HARMINCHETEDIK RÉSZ

1. fejezet

– Hol a pokolban volt? – üvöltött Bolz kapitány. Haragvó szőrgolyóként lekászálódott forgóágyáról.

Félénken ácsorogtam az ovális ajtóban, karakul-kalapomat kezemben forgatva. Az ütött-kopott Blixo ura nem a szokásos arcát mutatta. Semmi nyájas invitálás, hogy foglaljak helyet, semmi kedveskedő viselkedés.

– Szörnyű út volt! – vicsorogta. – Egy (bíííp) tündérke rohangált körbe-körbe a fedélzeten, a legénységem tagjaival flörtölve, egy őrültségeket beszélő idióta orvos megpróbálta meggyőzni az embereimet, hogy a hajó sokkal jobban repülne, ha uszonyra cserélhetné a kezüket, valamint a legszebb nő, akit valaha is láttam, bezárkózott a kabinjába, és még egy eltévedt pillantást sem vetett rám. Aztán megérkezek ide, s mielőtt keresztülereszkednék a hegytetőn, az egész irányító panel villogni kezd, hogy figyelmeztessen, azonnal összeütközünk egy űrhajóval!

Összerezzentem. Tudtam, mi okozta ezt. A hipnosisak kölcsönös-közelségi kapcsolója a fejemben.

– Aztán biztonságosan leereszkedek a hangárba – kántálta tovább –, isten tudja, milyen veszedelmek után, erre sehol nem találom magát. Semmi Scotch. Semmi „Hello, Bolz”, és ez még nem minden! Három hónappal ezelőtt, mikor fent voltam Isztambulban, találkoztam ezzel a gazdag özveggyel, aki azt mondta, hogy belehal, ha nem keresem meg és nem (bíííp) meg, Gris, erre itt lődörgök ebben a büdös hangárban, már másfél napja, miközben senki nem találja magát!

- Miért kellett volna találkoznia velem? – hozakodtam elő a kérdésemmel félénken. És tényleg miért? Nem kell elkéretőznie tőlem.

- Kezdjük az elején – mondta. – Üljön arra a székre! Ha nekilátunk, még időben végezhetünk ezzel a dologgal, és akkor elérem a reggeli gépet.

Óvatosan leereszkedtem a székre, s közben igyekeztem a kezemet közel tartani kábítófegyverem markolatához. Ezek az űrhajósok különös népek. Kivonják magukat az irányítás alól. Persze nem ezért különösek, hanem azért, mert eleve őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki űrhajósnak álljon. Csak azért, mert valami gazdag özvegy várja, még nem kell ingerültnek lennie. Vagy mégis?

Egy vastag papírköteget dobott elém. Kitöltetlen voltári Apparátus-kapujegyek. Szokatlan számban.

- Pecsételje le ezeket, és akkor tárgyalhatunk – fenyegetett.

- Nem sok ez egy kicsit? – kérdeztem. Azért mégiscsak ügyelni kell a hivatalos dokumentumok hitelesítésére.

- Ehhez semmi köze, és ahhoz sem, hogy a gazdag özvegynek van egy zug Scotch-lepárlója, és a Scotch kezd nagyon divatos lenni a Voltáron! Ebből maga semmit nem kap – sem az özvegyből, sem a Scotch-üzletből –, nekem pedig rengeteg teherszállítmányra vonatkozó kapujegyre van szükségem, mivel maga nem sokáig lesz már itt.

Baljóslatú. Kifejezetten baljóslatú. Tudtam, hogy valamit rejteget a kabátujjában. – Jobb lenne, ha beavatna – mondta.

– (Bíííp), jó, beavatom, miután lepecsételte ezeket a (bíííp) kapujegyeket – felelte Bolz. – És ne írjon rájuk dátumot. Hagyja üresen azt a helyet. A dátumot majd én odahamisítom.

A sors ismét tréfát űzött velem. Tudtam, hogy semmit nem fog elmondani, amíg le nem pecsételem a kapujegyeket. Túlságosan összetört voltam ahhoz, hogy tovább vitatkozzam. Fogtam a személyazonosító lapomat, kitöröltem rajta a dátumot, és pecsételni kezdtem.

Pecsételtem és pecsételtem és pecsételtem.

Bolz kapitány kerített magának némi tüzes italt. Engem nem kínált meg vele. Ezután végzett utazótáskája becsomagolásával, majd öltözködni kezdett western stílusú ruhákba.

Egyre csak pecsételtem. Ennyi kapujeggyel egy tucat teherűrhajóra való rakományt rakhat ki egyszerre a Voltáron.

Végül kinyújtottam elgémberedett karomat. El akartam tenni a személyazonosító lapomat.

Bolz, aki éppen egy földi cipőt próbált a lábára húzni, észrevette a mozdulatot. – Ó, ne tegye el – mondta. – Van még valami.

Összenyalábolta az előre lepecsételt kapujegyeket, egyik köteget a másik után, majd bezárta őket egy széfbe. De előtte még ugyanabból a széfből előhúzott egy díszes külsejű dokumentumot. – írja alá és pecsételje le – mondta.

Végignéztem rajta, ahogy lefektette elém az asztalra. Rendkívül hivatalosan festett. Baljóslatú volt. Így szólt:

 

Én, Soltan Gris, a Voltár Államszövetség Királyi Kormánya Külosztálya Szervezett Információs Apparátusának másodigazgatója (Éljen Soká Őfelsége, Gőgös Cling) ezennel s ezen a helyen átveszem a 239-765-933 AZ számú teherhajó-áru-jegyzéket és a jegyzék által jegyzett teljes szállítmányt.

Továbbá ezennel és ezen a helyen kijelentem, hogy a szállítás személyes parancsomra történt, a számlával kapcsolatos jutalékokat, valamint minden más összeget, amit a Zanco utalt át, megtartottam magamnak, a szállítók teljesen ártatlanok és feddhetetlenek, és igazolom, hogy fizikai erőszak, valamint saját parancsomnak engedelmeskedve cselekedtek.

 

… … … … … … … … .

(Aláírás)

Személyazonosító lap lenyomata

 

Töprengve olvastam végig a szöveget. Aztán így szóltam: – Rendben van, de MI ez? – Egyszerűen veszélyt szimatoltam benne.

- Megkapja az árujegyzéket, ha aláírja, de addig nem, amíg nem teszi meg – felelte Bolz. - Higgye el nekem, boldog leszek, ha végre kiadhatom a kezem közül!

- De nem írhatok alá egy ilyen dokumentumot. Azt sem tudom, mi ez. Lelőnek, ha valami törvénybe ütköző.

– Gyerünk már, gyerünk már! – mondta. - Maga miatt lekésem a gépemet. Írja alá! Pecsételje le! Maga korábban nem volt ilyen kicsinyeskedő!

Még órái voltak a gép indulásáig. Hová ez az őrült rohanás?

Látta rajtam, hogy töprengek. Kinyúlt, és megérintette a lap szélét. Tömzsi ujjaival nehezére esett felvenni a lapot a sima asztalról. - Rendben, tudomásul veszem, hogy nem fogadja el, de azt is tudom, hogy (bíííp) nagy bolond, ha ezt teszi.

Feléledt bennem a ravaszság. Ha ez a szállítólevél valami rosszat jelent, még mindig előránthatom a kábítófegyveremet, lelőhetem és visszaszerezhetem a papírt. Ez a gondolat rossz érzéseket szült bennem, de akkor is ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Rácsaptam a tenyeremet a papírlapra még mielőtt lehúzhatta volna az asztalról. Visszahúztam magam elé. Fogtam a tollamat és aláírtam. Aztán ismét előkotortam a személyazonosító lapomat, visszaállítottam rajta a dátumot és az órát, majd a lapot rányomtam a papírra.

Ezután fogta az iratot és óvatosan betette a széfbe. Elővett egy másik lapot. Hála isteneknek, nyitva hagyta a széf ajtaját. Még mindig megállíthatom ezt a dolgot.

Az új iratot odacsúsztatta elém. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy a szemem tágra nyíljon, az állam pedig leessen. Ez állt rajta:

 

TEHERHAJÓ SZÁLLÍTÓLEVÉL 239-765-939 AZ

Szállító: Blixo Apparátus-teherhajó, parancsnoka Bolz kapitány

Szállíttató: Zanco Sejtsebészeti Felszerelések és Anyagok

Megbízó: Koltar Zanco

Rakomány: Harmincezer font százszázalékos tisztaságú ARANY, ötvenfontos rudakban.

 

Megszédültem. A fejemben mintha búgócsiga pörgött volna.

Használt a Zancónak küldött levelem! Azt írtam nekik a levélben, hogy megfosztanak a lehetőségétől, hogy aranyat vásárolhassak azon a harmincezer krediten, amivel megvesztegettek, erre elküldték az ARANYAT.

- Kéri ezt a dokumentumot? – kérdezte Bolz különös gúnnyal a hangjában.

- Ó, Istenem, dehogyis! – kiáltottam.

A világ hirtelen a feje tetejére állt körülöttem. Egy pillanattal azelőtt a szakadék szélén álltam. A papírra vetett egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy emelkedni kezdjek.

- Itt van a fedélzeten? – kérdeztem.

- Ostoba kérdés – felelte Bolz. – De értékelem a tréfáját. Jöjjön utánam ezen a létrán.

A raktérhez vezetett. Kinyitotta az ajtaját. Ott sorakozott az összes doboz, leszíjazva.

Rájuk vetettem magam.

A legfelső dobozról letéptem a rögzítést.

GYÖNYÖRŰ SÁRGA!

Szakértő mozdulattal előkaptam Pengerészleg-féle késemet, és mély metszést ejtettem az egyik rúdon.

Tiszta, puha, csillogó arany!

Sorra kinyitottam a dobozokat.

Csillogó ARANYRUDAK!

Kettesével összecsomagolva.

Rudak és rudak és rudak, mind-mind tiszta aranyból!

– Háromszáz doboz – szólt Bolz. – Száz font egy doboz. Ha egy rövid időre abba tudná hagyni a nyálcsorgatást, visszajöhetne velem, és aláírhatná az én példányomat is.

Nem akartam otthagyni az aranyat. Erre kirángatott a raktérből, ügyet sem vetve két kezemre, melyek automatikusan kinyúltak a gyönyörű, gyönyörű arany felé. A vonszolás ellenére megtámasztottam magam az ajtóban és megszámoltam az oldalról látszó dobozokat.

– Isteneim – szólt Bolz. – Itt van az összes. - Még mindig ráncigált. – Maga miatt lekésem a repülőmet.

– …297-298-299-300! – számoltam. – Itt van az összes!

