NEGYVENEDIK RÉSZ

1. fejezet

Délután volt ott, ahol én tartózkodtam. Kevés volt a tennivalóm. Beballagtam titkos szobámba, hogy régi római császárok módjára hódoljak szeszélyes hóbortomnak, és élvezetet keressek a két arénában haldokló nyomorult szenvedésében.

Lesöpörtem néhány pókhálót a képernyőket borító takaróról, majd egy-két pókot is megöltem kedvcsináló gyanánt a végső összecsapás előtt. Hátrahajtottam a takarót, és leültem.

Egy pillanatig azt gondoltam, talán valami más adó műsorát nézem, vagy hasonló történhetett. Egy folyosót láttam. Emberek rohantak le-föl vad tempóban, rendkívül elfoglaltan. Heller szemén keresztül láttam a világot. Valamelyik másik épületben lehetett. Azon a félemeleten melyet az Empire State Buildingben béreltek, soha nem hömpölygött ekkora forgalom. De nem, ez pontosan az ő emeletük. Egy közeli feliraton a következőt láttam:

 

Maysabongo Csodálatos Olaja

titkárság

 

Mi a nyavalya folyik itt? Nem is dolgoztak ekkora személyzettel. Vagy mégis?

Heller épp akkor haladt el a Telex Kommunikációs Központ mellett. Zsúfolásig tele volt. Gépek csattogtak odabent.

Egy fehér overallos férfi állította meg Hellert. – „New Yorki Telefontársaság, Bérelt Vonalak Osztálya, csoportvezető Alf Underwood” olvasta Heller a fickón virító jelvényt.

– Hé, maga – szólt a fickó Heller felé –, maga úgy néz ki, mint valami főnök. Azt az utasítást kaptuk, hogy vigyünk át három további bérelt vonalat erről az emeletről a Chryster Buildingbe. Azt viszont nem mondták, hogy hova akarják az automata relé kapcsolószekrényét.

Heller belesett a kommunikációs terembe. Istenek, operátor ült minden egyes gép előtt, és megveszekedett tempóban dolgoztak. Heller a sor végi gép előtt ülő fiatalemberre bökött. – Őt kérdezze – mondta a művezetőnek. – Őt, abban a levendulaszínű ingben. Ha ő nem tudna választ adni magának, keresse Mr. Epsteint odaát a Multinationalnál, harmadik folyosó, jobbra. -Heller továbbment. Keresztülverekedte magát a hivatalnokok és látogatók sűrű áradatán. Megközelítette a Multinational ajtaját, melyen ott virított a cég hatalmas logója, egy anarchista bomba.

Olyan sok ember járt ki-be az ajtón, hogy Heller kénytelen volt megtorpanni. Aztán végül sikerült befurakodnia a belépésre várók sorába.

Úgy tűnt, hosszú lesz a várakozás, így a másik képernyő vonta magára a figyelmemet. Krak valahol máshol járt. Mintha a Fifth Avenue-n lett volna. A kirakatokat nézegetve sétált. Ettől még jobban felélénkült az érdeklődésem. Biztosan venni akart valamit az én Squeeza hitelkártyámmal. A jelenet olyan mértékű rombolással fenyegetett, hogy oda se mertem nézni. De miközben a tekintetemet elkaptam a közelgő katasztrófa látványáról, a figyelmemet mégsem tudtam másfelé fordítani.

Ahogy elhaladt Tiffany előtt, csupán egy futó pillantásra méltatta az üzletet, amitől fellélegeztem. De ahogy a házszámokat bámulta, attól egyre szaporább lett a pulzusom. Aztán valamit észrevett. Egy kirakatra kiakasztott tábla volt:

 

Kiárusítás

Téli vásár

 

BUNDÁK!

Jól látszott a kirakaton keresztül, hogy tele voltak velük az állványok. A nő belépett. Egy eladó rontott rá.

– Azt szeretném megtudni – kezdte Krak grófnő –, hogy van-e valamilyük, ami alkalmas egy űrutazásra.

Éreztem, ahogy a fejembe szökik a vér! Ez csak egy dolgot jelenthet. Már a hazatérést tervezgeti! Lehet, hogy hatalmas áttörést sikerült végrehajtaniuk!

- Űrutazás, asszonyom?

- Igen. Valami puha, meleg és kényelmes ruhadarabra lenne szükségem, melyet a túlnyomásos ruha helyett viselhetnék.

- Ó, nagyon sajnálom, asszonyom – kezdte az eladó.

Egy magas úriember jelent meg mellettük, tűcsíkos öltönyben. – Kérem, vegye fel a telefont, Beevertail – mondta keményen az eladónak. - Asszonyom, véletlenül meghallottam a kérését. Beevertail egy kicsit még új itt nálunk: a legutóbbi nyersbőrszállítmánnyal érkezett Kanadából. Nem érthette, hogy ön a NASA-tól jött. Nos, éppen van egy nerc szabadidőruhánk. Ez az, amit ön keres. Erre parancsoljon.

Sietősen a másik képernyő felé fordultam. Lehet, hogy Heller elég pénzt keres most már ahhoz, hogy olyan flancokat engedhessen meg magának, mint a nerc szabadidőruha. Egy ilyen micsoda egy vagyonba kerülhet! Ezt tapasztalatból tudtam.

Izzy épp ebben a pillanatban vette észre a sorban álló Hellert. Felugrott, elkapott egy fiatal hivatalnokot, belelökte a székbe, hogy az fogadja a látogatókat, majd azután elkapta Hellert, és kirángatta a sorból, ki a folyosóra.

– Ó, Mr. Jet. Bocsánatot kérek, hogy megvárakoztattam. Ez azért van, mert rendkívül rossz hatásfokú a munkám.

Heller továbbvonszolta onnan, majd berángatta a folyosó egyik elhagyatott zugába. Előhúzott egy papírlapot, és Izzy orra elé nyomta, és közben nagyon halkan beszélt, mint valami összeesküvő. – Itt a napi tőzsdei jegyzési lista. Chicagói Terménytőzsde: adjon el a mai napon ezer kötést a márciusi búzából; tíz centet fog esni vékánként a holnapi börzenyitáskor. Holnap reggel nyitáskor adjon el ezer kukoricakötvényt; harminc centet fog zuhanni zárás előtt. Chicagói Árutőzsde: a mai napon szabaduljon meg az összes szarvasmarhánktól; a patájukig süllyed az áruk holnap reggelre. New Yorki Értéktőzsde: nyitáskor jegyezzen kétezer aranykötvényt, majd jelölje meg eladási árnak a 869 dollár 15 centet unciánként; délután 3:30-ra meg fogják adni érte ezt az árat. New York-i Gyapottőzsde: ahogy az ár felkúszik, szabaduljon meg minden gyapotkötvényünktől, amivel a mai napon rendelkezünk. Világos?

- Még egy perc – szólt Izzy. Odahívott egy másik hivatalnokot, kezébe nyomta a listát, hogy az azonnal rohanjon vele a brókerekhez. Aztán visszafordult Heller felé. – Mr. Jet, én nem tudom, honnan szerzi ezeket a listákat. Ehhez ismernie kell valamelyik nagyfejűt a chicagói pénzpiacon, valamint a Szövetségi Kincstár vezetőjét. Anyám! Micsoda lista! Egyszer sem hibázott ez alatt a harminc nap alatt, hogy a tőzsdén üzletel. Két, huszonnégy, vagy akár harminchat órára előre is pontosan tudja, mi fog történni a piacon! Soha nem veszít! Vesz és elad. Mindig a pénzénél van!

- Próbálok összekotorni néhány milliárdot - felelte Heller. – Szükség van a pénzre a spóraüzemhez; vissza kell vásárolnunk a Chrystert az IRS-től és a kormánytól; azonkívül önnek is szüksége van a pénzre, hogy a tervének megfelelően a cégek irányíthassák a világot.

- Igen, igen. Ezzel tisztában vagyok, s ezzel a módszerrel már össze is szedtünk félmilliárdot. Csakhogy rettenetesen félek. A mennyiségek, amiket vásárolunk, hatalmasak. Ha egyszer hibázunk, elsöpörnek minket. Rémálmok gyötörnek minden éjjel, hogy ebből is egy következő Atlantic City lesz!

Ó, bárcsak az lenne! Ettől a jelenettől a hideg futkosott a hátamon. Félmilliárd? Az majdnem kétszer annyi, mint ami nekem van! A pénz hatalom, és elegendő pénz birtokában Heller akár sikerrel is járhat! Ez az egész beindult, mint valami hegyoldalról lezúduló lavina, miközben én békésen fütyörésztem. – Nyugodjék meg, Izzy - mondta Heller. – Nyugodjék meg. Jöjjön velem. Már amúgy is meg akartam mutatni magának, mivel nem lehetek itt minden alkalommal, s ezért önnek is tudnia kell, hogyan működik.

Keresztülverekedték magukat a rohangáló emberek áradatán. Heller megállt egy felirat nélküli ajtó előtt, majd előhúzott egy kulcsot. – Ez az a tartalékiroda, amit a múlt hónapban kértem öntől. Kérem, ne kezdjen jajgatni, hogy tönkretettem a dekorációt és ehhez hasonlókat, mivel be tudom foltozni a lyukakat a falakon és a padlón, és senki nem fogja észrevenni a javításokat.

Beléptek. Heller bezárta az ajtót maguk mögött.

Egy meglehetősen széles irodába jutottak, mivel a válaszfalakat és térelosztókat eltávolították, és az összest a falaknak támasztották.

Hatalmas széles tábla borította a szemközti falat. Fehér oszlopokat festettek rá. Az oszlopok tetején a következő szavak álltak „búza”, „kukorica”, „szójabab”, „szarvasmarha” stb. stb. – a legkülönbözőbb dolgok, melyekkel határidős üzleteket bonyolítanak a tőzsdéken. Mindegyik alatt diagram volt, meglehetősen nagy méretű. Ettől balra a kötések időpontja és dátuma szerepelt.

A jobb oldali fal mentén telexgépek sorakoztak, melyek csattogva ontották magukból a szalagokat.

Napilapokkal elborított íróasztal.

A fal közelében, szemben a hatalmas táblával, állt egy szerkezet, amely úgy festett, mintha páncéllemezből készítették volna. Lakat lógott a hátoldalán, melyet Heller kinyitott, majd kitárta a szerkezet hátoldalát.

Az időirányzék!

Heller a szemét rátapasztotta a készülék keresőjére, majd megcsavarta az oldalsó gombot. Nem tudtam kivenni a számokat, melyen minden bizonnyal látta a táblára felkerülő jövőbeni számértékeket, mondjuk harminc órára előre. Legalábbis ezt az időintervallumot mutatták a kereső oldalán pörgő számok.

- Izzy – szólt Heller. – Ez nagyon bizalmas. Nem szabad, hogy ez a közemberek birtokába kerüljön. Ez egy navigációs időirányzék.

- Egy micsoda?

- Ez képes leolvasni a jövőt – felelte Heller. - Amennyiben azon a táblán a mai adatok szerepelnek, ez a készülék képes leolvasni róla a jövőbeni adatokat. Ezen keresztül láthatja, hogy mik lesznek a számok ma délután, vagy holnap, vagy bármilyen megadott időpontban. A készülék leolvassa, bármi is szerepeljen ezen a táblán a jövőben.

– Varázslatos! – mondta Izzy, némileg rémült hangon. – Jövendölés! Anyám!

- Nem, nem – szólt Heller. – Ez csak egy gép, egy felfedezés. Nézzen bele a keresőbe.

- Soha! – felelte Izzy. – Fekete mágia! Szellemidézés! Az anyám soha nem bocsátaná meg. A rabbim azonnal idegösszeomlást kapna! Megvonná tőlem az áldását! Soha nem szabad varázslásba keveredni! Mózes olyan gyorsan forogna a sírjában, hogy vajat köpülne a Vöröstengerből!

