XXIV.

Végszó

Néhány nap múlva, amikor az emberek már egy kissé össze tudták szedni gondolataikat, sokféleképpen mesélték a történteket.

A tanúk legnagyobb része azt állította, hogy a szerencsétlen pap mellén egy skarlát betűt láttak, egészen hasonlót ahhoz, amit Hester Prynne visel, de a húsba égetve. A különös jelenséget sokféleképpen magyarázták, de ezek közül egy sem egészen hiteles.

Egyesek szerint Dimmesdale tiszteletes úr már azon a napon, amikor Hester pellengéren állt, megkezdte vezeklését, amely később rendszeres önsanyargatássá fajult, és szörnyű bélyeget égetett a mellére. Mások viszont úgy vélekedtek, hogy a megbélyegző jel csak jóval később keletkezett, és a vén Chillingworth idézte oda boszorkánymesterségével, ezért kotyvasztotta a sok mérges hatású szert a lelkésznek.

Akadtak viszont elegen, éspedig éppen azok között, akik Dimmesdale tiszteletes úr érzékeny lelkét és annak teste fölött való hatalmát jól ismerték, hogy a megdöbbentő jelkép az állandó lelkifurdalás következménye, az rágta előbb a szívét, majd kifelé hatolva, a borzalmas isteni ítéletnek ebben a látható jelében mutatkozott meg. Az olvasó választhat a különféle feltevések között. Mi igyekeztünk megvilágítani a kérdést, amennyire módunkban állt, és most már szeretnénk saját agyunkból is kitörölni a történet nyomát, amelyet a hosszas töprengés túlságosan odavésett.

A legkülönösebb viszont az, hogy akadt egész sereg ember, aki végignézte a jelenetet, és állí­tólag egy pillanatra nem vette le szemét Dimmesdale lelkészről, de meg mert volna esküdni rá, hogy melle szeplőtelen volt, mint az újszülött gyermeké, semmiféle bélyegnek nyoma se látszott rajta. E rendkívül tekintélyes tanúk szerint természetesen a lelkész utolsó szavai a világért sem bizonyítják, hogy bármi köze lett volna a bűnhöz, amelynek bélyegét Hester viseli hét esztendő óta. Szerintük a lelkész, amikor érezte, hogy halála közeledik, tudva, hogy a tömeg áhítatos szeretete máris a szentek és angyalok közé emelte, azért lehelte ki lelkét egy bukott asszony karjában, hogy megmutassa a világnak, milyen hiú és semmis a kiválasztottak minden magasztalt tisztasága. Egész életével embertársai üdvét szolgálta, és halálával is felejthetetlen tanítást adott nekik, megmutatva, hogy az Örök Tisztaság színe előtt mindnyájan egyaránt bűnösök vagyunk. Csak azt akarta bebizonyítani, hogy a legszentebbek közöttünk éppen csak annyival emelkedtek a többiek fölé, hogy közelebbről és így világosan láthatják az isteni kegyelmet, és jobban elutasíthatják az emberi erény gőgös álomképét, amely minden­áron az Égbe akarja emelni fejét.

Nem is próbáljuk itt ezt a súlyos kérdést eldönteni. Csak azért említettük meg Dimmesdale tiszteletes esetének ezt az utolsó változatát is, mert fényes példája a konok állhatatosságnak, amellyel a hívek és jó barátok ragaszkodnak egy ember - különösen egy pap - szentségéhez, még akkor is, ha bűnét és hamisságát napnál világosabb tények bizonyítják.

A régi kézirat Hester egy-két kortársának szóbeli tanúságán alapult, és olyanokén, akik még azoktól hallották a dolgokat. Történetünk főbb vonásaiban a feljegyzésekkel teljesen össze­vág. A sok erkölcsi tanulságból, amelyet levonhatnánk a lelkész szomorú példájából, csak egyet emelünk ki: “…Légy igaz! Légy igaz! És mutasd meg a világnak bátran, ha nem is azt, ami a legrosszabb benned, de legalább azt, amiből a rosszra is következtetni lehet!”

Semmi sem volt olyan feltűnő, mint az a változás, amely közvetlenül a fiatal pap halála után az öreg Roger Chillingworth egész külső és belső mivoltában megnyilatkozott. Minden ereje és tettvágya - a lelki és szellemi egyaránt - tökéletesen elhagyta. Valósággal elfonnyadt, össze­zsugorodott, majdnem láthatatlanná vált, akárcsak egy kigyomlált gaz, amely a napon aszalódik.