– Mondtam, hogy az összes megvan – szólt Bolz. – Én meg (bíííp) boldog vagyok, hogy végre megszabadulhatok tőle, mivel ismerem a legénységemet, és azt is tudom, hogy mi az ára az aranynak ezen a bolygón. Nos, figyeljen! Bezárom az ajtót. Jöjjön vissza a kabinomba.

Odáig vonszolt. Kábultan aláírtam a példányát, amit betett a széfjébe, majd biztonságosan bezárta. Ezután átadta nekem a raktér kulcsát. Felkapta a csomagját és fejébe nyomta civil kalapját.

– Most magára marad – mondta Bolz kapitány. – A legénység néhány tagja itt lesz a fedélzeten. Mondtam nekik, hogy segítsenek magának kirakodni, de felelősséget nem vállalok értük, mialatt távol vagyok. Viszlát.

Ezzel elment.

2. fejezet

Leroskadtam az asztalához. Képtelen voltam becsukni a szememet: túlságosan tágra nyíltak, és mintha úgy maradtak volna.

Percek teltek el. Végül kezdtem tudatára ébredni annak, hogy a szívem még mindig kalapál és én még mindig lélegzem.

Harmincezer font arany!

Zanco tartozott nekem harmincezer kredit csúszópénzzel a kórházi felszerelés rendelése miatt. Ez azt jelenti, hogy amit fizettek, az a fém hivatalos ára lehet, vagyis egy font arany egy kredit. Rengeteg aranyat használnak sejtsebészeti eszközökhöz és anyagokhoz, mivel nem képződik rajta bevonat, és nem mérgezi a sejteket. Nos, ennek én is jó hasznát veszem; azonkívül tisztességes, professzionális üzlet volt.

Létezett egy törvény, amely megtiltotta a fémek exportját, mivel az megingatná a primitív világok fizetőeszközeit. Ezért nem foglalkozott ezzel soha az Apparátus a földi bázison. Ezt azonban szívesen figyelmen kívül hagyták volna, ugyanúgy ahogy én is.

Felkaptam egy papírfecnit a szeméttel teli padlóról, és számolni kezdtem.

Ami a Voltáron harmincezer fontot nyom, az lehet úgy huszonötezer font a Földön. Ez háromszázezer trójai uncia.

Az arany ára az utóbbi időben emelkedett. Körülbelül nyolcszázötven dollárt adtak egy unciáért. Néhány évvel azelőtt is annyiba került, aztán lezuhant az ára, az infláció azonban ismét a magasba repítette. Az ára a jövőben is emelkedni fog, nem csökkenni.

Tovább számoltam. Elképedtem. Ez kétszázötvenötmillió dollár!

ISTENEK!

Kifizethetem a hitelkártya-társaságokat!

Nem veszíteném el a villát. A személyzetet sem kéne rabszolgának eladni. Engem sem adnának el rabszolgának.

És ez még mind semmi! Ennyi pénzzel bármit megvehetek vagy elintézhetek Hellerrel és Krakkal kapcsolatban, amit csak akarok!

HOPPÁ!

Még az sem számít, hogy az én hitelkártyámat használja!

Ki az ördögöt érdekel!

HOPPÁ! HOPPÁ!

Megvehetem azt a golyóálló limuzint!

Bárkit megvehetek és eladhatok, akit csak akarok!

Még Utanc is hízelegne nekem!

Ó, micsoda pompás világ tárult fel előttem!

HOPPÁ! HOPPÁ!! HOPPÁ!!!

De várjunk csak!

Harmincezer fontnyi arany!

Ez tizenkét és fél földi TONNA!

Még egy teherkocsit sem tudok szerezni, hogy elszállítsam.

Nem tudom eldugni, sem elásni.

Ha az ember az aranyát nem rejti el, annak előbb-utóbb lába kél, ahogy azt már korábban oly keservesen megtapasztaltam.

Istenek, még a hangárból sem tudom kivinni.

Nem csoda, hogy Bolz azt mondta, most magamra maradok. Az volt a problémám, hogy TÚL SOK ARANYAM VOLT!

Egy kicsit ízlelgettem a gondolatot, hogy beletörődök. De hát ez akkor is elfogadhatatlan. Egy morzsányit sem hagyhatok szabadon ebből a gyönyörű fémből.

Várjunk csak! Gondolkodnom kell!

A hiba, amit korábban elkövettem, az volt, hogy megpróbáltam ragaszkodni hozzá. Nem követhetem el ismét ezt a baklövést.

Ha ennyi arannyal megjelennék Isztambulban, darabokra szednének a nyomozók. Ravasz tervem, melyet korábban találtam ki, vagyishogy aranyat vásárolok a Pahalt Általános Kereskedelmi Központban, nem ad alibit ilyen hatalmas mennyiségű aranyra. Nem voltam biztos benne, hogy van-e egyáltalán ennyi aranytartalék a Török Nemzeti Bankban.

Muszáj átváltanom. Az arany iránti szerelmem ellenére kénytelen leszek átváltani készpénzre még mielőtt valaki befestett ólommá változtatja. De hol? És hogyan?

Az egyetlen hely, ahol elfogadják az aranyat mindenfajta kérdezősködés nélkül, az Svájc. Csakhogy rengeteg határ választ el attól az országtól!

Határok? „Határugró.” A vonalugró!

De ez azt jelentené, hogy az Antimancókat is be kellene vonnom. Ez pedig azt jelentené, hogy meg kellene lengetnem az aranyamat a kalózokból álló legénység orra előtt! Ennek a vagyonnak a töredékéért is bárkit megölnének.

Hogy fogom végigcsinálni ezt az egészet? Hogy fogok túljárni Stabb eszén?

Nekem kell elintéznem!

Teljes mértékben ettől függ az életem.

Nem törődve a kockázattal, magam fogom kézbe venni az ügyet.

De Istenek, fogalmam sincs, hogy hogyan.

Az imádságom azonnal meghallgatásra talált. Azonnal választ kaptam a mennyei birodalomból!

Az ötlet cikázó villámként hasított a fejembe!

3. fejezet

Minden fáradtságomat elfelejtettem. Az arany izzása átmelegítette a lelkemet. A fém sárgás energiája érzéki illatként vándorolt végig az idegrendszeremen, s adott erőt végtagjaimnak.

Ó, micsoda változások lesznek itt hamarosan!

Lerohantam a Blixo létráján, majd kiugrottam az ütött-kopott űrhajóból. Az őrparancsnok irodájába siettem, és felkaptam a helyi telefont. A taxisofőrt hívtam. – Túl korán van – felelte álmosan. – Hova ez a rohanás?

- Pénz – feleltem.

- Szerzett pénzt? – kérdezte, azonnal felébredve.

- Annyit, amennyiről még álmodni sem mer.

– Azonnal ott leszek.

Ez bizony használt. Valóban meg fog változni egy-két dolog mostantól kezdve.

Sikító fékekkel érkezett. A fékezéstől még a kocsi is keresztbe fordult az úton.

– Gyerünk a kórházba! – mondta.

Felfogta. Olyan gyorsan, ahogyan csak a motor bírta, végigsöpörtünk az úton, egészen a kórház bejáratáig.

Kiugrottam. Elrohantam a recepció mellett, majd végigszaladtam a folyosón.

Berontottam Prahd irodájába.

– Ó, NE! – sikította Bildirjin nővér. – Megint maga! – Vakkantva felnevettem. Ó, micsoda változások lesznek itt hamarosan!

- Prahd – kezdtem –, tegyen eleget a kötelességének.

- Akkor kezdje folyósítani a fizetésemet – felelte.

- Akkor csinálja végre, amit mondanak magának – válaszoltam.

Már mindent kiterveltem. Első lépésként egész napra el kell tüntetnem az antimancokat az útból. Ó, igen, nálam van az irányító csillag. De nem kockáztatok. Nincs szükségem olyan vonalugróra, melyet hipnotikus transzba esett, vagy elektromos lökésekkel elkábított antimancók működtetnek. Ez az arany túl értékes volt ahhoz, hogy kockáztassam.

– Egy öt tagból álló legénységet hozok ide a következő pár percben – mondtam. – Be fogja oltani őket száj– és körömfájás ellen.

- De hát nincs is ilyen járvány – felelte Prahd.

- Akkor csináljon – csattantam fel. – Aztán miközben beoltja őket, észre fogja venni, hogy veszettek. Aztán egész nap itt fogja tartani őket egy kórteremben, és semmilyen körülmények között nem engedi vissza őket a bázisra, míg arra engedélyt nem adok.

- Egyetlen órába telik meggyógyítani a veszettséget – felelte Prahd.

- A gyógyítás módjának kitervelése viszont napokig is eltarthat – mordultam rá.

- És akkor elkezdi folyósítani a fizetésemet - mondta Prahd.

(Bíííp), meg már megint EZZEL jön! Hát nem veszi észre ez az idióta, hogy hivatalosan halott? Nem kezdhetem folyósítani a fizetését, hiszen az úgy jelentkezne a könyvvitelben, mintha még mindig élne.

– Csinálja, amit mondok magának! – kiabáltam.

- De még alig hajnalodik – felelte.

- Nos, Róma sem egy nap alatt épült fel! - üvöltöttem rá.

Kirohantam. Ott bujkált bennem a gondolat, hogy nem engedelmeskedik nekem. Visszarohantam. – Ha nem teszi, amit mondok, felgyújtom a kórházat!

Ez világos beszéd volt. A kórház már semmit nem jelentett a számomra. Nem tudtam pénzt szerezni a kórházból. Láthatta rajtam, hogy komolyan gondolom. Védekezően maga elé emelte a kezét, és vadul bólogatni kezdett. – Megcsinálom!

Visszaugrottam a taxiba.

Sikító gumikkal végigszáguldottunk az úton, egészen a barakkokig. – Itt várjon – mondtam.

Végigrohantam az alagúton.

Keresztülvágtam a hangáron. Végigszáguldottam a passzázson, amely a legénységi körletek felé vezetett. Berontottam az antimancók szobájába.

Azon nyomban öt robbantófegyver szegeződött rám. Félelmet nem ismerve így ordítottam. -Felállni, mindenki, most azonnal!

Ott hevertek ágyaikon, és robbantófegyverük csövén járatták tekintetüket.

– Stabb kapitány! – vakkantottam. – Jöjjön ki a folyósóra. Fenyegető veszedelem ütötte fel a fejét.

A fickó morogva követett.

Együttműködést sugalló hangon így szóltam: – Stabb, a dolgok mozgásba lendültek. Nyélbe ütjük a bolygó legnagyobb szabású rablását, amiről valaha is hallottak!

