HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

1. fejezet

Mudur Zengin, visszatérve irodájába, ellentmondást nem tűrően viselkedett. Éppen csak hogy levette kalapját és kabátját, engem pedig belepréselt legkényelmesebb karosszékébe, nekilátott le-föl járkálni megfizethetetlen perzsaszőnyegén, miközben néha a magasba emelte kövér kezét és reszkető állkapoccsal Allah felé bámult.

– Most meg mi a baj? – kérdeztem kis idő múltán, némileg rémülten.

Megállt. – A bűnözési ráta! Nem hallotta, hogy az utolsó három hónapban megháromszorozódott az elmúlt negyedévhez képest? Ha arra gondolok, hogy ön a legrégibb barátom fia, elhagyatva fekszik egy út mentén, rablók által bezúzott koponyával… – És újra elkezdett járkálni és a kezével hadonászni.

Megigazítottam a térdemre fektetett, lefűrészelt csövű puskát. – Felfegyverkeztem.

– Ó, Allah – mondta a bankár felnézve -, hallgatom a fiatalság könnyelműségét és nemtörődömségét, azét a fiatalságét, amely nincs tisztában azzal, hogy mire készülnek az őt körülvevő gonosz emberek, és nincs tisztában azokkal a szándékokkal és tervekkel, melyeket egy egyszerű puskagolyó nem tud megfékezni.

Megállt. Kezébe fogta az állát. – Bankbiztonságiak. Ha odaállítanám mellé az összes bankbiztonsági emberemet… Nem. Ez nem oldaná meg.

– Talán jobb lenne, ha elmondaná nekem a problémáját – mondta.

- Készpénz – felelte. – Maga készpénzt akar kérni tőlem. Ne, ne is tagadja. Át fog adni nekem egyet azok közül a kötvények közül, és arra fog kérni, hogy adjak önnek félmillió dollárt készpénzben.

- Pontosan ezt forgatom a fejemben – feleltem.

- Ah, fiatalság, az oktalan fiatalság. Allah, hát hallod őt! – Megállt közvetlenül előttem. – Tisztában van azzal, hogy ötszázezer amerikai dollár ÖTVENEZER darab ezer török lírás bankjegyet jelent? Tisztában van azzal, hogy ekkora mennyiségű bankjegy – mondom bankjegy – a legnagyobb elérhető címletekben is megtöltene egy EKKORA utazóládát? – Erre kövér kezével lerajzolta kettőnk között a levegőben, hogy mekkorára gondol. – Ez azt jelenti, hogy állandóan talicskával kellene mennie mindenhová, még zuhanyozni is. Aztán mikor belefáradna, vásárolhatna egy szamarat és egy kordét, hogy azzal szállítsa. A szamarak azonban nem tisztességes jószágok! Nem tudnám elviselni, hogy fiatalkori és egyben legkedvesebb és legközelebbi barátom fia olyan méltatlanságra kényszerüljön, hogy hegyenvölgyön keresztül kelljen űznie egy szamarat. Ez nem méltó hozzá! – Aztán folytatta a járkálást és a hadonászást.

Értettem, mire gondol. Meglehetősen bután festenék, ahogy éjjel-nappal egy szamarat üldözök. Ezek a jószágok jellemtelenek is. Kivárnak, és csak azután rúgnak.

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem.

– Tudtam, hogy egyet fog érteni velem - mondta Mudur Zengin. Finom mozdulattal előhúzta a négy darab félmillió dollárt érő kötvényt a zsebemből, kirakta őket az íróasztalára, majd leült.

– Ezt – jelentette be – részben arra fogjuk használni, hogy megnyissuk a hitelkártya-cégek követelési számláját. Ezekkel – a magasba emelte a másik hármat – készpénzes folyószámlát nyitunk. Nos, értesíteni fogom a Piastre Bankasi afyoni fiókját, hogy fizessen ki önnek annyi török lírát, amennyit alkalmanként kíván. Azonkívül felkeresheti a mi pénztárosunkat is és a kívánságának megfelelően…

– Várjon! – kiáltottam. – Nem akarok csekkszámlát. Ott ugyanúgy meghamisíthatják az aláírásomat. Valaki idejöhet álruhában…

– Nem, nem – mondta. – Hallgasson végig. A pénztárosok tudni fogják, hogy csak ön vehet ki pénzt, csak ön írhat alá és csak én végezhetem a könyvelést. És miután elhasználta az összeget, egyszerűen eljön Isztambulba és átadja a következő kötvényt.

Ó, ravaszságot szimatoltam. Nem árt, ha odafigyelek.

Mudur Zengin, aki ekkor már a székében ült, őszinte tekintettel bámult rám. A hangja most csöppet sem hasonlított ahhoz, amit eddig használt. Így szólt hűvös bankárstílusban. – A svájciak csupán tíz százalékot fizetnek önnek évente. Ha rövid lejáratú kölcsönökbe fektetnénk ezt a pénzt, harminc százalékot, vagy még annál is többet fizethetnék utána.

Tudtam, hogy mi fog következni. Azt fogja javasolni, hogy adjam át neki a teli trezort. Szólásra nyitottam a számat, hogy megelőzzem ezt a kézenfekvő rajtaütést.

Felemelte a kezét, hogy félbeszakítson. - Könnyedén adhattak volna tizenhárom, vagy akár tizennyolc százalékot is. De nem érdekes. Az ön bevétele a svájci kamatokkal is több mint kétmillió dollár havonta, úgyhogy hagyja nálunk a pénzt. A legfőbb erényünk a biztonság. Tartozik körülbelül egyharmad millióval a hitelkártyacégeknek, melyekre kezességet vállaltam, hogy kifizetem, s ebben benne van a váltó, melyet a Squeezának fizettem. Még csak a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy beleavatkozom az ön és ágyasa közti viszonyba. A tanácsom azonban az, hogy szoktassa le őt a hitelkártya-használatról és vegye rá, hogy öntől kérjen inkább készpénzt. Azonkívül bízza rám a maradék egymillióhétszázezret. Kétlem, hogy annyit el tudna költeni Afyon körül, mint amennyit gondol. De ha hetente el is költene egymillió lírát – ami körülbelül tízezer amerikai dollár, és el sem tudom képzelni, hogyan lehet elherdálni ilyen sokat –, a négy kötvényből megmaradt amerikai dollárt olyan módon forgatnánk, hogy annak ne csökkenjen az értéke, hanem inkább gyarapodjék.

- Ez biztos? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Örülök, hogy egyetértünk – felelte. – Kezelje a pénzt ilyen módon, és akkor kétlem, hogy ebben az évben ismét ki kellene nyitnia a trezordobozt. Vagy bármelyik másik évben, hacsak nem dönt úgy, hogy megvásárolja egész Törökországot.