A szerencsétlen ember legfőbb élettartalma a tudatos és rendszeresen keresztülvitt bosszú volt, és amikor már-már biztosra vehette a diadalt, egyszerre nem volt mivel táplálnia a gonosz tüzet, nem talált semmi ördögi munkát a maga számára az egész földön. Mit tehetett egyebet az ember voltából kivetkőzött szerencsétlen halandó, minthogy visszatérjen Meste­réhez, aki bőven ellátja új munkával és megfelelő jutalommal. De ne ítéljük meg túlságosan szigorúan azokat az árnyalakokat, akik valamikor hosszú ideig itt éltek közelünkben, még az öreg orvost sem. A legérdekesebb kérdések közé tartozik, nem azonos-e gyökerében a szerelem és a gyűlölet? Hiszen mind a kettőhöz két szív legmeghittebb kapcsolata és ismerete kell. Végeredményben a szenvedélyes szerelmes csakúgy, mint a szenvedélyes bosszúálló, minden szellemi és érzelmi táplálékát a másikból meríti, és ha magára marad, reménytelen üresség szakad rá.

Filozófiai szempontból a két szenvedély tehát lényegében ugyanaz, csak az egyiket mennyei fényességben látjuk, a másikat tompán izzó homályban. Odaát a szellemek világában talál­kozik a kettő, s az öreg doktor és a lelkész, akik itt a földön mind a ketten áldozatok voltak, talán azon kapják magukat, hogy a gyűlölet egész tőkéje színarany szeretetté változott bennük.

De hagyjuk ezt a fejtegetést most. Anyagi körülményt akarunk még közölni az olvasóval. Roger Chillingworth körülbelül egy évvel élte túl a lelkészt, és halála előtt végrendeletileg Hester Prynne gyermekére, Gyöngyre hagyta tekintélyes ó- és új-angliai birtokait, akarata végrehajtását pedig Bellingham kormányzóra és Wilson tiszteletes úrra bízta. Így tehát Gyöngy - a tündérgyermek, sokak szemében sátánfajzat - Új-Anglia leggazdagabb örökösnője lett. Ennek is része volt valószínűleg abban, hogy a közvélemény vele és anyjával szemben gyökeresen átalakult. Ha ott maradnak, a kis Gyöngy később, eladósorba lépve, nyugodtan összekeverhette volna szilaj vérét akár a legszigorúbb, hétpróbás puritán vérrel is.

De nem sokkal az orvos halála után Hester és kislánya eltűntek a vidékről. Az évek folyamán hébe-hóba eljutott ugyan Új-Angliába egy-egy hírfoszlány, mint amikor szálfadarabot sodor partra a tenger, és azon egy név kezdőbetűinek nyoma látszik - de senki se tudta biztosan, hol, merre élnek. A skarlát betű története legendává nőtt, bűvös ereje pedig tovább élt, úgyhogy az emberek áhítatos félelemmel kerülték a pellengér alkotmányát és a tengerparti magányos kis kunyhót, melyben Hester Prynne lakott egykor.

A kis házikó körül gyerekek játszadoztak egy délután, és egy magas, szürkeruhás asszonyt láttak, aki a kunyhó ajtajához közeledett. Hosszú évek óta senki se járt ott, de vagy nála volt a kulcs, vagy a korhadt fa engedett mindjárt a nyomásnak: a gyerekek határozottan látták, hogy besuhan, mint valami árnyék. Egy percre megállt a küszöbön, félig hátrafordult - talán nem volt ereje így magányosan belépni a helyre, ahol úgy megváltozott minden, ahol régi életének olyan sok nagy eseménye zajlott le. Csak egy percig tétovázott, de ez elég volt ahhoz, hogy mellén a skarlát betűt meglássák.

Hester Prynne tehát visszatért régi szomorú otthonába, és felöltötte elfeledett szégyenjelét. De hol maradt Gyöngy? Ha él még, asszonyisága teljes virágpompájában lehet most. Senki se hallott róla, nem is tudta meg soha teljes bizonyossággal, mi lett a tündérgyermek sorsa. Idő előtt sírba szállt-e, vagy szilaj vére lecsillapodott annyira, hogy a nő szelíd, házi boldogságára képessé lett?

