NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

Keresztül a Márvány-tengeren, át a Dardanellákon huszonegy órás öklendezés, huszonegy órás pokoljárás.

Ültem az egyik tengerész halszagú kabinjában, és egy irtózatos szagú vödörbe hánytam a beleimet. Találó név volt ez a Sanci! Csakhogy semmiféle hasfájás nem volt ahhoz fogható, amit én átéltem. Egyre nagyobb hullámokat tolt maga előtt az Égei-tenger felől fújó szél, amely mérföldről mérföldre egyre viharosabbá vált.

Persze nem csak a szél szövetkezett ellenem. Először is figyelnem kellett a vizet, ahogy Isztambul fényei messzi derengéssé távolodtak: elkerülhetetlennek tűnt, hogy a török haditengerészet ne jöjjön utánunk és ne kapjon el engem; fel kellett készülnöm rá, hogy a lehető legnagyobb áron adjam az életemet. Aztán elővett a bukdácsolás. Attól tartva, hogy esetleg lezuhanok a fedélzetről, miközben a korláton kihajolva hányok, a kapitány inkább betuszkolt a legénységi kabinba, és adott egy vödröt: azt mondta, nem akarja elveszteni járandóságának zálogát.

Kezdetben olyannyira betegnek éreztem magam, hogy attól féltem, azonnal meghalok. Aztán még rosszabbul lettem, és akkor már attól rettegtem, hogy mégsem fogok meghalni.

Fokozatosan hányásokkal kísérve tűnődni kezdtem, hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe. Nincs valami más útja az életnek, amely elkerüli a veszettül száguldó űrhajókat és a bolond módra bukdácsoló halászhajókat? Nem lehetséges, hogy létezik valami nyugodt, ülő foglalkozás, mely messze elkerüli ezeket a dolgokat? Egyszerűen alkatilag alkalmatlan voltam erre az életformára.

A rettenetes órák alatt megfogalmazódott bennem némi bizonyosság. A horpadt, rozsdás vödör, melyben halpikkelyek keveredtek a hányással, különösen jó kristálygömbnek bizonyult. Bárki világosan láthatta benne, hogy ez a fajta jövő kifejezetten veszélyes az ember egészségére.

Így aztán azon kezdtem töprengeni, hogy vajon mitől kerültem ebbe a helyzetbe. A végzet már valamikor a múltban elkezdhette szőni rettenetes hálóját, melyet most kivetett rám.

Ahogy haladtunk a szürke égbolt alatt, és a szürke szél szürke vízpermetet kapott fel a szürke, szennyezett tengerről, hangulatom szürkesége még tovább fokozódott, és még jobban megerősítette ezt a sötét bizonyosságot.

HELLER! Ha nem vállalta volna el a bolygó legelső felmérését, most nem lennék itt. Nem lennék ebben a szörnyű helyzetben, ördögi nőktől üldöztetve, rosszindulatú és gúnyos szelektől hajtva, himbálózva és bukdácsolva egészen addig, míg a gyomrom már semmi mást nem lesz képes kiadni magából, csak nyögéseket.

HELLER! Ha nem lenne olyan kötelességtudó harcmérnök, Tayl özvegye soha nem került volna az életembe. Bildirjin nővér nem fenyegetne vadászpuska-lövedékekkel és házassággal.

HELLER! Ha annak idején nem jelent volna meg a színen, Lombar végzetes hívásának eredményeképpen, akkor nem szakították volna félbe a vadásztúrámat, és most ahelyett, hogy aggódva keresném a vért a hányadékkal teli vödörben, kedvem szerint vadászhatnék énekesmadarakra a Blike-hegységben a Voltáron.

HELLER! Mindenkit ő fordított ellenem: Meeleyt, Skét, Bawtchot, Faht bejt. Azon ügyeskedett, ügyeskedett és ügyeskedett, hogy bajba keverjen. Prahd, Krak, Ahmed, Ters és minden poklok sikoltozó ördögei most nem vadásznának rám, nem gúnyolnának engem, és nem biztatnák a Prófétát, a magasságost, hogy addig cukkolja a nőket, míg azok halálra nem köveznek engem.

HELLER! Ó, mennyire tisztán megértettem, hogy ez volt a legutolsó hibája.

HELLER! Szent fogadalmat tettem a halszagú vödörre, hogy ha rá is megy az életem hátralévő része, történjen bármi, pusztító bosszút állok rajta mindazért a szenvedésért, amelyet szadisztikus vidámsággal okozott nekem.

Mikor teljesen kitisztult előttem, mit rontottam el eddigi életemben, pontosan tudtam, mit kell tennem.

El kell mennem New Yorkba. Tekintet nélkül a személyemre leselkedő veszélyre, tekintet nélkül a szenvedésre, végeznem kell Hellerrel egyszer és mindenkorra. Az Államszövetség hasznára, a Föld hasznára, minden élők hasznára, el kell intéznem ezt az egész világegyetemet fenyegető veszélyt: HELLERT!

Ahogy megszületett bennem ez a határozott és elszánt döntés, már sokkal jobban éreztem magam.

A Sors jelének véltem, hogy ebben a percben a kapitány belépett a kabinba, hogy közölje velem, megérkeztünk.

Ez teljesen megerősített az elhatározásomban. A hajó abbahagyta a bukdácsolást, és az én rosszullétem is elmúlt. Ez megmutatta, mi az igazán helyes válasz, ami szerint cselekednem kell!

2. fejezet

Beértünk a szárazföld takarásába. Egy hegy fekete tömege magasodott fölénk az éjfél derengő fényében. A Hold hűvös, vékony sarlójának fényében látni lehetett a körülbelül egy mérföldre húzódó tengerpart fehéres, vékony csíkját.

– Görögország – mondta a nagydarab kapitány, előremutatva. – Miután fizetett, kitesszük a partra.

Tudtam, mit kell tennem. El kell tüntetnem a nyomomat.

A kabinba mentem. Az ágyra emeltem a csomagomat. Hátamat az ajtó felé fordítottam, hogy senki ne láthassa, mivel ügyködöm, majd előhúztam egy rendkívül lapos kábítófegyvert. Ezután visszaszíjaztam a bőröndömet.

Egy mocskos párnahuzatot teletömtem török lírával. Betettem a kábítófegyvert a rögtönzött zsákba.

Ahogy az ajtó felé fordultam, láttam, hogy a kapitány még mindig a korlátnak támaszkodik.

– Akkor fizetem ki magát – mondtam –, mikor leereszt egy csónakot a vízre és kiadja a parancsot, hogy vigyenek ki a partra. Akkor megkapja ezt. – Felemeltem a pénzzel teli párnahuzatot, majd kihúzva belőle egy maréknyi pénzt megmutattam, mi van benne. A bolond kiadta a parancsokat. Egy külső motorral felszerelt felfújható gumicsónakot leeresztettek a vízre. Két tengerész ugrott bele.

Intettem a kapitánynak, hogy jöjjön a kabinba. A kapitány és a legénység tisztában volt vele, hogy nézek ki. Minden bizonnyal értesítenék a legközelebbi görög rendőrőrsöt. Feltehetően nincs kiadatási egyezmény házasságtörés esetére Görögország és Törökország között, de azért mégsem akartam kockáztatni. A kapitány és a legénysége fecseghettek volna a nőknek, ha azok megkérdezik tőle. El kellett tüntetnem a nyomomat. Azonkívül érdemes volt nem elszórni a pénzemet, amit később átválthatok dollárra.

Az ajtóhoz mentem, hogy közelebb kerüljek a kapitányhoz. Miközben felnyújtottam a zsákot, becsuktam az ajtót magam mögött. – Talál benne valami meglepetést – mondtam. Úgy tettem, mintha benyúlnék a zsákba, hogy megmutassam neki.

Szélesen elmosolyodott.

Ujjaimat ráfontam a kábító fegyver markolatára.

A párnahuzaton keresztül rálőttem.

A kábítófegyver tompa puffanását a töltés kisülése, majd az ájult fickó robaja követte, ahogy az az ágyra zuhant. Kezem szakértő mozdulatokkal kutatta át a zsebeit. Megtaláltam a harmincezret a derékszíja alatt. Visszatettem oda, ahova az tartozott: az én övem alá.

Kiürítettem a párnahuzatot, majd a pénzt a köpenyem belső zsebeibe gyömöszöltem.

Fél órára állítottam a bomba időzítőjét, bedugtam a matrac alá, majd hüvelykujjammal aktiváltam.

Felkaptam a csomagomat. Semmi nem maradt a kabinban, amire szükségem lehetett volna. Különösen nem hiányzott az a szörnyű, halszagú vödör!

Kilépve a fedélzetre becsuktam az ajtót magam mögött.

Két halász ült a felfújható csónakban. A többiek a korlátnál álltak. Odaléptem hozzájuk.

Így szóltam: – A pénzt számolja. Maguk valószínűleg nem sokat látnak belőle, úgyhogy hadd köszönjem meg az utazást ezzel a csekélységgel.

Egy maréknyi lírát szórtam közéjük.

Vadul rávetették magukat a szállongó bankjegyekre, megpróbálva összeterelni őket.

A kábítófegyver széles hatósugárban működött. Gyorsan tüzeltem.

Egymásra zuhantak.

A két fickó a csónakban megpróbált felugrani. Lelőttem őket. Bezuhantak a vízbe.

A fedélzetről összegyűjtöttem a bankjegyeket, melyeket szétszórtam, majd ezeket is begyűrtem az övem alá.

Betettem a bőröndömet a gumicsónakba, majd magam is beszálltam és elindultam.

A gumicsónakra szerelt külső motor csak karok és rozsdás rudak balkáni összevisszasága volt. Megpróbáltam beindítani. Megrántottam a madzagot, majd újra és újra megrántottam. Semmi nem történt! Még csak nem is köhögött.

A felfújható csónak lassan elsodródott a bárka sötét tömegétől.

Hirtelen mozgolódás támadt a fedélzeten.

A gépészek! Elfelejtettem, hogy gépészek lehetnek odalent!

Rémes török káromkodást hozott a szél a hajó felől.

A holdfényben megláttam egy férfi sziluettjét, aki kezében fegyverrel állt a korlát mellett!

Egy lövedék foszforeszkáló utat vágott magának a csónaktól jobbra a vízfelszínen. Az elsütött fegyver torkolattüze megvilágított.

Előhúztam a kábítófegyvert. Tüzeltem. Széles nyalábon működött. Így nem elég nagy a hatósugara!

Ismét lövés érkezett a hajóról.

Csakhogy most nem láttam a lövedék foszforeszkáló nyomát a vízfelszínen.

Hallottam, ahogy szökik a levegő.

Eltalálta a gumicsónakot!

Szűk nyalábra állítottam a kábítófegyver sugarát. Céloztam.

Ismét megszólalt a puska!

Tüzeltem.

A fickó a fedélzeten összeroskadt.

Egy másik megpróbálta felkapni az elhullott fegyvert.

Céloztam, és ismét tüzeltem.

Ez is összeesett.

A gumicsónak süllyedt!

Vadul evező után kutattam. Semmi!

Gyorsan kivetettem magamat az összeroskadó csónak orrából. Őrült tempóban csapkodtam a vizet, igyekezve visszaérni a bárkába.

Elkaptam egy vízbe lógó kötelet. Mászni kezdtem felfelé a hajó fedélzetére. Eszembe jutott a bőröndöm, úgyhogy visszaereszkedtem, és magamhoz szorítottam. Kicsúszott a kezemből a kötél. Minden erőmmel utánavetettem magam, és sikerült ismét elkapni. Felmásztam a fedélzetre. Visszanéztem. A gumicsónak ekkorra már teljesen elmerült.

A bomba! El kell tűnnöm erről a hajóról gyorsan. Egy evezős csónak feküdt a bárka derekában. Elvágtam a rögzítő hevedereket, majd nekiláttam kivonszolni a csónakot a bárka korlátjához. Sikerült.

Evező után kutattam. A puskán kívül mást nem találtam.

Átlöktem a csónakot a korláton. Beledobtam a bőröndömet és a puskámat. Én is beugrottam. Ellöktem magam a bárkától, amely bármelyik pillanatban felrobbanhatott.

A puska tusát evezőként használva a part felé igyekeztem. Nagyon lassan, nagyon lassan! A csónak megveszekedett módon viselkedett. Hol jobbra indult, hol balra. Folyamatosan váltogatnom kellett, hogy melyik oldalon evezzek.

Miközben evickéltem, a fegyver egyre vizesebb és hidegebb lett, én pedig egy lassú sétának megfelelő tempóban sem közeledtem a part felé.

Minden egyes alkalommal, ahogy felnéztem, úgy tűnt, mintha egyáltalán nem kerülnék közelebb a parthoz. Az áramlat mintha párhuzamosan sodort volna a parttal. Hősiesen megdupláztam erőfeszítésemet. Sikerült végre a kívánt irányba haladnom! Egyre közelebb jutottam a parthoz.

Hirtelen az egész égbolt a hátam mögött narancsszínűre változott.

Száz láb magas lángoszlop csapott az ég felé!

BUMM!

Elért a lökéshullám.

Úgy éreztem, nem történt bajom.

Aztán az evezős csónak emelkedni kezdett.

Szökőár!

A hullám taraja átbukott!

Az evezős csónak velem együtt, oldalával előre, száguldani kezdett a part felé.

Micsoda sebesség!

Versenyautó gyorsaságával repítettek a habok az éjszakában.

Sziklákat láttam magam előtt! Mintha a fekete kőtömbök egyenesen felém rohantak volna!

A hullám átemelt rajtuk.

A víz sistergő morajlása egy reccsenés kíséretében hirtelen elhallgatott!

Elszédített az ütközés.

Nem tudtam, mi történt.

A víz visszahúzódott, a csónak és jómagam azonban ott maradtunk.

