtt visszahullanak a földre.

Mikor ebbe is beleunt, fölfedezett egy sereg vígan röpködő vízimadárkát a parton: a csintalan gyermek teleszedte kötőjét kaviccsal, és szikláról sziklára szökdelve, csodálatos ügyességgel egymás után célba vette a kis jószágokat. Biztosra vette, hogy az egyik fehér begyű madárkát sikerült is eltalálnia, s a madár törött szárnnyal rebbent fel. De erre szomorúan felsóhajtott a koboldgyermek, és abbahagyta játékát. Sajnálta, hogy bajt okozott a kis jószágnak, aki éppen olyan vad, mint a tengeri szél, vagy akár ő maga.

Utoljára hínárt és különféle tengeri füvet gyűjtött, övet, palástot, fejdíszt készített magának, úgyhogy igazán holmi kis sellőhöz hasonlított. Örökölte anyja tehetségét, ő is gyönyörűen fel tudta ékesíteni magát. Mikor már elkészült a sellőruha, még utolsó ékességül egy csomó parti füvet markolt fel, és úgy, ahogy tudta, kirakta saját mellén a nagy A betűt, amit olyan jól ismert régóta. De az nem vörös volt, hanem üde zöld.

Mellére hajtva állát, hosszan, különös érdeklődéssel gyönyörködött a furcsa jelképben, mintha nem lenne komolyabb célja, mint kikutatni titkos értelmét.

“Kíváncsi vagyok, megkérdezi-e anyám, mit jelent?” - gondolta magában.

Ebben a pillanatban hallotta az anyja hangját, és odaröpült hozzá gyorsan, mint a tengeri madárkák, táncolt, kacagott, és ujjával különös ékességére mutatott rögtön.

Hester egy pillanatig nem szólt, majd azt mondta:

- Kislányom, az a zöld betű a te gyermeki kebleden értelmetlen dolog. De azt mondd meg, gyermekem, tudod-e, mit jelent ez a betű, amit anyádnak viselnie kell?

- Igen, anyám, az a nagy A betű. Mutattad az ábécéskönyvben is.

Hester komolyan figyelte az édes kis arcocskát, de bár megint ott lappangott a fekete szemek­ben az a különös kifejezés, nem tudta, gondol-e valamit Gyöngy a skarlát betű jelentéséről vagy sem. Szinte beteges vágy fogta el, hogy ezt a kérdést eldöntse.

- Tudod-e, gyermekem, mért kell anyádnak ezt a jelet viselnie?

- Persze hogy tudom - felelte a kislány ragyogó szemét anyja arcára függesztve. - Ugyanazért, amiért a pap mindig a szívére teszi a kezét.

- És az miért van? - Hester előbb mosolygott a gyerek furcsán találó megfigyelésén, de a következő pillanatban elsápadt. - Mi köze lehet ennek a betűnek más szívhez az enyémen kívül?

- Én mindent elmondtam róla, amit tudok, anyám - folytatta a gyermek, szokatlanul komolyan. - Kérdezd meg azt az öregembert, akivel az imént beszélgettél. Ő talán megmondja. De igazán, anyácskám, komolyan kérdezem: mit jelent az a vörös betű, és miért viseled mindig a melleden? És mért teszi a szívére a kezét a pap bácsi?

Két kezébe fogta anyja kezét, és olyan komolyan nézett rá, ami nem is illett szilaj, bohó természetéhez. Hesterben megvillant a gondolat, hogy a gyermek talán csakugyan bizalommal közeledik most hozzá, és a maga módján mindent elkövet, hogy az ő bizalmát is megnyerje. Nem is látta még ilyennek a kislányt. Eddig, bár mindene volt ez a gyermek, és egész lelkével szerette, igyekezett hozzászoktatni magát, hogy ne várjon több viszonzást tőle, mint amennyit a szeszélyes áprilisi széltől várhat. Egy ideig játszik az emberrel, váratlanul elönti forró áram­latokkal, még jókedvében is követelődző, és többször lehűt, mint simogat, ha kebledet kitárod neki, de aztán gonoszkodása kárpótlásául, ha úgy hozza kedve, megcsókolja az arcodat kétes gyöngédséggel, vagy szelíden játszadozik fürtjeiddel egy darabig, aztán odábbáll, hogy folytassa üres játékát, és csak valami álmatag édességet hagy a szívedben.