Ó, ember, hogy kiegyenesítette hegyes fülét! A háromszög alakú fej közel került hozzám. Gyöngyszerű, szűk metszésű szemében lángok lobbantak. – Ez valami átverés?

- Istenek, dehogyis – hazudtam. – Semmilyen részletet nem árulhatok el, de ez a fogás be fog kerülni a kalóztörténelembe!

- Épp itt az ideje – felelte.

– Ó, hatalmas változásnak lesznek szemtanúi hamarosan – mondtam. – Mozogjanak! Túl kell esnünk a felkészülésen. Járvány tombol azon a területen, ahol végrehajtjuk az első akciót. Vigye át a teljes legénységet a kórházba, hogy beoltsák magukat. A taxi odakint várakozik!

– Mi a terv? – kérdezte.

– Elmondom a részleteket, mikor visszaérkeztek – feleltem. – És most menjenek!

Talpra ugrasztotta az embereit, majd felöltöztek. Kikísértem őket a taxihoz, s a hajnalodó horizont fényében betuszkoltam őket a kocsiba. – Egyenesen Mohammed doktorhoz vigye őket - utasítottam a taxisofőrt. – Aztán jöjjön vissza és keressen meg!

Elmentek.

Visszarohantam a legénységi szállások felé. Megtaláltam a bázis műszaki főellenőrének szobáját és ágyát.

A pénz már nem volt akadály. Három darab százdolláros bankjegyet dugtam horkoló orra alá, hogy felébredjen. Lecsapott a bankjegyekre. A markába zárta őket. Aztán megnézte őket, s meglehetősen riadtan felült. – Kap még kettő ilyet – kezdtem –, ha pontosan azt csinálja, amit mondok magának.

– Ha gyilkosság, akkor kérje meg az őröket. Ha megint a bázist kell átalakítani, akkor inkább hagyjon aludni.

Ó, hogy meg fognak itt változni a dolgok! - Egyik sem – förmedtem rá. – Egyszerű építési feladat.

Érdeklődni kezdett. Felkapcsoltuk az izzólemezeket, majd egy gyors, némileg tökéletlen rajzon megmutattam neki, hogy mit szeretnék.

- Hú – mondta. – Ez könnyű. Szóval még kettő ilyet kapok?

- Csak ha délutánra elkészül – feleltem.

- Ez akkor is egyszerű. Riasztom a munkásokat.

Hah! Ez igazán nem volt nehéz!

Kirohantam. Felmásztam a Blixóra. Megdöngettem annak a hajósnak a kabinajtaját, aki ott maradt szolgálatban.

Elmagyaráztam a zilált fickónak, hogy mit akarok.

- Miért kellett emiatt felébresztenie? – kérdezte.

- Azért, mert oda akartam ezt adni – feleltem. Kezébe nyomtam egy százdolláros bankjegyet. – Ha okosan teszi a dolgát ma délután, mikor megkapja a jelet, adok mellé még egyet.

Ujjai úgy fonták körbe a pénzt, ahogy a napsugarak vonják be az űrhajót magma sebességnél.

Minden sínre került. Elképzelhetetlen a kudarc!

Lementem, kinyitottam a raktér ajtaját, majd három órán keresztül cirógattam azt a gyönyörű aranyat! Már nem sokáig lesz az enyém. Még utoljára át akartam élni az arannyal való egyesülés örömét. Elszomorított, hogy holnaptól soha többé nem látom.

De ha ma minden jól halad, meglesz a PÉNZ!

KÉTSZÁZÖTVENÖTMILLIÓ DOLLÁR!

A pénz nem más, mint HATALOM!

Ha az embernek ennyi van belőle, bárkit tönkretehet, akit csak akar. Tetszés szerint! Beleértve Hellert és Krakot is!

4. fejezet

Az el nem végzett feladatok sürgetése végül elrángatott az arany mellől. A legkisebb részletet sem hanyagolhattam el. Tisztában voltam vele, hogy egész eddigi életem egyik legelszántabb kalandjába bonyolódom. Rá kellett vennem öt gyilkos kalózt, hogy elszállítson tizenkét és fél tonna tiszta aranyat. Gonosztevők, akik egy uncia aranyért is megölnének bárkit, most tonnákat fognak szállítani!

Kiverekedtem magam a Blixóból.

Az elektromos lángok felvillanása az egész hangárt villódzó fénnyel töltötte be. Az építőbrigád eszeveszett tempóban dolgozott. Érdeklődve figyeltem őket. Jól haladtak.

Reszkető ujjal pipáltam ki az életbe vágó dolgokat, melyeket elintéztem.

Fegyverek. Ruhák. Útlevél. Még valami?

Igen. A medál. Vissza kell vinnem a medált.

Megtapogattam, hogy biztos legyek benne. Igen, még mindig ott volt a zsebemben. Gőzöm sem volt róla, hogyan csempészem vissza észrevétlenül. Ha meghalnék ebben a kétségbeesett kalandban, mégiscsak szeretnék néhány könnycseppet a síromra.

Végigmentem az alagúton. Beléptem a titkos szobába.

Fegyverek. Kinyitottam a fegyverszekrényt. Végignéztem őket. Szerettem az egyik fegyverem formáját. Dupla csövű, tizenkettes kaliberű, a „Vadállat”. Közelebbről is megnéztem. Huszonkét hüvelykesre fűrészeltettem le a csövét. Az ikercső puszta látványa is halálra rémiszt egy embert. Lőfegyverre volt szükségem az aranyszállítmány mellé, ennek a mordálynak pedig volt stílusa. Így aztán a „Vadállat”-ot választottam kedvesemnek. Soha egyetlen Wells Fargo őrnek sem volt ennél lenyűgözőbb fegyvere. És persze egyetlen banditának sem.

Két tölténytartó szíjat a vállamra vetettem, majd teletűzdeltem a hurkokat különböző fajta puskalövedékekkel.

Ezután kiraktam hat robbantót. Hozzájuk tettem egy Ruger-féle Blackhawk egylövetű revolvert .30-as kaliberű töltényűrrel. Volt hozzá harmincas kaliberű páncéltörő lövedékem, s mivel ez a lövedék valójában puskához készült, a fegyver minden más kézifegyveremet lepipálta hatótávolságban és tűzerőben. És ez a revolver nem fog befagyni a rendkívüli hidegben, ahová készültem. Elővettem még egy sárgásbarna, kézzel varrt pisztolytáskát és töltényövet, melyet megtöltöttem .30-as kaliberű karabély lőszerekkel.

Előrelátó módon hozzáadtam még a készlethez egy tucat maximális romboló erejű flottagyalogsági gránátot. Aztán megtöltöttem a bokafegyveremet – egy különleges .38-as Coltot - robbanólövedékekkel, majd a fegyvert beledugtam a bokatokba.

Egy rendkívül lapos voltári rendőrségi kartácsfegyver – amely ezer yardról is képes félbevágni egy embert, ha a használója kicsit kaszál vele – teljesít majd szolgálatot a zsebemben, így aztán ezt is a kupachoz tettem.

Idáig minden rendben. És most a ruhák. A titkos ajtón keresztül beléptem a hálószobámba. Nekiláttam átkutatni az új ruhákkal teli dobozt. Egy elektromosan fűthető síruha! Hé! Gyönyörű, fényes fekete anyagból készült. Szőrrel bélelt, elektromosan fűthető csizmák tartoztak hozzá. Örültem, hogy ilyeneket találtam. A túlnyomásos űrruhától idegrohamot kapok! Nem lehet elég gyorsan belebújni, azonkívül mindig büdös. Így aztán feltöltöttem a telepeket, és kipróbáltam a fűthető ruhát. Nagyszerű! Fel is húztam. Halálosan néztem ki benne! Még halálosabban festettem, mikor a két töltényövet átvetettem magamon, derekamra csatoltam a bőr pisztolytáskát, a baljóslatú rézcsattal az elején. Félelmetes!

Következzenek az útlevelek. Kockázatos lesz saját, Szultán bej névre kiállított, földi irataimat használni, amire egyébként készültem. Meglehetősen merész és kalandos dolog szembeszállni ezen bolygón a rendőrséggel, de ez mind semmi a hitelkártya-társaságokhoz képest, akik nemcsak minden mozdulatát, de minden egyes rezzenését is figyelik a kártyatulajdonosoknak, amit nekem is volt szerencsém megtapasztalnom. Csatázni a rendőrséggel? Igen. Véletlenül belekerülni egy hitelkártyás adatbázisba? Nem! Határozottan NEM!

De hát nem lehet kérdéses, hogy kié ez az arany. Olyan módon intézem ezt az egészet, hogy senki még csak hozzá se érhessen az aranyból származó pénzhez – de még csak a közelébe se férkőzhessék.

Az útlevelem rendben; a betegkártyám érvényes, a himlőoltástól kezdve a bubópestis-védettségig.

Még mindig nem találtam ki, hogyan juttassam vissza a medált: a dolog lógott a levegőben.

Ekkor jutott eszembe, hogy még nem is ettem aznap. Csengettem reggeliért. Már felkelt a Nap, így nem panaszkodhattak amiatt, hogy megzavartam az álmukat. De Karagoz és a pincér nagyon-nagyon lassan másztak elő. Mire az étel megérkezett az ebédlőbe, a kahve már kihűlt, a tojás megfagyott, a dinnye pedig megmelegedett. Nehéz, szeles napra panaszkodtak.

Megfogadtam, hogy hamarosan komoly változások lesznek ez ügyben is! Csak várják ki a végét!

Zajongás zavarta meg a reggelimet. A jeges szél süvöltésén túl a fiúcskák vinnyogása tette a napot elviselhetetlenné. Kinéztem az ablakon. Ott találtam őket, ahogy nevetgéltek és kiabáltak, és olyan zajt csaptak, amellyel magukat az ördögöket is felriaszthatták volna.

Az idióták sárkányt próbáltak reptetni. Az a japán fajta sárkány volt. Egy flancos denevér, melyet nyilvánvalóan Utanc hozott nekik ajándékba a lehető legdrágább üzletből, ahol persze hitelkártyával fizetett. Ez a gondolat feldühített.

Aztán ismét nagyszerű ötletem támadt! Briliáns elképzelés hasított többi gondolatom közé.

Bedugtam a tokjába a Ruger-féle Blackhaw-kot. – Soha ne menj fegyvertelenül kisfiúk közelébe. – Megtapogattam, hogy a medál a zsebemben van-e.

Peckesen kiballagtam.

Ezek az idióták megpróbálták elkerülni, hogy a sárkány bezuhanjon a fák közé, de persze csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy sikerült nekik.