– Izzy – szólt Heller –, ennek semmi köze a varázsláshoz. Egyszerűen arról van szó, hogy az idő meghatározó összetevője ennek a világegyetemnek, és az idő határozza meg a dolgok helyzetét a térben. A készülék egy egyszerű visszacsatolás útján működik.

Izzy reszketve hátrált, féltve jövőbeni mennyországi helyét.

Heller így folytatta: – Most éppen nem mást mutat a készülék, mint a dollár jövőbeni árfolyamait.

- A dollár árfolyamait? – kérdezte Izzy.

- Pontosan és egyértelműen – felelte Heller.

- Nos, ez egész más színben tünteti fel a készüléket – mondta Izzy.

Heller így folytatta: – Izzy, naponta kétszer kell idejönnöm és krétával teleírnom a táblát a gép által megadott adatok alapján. Ha valami miatt nem érek ide időben, vesztünk. Azonkívül azt is ki kell találnom, hogy mit vegyünk és mit adjunk el. Maga a gazdaságirányítási tapasztalatával sokkal jobban csinálná ezt nálam. Talán kétszer annyit is le tudna darálni egy nap alatt, mint amennyire én képes vagyok.

- Ezt úgy érti, össze tudunk szedni egymilliárdot egy hónap alatt?

- Ahogy mondja – felelte Heller.

- Hogy működik ez a gép? – kérdezte Izzy.

- Nos, nem mutathatom meg, míg le nem teszi az Állambiztonsági Fogadalmat. A Flotta rendkívül érzékeny ezekre a dolgokra.

Izzy abban a pillanatban felemelte a jobb kezét.

– Nem – szólt Heller. – Tegye a kezét a szívére.

Izzy így tett.

Heller folytatta: – Mondja utánam: – „Ezennel ünnepélyesen fogadom, hogy a rám bízott…”

Izzy elismételte.

Heller folytatta – „…államtitkot megtartom, és esküszöm, hogy a jövőben sem tartalmát, sem jelentőségét…

Izzy elismételte.

Heller tovább mondta az eskü szövegét -„…semmilyen arra fel nem jogosított személynek el nem árulom, kínzás vagy kivégzés kilátásba helyezése esetén sem.”

Izzy elismételte a szöveget, melytől egy kissé elkerekedett a szeme szemüvege mögött.

Az eskünek még nem volt vége: – „Ha megsérteném ezt a fogadalmamat, azonnal lemondok minden állampolgári jogomról és kiváltságomról, tiszti rendfokozatomról és személyes nevemről.”

Kissé mintha sápadtan ugyan, de Izzy elismételte a szavakat Heller lezárta az eskü szövegét: – „Éljen soká Őfelsége!”

Izzy Hellerre nézett és kissé félrefordította a fejét. Heller olyan megszokott módon darálta el az Államtitok Esküjének szövegét, hogy véletlenül többet mondott a kelleténél.

Izzy így szólt: – Éljen soká Őfelsége?

- Pontosan! – válaszolta Heller sietősen. – És most megmutatom hogyan működik ez a készülék.

- Őfelsége? – kérdezte Izzy. – Akkor ez mégiscsak fekete mágia. Felesketett a Sátánra, az Alvilágok Királyára!

Azonnal tollat ragadtam. Heller egy égbekiáltó törvénysértés szélére sodródott. El kell hogy mondja Izzynek, hogy ő tulajdonképpen földönkívüli, a Voltár Flotta királyi tisztje, a császár, Gőgös Cling alattvalója.

Ehelyett azonban Heller így felelt: – Hát persze. Nem azt szokták mondani, hogy a pénz minden gonoszság gyökere?

Izzy ezen elgondolkodott. Bólintott. – Hogyan működik az irányzék? – kérdezte.

Undorral hajítottam el a tollamat. Heller túlságosan is jól ismeri ezt a bolygót!

Heller néhány részlet hozzáadásával elmagyarázta a készülék működését. Izzy, miközben a készülék keresőjébe pislogott, így szólt: – Várjon. Nézze a sertéshús árát! Harmincnégyért fognak kötni márciusban, a legalacsonyabb árért, amivel valaha is találkoztam. Siessünk, Mr. Jet. Látom a jövőt. El tudom adni a mieinket a következő fél órában és csinálok belőlük háromszázezer dollárt! A disznóoldalas a mai napon kihúz, igazán kihúz minket a csávából.

Felmordultam. Izzy üzleti szakértelmének köszönhetően ömleni fog hozzájuk a pénz!

Figyelmemet Krak grófnő felé fordítottam. Mivel Heller az időirányzék használatával hatalmas bevételre tesz szert az értékpapírpiacon, a nő talán nem a hitelkártyáját fogja használni. Vagyis az ÉN hitelkártyámat.

Hoppá! Már nem a bundák között válogatott. Egy autószalonban járt – Porsche!

Egy hatalmas feliratot olvasott:

 

Kit érdekel az ár

ha a külföldi minőség luxusát élvezheti?

 

Egy eladó rontott a nő felé. Krak egy szikrázóan kék Porsche 1002-es kupét nézegetett.

– Tartanak önök eldobható autókat? – kérdezte Krak grófnő. – Nem maradunk már túl sokáig ezen a bolygón.

Az eladóba beleszorult a levegő. Ennek ellenére nem jött zavarba, hogy (bíííp) meg. Így felelt: – Ó, igen, kisasszony. Eldobható autókat? Itt van mindjárt ez.

A nő gondolkodva méregette a kocsit.

– Nyolcvanötezer dollár – szólt az eladó. -Két fokozatú turbófeltöltővel, versenypályára vagy utcára. Ez a leggyorsabb jármű Amerikában. Öt fokozatú váltó, felülvezérelt szelepek…

- Elviszem – mondta Krak grófnő. – Illik a szeme színéhez.

- Részletfizetéssel? – kérdezte az eladó.

- Nem. Bizonyos tekintetben születésnapja volt egy hónappal ezelőtt, és csak egy kudarc volt az ajándék. Így aztán most azonnal akarom a kocsit. Kösse körbe egy szép kék szalaggal, majd küldje el. Az árát emeljék le erről a Squeeza hitelkártyáról.

2. fejezet

Őrjöngtem.

Tennem kellett valamit.

Zavaros gondolatok közepette elhatároztam magam. Elküldöm Crobe-ot!

Csak Crobe-ra számíthatok Hellerrel szemben.

Ters kint várt az udvaron. Beugrottam a kocsiba. Reszkető ujjal mutattam az utat a kórház felé.

Vad kutatás után a raktár polcain, a Zanco-féle holmik között, különböző dobozok alá rejtve rátaláltam a harmadik audio-vízió készletre a 831-es relével együtt.

A hónom alá kapott dobozzal berohantam a kórházba.

Prahdot az alagsori műtőben találtam, amint éppen egy újonnan érkezett bűnöző ujjbegyének rajzolatán dolgozott. Szerencsére némi pihenőt tartottak, így a doktor visszaküldte az üldözött embert a cellájába.

Prahd felnézett és észrevett. – Ah – mondta –, szólni jött, hogy mostantól kezdve kapok fizetést.

Összeszorítottam a fogamat. Nem voltam abban a hangulatban, hogy munkajogi vitát folytassak. – Szedje össze, amire szüksége van egy tudja-micsoda beültetéséhez – mondtam –, és jöjjön velem! Egy kollegája veszélybe sodródott. Nem szabad késlekednünk.

– Egy sejtsebész? – kérdezte, nagy zöld szemével rám pislogva. – Nem, én! – feleltem. – Gyerünk! Összekapkodta az eszközöket, melyeket szükségesnek vélt. Még cipelni is segítettem neki.

Beszálltunk a kocsiba, és elszáguldottunk a régészeti ásatás munkásainak barakkjai felé.

Végigrohantunk az alagúton. Átvágtunk a tágas hangáron. Végigmentünk a cellák folyosóján.

Belestem. Szerencsénk volt! Ha valaki nem látja a napot sem felkelni, sem lenyugodni, elveszti az időérzékét. Nyilván ez történt Crobe-bal is. A hálóhelyén feküdt, és a hangból ítélve aludt.

Határozott mozdulattal megnyomtam a távirányító gombját, s ezzel aktiváltam az ágy szorítópántjait.

A fémkarok átlendültek felette, majd keményen leszorították a doktor testét a matracra.

Kinyitottam a külső ajtó számkombinációs zárját. Elfordítottam a kulcsot a belső ajtó zárjában.

Crobe vadul körülnézett, a fémpántokat bámulta, aztán engem és Prahdot. – Miért… mi… mi…?

– Adjon neki gázt! – mondtam.

Prahd máris előkészítette a gázmaszkot. Rászorította a doktorra.

– Miért… mi… mi…? – köpködött Crobe.

Elájult.

Letakartam a páncélajtón lévő kémlelőnyílás belső felét. Prahd felé löktem a dobozt.

– Ültesse bele gyorsan – mondtam. – Nincs időnk késlekedni.

– Várjon egy percet – szólt Prahd. – Ez egy másik típus. Ez három egységből áll. Az A egység módosítja a szem vizuális válaszát, így az illető képessé válik szilárd dolgokon is keresztüllátni, mint a fémek, ruhák vagy csontok, attól függően, hogy az illető mire fókuszálja a tekintetét. A B egység regisztrálja a kém érzelmi reakcióját, amit a látott dolog vált ki belőle. A C egység a szokásos audiopoloska.

A dobozra néztem. Igaza volt. Ezek szerint Spurk hazudott, mikor azt mondta, hogy a rendszer csak két egységből áll, és akkor is hazudott, mikor azt állította, hogy semmi olyat nem gyártanak, ami figyeli az érzelmeket. Nem csoda, hogy igazságosnak éreztem megölni őt és kiüríteni a széfjét. Ez a Spurk egy romlott gazember volt.

- Részletek, részletek – förmedtem rá. - Mindegyik készülék válaszadóként üzemel? Van hozzájuk kétszáz méteres aktivátorvevő? Jó hozzájuk ez a 831-es relé?

- Igen – felelte.

- Hát akkor ültesse be őket. Mire vár?

Prahd néhány égőt és katalizátort tett az asztalra. Fertőzésmentesítővel bepermetezte a helyiséget – amely meglehetősen mocskos volt –, mivel Crobe nem használta a toalettet, mikor könnyített magán, majd hamarosan munkához látott.

Kirohantam. Elindultam, hogy felkeressem Faht bejt. Ott ült az íróasztala mögött és hűvösen csak annyit mondott, hogy nincs szolgálatban.

- Segítenie kell nekem – mondtam.

- Erre nagyon kicsi az esély – felelte.

- Nem, nem. A bázis biztonságáról van szó. Át kell szállítanom Crobe doktort New Yorkba.

- Úgy érti, elviszi a bázisról?

- Igen.

- És soha nem hozza vissza?

- Igen.

- Minden segítséget megadok, amire csak szüksége van.

Egyszer végre sikerült egyezségre jutnunk. Crobe-ra ráadunk egy Zanco-féle fékező kabátot – olyasmi, mint a kényszerzubbony, melyet a Földön használnak –, azzal a különbséggel, hogy ez nem szíjakkal, hanem mágneses úton fékezi a kabát viselőjének mozgását. Két hétköznapi ruhába öltözött őr fogja elkísérni az útra, hogy a doktor egészen biztosan odaérkezzék. Az őrök folyamatos kétoldali rádiókapcsolatban maradnak a bázissal, arra az esetre, ha a doktor megszökne, vagy bármi más rosszul alakulna.

Miközben Faht bej ezeken a végső lépéseken dolgozott, visszamentem a cellába.

Prahd éppen azon ügyeskedett, hogy egy örökre megmaradó ráncot illesszen a doktor homlokára, mely eltakarja a beültetés helyét.

Átnéztem a könyvtárát. Igen, használta a nyelvtanító szalagokat. De amik komoly használat jeleit mutatták, azok a pszichiátriai és a pszichológiai tankönyvek voltak. Ó, mennyire igazam volt! Tényleg elbűvölték ezek a dolgok!

