VI.

Gyöngy

A gyermekről alig beszéltünk eddig. A cseppnyi teremtésről, akinek ártatlan élete a bűnös szenvedély féktelen lobogásából fakadt. Kifürkészhetetlenek a gondviselés útjai.

Milyen különös érzéssel nézhette a szomorú anya gyermeke fejlődését, napról napra ragyo­góbb szépségét és a bontakozó értelem sugarait az édes kicsi arcon. Hester Gyöngynek nevezte, bár nem sok köze volt a gyöngy nyugodt, fehér, bágyadt fényű szépségéhez. Csak azt akarta kifejezni a szóval, hogy nagy kincset jelent neki - az egyetlen kincset, amije van.

Csodálatos: az emberek skarlát betűvel bélyegezték meg az asszony bűnét, és kiközösítették, úgyhogy magányosságában semmi el nem érhetett hozzá, csak a bűn. Az Úristen pedig bűne egyenes következéseként egy csodaszép gyermekkel ajándékozta meg, aki anyja, a meg­bélyeg­zett keblére hajtja fejét, hogy azt, akit kitaszítottak, örökre hozzákösse az emberek közösségéhez, és megnyissa útját az üdvözülés felé.

De Hester Prynne maga inkább aggodalommal nézte gyermekét. Tudta, hogy vétkezett, és nem hihette, hogy az, aki bűnéből származott, jó lehessen. Napról napra növekvő aggoda­lommal nézte gyermeke fejlődő jellemét, mintha biztosra venné, hogy megtalálja benne azt a sötét vagy veszedelmes vonást, ami anyja bűnének természetes következménye.

Testi fogyatkozásról persze nem lehetett szó. A gyermek olyan tökéletesen szép, eleven volt, olyan ügyesen használta apró tagjait mindjárt kezdetben, mintha csak a Paradicsomban született volna. Odaillett volna az angyalok játszótársának ősszüleink kiűzetése után is.

Megvolt benne az a tökéletes báj, ami ritkán egyesül a hibátlan szépséggel. Ha mégolyan egyszerű ruhát viselt is, aki ránézett, azt mondta: ez az, ami a legjobban illik neki. De Gyöngy sohasem járt falusi rongyokban. Anyja a legdrágább szöveteket hordta össze, és gazdag, csa­pongó képzeletének szabad szárnyalást engedett, amikor gyermeke ruháit szabta és díszítette. Szinte beteges volt már ez a pompaszeretet, mélyebb okait később jobban meg fogjuk érteni. Ha szépsége valamivel sápadtabb lett volna, a gyermek egészen eltűnik ruhái színgazdagsága mögött. De Gyöngy olyan káprázatosan szép volt, hogy túlragyogta azt is. A szó szoros értelmében fénylett körülötte a kis udvar, amikor ott játszadozott. De nem volt szüksége külső ékességre, kopott, játékban bemocskolt ruhácskában is elragadott volna mindenkit. Csodála­tosan gazdag és változatos lénye adta ezt a különös varázst szépségének. Mintha száz más gyermek testesült volna meg benne, a falusi gyermek vadvirág szépségétől a selyempárnák közt pihenő kis hercegnők pompázó szépségéig minden fokozat. Mozdulatait és színeit valami különös szenvedély és mélység hatotta át minden pillanatban. Enélkül még szépsége is halványabb, sápadtabb lett volna, ez volt a lényege, ami nélkül nem lett volna az, aki.

Ez a külső változékonyság híven fejezte ki belső tulajdonságainak sokféleségét. Lelkében a változatossághoz mélység is társult; egy tulajdonság azonban hiányzott belőle - hacsak nem az aggódás tévesztette meg Hestert -: hiányzott belőle minden alkalmazkodás. Semmiféle sza­bályt nem lehetett rákényszeríteni, a körülötte levő világhoz nem akart igazodni. És ez nem is csoda. Hiszen életét egy nagy törvény megszegésének köszönhette, és így, ha lénye szép és értékes elemekből állott is, minden összevissza volt benne, vagy olyan rendben, amelynek törvényeit az ember nem ismerhette fel.