Messze kikerültem a partra. Az evezős csónak összetört roncsában ültem, melynek már nem volt feneke, csupán hasadozott oldala.

Visszanéztem a tintakék tengerre. Túl voltam rajta. Soha többé tenger! Még egy fekete pont Hellernek!

Egy hangot hallottam: – A felrobbant hajóról került ide?

3. fejezet

Egy vénséges vén öregember volt, két kutya társaságában. Engem méregetett a gyengécske holdfényben.

Tragédia. Nem maradt észrevétlen a partraszállásom. A nyomomat nem sikerült tökéletesen eltüntetni. De azért összezavartam. – Hol vagyok?

– A szigeten – felelte.

Ó, árulás. Tudtam, soha nem lett volna szabad megbíznom abban az átkozott kapitányban. Nem a szárazföldre vitt, ahogy abban megegyeztünk, hanem egy szigetre.

Aztán egészen új keletű rémület támadt bennem. Az öregember törökül szólt hozzám! Nem görögül beszélt!

Ó, istenek! A nők még mindig rám találhatnak. És a Próféta is még mindig ott ül fölöttem a felhők között készen arra, hogy a poklokba kövezzen.

Igyekeznem kellett nem rontani tovább a helyzetemet és kitalálni merre menekülhetek. - Milyen sziget ez? – kérdeztem,

– Limnosz – felelte az öregember.

Túlságosan gyenge lábakon állt földrajztudásom ahhoz, hogy biztos lehessek benne, de soha nem hallottam arról, hogy ilyen nevű sziget tartozna Törökországhoz. A neve sem hangzott törökösen. Nem sok reményem volt a kedvező válaszra, de azért megkérdeztem: – Milyen ország?

- Görögország – felelte.

- Akkor miért beszél törökül? – förmedtem rá.

Felemelte az evezős csónak egy darabját. A holdfény halvány derengése ellenére tisztán ki lehetett venni: Sanci. – Ezért, meg a ruhája miatt. – Kelet felé mutatott. – Törökország csak huszonöt mérföldre van innen, és a feleségem is onnan származik.

Nem járt túl az eszemen. Megpróbált feltartani egész addig, míg értesíti a rendőrséget. Ha a felesége török, akkor az asszonynak tudomása lehet mindenről. A nők összetartanak, azonkívül rendkívül megátalkodottak.

– Jobban tenné, ha eljönne a kunyhómba. Aztán szólok valakinek, aki elviszi innen.

Engem sem ejtettek a fejem lágyára.

Meglátta a csomagomat, felkapta, majd elindult vele a parton, és intett, hogy kövessem. Hát persze, hogy csapdába akart csalni. Követtem, de közben tudtam, hogy mit fogok tenni.

A két kutya egyfolytában engem szimatolt. Tisztában voltam vele, hogy a két állat tudta, ki vagyok. Őket is bele kellett vennem a terveimbe.

A kunyhó egy nagyon gyatra építmény volt. Néhány más építmény is állt a környékén. Mindegyik kihaltnak látszott.

Leültetett az asztalhoz, és előhúzott egy üveg ouzót. Ez igazolta a gyanúmat. Le akart itatni, hogy küzdelem nélkül legyőzhessen.

Én azonban nem feledkeztem meg az Apparátusnál szerzett alapos ismereteimről: légy okos és ravasz, ha nem vagy biztonságban, és mivel soha senki nem lehet biztonságban, légy mindig okos és ravasz.

- Hol van a felesége? – kérdeztem.

- Néhány évvel ezelőtt meghalt – felelte.

- És ezek az épületek? Az itteniek?

- Mindannyian elköltöztek a városba. Elmentek.

- Milyen messze van innen a legközelebbi város?

Dél felé mutatott. – Mudrosz. Nincs túl közel.

- Senki nem él itt a környéken?

- Csak én. Már évek óta nyugdíjas vagyok. Néha halászok. Igya meg az italát. Csontig átfagyhatott. Ki kell mennem az útra, hogy telefonálhassak.

Már mindent tudtam, amit tudnom kellett. Nem fog itt-tartani engem részegen, miközben rám hozza a rendőrséget. Ahogy kilépett az ajtón, rálőttem a kábítófegyverrel. Teljes hatóerővel működött, szűk sugárnyalábban. A lövés majd lerepítette az öreg fejét.

A kutyák tiltakoztak.

Lelőttem őket.

Mindhárom hullát levonszoltam a tengerpartra. Belöktem a vízbe az evezős csónak maradványait, majd a csónakba tettem a három testet. Eltemettem a csónaknak azt a darabját, melyen a hajó neve állt.

Ha valaki véletlenül erre járna, azt gondolná, a hajóval együtt robbantak fel. Aztán kisodorta őket a hullám.

Eltüntettem a nyomomat.

Visszamentem a kunyhóba. Nem sok vér fröccsent szét odabent, s a néhány cseppet, amit találtam, feltöröltem.

Az öregembernek volt még egy váltás ruhája. Gondoltam, ez lehet a vasárnapi öltözéke. A görögök nyugati mintájú ruhákat viselnek általában, fehér inggel, nyakkendő nélkül. Levetkőztem. A tűz mellett megszárítottam a ruháimat. Miközben száradtak, ettem némi süteményt, amit találtam, és vizet ittam hozzá.

Kinyitottam a poggyászomat, és elcsomagoltam az arab ruháimat. Felhúztam az öregember gúnyáját. A ruha nem az én méretem volt, de ettől még jobban hasonlítottam egy valódi görögre.

Eszembe ötlött, hogy bajba kerülhetek, mivel nem beszélem a nyelvüket. Aztán egy darab pamutot tömtem a számba, majd egy ronggyal átkötöttem az államat és a fejemet. Úgy teszek, mintha fogfájás miatt nem tudnék beszélni.

Végezetül megemeltem a csomagomat. Meglehetősen nehéznek éreztem. De hát semmi nem volt, amit nélkülözni tudtam volna belőle.

Ismét utamra indultam, szívemben a Heller iránti bosszúval!

A sötét éjszakában botorkálva sikerült ráakadnom egy hosszú ösvényre, amely végül egy elhagyatott úthoz vezetett.

Dél felé bandukoltam.

Bandukoltam, bandukoltam és bandukoltam.

Rendkívül gyötrelmes volt, engem azonban hajtott az elszántság. Kerüljön bármibe, el fogom kapni azt az embert, akinek jelenlegi helyzetemet köszönhetem. És semmi nem fog megállítani ebben!

Hajnalra egy gyéren lakott városba érkeztem. Nem volt túl nagy.

Egy hosszú móló legvégénél kicsiny bárka imbolygott. Füstpamacsok szálltak fel a kéményéből. Egy szigetek közt közlekedő átkelőhajó volt, melyekből sok szeli az Égei-tenger vizét.

Összerezzentem. Soha többé tenger!

De mit tehettem volna? El kellett jutnom a szárazföldre. Hiába beszélik néhányan, hogy ezen a bolygón ez már egyszer sikerült valakinek, én nem tudok vízen járni.

Csupán a végső pusztítás szent küldetése volt képes elegendő lelki erőt adni ahhoz, hogy rátegyem a lábam arra a hajóhídra.

Átmentem rajta. Valaki kilépett egy folyosóról és végignézett a hajóhídon.

Hátrafordultam. Hideg futott végig rajtam. Néhány ember közeledett a mólón. Nők is voltak közöttük.

Futásra ösztönöztem magam.

A fickó mondott valamit görögül. Biztosan pénzt kért tőlem. Kényes helyzet! Nem volt görög pénzem! Nem mutathattam meg a nálam lévő török pénzt. Ezzel felfedtem volna a nyomomat!

Nagy lélekjelenléttel a zsebembe nyúltam és előhalásztam egy ezerdolláros bankjegyet.

A fickó szeme tágra nyílt!

Kikapta a kezemből a pénzt, és elrohant vele. Ujjaimat szorosabbra fontam a zsebemben megbúvó pisztoly markolatán.

Még többen érkeztek a mólóra. Az imént elrohant fickó is visszaérkezett egy másikkal!

Körbezártak!

Túl sokan voltak! Ehhez már gépágyú kellett volna.

Ajkam hangtalan imát mormolt.

Az újonnan érkezett fickó egy dobozt hozott magával. Egyfolytában locsogott. Ilyen dobozban szokták tartani az elektromos bilincseket. Egy szót sem érettem abból, amit mondott. Forrónak és izzadtnak éreztem pisztolyt markoló, zsebre dugott kezemet.

Kinyitotta a dobozt. A dobozba mutatott. Az előbbi fickó meglengette az ezerdolláros bankjegyet. Ismét a dobozra bökött, és egész idő alatt eszetlenül fecsegett.

A szó, pireusz, egyre többször fordult elő a szövegében. Hirtelen felismertem ezt a szót. Pireusz Athén tengerparti elővárosa, a kikötője.

Majdnem összerogytam a megkönnyebbüléstől. Nyilvánvalóan arról magyarázott nekem, hogy nincs elég visszajárója, és hogy Pireuszban megkapom. Erőtlenül bólintottam.

Az első fickó jegyet nyomott a kezembe.

Betántorogtam a bárba, ahol lefejtettem izzadt ujjaimat a zsebemben lapuló pisztoly markolatáról. Megvizsgáltam a tenyeremet, mivel azt gondoltam, soha nem volt még ilyen izzadt. De nem izzadt volt. Vér szivárgott elő a kifakadt hólyagokból, melyeket a (bíííp) csomag cipelésétől szereztem. Szóval nem voltam annyira ideges, mint ahogy azt gondoltam.

Beültem a sarokba, ahonnan szemmel tarthattam az egész helyiséget. Részben attól a pillanattól rettegtem, mikor elindulunk, részben pedig attól, hogy sokáig késlekedünk az indulással. Lehet, hogy skizofrénné válok és kettészakít meghasadt személyiségem?

Viszketni kezdtem. A viszketés egyre erősebbé vált. Több helyen viszkettem egyszerre. Ideges tünet. A pszichológia szerint, ha valaki komoly nyomás alá kerül, hajlamossá válik viszketni. Ha ezt a pszichológia mondja, akkor egészen biztosan igaz. Én azonban nem hittem, hogy annyira ideges lennék, hogy idegösszeomlás fenyegetne. Azon tűnődtem, hogyan birkózna meg velem a legénység, ha mégis idegösszeomlást kapnék. Biztos voltam benne, hogy nincs orvos a komphajókon.

A viszketés egyre elviselhetetlenebbé vált. Igen, elkerülhetetlen, hogy darabokra törjön egy idegösszeomlás.

Aztán valami kicsiny fekete kezdett mászni a kezemen. Ránéztem. Bubópestis? Bubópestis jelenik meg a bőrömön? Bíztam benne, hogy nem. Karanténba zárnának és egész addig ott tartanának, míg a török nők elegendő követ nem gyűjtenek össze!

De várjunk csak. A bubópestis nem vándorol. És nem is ugrál. Közelebbről is megvizsgáltam a foltot, amely ekkor a térdemre ugrott.

EGY BOLHA!

Ó, istenek, az öregember kísérteties bosszúja! Mivel a két (bíííp) kutya társaságában töltötte napjait, a ruhájába beköltöztek a bolhák!

Heller volt az oka, hogy ilyesmiktől kellett szenvednem!

Csupán a zord elhatározás, hogy e kínkeserves út végén végül elkapom, adott erőt a továbbiakhoz.

A hajó kiállt a dokk mellől. Kezdett imbolyogni.

A gyomrom úgy döntött, hogy nem esett jól neki az öregember süteménye.

Hamarosan már a korlát mellett álltam.

Minden egyes alkalommal, ahogy újra és újra hánytam, elismételtem szent fogadalmamat.

Heller meg fog fizetni ezért. Mindenért meg fog fizetni!

Ez volt az egyetlen indítékom arra, hogy élve megússzam ezt az egészet.

BOSSZÚ!

HELLER FIZETNI FOG!

Minden egyes hányás közt, mikor a hajó imbolygása kissé alább hagyott, elismételtem fogadalmamat.

Legalább tudtam, ki a felelős a nyomorúságomért. És úton voltam, hogy tegyek az ügyben valamit. Csak ez foglalkoztatott az egész rettenetes utazás alatt.

4. fejezet

Pireuszban, ahová egy gyötrelmes nap és egy gyötrelmes éjszaka után megérkeztem, döbbenten vettem észre, hogy kifogytam a bombákból. Nem tudtam felrobbantani a hajót. Ettől rettenetesen ideges lettem.

Ravaszabbnak és cselesebbnek kellett volna lennem, mint valaha. Mikor a hajó már nem mozgott, időt szakítottam rá, hogy kipréseljem az agyamból az összes olyan Apparátus-technikát, amelyre szükségem lehet ebben a helyzetben. Legalább kikerültem a magasságos Próféta hatásköre alól. A görög istenek az Olimposzon élnek, amely jóval északabbra magasodik. Volt némi esélyem rá, hogy nem veszik észre az érkezésemet.

Elvegyültem a tömegben: ez is egy Apparátus-fogás. Abban a pillanatban, ahogy a lábamat rátettem a hajóhídra és elindultam a part felé, megszólított valaki, aki felfelé rohant.

Észrevett! Összerezzentem. A partra özönlő tömeg miatt nem tudtam visszahátrálni a hajóra. Elhajoltam, ahogy felém nyújtotta a kezét.

Egy zsákot tartott a kezében. Valamiről karattyolt, miközben a kezembe nyomta a zsákot. Bombára számítottam, de azért azt gondoltam, jobban teszem, ha belelesek a zsákba, mielőtt még a képébe vágnám és elrohannék.

Belenéztem.

Drachma! Egy hatalmas papírzsák, tele drachmával, kis címletekkel. A visszajáróm volt. Lerohantam a hajóról.

