XVII.

A pásztor és báránya

Nagyon lassan közeledett, de mégis majdnem elhaladt már mellette, mielőtt Hesternek megjött volna a hangja, hogy hangosan megszólítsa. Végre mégis sikerült.

- Arthur Dimmesdale! - szólalt meg előbb egész gyönge hangon, aztán hangosabban, de rekedten ismételte. - Arthur Dimmesdale…

- Ki szólít? - riadt fel a lelkész.

Hirtelen kiegyenesedett, mint aki nem szereti, ha olyankor látja valaki, mikor egészen elhagyta magát. Ijedten nézett a hang irányába, de csak homályosan vehette ki a sötét ruhába öltözött alakot az erdő homályában, a sűrű lombok között. Különben is, most egészen felhős volt az ég, és alig szűrődött be valami kis fény. Nem tudta: asszony áll-e ott, vagy valami árnyék. Olyan sokszor kísértették különféle árnyalakok, könnyen hihette, hogy azok közül egy lopódzott ki most, hogy megálljon előtte a fák között.

De amikor közelebb lépett, rögtön szemébe ötlött a skarlát betű.

- Hester! Hester Prynne! Te vagy az? Élsz még?

- Én vagyok - felelte az asszony. - Élek, már amennyire ez alatt a hét év alatt élhettem. De te, Arthur Dimmesdale… te élsz-e még?

Senki se csodálkozzék rajta, hogy egymás testi valóságát nem vették egészen biztosnak, sőt a magukéban is szinte kételkedtek, olyan különös volt ez a találkozás itt az erdő mélyén, mint amikor a síron túli világban találkozik először két szellem, akik földi életükben meghitt viszonyban voltak, de most remegő borzalommal nézik egymást, mert még nem szokták meg testetlen állapotukat és az árnyak társaságát.

Két kísértet, amint rémülten megáll egymással szemközt! Önmaguktól is féltek ebben a pillanatban, hiszen életük válsága most hirtelen a tudatukba szökkent, kitárva előttük a múltat és mindazt, ami azóta történt, úgy, ahogy csak az ilyen lélegzetfojtó pillanatokban lehetséges, nagy ritkán. Ilyenkor a lélek meglátja önmagát, a tűnő pillanat tükrében.

Arthur Dimmesdale lassú, tétovázó mozdulattal kinyújtotta remegő kezét, amely hideg volt most, akár egy halotté, és megérintette a másik hideg kezet. De bármilyen fagyos is volt ez az érintkezés, mégis lefoszlott róluk a félelem. Most már legalább tudták, hogy ugyanabban a világban tartózkodnak mind a ketten.

Egyik se szólt többet, egyik se vezette a másikat, de valami csodálatos egyetértéssel vissza­húzódtak a sűrűségbe, ahonnan Hester az előbb kilépett, és letelepedtek a mohos fagyökérre, ahol Hester kislányával üldögélt az előbb.

Mikor megjött a szavuk, előbb közömbös apróságokról beszéltek, mint két ismerős, hogy milyen borús az ég, alighanem vihar lesz, majd egymás egészségéről tudakozódtak. És így nagyon lassan, bátortalanul, lépésről lépésre közelítették meg, ami lelkükre nehezedett. Sorsuk és a külső körülmények nagyon eltávolították őket egymástól, szükségük volt rá, hogy előreküldjék ezt a néhány mindennapi apróságot, hogy megnyissa előttük a közlés kapuit, mielőtt igazi mondanivalójuk átléphetett a küszöbön.

A lelkész egyszerre csak Hester arcára függesztette tekintetét, aztán megszólalt:

- Mondd, Hester… te békességet találtál?

Hester bágyadtan mosolygott, és a mellén pirosló betűre nézett.

- Hát te?

- Én nem… Én csak kétségbeesést - felelte a pap. - Mit is várhatna az ilyen ember, aki így él, mint én? Ha istentagadó lennék vagy lelkiismeretlen, erőszakos, aki csak a maga durva ösztöneit követi, talán békességet találtam volna már régen. Sőt talán ki se zökkentem volna nyugalmamból. De az ilyen lelki berendezéssel… ha volt is bennem egy és más jó valamikor, Isten legválogatottabb adományai is csak a lelki gyötrelem hóhéreszközeivé váltak. Ó, Hester, nagyon szerencsétlen vagyok!