Hester csak abból következtetett gyermeke jellemére - és abból is csak távolról és félig-meddig -, hogy visszaidézte saját életének azt a súlyos korszakát, amikor Gyöngy az ő lel­ké­ből és testéből nyerte minden lelki és testi táplálékát. A születendő gyermek erkölcsiségének első sugarait az anya közvetítette, és ha mégolyan tiszták és hófehérek lettek volna is azok, az anya felcsigázott lelkiállapota sötétvörös és aranyos színekkel vonta be őket, a fehér túl­ságosan vakító lett, az árnyék nagyon is fekete. Sokszor érezte Hester, hogy a gyermekben akkori állapota örökítődött meg. Az a szilaj, féktelen harci kedv, a hangulatok eszeveszett hullámzása. Sőt még a csüggedés és kétségbeesés komor felhőinek árnya is rajta volt. Most még a gyermeki lélek reggeli napsugarában úszott minden, de ki tudja, később, ha ember volta egészen kibontakozik, miken forgószelek és örvénylő viharok martaléka lesz.

A családi nevelés abban az időben sokkal szigorúbb volt, mint ma. A dorgálás, szidás, sőt a pálca, amelyet a Szentírás is ajánl, a nevelés rendes eszközei voltak. Nemcsak mint tényleges vétségek büntetése, de mint a gyermeki erények fejlesztésének a leghathatósabb módja.

Hester Prynne viszont, a magányos anya, nemigen alkalmazhatta a szigorúság kemény eszközeit egyetlen gyermekével szemben. Saját tévedésein és balsorsán okulva iparkodott szelídebb eszközökkel ugyan, de mégis irányítani a rábízott halhatatlan lelket. De a feladat meghaladta erejét. Próbálta mosollyal és szigorú arccal, s amikor látta, hogy sem fenyege­tés­sel, sem szép szóval nem ér el semmit, kénytelen-kelletlen félreállt, és tűrte, hogy a gyermek a saját ösztönei és belső hajlandóságai után igazodjék. A testi fenyíték vagy tilalom persze hatásosnak bizonyult, de csak amíg tartott. Egyébként, ha lelkére vagy szívére akart hatni, sohasem tudhatta, mi lesz a következmény. Gyöngy vagy hajlott a szóra, vagy nem, aszerint, hogy szeszélye éppen abban a pillanatban melyik irányba ragadta.

Hester már az első hónapokban megismerkedett gyermekének egy egész különös pillantásá­val, és ha azt látta a szemében, jól tudta, hogy minden fáradság hiábavaló, akár meggyőzéssel, akár kéréssel próbálkozik. Csodálatosan értelmes, de a maga nemében megfoghatatlan volt ez a kifejezés. Valósággal gonosz, kaján és rendesen szélsőséges hangulatokkal párosult, úgyhogy Hester ilyen pillanatokban ijedten kérdezte néha, hogy Gyöngy valóban halandó gyermek-e. Inkább olyan volt, mint valami gonosz kis tündér, aki egy ideig hancúrozik ott a kunyhó udvarán, de a következő pillanatban eltűnik, ingerkedő mosollyal.

Mikor a szilaj, ragyogó fekete szemekbe kiült ez a furcsa kifejezés, a gyermek mintha hirtelen hozzáférhetetlenül eltávolodott volna, hogy a következő pillanatban fölemelkedjék a felhők közé, akár egy bűvös szikra, amelyről nem tudjuk, honnan jött és hová tűnt. Hester ilyenkor nem tudott uralkodni magán, odarohant a gyermekéhez, és keblére szorította, csókokkal borította el, nem is pusztán túláradó anyai szeretetből, inkább azért, hogy megbizonyosodjék, valóban hús és vér-e az ő egyetlene, és nem tűnő álomkép. És ha Gyöngy ilyenkor felkacagott csengő, édes hangon, az anya kétségét ez sem oszlatta el, sőt talán még súlyosbította.

Megdöbbentő volt, amikor így közéjük ereszkedett a különös varázs, és elválasztotta tőle legdrágább kincsét, amit olyan nagy áron szerzett. Meggyötört szíve nem bírta tovább, szenvedélyes könnyekre fakadt. Ilyenkor a kislány elkomolyodott, haragosan ökölbe szorította apró kezecskéjét, és arcára bosszús, fenyegető kifejezés ült. Máskor viszont - sohasem lehetett előre tudni, hogyan hat rá valami - hangos kacagásban tört ki, mintha az emberi szomorúságot meg se tudná érteni. Megesett az is - bár talán a legritkábban -, hogy szilaj, féktelen megbánás öntötte el, zokogva borult anyja nyakába, mintha megszakadna kicsiny szíve, és így akarná bebizonyítani, hogy van.