Igazán elképedtem. Rengeteg dolog van a pénzvilágban, amiről fogalmam sem volt!

Megnyomott egy csengőt. – Előkészítettem ezeket a papírokat, mielőtt elmentünk. Tudtam, hogy meg fogja fogadni egy régi barát tanácsát.

A hivatalnok behozta az iratokat. Azonkívül hozott egy bálát is. Hatalmas volt. Török százlírás bankjegyekből állt. Hozott még egy megrakott banki zsákot is, telis-tele pénzérmékkel, a legkülönbözőbb címletűekkel.

– A török pénznek – mondta Zengin – nagy a vásárlóértéke, ha tartózkodik az importáruktól. Az infláció visszafordult az utóbbi két évben. Tíz líra egy csomag hazai cigaretta, egy csésze kahve pedig már csak hét. El sem tudom képzelni, hogy tud megszabadulni ettől a hatalmas bálától és ettől a zacskó fémpénztől egyetlen hét alatt, de mindegy, ez az egyheti költőpénze: egymillió török líra, tízezer amerikai dollár. Mostantól kezdve török milliomos, és minden héten az lehet, ha ezt választja. Itt írja alá.

A fickó nem is akart rászedni egyáltalán! Valójában segített rajtam! Ő is kihasította a maga részét a bank számára, engem azonban gazdagabbá tett, mint amilyen valaha is voltam.

Aláírtam.

Miközben megpróbáltam kiverekedni magamat az irodából és a nehéz pénzbála madzagja vágta az ujjamat, valamint a pénzzel teli zsák kifacsarta a csuklómat, gazdagabbnak éreztem magam, mint Krőzus és Mídász együttvéve!

És bizony egy gazdag Gris nagyon veszélyes Gris, ahogy arra az emberek hamarosan rá fognak jönni.

2. fejezet

– Jesszusom, főnök – szólt a taxisofőr –, maga kirabolta ezt a bankot? – Kidülledt szemmel vette a vállára a hatalmas pénzköteget és dobta be a taxiba.

Elindultunk. Elhaladtunk a Buyuk Postahivatal mellett, belevetettük magunkat egy mellékút forgalmába, majd felfelé kapaszkodtunk a hegyre a Nagy Bazár irányába. Minden egyes yard után, amit a hátunk mögött hagytunk, a taxisofőr így szólt „Hűha”.

Körülbelül a harmincötödik „Hűha” után, azt követően, hogy szokatlanul nagy számú kordét löktünk le az útról, az öklüket rázó és válogatott durvaságokat kiabáló kordéhajtók kíséretében dél felé fordultunk, készen arra, hogy felkapaszkodjunk a Szőnyegszövők utcáján. Túl azon, hogy az utca túl szűk volt egy taxi számára, ha Afyon felé tartunk, pontosan az ellenkező irányba kellett volna haladnunk, hogy átkeljünk a Boszporuszon, és így eljussunk Törökország ázsiai részére.

– Hé! – próbáltam túlkiabálni a gyalogosok sikoltozását. – Rossz irányba megyünk!

A taxisofőr a fékre lépett és megálltunk. Épp ideje volt. A taxi orra már befúródott egy kosárárus portékái közé, miközben a kövér tulajdonosnő küszködve próbált szabadulni a ráboruló kosárhalmok alól.

- Hűha – szólt a taxisofőr. Aztán csak ott ült. Megveregettem a feje búbját. Ezzel sikerült felkeltenem a figyelmét. Megfordult, átnyúlt az ülés támlája fölött, majd megpróbálta megemelni a lábamnál heverő pénzbálát. – Hű – mondta. – Ez tényleg a magáé, Gris tiszt úr?

- Hát persze hogy az enyém – feleltem. – És hetente szerzek ennyit. És most forduljon meg a taxival, és irány haza! El kell intéznem néhány dolgot, és még kétszáznyolcvanegy mérföld van előttünk.

Az emberek a taxi ablakát püfölték. De elintéztem őket. Letekertem az egyik ablakot, kidugtam a puskám csövét, majd a levegőbe céloztam és tüzeltem.

Ez nem hozta meg a kívánt eredményt. Még inkább magamra vontam a tömeg figyelmét.

Az apparátusi képzés azonban nem hagyja cserben az embert. Belemarkoltam a pénzeszsákba, előhúztam egy maréknyi értéktelen török pénzérmét, majd elhajítottam a fejük fölött, hogy némi távolságban szétszóródjék.

Varázslat. Miközben az emberek a kurukat kaparták össze a földről, elegendő helyünk lett ahhoz, hogy megforduljunk.

A taxisofőr már várta ezt a pillanatot. Hamarosan úton voltunk hazafelé.

– A kocsi! – mondta. – Itt van Beyogluban. Kapaszkodjék. Semmi perc alatt odaviszem.

Elszáguldottunk az Egyiptomi Bazár mellett, átverekedtük magunkat a gyalogosok áradatán, majd hamarosan ott zötykölődtünk a Galata-hídon, amely az Aranyszarvat választja el a Boszporusztól.

Egymás mellett sorakozó, füstöt okádó gyárak között haladtunk el, belevetettük magunkat néhány rossz hírű sikátorba, majd végül kiértünk egy területre, amely egykoron földbirtok lehetett, de ma már nem volt más, mint egy gecekondu, ami jelentését tekintve „éjszakai menedék”, valójában rettenetes kunyhókból álló nyomortelepet jelöl.

A szemétben és a sárban csúszkáló kerekekkel a taxi megközelített egy épületet, amely egykoron istálló lehetett, de ma már csak főként az a fémlemez tartotta össze, amely az épület hátsó falát adta.

– Hagyja, hogy én beszéljek – szólt a taxisofőr Ahmed. – És dobja rá a kabátját, vagy valami mást erre a pénzbálára. – Kiszállt a kocsiból, és elindult az ajtó felé.

Úgy tettem, ahogy kérte. Ahogy végigmértem néhányat a környéken lézengő emberek közül, még a puskámat is megtöltöttem. Istenek, ez aztán a nyomortelep.

A taxisofőr hamarosan visszaérkezett. Intett, hogy szálljak ki. Ezután gondosan bezárta a kocsit. Így suttogott: – Nos, ne kiáltson fel az örömtől, vagy hasonló. Ez egy nagyon jó vétel. Valamikor a tábornoké volt ez a földbirtok. Nagyon híres férfiú volt. Halvány fogalmuk sincs az autó értékéről, amit még akkor vásároltak, mikor a líra százszor annyit ért, mint most. Szóval ne kezdjen kiabálni, hogy „Jaj, de jó.” És a sapkáját se dobálja a levegőbe. Hagyja, hogy én üzleteljek velük.