- A nép tisztelettel tekint rád, és nem tagadhatod, hogy sok jót teszel. Ez nem vigasztal?

- Csak annál szörnyűbb, Hester! Csak annál szörnyűbb! - Keserűen elmosolyodott. - Ami pedig azt illeti, hogy látszólag jót is teszek, hát én nem hiszek benne. Ez csak csalódás lehet. Mit tehetne egy ilyen lélekroncs, mint én, más lelke megváltásáért? Hogy tisztíthatna meg másokat, aki maga is csupa mocsok? Az emberek tisztelnek, azt mondod. Bár illetnének gúnnyal, bár gyűlölnének!… Azt hiszed, jólesik ott fönn állni a szószéken, és tűrni, hogy száz meg száz szem úgy nézzen rám, mintha arcomról a mennyei világosság sugározna?! Lete­kinteni híveim gyülekezetére, akik az igazságot szomjúhozzák, és úgy hallgatják szavamat, mintha a pünkösdi tüzes nyelv lebegne felettem. És közben saját belsőmet látni, a fekete valóságot, látni, mi az, amit bálványoznak! Ó, hányszor szakadt föl belőlem a keserű nevetés, amikor arra gondoltam, micsoda ellentét van a látszat és a valóság között! Tudom, az ördög is jót nevet rajtam.

- Nem vagy igazságos önmagad iránt - mondta Hester szelíden -, hiszen mélységesen meg­bántad, amit tettél, bűnöd rég elmaradt mögötted a messze múltban. Mért lenne jelen életed kevésbé szent, kevésbé igaz, mért ne lehetne tényleg olyan, amilyennek az emberek látják? Hát a megbánás, amelyet annyi jótéttel pecsétel meg valaki, semmit se jelent? Igazán nem tudom, mért nem találsz békességet?

- Nem, nem, Hester, ez semmit se jelent. Ez mind hideg, halott, nem valóság. A megbánásból kivettem részemet, igaz, de a vezeklésből nem. Különben rég le kellett volna dobnom az álszentségnek ezt a köntösét, és megmutatkozni az emberek színe előtt úgy, ahogy majd a Nagy Bíró előtt állok egyszer. Milyen boldog vagy te, Hester, aki nyíltan viseled a melleden a skarlát betűt. Az enyém csak titokban perzseli a szívemet. Nem is sejted, micsoda meg­könnyebbü­lés hét esztendei rút ámítás kínja után végre egyszer olyan szemekbe nézni, amelyek igazi mivoltomban látnak. Lenne csak egy barátom, vagy akár ellenségem is, akihez elmehetnék mindennap, ha a többiek magasztalásától megcsömörlöttem, és aki tudja rólam az igazat, hogy a legocsmányabb vagyok minden bűnösök között. Azt hiszem, akkor föléledne a lelkem. Már ez a cseppnyi igazság is megmenthetne talán. De így, minden csak hazugság!… Üresség!… Halál!

Hester ránézett, de még mindig nem tudta elszánni magát. Pedig a rég elfojtott indulatoknak ez a szilaj kitörése mintha kínálta volna neki az alkalmat, hogy rátérjen mondanivalójára. Legyőzte félelmét, és rákezdte:

- Van olyan barátod, akivel együtt sirasd a bűnödet, hisz itt vagyok én, bűnöd osztályosa. - Megint tétovázott, és össze kellett szednie minden erejét, hogy folytatni tudja. - És van olyan ellenséged is már régóta, aki mindent tud rólad. Egy födél alatt élsz vele.

A lelkész felpattant, és görcsösen szívéhez kapott, mintha ki akarná tépni onnan. Lélegzete elakadt.

- Mit mondasz?! - kiáltotta rémülten. - Ellenség, akivel egy födél alatt élek? Hogy érted ezt?

Hester Prynne most átérezte, milyen nagyot vétett a szerencsétlen ember ellen. Hiszen hosszú évekre kiszolgáltatta valakinek, aki csak kárát akarhatta. Maga az, hogy ilyen ellensége van, lelke mélyéig fölkavarhatta ezt a betegesen érzékeny lelket, tekintet nélkül arra, milyen álruhában rejtőzik az illető.

