III.

A felismerés

Irtózatos tudat volt, hogy ő az, aki az általános, komor figyelem középpontjában áll szégyene égő betűjével. De nem sokáig nehezedett rá, mert a tömeg túlsó végében, a piactér leg­távolabbi részén egy alak kötötte le minden gondolatát. Magas növésű indián állt ott népe viseletében. De a rézbőrűek elég gyakran vetődtek akkoriban az angol telepekre, úgyhogy ez maga aligha tűnt volna fel a pellengéren álló asszonynak ebben a súlyos pillanatban, és még kevésbé foglalta volna le minden figyelmét és gondolatát. Az indián mellett egy fehér ember állt, a vadak és a civilizált emberek öltözetének valami különös keverékében. Nyilván együtt volt a rézbőrűvel.

Alacsony termetű, barázdás arcú ember volt az idegen, de nem öreg a szó megszokott értelmében. Vonásai rendkívüli értelemről tanúskodtak, mintha szellemét annyira kiművelte volna, hogy testi valója is ahhoz igazodott, és lassanként fölvette annak félreismerhetetlen jeleit. De felemás ruhája, amelyet látszólag hanyag redőkben vetett a vállára, nem takarta el egészen testi fogyatkozását. Hester Prynne első pillantásra látta, hogy az idegennek egyik válla magasabb, mint a másik. Alighogy észrevette a beesett arcot és a ferde vállat, görcsös erővel rántotta magához csecsemőjét, úgy, hogy az felsírt fájdalmában, de anyja most nem törődött vele.

Az idegen még előbb észrevette őt, rögtön, amint a piactérre lépett. Csak úgy futólag pillantott az emelvény felé, mint ahogy a befelé néző emberek szoktak, akiknek külső esemény ritkán lehet fontos vagy érdekes, hacsak véletlenül nincs vonatkozásban lelkükkel. De a hanyag pillantás egyre élesebb és áthatóbb lett. A barázdás arcon rémület vonaglott, mintha egy kígyó kúszott volna végig rajta. A belső izgalom valósággal elsötétítette az arcát, de akarata paran­csoló erejével nyomban legyőzte, úgyhogy aki csak egy pillanattal később látja, a nyug­ta­lan­ság­nak nyomát is alig fedezi föl rajta. A rángatózás lassanként egészen megszűnt, és lénye leg­mélyébe húzódott vissza. Mire Hester pillantása rászegeződött, lassan és nyugodtan fel­emelte ujját, mintha jelt adna neki, aztán ajkára illesztette.

Odafordult a mellette álló polgárhoz, és udvariasan megkérdezte tőle:

- Engedelmet, jó uram, nem mondhatná meg nekem, ki az az asszony, aki ott áll szégyen­szemre?

- Ugyancsak idegen lehet ezen a tájékon - felelte a derék polgár, és csodálkozva mérte végig az idegent és rézbőrű kísérőjét -, különben jól ismerné Prynne asszony gonosz hírét. Csúf botrányt okozott, higgye el uraságod, Dimmesdale tiszteletes úr jámbor gyülekezetében.

- Eltalálta, barátom - felelte az idegen -, ugyancsak messziről vetődtem ide. Bár nem jószántamból járom a világot olyan régóta. Sok csapás ért szárazon és vízen, és most utoljára a pogányok fogságában sínylődtem a délvidéken. Azért kísért ide ez az indián, hogy kiváltsam magamat a rabságból. Éppen ezért nem lenne szíves elmondani egyet-mást nekem erről a Hester Prynne asszonyról; ugye jól értettem a nevét az imént? Mit vétett és miért kell ott állnia a pellengéren?