Beleegyeztem. Lehajoltunk, majd keresztüljutva egy bedőlt falú folyosón, megérkeztünk egy félhomályos területre.

Hangos sürgés-forgás és rikácsolás fogadott minket. Megriadt tyúkok repkedtek mindenfelé.

A szemem kezdett hozzászokni a félhomályhoz. Hatalmas valami derengett előttem. Elnyűtt katonai ponyvával takarták le. A ponyvát szinte teljesen beborította a csirkék ürüléke.

Gonosz vihogást hallottam jobb oldalról. Egy vénséges vén ember állt előttem. Az orra olyan volt, mint a madarak csőre, foga viszont nem volt egyáltalán. A nevetésre a Manco Ördögöt juttatta eszembe.

Egy asszony rontott elő az egyik oldalajtó mögül. Két meztelen gyerek kapaszkodott a szoknyájába. Az asszony nagyon kövér volt és nagyon piszkos.

- Hol a kocsi? – suttogtam Ahmed fülébe.

- Itt van – felelte. – Ne próbálja felemelni a ponyvát. Én már túl vagyok rajta. Teljesen rendben van. – Én azért belestem alá. Egy lapos gumit láttam, amely teljesen szétlapult a keréktárcsa alatt. Tovább leskelődtem. Összerezzentem. Szemtől szemben álltam egy sassal! Méghozzá egy élénkpirossal. Szárnyát kiterjesztette, fején pedig szarv meredezett. Az ajtóra festették.

– A tábornok a gok-törököktől származik - suttogta a taxisofőr. – Az egyik őse nem más, mint a török hős, Kultegin. Ez a sas az ő koronáján szerepelt. Hát nem gyönyörű?

Visszaeresztettem a ponyvát, és némi szalmával letöröltem az ujjamra kenődött csirkeürüléket. – Van alatta egyáltalán autó? – kérdeztem.

– Ez egy Daimler-Benz – suttogta Ahmed. - Ne ítéljen elhamarkodottan. Ez a kocsi több mint negyedszázada áll ezen az udvaron. Egy kicsit helyre kell pofozni.

A szutykos asszony megszólalt. Úgy viselkedett, mintha tovább folytatott volna egy olyan vitát, amelynek nem sikerült a végére jutni. – És egyetlen kurut sem engedek!

– Látnom kellene az autó papírjait – mondta Ahmed. – Honnan tudjam, hogy valódiak?

Az asszony benyúlt köténye zsebébe. – A papírok itt vannak, a kocsi pedig az enyém. Semmit sem fognak kicsalni tőlem. Én voltam a szakácsa, a bíróság pedig nekem ítélte az autót az elmaradt munkabér fejében. Itt az összes irat. Maguk alkudozhatnak, amíg fel nem robbannak, de én egyetlen piasztert sem fogok engedni! Úgyis tudom, hogy szélhámosok. Ez az autó történelmi emlék. A tábornokot itt lőtték le a hátsó ülésen.

- Azt gondoltam, golyóálló – suttogtam.

- Letekerte az ablakot – felelte Ahmed. Aztán az asszony felé fordulva így szólt: – Nos, rendben, hanim, ha így állnak a dolgok, megvesszük az autót.

Idegesen megrángattam a ruhája ujját. - Várjon, várjon – suttogtam. – Ez az autó nem is megy!

Ahmed lerázta magáról a kezemet. – Mondtam magának, hogy igyekezzék nyugodtnak látszani – suttogta. – Fel fogja verni az árat.

Nagyot nyögtem magamban. Az egész heti költőpénzem elmegy erre a roncshalomra!

Ahmed és az asszony feszesen kezet ráztak. Az asszony így szólt: – Azonnal átírjuk a papírokat, mihelyt látom a pénzt.

Ahmed felém fordult. Így szólt: – Itt vannak a kulcsok. Nem akarok hozzányúlni a maga pénzéhez. Szaladjon ki, és hozzon húszezer lírát.

Megdöbbentem. Majdnem felnevettem. Aztán még időben eszembe jutott a taxisofőr figyelmeztetése. Kirohantam, és kibontottam a pénzbálát. Kirántottam kétmaroknyi pénzt, bezártam a taxit, és visszarohantam az udvarra. Vigyáznom kellett, nehogy hangosan felvihogjak. Húszezer líra csupán kétszáz amerikai dollár!

A vénséges vén ember még mindig ugyanott állt, és gonosz hangon vihogott.

Ahmed aláíratta az összes papírt, majd beleszámolta a kétszáz darab százlírás bankjegyet az asszony kezébe, majd azt mondta neki, hogy valaki el fog jönni az autóért.

Elhajtottunk. – Megijesztett odabent – mondta. – Már attól féltem, hogy kiengedi a macskát a zsákból, melyet sikerült végre ellopnom.

– Miért volt ilyen olcsó? – kérdeztem. – Ennyit ócskavasként is adtak volna érte.

– Azt hiszem, a tábornok rossz oldalon állt - mondta Ahmed. – Puccsot készített elő, és megpróbálta visszaültetni a szultánt a trónra. De minket az autó érdekel, nem a politika. Át kell mennem a Yolcuzade utcába, és fel kell keresnem a garázst, ahol ajánlották ezt az autót.

Hamarosan Beyoglu civilizáltabb részein jártunk, Isztambul Aranyszarvtól északra eső területén. Bekanyarodtunk egy rogyadozó garázs elé, amely előtt rengeteg teherautó várakozott a javítás legkülönbözőbb fázisaiban.

Megjelent egy keménykötésű török, majd Ahmeddel együtt elballagott. Ahmed megmutatta neki a forgalmi engedélyt. Fojtott hangon beszélgettek, majd hirtelen a szívós török hangja crescendóvá erősödött.

- De – kiáltotta – én magam mentem át, hogy átvizsgáljam! Új gumik kellenek rá, új belső kell, új tömítések, új kipufogócső, újra kell kárpitozni az utasteret, és a döglött nyulat is ki kell venni a váltóműből. Egy kuruval sem csinálom meg olcsóbban. – Ahmed lecsendesítette. Még mes– szebb vezette. Végül Ahmed visszaballagott a taxihoz. – Sikerült betörnöm. Folyamatosan dolgozni fog a kocsival, de azt követeli, hogy előre fizessük ki. Adjon ötezret azokból a százlírás bankjegyekből.

- Ötszázezer líra! – hápogtam.