Volt idő, mikor Hester nem érezte át ennyire komolyan a felelősséget. Lehet, hogy a saját baja keserítette el, annyi bizonyos, hogy egyszerűen sorsára bízta a lelkészt, abban a hitben, hogy az mindenesetre jobb, mint az övé. Csak amióta együtt virrasztott vele azon a borzalmas éjszakán, csak azóta támadt föl benne újra minden együttérzés. Most már helyesebben olvasott a szívében. Nem kételkedett benne, hogy Roger Chillingworth állandó közelgése, a rossz­akarat mérge, amely egészen megfertőzte körülötte a levegőt, végzetes pusztítást okozott. A bosszúálló így az orvos álruhájában kényelmes ürügyet talált arra, hogy állandóan a meg­gyötört lélekben vájkáljon, és ezzel kegyetlenül visszaélt. A beteg lelkiismeretét állandóan forrongásban tartja, és ez nem jótékony fájdalom, hanem szétzilálja, megrongálja egész belső életét. Az ilyen állapotnak nem is lehet más eredménye, mint a lelki zavar, és előbb-utóbb a teljes elidegenedés a jó és igaz fogalmától. Talán ez az, amit a földön tébolynak neveznek.

Így kellett viszontlátnia saját hibájából azt, akit valamikor, sőt - mért ne mondjuk ki végre? - most is olyan forrón szeretett. Most érezte csak igazán, amit már az orvosnak is mondott, hogy ezerszer jobb lett volna a másik lehetőséget választani, a szégyent, sőt talán a halált is. Könnyebb lett volna ebben a pillanatban meghalni ott a lába előtt az avaron, mint kimondani a szörnyű igazságot.

- Ó, Arthur! - kiáltott kétségbeesetten -, bocsáss meg nekem. Mindenben igazságra töre­kedtem, ez volt az egyetlen erény, amelynél kitartottam végső erőfeszítéssel. Csak akkor nem, mikor a te neved, a te életed, jó híred forgott kockán. Akkor vállaltam a csalárdságot. De a hazugság sose jó, még akkor sem érdemes elfogadni, ha a másik oldalon a halál fenyeget. Sejted már, mit akarok mondani? Az öreg ember, az orvosod, aki Chillingworthnek nevezi magát, az én férjem volt egyszer.

A lelkész ránézett, és szemében most ott lobogott az a vad indulat, amely lénye legmélyén szunnyadt. Ez volt az, amit az ördög magának követelt belőle, abban a reményben, hogy így lelke többi részét is megkaparinthatja. Mert ez a vadság, bár sokkal tisztább, magasabb, szebb vonással vegyült benne, mégis szorosan hozzátartozott. Hestert soha életében ilyen sötét, kemény pillantás nem sújtotta.

Nem sokáig tartott, de ezalatt a lelkész mintha átalakult volna. Csakhogy a szenvedés annyira kikezdte már, annyira fölemésztette erejét, hogy még alacsonyabb ösztönei sem bírták sokáig a harcot. A következő pillanatban lerogyott a földre, arcát kezébe temette.

- Tudnom kellett volna - nyögte -, tudtam is. Nemhiába szorult el ösztönösen a szívem, amikor először megláttam, és azóta is mindig. Miért is nem hallgattam a szavára? Ó, Hester Prynne, te nem tudod, milyen irtózatos ez! És milyen megalázó, milyen undorító az egész! Milyen borzalmasan rút dolog, amikor egy bűnös és beteg szív kitárul éppen annak a szeme előtt, ezt sose bocsáthatom meg neked!

- Meg kell bocsátanod! - kiáltott Hester, és odatérdelt mellé a zörgő falevelekre. - Bízd Istenre a büntetést, de te bocsáss meg.

Kétségbeesett gyöngédséggel átölelte a nyakát, a fejét keblére vonta, nem törődött vele most, hogy ott van a vörös betű. A lelkész ki akart bontakozni karjai közül, de ő nem eresztette, félt, hogy megint olyan szigorúan néz rá.

Az egész világ szigorúan nézett rá, hét esztendő óta csupa komor pillantás érte e magányos asszonyt, és ő szó nélkül tűrte, még csak el sem fordította szomorú szemét. Az ég is szigorúan nézett rá, és azt is kibírta. De hogy ez a bűnös, sápadt, elkínzott ember is így nézzen rá, azt nem bírta el, nem tudta volna túlélni.

- Megbocsátasz, mondd? - hajtogatta újra meg újra. - Nem nézel rám olyan komoran?