Háttal álltak nekem, és túlságosan is lekötötte őket a játék. Némán, észrevétlenül egészen megközelíthettem őket.

Hirtelen előrelendítettem karategyakorlatokon edzett kezemet. Lesújtottam! Jobbra, balra!

Mivel az alapállásomat és az egyensúlyozásomat tanítani lehetett volna, nem hibáztam az ütéssel.

PUFF! Az egyik fiúcska jobbra dőlt.

PUFF! A másik fiúcska balra.

RECCS! A sárkány bezúgott a fák közé.

Előre megfontolt ravaszsággal egyik fiúcskát sem ütöttem ki. Szükségem volt a soron következő sikoltozásra.

Sikoltoztak is, pontosan úgy, ahogy azt elterveztem.

Az egyikük feje belefúródott a kavicsos járdába. A másik egy levél nélküli bokor ágai közt kapálózott.

Az eredmény pontosan az volt, amit vártam.

Utanc puskagolyóként vágódott ki a szobájából.

Mindkét fiúcska a sárkányra mutatott, amely már csak egy összetört csapkodó roncs volt. Sikítozásuk az égig is felhallatszott.

Utanc vérben forgó szemében, hogy, hogy nem, hirtelen megjelent a kedvesség sugara.

Előhalásztam a medált és a magasba tartottam. Így szóltam a nőhöz, felháborodottan: - Nézd, mivel játszott ez a két ördögfióka!

Jogos felháborodás és rosszalló fejcsóválás kíséretében visszaadtam neki a medált.

Elvette. Egész közelről megnézte. Aztán rám nézett.

– A fiúk? – kérdezte olyan hangon, ami egyáltalán nem tetszett nekem. – Nem tudnak benyúlni az ékszerfiókomba. Be van zárva! Ez csakis egyvalamit jelent! Te vetted el onnan, te (bíííp)!

A két fiúcska felé fordult. – Megütött benneteket ez a vadállat?

– Összetörte a sárkányunkat! – bömbölték egyszerre.

Utanc egyenesen a járdához ment. Ott megállt. Én ravasz módon megsejtettem a szándékát, így már félúton voltam a legközelebbi házsarokig, mire az első halálos marék kavics végigvágott rajtam.

Majdnem sikerült fedezékbe vonulnom, mielőtt a két fiúcska hozzáadta a saját sorozatát a zárótűzhöz.

A szájuk nagy volt, célozni azonban nem tudtak. A megfelelő fedezékből visszalestem. Kikerültem a hatósugarukból. A lövedékek már előttem a földre hullottak.

Még néhány marék kavics után, amit haragjukban utánam hajigáltak, mindhárman visszavonultak.

– Tönkretette a sárkányunkat – pityeregte „James Cagney”.

– Pedig gyönyörű sárkány volt – zokogta „Rudolph Valentino”.

Mindketten hazudtak. Nem lehet törékeny sárkányt reptetni erős déli szélben. Az ő hibájuk volt. A sárkányokkal meg kell várni a tavaszt.

Utanc szemlátomást nem sok figyelmet fordított rájuk. Inkább a medált vizsgálgatta. Aztán a legelképesztőbb dolgot művelte, amit csak el tudtam képzelni.

Letérdelt és magához húzta azt a kettőt: – Itt van, a tiétek lehet. Csináljatok vele, amit akartok, drágáim.

- Valóban? – kérdezték kórusban a medálra pislogva.

– Hát persze – felelte Utanc. – Csak a másolata a valódinak, amit a széfemben tartok. Másolatokat szoktak viselni akkor, amikor attól tartanak, hogy az eredetit elrabolhatják. Akasszátok a kutyára, vagy valami. Egyszerű hamisítvány, és nem is túl jó minőségű.

Miközben figyeltem, ahogy anyáskodva megsimogatja a fiúcskák fejét, magamban azt morogtam: „Ó, micsoda változások történnek itt hamarosan.” Csak várják meg, amíg belehempergek a PÉNZBE!

5. fejezet

Leszámítva az olyan apró félresiklásokat, mint a medál, a tervem olajozottan haladt előre.

Visszamentem, hogy ellenőrizzem az építőmunkásokat. Minden remekül haladt.

Faht bej jelent meg a hangárban. – Mire készül? Az Apparátus anyagát és embereit használja. Jó lesz, ha nem valami magántermészetű dolgon töri a fejét.

- Céges üzlet – feleltem felháborodottan.

- Nagyon gyanús üzlet – mondta. – Soha nem láttam még, hogy ezek az emberek ilyen keményen dolgoztak volna a maga parancsára. Vagy hogy egyáltalán dolgoztak volna.

- Lombar Hisst parancsára – javítottam ki. - Ez a dolog életbevágó fontosságú.

- Remélem is – mondta kétkedve. – Tud valamit ezekről a herointolvajokról, akik a raktárainkat fosztogatják?

- Még mindig csinálják? – kérdeztem, és mikor gyanakvó tekintettel bólintott, így folytattam: – Jobban tenné, ha a végére járna, még mielőtt jelentenem kell az ügyet az Általános Felügyelő Lordnak.

- Ettől – mondta – tartok a legkevésbé. – Ezzel elment.

Ezen alaposan megsértődtem. Nyilvánvalóan azt gondolta, én lopkodom azt a heroint, melyet Lombar Hisstnek kellene szállítanunk.

Elviselhetetlen volt a viselkedése. Ó, micsoda változások lesznek itt hamarosan! Csak várják ki, míg megszerzem a pénzt!

Tudtam, hogy hosszú és veszélyes út áll előttem. Azt gondoltam, jobban tenném, ha pihennék egy kicsit. Lefeküdtem, hogy aludjak, de annyira fel voltam dobva, hogy képtelen voltam elaludni. Dollárjelek forogtak a szemem előtt.

Elérkezett a délután. Mikor tizenkettedszer jártam a hangárban, már minden elcsendesedett. Egyetlen olvasztófáklya sem villogott már.

A mű ott állt előttem. Az elnyelőfelületet adó festék éppen csak hogy megszáradt rajta. Közelebbről is megvizsgáltam. Gyönyörű volt.

Az avatatlan szem számára csupán egy lapos, vaskos emelvény volt erős acélból, valami, ami masszív gerendákból és szívós merevítőkből épült. Csakhogy két dologban különbözött attól, amit önmagáról sugallt. Egyrészt alumíniumgerendákból épült, másrészt pedig a fedőlemezeket fel lehetett hajtani: vagyis üreges volt!

Hogy bebizonyítsam, mennyire fontosnak is ítéltem ezt a tervet, tényleg kifizettem a műszaki főellenőrnek a másik kétszáz dollárt. Minden lehetséges áldozatot meg kellett hoznom a sikerért!

Bemásztam a Blixóba, és szóltam az űrhajósnak. Ő összegyűjtötte a legénység hajón maradt tagjait. Kinyitottam a rakteret. Egy szempillantás alatt az arannyal teli dobozok átkerültek az emelvényre.

Az arannyal teli dobozok, az emelvény tetején keresztül, bekerültek az üreges testbe. Biztonságosan le is szíjazták őket. Háromszáz doboz, mindegyikben 650 fontnyi arany meglehetősen sok helyet foglalt el. Az arany azonban csalóka. Bárki azt gondolhatná, hogy tizenkét és fél tonna valóságos hegyet jelent. De nem igaz. Ennek ellenére egy kis erőfeszítésünkbe került, mire az utolsó dobozt is sikerült szépen bepréselni a helyére. Az emelvény zárólemezei a helyükre kerültek. Ezután már pont úgy nézett ki, mintha tömör, vasból és erős gerendákból épült emelvény lenne.

Nekem is meg kellett lépnem a következő lépést. Rendkívül fárasztónak bizonyult. Kerítettem egy kézikocsit, majd néhány fordulóval kihordtam a hamis aranyat titkos szobámból, végigtoltam az alagúton, majd felhalmoztam az emelvény tetejére. Eltüntettem róluk az összes voltár feliratot.

A Blixo legényei kötelességtudóan leszíjazták a kilenc, szem előtt lévő ládát, melyek mindegyike tizennyolc darab ötvenfontos, aranyszínűre festett ólomrudat tartalmazott.

Magam is meggyőződtem róla, hogy minden biztonságosan a helyére került. Aztán, hogy ismét bebizonyítsam, mennyire fontosnak ítélem ezt a tervet, kifizettem a beígért száz dollárt. A fickó nagyon örült neki. Társaival együtt hamarosan holt részegek lesznek, mivel az első útja a telefonhoz vezetett. Ez azt is jelentette, hogy nem fog tudni beszélni az antimancókkal, mikor azok visszaérnek.

Keresztülnéztem a hegycsúcs elektronikus illúzióján. Az ég kezdett elsötétülni. A Nap hamar lenyugszik a török januárban. Az északi szélesség 38. foka fölött voltunk.

Végigmentem az alagúton, majd beléptem a szobámba. Bekaptam egy gyors vacsorát. Felcsatoltam a bokatartót, és beledugtam a titkos Coltot. Megtöltöttem a zsebeimet a többi rejtett fegyverrel. Felszíjaztam a Ruger fegyverszíját, majd ellenőriztem a Blackhawk csövét, és a helyére csúsztattam. A pánttal leszíjaztam a fegyvert, majd a pisztolytáska alját a combomhoz kötöztem. A két töltényszíjat keresztbe vetettem a mellemen, majd mindkettő alját odaerősítettem a derekamra csatolt töltényövhöz.

Felvettem a telefont, és felhívtam Prahdot. Igen, az antimancók már készen állnak – már órák óta. Felhívtam a taxisofőrt, és elküldtem értük.

Idegesen, mivel tudtam, hogy hihetően és meggyőzően nyugodtnak kell látszanom az antimancók előtt, a vállamra dobtam medveprém bundámat, vállamra kaptam a lefűrészelt csövű puskát, és kimentem a hangárba.

Az antimancók megjelentek a barakkból vezető alagúton, idegesen és izgatottan. Arra gondoltam, bárcsak szóltam volna Prahdnak, hogy fújjon beléjük némi nyugtatógázt. Vagy akár belém.

Az emelvény sarkánál találkoztam velük.

- Átkozott baromság! – szólt Stabb kapitány. – Valóságos tűpárnát csinált belőlem. Az a (bíííp) teljesen kilyuggatott minket!

- Odaadta maguknak az oltásigazolást? - kérdeztem feszülten.

- Adott néhány (bíííp) papírdarabot – vicsorogta Stabb. Előhúzta őket.