De Hester az ilyen viharos érzelemkitörésekben sem bízhatott. Elmúlt, hirtelen, mint ahogy jött, ez is. Sokszor, ha gyermeke különös természete fölött töprengett, olyanformán érezte magát, mint az, aki hatalmas szellemet idézett fel, de valahogy elfelejtette a varázsigét, és nem tud parancsolni neki. Csak akkor tudott nyugodtan gyönyörködni benne, ha a gyermek édesen aludt. Ilyenkor nem kellett semmitől sem tartania, kiélvezhette a boldogság édes, csöndes óráit, amíg a hosszú pillás szemhéjak nem nyiladoztak, és az a furcsa, gonoszkodó kifejezés meg nem csillant újra alattuk.

Hamarosan elérkezett az idő (milyen gyorsan múlik!), amikor Gyöngy más társas érintkezésre is elég érett volt már, nemcsak az anyja jóságos mosolyára és bolondos, becéző szavaira. Micsoda mennyei boldogság lett volna Hesternek, ha az ablaka alatt játszadozó gyerekek csengő hangából kiveheti néha egyetlen kincse édes hangját. De ez nem adatott meg neki. Gyöngyöt a gyermekvilág éppúgy száműzte, mint őt a felnőtteké. A bűn jelképe volt, a gonosz ivadéka, és így a keresztény gyermekek társadalma nem fogadta be.

Bámulatba ejtette néha, milyen csodálatos ösztönnel fogta fel a kislány ezt a kivételes hely­zetet. A végzet bűvös kört vont köréje, elválasztotta a többitől, és ő mintha megértette volna magányosságát. Hester sohasem mutatkozott nélküle a tömeg tekintete előtt. Ha a városba indult, Gyöngy mindig vele ment. Előbb mint karon ülő baba, aztán mint tipegő kicsi lány, anyja örökös kísérője volt. Anyja egyik mutatóujját szorongatta teljes erejéből, és hármat-négyet lépett apró lábacskáival, míg Hester egyet. A telep gyerekei ott voltak körülötte, az út gyepes szélén vagy a házak küszöbe előtt, a puritán szellemnek megfelelő játékokat űzve. Vagy templomba mentek, vagy eretneket korbácsoltak, esetleg indián skalpokra vadásztak játék fegyvereikkel, vagy szörnyű grimaszokkal ijesztgették egymást, mint a varázslók.

Gyöngy feszült érdeklődéssel figyelte őket, de sohasem próbált ismerkedni, sőt ha szóltak hozzá, akkor sem felelt. Néha köréje sereglettek a gyerekek, ilyenkor szinte félelmetes volt a csöpp teremtés vad haragja. Köveket ragadott fel, hogy meghajigálja őket, összefüggéstelen szavakat üvöltött átható hangon. Anyja remegve hallgatta, mert olyan volt, mint valami boszorkány átkozódása ismeretlen nyelven.

A kis puritánok, nemhiába folyt bennük a legtürelmetlenebb vér, ami valaha emberi erekben csörgedezett, megsejtették, hogy anya és gyermeke valahogy különböznek a többitől, mintha idegenek, földön kívüliek lennének. Szívükben tehát megvetették őket, és ezt nyelvükkel is sokszor kifejezték.

Gyöngy megérezte a gyerekek ellenséges indulatát, és a legkeserűbb gyűlölettel válaszolt rá. Hester az ilyen szilaj dühkitöréseket értékelni tudta, és bizonyos megnyugvással nézte, mert azt mutatták, hogy a fejlődő kis lélekben mégis van komolyság, nemcsak múló szeszély, ami olyan sokszor megdöbbentette. Viszont jól tudta, hogy a gyermek ezt az ellenséges beállítást és szenvedélyt tőle örökölte, és ez mélységes aggodalommal töltötte el. Mind a ketten kiközö­sítettek, kirekesztettek voltak az emberi közösségből, és Gyöngy lelkében csak megismétlődik és tovább folytatódik mindaz a viharzás, ami az ő lelkét felkavarta, és amit később az anyaság lecsillapított.

Otthon, a ház körül, a gyermek nem is szorult külső változatosságra és társaságra. Az élet varázsa áradt belőle, örökösen tevékeny szelleme átvitte azt ezer meg ezer élettelen tárgyra, mint ahogy a fáklya lángjánál új tüzek gyulladnak. A legjelentéktelenebb apróságok - fadarab vagy rongycsomó, virág -, ezek voltak a bábuk, amelyeket Gyöngy képzeletének boszorkány­ságával elvarázsolt. Anélkül, hogy külsőleg átalakultak volna, szépen eljátszották az összes szerepeket. Csengő gyermekhangja egész sereg képzelt személyt elevenített meg, öreget, fiatalt egymás után.