- Megbocsátok, Hester - tört fel végre a lelkész melléből nagy nehezen a szó, sötét csügge­déssel, de nem haraggal. - Megbocsátok most már, bár az Úristen is megbocsátana mind a kettőnknek. Nem mi vagyunk a leggonoszabb bűnösök ezen a világon, Hester. Van valaki, aki még ocsmányabb a bemocskolt papnál is. Ennek a vén embernek a bosszúja feketébb az én bűnömnél. Hidegvérrel meggyalázta egy emberi szív szentségét. Mi ezt sose tettük, Hester.

- Soha, soha - suttogta az asszony. - Amit mi tettünk, az szent volt a maga nemében. Mi úgy éreztük, így is mondtuk mindig. Elfelejtetted már?

- Csitt, Hester - és a lelkész lassan felállt. - Nem felejtettem még el.

Ott ültek megint egymás mellett kézen fogva a kidőlt óriás fa mohos törzsén. Soha ennél súlyosabb órát nem hozott rájuk az élet. Mintha ide igyekezett volna ösvényük hosszú-hosszú esztendők óta, mindig beljebb hatolva a sűrű sötétségbe. De annyi szépséget hozott mégis, hogy nem tudtak megválni tőle. Ott ültek mozdulatlanul még hosszú percekig. Körülöttük a komor, sötét erdő zúgott, recsegett a magasan nyargaló szélben. Az ágak összeverődtek fejük fölött. Az öreg fák fájdalmasan nyögtek, morajlottak, mintha a szerelmes pár szomorú történetét mesélnék egymásnak, vagy a sötét jövendőt, ami rájuk vár.

És ők még mindig nem tudtak megválni a pillanattól. Milyen sivár és vigasztalan volt most az ösvény, amely visszavezetett a telepre, ahol Hester újra felöltheti gyalázata terhét, a lelkész pedig szeplőtelen híre gyűlöletes hazugságát. Így hát még mindig nem tudtak betelni a súlyos pillanattal. A legragyogóbb verőfény sohasem volt olyan drága nekik, mint most az erdő naptalan homálya. Itt, ahol csak az ő szeme látta, nem perzselte Hester szívét a skarlát betű, és Arthur Dimmesdale, aki elárulta istenét és felebarátait, egyetlen pillanatra igaz ember lehetett.

De most eszébe villant valami, és rémülten szökött talpra.

- Hester, hisz ez most új szörnyűséget jelent! - kiáltott. - Tudja Roger Chillingworth, hogy föl akarod fedni előttem kilétét? Mit gondolsz? Meg fogja őrizni titkunkat továbbra is? Mit fog kieszelni vajon, hogy bosszúját tölthesse rajtunk?

- Csodálatosan zárkózott volt mindig - felelte Hester elgondolkozva -, és amióta csak bosszújának él, ez még jobban elhatalmasodott rajta. De nem hinném, hogy elárulja titkunkat. Valószínűleg más módon igyekszik majd kielégíteni sötét szenvedélyét.

- És én… hogy élhessek csak még egy órát is vele egy födél alatt? Hogy szívhassak egy levegőt halálos ellenségemmel? - jajgatott a lelkész magába roskadva, és kezét görcsösen szívére tapasztva. Ezt most már önkéntelenül tette, akkor is, ha nem tudott róla. - Gondolkozz helyettem, Hester, te erős vagy. Dönts te helyettem.

- Nem kell együtt maradnod vele - mondta Hester lassan, de határozottan. - Nem kell, hogy a szívedet kiteregesd gonosz szeme előtt.

- Ez, hidd el, százszor rosszabb a halálnál, de mit csináljak? Legfeljebb az a választásom marad, hogy lefekszem újra ide a falevelekre, és bevárom, míg eltemetnek. Talán meghalok.

- Ó, mi lett belőled! - kiáltott Hester, és szeméből könny szivárgott. - Puszta gyöngeségből meg tudnál halni?! Mert más okod nincsen rá.

- Isten ítélete van rajtam - felelte az összetört szívű lelkész. - Nincs erőm viaskodni ellene.

- Az Ég megkönyörül rajtad, csak legyen erőd élni a kegyelemmel.

- Adj tanácsot nekem, segíts a te erőddel.

