IX.

A felcser

Az olvasó bizonyára emlékszik, hogy a Chillingworth név mögött egy másik rejtőzött, amelyet viselője ebben az életben nem akart többé hallani. Míg Hester a pellengéren szenvedte büntetését, amint már említettük, ott állt a néptömegben egy hosszú út fáradalmaitól meg­viselt, öregebb férfi. Éppen akkor szabadult a vadak kezéből, és a városba érkezve, az első, ami szeme elé tárult, ez a látvány volt. Az asszony, akit kedves családi tűzhely mellett hitt, ott állt a pellengéren a nép színe előtt, mint a gyalázat eleven szobra. Asszonyi jó hírét ezer meg ezer láb tiporta sárba. Gyalázkodás zsivajgott körülötte a piactéren. Rokonai, ha eljut hozzájuk a hír, vagy régi szeplőtelen életének társai nem várhattak tőle egyebet, mint a becstelenségnek rájuk háramló részét, ami annál tetemesebb, mennél szentebb és meghittebb volt a kapcsolat, amely őket hozzá fűzte.

Mi oka lett volna a törődött arcú idegennek, akit nyilván a legszentebb és a legszorosabb szálak fűztek a meggyalázott asszonyhoz, előrelépni, és ezt a csöppet sem kívánatos örökséget követelni? Semmi kedve sem volt önként odaállni Hester mellé a szégyen talapzatára. Senki más nem ismerte, csak a bűnös asszony, és az ő hallgatását megvásárolta. Éppen azért elha­tározta, hogy nevét eltagadja az emberiség előtt, régi törekvéseit és érdekeit leveti, és eltűnik az életből, mintha csakugyan az óceán fenekén heverne, amint híresztelték róla. Bízott benne, hogyha elhatározását valóban végrehajtja, a régiek helyett új törekvések, új célok támadnak, habár komorak, sőt talán bűnösek is, mégis elég erősek ahhoz, hogy tehetségeit kiváltsák, és érdeklődését elfoglalják.

Így tehát letelepedett a puritánok városában, mint Roger Chillingworth. Más ajánlólevele nem volt tudásán és tehetségén kívül, de az messze meghaladta az átlagos mértéket.

Fiatalkorában nagy buzgalommal foglalkozott az orvostudománnyal, éppen ezért tehát orvos­nak mondta magát, és nagy örömmel fogadták. A gyarmatváros nem nagyon bővelkedett ugyan­is ügyes orvosokban és hivatásos sebészekben. Ezekre nem ragadt át a vallásos buzgalom, amely a többi kivándorlót hajtotta az új világ felé.

Lehet, hogy az orvos, aki az ember halandó porhüvelyét vizsgálja, lelki képességek dolgában bizonyos mértékig elcsenevészedik. Túlságosan anyagiassá válik a gondolkozása, és annyira elmerül a csodálatos szerkezet bonyodalmaiban, amely látszólag megmagyarázza az élet minden titkát, hogy a lét másik értelmét nem is látja.

Annyi bizonyos, hogy a derék bostoni polgárok egészsége mindeddig egy idős diakónus és egy gyógyszerész gondjaira volt bízva, aki diplomával nem rendelkezett ugyan, de annál több jámborsággal és vallásos buzgósággal. Az egyetlen sebész pedig ezt a nemes mesterséget csak igen ritkán gyakorolta, közben pedig a többi napokon egyszerűen borbély volt.

Nem csoda, ha ez a díszes testület nagy örömmel fogadta az új kartársat. Hamarosan kiderült, hogy behatóan ismeri a régiek orvostudományának minden csínját-bínját, a gyógyszereket, amelyeknek legapróbb alkotó elemeit is a világ távoli csücskeiről kell összeszedni, olyan bonyolult módon, mintha minden egyes gyógyszer az élet elixírje volna.