Egy busz elvitt Athénbe. Ez alkalommal azonban nem volt arra idő, hogy sétát tegyek a Parthenon körül és megcsodáljam az antik emlékeket. Elegem volt a történelemből. Semmi másra nem volt szükségem, csak hogy ruhát váltsak. Ez segítene eltüntetni a nyomomat.

Athén főutcájában egymást érik a modern üzletek. A beszerzés rendkívül gyorsan lebonyolódott. Egy esőkabát, egy öltöny, zokni, ing, nyakkendő, kalap. Mindenért drachmával fizettem. Ez alig horpasztotta be a pénzzel teli zsákot. Nem vásároltam drága ruhákat.

Nem mertem a szállodába menni. Azok ott felírják az ember nevét és útlevelének számát. Taxival kimentem a reptérre. Vettem egy jegyet New Yorkba, csak az oda útra. Ezért is drachmával fizettem. Kedvezményes áron kaptam a repülőjegyet. Még mindig rengeteg drachmám maradt.

A reptér épületében rátaláltam a mosdóra. Bementem egy WC-fülkébe. Az ülőkére tettem a bőröndömet, majd kibújtam az öregember ruháiból. Semmilyen módon nem tudtam megsemmisíteni őket, így aztán begyömöszöltem a ruhákat a bőröndbe.

Lesöpörtem néhány bolhát a bőrömről, majd felhúztam az imént vásárolt ruhákat. Levettem a kötést a fejemről és kiköptem a meglehetősen átázott pamutdarabot a számból.

A fegyvereimet is a bőröndbe tettem. Így most már túlságosan tele lett ahhoz, hogy a pénzt is belegyömöszöljem. Kilencvennyolcezer amerikai dollár kilencvenegyezer török líra, mind kis címletekben, valamint huszonkilencezer drachma volt nálam, az is kis címletű bankjegyekben. Micsoda pénzköteg! Egy matracot is ki lehetett volna tömni vele. Az imént vásárolt ruhákhoz nagyobb méretű szatyrokat kaptam az üzletekben. Ezeket tömtem tele a pénzzel. Ezekben el tudtam vinni a pénzt, a repülőjegyet és a diplomata-útlevelemet, és minden mást a bőröndben hagytam. Beszíjaztam a bőröndöt.

Visszatérve a pulthoz, megvillantottam hamis Egyesült Arab Liga feliratú útlevelemet, rátetettem a diplomatacímkét a csomagomra, hogy azt ellenőrzés nélkül szállítsák New Yorkba.

Egy órát kellett várnom a gépem indulásáig. Ahogy keresztülosontam a reptéri várón, megpróbálva nem felhívni magamra a figyelmet, a pénzzel teli rongyos szatyrok egyike kiszakadt. Sikerült elkapnom az alját, mielőtt még szétterült volna a padlón. Meleg helyzet volt! Török líra borította volna az egész váróterem padlóját. Összeborzongtam a gondolattól, hogy ezzel felfedtem volna kilétemet.

Néhány drachmáért vásároltam egy óriási utazótáskát. Ravasz voltam, Air Israel felirat állt az oldalán. Senki nem gondolná, hogy valaki az Egyesült Arab Ligától az izraeli légitársasággal utazik. „Kuszáld össze a nyomot!”, ez az egyik legfontosabb Apparátus-mottó.

Egy telefonfülkében begyömöszöltem a pénzt az új utazótáskámba. Csak lapátoltam és lapátoltam. Nem volt könnyű belegyömöszölni a rengeteg pénzt. Miután végeztem, a cipzárt csak félig tudtam behúzni. Ez volt a legtöbb, amit tehettem.

Micsoda megkönnyebbülés volt hallani, amint a hangosbeszélő bejelenti a gép elindulását!

Hamarosan a levegőbe emelkedve magam mögött hagytam a történelmi Ázsiát, Tróját, Athént és az Olimposzt. Ha az ember repülőgépen utazik, tudja, ki uralkodik felette: Rockecenter. Az ő tulajdonában van a világ legtöbb légitársaságának legtöbb részvénye, valamint a bankja, a Grabbe-Manhattan rendelkezik a jelzálogokkal, készen arra, hogy érvényesítsék a jelzálogot, amennyiben bármelyik légitársaság is megpróbálna letérni a számára kijelölt útról. Rockecenter családi „kem” lévén nekem biztos belépésem volt ebbe a mennyországba.

De hogy őszinte legyek, mégis idegtépő volt ez az utazás. A körülöttem utazó emberek egyfolytában hadonásztak a kezükkel, amitől az az érzésem támadt, hogy mindannyian a fegyverük után kutatnak. Még a légiutas-kísérők is ugyanígy kapkodtak.

Alaposabban megfigyeltem őket. Vakaróztak.

A BOLHÁK!

Ó, úgy megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy csak erről van szó. Mivel a gépen egyre nagyobb teret hódított a vakarózás, én is mindenfajta szégyenkezés nélkül vakarhattam magamat.

Ezenkívül csupán egyetlen említést érdemlő incidens történt a gépen. A szomszédos székben ülő fickó vakarózás közben gyanakodva méregetni kezdett. Meztelennek éreztem magam fegyvereim nélkül, bombák hiányában.

Mikor felszolgálták a harapnivalót, észrevétlenül elloptam a tálcáról egy műanyag villát. Meglehetősen hegyes volt. Bíztam benne, hogy nem fedezik fel a lopást, mivel a villa rendkívül sokat segített a hangulatomon, ahogy ott lapult a felső zsebemben, készen arra, hogy leszúrjam vele a fickót, ha felismerne, és szólna a kapitánynak.

Ha az ember csökkentett árú menetjegyet vált, nem a leggyorsabban éri el úti célját. Hosszú várakozások után, miközben utat adtunk az első osztályú gépeknek, végül megérkeztünk a John F. Kennedy Reptérre, New Yorkba.

Diplomata-útlevelem segítségével keresztülvágtam magam a tolongáson. A kézipoggyászt vizsgáló vámos – aki közvetlenül a bevándorlásiak fagyos hullái mellett dolgozott – rám nézett, majd kissé furcsán méregette az Air Israel feliratú táskát. De aztán átengedett. Hátranéztem, hogy lássam, nem rohamoznak-e meg a szövetségi rendőrök magasba emelt gumibottal, hogy elkapjanak. De csak a méla hivatalnokok vakaróztak mögöttem.

Sikerült megfertőznöm az Egyesült Államokat!

Az Egyesült Államokban az isten is Rockecenter. Úgyhogy biztonságba kerültem.

Most már belekezdhetek a bosszúszomjas megtorlásba!

5. fejezet

Kimentem a taxiállomásra, mögöttem egy hordárral, aki a csomagomat cipelte.

A soron következő taxiban egy meglehetősen zömök és gyűrött külsejű sofőr ült, aki még ki is szállt, hogy kinyissa előttem a taxi ajtaját. Egyáltalán nem volt homloka, a szemöldöke pedig eltakarta a szemét.

A hordár behányta a csomagomat a hátsó ülés előtti padlóra, aztán csak állt kitartott tenyérrel. Egyértelmű volt, hogy Amerikában vagyok.

Megpróbáltam beszállni a taxiba. A hordár az utamat állta. Láttam, hogy nem fogok tudni beülni a kocsiba. Hacsak nem kapja meg, amit akar. Akár még a reptéri rendőröket is idehívhatja. Azok közvetlen összeköttetésben állnak a strassburgi náci Gestapo-főhadiszállással, amely most Interpol név alatt működik. Hatalmas rádióállomást működtetnek Dél-Amerikában, azonkívül a CIA rádióvonalait is használják az egész bolygón, hogy elkapják azokat az embereket, akik nem tetszenek nekik, vagy nem elég romlottak ahhoz, hogy beálljanak közéjük. Tudtam, egész addig nem vagyok biztonságban, míg el nem hagyom a repülőtér területét. Úgy döntöttem, megkapja a borravalóját.

De mivel hiábavaló próbálkozás lett volna megpróbálni beváltani a lírát és a drachmát a Grabbe-Manhattan reptéri bankfiókjában, úgy döntöttem, be kell mennem a városba a Times Square környékére, ahol rengeteg pénzváltó fiók működik. A taxit is ott fogom majd kifizetni. Szóval nem volt kis címletű dollárom, ezer dolcsi borravalót pedig semmiképpen sem adtam volna neki – hogy aztán kikapja a kezemből a csomagomat és kiraboljon.

Adtam neki drachmát.

Úgy tett, mintha nem tudná, mi az.

Adtam neki lírát.

Úgy tett, mintha nem tudná, mi az.

Úgy csináltam, mintha a pénzzel teli utazótáskában kotorásznék. Így szóltam: – Nincs nálam más.

A taxisofőr megerősítette ezt az állításomat. Ő is beletúrt a pénzbe. Észrevette a táska alján az ezerdolláros bankjegyeket. De nem járt el a szája. A hordár felé fordult, és így szólt: – Csak ilyet hozott magával. Tűnés.

A hordár mondott valami szaftosat és elkotródott.

Komoly nehézséget okozott a csomag összecipzározása. A taxisofőr segítségével végül sikerült bezárnom a táskát.

– Vigyen a Times Square-re – mondtam.

Beszálltam a taxiba. Éppen csak kiállt a taxiállomásról, majd megtorpant. – Egy pillanat - mondta. – A rádióm felmondta a szolgálatot, úgyhogy fel kell hívnom a diszpécsert.

Öt percre eltűnt, majd visszajött. Épp akkor hívták a rádióján a hetvenhármas kocsit. Ez a szám szerepelt a vezetőülés háttámlájára akasztott táblácskán. „Ostoba (bíííp) – mondta. – Épp most mondtam neki, hogy a rádióm tönkrement.” – Ezzel lekapcsolta a készüléket.

Kényelmes tempóban kihajtottunk a reptérről. Balra kanyarodott. A táblák szerint Brooklyn és Floyd Bennett Field felé. Nekiiramodtunk. Hideg szél csapott be a lehúzott ablakon. Balra néztem, és megláttam az óceánt, vagy legalábbis egy öblöt.

– Hé – kiáltottam a taxisofőr felé. – Nem rossz felé indult?

- Városnéző túrára viszem. Mivel maga idegen, gondoltam, szívesen megnézné a nevezetességeket. Nem számolok fel plusz költséget. Látja? A taxiórát is lekapcsoltam.

Néhány nevezetesség. A hideg tél egyelőre még nem fordult tavaszba. Újra és újra megpillantottam a szürke, nagyon szürke vizet.

A Shore sétányon hajtottunk, legalábbis a táblák szerint. Tényleg nem haladtunk túl gyorsan. Egy másik tábla szerint a következő kereszteződésnél el fogjuk érni a Spring Creek parkot. Elértük a tizennégyes számú elágazást. A taxi lekanyarodott.

Hát nem sok látványosság akadt az utunkba; csak leveleiket lehullatott kopasz fák. Egy tábla azt mutatta, hogy még a parkot is bezárták. A taxisofőr ennek ellenére továbbhajtott az elhagyatott, kanyargós úton. Jobbra és balra csupán elhagyatott táj és kopasz fák látszottak.

Hirtelen egy fatörzs zuhant keresztbe az útra, pontosan a taxi elé!

A sofőr vadul fékezett.

Dübörgés hallatszott!

Három motorkerékpár került elő valahonnan, majd ketten közülük a taxi elé, míg a harmadikuk a kocsi mögé állt!

A motorosok arcát kendő takarta el!

Fegyvert fogtak a taxira.

– Dobják el a fegyvereiket! – mondta a legközelebb álló motoros. – Az összes utas kifelé! És csak semmi trükközés! Körül vannak véve! -Postakocsirablás! Tudtam! Láttam már ilyet filmen. A következő utasítás az lesz, hogy dobjuk ki a Wells Fargo ládát! És nem volt fegyver a kezem ügyében!

Óvatosan, felemelt kézzel kiszálltam a taxiból.

A hozzám legközelebb álló motoros leugrott az ülésről. Odalépett hozzám. Hátralökött. Benyúlt a taxiba, és kiemelte a pénzzel teli utazótáskát!

A táskába lesett.

Elhátrált, majd a táskát a másik motoros felé hajtotta. Aztán ismét felém fordult. Átkutatta a zsebeimet és előhúzta a tárcámat. Elvette. A másik zsebemből ki akarta húzni a diplomata-útlevelemet, de az keresztbefordult és megakadt.

– Majd én odaadom – mondtam. Csakhogy nem az útlevelemért nyúltam, hanem a felső zsebemhez kaptam.

Egy szempillantás alatt előrántottam a műanyagvillát.

Teljes erőmből a kézfejébe vágtam.

– Fegyver van nála! – üvöltötte.

Bevágódtam a taxi alá.

Fegyver dörrent!

Valami eltalálta a taxit.

A három motorkerékpár feldübörgött.

Elszáguldottak.

A taxisofőr a vállát fogta. – A mocskos (bíííp)! – mondta.

Sietősen visszaugrottam a taxiba. Kinyitottam a bőröndömet, és elővettem belőle a Berettát.

A taxisofőr tágra nyílt szemmel bámult. A fegyver csöve őt vette célba.

- Gyerünk utánuk! – förmedtem rá. – És gyorsan!

- Nem tudok vezetni! – nyögte. – Megsebesültem!

Kiugrottam a kocsiból és feltéptem a vezető oldali ajtót. Félrerúgtam a sofőrt, majd beugrottam a kormány mögé.

Minden készen állt az indulásra, csakhogy nem tudtam, hogy merre menjek. Sehonnan sem hallottam motorhangokat. Csak a szél zúgott körülöttünk.

– Hova mennek? – vicsorogtam a sofőrre.