Ez adta a legnagyobb ötletet. Felkerestem a hamis igazolványok osztályát, és munkához láttam.

Az I. G. Barbentől szerzett üres drogfutáriratok felhasználásával készítettem neki egy útlevelet, mely szerint ő nem más, mint „Dr. Phetus P. Crobe, az orvostudományok doktora”. Készítettünk egy gyönyörű bizonyítványt, mely a Bécsi Pszichiátriai Intézet pszichiáterdoktorává léptette elő. Egy másik üres nyomtatvány felhasználásával a Lengyel Népegészségügyi Intézet idegsebészét faragtuk belőle. Ezenkívül megtettük a Királyi Brit Orvostársaság tagjává is.

Ez zseniális húzás volt, mivel nem lehettem benne biztos, hogy tud-e egyáltalán angolul, így aztán mindenfajta különös akcentust a különböző országokban kiállított bizonyítványoknak fognak tulajdonítani. Ezentúl pedig a pszichiáterek mindig is különös kiejtéssel beszélnek, és senki sem érti igazán, hogy miről is magyaráznak. A zsenialitás mindig is az erősségeim közé tartozott.

Keményen dolgoztunk, hogy történjen bármi is, mindenképpen fel tudjam tenni a holnap reggel induló gépre. Heller kicsúszott a kezem közül! Crobe-nak végeznie kell vele!

Élénken emlékeztem a napra, mikor Crobe-nak szó szerint a nyála csorgott a gondolattól, hogy lerövidítse Heller csontjait.

Heller semmit sem tehet az ellen, hogy az útjába álljanak!

3. fejezet

Feszülten ültem a képernyő előtt.

Minden nagyszerűen haladt.

Az afyoni reptéren Crobe megkapta tőlem a végső eligazítást. – Egyszer szerette volna lerövidíteni egy bizonyos ember csontjait – mondtam. - Túl magas volt, emlékszik?

- Mókás – felelte Crobe – keresztüllátok magán a bal szememmel. Biztosan megváltoztatták a látóidegemet.

- Igen, igen – feleltem türelmetlenül. – És most figyeljen rám. Krak grófnő nem tudhatja, hogy maga mi célból keresi fel őket. Mondja azt a nőnek, hogy a fickónak akar segíteni a spóraszaporításban. Ha viszont sikerül egyedül maradnia ezzel a bizonyos férfival, vegye kezelésbe a csontjait.

- Keresztüllátok annak a lánynak a ruháján - mondta Crobe. – Szép a cicije. Könnyen át lehet alakítani, hogy spermát lövelljen magából.

- Figyeljen rám – próbáltam fegyelmezni. - Az a bizonyos férfi a magasságával felhívja magára a figyelmet. Vágja méretre.

- Más részről – folytatta Crobe –, sokkal érdekesebb lenne, ha a nyelvét pénisszé változtatnám. Így sikerülne megszüntetni a péniszirigységét.

- Hallja egyáltalán, amit mondok magának? - förmedtem rá.

- Nagyon is jól – felelte. – A gyomrának kordulásai azt jelzik, hogy nőre van szüksége. Vagy inkább egy kisfiúra? Át tudom alakítani a hátsó felét, hogy az egy kecskéére hasonlítson.

- Követnie kell az utasításokat! – fenyegettem.

- Ó, ez a szándékom – felelte Crobe doktor, miközben megvakarta magát a fékezőkabátban úgy, ahogy tudta. – A pszichiátria egy nagyszerű tudományág.

Ezzel egyet kellett hogy értsek.

A képernyőn, mely az ő készletéhez tartozott, csupán egyetlen kép jelent meg. Viszont elektronikus betűk jelentek meg a kép alján, melyek tájékoztattak az illető lelkiállapotáról, akibe a poloskát ültették. Meglehetősen nehéz lesz pontosan megmondani, hogy a repülőút során merre is jár Crobe és az őrök, mivel a képernyő annak a szemnek a képét jeleníti meg, mely képes keresztüllátni dolgokon, attól függően, hogy Crobe doktor hova fókuszál.

Ha ezt a poloskát egy kémbe ültetik, az minden bizonnyal képessé válik átlátni a borítékokon, vagy az ellenséges rejtjelmagyarázatok borítóin, valamint bele tud látni a tölténytárakba, hogy beazonosítsa a tárban lapuló töltények típusát. Crobe doktor azonban nem erre használta ezt a képességét: úgy fókuszálta poloskával ellátott szemét, hogy levetkőztesse a légiutas-kísérőket. A következő szó jelent meg a képernyő alján, jelezve a doktor lelkiállapotát:

 

ELÉGEDETLENSÉG

 

Azt feltételeztem, hogy ezt a készletet arra tervezték, hogy a kémkiképző akár tízezer mérföld távolságról is meg tudja ítélni, hogy az általa felkészített kém mennyire jól, vagy mennyire rosszul méri fel az ellenség szándékát. Azon tűnődtem, vajon az előző használat során maradt-e a készülék az ELÉGEDETLENSÉG állapotában. Hogy lehet az, hogy valaki a szemével levetkőzteti a légiutas-kísérőket, és nem élvezi a látványt? Tudtam, ha az én szemem előtt szaladgálnának fel-alá az ülések között, anyaszült meztelenül, akkor meglehetősen nehéz időszakot kellene átvészelnem.

De mikor egy másik gépre szálltak Isztambulban, ez megváltozott. Egy kövér férfi foglalt helyet a doktor mögötti sorban a sor túlsó végében, mire a doktor azonnal vizsgálgatni kezdte a kövér fickó agyát, keresztülnézve a bőrön és a koponyacsonton. Tényleg ott láttam egy rémisztő agyvelőt a képernyőmön.

Crobe minden bizonnyal ki is gondolta, hogyan tudná megváltoztatni az agyat. A következő feliratok villantak elő:

 

DERÜLTSÉG

ELÉGEDETTSÉG

 

Elégedetten a harmadik poloska működésétől, elindultam, hogy megreggelizzek.

Volt azonban valami, ami egy kissé zavart. Elmulasztottam a találkámat az előző éjszaka - ami jól mutatja, milyen elkötelezetten végzi egy Apparátus-tiszt a szolgálatát –, és Ahmed, a taxisofőr egyelőre semmilyen üzenetet nem küldött, hogy mi történt az előző este.

Előkerítettem Musefet, aki őrt állt, és utasítottam, hogy menjen, keresse meg Terst, és tudja meg, mi történt.

Musef visszatért. – Ters azt mondta, hogy ez az Ahmed nem jelent meg tegnap este.

– Mondd meg Tersnek, hogy hívja fel a taxisofőrt, és mondja meg neki, hogy feltétlenül itt legyen ma este – feleltem.

- Tersnek – folytatta Musef – az a véleménye, hogy nem fog eljönni.

- Nem mondta, hogy miért nem?

- Nem sok mindent lehet kiszedni belőle az idióta nevetése miatt – felelte Musef.

Ez igaz volt. Megpróbáltam felhívni Ahmedet telefonon. Nem válaszolt.

Nos, lehet, hogy nehézségei támadtak a ma esti nő megtalálásával. Igen, erről lehet szó. Majd később előkerítem, mikor a dolgok kissé lenyugszanak körülöttem.

A reggeli befejeztével visszamentem titkos szobámba és visszaültem a képernyő elé.

Egyetlen részletet sem mulaszthatom el Crobe New Yorkba érkezéséből. Túl sok minden függ ettől a megérkezéstől!

Kezem ügyébe raktam a rádió adó-vevőt, készen arra, hogy utasításokat adjak az őröknek, ha bármi rosszul alakulna.

Ha Crobe kudarcot vall, az én életem hajszálon fog függeni. NEM szabad, hogy Heller sikerrel járjon.

4. fejezet

Éppen csak derengett a hajnal a februári New Yorkban.

Egy hatórás párizsi várakozás után, mely alaposan próbára tette az idegrendszeremet, Crobe végül megérkezett.

Ránéztem a másik két képernyőre. Semmi vizuális jel. Lassú lélegzés. Aha! Heller és Krak jól hallhatóan aludtak. Crobe felügyelet nélkül fog rájuk találni.

A két főből álló biztonsági kíséret az Empire State Building liftjéhez kísérte Crobe-ot. Kiszálltak a megfelelő emeleten. A félhomályos folyosón egy lelket sem találtak. Az egyik őr jókora táskát cipelt, benne orvosi eszközökkel. A másik őr előreosont, nyilván felderítette a megfelelő folyosót és az ajtót, majd visszatért.

Előrelökték Crobe-ot. Aztán mielőtt még befordultak volna az utolsó sarkon, készenlétbe helyezték robbantóikat, levették a fékezőkabátot Crobe-ról, s miközben az egyikük félrehúzódott, a másikuk az utasszállító képével díszített ajtó elé vezette a doktort, határozottan bekopogott, majd ő is hátralépett.

Crobe az utasszállítóra fókuszált. Ezután az ajtón keresztülnézve szemügyre vette az irodát. Elindult előre, de beleütközött az ajtóba és hátrahőkölt. Minden bizonnyal nem indult volna előre, ha a szeme nem akad meg a macskán. Az állat ott aludt Heller íróasztalán, most azonban felébredt és az ajtó felé nézett, hogy lássa, mi lehet ez a kopogás és dörömbölés. Crobe egészen biztosan soha nem látott még macskát. Az ajtón keresztül vizsgálgatta. A digitális betűk a következő szót formálták:

 

ZAVARODOTTSÁG

 

A két másik képernyő közül az egyik felvillant az első kopogás után. Egészen addig nem tudtam, melyik lehet Kraké, vagy Helleré, míg rá nem pillantottam a képernyőn szereplő betűre: K. Krak grófnő felébredt.

Felkapcsolta az ágy melletti lámpát. Az ébresztőórára nézett: 5:39. Kinézett az ablakon, meglátta a fehér hótakarót az ablakpárkányon, és a hajnalodó város zöldes derengését.

Felállt, lábát papucsba dugta, vörös selyem fürdőköpenyt húzott, majd Hellerre pillantott. Az a fal felé fordulva békésen aludt.

Ez nem éppen a tervemnek megfelelően alakult.

Átment a „töprengőbe”, becsukta az ajtót maga mögött, felkapcsolta a lámpát az irodában, keresztüllépkedett a hótakarószerű szőnyegen, majd kinyitotta az ajtót.

Crobe elfordította a tekintetét a macskáról. Ahogy az ajtó kinyílott az orra előtt, bebámult a helyiségbe.

– Krak grófnő! – mondta. A következő szavak jelentek meg digitális betűkkel a képernyő alján:

 

MEGLEPETTSÉG

FÉLELEM

 

– Jöjjön be – szólt a grófnő voltárul.

A doktor félénken elindult előre. A nő becsukta mögötte az ajtót, majd így szólt: – Ssssh! – A titkári budoár felé vezette Crobe-ot, belökte, majd becsukta az ajtót.

Crobe ott állt a nő előtt, tekintetét a nő arcára tapasztva bámulta. Bárki, aki valaha is dolgozott a Spietosban, tökéletesen tisztában volt vele, hogy Krak grófnő a tekintetével is képes ölni.

– Mi szél hozta ide, Crobe doktor? – kérdezte Krak grófnő. Crobe képernyőjén a következő szó villant elő:

 

RÉMÜLET

 

Ez az én hibám volt. Vállalnom kell érte a felelősséget. Nem hívtam fel rá a figyelmét, hogy a nő New Yorkban van. Csupán annyit mondtam neki, mit mondjon, ha véletlenül találkozna vele. Hirtelen rádöbbentem, hogy a doktornak feltehetően fogalma sincs a „férfi”, akit el kell intéznie és Krak grófnő közti kapcsolatról. Eszébe fog egyáltalán jutni, hogy mit kell mondania neki? Vagy elrontja az egészet, és beletapostatja magát a szőnyegbe?

- Én… én… elfelejtettem – mondta.