Indián fogsága idején meg az ottani gyógyfüveket is alaposan kiismerte, és sohasem titkolta betegei előtt, hogy a természetnek ezeket az ajándékait, amelyeket a tudatlan vadak felhasz­nálnak, legalább annyira becsüli, mint az európai gyógyszereket, bár azokat tudós doktorok sokszázados munkája állította elő.

A tekintélyes idegen legalább külsőleg pontosan megtartotta a vallásos élet szabályait, és mindjárt megérkezése után lelki vezetőt is választott magának, éspedig éppen Dimmesdale tisztelendő úr személyében.

A fiatal pap nagy tudós hírében állott már Oxfordban is, itt pedig rajongó hívei voltak. Sőt akárhányan az Ég választott apostolát látták benne, és biztosan hitték, hogyha az Úristen elég időt ad neki itt a földön, éppen olyan sokat tehet majd a most még gyenge új-angliai egyház megerősödése érdekében, mint amennyit a régi egyházatyák tettek az ifjú kereszténységért.

De sajnos, Dimmesdale tiszteletes úr egészsége fokról fokra romlott. Akik közelebbről ismerték, azt mondták, hogy túlságosan sokat dolgozik, nagyon is lelkiismeretesen végzi papi mun­ká­ját, és főleg többet virraszt és böjtöl a kelleténél, mert az a meggyőződése, hogy por­hüvelyé­nek durvasága szellemi lámpása fényét elhomályosítja. Azt is mondták, hogyha tényleg fiatalon ragadná el a halál, az csak azért volna, mert ez a világ nem méltó hozzá. Ő maga viszont éppen ellenkezőképp indokolta a dolgot, ami jellemző szerénységére. Azt állította, hogyha a gondviselés elmozdítaná hivatalából, csak azért tenné, mert még erre a legalázatosabb feladatra sem alkalmas.

Ha a magyarázatok eltértek is, a tényre vonatkozólag nem lehetett kétség. A lelkész arca egyre sápadtabb lett, teste egyre véznább, és bár hangja még zengő és bársonyos volt, mintha a pusztulás gyógyíthatatlan mélabúja rezgett volna benne. Sokszor, ha csak egy kicsit megijedt, vagy meglepetés érte, kezét hirtelen szívére szorította, és elpirult vagy elsápadt, mintha kínozná valami. Hívei már-már attól tartottak, hogy életének fogyó lángja hamarosan végleg kialszik, amikor Roger Chillingworth a városba érkezett. Jóformán senki se tudta, mikor került oda. Csak úgy felbukkant hirtelen, mintha az égből pottyant volna alá, vagy valahonnan a föld gyomrából bújt volna elő. Megjelenése is titokzatos volt, és a titok könnyen fokozódik csodává.

Ügyes orvos hírében állott, látták, hogy szorgalmasan gyűjti a füveket és vad növények virágait; gyökereket ás ki, és letör egy-egy ágat az erdei fákról, mint aki ismer és megbecsül sok olyan értéket, amit más közönséges szem észre sem vesz. Sir Kenelm Digbyről és más híres emberekről, akik kortársaik hite szerint természetfeletti tudással rendelkeztek, úgy beszélt, mint kollégáiról és jó barátairól. Csak azt nem értette senki, hogy kerülhetett ilyen kiváló tudós a vadonba? Mit keresett ott közöttük, ő, akinek a világ nagy városaiban volna a helye, a tudomány hatalmasai között? Erre a kérdésre senki nem tudott józan választ adni, és talán éppen azért egészen különös hír kapott szárnyra. Az tudniillik, hogy a mennyei Atya csodát tett, és ezt a kiváló orvostudóst a német egyetemről a szó szoros értelmében iderepítette a levegőn át, hogy letegye pontosan Dimmesdale tiszteletes úr küszöbe elé. Egy-két értelmes ember is elfogadta ezt a magyarázatot, de voltak bölcsebb hitűek, akik tudva, hogy a Teremtő ilyen csodatételnek nevezett színpadi hatások nélkül is el tudja érni a maga céljait, inkább a gondviselés kezét látták a szerencsés véletlenben.