- Nos igen. Már rég nem csinálnak ehhez a típushoz alkatrészt, így mindent kézi munkával kell legyártatniuk. Ez csak ötezer amerikai dollár. És most már miénk az autó. Nem hagyhatjuk, hogy ott rohadjon tovább. A rendőrség ránk szállhat.

Tudtam, hogy túljártak az eszemen.

– Segítek – folytatta – kiszámolni a pénzt.

– Nem, nem – feleltem. – Rajtam kívül senki nem nyúlhat a pénzemhez. – Nekiláttam kiszedni a százlírás bankjegyekből álló kötegeket. Ettől kevesebb mint a felére zsugorodott a pénzbála.

Fogott egy nagy kosarat és elcipelte a pénzt. Nos, ez csak egy egyszeri kiadás. Azonkívül bármikor felhívhatom az afyoni fiókot, ha még több pénzre lenne szükségem.

Azon töprengtem, vajon milyen lehet az autó valójában az azt beborító csirkeürülék alatt.

3. fejezet

Ugyanazon az úton, melyen a győztes Nagy Sándor is haladt, azokon az utakon, melyen a Keletet meghódító rómaiak is jártak, valamint azokon az autóutakon, melyek nyomvonalát még a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok jelölték ki, visszaszáguldottam Afyonba.

Az öreg Citroen taxi, a Modon bolygóról származó Deplorral volánja mögött, megjelenését tekintve nem volt összemérhető azokkal az arannyal felszerszámozott lovakkal, melyek a történelem büszke óriásait hordozták a hátukon, miközben azok leigázták Ázsiát, a sebességet tekintve azonban a kocsi gyorsabb volt náluk. Ügyet sem vetett a kiáltozásra és az ökölrázásra, ami pedig az idők kezdete óta kísérte Anatólia lerohanását, és amely tiltakozás mindig vérfürdőbe torkollott. Óránként százmérföldes sebesség mellett a taxit nem igazán tudta kérdőre vonni a többi sofőr, a teherkocsik, a szamarak és a tevék. Túl gyorsan haladtunk ahhoz, hogy fel tudják jegyezni a rendszámot, és amúgy is csak csőcselékről volt szó, melyet megvet minden hódító.

Néhány dolog alaposan meg fog változni.

Afyonkarahisar tépett, kegyetlen hegycsúcsainak látványa zökkentett ki gondolataimból. A háromezer láb magasságban fekvő fennsík téli levegője tiszta volt, mint a kristály. A hétszázötven láb magas erődítmény pedig úgy meredezett az ég felé, mintha egy isten mutatóujja lenne, amely éppen bele akarna bökni a mennyország alfelébe. Ez egyértelmű utalás volt a számomra, hogy én is hasonlóképpen viselkedjem.

– Hol találom Musefet és Torgutot? – kiáltottam a taxisofőr felé. Ez volt az a két birkózó, akiket Heller alaposan helybenhagyott.

Ahogy veszettül száguldottunk az egyik elővárosban, a taxisofőr visszakiáltott: – Azóta nem láttam őket, mióta kikerültek a kórházból. Azt hiszem, hogy más sem találkozott velük.

– Keresse meg őket! – utasítottam. – Most azonnal!

Az előttünk fékező helyi taxi épp akkor tette ki utasát meg a kecskéjét egy sárkunyhó előtt. Ahmed sikító gumikkal lefékezte a Citroenünket. Gyors megbeszélést tartott a helyi személyfuvarozóval.

Nem sokkal ezután bevágódtunk egy sikátorba. Egy mellékutcából nyíló nyomortelepre jutottunk.

Ahmed keresztülvágott egy szeméttel borított udvaron, majd bekopogott egy rozoga ajtón. Kis idő múltán az ajtó résnyire kinyílt. A taxisofőr visszajött a kocsijához. – Itt vannak benn. Senkivel sem akarnak találkozni.

Egy maréknyi lírát gyűrtem a zsebembe, és kiszálltam.

– Zárja be a taxit, hogy senki ne férjen hozzá a pénzhez, majd rúgja be az ajtót. Én jövök maga után.

Ahogy fegyveremet megmarkoltam, Ahmed is felbátorodott, és tette, amit mondtam neki, majd illemtudóan félrelépett.

Bekiáltottam a szobába. – Azért jöttem, hogy munkát adjak!

Izgatott suttogás szűrődött ki odabentről, miközben mintha patkányok szaladgáltak volna odabent.

Aztán valaki így kiáltott: – Nem hiszünk magának, de azért jöjjön be.

Beléptem. A szoba sötét volt és mocskos, sokkal inkább hasonlított egy földbe ásott lyukhoz, mint egy lakáshoz.

Musef és Torgut a szoba másik végében álltak. Mindkét birkózó szemlátomást csak árnyéka volt korábbi önmagának. Fejenként elveszthettek vagy száz fontot, sárgás színű bőrük megráncosodott a testükön, és szürkés árnyalatot vett fel. Rongyokat viseltek, valószínűleg eladták saját ruhájukat. Ott állt előttem az a két kötekedő fickó, akikre most nehéz idők jártak. Pont úgy, ahogy arra szükségem volt.

– Hogy vannak? – kérdeztem.

Musef így szólt Torguthoz: – Azt kérdezi, hogy vagyunk. Szerinted vak?

Torgut így felelt: – Hát akkor mondd el neki. Ott a kezében a puska.

Musef azt mondta: – Miután az az átkozott DEA fickó bolondot csinált belőlünk, soha többé nem bízott meg minket senki azzal, hogy elintézzünk valakit. Az a (bíííp) tönkretette a jó hírünket.

Torgut így folytatta: – És az egészet azokkal az aljas trükkjeivel csinálta, melyeket nem vettünk észre.

Hellerről meséltek. Még mindig hittek abban a történetben, hogy Heller a Drogellenes Adminisztrációnak dolgozik. Egyre jobban a szívembe zártam őket.

- Folyamatos megbízást kínálok önöknek - mondtam. – Azzal akarom megbízni önöket, hogy szedjék ráncba a személyzetet a villában. Lusták és semmirekellők. Hidegen szolgálják fel a kahvét és melegen a dinnyét. Nem hajlonganak, és nem csókolják meg a lábamat.

- Azt akarja, hogy megöljük őket? – kérdezte Musef.

- Azt akarom maguktól, hogy világosan hozzák a személyzet tudtára, hogy minden egyes alkalommal, mikor csak megmozdítom a kisujjamat, ugorjanak, mintha puskából lőtték volna ki őket, lessék a kedvemet, és szolgáljanak ki, valamint minden egyes alkalommal, mikor megpillantanak, hajoljanak meg háromszor, valamint csókolják meg a lábamat, mikor távozom a házból.