- Hmmm – szólt Krak grófnő. Nagyon nem tetszett nekem ez a „Hmmm.” A nő ismerte Crobe torz testek iránti vonzódását; annak idején mutatványokat tanított be azoknak a torzszülötteknek, akiket a doktor hozott létre. A nő nagyon is jól tudta, mire képes a doktor. Talán gyanította is, hogy én küldtem őt oda, hogy fizikálisan megnyomorítsa Hellert. A következő kérdése mindent elárult. – Mivel – kérdezte – bízta meg magát Soltan?

A hajam az égnek állt! Ha Crobe elköpi, hogy miért is küldtem oda valójában, Krak grófnő elindul, hogy megkeressen, és akkor halott ember vagyok!

Ó, ez egyáltalán nem volna jó.

Crobe hebegett-habogott. A hajszál, melyen az életem függött, egyre vékonyodott!

Csodálatos, hogy a halál közelsége mit tesz az elmével. Az emberek még gondolkodni is megtanulnak ilyenkor.

- Azért jöttem ide, hogy segítsek a férfinak a spórák előállításában – bökte ki Crobe. Eszébe jutott.

- Ah – szólt Krak grófnő. – Nos, biztos vagyok benne, hogy nagy szükség van a segítségére. Miért nem ül le máris? – A fal melletti székre mutatott. – Biztosan nagyon fáradt a hosszú utazástól.

Rádió adó-vevőm megreccsent. Az egyik őr hangját hallottam. – Azt hiszem, rendben bejutott. Itt maradt kint a csomagja. Mit csináljunk vele? Dobjuk be az irodába és távozzunk?

Így feleltem: – Nem, nem. Várjanak odakint elrejtőzve. Nem tetszik ez nekem.

– Biztosan poloskákat rejtett a szobába - mondta az egyik őr a másiknak. – Várnunk kell.

Krak grófnő a titkári szekrény felső polcán matatott. Aztán előhúzott egy dobozt. – Most felfrissítjük magát, Crobe doktor. Lazítsa el magát, és készüljön egy kis alvásra. – A nő valamit elővett a dobozból.

Egy hipnosisak!

Azon nyomban imádkozni kezdtem. A doktor, fején a hipnosisakkal, elárulhatja a valódi parancsokat, melyeket kapott. És ez az életem végét jelentené.

Felkerült Crobe fejére a hipnosisak. Betűk villantak a képernyőn:

 

KÉTSZERES RÉMÜLET

 

Kattanás jelezte a sisak bekapcsolását.

A szöveg a képernyőn megváltozott:

 

NYUGALOM

 

Aztán ismét megváltozott:

 

HIPNÓZIS

 

Eltűnt a látvány Crobe képernyőjéről.

Krak csatlakoztatta a mikrofont. Így szólt: - Csendesen üljön és várjon.

Letette a mikrofont.

Kiment az ajtón, keresztül az irodán, kinyitotta a „töprengőszoba” ajtaját, majd becsukta maga mögött.

Letérdelt az ágy mellé, s finoman megérintette Heller vállát. – Drágám, milyen spórákra is lenne szükséged pontosan?

Heller hirtelen felült, mint aki azonnal kész a cselekvésre. – Spórák? Mi ez? Van itt valaki?

- Nem, nem drágám. Csak elgondolkodtam.

- Felkelek – mondta Heller.

- Ne, ne drágám. A fél éjszakát abban a huzatos garázsban töltötted, hogy beszereld az új karburátort a Porschéba. Csak firkáld le, hogy mit akarsz elérni a spórákkal. Én szeretek lépést tartani azokkal a dolgokkal, melyekkel foglalkozol.

Egy nagy sárga lapot és egy tollat adott át neki az íróasztalról. Heller ásított. Aztán írni kezdett. Teleírta a lapot, majd visszaadta.

- Lebegnie kell – mondta Heller a lapra bökve. – Képesnek kell lennie arra, hogy a sztratoszférába emelkedjék. Az ártalmas gázokat és a szennyező részecskéket oxigénné kell alakítania, de úgy, hogy a folyamat önfenntartó legyen. A szelek segítségével be kell járnia az egész világot, hogy megtisztítsa a szennyeződéstől a bolygó légburkát. Nem ismerem az előállításához szükséges sejtsebészeti képleteket. De ha ennyire érdekel, akkor inkább felkelek, hogy alaposabban elmagyarázzam.

- Ó nem, drágám. Az éjszaka kellős közepén járunk. Csak feküdj vissza és aludj tovább. Ne zavarjon, hogy jövök-megyek.

Heller ismét ásított és visszafeküdt. Megfordult, és már aludt is.

Krak grófnő kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, majd belépett a budoárba, és annak az ajtaját is bezárta. Crobe kezébe nyomta a papírlapot.

– Most kényszert fog érezni arra, hogy kifejlessze azt a spórát, mely megfelel a lapon szereplő kívánalmaknak. Az előállításához szükséges képleteket is ki fogja dolgozni.

Egy kemény táblát tartott a doktor elé, majd ráfektette a papírlapot, és egy tollat nyomott Crobe ujjai közé.

Motyogás hallatszott a sisak felől. Aztán nem emlékszem. A képernyőn a következő szöveg jelent meg:

 

ZAVARODOTTSÁG

 

A grófnő néhány pillanatig bűvészkedett a mikrofonnal, majd a következőt mondta bele: - Ismét fiatal egyetemi hallgató. A záróvizsgáján ül. Az a vizsgakérdés, hogy hogyan állítaná elő azt a spórát, amely megfelel a lapon szereplő követelményeknek. Ha nem írja le, elbukik a vizsgán, és soha nem lesz rá lehetősége, hogy ismét embereket szabdaljon össze.

Ravasz Krak grófnő! A doktor alapvető ösztöneit vette célba. Visszavezette őt abba az időbe, mikor még tudta ezeket a dolgokat.

Crobe doktor sietősen írni kezdett. A lap felét teleírta. A grófnő fejjel lefelé figyelte a papírra kerülő ágakat, melyeket keresztezni kell.

Kiosont a szobából, majd Heller íróasztalán keresett egy könyvet a földi spórákról. Visszavitte.

– Most meg fogja nézni, hogy szerepelnek-e az ön által leírt spórák ebben a könyvben.

A doktor így tett, jó párszor végiglapozva a könyvet. Tudtam, hogy mi okozza a nehézséget. A nő abba az időbe vezette vissza Crobe-ot, mikor az még nem ismerte az angol nyelvet. A könyv azonban tele volt illusztrációkkal, és a doktor azokat használta.

– Az összes szerepel ebben a könyvben - mondta.

– Akkor most leírja, hogyan kell összekeverni a következő spórakultúrákat – folytatta a grófnő.

Crobe már csinálta is.

– És most leír mindent, ami szükséges az eddig leírtak végrehajtásához.

Crobe így tett. Végzett.

Ezután így szólt hozzá a grófnő: – Átmegy ez a vizsgán?

– Vita nélkül – felelte Crobe.

– Jó – mondta a grófnő. – Akkor ezzel végzett. És most figyeljen. Emlékszik arra a férfira, akivel a laboratóriumában találkozott, a Spietosban. Szőke haj, kék szem. Mancói fajta. Ha bármikor meglátja ezt a férfit, meg fog rémülni, el fog rohanni, és rohan, míg el nem menekül előle. Tudja, ha hozzáér, csápok nőnek ki a saját füléből és megfojtják magát. Ha csak hozzáér ehhez a férfihoz egy elektromos késsel, vagy akár az ujjával, képtelen lesz levegőt venni. Megértette?

- Igen – felelte a hipnotizált Crobe.

- És most mindent el fog felejteni, ami itt történt. Kisétál az irodából. Odaáll a bejárati ajtó mellé. Ott fog állni és várni.

A nő a köntöse zsebébe tette az összes papírt, majd lekapcsolta a sisakot.

Crobe felállt. Kábultan nézett a nőre. A következő szó jelent meg a képernyőn:

 

FÉLELEM

 

Kiment a szobából, át az irodába, majd odaállt a bejárati ajtó mellé.

A grófnő bement a „töprengőbe”. Megérintette Heller vállát: – Drágám – mondta –, miért nem kelsz fel és iszol egy csésze kávét velem?

Heller felült, mintha sosem aludt volna. Furcsán nézett a nőre, de azért felkelt, és belebújt egy fehér, bolyhos köntösbe.

A nő kinyitotta az ajtót, majd mindketten beléptek az irodába.

Ott állt Crobe.

Észrevette Hellert.

Crobe felsikított!

Megfordult, feltépte az ajtót, és ahogy csak bírt, kirohant a folyosóra!

Heller a grófnő felé fordult. – Ez Crobe doktor volt – mondta. – Mit kiabál, rikoltozik meg rohangál?

- Próbáljuk ki a fodormentás bajor mokkát - mondta Krak grófnő.

- Mit csinált itt Crobe? – kérdezte Heller. - Miért rohant el?

- Ó, Crobe? Csak azért jött, hogy átadja ezeket a képleteket. Nem érezte szükségét a maradásnak. Egy másik találkozóra kellett sietnie.

Heller a nyitott ajtón kilesett a folyosóra. Elvette a papírokat a grófnőtől és átnézte őket.

- Drágám – mondta –, úgy tűnik, mintha készülnél valamire.

- Én, Jettero? – kérdezte a nő.

5. fejezet

Crobe doktor olyan sebesen rohant el az őrök mellett, hogy azok képtelenek voltak elkapni őt.

Berohant a lépcsőházba, de ahelyett, hogy lefelé indult volna, felfelé iramodott!

Az őrparancsnok rohanás közben beleszólt a rádióba. – Mi a nyavalya történt?

- Ellenséget látott! – kiáltottam. – Utána, utána! Ne hagyják, hogy megszökjön!

- Elindult lefelé a lépcsőn! – kiáltotta az őr.

- FELFELÉ indult! – javítottam ki. – FEL, FEL, ember!

Crobe két emelettel magasabban kirontott a folyosóra. Nyitva találta az egyik liftet. Beugrott.

– Az ötös számú liftben van! – ordítottam. - Elindult lefelé. Nem FELFELÉ!

Az őröket nem láttam. Crobe-ot viszont igen. A lift megállt. Az ajtaja kinyílt. Kirontott a liftből és ismét bevetette magát a lépcsőházba. Ismét csak FELFELÉ indult. Jóistenek, az Empire State Buildinget akarja kilövőállásként használni ahhoz, hogy visszatérjen a Voltárra?

– Gyerünk fel az ötvenedik emeletre, gyorsan! – mondtam az őröknek. – Aztán rohanjanak lefelé a lépcsőn!

Így tettek.

Crobe azonban visszarohant a folyosóra, fogott egy liftet és elindult felfelé!

Liften felküldtem az őröket. Elérték a legfelső emeletet. Épp akkor nyílott ki egy másik liftajtó is. Crobe rontott ki rajta. Egyenesen az őrök ölelő karjába! – Megfogtuk – mondta az őrparancsnok. Tényleg elkapták. Crobe vadul tekingetett jobbra-balra. – Üldöznek, üldöznek – mondta voltárul.

A liftkezelő, egy lány, így szólt: – Hívom a rendészeket!

A rádión keresztül utasítottam az őröket: - Mondjanak neki valamit, gyorsan.

– Minden rendben, kisasszony – felelte az őrparancsnok. – Csak egy bolond, aki azt hiszi, hogy a világűrből érkezett.

– Ó, ő is egy ilyen – mondta a liftkezelő.

Crobe képernyőjén a következő felirat jelent meg:

 

HÁROMSZOROS RÉMÜLET

 

Küzdött. Hirtelen az épületen kívülre fókuszált, és nyilván azt gondolta, hogy lezuhan, így abban a pillanatban összeroskadt. A felirat megváltozott:

 

ÁJULÁS

 

– Mit csináljunk? – kérdezte tőlem az őrparancsnok.