Még jobban megerősítette ezt a hitet az, hogy az orvos olyan meleg érdeklődést tanúsított mindjárt kezdetben a lelkész iránt. Nemcsak hogy beállt hívei közé, de iparkodott mindjárt baráti módon is közeledni hozzá, és megtörni ösztönös tartózkodását és zárkózottságát. Nagyon aggódott lelkipásztora egészségéért, és szerette volna megkezdeni a gyógykezelést; azt állította, hogy ha jókor alkalmazhatja, föltétlenül eredményt ér el.

A város vénei, diakónusai, a tisztes családanyák és szép fiatal lányok, akik Dimmesdale tiszteletes úr híveinek seregét alkották, mind szenvedélyesen követelték, hogy fogadja el az orvos segítségét. De ő szelíden elhárította.

- Gyógykezelésre, orvosságra nincs szükség.

Hogy is beszélhetett így? Hiszen minden vasárnap sápadtabb és keskenyebb volt az arca, és a hangja még erősebben reszketett. Sőt most már állandó szokása lett, ami azelőtt inkább csak önkéntelen mozdulatnak tűnt, hogy kezét a szívére szorítsa. Talán belefáradt a munkába? Kívánja a halált?

Ezt kérdezték tőle a város idősebb papjai és az egyház diakónusai is, mégpedig ünnepélyes komolysággal. Elhatározták, hogy - saját kifejezésük szerint - beszélnek a fejével, meggyőzik róla, milyen vétkes dolog elutasítani a segítséget, amit a Gondviselés nagylelkűen kínál neki. Ő csöndesen végighallgatta őket, és végül megígérte, hogy kikéri az orvos tanácsát.

Meg is tartotta, amit ígért.

- Ha az Úristen úgy akarja, én igazán készséggel belenyugszom, hogy munkám, bűneim és örömeim hamarosan véget érjenek velem együtt - mondta, amikor ígéretéhez híven az orvos­sal beszélt. - Ami halandó bennük, azt temessék el testemmel a sírba, ami pedig örök, az úgyis elkísér végső lakóhelyemre. Sokkal inkább kívánnám ezt, mint hogy a tudomány kipróbálja rajtam ügyességét.

Roger Chillingworth rendületlen nyugalommal felelte (akár színlelte ezt a nagy nyugalmat, akár őszinte volt, mindenesetre lénye legjellemzőbb sajátságai közé tartozott):

- Így csak egy fiatal lelkész beszélhet. A fiatal ember még nem eresztett elég mély gyökeret a földbe, és azért könnyen elszakad tőle; szent ember viszont, aki már ezen a földön is az Úristen oldalán járkál, érthető módon vágyik arra, hogy a mennyek aranymezőin állandóan mellette járhasson.

- Nem, nem! - sóhajtott a fiatal pap, és fájdalmas arckifejezéssel kezét a szívére szorította. - Ha méltóbb lennék erre az életre, talán jobban ragaszkodnám is hozzá, minden bajával együtt.

- A derék emberek nagyon szigorúan ítélnek magukról - mondta az orvos.

Így történt tehát, hogy a titokzatos Chillingworth doktor Dimmesdale tiszteletes úr orvosi tanácsadója lett, és miután nemcsak betege testi állapota érdekelte, hanem iparkodott jelleme és lelki élete titkaiba is behatolni, komoly barátság fejlődött köztük. A nagy korkülönbség ellenére sok időt töltöttek együtt. Nagy sétákat tettek a tengerparton, az erdőben, ez egyrészt jót tett a lelkész egészségének, másrészt az orvosnak is módot adott gyógyerejű növények gyűjtésére. Sokat beszélgettek, hangjuk összeelegyedett a hullámok morajával meg a fasudarak közt zúgó szél duruzsolásával.