A komor, vén fenyőfák, amelyek olyan kísértetiesen nyöszörögtek a szélben, némi változta­tással beillettek puritán véneknek, gyerekeiket pedig a legcsúnyább giz-gaz jelképezte, ami a kertben nőtt. A kis Gyöngy kegyetlenül kaszabolta és tiporta őket. Képzelete ezer új formát talált ki minduntalan, amit megelevenítsen, de összefüggéstelenül, föl-alá szökdécselve, szakadatlan tevékenységben, hol ellankadva, mintha kimerítette volna az élet lázas tobzódása, hol megint új, szilaj erőre kapva. Az északi fény fantasztikus játékához lehetne talán a leg­jobban hasonlítani Gyöngy különös játékait.

De ez még nem lett volna olyan rendkívüli. A képzelet csapongása, a bontakozó léleknek ez a játékos szenvedélye megvan más tehetséges gyermekekben is, csakhogy Gyöngy, akinek emberi játszótársai nem voltak, még inkább rászorult a saját alkotásaira. Megdöbbentő és kivételes csak az ellenséges érzés volt, amellyel saját lelke teremtményeit nézte. Sohasem formált magának egyetlen jó barátot sem, hanem mintha sárkányfogakat hintett volna szét, amelyekből fegyveres ellenségek támadnak, és aztán nekirohant teljes harci tűzzel. Az anya, aki titokban önmagát okolta mindenért, mélységes szomorúsággal látta, hogy a gyermek ennyire érzi már az ellenséges világot, és ilyen korán gyakorolja erejét, bár ez talán hasznára lesz a későbbi küzdelmekben.

Megesett, hogy Hester térdére ejtette kézimunkáját, és önkéntelenül felkiáltott, mert fájdalma, amelyet annyira szeretett volna elrejteni, mégis kitört belőle, félig szóban, félig nyögésben:

- Egek ura, ha ugyan atyám vagy nekem is, mondd meg, miféle teremtés ez, akit világra hoztam?

Gyöngy vagy meghallotta, vagy valami titkos úton megérezte az elfojtott gyötrelem kitörő szavait, de odafordította eleven, szép kis fejét, rávillantotta eszes koboldmosolyát az anyjára, és nyugodtan folytatta játékait.

Még egy fontos különbség volt Gyöngy és a többi gyermek között. Mi az, amit a csecsemő először pillant meg ezen a világon? Anyja mosolya, amelyre a maga tétova babamosolyával válaszol, amelyre később gyengéd kétkedéssel emlékeznek vissza, nem tudva, hogy valóban az volt-e. De Gyöngy nem ezt látta meg először, hanem valami egészen mást: a skarlát betűt Hester mellén.

Egyszer, mikor Hester odalépett a bölcsőhöz, a csöppnyi szemek megakadtak a csillogó aranyhímzésen, a kis kéz kinyúlt, megragadta a cifraságot, és az ártatlan gyermekarcon mosoly gyulladt ki, nem tétován, de egészen határozottan, úgyhogy sokkal öregebbnek mutatta.

Az anyának lélegzete is elállt hirtelen, önkéntelenül megmarkolta a végzetes jelet, hogy leszakítsa. Irtózatos kínnal hasogatta mellét a csöppnyi kacsó érintése. De ez a mozdulat mintha csak fokozta volna a gyermek mulatságát, fölpillantott újra, anyja szemébe, és még egyszer elmosolyodott.

Attól kezdve Hesternek sohasem volt nyugta, legfeljebb, ha a kicsi aludt. Soha egy percig sem érezhette biztonságban az ő kincsét. Igaz, hogy néha hetek is elmúltak anélkül, hogy a gyermek szeme a skarlát jelre szegeződött volna, de aztán hirtelen, amikor legkevésbé várta, lecsapott, mint a halál, és mindig ugyanazzal a furcsa mosollyal, kaján kifejezéssel.

