II.

A piactér

Körülbelül kétszáz esztendővel ezelőtt, egy bizonyos nyári reggelen, a tömlöcépület előtti gyepes térségen Boston lakóinak ezrei tolongtak, és minden szempár a vaspántos tölgyfa kapura szegeződött. Másfajta népesség között, vagy Új-Anglia történetének egy későbbi korszakában, ha az ember ezt a komor, rideg kifejezést látja a szakállas arcokon, okvetlenül valami borzalmas dologra következtetne. Nem is gondolhat mást, minthogy valami közismert gonosztevőt fognak kivégezni ott rögtön, mégpedig olyat, akit a nép már régen halálra ítélt, még előbb, mint a bírák. De a puritán erkölcsöknek ebben a korai időszakában nem kellett okvetlenül ilyesmire gondolnia. Talán csak egy lusta szolga vagy engedetlen gyermek megfenyítéséről volt szó, akit gazdája, illetőleg szülei átadtak a polgári hatóságoknak. Vagy holmi antinomista eretneket, kvékert, új vallásalapítót korbácsolnak ki a városból. Az is lehet, hogy csak egy kóbor indiánt fogtak el, akinek fejébe szállt a fehér ember tűzitala, és most ostorral kergetik majd vissza az erdők sűrűjébe. Sőt arra is gondolhatott az ember, hogy valami boszorkányt akasztanak, olyat, mint Hibbinsné, a békebíró gonosz lelkű özvegye. Mert a tömeg viselkedése éppilyen komor és ünnepélyes lett volna bármelyik esetben. Nem is igen képzelhető másként ott, ahol törvény és vallás úgyszólván azonos a nép felfogásában, és éppen ezért a közélet legszelídebb és legkegyetlenebb tényei egyformán kiváltják a tisztelet és komor áhítat érzését. Bizony, nem sok együttérzésre számíthatott itt az akasztófa alatt álló bűnös. De másrészt az olyan büntetés, amit manapság gúnyos röhejjel, gyalázkodással kísérnének a nézők, ugyanazt a komor méltóságot váltotta ki belőlük, mint akár a halálos ítélet.

Meg kell jegyeznünk, hogy azon a bizonyos nyári reggelen, amelyen történetünk elkezdődik, az asszonyok még feszültebb kíváncsisággal várták a bekövetkező eseményeket, mint a férfiak. Az ízlés nem volt még olyan kényes, mint manapság, és bizony a rokolyás, abroncs­szoknyás nézők egy csöppet se restelltek előfurakodni ilyen nyilvános alkalmakkor, sőt ha módjuk­ban állott, egész terjedelmes alakjukkal utat törni akár az akasztófa közvetlen közeléig. Egyáltalában ezek az angol születésű hölgyek testileg-lelkileg keményebb kötésűek voltak, mint szépséges utódaik, akiket hat-hét generáció választ el tőlük. Minden következő nemzedék anyái egy fokkal sápadtabb virágzást, kényesebb és mulandóbb szépséget, törékenyebb testalkatot hagytak örökségül leányaikra, sőt törékenyebb és gyengébb jellemet is a magukénál. Hiszen ezeket az asszonyokat, akik most a börtön kapuja előtt tolongtak, alig félszázad választotta el a férfias Erzsébet királynőtől, aki nemének egyáltalában nem volt méltatlan képviselője. Ugyanaz a föld nevelte őket is, a jó angol sör és marhahús, és az éppen ilyen kemény erkölcsi táplálék meglátszott külső alkatukon is. A vakító délelőtti nap széles vállakra, duzzadó keblekre, pirospozsgás, kerek arcokra sütött, amelyeket még a távoli, elhagyott sziget napja érlelt, és Új-Anglia levegője nem fonnyasztott meg. Sőt a derék család­anyák - mert hisz legtöbbjük annak látszott - ráadásul olyan nyelvkészséggel is rendelkeztek, hogy ma ugyancsak ijedten hallgatnánk őket. Nemcsak azt, amit mondanak, de érces hangju­kat is.