Máskor fölkeresték egymást a dolgozószobák elzárt csendjében. A lelkészt vonzotta a tudós ember rendkívüli szellemi műveltsége és a gondolkozásnak az az elfogulatlansága, amit kartársai körében még sohasem tapasztalt, és hiába is keresett volna. Sőt nemcsak érdekelte, de szinte megdöbbentette ez a szabadgondolkodás.

Dimmesdale tiszteletes úr igazi pap volt és igazi puritán. A tekintélytisztelet igen nagy mér­ték­ben kifejlődött benne, és szigorúan ragaszkodott vallása hittételeihez, csak azokat követte, éspedig mennél idősebb lett, annál szigorúbban. Sehol a világon nem foghatták volna rá, hogy szabadelvű. Sőt lelke békességét nem tudta megőrizni másképp, mint a hit nyomása alatt, ez valósággal ránehezedett és leszorította, mint valami vasszerkezet, de ugyanakkor támogatta is. Éppen azért valami szorongó örömet érzett, amikor most egyszerre más oldalról látta meg a világot, egy egészen másféle szellem közvetítésével, mint amilyennel addig alkalma volt érint­kezni. Mintha hirtelen kitárult volna egy ablak, és azon át friss levegő áradna a dolgozószoba fülledtségébe. Addigi élete ott folyt le lámpafény vagy tompított napvilág mellett, dohos szagú, ódon könyvek között. De ezt a nagyon is éles, nagyon is hűvös levegőt sokáig nem szívhatta nyugodtan. Így hát ő is, meg az orvos is nemsokára megint csak visszavonultak a régi korlátok mögé, amelyeket az egyház hívei gondolkodása számára kijelölt.

Roger Chillingworth tehát alaposan szemügyre vehette betegét, most már nemcsak a rendes, megszokott környezetében, amikor ismerős gondolatok ösvényét járta, de ezen az új szellemi és erkölcsi színtéren is, ahol esetleg éppen a dolgok meglepő volta könnyen kiválthatott vala­mi titkosabb önkéntelen megnyilatkozást, felszínre hozhatta lényének egy titkos vonását is.

Nyilván nagyon fontos volt neki, hogy alaposan kiismerje előbb, csak azután foghatott hozzá a gyógyításhoz. Akinek szíve és esze van, annak minden testi nyavalyája is szorosan összefügg belső élete bajaival. Arthur Dimmesdale meg éppenséggel rendkívül finom lelkű és mély érzésű, erős képzelőtehetséggel megáldott ember volt, úgyhogy testi letörésének gyökerét az orvos joggal kereshette a lelki életében. Barátsággal, gyöngéd gondoskodással közeledett hozzá a kitűnő szakember, egyre mélyebben turkált a szívében, megvizsgálta elveit, kifür­kész­te gondolatait, mindent megtapintott óvatos kézzel, mint az aranyásó egy sötét akna mélyén.

Nehéz bármiféle titkot megőrizni olyan valaki előtt, akinek nemcsak alkalma és joga van lelkünkben kutatni, de elég tehetséges is ebben a munkában. Orvosával ne próbáljon barátilag érintkezni az, akinek lelkét valami titok súlya nyomja. Mert ha az orvos elég éles eszű, sőt annál valamivel több is van benne, amit talán megérzésnek nevezhetünk; ha amellett nem tolakodó, nem hangsúlyozza soha a saját lényét; ha ráadásul vele született az a különös képesség, hogy észrevétlenül közel tud férkőzni páciense lelkéhez, úgyhogy az nem is tudja, mikor árulja el magát hangosan, abban a hitben, hogy csak gondolta, amit mondott; s ha ilyen­kor nem mutat sem örömet, sem csodálkozást, hanem vagy hallgatva fogadja a bizalmas közlést, vagy éppen csak egy fejbólintással, sóhajtással jelzi, hogy mindent megértett; és ha nem­csak bizalmas barátnak alkalmas, de amellett kiváló hírű orvos is: akkor egész biztos, hogy elérkezik a pillanat, amikor a szenvedő lélek görcsös zárkózottsága fölenged, és meg­indul a sötét, de áttetsző folyamat, amely kimos és napvilágra hoz minden titkot.