Elvettem, megvizsgáltam, majd a zsebembe dugtam őket. – Nem lenne jó – mondtam –, ha lebuknának bankrablás közben, és börtönbe csuknák magukat, mivel hiányzik a megfelelő oltási igazolásuk.

Ezzel sikerült elérnem a kívánt hatást. Stabb kapitány malacszemében kapzsiság csillant.

Körbevettek. Tudtam, hogy ezt fogják csinálni. Minden nagyszerűen ment.

– Ma este – kezdtem halk hangon – próbakört fogunk futni. Van egy nagyszerű tervem. Annak érdekében, hogy megkaparintsuk Svájc aranytartalékát…

– Svájc aranytartalékát? – sóhajtották kapzsi álmélkodással.

– Pontosan – feleltem. Stabb kapitányhoz beszéltem, de úgy, hogy a többiek is hallják. – Annak érdekében, hogy ellophassunk valamit, szükséges tudnunk, hogy hol tartják.

Bólintottak.

- Szóval nagy kockázatot vállalva, magam fogom csinálni.

- Hogyan? – suttogta Stabb.

- Nézze ezt az emelvényt – mondtam.

Így tettek. Amit láttak, az nem volt más, mint egy acélemelvény, kilenc, rudakkal teli, leszíjazott ládával.

– A dobozokban lévő arany – folytattam - valójában nem az. Csupán aranyfestékkel befestett ólomrudak. Győződjenek meg róla maguk is.

Kibontották a szíjakat. Késükkel megbizonyosodtak arról, amit mondtam. Ezután fogtam egy kicsiny kalapácsot, és helyreütöttem a bemetszést.

- De mi köze ennek Svájc kirablásához? – kérdezte Stabb.

- Nagyon egyszerű – feleltem. – Maguk le fognak rakni engem, ezzel együtt, a Kloten reptérre, Zürichben. Azok ott be fogják tenni ezeket a rudakat a kincstáraikba, én pedig követni fogom őket. Pontosan tudni fogom, hogy hol vannak az értéktárak, és majd miután megterveztük a rajtaütést, nem lesz más dolgunk, mint visszamenni, és az egészet elhozni a vonalugróval.

– Ó – szólt Stabb, és úgy csillogott a szeme, ahogy csak csillogni tudott. – Csupán egy probléma van ezzel a tervvel. A vonalugró csak körülbelül kétszáz tonnányi terhet képes felemelni.

- Hát a semminél az is több – feleltem.

- Kétszáz tonna arany – szólt az antimanco gépész. – Ördögök! Ennyi aranyért egy fél országot meg lehet venni ezen a bolygón!

- Ez komoly kockázat a maga számára - mondta Stabb.

- Ezért hordom magammal ezt a fegyvert - feleltem megtapogatva a „Vadállat”-ot.

- És mikor vegyük fel magát? – kérdezte Stabb.

- Nem kell – válaszoltam. – Nem kell mást tenniük, minthogy leteszik ezt az emelvényt a reptéri vámiroda mellé. Én kimászok a hajóból, és felállok az emelvényre. Ezután akár el is mehetnek haza. Én majd egyedül kimenekülök.

- Ördögök – szólt az egyik pilóta elképedve. - Ezt nevezem.

- Úgyhogy kapják össze magukat – mondtam. – Egy órán belül indulunk.

Elrohantak!

6. fejezet

A vonalugró személyzeti részébe két vezetőülést építettek a pilóták számára, valamint került bele hat hátsó ülés, melyet a harcolók használhattak. Mindez a harang alakú vonalugró hátuljában volt, szinte mindenfajta kilátás nélkül – csupán keskeny hasadékok nyíltak rajta, melyeket be lehetett zárni, hogy még azok se verjék vissza a vonalugrót érő tapogatósugarakat.

A gépház egyszerű volt, és csak egyetlen gépészt igényelt, az antimancók azonban két gépésszel üzemeltették. Közvetlenül a személyzeti szakasz alatt helyezkedett el, s onnan is lehetett megközelíteni.

A hajó többi része egy kiöblösödő harang szájára hasonlított. Tulajdonképpen, ha valaki oldalról látta a hajót, akár össze is téveszthette egy hatalmas templomi haranggal.

Stabb beültette a két pilótát a vezetőülésekbe, majd odaállt közéjük. A kezükben tartott táblázatokkal foglalkoztak.

Én a személyzeti rész hátuljában, az egyik székben ücsörögtem. Lazán szíjaztam be magam, hogy semmi se akadályozzon, ha elő kellene rántanom a fegyvereimet.

Aggódva figyeltem az antimancók minden rezdülését. Meglehetősen idegtépő volt.

Stabb visszajött hozzám. – Ez a „határugró”, ahogy mi hívjuk, csupán légköri repülésre alkalmas. Csak körülbelül százezer láb magasságba fogunk emelkedni. Az út úgy ezer mérföld oda, és nem is kell nagyon sietnünk. Körülbelül este 7:30-ra fogunk odaérni, ottani idő szerint, figyelembe véve az időeltolódást. Addigra minden bizonnyal már elálmosodnak a vacsorájuktól, amit egyébként mindig figyelembe szoktunk venni kalózkodás alkalmával. Nos ez beleillik a terveibe?

- Tökéletesen – feleltem.

- Akkor akár indulhatunk is – mondta.

Beindították a motorokat, és bekapcsolták a képernyőiket.

Felemelkedtek a hangárban, majd ráereszkedtek az emelvényre. Biztonsági köteleket erősítettek a szerkezetre. Bekapcsolták a vonalsugarakat, nagyobb teljesítményre kapcsolták a hajtóműveket, majd a hajó az emelvénnyel együtt néhány lábnyira felemelkedett a hangár padlójától.

Az egyik gépész leviharzott a hajóról, kezében egy sugármérő műszerrel, majd ellenőrizte a hajót és az emelvényt, hogy az valóban elnyeli-e a radarhullámokat.

Felugrott az emelvényre, visszamászott a gépházba, majd felkiabált az irányítókhoz. - Minden visszaverődés nulla. – Stabb megütögette a vezérlőpult előtt ülő pilóta vállát, mire HUSSS, átrepültünk az elektronikus illúzión.

Kinyitottam az egyik kémlelőnyílást. Vissza akartam nézni a távolodó Földre, és talán arról is meg akartam győződni, hogy nem hagytuk el az emelvényt.

Stabb átnyúlt az orrom előtt, és bezárta a kémlelőnyílást. – Nem, nem – mondta, és megrázta az ujját. – Radart használnak a műholdjaikon, így aztán a legkisebb visszaverődést is felfedezhetik. Figyelje inkább a képernyőket. – Előremutatott.

Nem sokat láttam a hajóhídból. Azonkívül beleszorított a székbe a gyorsulás. Ennek a hajónak nem volt annyi kijelzője és képernyője, mint a vontatónak. Meglehetősen egyszerű szerkezet volt. Arra gondoltam, a hadsereg, vagy bárki, aki megtervezte, nem túl jártas az űrutazásban. Csupán sejtésem lehetett arról, hogy úton vagyunk. Egyfolytában azon aggódtam, hogy elveszítjük az emelvényt.

Az egyik gépész felkiabált a közlekedőjáraton. Stabb a nyílás mellé térdelt. Beszélgettek. Aztán Stabb visszajött. – Az a (bíííp) emelvény - mondta.

Riadalom söpört végig rajtam. – Rendben van? – kérdeztem zaklatottan.

– Ja, rendben van. De nagyobb tömegértéket mutat, mint amennyit mutatnia kellene.

Jéggé dermedtem. Alumíniumból építettem, de úgy, hogy úgy nézzen ki, mintha vastag acélból készült volna. Úgy ítéltem meg, hogy akkor fogja elérni a külsejéhez illő tömeget, mikor megtöltöm aranyrudakkal.

Százezer láb magasságban a vonalugró nekilódult a Zürich felé vezető útnak. Aggódtam miatta, hogy ez a sebesség esetleg hangrobbanást idéz elő, melyet senki nem fog tudni megmagyarázni odalent.

Aztán olyan felfedezést tettem, amitől igazán égnek állt a hajam. Miközben megpróbáltam annyira felemelkedni, hogy el tudjak nézni a pilóták válla fölött, és végre én is meglássam a képernyőket, nem éreztem az irányítócsillag megszokott keménységét meztelen mellkasomon.

Elfelejtettem föltenni!

Ott ültem anélkül az alapvető szerkezet nélkül, mellyel irányítani tudtam volna ezeket a vérszomjas (bíííp)!

Csak a néhány játékfegyveremre számíthattam, hogy megvédjem magam.

Ahogy elmúlt a döbbenet, rájöttem mi történt valójában. A freudi tudattalan, a láncok ellen érzett, mélyről jövő elutasítás okozhatta, melyet a közelmúlt traumatikus élménye okozott. A felismerés azonban nem hűtötte le hirtelen támadt aggodalmamat. Stabb sem segített rajtam. Így szólt: – Ó, látom megpróbálja meglesni a képernyőket, hogy lássa, merre haladunk. Jugoszlávia fölött repülünk, ez itt alattunk a Száva. Ha beleesne, öt másodpercig sem bírná. Nézze ezt a feltartóztathatatlan sodrást!

Megpróbálva némán mozgatni az ajkamat, imádkozni kezdtem az utazók istenéhez.

A vonalugró tovább morajlott az éjszakában, olyan sebességgel, hogy együtt haladjunk a földfelszínen vándorló éjszakával. Bárcsak kinyithattam volna a kémlelőnyílást! Persze tudom, mit láthattam volna. A lemenő nap sugarait és az alattunk húzódó felszín tintakékjét. De valami más miatt is fontos lett volna a látvány: kevésbé éreztem volna csapdában magam.

Stabb visszament előre, és a hajtóművek zúgása, valamint a szél süvítése közepette súgott valamit a pilótáknak. Az életemre törnek vajon?

Az üres üléseket kikerülgetve visszajött hozzám. A belső tér zöldes izzófénye farkastekintetté változtatta malacszemét.

– Épp most repülünk a svájci Alpok felett. Pont itt van alattunk Piz Bernina: tizenháromezer láb magas. Látnia kellene azokat a gleccsereket! Beledob egy embert, és soha nem fogják megtalálni, egészen a világ végéig. Mindjárt elrepülünk St. Moritz fényei felett, azután következnek majd az igazán mély gleccserszakadékok!

Szorosan összezártam az ajkamat. Még keményebben imádkoztam, de az imámat most már a kalózok istenének címeztem. Volt valami, amire ő nem képes? Minden jóindulatot szívesen fogadtam volna.