- Hát olyan szűk ez a világ? - És Hester Prynne mély, sötét szemét a lelkész arcára szegezte, így akarta ösztönösen, delejes erővel talpra állítani a szerencsétlent, akinek lába roskadozott. - Azt hiszed, az egész világegyetem ennek a városnak a határai között húzódik meg, ahol nemrég még puszta avar terült, éppen ilyen magányosan, mint ez itt körülöttünk? Hová vezet az erdei ösvény? Azt mondod, vissza a telepre. De ellenkező irányba is vezet. Tovább, tovább halad az erdő sűrűjében, és minden lépéssel jobban belevesz. Egy-két mérföldre innen a sárga faleveleken meg se látszik már a fehér ember lába nyoma. Ott szabad vagy, pár órai vándor­lással kikerülhetsz ebből a világból, ahol a legnyomorultabb voltál, és eljuthatsz oda, ahol még boldog lehetsz. Nincs elég árnya a végtelen erdőnek, hogy elrejtse szívedet Roger Chillingworth gonosz tekintete elől?

- De igen, Hester, elrejtőzhetem talán a korhadt falevelek alá - felelte a pap bágyadt mosollyal.

- És ha ez nem, hát ott van a tenger szélesebb ösvénye - folytatta Hester. - Azon jöttél ide, ha akarod, vissza is visz megint. Szülőhazánkban, akár valamelyik elhagyott kis faluban, akár London hatalmas házrengetegében, vagy Németországban, Franciaországban, a derűs Itáliá­ban, mindenütt találhatsz magadnak helyet, ahol az ő hatalma nem ér el. Mi keresnivalód itt, a vasszívű emberek között?! Mi közöd az ő gondolataikhoz, úgyis régen rabságba hajtották lelked jobbik részét.

Dimmesdale úgy nézett rá, mintha régi álma megvalósítására biztatná.

- Nem lehetséges. Nincs erőm, Hester, mert bármilyen nyomorult és bűnös legyek is, mindig úgy gondoltam, hogy földi életemet itt tengetem most már, ahová a gondviselés helyezett. Ha az én lelkem elveszett is, mások lelkéért még tehetek egyet-mást. Nem merem elhagyni őrhelyemet, bár tudom, hűtlen katona voltam, akinek jutalma szégyen és halál, ha őrsége véget ér.

- Összetört a hét esztendei gyötrődés - mondta Hester, lázasan igyekezve beléönteni a maga lelkierejét. - Itt kell hagynod ezt mind, és hidd el, nem fogja gátolni lépteidet, ha elindulsz ezen az erdei úton, és nem fog lehúzni súlyával a hajó, ha a tengert választod. Hadd maradjanak itt a romok, ne törődj velük többé. Kezdd elölről az életet! Vagy kimerült minden lehetőség, mert ezt az egy próbát nem álltad meg? Ó, ne hidd azt! Még sok megpróbáltatást és sok sikert tartogat a jövő, talán boldogságot is. Még sok jót művelhetsz. Cseréld fel ezt a hazug életet egy új és igaz élettel. Légy a rézbőrűek tanítója és apostola, ha hivatottságot érzel magadban erre a feladatra. Vagy ha az talán jobban megfelel, foglald el helyedet a művelt világ bölcsei és tudósai között. Prédikálj! Írj! Dolgozz! Mindent inkább, mint hogy lefeküdj meghalni tehetetlenül. Vesd le a Dimmesdale nevet, és szerezz magadnak másikat, amelyet szégyen és félelem nélkül viselhetsz és ragyogtathatsz. Miért cipelnéd akár csak egy napig is még a kínt, ami annyira kikezdett máris?! Hiszen nincs erőd cselekedni, akarni sem. És ha sokáig tétovázol, a bűnbánatra se lesz többé erőd. Föl a fejet, és előre!

- Ó, Hester! - kiáltott Arthur Dimmesdale, akinek szemében hirtelen fellobbant és újra kihunyt a lelkesedés lángja. - Mintha versenyfutásra biztatnád azt, akinek a térde remeg. Nekem már csak itt kell meghalnom, nincs erőm vállalni a kockázatot, nem merek kilépni egyedül az idegen, széles világba.

Most már megint a csüggedés beszélt belőle. Lelkiereje megrokkant. Nem tudta megragadni a szerencsét, amely pedig kínálkozott.

És újra elismételte:

- Egyedül… Ó, Hester.

- Nem kell egyedül menned - suttogta Hester.

Így hát mindent elmondtak egymásnak.