Roger Chillingworth körülbelül mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezett. Telt-múlt az idő, lassanként bizalmas viszony fejlődött a két nagy műveltségű ember között, érintkezésük tere átfogta az emberi gondolat és tudomány egész széles mezejét. Megvitatták a vallás és erkölcs összes kérdéseit, a köz- és magánélet dolgait, sőt mindketten beszéltek személyes dolgaikról is. De a titok, amelyet az orvos betegének lelke mélyén sejtett, sohase pattant ki. Egyetlen áruló szó nem jutott a fülébe. Sőt most már azt is gyanította, hogy barátja még testi bajának természetét sem fedte fel egészen előtte. Igazán csodálatos tartózkodás.

Roger Chillingworthnek sikerült valahogy Dimmesdale baráti segítségével elérnie, hogy mind a ketten ugyanabban a házban vegyenek ki szállást, és így betege lelki életének minden apró hullámzása az ő éber figyelő szeme előtt folyt le.

Nagy volt az öröm a városban, amikor így beteljesedett a lelkész híveinek régi, forró kívánsága. Mindenki azt hitte, ez az egyetlen mód Dimmesdale egészségének helyreállítására. Talán csak az lett volna még jobb, ha a ragyogó fiatal hölgyek közül, akik szellemileg már úgyis régen odaadták magukat neki, hitvest választ. Ezt sokan ajánlották neki, sürgették, biz­tatták eleget, de úgy látszik, a fiatal pap egyelőre nem szándékozott megházasodni. Kereken elutasított minden efféle tanácsot, mintha egyháza szigorú cölibátust parancsolt volna rá.

Önként választotta a magános ember sorsát, arra ítélte magát, hogy ízetlen falatját mindig más asztalánál költse el, és életfogytiglan fagyoskodjék, mint azok, akik idegen tűzhelynél melegszenek. Ha pedig így van, akkor a tapasztalt, éles elméjű, jó lelkű öreg orvos, aki olyan apai szeretettel és megértő tisztelettel veszi körül, mégis a legalkalmasabb arra, hogy állandóan ott legyen a közelében.

Egy jámbor életű, özvegy úriasszonynál vettek ki szállást, annak a teleknek a közelében, ahol később a King’s Chapel épült. Közvetlenül szomszédságában volt a temető, eredetileg Isaac Johnson telke, és így maga a hely is elég alkalmas lehetett arra, hogy mind az orvosban, mind a lelkészben hivatásukkal kapcsolatos, komoly gondolatokat ébresszen.

Az özvegy anyai gondjába fogadta a lelkészt, és a homlokzati szobákat bocsátotta rendel­kezésére, ahová besütött a nap, de a nehéz ablakfüggönyöket délben össze lehetett húzni, hogy a hőség kellemetlenné ne váljék. A falakat szőnyegek borították, állítólag mind csupa gobelinszövés. Az egyik Dávid és Bethsabé bibliai történetét ábrázolta, és Nathan prófétát, aránylag kevéssé fakult színekben, bár igaz, hogy a szép hölgy majdnem éppen olyan fájdalmas arcot vágott a képen, mint a szörnyű jövendőt látó próféta.

A sápadt arcú lelkész itt rendezte be könyvtárszobáját, megrakva a polcokat nagy pergamenbe kötött fóliánsokkal, az egyházatyák, tudós rabbik és szerzetesek munkáival, amelyeket a protestáns papok megvetettek és lenéztek ugyan, de azért sokszor felhasználtak.