- Használhatunk ennek érdekében ólomcsöveket? – kérdezte Torgut.

- Korbácsot – feleltem. – És az öklüket, mikor ezt kérem. Egymást fogják váltani, így egyikük mindig szolgálatot fog teljesíteni az ajtóm előtt. Folyamatosan fegyvert fognak viselni, és ha valaki megpróbál bejutni hozzám, akivel nem akarok találkozni, lelövik.

Ezek ketten annyira gyűlölték Hellert, hogy biztos voltam benne, soha nem fog bejutni hozzám.

– Maga fog etetni minket? – kérdezte Musef.

– Amit csak akarnak enni – feleltem. Ez tulajdonképpen a bázis költségét terhelte, nem az én zsebemet. – És még fizetni is fogok maguknak valamennyit, időről időre.

– Allah neve legyen áldott! – mondták mindketten kórusban.

- És még valami – tettem hozzá. – Ha bármi történne velem vagy a pénzemmel, esetleg a barátommal, Törökország leghatalmasabb bankárával, parancs van rá, hogy fagyasszák be az önök ellátmányát, valamint lőjék le magukat.

- Allah mentsen tőle! – mondták egyszerre.

- Addig, míg a villa személyzete kedves hozzám, és addig, míg a pénzemmel együtt biztonságban vagyok – folytattam –, kényelmes munkájuk lesz. – Egy maréknyi lírát hajítottam a padlóra. – Vegyenek maguknak valami ruhát, és haladéktalanul jelentkezzenek nálam munkára a villában.

Ó, hogy rávetették magukat a lírára! Aztán miután sikerült összekaparniuk, feltérdeltek és hajlongtak.

Jóindulatúan intettem feléjük, majd távoztam.

Ó, micsoda változásokra kerül sor hamarosan!

– Hajtson, hajtson! – mondtam a sofőrnek, majd átviharzottunk a városon, végig az úton Afyonkarahisar roppant csúcsa mellett, a hegyek, és ezzel együtt a villa irányában.

Bekanyarodtunk az udvarra. A kapuőr nem állt a helyén. Hah, még nem tudják, mi vár rájuk. A célpontom azonban nem a személyzet volt.

A BMW ott állt a helyén, így ebből tudhattam, hogy Utanc itthon van. Megzörgettem az ajtaját. – Én vagyok az! – kiáltottam. – Jó híreim vannak a számodra. – Tudtam, hogy ettől kinyitja az ajtót.

Így is történt.

A két fiúcska a padlón ült és egy kifestőt színezett. Így szóltam: – Épp most tárgyaltam a bankárommal. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ha a hitelkártyák továbbra is használatban maradnak, a pénzügyi helyzetem romlani fog. Úgyhogy ha még valamit rendelsz hitelkártyával, akár csak egy csomag cigarettát is – a lefűrészelt csövű puskával a két fiúcskára céloztam –, lelövöm őket.

A nő rám bámult. Látta a győztes elszántságot a szememben. Így szólt: – Nagy kedved lenne hozzá, te (bíííp).

– Lefogadhatod, hogy megteszem – mondtam. – Ha pénzt akarsz, tőlem kell kérned, de térden állva. Megértetted?

Rám csapta az ajtót. Ettől függetlenül tudtam, hogy megértette. Meg fogja emészteni, és térden állva fog könyörögni a pénzért.

Ezt elintéztem.

Kétszáz darab százlírás bankjegyet adtam Ahmednek az aznapi munkájáért. Húszezer líra több volt annál, mint amit egy hónapban keresett. Meglepetten és örömmel tisztelgett, kezében a kétmaroknyi pénzzel. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen barátom ezen a bolygón, aki mindvégig kitartott mellettem. Nem szabad, hogy fukar legyek, mikor róla van szó, még akkor sem, ha a pénzbála igencsak soványodott.

Még egy tennivalóm maradt arra a napra. A pénzemet biztonságba helyeztem a széfben - alig tudtam begyömöszölni –, majd a nyakamba akasztva az irányítócsillagot és kezembe fogva az utolsó zsákot, elindultam az alagúton.

Istenek, hogy meglepődtek az antimancók, mikor megláttak! Mikor beléptem a körletükbe, mindannyian felugrottak. – Mikor visszaértünk - szólt Stabb összevont szemöldökkel, felém fordítva hegyes fejét –, megtudtuk, hogy a hangárszemélyzet üregesre készítette az emelvényt, és a Blixo űrhajósai telirakták valamivel! Tudtam, hogy valami nincs rendbe a súlya körül.

- És mit mondtak maguknak, mit rakodtak bele? – kérdeztem.

- Nem tudják – felelte Stabb kapitány –, de maga tudja.

– Tömörített Scotch – válaszoltam. – Telirakták tömörített Scotchcsal. Vesztegetésre akartam használni. De rossz híreim vannak.

– Ezt lefogadtam volna – mondta Stabb. – Fogadtunk rá, hogy megcsinálta a melót, és egyedül felmarkolta a zsákmányt.

– Tulajdonképpen – folytattam – az értéktárak, ahol az aranyat őrzik, két mérföld mélyen vannak a földben, messze túl a vonalugró hatósugarán. Majdnem elkaptak. Kénytelen voltam robbantót használni, valamint egy rendőrségi kartácsfegyvert és a lefűrészelt puskám mindkét csövét is el kellett sütnöm. Látják, mennyire mocskos lett. De azért kiverekedtem magam, és hazajutottam.

- Hé, ehhez aztán kellett hidegvér – mondta az egyik gépész.

- Hát kellett is – feleltem. – De mielőtt még alaptalanul megvádolnának azzal, hogy a saját bandám elöl meglépek a zsákmánnyal, ide süssenek. Miután kiderült, hogy az aranyat őrző értéktárakat nem tudjuk megközelíteni, felkaptam, ami a kezem ügyébe került, és elrohantam vele.

Átadtam nekik a teli zsák hitvány követ.

Kiborították az egyik asztalra, és bámulták a csillogó kupacot. Meg kell hogy mondjam, rendesen villódzott az izzólámpák fényében.

- Ezt nézzétek! – szólt az egyik pilóta a magasba emelve egy jókora smaragdutánzatot.

- Ide süssetek! – szólt az egyik gépész, egy maréknyi mesterséges gyémántot és metszett üvegrubint öntögetve egyik tenyeréből a másikba.

- Ez mind a maguké – mondtam nagylelkűen. – Osszák el maguk között, ahogy gondolják. Méltányolva hűséges támogatásukat és hogy kárpótoljam önöket az elmaradt zsákmányért, tartsák meg a köveket.