A sofőr a kocsi padlóján kuporgott, a vezetőülés mellett, ahová általában a csomagokat szokták tenni.

– Nem tudom – nyögte. Aztán elájult.

Nincs becsület a tolvajok közt, ezzel nagyon is tisztában voltam. Még a saját szövetségesüket is lelövik. Valószínűleg tőrbe csalták ezzel a hamis találkozóval.

Magam miatt nem mehettem a rendőrségre. Ha egyáltalán mondana is valamit, akkor azzal is csak becsalna a következő csapdába.

Ott ültem, remélve, hogy talán visszajönnek, és én fegyverrel várhatom őket. De miért jönnének vissza? Van egy pénzzel teli utazótáskájuk. Náluk van a tárcám.

Hitelkártyák is lapultak a tárcában. Én nem használhattam ezeket a kártyákat. Abban a pillanatban, hogy előszedtem volna valamelyiket, a hitelkártya-társaság azonnal rájött volna, hogy pontosan hol tartózkodom. Az egész bagázs rám vetette volna magát a világ minden tájáról, és halálra köveztek volna.

Nem mertem felhívni Mudur Zengint.

A gondolattól, hogy esetleg visszamegyek Isztambulba, a homlokomon izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni.

Ha felhívnám a New York-i irodát, talán még azok is feladnának.

Az Egyesült Államokban voltam, egyetlen fillér nélkül. Nem volt semmi értékes holmim, amit eladhattam volna. Mivel a tavasz még váratott magára, elképzelésem sem volt róla, hogy fogom túlélni, ha parkban kell aludnom.

Várjunk egy percet!

Rájöttem, hol találok pénzt.

Egy széf telis-tele van vele.

Korán volt még.

Lehet, hogy kétségbeesett és veszélyes lépés, de csak egyetlenegy hely van, ahová mehetek.

Ó, csak a gondolatától is hideg futkosott a gerincemen. Soha senki még csak nem is gyanítaná, hogy odamegyek.

Teljesíthetném a küldetésemet, hogy véget vessek Heller küldetésének!

Elindultam a taxival.

Kikanyarodtam a Spring Creek parkból. A tizennégyes számú lehajtóágon magam mögött hagytam Jamaica Bayt, és északnyugat felé indultam. Különböző kisebb utcákon haladtam, és így közelítettem meg a Manhattan hidat. Áthajtottam rajta, szabályosan lekanyarodtam jobbra, és felhajtottam a Franklin D. Roosevelt autóútra. Nem sokkal azután erről is lekanyarodtam a Rockecenter Plaza irányába.

A fogaimat csikorgatva ugyan, de elszántan és észrevétlenül megközelítettem Miss Pinch lakását.

6. fejezet

Miss Pinch lakásától három utcasarokra, egy sikátorban leállítottam a taxit. Kora délután volt, én pedig tudtam, hogy rengeteg még az időm.

Szégyenletesnek tűnt, hogy nem takarítottam el ismét a nyomomat egy robbanással, bombák hiányában azonban tehetetlen voltam. A taxis még mindig a kocsi padlóján feküdt. Nem vérzett túlzottan. Alig észrevehetően lélegzett. Alaposan elintézték.

Letöröltem az ujjlenyomatokat mindenről, amit megfogdostam. Igazán nagy kár volt, hogy nem tüntettem el megfelelően a nyomaimat. Elvarratlanul hagytam egy szálat. Mindenkinek megtanítják az Apparátusnál, hogy soha ne csináljon ilyet.

Aztán nagyszerű ötletem támadt. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy a fickó rádiója kifogástalanul működik, és a sofőr csak úgy tett, mintha elromlott volna.

Vigyázva, hogy ne hagyjak ujjlenyomatokat, bekapcsoltam, és lenyomtam a mikrofon gombját. – Diszpécser! – szóltam.

– Igen – felelte.

Aha, tényleg hazudott!

– Kisasszony – folytattam –, itt O’Grunty rendőrtiszt beszél. A hetvenhármas taxijuk eltorlaszol egy sikátort – és megadtam a pontos címet. – Az önök sofőrje szörnyű felfordulást okozott. Azt állítja, hogy tagja egy bandának, akik el akarják lopni Krisztus szent síremlékét. Még azt is eljátszotta, művérrel kiegészítve, hogy rálőttek. Lenne olyan szíves felhívni a Bellevue pszichiátriai osztályát és megkérni őket, hogy küldjenek egy kocsit?

– Azonnal, uram – felelte. – Én mindig gyanítottam, hogy az a (bíííp) nem normális.

Visszaakasztottam a mikrofont a kampójára. Kivettem a csomagomat a kocsiból, és elsétáltam. Nem egy tökéletes megoldás, ha semmi nem robban fel mögöttem. De hiába próbál a fickó azonosítani bárkit is, mivel őrültnek gondolják, nem fognak hallgatni rá. Még az is lehet, hogy egy cellába dobják Crobe doktorral! Felvidultam. Mégis sikerült eltüntetnem a nyomomat!

De következik a dolog veszélyesebb része: Miss Pinch. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem lúdbőröztem és nem lett izzadt a tenyerem, miközben egyre közelebb értem ahhoz a végzetes lakáshoz. Csakhogy szent célom iránti elkötelezettségem, hogy tönkretegyem Hellert, nem engedte meg még azt sem, hogy összerezzenjek. Néhány dolgot egyszerűen el kell végezni, történjék bármi.

Órák fognak eltelni addig, míg vagy Miss Pinch vagy Candy hazatér a munkából. Lementem az alagsori lépcsőkön, el a szemeteskukák mellett. Gyorsan megvizsgáltam a tartalmukat: rúzsfoltos papírkendő, mely frissen piroslott, mint a vér, sörösdobozok, melyek még nem száradtak meg, egy félig elszívott cigi és egy frissen félbetört gumibot. Csak ezt akartam tudni. Még mindig itt laknak, és tovább játsszák kisded játékaikat.

Az alagsorba vezető lépcsősor takarásában előhúztam néhány álkulcsot, és munkához láttam. A vasrács nem jelentett akadályt. Az ajtóba nem sokkal ezt megelőzően beleszorult egy kulcs, amely rendkívül nehezen járt: ez elárulta számomra, hogy nem vártak hívatlan látogatót, máskülönben nem hagyták volna ilyen állapotban a zárat; nem okozott gondot kinyitni.

Mikor benyitottam a lakásba, mellbevágott a parfümmel keveredett, befülledt marihuánafüst. A hajam az égnek állt volna, ha vasfegyelemmel nem veszek erőt magamon. Alakult a tervem.

Bevittem a bőröndömet. Megbizonyosodtam róla, hogy nem hagytam látható nyomát a behatolásomnak. Mindkét ajtót becsuktam és visszazártam.

Az első nagyszobát elkerültem. Tudtam, hogy ipari kamera működik benne, és valószínűnek tartottam, hogy az a kamera a széfet veszi célba, hogyha bárki a széf körül matatna, képeket készítsen róla. Még az is lehet, hogy a kamera kapcsolatban áll Miss Pinch irodájával. Nem, el kell kerülnöm azt a szobát. Nem hittem, hogy el tudnám viselni az ott lévő ágy, bilincs és kínzóeszközök, mint amilyen a pirospaprika és a Tabasco szósz, látványát. Nem olyan rég volt, hogy odabent szenvedtem.

Végigmentem a szobák mellett futó folyosón. Kinéztem a hátsó ajtón: a kertet vastagon borították a sörösdobozok és a megmaradt, összetapadt hó. A kertet övező deszkakerítés meggátolta, hogy bárki is belessen az udvarba.

Kinyitottam Candy szobájának ajtaját. Mindenütt színes pamutrongyok rózsaszínben és fehérben. A muszlinfüggönyöket és az ágytakarót rúzsfoltok tarkították.

Jó. Átöltözhetek a küzdelemhez.

Valami belém harapott. Már jó ideje így ment ez, és kezdtem belefáradni. Itt volt a jó alkalom, hogy megszabaduljak a rajtam lévő ruháktól – és azokkal együtt néhány bolhától.

A bőröndömet a fésülködőasztal székére tettem, és kinyitottam. Elővettem egy másik fegyvert, a .30-as kaliberű Ruger Blackhawkomat. Berettámmal együtt kézközeibe tettem őket. Nem lehetek túl óvatos. Pontosan tudtam, mivel állok szemben. De azt is tudtam, hogy meg kell tudnom a széf zárjának kombinációját, amiről csak Miss Pinchnek van tudomása. Pontos tervem volt arra vonatkozóan, hogy hogyan szedjem ki belőle.

De addig még rengeteg időm volt. Egy szekrény állt a szobában, tele Candy és Miss Pinch ruháival. Hirtelen találtam valamit, ami megdöbbentően beleillett a cselszövésembe.

Egy fekete selyemkimonó volt, nagyon hosszú, nagyon bő. Hímzés díszítette a mellét. Azonnal felismertem a rajzolatot! Kétfejű alak volt: egy sárkányfej szarvakkal, a másik pedig egy agyaras kígyó. Ninja! A kitaszított bérgyilkosok rendje, Japán legfélelmetesebb titkos gyilkosai. Milyen találó!

Azonnal kibújtam a ruháimból. Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy folyjon, csak folyjon rajtam a víz, hogy még néhány bolhát lemosson a testemről. Nagy megkönnyebbülés volt.

Az összes törülköző rúzsfoltos volt, így aztán Candy összegyűrt fehérneműjével töröltem meg magam.

Felhúztam a ninja kimonót. Így már az alkalomhoz illően festettem. Belevigyorogtam a fürdőszobai tükörbe. Ha ez a két leszbikus tudná, milyen szörnyű dolgok várnak rájuk ezen a napon, mindketten összeesnének a rémülettől és a szívrohamtól.

Ó, rendben meg fogom tudni azt a széfkombinációt.

Lekaptam a párnát az ágyamról.

Kimentem a folyosóra. Letettem a párnát az ajtó elé, hogy kényelembe helyezkedhessem. Ráültem, majd kissé elábrándozva az örömtől, néha-néha elvigyorodva, várni kezdtem.

Általában Candy ér haza először. Micsoda rettenetben lesz része ezen a napon!

Elmerengtem a Föld egyik igazán nagy formátumú tudósának, De Sade márkinak, a szadizmus hírneves hirdetőjének filozófiáján. Rómában cselekedj és beszélj úgy, mint a rómaiak. Miss Pinch lakásában szinte lehetetlen követni az általa felállított viselkedésmintát. Én azonban komolyan elszántam magam, hogy még Miss Pinch legvadabb rémálmait is felülmúlom.

Olykor-olykor felnevetve, ott ültem a sötétben, az ajtó mögött, a tervemet ízlelgetve. A földi pszichológia nagymestere készen állt rá, hogy még De Sade márki nézeteit is továbbfejlessze.

7. fejezet

Ereszkedő léptek hangja hallatszott az alagsorba vezető lépcső felől. Hallani lehetett, ahogy a kulcs belecsúszik a vasrács zárjába. A zsanérok felnyögtek, ahogy a rács kinyílott. Kulcsok közt keresgélte valaki a második zárba illő kulcsot.

Összehúztam magam és vártam.

Az ajtóhoz lépett.

Candy!

Nem adtam neki esélyt, hogy bezárja az ajtót. Finoman felemelkedtem és észrevétlenül elrugaszkodtam!

Bal karom átkarolta a torkát, hogy belefojtsa a sikolyt.

Jobb kezem az arca előtt babrált. Hüvelykujjammal eltörtem egy ötperces ájulást előidéző gázkapszulát.

Elengedtem a torkát.

Nagy levegőt vett, hogy aztán sikítson.

De már nem sikított. Ájultan, vizes lepedő módjára összerogyott.

Becsuktam az ajtókat.

Lefogtam a lábát és végigvonszoltam a folyosón, be egészen a hálószobájáig.

Gyorsan dolgoztam. Letéptem róla a kabátját. A cipője a padlóra koppant. A ruhája a szék háttámlájára repült. Az egyik harisnyája erre repült, a másik az ellenkező irányba, és fennakadt egy gyertyatartón.

Győzedelmes vigyorral végignéztem a magatehetetlen testen.

Tényleg nem volt egy rossz külsejű nő. Nekem azonban aznap már nem maradt időm arra, hogy további nevezetességeket nézegessek.

Gombócba gyűrt harisnyát tömtem a szájába, és a saját melltartójával kötöttem körbe. Fogtam egy darab szárítókötelet, melyen az alsóneműik száradtak a fürdőszobában. Elvágtam, majd a rövidebb madzaggal hátrakötöttem a kezét, a hosszabbal pedig szorosan összekötöttem a bokáját. Minden a terv szerint haladt.

Otthagytam a padlón. Becsuktam a szoba és a folyosó közti ajtót. Megbizonyosodtam róla, hogy semmi nyoma a folyosón a küzdelemnek. Macskaléptekkel visszaosontam a helyemre az ajtó mögé. Kiraktam a Berettát és a Rugert arra az esetre, ha szükség lenne rájuk. A következő nehezebb falat lesz, mivel Miss Pinch a gonoszabbik kettejük közül.

Lekuporodtam, és vártam. Tizenöt perc telt el.

Léptek az alagsorba vezető lépcsőn. Papírzizegés, mintha valaki egy csomaggal bajlódott volna. A csengő hangja. Csak egyszer csengettek. Senki nem volt vele, úgyhogy csak a másik csengethetett.

Talán azt gondolja, hogy Candy még nem érkezett haza? Visszatartottam a lélegzetemet.

Ismét papírzizegés.

Győzelem! Kulcs zörrent és csúszott bele a rács zárjába. A kinyíló rács nyögése. A másik kulcs zörgése az ajtóban.

Kinyílott!

– Candy? – kiáltotta Miss Pinch, miközben belépett a folyosóra.

Elrugaszkodtam.