A kalózisten válaszolt, de nem úgy, ahogy én szerettem volna. Az egyik pilóta hátrakiáltott, túlkiabálva a zűrzavart. – Itt az ideje kidobni!

Majdnem elájultam. Stabb a vállamat taszigálta. A biztonsági övem körül babrált. Lehet, hogy valamelyik fegyveremet akarja előrántani, hogy lefegyverezzen?

Keményen szorította a vállamat, miközben ujjaival körülfonta a biztonsági övet.

Aztán észrevettem, hogy a lába felemelkedik a padlóról. Rugdosással akar engedelmességre bírni?

– Hé, kapitány? – kiáltotta hátra a pilóta. – Ez lesz itt a Kloten Reptér. Több (bíííp) repülőgép várakozik odalent, mint amennyit valaha egy helyen láttam.

Stabb lába ismét elérte a padlót. A lassulás emelte felfelé és előre, és ezért kapaszkodott a biztonsági övembe.

Megvetette a lábát, majd előrenézett a képernyők felé.

Sikerült megszólalnom. – Óvatosan – mondtam. – Kloten a legforgalmasabb reptér Svájcban, ha ez egyáltalán Svájc. Nehogy egy kifutópályára tegyenek le, aztán eltaposson egy utasszállító.

– Kapcsold be a nagyítót – kiáltotta Stabb, túlkiabálva a kissé elcsendesedett vonalugró bömbölését. Megpróbáltam felemelkedni a székemből, hogy én is lássam a képernyőt. Most valójában Zürich repülőtere, vagy valami mély gleccserszakadék felett vagyunk? Stabb hátralökött. – Járasd meg a letapogatót – kiáltotta. - Hadd lássuk, veszünk-e valamit a jeleikből.

A gleccserek ritkán adnak ki jeleket magukból. Megnyugodtam.

Stabb így folytatta: – Ördögök, egyetlen szót sem tudok kivenni ebből a zagyvalékból.

- Ne a kifutópályára, hanem a vámiroda mellé tegyenek le – könyörögtem.

- Rossz ez a letapogató – mondta Stabb. – Ki kell javítanunk. Akkor sem tudnám kivenni, hogy ezek betűk vagy hópacák, ha ismerném a nyelvüket. Hitvány ez a képfelbontás a százezer lábnyi magassághoz képest.

Ismét megpróbáltam felállni. Stabb visszalökött. – Majd elintézzük – mondta. Így kiáltott a pilótának: – Azok az épületek ott hangárok lehetnek, úgyhogy kerüld el őket. Az lehet ott a főépület, úgyhogy azt is kerüld el. Válassz egy védett helyet és tegyél le minket. – Felém fordult. - Nem lebeghetünk itt egész éjszaka, silabizálva az írásokat, miközben nem is ismerjük a nyelvüket.

– Kapaszkodni! – kiáltotta a pilóta.

Stabb ismét belekapaszkodott a vállamra feszülő biztonsági övbe.

HOPPÁ!

Stabb lába felemelkedett a padlóról, a gyomrom pedig ottmaradt a tízezer lábnyi magasságban.

Úgy zuhantunk húsz mérföldet lefelé, mint egy visszafelé száguldó rakéta.

CSATT!

Stabb az én testemet használta párna gyanánt a földet éréskor.

Fogalmam sem volt, hogy volt képes levegőt venni. Én nem tudtam. – És most gyorsan kifelé!

Megmarkoltam a lefűrészelt csövű puskát. Stabb kiszíjazott az ülésből és levette rólam a szíjakat. Szaporán lépkedtem lefelé a létrán.

A gépészek már kiugrottak. Az emelvényen álltak, és leakasztották a biztosítóköteleket.

Talpammal elértem a hamis aranyrudakkal teli dobozokat. Próbáltam megőrizni az egyensúlyomat.

A két gépész felfelé iszkolt a létrán. Felfelé bámultam. Stabb hegyes fejének körvonala megjelent a vörös fényben derengő gépházajtóban, miközben engem figyelt.

– Egyetlen fickót se hagyjon élve! – kiáltotta.

A gépházajtó becsukódott.

A vonalugró a levegőbe emelkedett.

Azonnal elnyelte a gomolygó, fehéres köd.

Megérkeztem.

Lenyűgözött az érzés, hogy még mindig az élők között vagyok!

7. fejezet

Megérkeztem. De hová?

Az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy Zürichben vagyok, az a köd volt. Különös szél szokott fújni arrafelé. A neve főn. Dél felől érkezik erre a hideg vidékre, és mivel meleg szél, ködöt hoz létre, amely hetekig is megmarad. A repülőtér fényeitől fehéresen izzott, így bárki úgy érezhette magát, mintha vatta közé csomagolták volna.

Ezért nem vettem észre a hófalat. Az emelvény szélére léptem, és ott volt előttem: egy hófal. Magasabban volt a teteje, mint a fejem!

Komolyabb aggodalom nélkül körbejártam az emelvényt.

Ezek egy mély, nagyon mély hótorlasz kellős közepébe tettek!

A hatalmas hókupac teljesen elnyelt.

Vagy az történt, hogy már a főn megérkezése előtt is havazott, vagy az a hatalmas hótorlasz a kifutópályák takarításából származott. A hideg nem jelentett problémát. A baj az volt, hogy jeges ujjaival fogva tartott.

Hogy fogok kijutni innen?

Elgondolkodtam azon, mi lenne, ha a repteret ellátnák bernáthegyi kutyákkal, azzal a fajtája, amely kicsi hordót hord az álla alatt. Aztán eszembe jutott, hogy azt olvastam, a Coca-Cola civilizáció elpusztította őket. A Coca-Cola Company hallani sem akart arról, hogy a kutyák ne Coca-Colát szállítsanak a nyakukra akasztott hordókban, mire a kutyák egy végső érzelmes csuklás után kipusztultak. Így aztán erre nem volt reményem.

Még ha el is kezdenék ásni, fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Végre egyszer használhattam volna Heller agyba épített iránytűjét, de ez sem volt megoldás. Ha volt valaki, akit nem szívesen láttam volna ezen a helyen és ebben az időben, az Heller.

Egy dolog azonban biztos volt. Nem állt szándékomban ott ülni és elpusztulni a hóban, még akkor sem, ha ez Svájcban hagyomány. Meg kell húzni az udvariasság határát, ameddig az ember hajlandó részt venni a primitív etnológiai rögeszmékben. A ravaszság sietett segítségemre. A fülemet hegyezve sikerült betájolnom, hogy merre lehet a legközelebbi kifutópálya. Istenek, a gépek elég hangosan szálltak fel és ereszkedtek alá. Minden bizonnyal a toronyban dolgozó repülésirányítók utasítására szállnak le, vagy éppen érnek földet. Nem csoda, hogy senkinek sem volt arra ideje, hogy észrevegyen egy újonnan érkezőt.

A hótorlasz faláról visszaverődő visszhangok ellenére is ki tudtam venni, merre húzódnak a leszállópályák. Azt az irányt nem akartam választani. Összeütközni egy utasszállító géppel legalább olyan kellemetlen, mint megfagyni a hóban.

Nem számít. Meg kell kockáztatnom egy törvénysértést, és bízni benne, hogy senki nem fogja jelenteni.

Kiválasztottam az irányt. Előhúztam egy robbantót. Kibiztosítottam és a magasba emeltem. Becsuktam a szemem és megnyomtam az elsütő billentyűt.

BUMMM! HUSSS!

Mintha egy ágyút sütöttek volna el a fülem mellett.

Kinyitottam a szemem. Egy húsz láb széles és körülbelül harminc yard hosszú sávban nem volt hó, csak víz.

Biztos voltam benne, hogy az őrök, vagy valaki más azonnal oda fog rohanni hozzám. Ezt a villanást még ebben a ködben is mérföldekről meg kellett hogy lássák.

Vártam.

Semmi nem történt.

További utasszállítók landoltak és emelkedtek.

Nagyon, nagyon kellemetlen volt ott várni azon az emelvényen. Nem voltam benne biztos, hogy azoknak a kalózoknak nem támad-e valamilyen hátsó gondolatuk, és nem jönnek-e vissza, hogy elragadják tőlem az emelvényt.

Ez a lefűrészelt csövű puska nem sok kárt tenne abban a szupergolyóálló hajótörzsben.

De mikor láttam, hogy semmiféle járőr és a vonalugró sem közeledik a robbanás hatására, az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem. Leléptem az emelvényről a vízbe, ami még nem fagyott meg, majd elballagtam az újdonsült ösvény végére.

Nem láttam és nem hallottam semmit.

Nem akartam elhasználni még egy robbantót. Véletlenül lerobbanthatok vele egy épületet a maradék hóakadály túloldalán. Jobbnak láttam óvatosnak lenni. A zsebeimben kotorásztam, majd előhúztam a Belső Rendőrség által használt kartácsfegyvert. Síkesztyűbe bújtatott ügyetlen ujjakkal a legalacsonyabb hatásfokra állítottam.

Céloztam. Megnyomtam az elsütő billentyűt. Kifeszítettem a karomat, hogy meg tudjam tartani a hátrarúgó fegyvert, és nekiláttam szétkaszabolni a maradék hófalat.

Néhány perc múlva a fal hótömbökké esett szét. Aztán hirtelen a kartácsban rejlő hőnek köszönhetően koszos vízzé olvadt szét.

GYŐZELEM!

Egy épületfal.

Csak egy kicsit perzseltem meg.

Hátranéztem, s láttam, hogy kedves emelvényem még mindig ugyanott áll, és eltakarja a szürkés sötétség, valamint a gomolygó köd.

Visszanéztem az épületfalra. Elhadartam egy kiszámolót, majd balra indultam. A kartácsfegyver segítségével folyosót vágtam a fal mentén.

Egy nagy ajtó, egy rajta nyíló kisajtóval.

Eltettem a kartácsfegyvert. Ujjaimat ráfontam a lefűrészelt csövű puska markolatára, majd kinyitottam a kisebbik ajtót. Valamifajta irodába jutottam. Néhány pult. Néhány férfi sapkában csomagokat rakodott.

Az egyikük felnézett, nem különösebb érdeklődéssel. Egy tagbaszakadt, flegmatikus fickó, meglehetősen vörös ábrázattal.

– Ja? – kérdezte.

- Sprehen Sie Deutsch? – mondtam.

- Ja – felelte.

Nos, én nem, úgyhogy ez nem segített. - Parla italiano? – kérdeztem reménykedve.

– Nein – válaszolta.

- (Bíííp)! – mondtam. – Hogy fogok beszélni az emberekkel.

- Nos – felelte némi gondolkodás után –, beszélhet angolul is, ahogy most.