Stabb kapitány, vizenyős tekintettel, így szólt: – Maga nagyszerű ember, Gris, még akkor is, ha tiszt!

Ez volt a legnagyobb elismerés, ami ettől a kalóz söpredéktől kitellett.

Visszamentem a szobámba, és közben vigyorogtam és vigyorogtam.

– Gris – mondtam saját tükörbéli önmagamnak, miközben hozzákészülődtem a jól megérdemelt alváshoz –, most már semmi nem tud megállítani téged. Mostantól kezdve a körülötted zümmögő legyek jelentik majd a legnagyobb problémát, de ravaszsággal és pénzzel becsaphatod őket, Hellerrel és Krakkal egyetemben.

Lefeküdtem, hogy élvezzem a jól megérdemelt pihenést, valamint az álmot, amely véres volt, és ezzel együtt nagyon édes.

4. fejezet

Aludtam mindaddig, míg ki nem pihentem az elmúlt napok rengeteg izgalmát. Új, piros sportruházatot húztam. Musefet szolgálatban találtam. Annak ellenére, hogy úgy ítéltem, délután lehet, Karagozzal, akinek monokli virított a szeme körül, reggelit hozattam. A kávém meleg volt, a dinnye hideg, és a tojásokkal sem volt semmi gond.

Feltűnő változások jelentek meg körülöttem. Csodálatos volt.

Végrehajtásra váró tervek hiányában azt gondoltam, jól teszem, ha adatokat gyűjtök. Ez nagyszerű mentség annak, aki túl önelégültnek érzi magát ahhoz, hogy valódi munkát végezzen az adott pillanatban. Azonkívül annak is mentségül szolgálhat, aki élvezi azok szenvedését, akiket össze akar roppantani.

Ez volt az első alkalom, hogy egyszerre használtam mindkét képernyőt. A két működő készülék segítségével sokkal pontosabb fogalmat alkothattam a Hellert figyelő Krak cselekedeteiről meg reakcióiról, és fordítva.

Krak készülékét kapcsoltam be először. Nem volt szükségem a második képernyőre ahhoz, hogy lássam, miként fest aznap. Ugyanis ablakot tisztított! Az ablakon tükröződő kép meglehetősen tisztán kirajzolódott a füstös és piszkos New York háttere előtt. Űrhajósoverallt viselt, haját pedig betuszkolta Heller baseballsapkája alá!

Valami megmozdult a tükör képétől jobbra. A macska. Az íróasztalon ült, és az arcát mosta.

Nos, ha az igyekezet, hogy minél hamarabb hazatérjenek a Voltárra, tulajdonképpen irodai ablaktisztítást jelent, akkor biztonságban vagyok. Ha képes leszek elegendő ideig lelassítani őket és meggátolni, hogy bármi hatékony dolgot műveljenek, bármelyik napon megkaphatom az üzenetet, hogy Heller jelentései elvesztették fontosságukat, és akkor mindkettőjüket biztonságban megölhetem. Úgyhogy csak mossad azt az ablakot, Krak. Nagyon jól csináljátok.

Valami más is volt mögötte: valaki ott állt mozdulatlanul és a nő hátát bámulta. Izzy volt az!

Ezt Krak is észrevette. Még egyet törölt az ablakon, majd megfordult. Izzy hátrahőkölt. Lerogyott a kanapé szélére, és sírni kezdett!

Krak grófnő így szólt: – Mi az, Izzy? Ugyan mi a baj?

Izzy zokogott egy darabig, aztán így szólt kissé orrhangon: – Maga túl gyönyörű ahhoz, hogy egy irodában lakjék. – Gyönyörű? A lötyögő űrhajósoverallban és a túl nagy baseballsapkában? Mire készül vajon Izzy? Valami gaztettre, s ezt le is fogadtam volna. Érdeklődve vártam, hogy mi fog következni.

Krak így szólt: – De hát ez egy gyönyörű iroda, Izzy.

– Nem, nem – folytatta –, nem elég gyönyörű önhöz képest. Ön egy pompázatos lakosztályt érdemelne.

Úgy tűnt, a nő ezen elgondolkodik. Aztán így szólt: – Nos, van egy hitelkártyám. Talán bérelhetek egyet azzal.

A hajam az égnek állt.

Aztán Izzy mondott valamit, ami megmelegítette a szívemet. Rá kellett, hogy döbbenjek, milyen állhatatos és szavahihető jellem is Izzy valójában. – Nem, nem, nem! Felelősséggel tartozom Mr. Jetért. Nem találna olyan lakást, amely méltó lenne az ön szépségéhez.

Ezt nem igazán értettem. Jutalékra vadászik, vagy micsoda?

Heller képernyőjén ez idáig csak lifteket és folyosókat láttam. Most azonban megjelent rajta az iroda. Belépett a szobába. Egy pillantást vetett Izzyre. – Mi a baj?

Izzy ismét elsírta magát mindkét képernyőn. Szerencsétlenül Krakra mutatott.

Heller így szólt a nőhöz: – Drágám, lennél olyan szíves átmenni a „töprengőszobába” és kitakarítani? Csukd be az ajtót, hogy a végére járhassak ennek, mielőtt ismét le akarna ugrani valahonnan, és ez alkalommal megelőzne.

Miután Krak becsukta maga mögött az ajtót, Heller így szólt: – Mi a baj, Izzy?

Izzy a tenyere szélével megtörölgette a szemét. – A bármixer azt hiszi róla, hogy biztosan valami filmcsillag, vagy annak készül. A modellügynökség a folyosó végén azzal nyaggat, hogy vegyem rá őt, induljon a Miss Amerika címért, és így szerződhessenek vele egy Coca-Cola reklámfilmre. Bang-Bang azt mondja, ő a világ leggyönyörűbb nője, és az én kudarcom miatt most rendes otthon hiányában kénytelen itt lakni.

– Nos – szólt Heller –, vegyünk egy birtokot, vagy valami hasonlót.

Izzyből ismét előtört a görcsös jajveszékelés. Aztán így szólt: – Hát ez a baj. Kizárólag veszteségünk származott az arbitrage-spekulációkból. Az IRS zaklat bennünket, mi pedig nem tudunk fizetni nekik. És mikor az imént beléptem ide, és ismét megláttam őt, rájöttem, hogy én kárhoztattam őt szegénységre és nyomorra. Ez olyan rettenetes érzés, hogy nem tudom elviselni.

Heller így szólt: – Nos, rendben. Megyek, és szerzek egy kis pénz.