Hát ez az. Ha visszahozzák a bázisra Törökországba, Faht bej jajgatni fog és sikoltozni, és megpróbálja kifizettetni velem a kárba veszett repülőjegy árát, és talán még le is lövi Crobe-ot. Egy olyan romboló személyiség, mint amilyen a doktor, túl értékes ahhoz, hogy lelőjék. Az Apparátusnál sokra értékelünk egy olyan valakit, aki képes akár egy bolygót is tönkretenni. Crobe-ot meg kell óvni!

Hirtelen ötletem támadt. Csupán egyetlen valakit ismertem, aki képes olyan destruktív lenni, mint Crobe: ez Madison!

Csak Madison tudja, hogyan használja ezt a halálos fegyvert a Heller elleni háborúban.

Mondtam az őröknek, hogy szedjék össze Crobe csomagját, és vigyék el őt a 42 Mess Streetre. Az a (bíííp) (bíííp) (bíííp) Krak keresztülhúzta az első számú tervemet, de ennek ellenére maradt még remény.

Korán volt még. Már csak az éjszakai ügyelet maradéka lézengett a 42 Mess Street alatt, mikor az őrök Crobe-bal együtt odaértek. Az ügyeletes riporter félvállról odavetette nekik, hogy várakozzanak Mad irodájában. Bementek, és a legfrissebb lapokkal legyezni kezdték Crobe-ot. A doktor magához tért, feltehetően a bűztől. Az egyik őr forró kávét hozott egy automatából, talált egy üveg whiskyt Mad íróasztalában, melyből egy keveset a kávéba öntött. Ez még jobban felélénkítette Crobe-ot.

Dübörgés hallatszott odakintről. Az Excalibur. J. Walter Madison megérkezett.

– Most tegye a fülét a rádióra, és mondja neki, amit mondok magának – utasítottam az őrparancsnokot.

Crobe Madisonra nézett. A public-relations szakértő vasalt volt és jólfésült, tökéletes mintája a nyílt, őszinte és vonzó fiatal amerikai vezetőnek.

Elismételve amit mondtam neki az őrparancsnok Madison felé fordult. – Mr. Smith küldött minket. Azért jöttünk, hogy megajándékozzuk önt egy tökéletes fegyverrel, melyet felhasználhat a Süvölvény kölyök elleni háborúban.

– Háborúban? – kérdezte Madison. – Ó, nem, maguk ezt félreértik. Mi a legtisztább közszolgálattal foglalkozunk, a motivációnk pedig távol esik a nehezteléstől.

Parancsomnak megfelelően az őrparancsnok így folytatta: – Hadd mutassuk be Dr. Phetus P. Crobe-ot, a kiváló pszichiátert.

– Ki beszél azon a rádión? – kérdezte Madison. És mielőtt még az őr elránthatta volna előle, kikapta a kezéből. – Halló. Ki az?

- Smith – válaszoltam.

- Nagyon közel kell hogy legyen, ha ilyen kicsi walkie-talkie-t használnak – mondta Madison. – Miért nem jön ide személyesen?

Rájöttem, hogy sebesen kell gondolkodnom. Szörnyen közel sodródtam egy törvénysértéshez. Nem kellett volna mást tennie, csak ránézni a rádió névtáblájára és leolvasni:

 

Voltár Kommunikációs Készülékek Gyára

 

– Béke kisasszony készülékét használom - feleltem. – Sietnem kell, mert szorít a szükség. Nézze át Crobe doktor iratait. Biztos vagyok benne, hogy használni tudja őt.

Madison leült az íróasztala mögé, itatóstömbjére tette a rádiót, majd az iratokért nyújtotta a kezét. Megvizsgálta őket.

Sajnálatos módon Crobe nem maradt nyugton. Átnyúlt az íróasztal fölött és megtapogatta Madison orrát. Így szólt: – Neme gondolat rá, hogy sokkol jobbal nézi ki ha van libidó az orra helyen? Vagy lehet egy mellbimbó? Vagy a kezek. Szebbek vannak, ha lenni uszonyok. – És előhúzott egy elektromos kést! Az egyik őr lefogta hátulról.

Madison a doktorra bámult. Aztán felkapta a telefont. Gyors mozdulatokkal nyomkodta a számokat.

Felerősítettem Crobe képernyőjének hangját. Hallottam a választ a telefonból: – Bellevue Pszichiátriai Osztály – majd éneklő csilingelő hangon: – Jó reggelt!

– Itt J. Walter Madison a 42 Mess Streetből. Azonnal küldjenek egy kocsit.

Az őr visszavette a rádióját. Csakhogy nem tette a füléhez. A másik hátulról tartotta Crobe-ot és megpróbálta kivenni a kezéből az elektromos kést.

Madison reszkető ujjakkal mutatott a külső iroda felé. – Tartsák a lépcső aljánál, míg meg nem érkezik a kocsi!

Semmit sem tehettem.

A bolondszállító hamarosan megérkezett, hangosan szirénázva. Két, fehér egyenruhás ápoló ugrott ki belőle és ragadta meg Crobe-ot.

Az őrök, (bíííp) meg, átadták nekik Crobe bőröndjét. Azok belöködték a doktort a kocsiba, majd rácsapták az ajtót.

Az őrparancsnok rendkívül önelégült hangon így szólt a rádióba: – Nos, ennyi, Gris tiszt úr.

- Gyorsan, gyorsan – mondtam. – Kövessék ezt a kocsit! Ki kell hogy szabadítsák a doktort.

- Ahogy azt az imént mondtam, Gris tiszt úr, ennyi. Ezek az ápolók elég hozzáértőknek tűntek. Még gumibot is volt az egyikőjüknél. A mi feladatunk az volt, hogy biztos kezekbe juttassuk a doktort.

– VÁRJANAK!

– Átadom ezt a rádiót Raht ügynöknek az irodában. Vele megtárgyalhatja a továbbiakat. Mi elindulunk haza. Adás vége. – A rádió egy utolsó nyomatékos kattanással elhallgatott.

Összeroskadtam.

6. fejezet

A kudarctól keserűen kiballagtam az udvarra. Hideg idő fogadott. Az ég szürke volt, a szél pedig vadászó farkasként suhant keresztül a kopasz bokrokon. Mintha rám vadászott volna.

Észrevettem Terst. Odamentem hozzá, és így szóltam: – Hol a taxisofőr?

Gonosz hangon felvihogott. – Azt hiszem, elvitte kipróbálni Utanc új autóját.

- Új autóját?

- Ma délben érkezett. Mercedes-Benz. Vadonatúj. Nagyon szép. A taxisofőr egyik barátja adta el.

Összevontam a szemöldökömet. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy Utanc nem mászott elém térden állva, hogy pénzt kérjen tőlem, ahogy arra számítottam. És mégis előáll egy új Mercedes-Benzzel! Egy vagyonba kerülhetett! Honnan szerzett pénzt? Hitelkártyákról? Dühroham ragadott magával. Most végzek vele!

– Hova mentek? – kérdeztem. – Merre?

– Azt hiszem a Mezőgazdasági Állomásra. - És eleresztette gonosz nevetését.

Beugrottam a kocsiba. – Vigyen oda! – utasítottam. Az állomáshoz tartozik Faht bej irodája. Ez valami összeesküvés lehet, amivel ki akarnak forgatni a vagyonomból?

Elrobogtunk. Egész végig az utat figyeltem, hátha megpillantom Utancot és az új autót. Elértük az állomást. Nyomát sem láttam a kocsinak.

Berohantam a folyosóra, készen arra, hogy berontsak Faht bej irodájába. Már majdnem beléptem az ajtón, mikor szerencsére gyors reflexeim megállítottak. Faht bej valamiféle megbeszélést tartott. Megtorpantam. Török asszonyok és férfiak ülték körül az íróasztalát, háttal nekem.

Faht bej észrevett. Kézmozdulattal jelezte, hogy távozzak az irodából. Gyorsan kihátráltam.

Ahogy hátrafelé lépkedtem, az egyik nő az ajtó felé fordult.

Hoppá! A fátylon keresztül is felismertem a nőt, akivel elsők között háltam a kocsiban!

Faht bej keresztülvágott a szobán. Kilépett a folyosóra, majd becsukta az ajtót maga mögött. – Ide hallgasson – mondta –, én most nem mennék be oda, ha a maga helyében lennék.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Még nem tudom – felelte Faht bej. – A helyzet az, hogy egyelőre nem tudom, valójában mi is a helyzet. Úgy egy órával ezelőtt a maga asszonya, Utanc, idejött, hogy szóljon, néhányan találkozni akarnak velem. Épp most érkeztek.

- Mondtak valamit? – érdeklődtem.

– Csak valami terhességet emlegetnek. Ide figyeljen, miért nem jön vissza később? Akkorra már tudni fogom mi a helyzet.

– Terhesség? – kérdeztem. – Ide figyeljen, ha bármi gond van a terhesség körül, azt meg lehet oldani. Ne ígérjen nekik semmit! Egyszerűen meg lehet oldani!

Elrohantam. Beugrottam a kocsiba. – Vigyen a kórházhoz! – parancsoltam.

Ha ezek közül a nők közül valaki teherbe esett, a válasz nagyon egyszerű. Nem lettem volna Rockecenter családi „kem”, ha nem tanultam volna valamit. Az abortusszal bármikor el lehet intézni a terhességet! És Prahd volt az az ember, akire ez a dolog tartozott. Megegyezek vele, hogy elvégezze az abortuszt ezen a nőn és minden a legnagyobb rendben lesz.

Berohantam a kórházba, keresztül az előcsarnokon, Prahd irodája felé. Berontottam. Az íróasztala mögött ült.

– Terhesség! – mondtam. – El kell, hogy intézze!

A fiatal Prahd Bittlestiffender doktor rám nézett. Szomorú hangon így felelt: – Örülök, hogy végül idejött, hogy bevallja.

- Nem állt szándékomban – mondtam. – Baleset volt. Olyan kívánatosan feküdt ott előttem, hogy nem tudtam neki ellenállni.

- És nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket.

- Honnan tudtam volna, hogy egyetlen alkalomtól teherbe esik? Neki kellett volna óvatosnak lennie!

- És maga elvárja egy fiatal lánytól, hogy ismerje ezeket a dolgokat? – kérdezte.

- Azért annyira nem fiatal! – ellenkeztem.

- Elég fiatal ahhoz, hogy az apja őrjöngjön a történtek miatt! Ráadásul kiskorú.

Rettenetes gondolat villant át az agyamon. - Kiről beszélünk?

– Bildirjin nővérről – felelte Prahd. – Ó, Gris tiszt úr, ha arra gondolok, hogy ön a hátam mögött elkövette egy kiskorú megrontásának vétségét, ráugrott és megerőszakolta…

– Állj! – kiáltottam. – Ha Bildirjin nővérről van szó, akkor Ő erőszakolt meg engem!

- Épp most vallotta be, hogy ott feküdt maga előtt, maga pedig nem tudta megállni, hogy ne ugorjon rá!

- Nem, nem! Az valaki más volt! – Gondolataim kavarogni kezdtek. Aztán hirtelen sikerült megállítani őket. – Várjon, maga folyamatosan Bildirjin nővérrel hált!

- Nem, nem – felelte Prahd. – Én megtettem a legalaposabb óvintézkedéseket. Ne gondolja, hogy egy képzett sejtsebész esélyt ad az ilyesmire – hiszen még kiskorú, és egyáltalán. Azonkívül elvégeztem egy kémlelő tesztet, megvizsgáltam a génmintát, és ugyanúgy, ahogy Tayl özvegyénél, ez is kétségtelenül a magáé. És most még más asszonyokat is megfertőz! Gris tiszt úr, uralkodnia kellene magán! Nem rohangálhat itt jobbra-balra, teherbe ejtve a nőket, nap nap után. Ráadásul két különböző bolygón!

- Ide hallgasson – mondtam. – Egy sejtsebésznek, mint amilyen maga, nem jelent nehézséget megszakítani ezeket a terhességeket. Elárulom magának, hogy a bolygó amúgy is túlnépesedett. Egyszerűen elvégez néhány abortuszt, és ennyi az egész.