- Én bizony kimondom, ami a nyelvemen van, komámasszony - mondta egy kemény arcú, ötven év körüli hölgy a szomszédjának. - Higgye el, csak a közjót szolgálnák vele a derék bíró urak, ha a mi kezünkbe adnák az ilyen kártékony nőszemélyeket, mint Hester Prynne. Mi, érett korú, hitbuzgó asszonyok, akik jó hírünket meg tudtuk őrizni, majd elbánnánk vele. Nem igaz? Ha mi öten ülnénk törvényt felette, ahogy most itt állunk egy csomóban, aligha szabadulna olyan enyhe büntetéssel, mint amilyent derék bíráink róttak ki rá. De nem ám.

- Mondják - szólt közbe a másik -, hogy Dimmesdale tiszteletes úr, aki a lelkipásztora volt, komolyan szívére vette a dolgot, mert hogy éppen az ő gyülekezetében történt a rút botrány.

- A törvény urai istenfélő, derék úriemberek, de nagyon is könyörületes szívűek, annyi szent - tette hozzá egy harmadik, élemedett hölgy. - Még ha legalább a homlokára sütötték volna tüzes vassal a bélyeget. Azt majd csak nem állta volna nyöszörgés nélkül a szépséges Hester. De így? Ugyan, nem sokat törődik majd vele a gyalázatos, hogy a ruháján viselnie kell a jelet! Legfeljebb eltakarja holmi csillogó melltűvel vagy más pogány ékességgel, és éppen olyan fölemelt fejjel járkál az utcán, mint eddig.

Most egy szelídebb hang szólalt meg, és egy fiatal nő lépett közéjük, gyermekét kézen fogva.

- Ugyan, jó asszonyok, hiába takarja el a szégyenjelet, szívében ott ég örökké.

- Mit beszéltek itt szégyenjelről meg tüzes bélyegről, hát nem mindegy, a ruháján viseli, vagy a homlokán! - kiáltott egy csúnya öreg nő, a legkönyörtelenebb az önkéntes bírák között. - Ez az asszony szégyent hozott valamennyiünkre, halált érdemel. Hát nincs törvény az ilyesmire? Dehogyis nincs. Benne van a Szentírásban is, meg a törvénykönyvben. Most aztán ne csodál­kozzanak majd a bíró urak, ha a saját feleségük meg a lányuk is rossz útra tér. Mért nem érvényesítették a törvényt?

- Az Isten irgalmazzon nekünk, jó asszonyok - szólalt meg most egy férfi a tömegben -, hát nincs más női erény, mint az, amit az akasztófa félelme szül? Bizony, keserű igazság, ha így van, de most csönd legyen, látom, fordul a retesz a börtönajtón, mindjárt itt lesz maga Prynne asszony.

És csakugyan, kitárult a börtön kapuja. Elsőnek egy fekete árnyék tűnt fel a vakító nap­fényben, a városi poroszló sötét, ijesztő alakja. Oldalán hosszú kard, kezében a hivatalos pálca. Külsőleg is híven képviselte a szigorú, puritán törvényeket, amelyeket neki kellett végrehajtania a bűnösökön. Bal kezében a pálcát előrenyújtva, jobbját egy fiatal nő vállára tette, akit ilyenformán előretolt. De a küszöbön a nő hirtelen lerázta a poroszló kezét, ebben a mozdulatában ösztönös méltóság és sok lelkierő nyilatkozott meg, és abban is, ahogy kilépett a napvilágra, mintha csak szabad akaratából tenné. Körülbelül háromhónapos kis csecsemő volt a karján, erősen hunyorgott szegényke a vakító világosságban, látszott, hogy addig csak a börtöncella vagy más sötét tömlöchelyiség félhomályát ismerte.

A fiatal anya most ott állt szemek prédájául a kíváncsi tömeg előtt, és első ösztönös moz­dulatával melléhez szorította csecsemőjét, talán nem is annyira anyai érzésből, mint inkább azért, hogy egy bizonyos jelet eltakarjon vele, amelyet elöl a ruháján viselt. De a következő pillanatban maga is bölcsen belátta, hogy gyalázatának egyik jelével bajosan takarhatja el a másikat. Fél karjára fektette tehát a gyereket, és lángvörös arccal, de gőgös mosollyal lépett ki, egyenest szemébe nézve szomszédainak és polgártársainak. Látszott rajta, hogy nem akarja földre szegezni a pillantását. Ruháján elöl, éppen a szíve fölött, egy bíborvörös, nagy A betű ragyogott, finom, vörös szövetből kivágva, körülötte fantasztikus aranyhímzés. Olyan művé­szi, olyan pompás és finom volt ez a hímzés, hogy azt hihette volna az ember, csak a ruhát díszíti. Maga a ruha is pompás ízlésre és képzelőtehetségre vallott, és jóval meghaladta azt, amit ebben a pompakedvelő korban a gyarmat fényűzést korlátozó szabályai megengedtek.