Bal karral átkaroltam a torkát.

A sarkával hátrarúgott!

Az élelmiszerekkel teli zacskó a padlóra hullott.

Megpróbált elfutni.

A jobb kezem már az arca előtt volt. A második ötperces gázkapszula roppant szét a hüvelykujjam alatt. Lazítottam a szorítást a torkán, - Isten… – Legyőztem. Egy mély lélegzet.

Rároskadt a bevásárlózacskóra!

Elfordítottam az arcomat, hogy elkerüljem a terjengő gázt.

Becsuktam a rácsot, majd ellenőriztem, hogy tényleg zárva van-e. Körülnéztem, hogy nincsenek-e árulkodó nyomok odakint. Becsuktam és bereteszeltem az ajtót. Aztán a második kárpitozott ajtót is gondosan a helyére illesztettem.

Egy hangszigetelt lakásba kerültem Candyvel és Miss Pinchcsel. Most mutathatok De Sade márkinak egy-két dolgot!

Elkaptam Miss Pinch jobb karját és bevonszoltam a legelső szobába. A helyiség nagyjából úgy nézett ki, ahogy azt a legutolsó rettenetes alkalommal láttam. Még több mustár és Tabasco kenődött szét a hatalmas ágyon. A kínzóeszközök a szokott helyükön sorakoztak, de talán több por borította őket. De nem volt idő végignézni a nevezetességeket.

Lekaptam a nő fejéről a férfikalapot. A haja kibomlott. Levettem róla a nagykabátját, és félrehajítottam. Letéptem a zakóját. Kibontottam az övét, belekapaszkodtam a nadrágja szárába, és cipővel együtt lecibáltam róla a nadrágot.

A férfiing egész addig nem jött le róla, míg rá nem jöttem, hogy a nyakkendő nem engedi. Megszabadultam tőle. Az ing hátát áthúztam a fején, így az ing is lekerült róla.

Férfialsót viselt! De nem ez volt a legmegdöbbentőbb. Hanem a hússzínű melltartó! Eddig soha nem vettem észre. Mindig azt gondoltam, nem visel melltartót. Nem volt neki pántja. Az a fajta melltartó volt, amely teljesen ráfeszül a mellekre. Bedugtam alá az ujjamat és letéptem. Leszakadt róla. Teljesen normális női mellek kerültek elő alóla! Mell szorítót viselt, hogy laposnak látszódjék! Nos, nos! Mire nem képes néhány leszbikus „férj”, hogy férfinak látszódjék!

Lerántottam róla a jobb zokniját, és feldobtam a magasba. Letéptem a bal zokniját, majd azt is elhajítottam, hogy aztán felnyársalja egy címerpajzsot díszítő kard. A nőt bámultam. Sokkal kevésbé volt férfias külsejű nő, ahogy azt korábbi delíriumaim alkalmával hittem.

De sietnem kellett. Csak ez az öt percem volt, még mielőtt Pinch ajka köpködni nem kezdi rám ismét maró káromkodásait.

Elkészültem vele. Felemeltem a hatalmas, széles ágyra. Megbilincseltem a jobb csuklóját, aztán megbilincseltem a bal csuklóját. Megbilincseltem a jobb bokáját, aztán megbilincseltem a bal bokáját. Aztán mindegyiket bilincset hozzáláncoltam a legközelebbi ágylábhoz. Ezután olyan feszesre húztam mindegyik láncot, hogy a nő arccal felfelé, teljesen kifeszülve feküdjön az ágyon.

Ah, micsoda elégtétel ez a látvány! A szerepcsere tisztességes dolog, és ez a féreg most szerepet cserélt velem. Miss Pinch kiszolgáltatottá vált tőlem. És istenek, hogy meg fogja ez lepni!

Mentem, hogy összeszedjem Candyt. Már magához tért. A szeme vadul cikázott. Hiába volt összekötözve, megpróbált eliszkolni. Bekötött szájával sikoltozni akart. Csodálatos!

Felkaptam, és átcipeltem az elülső szobába. Ledobtam a fal mellett álló kanapéra. A hátára fordítottam. Miközben féken tartottam, egy harmadik madzagot kötöttem a jobb bokájára, mivel ez volt közelebb a kanapé háttámlájához. Átdugtam a madzagot a háttámla és az ülőrész találkozása közti résen. Átvezettem a zsineget a kanapé alatt, majd megkötöttem vele a bal bokáját. Ezután eloldoztam azt a kötelet, amely addig tartotta fogva a bokáját. Rúgkapálása ellenére szétfeszítettem a lábát és még egyszer megkötöztem. Munkám eredményeképpen szétterpesztve feküdt a kanapén, de úgy, hogy még moccanni sem tudott.

Nagy megelégedéssel hátraléptem. Kezem munkáját csodáltam. Egy cserkész sem volt a Földön, aki jobban meg tudta volna csinálni! Megérdemeltem volna egy kitüntetést.

Mostantól számított nagyon rövid idő múlva Miss Pinch el fogja nyögdécselni a széf zárjának kombinációját. Lesz pénzem. És elindulhatok, hogy bosszút álljak Helleren.

Áz Apparátusnak soha nem volt jobb tanítványa nálam!

Ma mindenképpen győzni fogok! Ezt figyeld, De Sade márki!

8. fejezet

Egy pszichiáter sem bámulta még nagyobb gyönyörűséggel páciense szétnyitott agyát, mint ahogy én élveztem Miss Pinch tekintetét, a nő ébredése után.

Ahogy kiverekedte magát a gáz okozta kábulatból, rettenetes látvány fogadta, ahogy drága Candyje betömött szájjal védtelenül vonaglott a kanapén.

Miss Pinch minden egyes láncot egymás után megrántott, de nem több eredménnyel, mintha egy giliszta próbálta volna felemelni a világot. Sőt kevesebb sikerrel. Még az izmait sem tudta megfeszíteni!

Mindenki szidalmakra, tiltakozásra és gyalázkodásra számított volna. Mindenki azt várta volna, hogy olyan dolgok hangozzanak el, mint „Inkswitch!” meg „Maga (bíííp)!”, meg olyanok, hogy „Elkapom a (bíííp)!” Én is ezt vártam. De semmi nem hagyta el azokat a halálos, összeszorított ajkakat. Egyetlenegy szó sem. A szeme azonban mindent elárult!

Kezemet a ninja kimonó hajtókájára tettem. Előre-hátra hintáztam csupasz talpamon. Halálos módon mosolyogtam rá. Egy mesterpszichológussal állt szemben, aki arra készült, hogy felülmúlja de Sade márkit. Nem kellett sietnem. Előttünk volt az egész éjszaka. Nincs sikoltás, amely áthallatszott volna azokon a falakon – ezt nagyon is jól tudtam. Nincs felmentő sereg, amely hirtelen megjelenne. De ahogy Miss Pinchet figyeltem, tudtam hogy el kell kerülnöm a feszélyezettség látszatát. Pihenten és lazán kell cselekednem. Ez része volt a tervnek. De egy pillanatig sem szabad elfelejtened, suttogtam magamban, hogy a létező legalattomosabb és legveszedelmesebb lények egyikével nézel szembe: nem csak azért, mert nő, hanem mert ő Miss Pinch!

Alapos leszek. Mielőtt belekezdenék a kínzásról szóló Apparátus-tankönyv második fejezetébe, végigmegyek az első fejezeten: először barátságot színlelek, hogy azzal is fokozzam a későbbi rettenet hatását. De van, mikor már az elején megtörnek.

– Miss Pinch – kezdtem –, el sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok, hogy ismét találkozunk. És hogy ilyen jó egészségben találtam. – A jó állóképesség kitartóvá teszi őket. - Nagy csodálója vagyok önnek. Gyakran gondoltam önre, olykor órákon keresztül. Azt javaslom, legyünk mostantól barátok. Ha elárulja nekem a széf zárjának kombinációját, szépen kiveszem belőle a pénzemet, és már itt sem vagyok. Az ön szájából is gyakran hallottam, hogy ez az én pénzem. Úgyhogy ez nem is rablás. Szóval mi a véleménye? Mi a kombináció?

Az ajkait, ha lehet még szorosabbra zárta.

Nos, nem kell sietni. Kimentem a folyosóra, és összeszedtem a bevásárlószatyrot. Gyakori vendég lévén belenéztem, és összevisszaságot találtam benne. A pizzát betettem a mélyhűtőbe, a sörösdobozokat pedig a vasszűzbe, hogy lehűljenek. Otthonos, barátságos viselkedés.

Candyre lestem. Ide-oda rázta a fejét rémült tekintettel, megpróbálva kiköpni a tömedéket a szájából. Az ujjamat végighúztam a torkán, majd misztikus köröket írtam le vele az arca előtt. Érthetetlen.

Miss Pinch csak feküdt, és szorosra zárt ajkakkal bámult.

Meglazítottam Candy száján a kötést és kivettem a gombócot. A lány azonnal felsikított. Jó.

Tétova léptekkel tettem egy kört a szobában.

Két szempár figyelte a mozgásomat. Hadd törjék az agyukat! Nem kell, hogy sejtsék, mire is készülök valójában.

Candy abbahagyta a sikoltozást. Elővettem egy sört. Kinyitottam. Felé nyújtottam. – Általában sört szokott inni a napnak ebben az órájában, Miss Licorice. Vagy nem? Nos, lehet, hogy szívesebben fogyasztaná el a megszokott helyen. – Odaléptem hozzá, és a sörösdobozt nekinyomtam a lábának. Le-föl mozgattam egy kicsit.

Candy sikított.

– Igazán kiváló a hangja ma este – mondtam. – De ugyan már, drága Candy, semmiféle veszély nem leskelődik önre. Semmi másra nincs szűkség, minthogy Miss Pinch megadja nekem a széf kombinációját, és máris elmegyek, olyan békésen, hogy még azt is elfelejtik, hogy valaha itt jártam. – Le-föl mozgattam a sörösdobozt.

– Pinchy! – kiáltotta Candy könyörgő tekintettel, az ágy felé. – Az isten szerelmére, mondd meg neki a széf kombinációját!

Miss Pinch még szorosabbra zárta az ajkát. Szétfeszítettem Candy száját, és egy kevés sört csorgattam bele. Köhögött és kiköpte. Ismét az ágy felé fordította a fejét. – Az isten szerelmére, nem tudom, hogy ez a szörnyeteg mire készül! Kérlek, kérlek, Pinchy! KÉRLEK!

Kézfejemet Candy arcára szorítottam, és gyengéd, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdtem. Rémülten bámult rám. Végignézett magán, és észrevette, hogy meztelen. Megfeszítette a kötelékeit.

Kezemet a hasára csúsztattam, s azt is cirógatni kezdtem, körbe-körbe. Aztán körről körre egyre lejjebb csúsztattam a kezemet. Mielőtt még a kezem beért volna a lány lába közé, hátraléptem. Ittam egy korty sört.

Tétova léptekkel a lemezjátszó szekrényhez ballagtam. Letettem a sörömet, és válogatni kezdtem a gyűjteményben.

Két szempár szegeződött rám, ahogy két madár bámul egy kígyót.

A lemezcímkéket olvasgattam. Egyre lejjebb jutottam a halomban. Aztán észrevettem egy porral borított köteget a halom legalján, a többi hanglemez mögé csúszva. Aha! Ezek azok a hanglemezek, melyeket utálnak, és soha nem játszanak le. Porfelhőt kavarva előhúztam őket.

SZERELMES DALOK!

Ez az, ami kell! Hogy megvethetik ezeket a lemezeket, hogy ilyen mélyre ásták őket! Kivettem őket a tokjukból, majd felhalmoztam a lemezeket az automata lemezcserélőn. Elindítottam az első hanglemezt.

– Mit akar csinálni? – sikította Candy.

Megszólalt a zene. Az ördögmaszkok mögé bújtatott hangszóró felé mutattam. – Legyen ez az ön dala ma estére, Miss Candy Licorice.

A dobos püfölni kezdte a hangszerét.

A tenor szerelmesen zümmögni kezdett:

 

Ha belenézek a szemedbe

látom, látom, látom a szerelmet

Ha megfogom a kezedet

érzem, érzem, érzem a szerelmet

Ha cirógatom ziháló kebledet

és simogatom csábító testedet

érzem, érzem, érzem a szerelmet

Tegyed!

 

Candy vonaglani kezdett. Egyre tágabbra nyílt a szeme. Sikított. Aztán oldalra fordította a fejét. Így kiáltott: – Az isten szerelmére, áruld el neki a kombinációt! Meg fog erőszakolni!

Miss Pinch szorosra zárta az ajkát. A lányra néztem. Így szóltam: – Teljesen igaza van.

Szétnyitottam magamon a ninjaköntöst, és odaálltam Candy szeme elé.

Candy rám bámult. Aztán felsikított: – Jézus Krisztus!

Közelebb léptem hozzá. Miss Pinchre néztem. Így szóltam: – Maga miatt fog szenvedni. Nem kell mást tennie, mint hogy megadja nekem a kombinációt.

Miss Pinch ajkai egymáshoz feszültek. Tekintetét rám szegezte. Két ellenkező akarat csapott össze.

Egyik térdemet feltettem Candy kanapéjára. Ismét Miss Pinchre néztem.

Semmi válasz, csak feszes ajkak.

Candy veszettül dobálta a fejét jobbra-balra!

A másik lábammal is feltérdeltem a kanapéra.

Candy felsikított!

Miss Pinchre néztem.

Feszes, szorosra zárt ajkak.

Valami hirtelen megállított.

Döbbenten Candyre bámultam.

Ő rettegve nézett vissza rám.