– Ez nem olyan egyszerű – felelte a fiatal Prahd doktor. – Ez gyilkosság lenne. A gyilkosság pedig olyasvalami, amire még maga sem tud rávenni, Gris tiszt úr. Ellentétben másokkal, nekem megvannak a saját erkölcsi alapelveim, melyeknek semmi közük a sejtsebészethez. Gyilkosságról szó sem lehet!

– Akkor mit csináljak? – kiáltottam kezemet tördelve.

- Ezt tőlem kérdezi, miután elcsábította a barátnőmet?

- Prahd, ne felejtse el, hogy barátok vagyunk. Hogy állhat egy barátnő két barát közé?

- Nagyon könnyen – felelte Prahd. – Nem lett volna olyan nagy a baj, ha nem lesz rosszul reggelente. Az apja a legelismertebb orvos a környéken, és persze észrevette. Aztán a lány elárulta. Maga bizonyára tudja, hogy a fürjvadászat az apa kedvenc időtöltése. Ezért nevezte el a lányát Bildirjinnek, ami „fürj”-et jelent törökül. Ő az egyik legjobb céllövő az országban, és neki vannak a legnagyobb vadászpuskái. Azonkívül, mivel a lány még kiskorú, maga még börtönbe is kerülhet. Látott már valaha török börtönt belülről?

Nyögni kezdtem.

Így folytatta: – Azt hiszem, az a szokás errefelé, hogy levágják a heréket, úgyhogy most körülbelül az járhat az apa fejében, hogy ellövi a maga heréit. Azonban ha igazán megszívlelné a tanácsomat…

Ez már túl sok volt. Nem tudtam tovább elviselni a fickó szadista fecsegését. Nyilvánvaló volt, hogy ő is a bőrömet akarja!

Kirohantam az irodájából. Végignéztem a folyosón. Hála isteneknek, már letelt a munkaidő, mikor a városi doktorok az ingyenes klinikán dolgoznak.

Az autóhoz rohantam. Beugrottam.

– Vigyen haza, gyorsan! – könyörögtem. A villába be tudok zárkózni és meg tudom védeni magamat!

Ahogy az udvarra értünk, kiugrottam a még mozgásban lévő autóból. Keresztülrohantam a kerten, be a szobába. Bereteszeltem az ajtót, majd háttal nekitámaszkodva, erősen ziháltam.

Micsoda katasztrófa! Hogy fogok kikeveredni belőle?

Kopogás hallatszott. Egy pillanatig azt gondoltam, Bildirjin nővér apja követett egészen hazáig. Aztán rájöttem, hogy a kopogás a titkos alagút ajtaja felől érkezett.

Az apa nem tudhat erről az alagútról. Óvatosan kinyitottam az ajtaját.

Ott állt Faht bej.

Belépett, miközben aggodalmasan forgatta tekintetét.

Nagyon halk hangon beszélt: – Nagy a baj, Gris. Mondtam, hogy tájékoztatom magát, miután kiderítettem, mi a helyzet. Nos, szerencsétlen módon sikerült kiderítenem. Elég szörnyű.

Megkapaszkodtam az ágyban. Férfiként kell viselnem a csapást. – Mondja – utasítottam.

Faht bej szomorúan megrázta a fejét. – Biztos benne, hogy el tudja viselni?

- Kezdje már – mondtam erősebben megtámaszkodva.

- Meglehetősen rossz hír – mondta.

- Az istenek szerelmére, mondja már – könyörögtem.

- Ismeri a taxisofőrt, Ahmedet.

- Igen, ismerem a taxisofőrt, Ahmedet!

- Azt fogja vallani, hogy az ön parancsa volt.

- MI volt az én parancsom? – visítottam.

- És ezzel meg fogja úszni.

- MIT fog vallani? – könyörögtem.

– Talán jobb lesz, ha leül arra a székre - mondta Faht bej. – Ez rettenetes.

Leroskadtam.

– Itt van – szólt Faht bej, kihúzva egy lövedéket a pisztolyából és a fogaim közé nyomva. - Harapjon rá, nehogy az őrlőfogait roppantsa össze, mikor elmondom.

Ráharaptam.

– Tudja, hogy a taxisofőr, akit Ahmednek hívnak, valójában egy elítélt bűnöző a Modon bolygóról.

Bólintottam.

– És azt is tudja, hogy a Ters nevű sofőr egy török kommunista, aki huszonnégy évet töltött börtönben, mivel meggyilkolta a tábornokot?

A másik irányba megráztam a fejemet. Ez kezdett rosszul alakulni.

– Az elmúlt néhány héten – folytatta Faht bej – a taxisofőr ezzel a török gyilkossal együtt eljárkált azzal a kocsival, melyen ott virít a maga neve. Azt csinálták, hogy behajtottak egy farmra, végignézték a nőket, és hogyha találtak köztük egy jóképűt, elmondták a férjének és a családjának, hogy a maga parancsára felégetik az egész farmot, hacsak nem egyezik bele a nő, hogy egy estét magával töltsön a kocsijában. És hogyha bárki a rendőrségre megy, a farm, a környező farmok és a legközelebbi falu is mind-mind porig ég.

Ráharaptam a lövedékre. A taxisofőr az összes kifizetett pénzt magának tartotta meg!

– Ez még nem minden – folytatta Faht bej. - Azt mondták a nőnek, ha nem lesznek kedvesek magához, megölik a férjüket.

Még erősebben ráharaptam a lövedékre. Ez megmagyarázza azokat a vágyódó pillantásokat, melyeket félreértettem, és úgy vettem, mintha a nők azért könyörögnének, hogy ismét együtt lehessenek velem!

– Ez az egész azért derült ki, mert tudják, hogy én ismerem magát, és valaki azt javasolta, hogy keressenek meg engem, és kérjék ki a tanácsomat.

Utanc! Féltékenységi rohamában rám uszította őket!

– De még ez sem minden – mondta Faht bej. – Mikor a taxisofőr és Ters előkészítették a randevút, még mielőtt átadták volna magának, megerőszakolták a nőt.

A fogam egyre mélyebbre és mélyebbre vájódott a rézbe. Nem csoda, hogy a nők olyan fáradtak voltak. Az sem csoda, hogy állandóan nedvesen érkeztek hozzám! Azok a (bíííp) (bíííp) fél órán keresztül várakoztattak, miközben ők maguk (bíííp), és csak ezután szóltak nekem, én meg pancsolhattam a szennyükben! Visítva nevethettek rajtam!

– Még valami – tette hozzá Faht bej. – Ez kemény. A Koránban az áll, hogy száz korbácsütés jár a vétkeseknek, ha nem házasok. Ezek a nők azonban férjnél vannak, így a maga büntetése egészen más. A Korán azt mondja, hogy ezekben az esetekben az elkövetőt halálra kell kövezni.

Ez betalált. Ahogy a fogam átlyukasztotta a hüvelyt, a töltényből a keserű lőpor beleömlött a számba.

El kellett hagynom Törökországot.

Nem volt más választásom.

El kellett hagynom Törökországot, AZONNAL!

7. fejezet

Felkaptam egy bőröndöt. Vadul körülnéztem.

Hova induljak?

Mit vigyek magammal?

Faht bej így szólt: – Ha elmegy, emlékeztetnem kell rá, hogy a Blixo holnap vagy holnapután érkezik. Állandóan hoznak valamit magának. Mit mondjak nekik?

A figyelmem fájdalmasan ismét Faht bej felé fordult. A Blixo? Azok is biztosan a bőrömet akarják!

Faht bej folytatta: – Azok a homokos futárok, ki tudja miért, állandóan valami levelezőlapot követelnek. Jó lesz, ha ad néhányat belőlük.

Levelezőlapot? Összeszedtem a gondolataimat. A mágikus küldeményekről beszélt. Ha nem adják fel őket időben, mindkét futár anyját megölik. Ha így történne, ők is a bőrömre pályáznának!

Kinyitottam a széfet. Előkaptam egy egész kötegnyi mágikus levelezőlapot. Faht bejhez vágtam őket.

Hova induljak?

Mit vigyek magammal?

Rohangáltam körben a szobában, belesve a bútorok alá.

Faht bej még mindig ott állt. Így szólt: – Ha elmegy, senki nem lesz, aki lepecsételje a beérkező szállítmányokat. Mielőtt visszaindulnak a Voltárra, a visszaszállítandó küldeményt is le kell pecsételni. Miért nem adja ide a személyazonosító lapját?

Előhalásztam.

Hozzávágtam.

Ami sok az sok. – Tűnés! Tűnés! Tűnés! – ordítottam rá. – Nem látja, hogy a józanságom határára sodródtam? NE ZAVARJON MÁR! Gondolkodnom kell!

Összeszedte a levelezőlapokat és a személyazonosító kártyámat, majd távozott.

Csak ezután voltam képes rendbe szedni a gondolataimat.

Mit vigyek magammal?

Kemény probléma, ha az ember nem tudja, hogy hova indul. Az egyetlen cél, ami előttem lebegett, az az volt, hogy EL innen!

Az ösztöneimre hagyatkoztam.

Kinyitottam a bőröndöt. Raktam bele fegyvereket és lőszereket, hogy meg tudjam védeni magamat. Beraktam az Inkswitch névre kiállított hamis, szövetségi igazolványt, hogy meg tudjam változtatni a személyazonosságomat. Fölkaptam néhány azonnal ható gázlövedéket, melyekkel eszméletlenné tehetek bármilyen merénylőt, majd ezeket is becsomagoltam. Fogtam a rádió adó-vevőt és a bőröndbe tettem. Begyömöszöltem a három képernyőkészletet. Beszíjaztam a bőröndöt. Ezután rájöttem, hogy elfelejtettem becsomagolni néhány ruhadarabot, úgyhogy újra kiszíjaztam. Beraktam egy öltönyt, néhány inget és nyakkendőt, valamint egy terepfoltos harci ruhát. Beszíjaztam. Ezután rádöbbentem, hogy megfeledkeztem a pénzről. Kiszíjaztam. Benéztem a széfbe, ahol egyetlen fillért sem találtam. Visszaszíjaztam a csomagot. Azon tűnődtem, vajon elfelejtettem-e valamit, úgyhogy ismét kiszíjaztam, hogy megnézzem. Találomra összekapkodtam néhány holmit, behánytam őket a bőröndbe, biztos, ami biztos alapon. Ismét beszíjaztam a bőröndömet.

Hirtelen rádöbbentem, hogy nem maradhatok tovább. Jobb, ha megyek. Elindultam kifelé az ajtón, majd rájöttem, hogy nem öltöztem át az utazáshoz. Visszamentem. Öltönyt húztam. Nem találtam hozzá való cipőt, így csak a katonai bakancsomat tudtam felhúzni. Ismét elindultam az ajtó felé, majd észrevettem, hogy megfeledkeztem a csomagomról. Visszamentem érte. Szükségem volt valamire, amivel kedvét szeghetem az üldözőimnek. Találtam egy rakás időgyújtós ugróbombát a fegyverszekrényben. A zsebembe gyömöszöltem néhányat.

Várjunk egy percet. Az irataim a bőröndben voltak. Szükségem volt egy útlevélre. Az Achmed Ben Nutti névre kiállított Egyesült Arab Ligát képviselő diplomataútlevél az irathalom tetején lapult. Ezzel az útlevéllel bárhol átjuttathatom a fegyvereimet és a pénzemet, amerre csak megyek. A zsebembe tettem. Pénz. Egyáltalán nem volt pénzem. El kell kerülnöm Afyont: lehet, hogy halálos kövekkel és sziklákkal várnak arrafelé. El kell jutnom Isztambulba. Mudur Zengin örülni fog az alkalomnak, hogy pénzt adhat nekem.

Elővigyázatosságként gyors mozdulatokkal bezártam és lelakatoltam a széfemet, valamint a titkos lakosztályomat. El kellett tűnnöm onnan. Bármelyik percben rám ronthattak volna.