Karcsú, magas volt az asszony, alakja minden ízében előkelő. Sötét, dús haja ragyogva verte vissza a napfényt, és arcát nemcsak a vonások szabályossága, a színek gazdagsága tette széppé, hanem az érdekes szemöldök és a mély, fekete szemek megkapó kifejezése is. Igazi úrhölgynek látszott a szó akkori értelmében, amikor az előkelő családok hölgyeit inkább bizonyos méltóság és a fellépés biztonsága jellemezte, nem az a finom, könnyű báj és a mozdulatok gráciája, ami manapság. És Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Akik régebbről ismerték, és azt hitték, hogy most majd összetörten és a csapás súlya alatt görnyedezve látják viszont, szinte dermedten bámultak rá. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot. Lehet, hogy az érzékenyebb szívűeknek kínos volt ez a látvány. Az asszony ruhája, amit nyilván a börtönben készített erre az alka­lomra saját elgondolása szerint, mintha híven kifejezte volna lelkiállapotát, kétségbeesését, nyugtalanságát szilaj, furcsa színeivel, festői formáival.

És mellén elöl ott virított a skarlát betű. Ez volt a pont, amelyre ezernyi szempár szegeződött, és egészen kiforgatta régi valójából viselőjét, úgyhogy akik közelről ismerték, mintha először pillantották volna meg. Olyan volt ez az aranyszálakkal ékesített ragyogó betű, mint valami igézet, ami kiragadta minden eddigi közösségből azt a fiatal teremtést, és egy külön bűvkörbe zárta.

- Ügyesen bánik a tűjével, annyi bizonyos - jegyezte meg az egyik nő. - De melyikünk merné így fitogtatni ezt a tudományát, mondjátok csak? A mindenét ennek a szemtelen nősze­mélynek! Hát persze hogy csak szemébe kacag derék bíráinknak, úgy, amint mondtam, ékességnek hordja, amit azok szégyenjelnek szántak büntetésül.

- Nem ártana lerángatni formás vállairól azt a cifra ruhát! - mormogta az egyik kemény arcú öreg családanya. - Ami pedig azt a bíbor betűt illeti, hát kár volt annyira kicifrázni, én mondom, majd varrnék én helyette jobbat egy flanellrongyból, amit reuma ellen használok.

- Csöndesen, jó asszonyok - suttogta a legfiatalabb -, még meg találja hallani. Én azt hiszem, nincs azon egy öltés, amit a szívében ne érzett volna.

A sötét poroszló most fölemelte pálcáját.

- Utat, jó emberek, utat, a király nevében! - kiáltott. - Helyet adjatok, és ígérem nektek, hogy olyan helyre állítom Prynne asszonyt, ahol férfiak, asszonyok, gyerekek jól láthatják. Mostantól fogva, délután egy óráig. Áldasson az igazságos Massachusetts gyarmat, amelynek törvényei napfényre derítik a gyalázatot. Gyerünk, Hester asszony, mutasd meg skarlát betűdet a piactéren!

A tömeg szétvált, és utat engedett nekik. Hester Prynne lassan lépkedett a poroszló sarkában a bűnhődésre kijelölt hely felé, mögötte komor képű férfiak és rideg arcú asszonyok sokasága. Fürge és kíváncsi iskolás gyerekek ugráltak előtte. Nem sokat értettek ugyan az egész históriá­ból, legfeljebb annyit, hogy ma ennek köszönhetik a szabadnapot, de ott futkostak előtte, minduntalan hátrafordítva fejüket, hogy arcába bámuljanak, vagy a hunyorgó kis csecsemőt megcsodálják a karján, vagy a szégyen betűjét a mellén. Abban az időben nem esett messze a piactér a börtön kapujától, de a fogolynak azért biztosan éppen elég hosszú volt az út odáig. Hiába hordta fönn a fejét gőgösen, minden lépés külön kínszenvedést jelentett, amíg így elhaladt a kíváncsiak tömege előtt, akik mind azért tódultak oda, hogy szégyenét lássák. Az se lett volna irtózatosabb, ha meztelen szívét dobja lábuk elé az út porába. De a természet, mintha csodálatos módon, könyörületből gondoskodott volna róla, hogy az ember sohase érezze teljes erejében a kínt magát, csak sajgó helyét. Hester Prynne is majdnem derűs arccal tette meg útjának ezt a legnehezebb részét, amíg odaért az emelvényhez; a piactér nyugati sarkában. Boston legöregebb templomának a fala mellett állt ez az alkotmány, mintha csak annak toldaléka lett volna.