Nem szabad, hogy elterelődjön a figyelmem jöttöm valódi okáról. Miss Pinchre néztem. Így szóltam: – A maga kis felesége még szűz lány! Ha most nem hagyom abba, többé már nem lesz szűz. Ez az utolsó esélye. Árulja el a széf kombinációját, vagy máskülönben ezt nyitom ki, itt!

Miss Pinch ajkai, ha lehet, még szorosabbra záródtak.

Így folytattam: – Ezt maga teszi vele.

A hangszórót rejtő ördögmaszk elvigyorodott.

– Most figyelj! – mondtam.

Candy jócskán túlsikította a zenét!

Hátravágta a fejét és elájult.

A lemezjátszó tányérja csak forgott körbe-körbe.

Miss Pinch tekintete kifejezéstelen volt.

A lemezjátszó tányérja csak forgott és forgott.

Candy magához tért. Oldalra pillantott, Miss Pinchre, majd nyögni kezdett.

A sörösdoboz felborult és a habzó sör kiömlött a padlóra.

Candy felsikított.

A kanapé lábai ugrálós polkába kezdtek.

Candy szemgolyója felfelé fordult, és csak a szeme fehérje látszott.

Összeroskadt.

Elvesztette az eszméletét.

Miss Pinch szeméből továbbra sem lehetett kiolvasni semmit. A szája zárt maradt.

Candy haja lelógott a padlóra. Semmit sem tudott magáról.

Felálltam, összefogva magamon a köntöst.

Kinyitottam a következő doboz sört. Belekortyoltam. Miss Pinch ágyának lábához ballagtam. – Most láthatja, mit művelt a makacsságával. Szegény Candy maga miatt megszegte a legszentebb pszichiátriai születésszabályozási törvényt. Durva érzéketlenségével még Rockecenter szent nevét is elárultatta vele. Többé már nem szűzként fekszik azon a kanapén. – Leomló hajára mutattam, amely eszméletlenségtől ellazult arcát keretezte. – Fájdalom, de maga hajszolta bele a törvénytelenségbe. Mostantól kezdve egy bukott nő!

Miss Pinch egy szót sem szólt szorosra zárt ajkával. Semmiféle reakciót nem lehetett felfedezni rajta. Micsoda kőszívű teremtés!

De én nem hagytam magam zavarba hozni. Tudtam, mi fogja megrémiszteni. Így szóltam: - Igaz, hogy maga egy szörnyeteg, Miss Pinch, de nem tehetek róla, mégis vonzalmat érzek ön iránt. Ha továbbra is kitart emellett a bolond viselkedés mellett, a magam részéről nem vállalhatok felelősséget a szörnyű következményekért.

Semmi nem változott a tekintetében.

Némi aggódást éreztem. Ti jó istenek, ez a nő egy valódi bronzszobor!

Így folytattam: – Több vér is folyhat még a mai napon. Jobban teszi, ha elárulja a kombinációt, mielőtt még a dolgok kicsúsznak a kezem közül.

Acélos csend.

– Nos, jó – mondtam –, maga forgószelet kavar a saját feje fölött.

A lemezjátszóhoz ballagtam. Megnéztem, hogy a következő hanglemez készen áll-e a lemezjátszó tányérjára csúszni.

Ittam egy korty sört. Ezután az ágyhoz léptem, és feltérdeltem rá. Magasra emeltem a sörösdobozt, és hagytam, hogy a habzó ital a nő hasára folyjék.

– Jobban tenné, ha elárulná azt a kombinációt, Miss Pinch.

Meg sem rebbent, sem a tekintete, sem az ajka.

A hanglemez a helyére csúszott. Hegedűk szűköltek és zokogtak.

Szétnyitottam a köntösömet. – Nincs sok idő hátra! – mondtam.

Miss Pinch rám nézett. Semmi változás.

Az ördögmaszk elvigyorodott, a férfiénekes pedig zümmögve belekezdett a dalba:

 

Szép kicsi asszonyka

légy a feleségem.

Nem lesz nálunk boldogabb

a földön és az égen.

Szeretnék majd gyerekeket

kettőt, hármat, négyet.

Itt a gyűrű, itt a templom

gyere hozzám édes.

 

A nő megpróbált lazítani a láncain, és egy kicsit magasabbra csúszni az ágyon.

A kardélen csüngő zoknira néztem, és így szóltam: – Ha nem beszél, akkor megtörténik!

A keze görcsösen markolta a láncot.

A lemezjátszó tűje hirtelen megakadt az egyik barázdában:

 

Nem lesz nálunk boldogabb…

Nem lesz nálunk boldogabb…

Nem lesz nálunk boldogabb…

 

– Hé! – kiáltottam. – MAGA MÉG SZŰZ!

Elvadult tekintettel nézett rám. Megpróbált egyre feljebb mászni.

– Ó, a pokolba a kombinációval – mondtam. - Kár volna ezt kihagyni!

Az ördögmaszk elvigyorodott, ahogy a nő felsikított.

A szeme felakadt, ő pedig elájult.

A hanglemez csak forgott körbe-körbe. A tű túljutott a karcoláson és most a dal hátralévő részét játszotta:

 

Ó édes kis szívem

a tiéd vagyok.

Amikor szeretkezünk

felrobbanok.

Gyere a karomba

Ó, édes kis szivem

Te vagy az ételem

és te vagy a vizem!

 

Miss Pinch magához tért.

Görcsös ritmikussággal rángatta a láncait.

A lemezjátszó új dalba kezdett.

Egy bársonyos női hang töltötte be a szobát:

 

Hosszan és lassan

indulunk felfelé

te korbácsolod vágyam

és teszed testem tüzessé.

Hosszan és lassan

indulunk lefelé

én fokozom tüzed

és teszem tested feszessé.

Hosszan és lassan…

 

A sörösdoboz, amely addig előre-hátra billegett a zeneszekrényen, hirtelen szétpukkadt. Sörhab fröccsent szerteszét a szobában.

Ahogy Miss Pinch eleresztett egy fülsüketítő sikolyt, az ágy vége a magasba emelkedett, majd nagyot csattanva visszazuhant a padlóra.

A lemezjátszó tűje ismét belekezdett a legelső dalba:

 

Szép kicsi asszonyka

légy a feleségem.

 

Felálltam az ágyról. Összefogtam magam előtt a köntösömet.

A lemezjátszó tovább zümmögött:

 

Nem lesz nálunk boldogabb

a földön és az égen.

Szeretnék majd gyerekeket

kettőt…

 

Kegyetlen mozdulattal félresöpörtem a lemezjátszó tűjét, amely visítva futott le a barázdákról.

A két eszméletlen nőre bámultam.

– (Bíííp) meg, Pinch – szitkozódtam. – Már MEGINT kiszúrt velem?

9. fejezet

Kedvem lett volna lelőni mindkettőjüket. A helyzet az, hogy tényleg ennek kellett volna következnie.

Csak úgy véletlenül végignéztem magamon.

Vér!

Az a különös helyzet állt elő, hogy előbb kellett megszabadulnom a bizonyítéktól, minthogy elkövettem volna a bűncselekményt. Egy szűzhártya-gyilkosság önmagában is elég nagy gaztett, de két ilyen gyalázat egymás után annyi bizonyítékot hagyott maga után, hogy még Hasfelmetsző Jack gyilkosságait is rám bizonyíthatták volna. Elég egy törvényszéki vizsgálat, és máris bűnösnek találnak!

Általában nem tartozom a kimondottan finnyás emberek közé. Azok ott ketten elég sokáig makacskodtak ahhoz, hogy még Apparátus-tiszti mivoltomhoz képest is túl mocskos lettem.

Nem volt mit tenni: annak érdekében, hogy tökéletessé tegyem ezt a mészárlást, meg kellett alapoznom az ártatlanságomat. Gyorsan le kellett zuhanyoznom, hogy eltüntessem a nyomokat.

A két, még mindig eszméletlen nőszemélyre bámultam. Utálkozva ledobtam magamról a ninjaköntöst. Bevonultam Candy szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Rengeteg szappant találtam a fürdőszobában: nem vagyok szakértője a témának, de az amerikai szappanok filléres „parfümjeikkel” büdösebbek, mint amilyen én voltam. Átható bűzökkel kendőzik el a szappanok bizonytalan eredetű összetevőinek, például az avas disznózsírnak még áthatóbb bűzét. Végül találtam egy „egészségügyi zabszappan”-t, amely saját állítása szerint „szűzies” külsővel ajándékozza meg használóját. Zuhanyozni kezdtem.

Szappanozás közben végiggondoltam azt a bonyolult helyzetet, amibe kerültem. El kellett ismernem, hogy csődöt mondtam.

A számításaim nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, függetlenül attól, hogy milyen komolyan hittem bennük. Bárki azt gondolta volna, hogy a lehetséges legkegyetlenebb dolog, amit tenni lehet egy leszbikussal az az, hogy normális szexuális aktus szemtanújává tesszük.

Maga de Sade márki állította, hogy a lehetséges legszadistább tett az „anarchikus szexuális erőszak”. Az előírásnak megfelelően haladtam. Neki tudnia kell. Olyan ember volt, aki gyakorolta is azt, amit prédikált. Maga Freud néhány évtizeddel később egészen máshol kötött volna kim ha nem ismeri de Sade korábbi munkásságát.

Bizonyára elcsúsztam valamin. De elég a töprengésből. Én a jövő embere vagyok, nem a múlté. Eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen megölöm őket, elrejtem a holttesteket, hívok egy szállító céget és elvitetem velük a széfet a gyártóhoz. Azt mondom nekik, hogy elfelejtettem a kombinációt. De elvetettem az ötletet, mivel úgy véltem, gyanút fognának. Nem szabad, hogy a nyomok hozzám vezessenek. Végeztem a zuhanyzással. Undorítóan tiszta szagom lett - vagy zabkásaszagot éreztem?

Visszahúztam a ninjaköntöst. Kézbe vettem az egyik fegyvert. Éppen kidugtam a kezemet a nyitott ajtón, mikor hallottam, hogy beszélgetnek. Magukhoz tértek! Hallgatóztam. Talán ki tudok venni valamit a beszédjükből, ami elárulja mitévő legyek.

Pinch hangja: – Akkor rendben, mondd meg neki.

Candy hangja: – Nem. Te mondd meg neki. Neked sokkal jobban mennek ezek a rafinált dolgok.

- Nekem nem fog hinni – felelte Pinch. – Nem bízik bennem.

- Hinnie kell neked – válaszolta Candy.

- Nem hiszem, hogy rá tudom venni.

Candy így felelt: – Meg KELL próbálnod! Ez tűrhetetlen. Képes, és megteszi a legszörnyűbb dolgot, amit csak el tudok képzelni.

Pinch így felelt: – Az isten (bíííp) meg, lehet hogy így lesz. Ez nagyon elkeserítő!

Aha! Elkeserítőnek gondolják, igaz? Remény gyúlt a szívemben. Van valami, ami megrémisztette őket. Gondoltam, kockáztatok. Fegyverrel a kézben beléptem a szobába.

Mindketten felém fordultak, Candy a kanapéra kötözve, Pinch pedig az ágyra láncolva bámult rám. Félelmet látok a szemükben? Aha! Az az! Eltéveszthetetlen. Rettegtek!

Miss Pinch mély lélegzetet vett. Így szólt: - Ha leveszi rólam a láncokat, és elhagyja a szobát, kinyitom a széfet, és odaadom a pénzét.

Ó, ember! Véletlenül belenyúltam valamibe, amitől tartanak. Úgy kellett tennem, mintha tudnám, mi az, még akkor is, ha fogalmam sem volt róla.

De ismertem Miss Pinchet. Ő még a többi nőnél is ravaszabb, és ezt a ravaszságát az utolsó hátba szúrásig kihasználja. De én túljárok az eszén. Legalább megtudom, hogy mitől félnek, még mielőtt meggyilkolom mindkettőjüket.

Körbementem a szobában, és begyűjtöttem az összes késtartó állványt, rajta a fegyverrel. Még két párbajpisztolyt is találtam, melyek fájdalmas emlékeket ébresztettek bennem. Hármat kellett fordulnom, mire az összes fegyvert Candy szobájába hordtam.

Kirántottam a falból a telefonzsinórt. Letéptem az ipari kamera csatlakozózsinórját, miután meggyőződtem róla, hogy nem működtethető távirányítással. Belestem a fali szekrénybe és kivettem az összes pirospaprikát, mustárt és Tabasco szószt, majd ezeket is rádobáltam a fegyverkupacra. Lekötöttem Candy lábáról a kanapé alatt átfutó kötelet, majd ismét összekötöztem a két bokáját. Több esze volt annál, minthogy küzdjön: kést tartottam a fogaim között.

Pisztolyt szegeztem a fejéhez, bevonszoltam a hálószobába, és hozzákötöztem az íróasztalhoz.

Visszatértem, majd bal kezemben a felhúzott Ruger Blackhawkkal, levettem Miss Pinchről a bilincseket, majd azonnal hátraléptem.

- Egyetlen rossz mozdulat – mondtam –, és szétlövöm Candy fejét. És most nyissa ki a széfet.

- Miután kiment a szobából és becsukta az ajtót – felelte.

Rettenetes kockázat volt. De szükségem volt a pénzre annak érdekében, hogy folytathassam küldetésemet és tönkretegyem minden nyomorúságom okozóját, Hellert.

Kihátráltam az ajtón, majd becsuktam. A fegyveremet Candyre szegeztem arra az esetre, ha valami álnokságot eszeltek volna ki.

Halk neszezést hallottam a szomszédos szobából. Higgyék el, ez volt pályám egyik legkényesebb pillanata. Továbbra is nyugodtnak kellett látszanom és hűvösen kellett viselkednem velük, de ez igen nagy erőfeszítésembe került.

Szinte hallottam a saját szívemet, ahogy megpróbált kiugrani a torkomon. A nők kivétel nélkül veszélyesek, de hogyha még leszbikusok is, duplán veszedelmesek – ha pedig Miss Pinchről van szó, akkor nem árt figyelni, ő felér három másikkal.