- Bizony, barátom, örülhet a szíve, hogy végre annyi viszontagság után olyan vidékre került, ahol a gyalázatot kiderítik, és megbüntetik a nyilvánosság színe előtt, mint itt nálunk, Új-Angliában. Nézze meg jól azt az asszonyt, uram, egy tudós ember felesége ő, születése szerint angol, de jó ideig Amszterdamban éltek; az ura úgy határozott, hogy átkel az óceánon, és itt telepszik meg közöttünk Massachusettsben. A feleségét előreküldte, hogy még néhány fontos dolgát elintézze odahaza. Jó két esztendeje lesz, hogy az asszony bostoni lakos, de arról a tudós úriemberről, Prynne mesterről mind ez ideig hírt nem kapott, így aztán, nem lévén más tanácsadója, mint a saját asszonyi gyarlósága, bizony…

- Vagy úgy, értem már - bólintott az idegen keserű mosollyal. - Ha igazán olyan tudós ember az illető, akiről beszélt, hát megtanulhatta volna ezt is a könyveiből. De ki lehet a csecsemő apja, ha szabad érdeklődnöm; úgy háromhónaposnak látszik, amennyire innen megítélhetem.

- Ez bizony egyelőre titok, jó uram, és még nem akadt próféta, aki kiderítse - felelte a polgár. - Hester asszony a világért sem hajlandó elárulni, és a törvény urai hiába dugták össze a fejüket. Könnyen meglehet, hogy a bűnös itt áll közöttünk, és velünk együtt nézi a szomorú látvá­nyosságot, és mivel az emberek nem ismerik föl, megfeledkezik róla, hogy az Úristen azért jól látja.

- Jó lenne talán idecitálni azt a tudós férfiút - jegyezte meg az idegen, megint csak mosolyogva -, talán ő ráakadna a titok nyitjára.

- Ha ugyan életben van egyáltalában - felelte a polgár, és így folytatta: - Így aztán Massachusetts állam bírái, tekintettel a nő fiatalságára és szépségére, meg arra, hogy nyilván igen nagy kísértésben lehetett, és hogy férje minden valószínűség szerint rég a tenger fenekén pihen, nem alkalmazták a törvény teljes szigorúságát ebben az esetben. Mert az ilyen bűnért halál jár. Szívük megkönyörült e gyarló teremtésen, és csak arra ítélték, hogy itt álljon a pellengér emelvényén három óra hosszat, azután pedig földi élete végeztéig ruháján viselje a szégyen bélyegét.

- Bölcs ítélet - bólintott komolyan az idegen. - Olyan lesz ez az asszony, mint egy megtestesült vádbeszéd a bűn ellen, amíg csak sírkövére nem vésik egykor a gyalázat betűjét. Csak az bosszant, derék barátom, hogy aki a bűnben társa volt, nem áll ott mellette az emelvényen. Mindegy. Előkerítjük őt is, elő bizony! Meg fogjuk tudni, kicsoda.

Udvariasan megköszönte a jó ember közléseit, aztán pár szót súgva indián kísérője fülébe, utat tört vele a sokaságon át.

Hester Prynne ezalatt mozdulatlanul állt az emelvényen, szemét le nem véve az idegenről. Olyan merev, olyan tökéletesen elmerült volt a pillantása, mintha a többi világ egészen eltűnt volna körülöttük, és csak ők ketten maradtak volna ott egyedül a téren. Pedig bármilyen szörnyű volt így állni előtte a perzselő déli napon, amely sokszorosan megvilágította szégye­nét, a skarlát bélyeget a szíve fölött és a bűnben fogant gyermeket a karján, és körülötte a sűrű néptömeget, amely mintha csak ünnepi látványosságra tódult volna oda, kíváncsian bámulja azt, amit legfeljebb családi tűzhely mellett, csöndes szoba hűvös félhomályában, vagy a temp­lomban lefátyolozott tisztes családanyák arcán láthat máskor - egy ilyen találkozás kettesben, tanúk nélkül még százszor borzalmasabb lett volna. A száz meg száz tanú, amilyen gyötrel­mes volt, mégis bizonyos mértékig oltalmat jelentett neki. Legalább itt állnak kettejük között, és nem kell egyedül maradnia vele. Szinte félt a pillanattól, amikor nem menekülhet a nyil­vános megszégyenítésbe, és a kíváncsiak bámész tömege nem lesz ott körülötte. Annyira elmerült gondolataiba, hogy nem hallotta meg a hangot, amely szólította, csak amikor már több ízben ismételte hangosan és ünnepélyesen a nevét, és már a tömeg is fölfigyelt rá.

- Figyelj szavamra, Hester Prynne - mondta valaki.