Izzy meghökkentett. Miután a dolgokat a kívánt irányba terelte, mégis inkább felugrott, és lengetni kezdte a karját: – Nem, nem, nem! Ne próbálkozzék ismét pénzbeszedéssel, hogy aztán valaki megint magára lőjön. Ez túl veszélyes!

Heller nevetett. Így szólt: – Én valami másra gondoltam.

- Átveszi a munkámat, és én ezt meg is érdemlem, de kérem, kérem, ígérje meg, nem csinál semmi ostobaságot!

- Csak azt tudom megígérni, hogy nem próbálkozom semmi ostobasággal – felelte Heller.

Krak előjött a másik szobából, miközben egy párnát gyömöszölt a huzatába. Izzy azon nyomban az ajtó felé iramodott, és elmenekült.

- Mi ez az egész? – kérdezte Krak.

- Azt gondolja, hogy túl gyönyörű vagy - mondta Heller. – De én is ugyanezt gondolom. Különösen ezzel a legjobb fajta New York-i korommal az orrod hegyén.

A nő Hellerhez vágta a vánkost. Heller elkapta, majd azzal az ürüggyel, hogy a vánkost akarja visszaadni, megcsókolta a nőt. Mindkét képernyő FELVILLANT!

Heller azonban nem ölelte túl sokáig a nőt. Kieresztette a karjából, majd a bárpulthoz ballagott. A nő Heller után bámult, aki felkapott egy napilapot, melyet valaki már korábban olvasott, majd nekilátott ő is átfutni.

– Pénz – motyogta magában. – Pénz, pénz, pénz. Ez a bolygó nem a tengelye körül forog, hanem a pénz körül! – Túl gyorsan lapozta át a képregényoldalt ahhoz, hogy lássam, mi történt Bugs Bunnyval ezekben a napokban.

Tekintete megakadt egy hirdetésen. Így szólt:

 

ATLANTIC CITY

TÉLI KASZINÓ SZEZON

5 kaszinó

KÜLÖNLEGESSÉG!

Kiforgatták a zsebeit a szilveszteri számlák?

NYERJE VISSZA A RULETTEN!

 

Heller felnézett. Így szólt Krakhoz: – Túl sokat dolgozol. Elmegyünk Atlantic Citybe.

A nő félretette a tisztogatásra szánt holmikat, majd döbbenettel az arcán a férfira nézett. - MICSODA? És hagyjuk végezetlenül a munkádat ezen a bolygón?

– Nem, nem – felelte Heller. – Nem Atalantába, a Mancóra. Atlantic Citybe, New Jerseybe.

– Hol van az a hely? – kérdezte Krak, közelebb lépve Hellerhez.

Heller megmutatta neki a hirdetést. Heller nem olvasta végig az egészet. A hirdetés végén ez állt:

 

INGYENES SHOW-MŰSOR

Bohócok

Majmok

Dingle-Poop rockzenekar

Mamie Boom, Continental Singer

 

– Ó – szólt Krak –, őt ismerem. Találkozni akarok vele, hogy kikérjem a véleményét a tavaszdivatról.

Egy hang hallatszott a hátuk mögül. – Van itthon valaki? – Bang-Bang volt az. Egy zsákot cipelt. – Ne haragudjék, Joy, de azok a madarak abban a flancos boltban soha semmiféle „tüzes ital”-ról nem hallottak. Viszont beszereztem a bajor mokkamentát és a pezsgőt. Én azt hiszem, hogy a Scotch jobban illene hozzá. Még a macska sem fog hozzányúlni a pezsgőhöz: belemegy az orrába.

– Hol állítottad le a taxit? – kérdezte Heller. - Atlantic Citybe megyünk. – A magasba emelte a hirdetést.

Bang-Bang szemügyre vette. Ujját végighúzta a lapon. Egészen a lap aljáig. A legutolsó sorra bökött, és megmutatta Hellernek. Így szólt:

 

Scalpello Kaszinó Társ. New Jersey

 

Bang-Bang így szólt – Ez Atlantic City maffiája. Lehet, hogy nem túl befolyásosak, de annál kegyetlenebbek. Ha ki akarod pucolni azt a helyet, el kellene mennem veled, hogy fedezzelek. De az a (bíííp) reffes rendőr rendkívül szűk látókörű: nem engedi, hogy kitegyem a lábam New Yorkból. Úgyhogy rendkívül óvatos legyél, Jet - hallod, amit mondok?

Heller így felelt: – Semmi bajunk nem lesz, sem a hölgynek, sem nekem.

Bang-Bang szeme elkerekedett. – A hölgynek? Oda akarod vinni Joyt? Jesszusom – bocsánatáért esedezem kisasszony –, de egyszerűen túl gyönyörű ahhoz, hogy azok a bunkók egyáltalán egy pillantást is vessenek rá! Nem érdemlik meg.

- Minden rendben lesz – mondta Heller.

- Ó, Jet – szólt Bang-Bang –, az egy (bíííp) - bocsásson meg, kisasszony –, veszélyes hely. Azok a (bíííp) – ne haragudjék, kisasszony – nem törődnek vele, hogy kit lőnek le. – Nyilvánvalóan rájött, hogy nem tud hatni Jetre. Feladta. Aztán újrakezdte. – Akkor legalább ne kelljen kétszázötven mérföldet zötykölődnie abban a (bíííp) -elnézést, kisasszony – taxiban. Közel sem megy olyan jól az a kocsi. Felhívom a keleti harmincnegyedik utcai helikopter-leszállót, foglaltatok egy gépet, majd keresztülviszlek titeket a városon. Egy új, gyors helikopter jár Atlantic Citybe, biztonságos és kényelmes. És mindjárt kitakarítom a taxit.

Felkapta a telefont.

Heller ezt-azt a kezébe véve kotorászott.

Krak grófnő a titkár magánszobájába rohant, és becsukta az ajtót; öltözni fog, gondoltam, meg összecsomagolni.

Szélesen mosolyodtam. Atlantic City maffiája. Már hallottam róluk. Útonállásra és a nagymenők kicsinálására specializálódtak.

Az örömöm egyre csak fokozódott. Már semmilyen módon nem veszíthetek. Ha Heller elveszti a pénzét, akkor annyival kevesebb lesz neki, mikor ki kell fizetnie a számláikat. Ha nyer, Atlantic City maffiája fogja megtámadni, és talán Krakkal együtt kórházban fogja végezni ezt a kirándulást.

Micsoda gyönyörű nap! Lehet, hogy a legtöbb ember számára ez nem volt más, mint egy hideg téli nap, számomra azonban ez volt a legbalzsamosabb tavasz, amit csak megértem. A világ kivirágzott körülöttem.