Hívást hallottam a szomszédos szobából. - Most már bejöhet.

Nem akartam váratlan meglepetéseket. Magam elé kaptam a még mindig megkötözött, meztelen Candyt, hogy pajzsként használjam. Berúgtam az ajtót.

Miss Pinch engesztelően térdelt a széf előtt. A kezét a háta mögé dugta. Ravaszság! A széf zárva volt! A Rugert Candy halántékához tartottam, és ujjamat a ravaszra tettem.

– Mi ez a ravaszkodás? – kérdeztem.

Miss Pinch előhúzta a kezét a háta mögül, benne egy ezerdolláros bankjeggyel. Így szólt: - Ez a magáé, ha nem teszi. – Félelem látszott a szemében.

Ideje volt már, hogy kitaláljam, mitől rettegnek. – Ha mit nem teszek? – mordultam rá.

Candy volt az, aki válaszolt, összevissza dadogva. Hangjából tisztán kiérződött a rémület: - HOGY KISÉTÁL EZEN AZ AJTÓN, ÉS ELMEGY! ÉS SOHA NEM LÁTJUK ÚJRA!

Nagyot néztem. Egy eddig nem használt csel.

Miss Pinch beszélt. Könyörgést hallottam a hangjában. – A pénze még mindig a széfben van. Ha aláír egy kitöltetlen nyugtát, még több pénzt tudok szerezni magának. Egyelőre azonban csak ennyi van itt. De vannak feltételeim.

- Igen? – kérdeztem gyanakodva.

- Kap ezer dollárt mindennap, ha itt fog élni velünk, és megígéri, hogy ugyanezt teszi velünk minden éjszaka.

- Mindkettőnkkel – tette hozzá Candy. - Minden éjszaka. – Ó, ez rendkívül gyanús volt. Így szóltam: – És mi van a pszichiátriai születésszabályozással?

Miss Pinch így felelt: – Bármi, ami útjában áll valaminek, ami ennyire csodálatos érzés, akkor az ostobaság.

– A pokolba a pszichiátriai születésszabályozással! – mondta Candy.

Miss Pinch így folytatta: – Hazudtak nekünk. Éveken keresztül harapdáltuk és karmolásztuk egymást és kentük szét egymás rúzsát a hátsó szobában. Szóról szóra követtük a pszichiátriai születésszabályozás tankönyveit. Még konzultációkra is jártunk az ezzel megbízott pszichiáterhez. És soha senki, egyszer sem beszélt nekünk arról az érzésről, amit az embernek ODALENT kell éreznie! Nem így van, Candy?

- Pontosan – felelte Candy. – A leghalványabb említést sem tettek róla sehol! Már a kimerülésig tettettem magam, míg meg nem éreztem azt a… azt a…

- Orgazmust? – kérdeztem.

- Ó, EZ az orgazmus? – kérdezte Candy.

- O-R-G-A-Z-M-U-S – betűztem ki a lánynak. – Orgazmus.

- Ember, micsoda gyönyörű szó – mondta Candy. – Most már tudom, hogy az emberek miért veszik fel a kereszténységet, mivel valami ilyesmi lehet a mennyország.

- Hazudtak nekünk – mondta Miss Pinch keserűen. – Egyszerűen azt mondták nekünk, hogy leszbikusoknak kell lennünk ahhoz, hogy végrehajtsuk Rockecenter világnépesedést megállító programját. Nekem kellett lenni a férfifélének, Candynek pedig a feleségemnek. Nem is tehettünk volna semmi mást, mivel az összes hímneműből buzit faragtak és bűncselekményként kezelték, ha két homokos felbontotta a házasságát.

A nő hirtelen felállt. Ettől igen ideges lettem. Körülnézett. Nem talált semmi mozdíthatót, amit hozzá vághatott volna a vasszűzhöz, így aztán előrefelé leborította a padlóra. – (Bíííp) meg! – vicsorogta. – Elnyomottakká tettek minket! Az elmúlt évek során megfosztottak női jogainktól! Ezt meg fogom bosszulni!

Megrémültem. – Várjon egy percet. Ez árulás – mondtam. – Mi lesz Rockecenterrel?

Köpött egyet! Felkapott egy sörösdobozt, és a padlóhoz csapta. – Rockecenter (bíííp) meg magát! Pszichiátriai születésszabályozás! Köpök a pszichiátriai születésszabályozásra. – Felkapott egy másik sörösdobozt, s azt is a padlóhoz csapta. – Köpök a vezető pszichiáterre! Köpök a pszichiátriára! Köpök Rockecenterre, amiért támogatja a pszichiátriát! Hosszú-hosszú éveken keresztül megfosztottak minket egy gyönyörű dologtól! – Vadul körülnézett, hogy mit tudna még elhajítani.

Tudtam, hogyan állítsam meg ezt a zárótüzet. Perceken belül én lehetek a célpontja. Ezt nem a pszichológia súgta nekem, ezt ösztönös önvédelemből tettem. – Nem várhatja tőlem, hogy itt éljek ebben a ramazuriban – ezek között a kínzóeszközök között. Rémálmaim lennének, és egyszerűen kisétálnék az ajtón.

- Ne, ne – mondta Candy sietve.

- Ne, ne – mondta Miss Pinch egy hirtelen hangulatváltással. Zuhanóbombázóként vetette bele magát az engesztelésbe. – Ide hallgasson. Mindent elvitetünk innen. Felújítjuk a lakást. Magáé lehet a hátsó szoba. Tetetünk egy lakatot az ajtók belső felére. Kitakaríttatjuk a kertet, hogy szép legyen, és hogy ott tudjon üldögélni és pihenni az alkalmak között. Akkor jön és megy, amikor csak akar. Semmi mást nem kell tennie, minthogy velünk alszik minden éjszaka az első szobában, és azt teszi velünk, amit az imént tett.

- De nem abban az ágyban – mondtam határozottan. – És semmi bilincs meg mustár.

- Szerzünk egy szép ágyat a mostani helyett – mondta Candy. – Semmi bilincs, semmi mustár – tette hozzá Miss Pinch. – Ó, kérem ne legyen ennyire kőszívű (bíííp), drága Inkswitch. Kérem, kérem, nagyon szépen kérem, mondjon igent.

Úgy tűnt, azon a határon van, hogy őszinte könnyek buggyanjanak ki a szeméből. Így szóltam: – Igent mondok.

– Ó! – sikította Candy –, kötözz ki gyorsan, hogy megcsókolhassalak, te drága ember!

Nehezen tudtam eloldozni a kötelékeit. Miss Pinch átkarolt és közben apró morgásokat hallatott.

Candy végül kiszabadult és megcsókolt.

Miss Pinch így szólt: – Mindennap megkapod az ezer dolcsidat. És felújítjuk a lakást. – Aztán hozzátette: – Mindent megbeszéltünk? – mintha további megerősítést szeretett volna.

- Igen – mondtam újra.

- Ó, jóságos ég! – kiáltotta Candy tapsolva. - Mindannyian öltözzünk fel, menjünk el egy étterembe és tartsunk egy liliomtipró ünnepséget.

- Nem – mondta Miss Pinch felemelt állal, összeszorított szájjal és éhes tekintettel –, maradjuk itt, és csináljuk az egészet újra. Miénk az egész éjszaka. De most én leszek az első, Candy. Nézheted, ha megígéred, hogy nem sikítasz. ÉN vagyok az, akinek sikítania kell, mikor ismét átélem azt a POMPÁS orgazmust. Nem kapok levegőt, ha csak rágondolok.

Szóval így sikerült kinyittatnom a széfet. Sőt, három széfet. Nos, nem egészen így terveztem, de mindenkinek meg kell tanulnia improvizálni, Mindenkinek tudnia kell, hogyan hatoljon mélyebbre a dolgokban annál, mint ahogy az korábban szándékában állt.

Tudni kell, mikor érdemes a dolgokat elfektetni.

Bár csak ennyit tanultam volna meg azon az éjszakán!

10. fejezet

Életem legjobban kidolgozott terve már több mint hatvan órája megakadt. Heller megállítása nem haladt előre, pedig KELLETT volna, KELLETT volna, KELLETT volna!

A lakás hátsó szobájában idegeskedtem. Részben a bolhák miatt.

Már két napja pokoli lárma uralta az alagsori lakást és a kertet. A felújítás és az újrabútorozás gyors léptekkel haladt.

Már korábban aláírtam John Smith néven néhány Octopus Olaj-féle kitöltetlen költségtérítési számlát, majd ezután rám rontottak a haragos istenek. Munkások az első szobában, munkások a hátsó szobában, munkások a kertben. Vízvezeték-szerelők, festők, villanyszerelők és buzik, akik az új dekorációval és a berendezéssel foglalkoztak. Kiváló lecke volt arra vonatkozóan, hogy az ember soha ne írjon alá számlákat.

Nyugtalanságom fő oka azonban (a bolhákon túl) az volt, hogy képtelen voltam elérni Rahtot az adó-vevővel. Tudtam, hogy van ilyen rádiója, és azt is tudtam, hogy szándékosan nem válaszol, egyszerűen rám sem hederít.

Nem mertem felhívni telefonon a New York-i irodát, mivel menekülőben voltam. Raht azonban más lett volna, mivel az adó-vevőn keresztül el tudtam volna hitetni vele, hogy Afrikában vagyok.

Rengeteg minden függött ettől a kapcsolatfelvételtől: a 83l-es relék működtek, a kis távolság miatt azonban egyszerűen kiégették a képernyőimet. NEM tudtam, hogy mi történik az egyes számú célpontommal: Hellerrel! Enélkül, valamint anélkül, hogy nem tudtam rajta tartani a szememet azon a pokolfajzat Krak grófnőn, nem mertem cselekedni.

Dühödten gondolkodtam valamin – akármin –, ami hozzásegít ahhoz, hogy végezzek vele.

Volt pénzem – háromezer dollár. A három közül kettőt rendes fizetés gyanánt kaptam. A harmadikat túlóráért.

Vigasztalhatatlanul belebámultam egy vödör nárciszsárga festékbe. Egy bolha úszkált a festékben, és egyre sárgább lett tőle. Már éppen le akartam nyomni a festékkeverővel, mikor kiugrott a vödörből, és eltűnt. Az incidens felfokozta nyugtalanságomat. Mindenképpen el kellett hagynom azt a fárasztó helyet, hogy gondolkodhassam.

Letöröltem néhány sárga festékfoltot a ballonkabátomról, és elindultam sétálni. Az élénk szél majd lehűti lázas halántékomat, hogy végre képes legyek koncentrálni.

Teljesen gyanútlanul elsétáltam egy újságosbódé mellett. Ott állt a New York Grimes címlapján hatalmas betűkkel:

 

A NŐK BOMBAJOGAIRÓL

TÁRGYAL AZ ENSZ

BIZTONSÁGI TANÁCSA

 

ALSÓSZOKNYA-SZTRÁJK KÉSZÜLŐDIK

 

ANTINUKLEÁRIS MENETELŐK GYŰLÉSE

AZ ÁLLAMI EGYETEMEN

 

Megint Heller! Csak azért írták ezeket a főcímeket, hogy engem ingereljenek.

Aztán szíven ütött a dolog fontossága. Ha elfogadja a Biztonsági Tanács ezt a határozati javaslatot, Miss Simmonsnak csak a nyála csoroghat Heller után! Kicsúszna a keze közül, és nem tudná kirúgatni az Állami Egyetemről, ahogy azt korábban megígérte! Életbe vágó szövetségest veszítenék el, akire bizton számíthattam abban, hogy meggátolja Heller gonosz tervét, miszerint talpra állítja ezt a bolygót, és ezzel tönkretesz engem, Lombart és Rockecentert.

Ó, ahogy megláttam a főcímet, azonnal tudtam, hogy vészhelyzet van. De mit tehettem volna?

Ott álltam az utcasarkon, szinte őrjöngve a sürgető veszedelemtől. Felbámultam, az égre, valami jelet könyörögve az istenektől. Megkaptam! Szemem előtt ott magasodott az Octopus Olaj épülete! Rockecenter saját mennyországában tartózkodik, és hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz az egész világon. Rájöttem, hogy Bury feltehetően nem is tudja, hogy az a bizonyos „Wister” áll e mögött a női jog dolog mögött. Rockecenter, Bury és mindenki, aki érintett, tudja, hogy így is mennyire veszélyesek a nők. De félretéve ezt az egészet, Rockecenter ellenőrzi a világ urániumkészleteit, és a termonukleáris bombák piaca azonnal összeomlana, ha nem fenyegetne több háború a láthatáron! Ez az előterjesztés ha átmegy, pusztító és katasztrofális békét hozhat a világra! Rockecenter biztosan őrjöng!

Ahogy megszületett bennem a felismerés, azonnal cselekedtem. Sietős léptekkel elindultam az Octopus-épület irányába.

Egyenesen beléptem a Segélyegylet ajtaján. Szerencsém volt! Ott ült Bury! Kicsiny, lekonyuló karimájú kalapja az íróasztalán álló ketrec tetején pihent, amely egy fehéregeret rejtett. Felnézett, megrántotta két száj szögletét, ami már mosolygásnak számított aszaltszilvaszerű arcán.

– Inkswitch! – mondta. – Jöjjön be. Nem láttam már néhány napja. – A vendégek számára fenntartott székre mutatott: – Foglalja el a helyét. Mivel foglalkozott, míg nem láttam?

Leültem. – Fenn kell tartanom azt a látszatot, mintha szövetségi ügynök lennék – mondtam. - Csak azért ugrottam be, hogy megkérdezzem, hallott-e erről a nők termonukleáris jogaival kapcsolatos indítványról.