Említettük már, hogy közvetlenül a pellengér fölött erkélyszerű kiugrás volt a városháza falán. Innen tartották a szónoklatokat a tanács tagjainak jelenlétében a megfelelő ceremóniákkal, mint ahogy az abban az időben minden nyilvános alkalommal szokás volt. Az itt leírt jelenetet is végignézte Bellingham kormányzó, a város többi előkelőségével. A kormányzó, akinek széke mellett jobbról-balról négy alabárdos állt díszőrséget, süvegében egy fekete tollat viselt, és fekete bársony tunikája fölött dús hímzéssel szegett köntöst. Korát és súlyos tapasztalatait szeme szögletébe írta az idő. Bellingham kormányzó méltó vezetője volt ennek a közösség­nek, amely létét és fejlődését csakúgy, mint eddigi eredményeit, nem az ifjúság lendületének köszönhette, hanem a férfikor komoly és megfontolt erőfeszítésének, és annak a rideg keménységnek, amely az öregkor sajátsága. Ez a társadalom éppen azért ért el annyit, mert képzeletben és reménykedésben szegény volt.

A város többi nagyjai, akik körülvették, szintén mind méltóságteljes, komoly megjelenésű férfiak voltak. Ezt meg is kívánták abban a korban, amikor minden földi hatalmat Istentől származtattak. Egész biztosan derék, igazságos, bölcs férfiak voltak valamennyien. De azért bajos lett volna akár az egész földkerekségen összeszedni még egyszer ennyi embert, akik ennyire alkalmatlanok lettek volna arra, hogy egy megtévedt női szív fölött ítélkezzenek, és kibogozni próbálják a jót és rosszat annak kusza összevisszaságából. Hester Prynne mintha maga is valami effélét érzett volna, amikor arcát a fagyos tekintetű bölcs férfiak felé fordította. Titokban sejtette talán, hogy ami kis részvétre és megértésre számíthat, azt inkább találja meg a tömeg élő, meleg szívében. Elsápadt és egész testében reszketett, amikor most szemét feléjük fordította. A hang, amelyre fölfigyelt, a nagytiszteletű és kiváló hírű John Wilson hangja volt, Boston legöregebb lelkészéé. Nemcsak kitűnő tudós volt az öreg, mint abban az időben a papok általában, de amellett derék és jólelkű ember is. Igaz, hogy ezt az utóbbi erényt kevésbé ápolgatta magában, mint szellemi képességeit, sőt mintha inkább takargatta és restellte volna, míg amazokra büszke volt. Ezüstös fürtjei kibuggyantak süvege alól, szürke szeme, amely a dolgozószoba félhomályához szokott, éppen úgy hunyorgatott, mint Hester kicsi gyermekéé a vakító napsütésben. Régi prédikációs könyvek címlapjain látunk ilyenféle arcokat, de azok nem lépnek elő, hogy ítélkezzenek a bűn, fájdalom és szerelem kérdéseiben, mint ahogy ő tette pontosan ugyanannyi joggal.

- Figyelj szavamra, Hester Prynne - kezdte az öreg lelkész. - Vitába elegyedtem itt fiatal testvéremmel, akinek szavát sokszor volt alkalmad hallgatni a templomban. Itt Wilson tiszteletes úr a mellette álló sápadt fiatal pap vállára tette a kezét. - Próbáltam rávenni szeretett testvéremet, hogy beszéljen a lelkedre itt az Ég és bölcs ítélőbíráid színe előtt, az egész nép füle hallatára. Beszéljen veled bűnöd rútságáról és feketeségéről. Ő jobban ismeri természe­tedet, és megítélheti, milyen érvekkel hasson rád, kímélettel vagy szigorral próbálja-e makacs­ságodat legyőzni, mert nem szabad, hogy tovább titkold előttünk hajthatatlanságodban annak a nevét, aki romlásba vitt. Testvérem azonban ellentmond nekem, nyilván fiatal még, és szíve nem keményedett meg eléggé, bár tudás tekintetében messze meghaladja korát. Azt állítja, hogy durva erőszakot követünk el, amikor egy nő szívének legmélyebb titkát erővel kiássuk és kiteregetjük, így világos nappal, ezer meg ezer ember színe előtt. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy a szégyen nem a bűn bevallása, hanem az elkövetése. Nos, mi a véleményed most, Dimmesdale testvérem, vállalod te, vagy nekem kell a szegény bűnösnek lelkére beszélnem?