A ház túlsó felén az öreg orvos rendezte be dolgozószobáját és laboratóriumát. Mai tudós igényeit ugyan nem elégítette volna ki egyik sem, de amire neki szüksége volt, az nem hiányzott belőle. Ott volt a pároló készülék és a különféle eszközök, amelyeknek segítségével gyógy- és vegyszereket állíthatott elő az efféle mesterségben járatos alkimista.

Így hát mind a két tudósnak megvolt a maga kényelmes, külön lakosztálya, de amellett könnyen átlátogathattak egymáshoz, állandó érdeklődéssel kísérve egymás munkáját.

Arthur Dimmesdale tiszteletes legjobb barátai szentül hitték, hogy a gondviselés keze intézte így a dolgokat, azért, hogy teljesítse a sok nyilvánosan és titokban elrebegett imát, amit a fiatal pap felépüléséért mondtak.

De meg kell vallanunk, hogy a jámbor gyülekezetnek egy része egészen más szemmel nézte Dimmesdale és a titokzatos vén orvos barátságát. Ha a műveletlen tömeg a maga szemével akar nézni, rendesen csalódik. De ha nagy, meleg szíve szerint ítél - mint legtöbbször -, akkor mély és csalhatatlan igazságokra jut, éppúgy, mint azok, akiket természetfölötti látással ajándékozott meg az ég.

Nem tudták semmiféle ténnyel indokolni az orvos iránt érzett ellenszenvüket, nem is hoztak fel semmi olyat, amit megcáfolni érdemes lenne. Bár akadt egy öreg iparosember, aki London­ban élt Thomas Overbury meggyilkolása idejében, körülbelül harminc évvel azelőtt, és ez égre-földre állította, hogy látta ezt az orvost, aki akkor más néven szerepelt, mégpedig Forman doktor társaságában. Ez a Forman pedig varázsló hírében állott, és bele volt keverve a gyil­kossági históriába is.

Néhányan rebesgették azt is, hogy a tudós férfiú indián fogsága idején kitanulta a vadak papjainak tudományát is, akik pedig mind hírhedt varázslók, és a betegeket nemegyszer a fekete mágia segítségével gyógyítják meg. Sokan azt is állították - köztük nem egy józan eszű és elfogulatlan ember, akinek a véleménye más tekintetben megszívlelésre érdemes volt -, hogy Roger Chillingworth feltűnően megváltozott, amióta odakerült a városba, és különösen most, amióta együtt lakik a lelkésszel. Eleinte nyugodt, gondolkodó, igazi tudós arca volt, most pedig valami rút, kaján kifejezés ült vonásaira, és ez annál jobban feltűnik az embernek, mennél gyakrabban néz rá. A tudatlanabbak olyasmit emlegettek, hogy a tűz, ami labora­tóriumában ég, a föld alól jön, és az ördögök tüzelőjével szítják, így hát nem is csoda, ha az öreg ábrázata ennek a tűznek füstjétől olyan fekete.

Egyszóval, lassanként mindjobban elterjedt az a hír, hogy Arthur Dimmesdale tiszteletes úr ugyanolyan sorsra jutott, mint sok más kiválóan szent életű férfiú a kereszténység régebbi korszakaiban: vagy maga a Sátán kísérti, vagy annak egy küldötte, az öreg Chillingworth képé­ben. A kísértő nyilván engedélyt kapott a mennyei Atyától bizonyos időre, hogy befura­kodjék a szent lelkű férfiú bizalmába, és lelkét megrontani próbálja. De józan ember nem is kételkedhetik benne, mi lesz a küzdelem végső eredménye. Általában rendületlenül bíztak papjukban az emberek, és szentül hitték, hogy dicsfénnyel övezve fog kikerülni a tusából. Viszont mélységes fájdalommal gondoltak arra, milyen kínokat kell elszenvednie még addig.

Pedig ha valaki a fiatal pap szemébe néz, és megpillantja abban a sötétlő rémületet, az nem meri ilyen biztosra venni győzelmét.