Felkaptam a csomagomat. Igyekeztem megállítani a reszketésemet. Keresztülvágtam a kerten, ki az udvarra.

Színtiszta gyűlölet öntötte el a szívemet, mikor megpillantottam a taxisofőrt. Az új Mercedes-Benzt fényesítette.

Az Apparátus-kiképzés megtanítja az embert arra, hogy hogyan legyen úrrá a vészhelyzeteket. A gyűlölet a legtisztább ravaszsággá csapódott le bennem. Ott és akkor elhatároztam, hogy egyetlen bombával ölöm meg a két börtöntölteléket. Egy utolsó halálos robbanásban fogják megtanulni, milyen büntetés jár azért, ha nőket erőszakolnak meg, még mielőtt én háltam volna velük.

Ravaszság. Ravaszság. Ravaszság. Erre kell összpontosítanom. Elindultam, majd a csomagomat betettem a Daimler-Benzbe. Nem is mertem belesni a bokrok alá, hogy lássam, várnak-e rám lesben állva, készen arra, hogy előugorjanak és halálra kövezzenek.

Félvállról így kiáltottam: – Ó, Ahmed. Lenne szíves elvinni a bankba, hogy némi pénzt vegyek magamhoz?

Boldogan felugrott. Tudtam, hogy ezt fogja tenni. Odakiáltott Tersnek, majd megkerülte a kocsit, és beült a jobb első ülésre. Ters kirohant a konyhából, és közben a fejébe nyomta öreg tányérsapkáját. Beült a kormánykerék mögé.

Elindultunk. Lehúztam magam, nehogy valaki meglássa, hogy a hátsó ülésen utazom.

Végigszáguldottunk az Afyon felé vezető úton, szanaszét zavarva az úton baktató tevéket.

Ahmed és Ters vidám, gyanútlan viselkedéséből világosan kiderült, hogy a leghalványabb sejtésük sincs arról, hogy ez az utolsó napjuk a Földön.

Beértünk Afyonba, majd elindultunk a Piastre Bankasi helyi fiókjához vezető úton.

– Nem, nem – szóltam halkan előre. – Félreértettek. Én KOMOLY összegről beszéltem. Az isztambuli Piastre Bankasira gondoltam. Gyerünk oda!

Vidáman, még csak nem is gyanítva, hogy a saját halottaskocsijukat vezetik, megfordultunk, és száguldani kezdtünk az Isztambulba vezető autópályán.

Időről időre hátrafordulva úgy tapasztaltam, hogy senki sem üldöz. Túl gyors voltam nekik. Ezzel rázhattam le őket.

Néhány teve ugyan gyanakodva méregette a kocsit, amitől némileg visszatért az aggodalmam. Soha nem lehet megbízni a tevékben.

Ters nem hajtott túl gyorsan. De ez nem is volt baj. A nagy sebesség felhívná az emberek figyelmét arra, hogy menekülök.

Ahogy haladt a délután, úgy suhant el mellettünk a sivár februári táj. Alkonyodott. Sötétben autóztunk tovább. A kocsi fényszórói olykor-olykor előző korok emlékein pásztáztak végig. Magam mögött hagytam Ázsiát. Hadd rohadjon tovább. Még leigázni sem érdemes. Nagy Sándor hadjárata is csak időpocsékolás volt.

Tíz óra körül hajtottunk át a Boszporuszon és értük el Európát. Végül átautóztunk a Galata-hídon, elértük az Aranyszarvat, majd bekerültünk az isztambuli utcák egyre enyhülő forgalmába. Végül megérkeztünk a Piastre Bankasi elé. A kocsi megállt.

Az volt a szándékom, hogy szólok az elmaradhatatlan éjszakai őrnek, hogy ébressze fel Mudur Zengint. Sikerült biztonságban odaérnem. Ez azonban a végét jelentette Tersnek és Ahmednek. Egy időzített bombát csúsztattam a hátsó ülés rugói alá. Megnyomtam az időzítőt. Akkortól számított tíz perc múlva a kocsi, gonosz utasaival együtt, lángoló darabokra szakad és szétszóródik a környéken. Viszlát, nők megerőszakolói.

A járdára dobtam a csomagomat. Kiszálltam. Így szóltam, oda sem figyelve: – Most már hazamehetnek. Nincs szükségem magukra.

Nem akarja, hogy kivigyük a reptérre? – kérdezte Ahmed.

- Reptérre? – kérdeztem. – Honnan szedik, hogy elhagyom Törökországot? Egyszerűen csak itt maradok a városban, három-négy napig, hogy az Isztambul Hiltonban megállapodjak egy drogfutárral. Nem gondolják, hogy erre az időre mindkettőjüknek szállodát fizetek, igaz? Úgyhogy viszlát. Irány hazafelé – vagy inkább a pokol felé, amit azok a gonosztevők érdemelnek, akik elsőként teperik le a nőket, és ráveszik őket, azt vallják, hogy mindez az én parancsomra történt.

Ahmed megrántotta a vállát. Ters gonosz vihogással felnevetett. Ezzel elhajtottak. Figyeltem, ahogyan a kocsi hátsó lámpái belevesznek a sötétségbe. Ez megelégedéssel töltött el. Egy voltári maximális pusztítású zsebbomba annyit sem hagy belőlük, hogy el lehessen őket temetni.

Egy elsuhanó árnyék hírtelen figyelmeztetett a rám leselkedő veszélyre. De csak az éjjeliőr volt az.

– Hívja fel nekem Mudur Zengint – utasítottam. – Hívja ide a bankba. Mondja meg neki, hogy Szultán bej találkozni akar vele. – Az éjjeliőr az arcomba világított az elemlámpával. Az egyik emeleti ablakra mutatott. Világosság volt odafent. – Már itt van – mondta az éjjeliőr. - Egy fél órája érkezett, s azt mondta, már várja magát.

Hideg futott végig rajtam. Aztán rájöttem, hogy ez így van rendjén. A hitelkártya-társaságok pontosan, percről percre ellenőrzik hitellel rendelkező ügyfeleiket. Ők szóltak Zenginnek. Sietnem kellett. Berohantam. Beléptem az irodájába.

Mudur Zengin hűvösen az íróasztala mögött maradt, és rám szegezte tekintetét. Nem állt fel. Még csak nem is üdvözölt. Csak ült, és engem nézett. Megálltam az iroda közepén.

– Arra kértek, hogy ne engedjem el innen - mondta Mudur Zengin.

Rémület futott át rajtam. Tudják. A nyomomban vannak!

Térdre rogytam. – Nézze, maga gyerekkori barátja az apámnak. Kérem, ne adjon fel! Segítenie kell nekem. Pénzre van szükségem!

- Egy fillért sem tudok adni. Az értéktárak zárva vannak.

- Akkor hadd nyissam ki a trezoromat.

- Nem engedhetem. Le vannak zárva. Semmit sem lehet kinyitni holnap reggel 9:00-ig.

Túl késő. Túl késő! Addigra már félig visszarángatnak Afyonba.

- Dollárra van szükségem! – könyörögtem.

- Dollárra? – kérdezte hűvösen. – Miért nem kér dollárt az ágyasától?

- Mudur, kérem hallgasson meg. Dollárra van szükségem, mégpedig most azonnal. Ma éjszaka. GYORSAN!

Rám szegezte hideg, bankár tekintetét. – Ebben az éjszakai órában az egyetlen forrás, ahonnan dollárt szerezhet, az nem a bank, hanem én magam vagyok. Tartok valamennyi dollárt a személyes széfembe.

- Adja ide nekem – könyörögtem, és közben a fülemet hegyeztem, hátha léptek zaját hallom a lépcső felől. – Gyorsan!

- Ez csak arra elég, hogy átvészelje vele ezt a helyzetet – mondta. – És a szokásos feltételeket kell szabnom: havi harminc százalékos kamat.

Egy darab papírt lökött elém. Gyorsan aláírtam.

A széfjéhez ment, kinyitotta, majd kivett belőle néhány köteg amerikai dollárt, leszámolt belőle százezret, majd ledobta a földre és a lábával felém lökte.

Lehajoltam, hogy összekaparjam. A zsebembe gyűrtem a pénzt. Aztán észrevettem a megvetést a szemében. Ekkor hasított belém a gondolat, hogy különösen barátságtalanul viselkedik velem. Uzöttségem ellenére megkérdeztem tőle: – Mit követtem el?

– Amit maga elkövetett – felelte –, azt Allahhal kell megbeszélnie. Egy egyszerű halandó nem mondhat ítéletet arról, amit maga elkövetett.

Odalépett hozzám és az ajtó felé lökött. – Jó éjszakát, és a minél későbbi viszontlátásra.

8. fejezet

Miközben kilopakodtam a bankból, háromfelé osztottam problémáimat.

A) eltűnni Törökországból

B) elkerülni, hogy elkapjanak

C) eltüntetni a nyomaimat

Tisztán elméleti kifejezést használva, ez életbevágónak tűnt. A helyzet az, hogy az Apparátus rendszerint egybekovácsolja a B) és a C) pontokat. Ezek képezték minden akcióterv gyakorlati alapját.

Persze egy dolog az elmélet és más dolog az éjszaka kellős közepén Isztambulban, a Földön lenni, ellenségek által körülvéve, valamint kegyetlen nők által könyörtelenül üldözve, akik vérebek módjára szimatolnak az ember után.

Ezer mecset minaretje magasodott az ég felé, mint megannyi fenyegető ujj. A felhők készen álltak arra, hogy szétnyíljanak, hogy a lentiek meghallják a próféta szavát, aki visszhangozva idézi Koránjának idevonatkozó szavait: KÖVEZZÉTEK HALÁLRA A BŰNÖST!

Hátborzongató. De soha nem tudhatja az ember, hányadán álljon ezekkel a primitív vallásokkal. Hirtelen valósággá válhatnak. Akár még fel is nyársalhatnak a mecsetek tornyai.

Istenek, hogy elbántak velem ezek a nők!

Jó párszor végignézve az utcán, láttam, hogy Mudur minden bizonnyal elszámította magát. A lekötelezettjévé akart tenni, mielőtt még hívja a rendőrséget. Túljárok az eszén!

Sebesen, mint egy nyúl, csomagomat a mellkasomhoz szorítva elrohantam a környékről. Beugrottam számtalan sikátorba és végigrohantam rengeteg utcán. Egyelőre senki nem üldözött. Rohanás közben alaposan elterveztem, hogyan szökjek meg és hogyan tüntessem el a nyomaimat.

Kissé távolabb megpillantottam egy kicsiny és hitvány hotelt. Őgyelgéssé lassítottam rohanásomat. Ravasz tervet eszeltem ki az első lépésre. A rendőrök, mikor csapdába akarnak ejteni egy bűnözőt, akit egy hotelba várnak, körülveszik az épületet. Azt fogják gondolni, hogy odabent vagyok, miközben én idekint leszek, és így meg fogom tudni figyelni őket.

Bementem. A portás, ha egyáltalán nevezhetjük annak, jól hallhatóan aludt. Felébresztettem, és mondtam neki, hogy egy szobát akarok. Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, matatni kezdett, majd átadta a kezébe akadt kulcsot.

Lopva felmentem a lépcsőn. Megtaláltam a szobát. Bementem és elrejtettem a csomagomat. Belekapaszkodtam az ereszcsatornába, és lecsúsztam rajta. Elindultam egy sikátoron, amely felfelé vezetett a dombra, ahol a Nagy Bazár tőszomszédságában néhány állandóan nyitva tartó üzlet működött. Nem volt nagy tülekedés ebben az órában. A legtöbb üzlet már bezárt. Hamarosan azonban megtaláltam, amit kerestem: egy arab és keleti ruhákat áruló üzletet. Az üzlet fojtogatóan bűzlött a naftalintól és a teveszagtól. Egyetlen villanykörte világította meg a rendetlenül telezsúfolt állványokat. Végigtapogattam a ruhákat. Egy djellabát kerestem, egy csuklyás köpenyt. Azt a fajtát akartam, amit az arab elöljárók viselnek. Találtam egyet. Puha, sárga gyapjúból készült. Kissé díszes volt, mivel hímzett aranyszegély díszítette, de azért megtette. Találtam hozzá egy turbánt. Kerestem hozzá még néhány buggyos nadrágot. Kezembe akadt egy arannyal hímzett mellény és egy ing. Találtam még egy töltényszíjat, jó sok rekesszel.