Ma már csak a hagyományokból ismerjük, és legfeljebb múzeumokban látjuk a pellengért, ezt a különös büntető készüléket, de akkoriban nagyapáink és dédapáink a jó polgári erkölcsök egyik hathatós eszközének tartották, mint ahogy a francia forradalmárok a guillotine-t. A pellengér emelvénye fölött ott lógott egy ravasz szerkezetű fakeret, amelybe a bűnös fejét szorították, hogy ne tudja elfordítani a tömeg kíváncsi pillantásai elől. Mintha csak a meg­alázás eszményét akarta volna kifejezni ez a fából és vasból való szerkezet. Mert nincs szörnyűbb erőszak az emberi természet ellen, nincs kegyetlenebb büntetés, mint ha megtiltjuk a bűnösnek - bármit követett is el - hogy arcát elrejtse szégyenében. Mert ez volt a büntetés lényege, amit igen sok esetben alkalmaztak. Hester asszony esetében azonban az ítélet úgy szólt, hogy bizonyos számú órán át ott kell állnia az emelvényen, de anélkül, hogy nyakát a fakeretbe, az ördögi masinába helyezné, amelynek legördögibb tulajdonsága az volt, hogy a fejet előrehajtotta. Ő jól tudta, mit kell tennie, fölment a néhány falépcsőn, és megállt a dobogón, körülbelül vállmagasságra a sűrű tömeg előtt.

Ha véletlenül katolikus vallású akadt volna a puritánoknak ebben a sokaságában, az egész biztosan a boldogságos Szűzanyára gondol, amikor ezt a gyönyörű, fiatal teremtést látja festői öltözetében, nemes arckifejezésével, karján a csecsemővel. A Szűzanyát, akit annyi híres festő próbált már vásznára vetni, a bűntelen anyaság szentséges megtestesülését, és a gyermeket, aki megváltja a világot. Itt most éppen azt jelölték meg a bűn bélyegével, ami az emberi életben mindennél szentebb, és mintha ennek az asszonynak a szépsége mellett a világ még söté­tebbnek tűnt volna, és a bűnben fogant gyermek csak a kárhozat feneketlenségét akarta volna hirdetni.

Komoly borzalom ült az arcokon, amit természetes módon kivált egy embertársunk bűne és gyalázata olyan korokban, amikor a társadalom még nem züllött odáig, hogy borzadás helyett mosolyogva nézze az ilyet. Hester Prynne gyalázatának nézői nem jutottak még idáig. Egyszerű lelkek voltak. Éppen ilyen komoran nézték volna végig a halálát is, ha úgy szól az ítélet, senki egyetlen halk szóval nem tiltakozott volna szigorúsága ellen. De az a szívtelenség, amit ma tapasztalunk, hogy az ilyen kipellengérezésben csak holmi mulatságos eseményt lássanak, idegen volt tőlük. És még ha valakiben föl is ébredt volna a hajlandóság, hogy gúnyolódjék vagy mosolyogjon, a város nagyjainak jelenléte rögtön elnyomja benne. Mert nem kisebb személyiségek voltak ott jelen, mint maga a kormányzó és tanácsosai, a bíró, a katonai parancsnok és a város lelkészei. Ott ültek valamennyien a városháza erkélyén, amely éppen az emelvényre nézett.

Mindenki tudhatta, hogy ha ezek a magas állású személyiségek részt vehetnek a látványos­ságban, és azt nem tartják tekintélyükhöz vagy hivatalos tisztükhöz méltatlannak, egész biztosan komoly és fontos jelentőségű az ítélet. Éppen ezért a tömeg is komolyan, nyugodtan viselkedett.