- Nők – mondta. – Megpróbálom távol tartani magam tőlük. Sajnos azt kell hogy mondjam, nem sok sikerrel: nehezebb elmenekülni előlük, mint egy bírósági idézés elől.

- Nos, azt gondoltam, nem árt, ha tudja, ez a Wister nyakig benne van ebben az előterjesztés dologban. Ez a fickó fenyegetés a számunkra.

- Ó, Wister – mondta, majd olyan fény gyúlt a tekintetében, amely csak egy Wall Street-i ügyvéd kemény szemgolyóján csilloghat. Ezután egymásnak feszítette két tenyerét, és hátradőlt. – Én azt hiszem, a kellő irányba tereltük ezt az ügyet. Madison rajta van. És a számlák alapján, melyeket az F.F.B.O.-tól kapunk, azt mondhatom, hogy meglehetősen alapos munkát végez.

– Wistert meg kell állítani – mondtam.

A „mosoly” félrehúzta Bury szája szélét. - Nos, csak várjon egy kicsit, Inkswitch. Bármi, amire egy olyan public-relations szakértő veti rá magát, mint amilyen Walter Madidióta, annak hamarosan vége lesz. Számíthat rá! Mire ez az őrült végez Wisterrel, az a szerencsétlen (bíííp) szó szerint könyörögni fog a villamosszékért és mindenkit kizavar a cellájából, aki megpróbál kegyelmet kérni a számára a kormányzótól. Számíthat Madisonra, Inkswitch. Ő minden kígyót felülmúl, akivel valaha is találkoztam! Ha a világ Madisonjait összekovácsolja a médiával, ami a rendelkezésünkre áll, még az apokalipszis négy lovasa is könyörögve fogja kérni a békés megegyezést. Ne aggódjék, Inkswitch. Számíthat Madisonra, hogy az tökéletesen tönkreteszi Wister életét. A vád visszavonult.

Láttam, semmire sem jutok Buryvel. Indulni készültem.

- Ó, ha már itt tartunk, Inkswitch – folytatta –, most jut eszembe, van egy ajándékom a maga számára, amit elküldenék, de a titkárom azt mondta, hogy nem ismerjük az ön jelenlegi címét.

- Kígyók? – kérdeztem.

- Nem – felelte. – Meglehetősen értékesek. Szereztem egy akupunktúra tűkészletet odaát Kínában, és azt gondoltam, maga biztosan szívesen kipróbálná őket Miss Agnesen. Ha rossz helyre böki őket, a poklok kínját okozza az illetőnek. Szóval, mi a jelenlegi címe?

– Titokban tevékenykedem – feleltem.

– Ó, a pokolba, Iinkswitch, ezt én is tudom. Ez csak a saját noteszom számára kérdezem.

Nem tudtam kibújni a kérdés alól, és nem lett volna szerencsés felfedni azt a tényt, hogy még soha nem találkoztam Miss Agnessel. Megadtam neki az alagsori lakás címét. Beleírta egy kicsiny fekete könyvbe. Aztán várt egy darabig.

– Ismerem ezt a címet – mondta, és a gondolkodástól, ha lehet, még jobban kirajzolódtak a ráncok aszaltszilvaszerű arcán. – Igen, a múlt hónapban jártam ott, hogy elsimítsak egy gyilkosságot. Valakit halálra vertek. Megvan! Ez Miss Pinch lakása! – Őszinte döbbenettel nézett rám. – Jesszusom – szakadt ki belőle –, nem él együtt Miss Pinchcsel, igaz?

Így feleltem: – Megfigyelés alatt tartom.

– Jesszusom! – mondta elismerően. – Lehet, hogy rá kellene szabadítanom a saját feleségemre!

Sietősen másra tereltem a szót. Egy második csődörmegbízatás nélkül is elég elfoglalt voltam. Azonkívül élénken emlékeztem a felesége hangjára. Traumatikus! – Kérem, ne árulja el Miss Agnesnek, hogy Miss Pinchcsel lakom együtt - mondtam.

Bury megrázta a fejét. – Ó, nem. Maga alábecsül engem, Inkswitch, ha azt képzeli, hogy beszélek Miss Agnessel. Nem vagyok őrült. Legalábbis eddig még nem, bár a munkám alapján lehetnék.

– Ebben különbözőek vagyunk – mondtam. De hazudtam. Leginkább egy Wall Street-i ügyvéd munkája lehet olyan kemény, mint egy Apparátus-tiszté. Távoztam.

Meg voltam győződve róla, hogy Bury nem érti, milyen komoly is valójában ez az ENSZ-dolog. Tennem kellett valamit, hogy megállítsam Hellert, mielőtt ő állít meg mindenkit.

Kerítettem egy taxit, majd hamarosan megérkeztem a város túlfelébe, a Mess Street 42-be.

Madison Excaliburje az épület előtti sikátorban parkolt, ahol egy vállalkozó szellemű fiatal újságíró fényesítette a kocsi hatalmas krómfelületeit.

Felmentem a lépcsőn a tetőtéri sajtószobába. Pontosan, ahogy arra számítottam, az irodában hanyagsággal találkoztam. Alig lézengett odafent néhány újságíró. Csupán hat telefon csörgött egyszerre, az ötven távírógép fele pedig kihasználatlanul sorakozott egymás mellett.

Madisont rendetlen irodájában találtam. Lába az asztalon, és önelégült mosoly fiatal, őszinte és komoly arcán.

– Smith! – mondta. – Jöjjön be! Üljön le. Egész nap nem láttam.

Megbántódtam. Hát soha senki nem veszi észre, ha hetekre vagy akár hónapokra is eltűnök?

Hirtelen eszembe jutott, hogy elintézni valóm van vele. – Nem volt túl okos lépés magától elküldeni Crobe doktort – mondtam keserűen.

– Phetus P. Crobe-ot? – kérdezte nevetve.

– A doktort, akit elvitetett.

– Elvitettem? – kérdezte. – Ezt meg honnan szedte, Smith? – kérdezte.

- Kocsit hívatott érte – mondtam.

- Ó, már értem. Az embere nem jött vissza és nem találkozott velem. Rögtön azután, hogy elszállították, felhívtam a Bellevue vezető pszichiáterét. Úgy tűnt, Crobe rendkívüli élvezettel vagdos szét dolgokat, mint ahogy az összes pszichiáter, így aztán megkapta a főnök saját laboratóriumát, és kapott mellé egy állást. Nem gondolta, hogy megfeledkezem egy ilyen értékes segítségről, ugye nem? Az isten mentsen tőle. Mire menne a média pszichiáterek nélkül? De fel kell még készítenem, mielőtt használni kezdeném. Jobban nyomon kellene követnie az eseményeket, Smith. És igazán azt kívánom, bárcsak többet tudna a public-relationsről, mint amennyit tud. Nehéz amatőrökkel dolgozni. Az a bolond (bíííp) meg is ölhetett volna. Maga nyilvánvalóan nem sokat tud a pszichiáterekről, máskülönben egyenesen a kórházba kellett volna küldenie és nem szabadon engedni, hogy az az őrült összekaszabolja a maga kollegáit. A pszichiátria a nyilvánosságra tartozik, Smith. Nem azokra, akik érintettek benne.

Láttam, fennáll a veszélye annak, hogy terrorizáljanak. Így szóltam: – Azért ne taposson rám mind a négy lábával. Nincs abban a helyzetben. Halálos veszedelem formálódik Wister körül, és maga mit csinál? Szinte semmit. Az Atlantic City-féle dolog már hetekkel ezelőtt lezajlott, és ma már a saját kerékvágásában halad…

Madison levette a lábát az íróasztalról. Döbbenten előrehajolt. – A saját kerékvágásában halad? Az isten mentsen meg az amatőröktől! Heteken keresztül szerepelt a címlapokon. Megdöntött minden addigi rekordot! Az embereim nagy része most is lenn van Trentonban, New Jerseyben, hogy újból bujtogassanak!

Felkapott egy nagy köteg újságkivágást. - Nézze! New Jersey kormányzóját a gutaütés kerülgeti Atlantic City elrablása miatt! Továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy a város még mindig New Jersey része. De nézze ezt, a zavargások, melyeket szítottunk: a polgárok visszautasítják az állami adók befizetését. Rettenetes vitát kavartunk New Jersey törvényhozása és Süvölvény kölyök között, akit letartóztatott a rendőrség a város ellopása miatt. És nézze ezt: Süvölvény kölyköt a törvényhozás elé cipelték, ahol whiskys üvegekkel dobálták meg, így próbálva kicsikarni belőle az ígéretet, hogy nem adja el Atlantic Cityt Nevadának.

Felkapott egy másik lapot: – És nézze meg a holnapi főcímeket!

A New York Grimes előkészített címlapjára néztem. Ez állt rajta:

 

SÜVÖLVÉNY KÖLYÖK

MINT EGÉSZ NEW JERSEY

JOGOS TULAJDONOSA

 

A megdöbbent kormányzó a mai napon kénytelen szembenézni a kegyetlen valósággal, hogy nemcsak Atlantic City, de egész New Jersey állam J. T. Wister, a „Süvölvény kölyök”-ként közismert híresség tulajdonába kerülhet.

Nem kisebb szaktekintély, mint maga Stringer professzor, a világ legelismertebb genealógusa és családtörténésze jelentetett meg egy irányadó közleményt, amely arra figyelmeztet, hogy nevezett Wister közvetlen leszármazottja Rancocas főnöknek, a delaware törzs Lenni Lenape ága vezetőjének, akik New Jersey eredeti tulajdonosai.

A Lenni Lenape indián név jelentése „eredeti nép”. Ebből Dr. Egghead államtörténész szerint, „világosan kiderül, hogy az eredeti szó igazolja a követelést”.

„Semmifajta átadásról vagy eladásról szóló okirat, melyeket Rancocas főnök, vagy a Lenni Lenape indiánok hitelesítettek volna, nem szerepel a Trentoni Törvényszék aktái között, vagy az archívumában”, jelentette be az állami jegyző ezen a végzetes tegnap esti találkozón. „Ebből kifolyólag ki kell jelentenünk, hogy teljes New Jersey állam még mindig az eredeti tulajdonosok birtokában van.”

 

Mielőtt még befejezhettem volna az olvasást, Madison lecsapta a lapot az íróasztalra. A tekintete izzott. – A sztori megjelenését követő napon Süvölvény kölyök ki fogja parancsolni az eredeti telepeseket. Ezután bevonjuk az Indián Irodát a Belügyminisztériumból, és rendezünk egy második Wounded Knee-i csatát, majd minden egyes meggyilkolt szövetségi tábornoknak megszerezzük a főcímet. Az azt követő héten Süvölvény kölyök vonatrablás útján fog elmenekülni…

Ez megriasztott. Így szóltam: – Honnan jön az a vonat? Mit csinál itt?

Madison lekezelő mosollyal az arcán hátradőlt. Meglehetősen sajnálkozó hangon így szólt: – Kérem, vizsgáltassa meg az emlékezőképességét, Smith. Annak idején világosan elmondtam magának, hogy megpróbálom megalkotni a Jesse James figurát. Nem emlékszik? Ő a legkézenfekvőbb halhatatlan figura. Maga egyszerűen nem érti a public-relations munkát, Smith!

Túl sokat piszkált. Így szóltam: – Ide hallgasson, Madison. Azért jöttem ide, hogy elmondjam magának, hogy Süvölvény kölyök áll e mögött a női-jogok-a-termonukleáris-bombák-ellen beadvány mögött. Most tárgyalja az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa. A fickó keresztülverte az ügyet a Közgyűlésen, kurvák segítségével, akik lobbiznak neki.

– Ez biztos? – kérdezte Madison, oda sem figyelve.

Némi élt vittem a hangomba. – Igen, igaz! És jobban tenné, ha dolgozna rajta!

- Szó sem lehet róla – felelte Madison. – Nem illik bele az imázsba.

- Isteneim! – mondtam. – De hát ez az IGAZSÁG!

Madison jókedvűen felnevetett. – Igazság? Mi köze a PR-nek az igazsághoz, Smith? A tájékoztatás manapság nem más, mint szórakoztatás. Kérdezze meg az NBC-t, a CBS-t vagy az ABC-t, és kérdezze meg az összes vezető napilapot. Azok is ezt fogják mondani magának. A hírek jelentik a legkomolyabb szórakoztatást az egész világon. Hadd kérdezzem meg magától, hogyan tudna szórakoztatni bárkit is azzal, hogy elmondja neki az igazságot? Abszurdum! Nem, Smith, maga egyáltalán nem érti a modern médiát. Hagyjuk ezeket a dolgokat, rendben? Aztán írjuk ki tizennyolcas betűmérettel, MADISON ISMÉT BETALÁLT! idézőjel vége.

Maró gúnnyal így szóltam: – Megfeledkezett az idézőjel elejéről.

Így szólt: – Szóval megfeledkeztem róla. Újra írom: Tűnjön innen, Smith, és hagyjon dolgozni!

Nem volt mit csodálkozni azon, hogy J. Walter Madidiótának hívták. Még azelőtt otthagytam, mielőtt habzani kezdett volna a szája. Még egy veszett kutya is szelídnek tűnik a PR-emberek és a média csaholásához képest.

Bizony megijedtem. Úgy tűnt, egyikük sem fogta fel az ENSZ-előterjesztés veszélyét. Ha a Biztonsági Tanács elfogadja, Rockecenter elvesztheti a teljes termonukleáris profitját. Az Octopus Olaj uránmonopóliuma értéktelenné válhat. Lombar őrjöngeni fog. És ami még ennél is rosszabb, Miss Simmons könnyezve fogja magához ölelni Hellert, mint valami győztes hőst. Megijedtem!

Elindultam.

Aztán az IHLET!

Találkoznom kell Miss Simmonsszal!