Egyszer a saját képmását kereste gyermeke ragyogó fekete szemében, mint más anyák. És akkor megvonaglott a szíve. Magányos asszonyok, különösen, ha sokat szenvedtek, gyakran képzelődnek, és így nem csoda, ha neki is úgy rémlett, mintha nem a saját miniatűr képmását látná a csöppnyi fekete tükörben, hanem egy másikat. Egy ellenséges, gonoszul mosolygó, de ismerős arcot, amelyet a valóságban csak ritkán látott mosolyogni, gonoszul pedig soha. Már-már maga is elhitte, hogy a gyermeket a gonosz szellem tartja hatalmában, és most az nézett ki a szeméből ingerkedve. Még sokáig előtte volt a látomás, éppen olyan élesen és gyötrően.

Mikor a gyermek már egyedül szaladgált a réten, egy szép nyári napon teleszedte kis markát vadvirággal, és szálanként anyja mellére hajigálta. És ha eltalálta a célt, a skarlát betűt, vadul ugrándozott fel-alá, mint egy gonosz tündér. Hester előbb ösztönösen odakapott, hogy kezével eltakarja a jelet, de aztán részben büszkesége, részben az a hit, hogy talán így fogja levezekelni bűnét, megállította útjában a mozdulatot. Ott ült kiegyenesedve, halálsápadtan, és a kislány szilajon csillogó fekete szemébe nézett, végtelen szomorúsággal.

És még mindig jöttek a viráglövedékek, majdnem mindegyik célba talált, olyan sebekkel borítva az anya mellét, amelyekre ezen a világon nincs balzsam. És talán a másikon sem. Aztán, mikor már nem volt mivel bombáznia, a kislány megállt előtte, csöpp kis koboldarcát kárörvendőn fordítva feléje. Hesternek úgy rémlett, mintha gonosz ellenség nézne rá a kifürkészhetetlen szemek mélyéről.

- Mi vagy te, gyermekem? - kérdezte hangosan.

- A te kis Gyöngyöd - felelte a lányka.

De már újra nevetett, táncolt, kézzel-lábbal hadonászva, mint egy kis manó. Aki látta, azt hihette, rögtön elrepül a kéményen át…

- Az én gyermekem vagy igazán? - kérdezte Hester.

Nem volt egészen üres kérdés, mert ebben a pillanatban valóban kételkedett benne; olyan meg­döbbentő volt a gyermek kifejezése, mintha mindent tudna a kettőjük életének titkáról, csak nem akarná elárulni.

- Igen, én a te kis Gyöngyöd vagyok - ismételte tovább játékosan.

- Nem, nem vagy az én gyermekem, nem vagy az én Gyöngyöm - mondta Hester félig tréfásan. Mert megtörtént akárhányszor, hogy ez a játékos kedv erőt vett rajta fájdalma közepette is. - Mondd el nekem, honnan jöttél, ki küldött ide?

- Mondd el te, anyám - kiáltott a gyermek, és hirtelen elkomolyodva odatelepedett a lába elé. - Mondd el te nekem.

- Mennyei atyád küldött - felelte Hester.

De valami kis tétovázás volt a hangjában, és a gyermek éberségét ez nem kerülte el. Vagy csak makacsságból, vagy mert csakugyan gonosz szellem hajtotta, kinyújtotta mutatóujjacs­káját, és odabökött a skarlát betűre.

- Ő nem küldött - jelentette ki határozottan -, nekem nincs mennyei atyám.

- Csitt, gyerek, nem szabad ilyet mondani - szólt rá ijedten anyja, és elfojtotta feltörő sóhaj­tását. - Mindnyájunkat ő küldött erre a világra. Még engem is. Hát még téged. Vagy ha nem… hát honnan jöttél, te furcsa kis gonosz tündér?

- Mondd el, mondd el - hajtogatta a gyermek most már nem is komolyan, de kacagva, közben lábával dobbantva. - Akarom, hogy elmondd.

De Hester nem felelt erre a kérdésre, hiszen maga is kétségek útvesztőjében bolyongott. Eszébe jutott, mi mindent rebesgetnek a városban. Félig mosolyogva, félig borzongva gondolt az együgyűekre, akik, miután a gyermek apját nem tudják felkutatni sehol, és különös tulajdonságait észrevették, ráfogták, hogy ördögi származású. Mint ahogy az gyakran megesett már a földön, a katolicizmus őskora óta, egyrészt az anya bűnének következményeképp, más­részt egyéb, gonosz célok érdekében. Luther is a Sátán fajzata volt, ha szerzetestársai plety­kái­nak hinni lehet. És az új-angliai puritánok között se Gyöngy volt az egyetlen gyanús eredetű gyermek.