Hester későbbi élete folyamán sok minden arra mutatott, hogy bár teljes csöndben és magá­nyosságban él itt, valahol egy messze országban szeretettel gondolnak rá. Levelek jöttek, címeres pecséttel, bár ezt az angol címertan nem ismerte. És a kis kunyhóban a kényelemnek, sőt a fényűzésnek olyan apróságai vették körül, amilyeneket Hester azelőtt sohasem használt. Csak olyasvalaki találhatta ezt ki számára, aki nagyon gazdag, és nagy szeretettel gondol rá. Apró kézimunkák, dísztárgyak, finom ujjak gyöngéd munkái jelezték, hogy állandóan törőd­nek vele. Egyszer azt is látták, hogy Hester babaruhát hímez, ragyogó, pompás aranyfonállal. Itt ezen a józan vidéken népcsődület támadt volna, ha egy gyermeken ilyen ruhát látnak.

Pue felügyelő úr, aki egy évszázaddal később gyűjtötte össze az idevonatkozó adatokat, majd­nem biztosra vette, hogy Gyöngy igenis életben maradt, sőt boldog asszony lett, és szeretettel gondolt anyjára. Szívesen tartotta volna magánál a szomorú és magányos Hestert, de az nem találta helyét az idegen világban. Valódi élete itt folyt le Új-Anglia komor földjén, ide kötötte bűne és szenvedése, itt akart vezekelni is.

Visszatért tehát, és felöltötte, most már önként, szabad akaratából, a szégyen jelét, amelyet már semmiféle szigorú tanács nem kényszeríthetett volna rá. Azóta soha le se vette melléről. De az elmélyedés, önfeláldozás kemény éveiben a skarlát betű egész új értelmet nyert. Most már nem stigma volt, nem keserű gúnnyal néztek rá az emberek, hanem inkább szomorúan és félelemmel vegyes tisztelettel.

Hester Prynne sohasem volt önző, sosem kereste a maga hasznát és örömét, éppen ezért hozzá fordultak minden bajukkal, gondjukkal, tanácsát kérték, tudva, hogy ő maga sok nehéz napot élt át. Főleg az asszonyok keresték fel, a sebzett szívűek, akik csalódtak, méltatlanra paza­rolták szerelmüket, vagy a bűnös szenvedély útjain tévelyegtek, és azok is, akiknek szívét az örömtelenség terhe nyomta, akiket nem kívánt és nem keresett senki. Eljöttek Hester kunyhójába, tőle kérdezték: mért kell nyomorúságban sínylődniök, hol találhatnak írt sebeikre. És Hester megvigasztalta, útbaigazította őket, legjobb tehetsége szerint.

Mélységesen élt benne a hit, hogy elkövetkezik egy szebb és jobb korszak, majd ha a világ megérett rá, amikor új igazságot nyilatkoztat meg az Ég, hogy férfi és asszony viszonyát a kölcsönös boldogság biztosabb alapjára építse.

Ezt a hitét iparkodott beléjük önteni. Valamikor régen, homályosan gondolt rá talán, hogy ő maga lehet választott prófétanője az új megnyilatkozásnak, de azóta belátta, hogy tévedett, hogy az Ég rejtett igazságait sose derítheti fel olyan asszony, akit bűn és szégyen sújt, és életfogytiglani bánat terhe görnyeszt. Igen, az új igazság apostola asszony lesz, de tiszta, szép és nemes, olyan, aki bölcsességét nem a bánat keserűségéből meríti, hanem az öröm éteri ragyogásából, és egy sikeres élet meggyőző tanúságával bizonyíthatja, hogy a szerelem szent és boldogító.

Így beszélt Hester Prynne, és szomorúan nézett a skarlát betűre. Hosszú évek múltán új sírt ástak egy régi, besüppedt sírhant mellett a város temetőjében, ahol azóta a King’s Chapel épült. Egész közel a másik régi sírhoz, de mégis úgy, hogy valami kevés hely maradjon közöttük, mintha tilos volna a két halott porainak egyesülnie. De azért közös sírkő alatt pihen­tek. Körülöttük díszes síremlékek állottak címeres felírásokkal, s ezen az egyszerű kőlapon a kíváncsi szemlélő még ma is megtalálhatja egy régi bevésett pajzs körvonalainak nyomát, és eltöprenghet a különös felíráson. Pár szó van csak rajta, ami rövid összefoglalása és mottója lehetne történetünknek. A komor jelmondatra csak egyetlen halvány fénypont vet egy kis világosságot:

FEKETE MEZŐBEN EGY LÁNGVÖRÖS “A” BETŰ