Halk moraj futott végig az erkélyen a tiszteletre méltó, derék férfiak között. Végre is Bellingham kormányzó szólalt meg mindannyiok nevében, és parancsoláshoz szokott hangját mérsékelte a fiatal pap iránt érzett megbecsülés.

- Dimmesdale testvérem - kezdte -, ennek az asszonynak a lelki üdvösségéért főleg te viseled a felelősséget. Éppen azért felszólítalak: próbáld megbánásra és vallomásra bírni, mert amíg ajkát meg nem nyitja, bűnbánata sem lehet teljes.

Dimmesdale tiszteletes úr, aki ilyenformán a tömeg érdeklődésének középpontjába került, egész fiatal ember volt, nemrég végezte el az egyik nagy angol egyetemet, és magával hozta a kor egész tudását ide, a vadon erdők földjére. Ékesszólása és hitbuzgalma már eddig is kiemelték társai közül. Külsőleg is vonzó volt, homloka fehér, magas, parancsoló, nagy barna szeme mindig bánatos. És a szája, hacsak erővel össze nem szorította, sokszor meg-meg­reme­gett, és elárulta az ideges érzékenységet éppen úgy, mint a rendkívüli lelkierőt. De valami különös kifejezés ült állandóan a kiváló tehetségű, fiatal tudós pap arcán. Szemében valami ijedtség, valami zavar és aggodalom látszott, mintha tökéletesen eltévedt volna az élet útján, nem tudná, merre forduljon, és csak a magányban találna valamiféle menekülést. Éppen ezért, ahányszor csak kötelességei engedték, visszavonult, árnyas mellékösvényeken bolyongott, és megőrizte gyermeki egyszerűségét. Ha aztán alkalomadtán kilépett magányából, annyi üdeség, hamvas tisztaság volt gondolataiban, hogy az emberek, akik hallgatták, azt hitték: angyal szól hozzájuk.

Ilyen volt Dimmesdale lelkész úr, akit most a kormányzó és Wilson tiszteletes nyíltan felszólítottak a nép színe előtt, hogy beszéljen a bűnös asszonnyal, és próbálja kibogozni a női lélek féltve őrzött titkát, amely még a bűnben is szent. Nyilván kínos volt neki a helyzet, mert arcából minden vér leszállt, és szája erősen remegett.

- Szólj hozzá, testvérem - sürgette Wilson tiszteletes úr. - Igen fontos ez lelkiüdvössége szempontjából, és fontos a te szempontodból is, amint nagyra becsült kormányzónk mondja, mert hiszen a te gondjaidra volt bízva. Bírd rá, hogy megvallja az igazságot.

A fiatal pap lehajtotta fejét, valószínűleg csöndesen imádkozott előbb, csak aztán lépett a korláthoz.

- Hester Prynne - kezdte a korlát fölött kihajolva, és feszülten nézett a vezeklő asszony szemébe. - Hallottad, mit mondott az imént ez a nagytiszteletű férfiú, és így tudnod kell, milyen felelősség nyomja az én lelkemet. Ha úgy érzed, hogy lelked békéjét szolgálod vele, és földi bűnhődésed inkább elvezet a megtisztuláshoz, akkor nevezd meg azt, aki veled együtt vétkezett, és veled együtt szenved. Felszólítlak itt most, mindenki füle hallatára, ne vezessen dőre sajnálat és kímélet, mert hidd el nekem, Hester, ha még olyan magas polcról kellene is leszállnia, hogy odaálljon melléd a szégyen talapzatára, még mindig jobb neki, mint ha egész életében rejtegeti szívében a bűnt. Mit érsz vele, ha elhallgatod a nevét, legfeljebb kísértésbe viszed, kényszeríted, hogy képmutatással tetézze bűnét. Neked megadatott nyíltan elviselni a gyalázatot, és éppen ezért nyílt győzelmet arathatsz a gonoszon, ami benned van, de a szen­ve­désen is, ami kívülről ért. Gondold meg, mit cselekszel, ha megvonod tőle a keserű, de jóté­kony poharat, amelyet te magad ajkadhoz emeltél, gondold meg, hogy talán nincs bátorsága utánanyúlni.