A szerencsétlen bűnös igyekezett, amennyire asszonyi erejétől telt, hősiesen elviselni a mellére szegezett merev pillantások borzalmas súlyát. De már-már alig bírta. Talán ha szidják és gyalázzák, könnyebben tűri a közmegvetés nyilainak fájdalmas szúrását, de ez még sokkal irtózatosabb volt. Szinte vágyott rá, hogy a merev, ünnepélyes arcok gúnyos vigyorgásra tor­zul­janak, és néma csönd helyett szitkok röpködjenek feléje. Ha gúnyos röhej tör fel a tömeg­ből, ha minden férfi, asszony és visítozó kisgyerek külön csúfolja, Hester Prynne talán keserű és megvető mosollyal fizet vissza. De a gyalázatnak ez az ólomsúlya már-már sok volt neki. Egy-egy pillanatban úgy érezte, hogy teli torokból fel kell ordítania vagy leugrania az emelvényről a földre, különben mindjárt megőrül.

De közben sokszor, hosszú pillanatokra, mintha eltűnt volna szeme elől az egész jelenet, amelynek középpontjában ő maga állt szégyenszemre, az arcok, mint kísérteti árnyak, homá­lyosan ködlöttek csak. Agya és főleg emlékezete a rendesnél sokkal erősebben működött, más képeket idézett eléje. Eltűnt a nyugati őserőkből kihasított városka poros kis utcája. A tornyos kalapok karimája alól néző, rideg, szakállas arcok helyett mások vették körül. Emlékek tolultak fel benne, megannyi futó, könnyű apróság, kisgyerek korából vagy az iskolából, játék, apró civódás, és később, lánykorából a házimunka hétköznapi kicsiségei. Megrohanták a képek, összekeveredtek későbbi életének legsúlyosabb emlékeivel, egyik csakolyan elevenen élt, mint a másik, minden egyaránt fontos volt most, vagy egyaránt játék. Talán lelkének ravasz fogása volt csak, így akart, képzelete tarka képeinek felsorakoztatásával, megszaba­dulni a jelen kegyetlenségétől.

Akárhogy volt is, Hester Prynne a pellengér magaslatáról végigtekintette egész addigi útját, boldog gyerekkorától kezdve. Míg ott állt a nyomorúságos deszkákon, ó-angliai szülőfaluját látta, és a szürke kőházat, ahol felnőtt. Fala kopott és szegényes, de a kapu fölött töredezett címer: ősi nemesség jelvénye. Látta az apja kopasz, magas homlokát, tiszteletre méltó fehér szakállát, amely ódivatú Erzsébet-kori nyakfodrán omlott alá, és az anyja aggodalmas, szerető pillantását, ami azóta is olyan sokszor állt előtte akadályként az útján, mint gyöngéd szem­rehányás. És látta önmagát a megszokott öreg tükörben, amely egészen megtelt lányos szépsé­gének ragyogásával.

Aztán még egy arc bukkant fel előtte: egy sápadt, beesett idősebb férfiarc, amolyan tudósfej. Két homályos, gyulladt szem, amelyeknek fényét megzavarta a lámpavilág mellett való sok olvasás, de amelyek átható, sokszor megdöbbentő erővel tudtak olvasni az emberi lélekben. És az ócska fóliánsoknak ez a kolostori alakja, akit Hester asszonyi képzelete most felidézett, hibás növésű volt, bal válla egy gondolattal magasabb a másiknál. A következő kép egy kontinentális város zegzugos, szűk utcáit hozta eléje; nagy szürke házakat, hatalmas templomokat, szeszélyes, ódon középületeket. Ez volt a város, ahol új élete várta a ferde vállú tudós oldalán. De ez az új élet csupa régiséggel táplálkozott, mint zöld moha, amely omladozó falak repedésében nő. És most végül, mint utolsó kép a galériában, visszatért a puritán gyarmati főváros sivár piactere, az odagyűlt városi nép, és a komoly szemek, amelyek mind egy pontra szegeződnek - igen, őrá, aki ott áll a pellengéren, gyermekével a karján, és mellén az aranyfonállal ékesített skarlát betűvel.

Valóság ez vagy álom? Olyan hevesen szorította szívéhez a kicsit, hogy az felkiáltott. Most lenézett ő maga is a skarlát betűre, meg is érintette ujjával, hogy meggyőződjék, valódi-e a gyermek és a szégyen. Igen - ez a valóság, a többi - tűnő álomkép volt!