Így ítélte meg az anya a kislány lelkét. Más távoli szemlélő még sokkal kevesebb vonzó tulaj­donságot fedezett volna fel benne. De most hirtelen átfutott Hester agyán egy egészen új gondolat: Gyöngy, amilyen éles eszű és fejlett, nemsokára abban a korban lesz, amikor barátnője lehet, és talán megoszthatja vele szomorúságát is anélkül, hogy abból egyiküknek is kára lenne.

Bármilyen zavaros is a gyermek jelleme, első perctől fogva elég feltűnő a vakmerő bátorság, a hajlíthatatlan, erős akarat és a gőg, amiből talán idővel önérzetet is lehetne formálni. Az is lényeges tulajdonsága, hogy keserűen megvet mindent, amiben a hamisságnak csak a legkisebb árnyalatát találja. Azt is sejtette, hogy erős érzésekre képes a gyermek, bár ma még minden fanyar, bántó ízt ébreszt benne, mint aminőt a legpompásabb gyümölcsös is ad, amíg éretlen. És ha ennyi értékes tulajdonsága van, nagyon súlyosnak kell lennie az anyjától öröklött rossznak, hogy a furcsa kis tündérből ne igazán nemes asszony fejlődjék.

Az is nyilván vele született ösztöne volt Gyöngynek, hogy állandóan foglalkoztatta a skarlát betű. Amióta eszmélni kezdett, mintha a jelkép titkának kikutatása lett volna legfőbb feladata. Hester sokszor gondolta, hogy a sors az ő büntetésére ruházta fel ezzel a tulajdonsággal gyermekét. De mind a mai napig soha eszébe sem jutott feltenni, hogy talán kegyelem és áldás is származhatott volna ugyanebből számára.

Hiszen ha Gyöngy bizalomra és őszinteségre talál, ami megilleti, nemcsak mint földi gyer­meket, de mint a szellemvilág követét is, miért ne enyhítette volna anyja szívében a jéggé dermedt fájdalmat, miért ne segíthetett volna neki legyőzni az egykor olyan féktelen szenve­dést, ami azóta meghalt vagy szunnyadt szíve sírboltjában.

Ilyenféle gondolatok suhantak át Hester agyán, mintha valaki a fülébe súgta volna érthetően a szavakat. És Gyöngy ezalatt hűségesen tartotta kezét, arcát fölfelé fordítva, és újra meg újra megkérdezte:

- Mit jelent ez a betű, anyám? Miért viseled, és miért tartja a pap mindig a szívén a kezét?

“Mit feleljek neki? - kérdezte magában Hester. - Nem és nem! Ha csak ezen az áron vásárol­hatom meg gyermekem szeretetét, sokallom az árat.”

Hangosan pedig ezt mondta:

- Csacsi gyerek! Micsoda bohóságokat kérdezel? Sok minden van a világon, amit az ilyen kis gyerek még nem érthet. Mit tudhatok én a tiszteletes úr szívéről. Ami pedig ezt a skarlát betűt illeti, hát azért viselem, mert olyan szép arany hímzése van.

Hester hét esztendő óta egyetlen csalárd szót sem ejtett a jelképről, amit szíve fölött hordott. Lehet, hogy eddig őrködött fölötte valami komor és szigorú szellem, és most elhagyta, mert látta, hogy bármilyen szigorúan őrizte ezt a szívet, mégis belopózott oda valami új rossz, vagy felütötte fejét valami régi, amit nem sikerült onnan kiűzni. A gyermek időközben belefáradt a komolyságba, arca megint felderült.

De azért nem volt hajlandó elejteni a kérdést. Hazafelé menet még kétszer-háromszor elő­hozta, vacsora közben is újra, és később, amikor Hester lefektette. Aztán, mikor már-már elaludt, még egyszer fölpillantott pajkosan csillogó szemmel, és ismét megkérdezte: Anyám, mit jelent itt ez a piros betű?

Másnap reggel, alighogy kidugta fejét párnái közül, tovább folytatta, de most már a másik kérdéssel, amit olyan megfoghatatlanul kapcsolt az elsőhöz:

- Anyám, anyám, mondd, miért teszi szívére kezét a pap?

- Fogd be a szádat, rossz gyerek - felelte Hester olyan hangon, ahogy sose beszélt vele máskor. - Ne zaklass, mert bezárlak a kamrába.