A fiatal lelkész telt, meleg hangja megreszketett és elakadt közben. Nem is annyira az, amit mondott, de inkább az érzés leküzdhetetlen ereje mélységesen hatott az egész hallgatóságra, minden szív feléje fordult. Még a szegény kis csecsemő is Hester karján, mintha a szónoklat hatása alá került volna. Tétova pillantását Dimmesdale tiszteletes úr felé fordította, és két kis karját félig jókedvűen, félig panaszkodva tárta feléje. Mindenki biztosra vette, hogy a bűnös asszony nem tud ellenállni a szívre ható szavaknak, és most mindjárt kimondja az eddig titkolt nevet. Vagy hogy a bűnös maga, leküzdhetetlen belső kényszerűségből, odalép az emelvényre, akár magasan, akár alacsonyan állt addig.

De Hester tagadólag rázta a fejét.

- Ne élj vissza az ég végtelen türelmével, asszony - feddte Wilson tiszteletes úr, most jóval keményebb hangon. - Kisgyermeked is, akinek hangot adott az Úristen, szót emelt az imént, hogy támogassa követelésünket. Nevezd meg, és ha így bebizonyítottad, hogy bűnbánatod teljes, talán még a skarlát betűt is levesszük rólad.

- Soha! - felelte Hester, és nem Wilson úrra nézett, hanem a fiatal pap mély, szomorú szemé­be. - Az a név a lelkembe van égetve, nem vehetem le onnan. Bárcsak magamra vállalhatnám az ő szenvedését is.

- Nevezd meg - szólalt meg most egy másik hang fagyosan, komolyan, közvetlenül az emelvény előtt. - Nevezd meg, és adj apát a gyermekednek.

- Nem tehetem - felelte Hester halálsápadtan, de látszott, hogy megismerte a hangot, és annak felelt. - Gyermekemnek most már csak mennyei atyja lesz, földi apját nem ismerheti.

- Nem akar beszélni - mormogta Dimmesdale tiszteletes úr, kezét a szíve fölött tartva, és még mindig kihajolva a korláton, mintha várná szavai eredményét. De aztán mély sóhajtással kiegyenesedett.

- Csodálatos, mennyi erő és nagylelkűség lakozik egy asszonyszívben. Nem akar megszólalni.

Az öreg lelkész most már, látva a szerencsétlen bűnös hajthatatlanságát, hatalmas szónoklatot intézett az egybegyűlt néphez úgy, amint azt gondosan előkészítette. Beszélt a bűnről és különféle ágazatairól, de minduntalan visszatért a skarlát betűre. Körülbelül egy óra hosszat ontotta körmondatait a hallgatóság fejére, és minduntalan visszatért a bűnös asszony mellén vöröslő betűre, úgyhogy az a hallgatóság képzeletében új meg új rémképeket idézett föl, és végül már mintha a pokol tüzének fényében állt volna előttük.

Hester Prynne ezalatt mereven, üveges szemekkel, bágyadt közömbösséggel állt a szégyen­talapzaton. Elszenvedett ezen a napon mindent, amit halandó szenvedhet, és mert véralkata nem volt olyan, hogy ájulásba menekülhessen a túlságos kínlódás elől, lelke csak a közöny kemény kérgével védekezhetett, míg testi erői érintetlenül maradtak. Ilyen állapotban hallgatta végig a nagytiszteletű úr mennydörgő szavait, de a súlyos, hosszú mondatok nyomtalanul dübörögtek el füle mellett.

A csecsemő is sokallta már a megpróbáltatást, türelme fogytán volt, és hangosan felsírt mind­untalan. Anyja próbálta megnyugtatni, gépies mozdulatokkal, de mintha nem sokat törődne vele. Aztán amikor a börtönőr odalépett hozzá, hogy elvezesse, ugyanolyan kemény arckifeje­zéssel haladt át a tömegen, és eltűnt a kíváncsi pillantások elől a vaspántos kapu mögött. Egyesek utánanéztek, és azt rebesgették, hogy a sötét folyosón a skarlát betű kísérteties, bűvös fényt sugárzott.