Hála az isteneknek! Beszélt angolul! – Ez itt a teheráru vámhivatal? – kérdeztem reménykedve.

– Csak a nagy tételben szállított áruk számára – felelte. – Ha azért jött ide, hogy elvámolja ezeket a fegyvereket, akkor az utasváró vámhivatala…

– Semmit sem tud elvámolni – mondta egy nagyobb darab, még tagbaszakadtabb fickó, még vörösebb képpel, odakacsázva elém. – Meg kell keresnie a bevándorlásiakat. De én semmiféle papírt nem látok a maga kezében. Ha vámolni akar, akkor a bevándorlásiak…

- Egy aranyszállítmány miatt van szükség a fegyverre – mondtam. – Itt van kint.

- Arany – szólt az első fickó.

- ARANY! – mondta a másik.

- Nos, hozza be – folytatta az első fickó.

- Nem tudom – feleltem. – Tizenkét és fél tonna.

- Várjon, várjon! – kiáltotta a tagbaszakadtabb. – Maradjon itt. Ne mozduljon, ne lélegezzen, mi majd mindent elintézünk!

8. fejezet

Nyolc órával később ismét fegyverrel kísértem egy már sokkal értékesebb rakományt.

Gazdasági és ezzel kapcsolatos ügyekben Svájc mély meghajlással fogadja a látogatókat.

Úgy tűnik, mintha mindenkinek lenne egy rokona vagy barátja, aki pontosan azzal a dologgal rendelkezik, amire a másiknak szüksége van.

Telefonálni kezdtek.

Minden bizonnyal valami gnómokat hívhattak, akik egyfolytában dolgoznak, éjjel-nappal.

Nagyszerű hely. Lehet, hogy mindig hideg van náluk és az épületeik szürkék, Svájc azonban mégis különösen rózsásnak tűnt a szememben.

A vámparancsnoknak volt egy rokona, aki páncélozott teherkocsikkal foglalkozott. Ennek a rokonnak volt egy bátyja, aki a Zürich Banking Corporation aranyrészlegét vezette. Neki volt egy unokatestvére, aki egyben a bank fémelemzője is volt. És egyiküket sem érdekelte, hogy ott kell hagyniuk az operát, a barátnőjüket, a feleségüket, vagy a gyerekeiket az éjszaka kellős közepén, hogy odarohanjanak hozzám.

Gyönyörű. Kedves emberek. A legjobb hely az egész bolygón.

Minden egyes alkalommal, mikor átmentem egy másik irodába vagy épületbe, már ismertek és vártak.

Mozgalmas éjszaka. Azonkívül tartogatott még néhány kellemes meglepetést. Az arany az esti záráskor nyolcszázötvenöt dollárt és tizenkilenc centet ért unciánként. Miután az ólomcsalétket eltakarították az útból, a lemért és hitelesített mennyiség 301221 uncia lett. Ez 257601186 dollárt és 99 centet eredményezett.

De ezzel még nem merült ki a jó hírek sora.

A problémám az volt, hogy a pénzt elrabolhatják tőlem, az aláírásomat meghamisíthatják, vagyishogy a jövőben egyetlen rossz lépéssel elszakíthatják tőlem ezt a nehezen megszerzett javat. De ez is megoldódott.

Egy tízszázalékos kamat ekkora összegnél évi 25760118 dollárt és 70 centet jelent. Már ez is több annál, mint amit vad költekezéssel el tudok költeni. Így aztán a bank üzletet kötött velem.

Eladtam nekik az aranyat 515 darab, félmillió dolláros kötvényért, valamint 18527 dollár készpénzért. Minden egyes kötvény tíz százalékot kamatozik évente, míg készpénzre nem váltom. Nem kell mást tennem a jövőben, mint átadni valamelyiket a kötvények közül a Zürich Banking Corporation partnerbankjának, bármelyik országban, és kapok félmillió amerikai dollárt, valamint a kiváltás dátumáig felgyülemlett kamatot. Ezzel tulajdonképpen félmillió dollárról szóló banki váltók voltak. Furfangos nevet adtak nekik: úgy hívták őket, hogy „banki kötelezettségű adóslevél”. Ez egyszerűen banki váltót jelent.

Jobban jártam ezekkel, mint az arannyal. Sokkal értékesebbek, mint az arany, a kamatozás miatt. És ami még ennél is fontosabb az én számomra, sokkal könnyebben el tudom rejteni őket. Persze a bank is hasonlóan jó üzletet kötött velem. Mostantól kezdve az övék az aranyam, és pénzt tudnak csinálni belőle. Sokkal többet, mint a tíz százaléka. És gyakorlatilag nem is kellett azonnal kifizetniük. És arról sem érdemes megfeledkezni, hogy az amerikai dollárok a bankban általában főkönyvi számokat jelentenek, nem bankjegyeket egy készpénzdobozban. Ha valódi bankjegyeket kértem volna, lehet, hogy tisztára kotrom a zürichi bankot, azonkívül teherautóra lett volna szükségem ahelyett a kis diplomatatáska helyett, amelyet elég volt erősen a derekamra szíjazni.

Még két megálló várt rám a bank után.

Az első egy amszterdami drága– és féldrágakövekkel foglalkozó cég zürichi kirendeltsége volt. A Zürich Banking Corporation aranyrészlege vezetőjének unokatestvére irányította a kirendeltséget.

– Szükségem lenne – mondtam – egy nagy zsák értéktelen kőre.

Cseppet sem zavarta, hogy hajnali háromkor kirángatták az ágyából, hogy értéktelen köveket vásároljanak tőle. Még a portást is képes volt felébreszteni, hogy megkérdezze tőle, hol tartják a szemetes kukát.

Ezer amerikai dollárért vásároltam egy zsákra valót a legszebb értéktelen kacatokból, amit valaki valaha is láthatott. Ez volt az első alkalom, hogy megtudtam, létezik olyan értéktelen smaragd, amelyet fontra árulnak, gyémánt, amely olyan szintetikus, hogy még ruhakitűzőként is értéktelen, valamint rubin, amely olyan hitvány, hogy még állami kitüntetés sem készíthető belőle. Viszont csillogtak.

Életbe vágóan fontosak voltak a tervem számára.

Beleöntöttem őket egy elegáns zacskóba, melyen a rivális ékszerüzlet neve szerepelt, kifizettem, majd a fickó boldogan visszabújt az ágyába, én pedig felkerestem az utolsó megállómat, a repteret.

A charter járat dolgozóit csöppet sem zavarta, hogy egy pilótát és egy másodpilótát ki kell ugrasztani az ágyból, valamint a hangárszemélyzet sem bánta, hogy fel kell készíteniük egy Grumman Gulfstream gépet a mielőbbi indulásra. És végre ott ültem a gépen, Isztambul felé repülve, a csuklómhoz láncolt, halálosan fontos kötvényekkel, valamint egy zacskónyi, hitvány drágakővel a lábam alatt, miközben lenéztem az Alpokra, ahová nem hajítottak ki idefelé, és amely rózsásan derengett a felkelő nap sugarában.

Egy telefon volt a könyököm mellett az ülésbe szerelve. Felvettem. Azonnal felhívtam a taxisofőrt Afyonban. Isteneim, milyen simán is tudnak menni a dolgok. Még a török telefonkapcsolatban sem történt semmi zűrzavar.

– Találkozzunk a reptéren Isztambulban - mondtam.

- Melyik járatnál? – kérdezte.

- Az enyémnél – feleltem. – Azt gondolja, odáig süllyedek, hogy kereskedelmi járattal utazzak? A saját járatommal jövök, Ahmed. Az enyém az egész (bíííp) világ!

9. fejezet

Egy buzgó és fél méterrel a föld felett járó Gris lépett ki a gépből a Yesilkoy Reptéren, Isztambulban.

A határőrök bepecsételték az útlevelembe, hogy beléptem Törökországba, anélkül hogy észrevették volna, hogy Szultán bej nem is hagyta el az országot.

A vámosok egyetlen pillantást vetettek a csuklómon lévő bilincsre és a láncra, ügyet sem vetettek a fegyverekre, és bezavartak az országba. Egyébként már ismertek.

A színes reptéri sokadalomban megpillantottam Deplort a Modon bolygóról, vagyis Ahmedet, a taxisofőrt.

- Ember! – mondta, a gengszterangolt utánozva –, úgy néz ki, mintha lenyelt volna ötven kanárit, főnök.

- Méghozzá egyetlen falásra – mondtam. -Na menjünk, menjünk, sok a tennivalónk. Meg kell változtatnunk néhány dolgot!

Az emberek többsége ezt még nem tudta, de ez még csak a kezdete volt ennek a számukra végzetes napnak. Megvoltak a terveim!

Kiverekedtük magunkat a zsúfolt reptérről, majd végigverekedtünk kocsival azon a tizenhét mérföldes úton, amely kivezetett a városból. A minaretek kőből rakott erdőkként szegélyezték az utunkat, végig az Aranyszarv mentén, ami soha nem látszott ennyire lenyűgözőnek. Nemsokára keresztülhajtottunk a városfal okozta akadályon, amely megakasztotta az autóforgalmat, majd megkezdtük saját, tekervényes utunkat a zajos utcákon. Ügyet sem vetve a tiltakozásra, hogy milyen közel haladunk el a hegyes orrú papucsok előtt, megadva a kordéknak a szükséges lökéseket, valamint folyamatosan dudálva, hogy elkotródjanak utunkból, végre bekanyarodtunk az első úti célunk elé: a Piastre Bankasi kapujába.

Hódítóként csattogtam keresztül a kőpadlón. Félrelöktem az alacsony hivatalnokot, akinek kérdezősködnie kellett volna az ügyeimet illetően. Peckesen beléptem Mudur Zengin, Törökország legnagyobb bankláncolata cárjának irodájába.

Kövéren, makulátlanul manikűrözött kézzel, hajszálcsíkos, grafitszürke, nyugati szabású öltönyében felnézett gyöngyház berakású íróasztala mellől, hogy lássa, ki trappol végig megfizethetetlen perzsaszőnyegén.

Nem volt hozzászokva, hogy valaki mellén keresztülvetett töltényszíjjal és lefűrészelt csövű puskával érkezzék pénzügyi megbeszélésre. Talán mert rövidlátó volt – a szemüvege lecsúszott az orráról –, és meglátta a vállamra vetett medveprém bundát, összetévesztett egy medvével.

– Allah! – mondta.

Odaléptem elé. Kicsatoltam a táskát és kinyitottam. Átpörgettem az ötszáztizenöt kötvényt az orra előtt.

– Ó, Allah, üljön le!