A tulajdonos, lopástól tartva, felébredt. Rendkívül kövér volt és folyamatosan ásítozott. Furcsán méregetett. Aztán nekilátott összeadni a kiválasztott holmik árát. Ekkor én ásítottam.

- Tizennyolcezer líra – mondta.

- Kilencezer líra – feleltem.

Ezután valami nagyon gyanúsat művelt. Megrántotta a vállát és bólintott! Meg sem próbált alkudozni! Tudtam, hogy ez mit jelent. El akarja altatni természetes veszélyérzetemet.

Előhúztam egy bankjegyet. Isteneim! Mudur Zengin kizárólag ezerdolláros bankjegyeket adott!

Nem volt más választásom. Oda kellett, hogy adjam.

– Fel kell ébresztenem Muchmudot, a pénzkölcsönzőt a szomszédban, hogy felváltsa a pénzt – mondta. A gyanúm beigazolódott! Megpróbált ott-tartani!

Én azonban hűvösen fogadtam a próbálkozását. – Csak menjen – mondtam.

Öt teljes percre eltűnt! Tudtam, hogy hívja a rendőrséget. Így szólt: – Itt a visszajáró. Kilencvenegyezer líra. – Szörnyen vastag pénzköteg volt. Kicsiny címletekből állt. Arra számított, hogy megszámolom, s így még sokáig ott maradok. De túljártam az eszén. Nem számoltam meg. A pénzköteget a ruhák közé gyömöszöltem.

Furcsán nézett rám. Aztán rádöbbentem, mire is megy ki ez az egész. Biztos volt benne, hogy meg fogja tudni adni a személyleírásomat. Tudta, hogy milyen ruhákat vásároltam. Le fogja tudni írni a ruháimat a nőknek, akik majd idejönnek kérdezősködni.

Készültem rá. Végrehajtottam a C) pontot. El fogom tüntetni a nyomomat.

Mikor ismét leheveredett a kanapéjára, úgy tettem, mintha nehézségem adódott volna a ruhák összekötésével. Lehajoltam és egy bombát csúsztattam az egyik ruhaállvány alá. Benyomtam az időzítőt.

Kisétáltam.

Leballagtam a dombról. Nem rohantam.

Eltelt a tíz perc.

BUMM! RECCS!

A boltot, néhány más üzlet társaságában, narancsszínű lángcsóva emelte a magasba. A lökéshullám betörte az út menti ház egyik ablakát.

A nyomom egy részét eltöröltem. A nők soha nem fogják kiszedni belőle a személyleírásomat.

Megnyugodtam. Ennek ellenére elővigyázatos maradtam. Megközelítettem a szállodát. Nem vette körül a rendőrség. A nekem felállított csapda még nem záródott össze. Valószínűleg egyszerűen csak késtek. Jobban teszem, ha sietek.

Felmásztam az ereszcsatornán. Csupán négy láb hosszúságú volt. Visszaértem a szobámba.

Félúton jártam lefelé a dombról, mikor meghallottam a rendőrautók és a mentők szirénáit. Nagyszerű figyelemelterelő. Talán ez volt az oka annak, hogy nem jöttek a hotelhez. Okos lépés volt tőlem.

Kinyitottam a bőröndömet. Levetettem nyugati mintájú ruhámat. Belebújtam a vékony anyagú nadrágba, az ingbe és a mellénybe. Keresztülvetettem a vállamon a töltényszíjat. Visszahúztam a katonai bakancsot, turbánt kötöttem, és magamra terítettem a djellabát. Micsoda változás!

Átraktam a megmaradt bombákat és az amerikai pénzt a töltényszíj tasakjaiba. Fogtam a diplomata-útlevelemet, és azt is betettem az egyik bőrtokba. A derékszíjam alá gyűrtem egy maréknyi török pénzt: túl nagy köteg volt ahhoz, hogy beleférjen a töltényöv bőrtokjaiba.

Visszarakodtam a bőröndbe az imént levetett ruhákat. Aztán hirtelen elhatározással előhúztam egy .380-as kaliberű Beretta 81/84-est. Egy könnyű, zsebméretű fegyver, amely tizenhárom lövedéket képes befogadni a tárjába. A pisztolyt bedugtam a djellaba belső zsebébe. Körülnéztem. Nem hagytam semmit a szobában. Összeszíjaztam a csomagomat.

És most eltüntetem a nyomomat.

Fogtam egy időzíthető bombát, bedugtam a matrac alá, majd benyomtam rajta a pöcköt.

Elindultam lefelé. A portás nem járt túl az eszemen. Úgy tett, mintha aludt volna. Úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna: letettem az íróasztalra a kulcsot, egy százlírás bankjegy társaságában. Kiballagtam.

Nyomát sem láttam a rendőröknek. Az elterelő hadműveletem a Nagy Bazárban meghozta a gyümölcsét. Lángnyelvek csaptak az ég felé a Bazár környékén.

Figyelve, hogy semmivel se hívjam fel magamra a figyelmet, normál léptekkel keresztülballagtam a sikátorokon, a főútvonal irányába.

Találtam egy taxit. Felébresztettem a sofőrt és beszálltam. Összezavartam a nyomomat. Így szóltam jó hangosan: – Vigyen az Isztambul Sheratonhoz.

Elindultunk.

BUMM! RECCS!

A hotel a levegőbe repült!

Ismét csak eltüntettem a nyomomat.

Narancsszínű lángok gejzírekként csaptak az ég felé.

A taxit egy kissé megbillentette a lökéshullám.

– Mi volt ez? – kérdezte a taxisofőr.

Haha! Megpróbál információkat szerezni, melyeket később elmondhat a nőknek! El fogom intézni.

Autóztunk. Bekanyarodott egy szűk és kihalt utcára, hogy lerövidítse az utat. – Álljon meg itt egy pillanatra.

Fékezett.

Fejbe vágtam a Beretta markolatával. Oldalra dőlt, mint egy zsák.

Kiszálltam. Belöktem a műszerfal alá, a padlóra. Beszálltam, és magam indultam el a taxival. Tudtam, hová megyek. Nem az Isztambul Sheraton felé, az istenek mentsenek meg tőle. El kell tűnnöm Törökországból.

Tudtam, merre járok. Az Aranyszarv kompkikötője felé igyekeztem.

Egyik mecsetet hagytam el a másik után. Isztambulban egymást érik a mecsetek. Mindegyik készen áll arra, hogy ledőljön és halálra kövezzen valakit a Próféta parancsára. Idegtépő. Én azonban ura voltam az idegeimnek.

A kompkikötő kihalt volt az éjszakának ebben az órájában. Tudtam, hogy így lesz. Kiszálltam. Kiemeltem a csomagomat. Egyes sebességi fokozatba kapcsoltam a taxit. A kocsi mellett haladva az ablakon benyúlva kormányoztam, majd félreléptem.

Zuhanás, CSOBBB!

Hullámok szaladtak szét a víz felszínén a sötétben.

Buborékok törtek elő a süllyedő taxiból.

Ismét csak eltüntettem a nyomomnak egy darabját.

Visszarohantam és felkaptam a csomagomat. Pontosan tudtam, merre tovább.

Végigrohanva a part menti ösvényeken, melyek a vízbe benyúló mólókat kötötték össze, elértem a halászhajók zsúfolt flottáját.

Megtorpantam. Elegendő világosságot adtak a város közeli fényei, valamint elegendő hajó billegett a vízen ahhoz, hogy ki tudjam választani közülük, melyiket is akarom.

A móló végén himbálózott egy körülbelül 19 láb hosszú bárka. A hajóderékhoz képest túlzottan magas orr és tat jellemezte a bárkát, ugyanúgy, mint a Márvány-tengeren hajózó bárkák nagy részét. Magas árbocát hálóvetéshez használják, de alkalomadtán vitorlát is húznak rá. Sárga és fekete csíkok futottak végig körbe a hajó korlátján, hangsúlyozva a hajótest íves vonalait. Az, hogy a tolongás szélén várakozott, arról árulkodott, hogy hajnalban indulni akarnak vele a nyílt víz felé.

Felléptem a hozzám legközelebb álló hajó fedélzetérre. Korlátról korlátra másztam keresztül a bárkákon, melyek imbolyogtak alattam, nyikorgással töltve meg az amúgy csendes éjszakát. Elértem az általam választott bárkát. Megláttam a nevét. Sancinak nevezték el. Ezen elgondolkodtam egy pillanatra. Sanci törökül nem mást jelent, mint „hasfájás”. A tengert még annyira sem szerettem, mint a világűrt.

De szólított a komor kötelesség.

Átmásztam a fedélzetre.

Kicsiny fülke emelkedett a hajófar közelében, melyet halszag lengett körül. Belöktem az ajtót.

Egy nagydarab török horkolt hanyatt fekve. Ő volt a legnagyobb török, akit valaha is láttam. Csakis ő lehet a kapitány. Legyeztem, hogy felébredjen. Nagyon okosan csináltam. Egy maréknyi lírát legyezőszerűen szétterítettem, és azzal legyeztem az arcát.

Két horkolás között felébredt. Tekintetét a lírára tapasztotta.

– Ha most azonnal elindulunk – mondtam -, és kitesz a görög szárazföldön, akkor ez a magáé.

Ettől felült, a pénz pedig hozzáért szőrös mellkasához.

- Mennyi? – kérdezte.

- Negyvenezer líra – mondtam.

- Nyolcvanezer líra – felelte.

- Hetvenezer – mondtam – ha ebben a percben kifutunk a nyílt vízre.

Kibújt a vackából, majd a kabátjáért és a sapkájáért nyúlt. – Megyek, és felébresztem a legénységet – mondta, de nem mozdult előlem.

Értettem a célzást. Leszámoltam harmincezer lírát. – A többi negyvenet azelőtt kapja meg, mielőtt kitesz a partra.

Morogva elvette a pénzt, majd ment, hogy felébressze a legénységet.

A hajó hamarosan megtelt nyüzsgéssel. A halászok köteleket húzogattak, készen az indulásra.

Végignéztem a mólókon, melyek mellett elhaladtam. Lehet, hogy őrszem teljesít szolgálatot valamelyiken, aki megláthatott engem.

Nem kockáztattam.

– Egy pillanat – mondtam a kapitánynak. - Azt hiszem, valamit kint hagytam a dokkban.

Szaporán keresztülmásztam az egymás mellett sorakozó hajófedélzeteken. Elértem a mólót. Egy kicsiny házikó állt rajta. Elővettem egy időzíthető bombát, úgy állítottam be, hogy sokára robbanjon, fél óra múlva. Bedugtam a viskó ajtaja alá, majd benyomtam a pöcköt. Keresztülmásztam a hajókon, vissza az én bárkámra.

Elindultunk.

A hajómotor köhögött, prüszkölt és panaszkodott. A legénység ettől végképp felébredt álmából. Végighajóztunk az Aranyszarv mentén. Megkerültük a Seraglio-fokot. Az Attatürk emlékmű fekete foltként magasodott fölénk a furcsán derengő égbolton.

BUMM! BANG!

A szárazföld és az emlékmű által takarva bombarobbanás világította be az amúgy is lángoló égboltot.

Hátranéztem. Eltüntettem a nyomomat.

Az Isztambul fölötti égbolt narancsszínben izzott a még mindig égő tüzektől.

Úton voltam!

Ha valaki veszélybe kerül, semmi nem segít rajta jobban, mint az Apparátustól kapott kiképzés.

Ennek ellenére még nem voltam biztonságban!