Megtalálta csiptetős szemüvegét, megtisztította az üvegét, majd feltette. Nyilvánvalóan nem volt szüksége szemüvegre ahhoz, hogy lássa a pénzt. Az csupán az emberek megfigyeléséhez kellett. Végigmért. – Aha – mondta. – Maga bizonyára Szultán bej. Remélem, bankunk afyoni kirendeltségével kíván kapcsolatba lépni. A Zürich Banking Corporation értesített minket, hogy ön útban van, de nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar megérkezik. Nos, mit tehetünk önért?

– Szükségem lenne egy trezorra – mondtam –, amelybe rajtam kívül senki nem tud belenyúlni. Senki.

Csengők csörögtek, őrök parádéztak. Hamarosan lejutottunk a trezorszintre.

– Két kombináció – mondta Mudur Zengin. - Ez a legutolsó fejlesztés. Az egyik kombináció az öné, a másik pedig a miénk. Csak ön írhatja alá a belépőkártyát. A fényképe szerepelni fog a trezoron, így az őr látni fogja, ha valaki más próbálja kinyitni.

Hamarosan bejutottam egy egyszemélyes fülkébe, kezemben a dobozzal. Beleraktam az értékes kötvényeket. Beleraktam az arannyal lepecsételt eredeti átvételi elismervényt. Aztán kivettem öt kötvényt, darabonként félmillió dollár értékben. Fájt, hogy ezt teszem, de mégis megtettem. Még mindig ötszáztíz maradt a dobozban.

Csatlakoztam Mudur Zenginhez. A kezét dörzsölgette. Búcsúzóul egy kötvényt a kezébe nyomtam. – Ezt készpénzben kérem – mondtam.

A kötvényre bámult. – Készpénzben?

Azon nyomban belökött az irodájába. Beleültetett a legkényelmesebb székébe. Addig semmit sem csinált, míg egy hivatalnok be nem hozta a kahvét, egy ezüsttálcán. Olyan volt minden megint, mint Svájcban, azzal a különbséggel, hogy ott adtak csokoládét is.

Miután megtudakolta, hogy a kahvém elég édes-e, hogy a megfelelő hőmérsékletű-e, hogy én magam nem fázok-e, és hogy a karosszék elég kényelmes-e, végre a tárgyra tért. – Jobban tenné, ha elmondaná nekem a banki problémáit, Szultán bej. Én az ön atyjának, a nagyszerű forradalmi hősnek a barátja voltam. – Ez volt a megszokott hazugság, mivel kétségeim voltak afelől, hogy egyáltalán találkozhatott-e az eredeti voltár felderítőkkel. – Én az ön problémáit a sajátjaimnak érzem. Kérem, beszéljen.

Elmondtam neki, hogy tartozom a hitelkártya-társaságoknak, fel kell keresnem és ki kell fizetnem őket, valamint le kell tiltatnom a kártyáikat.

Ujjával az ajtó felé csettintett. Egy hivatalnok jelent meg az ajtóban tweed öltönyben és homburg kalapban.

– Önnek – szólt Mudur Zengin – szakszerű segítségre van szüksége. A hitelkártya-társaságok egy kissé rafinált népségek. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha önnek kára származna a velük való kapcsolatból.

Otthagytuk az irodát, beszálltunk a taxiba, és elindultunk, hogy sorra vegyük a hitelkártyatársaságokat. Az American Oppress volt az első.

– Letiltani a kártyát? – sikította az igazgató. - Soha! Feltételezem, hogy letiltja a miénket és egy másikat fog használni helyette! Ez diszkriminatív döntés lenne. Beperelnénk hírnévrontásért. Szultán bej, önnek, mint egy korlátlan hitelkerettel rendelkező, köztiszteletben álló polgárnak társadalomgazdasági felelőssége van abban, hogy támogassa és fenntartsa a világ intézményeit!

Az American Oppress igazgatója olyan veszettül dühöngött, hogy az alkalmazottak bekukucskáltak az ajtón, kézbe fogott bunkósbottal arra az esetre, ha még tovább dühítenénk az igazgatót.

– Ezt bízza rám – suttogta Mudur Zengin.

Az igazgatóhoz lépett és nyugtatólag megsimogatta a vállát. Súgott valamit a fülébe, mire a fickó bólintott és elmosolyodott.

– Jöjjön – szólt Mudur Zengin és kivezetett.

A következő állomásunk a Dunner’s Club volt. Ugyanez történt. Aztán jött a Masker-Charge. Ugyanez. Ezután bemerészkedtünk a Start Blanching isztambuli barlangjába, ahol a jelenet megismétlődött. Így folytattuk az utunkat, egyik hitelkártya-társaság után a másikhoz. Mindenhol egyformán viselkedtek. Aztán már csak egy volt vissza.

- Mit mond nekik? – kérdeztem.

- Nagyon egyszerűt – felelte Mudur Zengin. - Azt mondom nekik, hogy nyitok az ön részére egy készpénzfizetési számlát a bankban. Önnek nem kell foglalkoznia ezekkel a részletekkel. Nem kell mást tennie, minthogy befizet félmilliót erre a folyószámlára, aztán mikor ezek elküldik a számláikat, a bank majd kiegyenlíti őket. Soha többé nem kell az ön közelébe férkőzniük.

Csodálatos! Pont ahogy akartam. Soha többé nem látom ezeket a kutyákat. Jót nevettem magamban. Volt egy tervem, miszerint soha, soha, soha a jövőben egyetlen hitelkártyát sem lehet majd használni. Felkerestük az utolsót, a Squeezát. Ez volt a legkényesebb. Kraknál volt a kártyájuk. Ha letiltom, abban a pillanatban észreveszi, mihelyt vásárolni próbál vele: azonnal rászállnának. Azonkívül Krak grófnő gyanakodni kezdene, és lehet, hogy a fejébe venné, hogy felkeres. Később lesz alkalmam végezni vele, mikor Lombar üzenetet küld, hogy megölhetem Hellert. De az idő előtti szembefordulás Krak grófnővel messze felülmúlta volna a képességeimet. Nem szüntethetem meg a kártyát, melyet használ.

Így aztán a Squeeza-igazgató diadalittas mosollyal fogadott minket. – Aha! Szultán bej! Az ön ágyasa tovább folytatja a hagyományt, mely az önhöz hasonló polgárok sajátja. Vásárol, vásárol és vásárol New Yorkban – nem kétséges, hogy telefonos megrendelésekkel. Nagyszerű, Szultán bej. Nagyszerű!

Mudur Zenginre néztem. Ő visszanézett rám. Nyilvánvalóan ezzel egy új szereplő lépett színre, melyet a bankár korábban nem vett be a pénzügyi tervekbe.

Így szóltam: – Egy különleges folyószámlát nyitok a bankban az összes hitelkártya-társaság számára; azt hiszem ez problémamentesen fog működni.

– Ó, én nem tudom – felelte a Squeeza-igazgató. – A mi cégünk különbözik a többitől. Éppen erre vagyunk a legbüszkébbek. Ezért szabunk ilyen magas havi büntetőkamatokat. A helyzet az, hogy átnéztem az ön számláját, mikor a titkárom jelentette, hogy önök kiszálltak a taxiból. Természetesen tudomásuk volt róla, hogy ön nemrégiben érkezett Zürichből egy néhány személyes kisgépen, valamint hogy huszonegy és fél percre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson a reptérről a bankig – szóval 22 órával ezelőtt az ön tartozását megterheltük a szokásos 100%-os késedelmi büntetőkamattal, melyet az új, nehéz helyzetben lévő hitelezőket segítő törvény tesz lehetővé. Szóval kifizeti a tartozását, vagy lezárhatjuk a villát?

Úgy éreztem, elájulok.

Mudur Zengin megtámasztott, nehogy elessem. Így szólt: – Most azonnal kiállítok egy kötelezvényt a tartozásra vonatkozóan, igazgató úr.

– Aha! – szólt a jobb oldalon álló Squeeza-alkalmazott. – Ezt a lépést az ön jóindulatának értékeljük, elfogadni azonban nem tudjuk.

- Kell legyen valamilyen megoldás – mondta Mudur Zengin.

- Nos, van is – folytatta a Squeeza-igazgató. – Ha átadnak egyet azok közül a Zürich Banking Corporation által jegyzet váltók közül, melyek önöknél vannak – csak a járulékára tartunk igényt, a kötvény továbbra is az öné marad –, őszintén megígérjük, hogy egészen addig nem foganatosítjuk a büntetéseket, és nem foglaljuk le az ön villáját, míg a büntetőkamatok át nem lépik a kiszabott határt.

- Ez jó üzlet – suttogta Mudur Zengin a fülembe.

Felsóhajtottam. Mit tehettem volna? Előhúztam egyet a számomra oly kedves kötvények közül, és átadtam.

– Ami azt illeti – folytatta a Squeeza-igazgató –, már elkészítettem a szerződést és az átvételi elismervényt. Itt is vannak. Kérem, írja alá.

A kicsiny nyomtatványon az állt, hogy a kötvény az övék lesz abban az esetben, ha a büntetőkamat bármilyen esetben átlépi a megengedett határt. Ezt nem hagyhatom, hogy megtörténjék. Felsóhajtottam. Mudur Zengin aláírt egy banki kötelezvényt, és kifizette az aktuális számlát.

– És ne felejtsék el, hogy a Squeezánál - folytatta az igazgató, és az átutalást, valamint a többi papírt betette egy széfbe – mindenkinek személyesen kell befizetnie a számlájára. Ez tulajdonosunk, a New York-i Grabbe Manhattan Bank egyik alapszabálya.

Ohó! Egy Rockecenter-cég! Nem csoda, hogy ilyen hatékonyan képes rombolni.

– Csak abban az esetben garantálhatjuk, hogy megfelelő munkát végzünk a világ megreformálása terén, megismertetve a világgal a rabszolgaságot és a csalást, ha az ügyfeleink minden hónapban bejönnek hozzánk és meglegyezik az ajtót - mondta az igazgató. – És ne feledkezzék el a mottónkról sem, „Vásárolj, vásárolj!”

Úgy döntöttem, legyen ez a végszó. Sietősen távoztam.

Hála az isteneknek, beleértve Allahot is, sikerült leráznom magamról a hitelkártya-cégeket!

És még jó néhány változás hátra volt. Az istenek segítsék azokat, akik korábban zaklattak és kínoztak engem. A PÉNZ hatalom, a bosszú pedig édes. Szenvedni fognak, sokkal jobban annál, mint ahogy én szenvedtem tőlük. És ez vonatkozik Krakra és Hellerre is!