5. fejezet

A hideg téli időjárás ellenére kimentem, és tettem egy kört az udvaron. Túlságosan is feldobott voltam ahhoz, hogy sokáig üljek egy helyben.

Torgut a dolgát végezte. Új, báránybőr kabátot, csizmát és sapkát viselt. Kezében husángot tartott. Már sokkal jóllakottabbnak tűnt. Szertartásosan meghajolt felém. Ez már tetszett nekem.

Egy pillantást vetettem a személyzet néhány tagjára. Ábrázatukon rémület tükröződött. Milyen megnyugtató!

A BMW nem állt a helyén, és nyomát sem láttam a kölyköknek. Milyen kellemes és csendes minden!

Visszamentem a szobámba, és megtisztítottam, valamint beolajoztam néhányat a fegyvereim közül, hogy elüssem az időt. Miközben itt dolgoztam, egy üzenetet csúsztattak be ajtóm hasadékán. Így szólt:

Értesítem, hogy a jeltovábbítót Atlantic City közelébe telepítem.

Raht

Nagyot néztem. Én magam megfeledkeztem róla, hogy Heller és Krak ki fognak lépni az aktivátor-vevő kétszáz mérföldes hatósugarából. Honnan jutott eszébe?

Raht, hogy pótolja néhai partnere, Terb hiányát, minden bizonnyal poloskát telepített az irodába. Lehet, hogy Heller és Krak közelében is vannak saját poloskái. Ettől újult erőre kaptam. A változatosság kedvéért sikerült annyira ráijesztenem Rahtra, hogy még a végén elvégzi a munkáját. A dolgaim egészen jól álltak! Hellernek és Kraknak morzsányi esélye sem maradt! Bármikor elrendelhetem, hogy lelőjék őket. Nem kell hozzá más, mint hogy megkapjam az üzenetet Lombartól, hogy Heller kommunikációs végállomása a Voltáron megsemmisült. Most csak arra kell ügyelnem, hogy kellőképpen lelassítsam őket, hogy semmi olyasmit ne tudjanak véghezvinni, ami keresztülhúzhatná Lombar terveit! A pénzem mindenképpen megvolt ahhoz, hogy ezt sikeresen végrehajtsam!

Türelmetlenül – ahogyan az ember azokat a nyomorultakat figyeli, akikről tudja, hogy csak vesztesek lehetnek – figyelmemet ismét a képernyők felé fordítottam.

– De miért vannak ezek az ostoba lapátok a tetején? – kíváncsiskodott Krak.

Egy utasszállító helikopterrel utaztak.

- Hogy hűtse a pilóta fejét – felelte Heller.

- Ó, Jettero, te viccelsz velem.

- Ugyan, soha nem tennék ilyet. Nagyon forrófejűek a pilótáik.

- Nos, ezek szerint nincsenek megfelelő antigravitációs légibuszaik. Legalább egy kicsit kiokosíthatnád őket, megtanítnád nekik, hogyan készítsenek tüzes italt.

- Be fogom írni a listám legtetejére – felelte Heller. – Nézd, az ott Atlantic City. – Mindketten az ablakhoz hajoltak, és szemügyre vették a hideg és lehangoló téli látképet. A szürke Atlanti-óceán mogorva hullámokkal püfölte a partot. Az öt móló, amely nyáron a vidámságot szolgálta, most szenvedett a dermesztő permettől, melyet a szél időről időre lekapott a hullámok tetejéről és beterítette vele őket. Az égbe törő épületek és hotelek viharverten sorakoztak a nagyrészt lezárt és néptelen sétányon.

Heller így szólt: – Ide hallgass! Ne nevezz Wisternek! Szólíts Johnnynak! Úgy kell tennünk, mintha csak egy szédült tyúk lennél, akit az imént szedtem fel.

A grófnő dühbe gurult. – De hát nekem ez tetszik! Miért nem mondhatom neked, hogy „Wister”?

- Mondjuk úgy, hogy túlságosan ismert.

- Aha. Tudtam, hogy híres lettél ezen a bolygón.

- Átkozottul híres – felelte Heller. – De ebbe most ne menjünk bele. Csak egy szédült tyúk legyél.

- Fondorlatot szimatolok – mondta Krak.

- Nem véletlen. Le vagyunk égve.

Krak megrázta a fejét. – Bármit megvehetek, amire csak szükségem van. Van hitelkártyám.

- Nem tudsz annyit vásárolni, hogy az elég legyen az IRS-nek fizetendő adóra. Úgyhogy kérlek, legyél csak egy egyszerű nőcske.

- Olyan zűrzavarba kerültem, hogy még azt sem tudom, ki az ellenség.

- A város maffiája felügyeli a szerencsejátékokat Atlantic Cityben. Ők nem fogják osztani az irántam érzett rajongásodat. Rablásra specializálódtak, most azonban mi fogjuk kirabolni őket.

- Csak semmi bűncselekmény – szólt Krak.

- Semmi. Csak törvényesen. Éppen csak egy kicsit fogjuk kihasználni, amit „technikai fölény”-nek nevezünk. Nos, felkérlek rá, hogy tegyél meg néhány tétet, valamint viseld gondját a nyereménynek abban az esetben, ha valami történne. Szóval működik a gallér adóvevőd?

A nő megtapogatott valamit a kabátja belsejében, majd így szólt: – Próba.

A hang mintha Heller gallérjából érkezett volna.

Erre Heller is megtapogatta saját gallérját, és azt mondta: – Próba.

Most Krak gallérjából hallatszott a férfi hangja.

Spurk gombrádióit használják! Nos, mindegy, úgysem veszik hasznukat.

Felálltak, hogy kiszálljanak a gépből, és így én is megláthattam, hogy milyen ruhát viselnek, ami fontos részlet lehet számomra, ha elválnak egymástól a kaszinóban.

Nagyot néztem. Krak fehér szőrkalapot, fehér csizmát, fehér táskát és kesztyűt viselt. Bő szárú nadrágja, amely valószínűleg egy kosztüm része lehetett, fémeskék színben pompázott. De nem ezek, hanem a bunda volt az, amely igazán magára vonta a figyelmemet. Szürke csincsilla! Annak ellenére, hogy csak derékig ért, egy vagyonba kerülhetett! Lehet, hogy mások számára ez vonzó viselet, számomra azonban szívbemarkoló volt: a pénztárcám látta kárát!

Heller szürke flanelöltönyt viselt, széles karimájú szürke kalappal. Éppen belebújt hosszú, fekete bőrkabátjába.

Kiríttak a tömegből, mint két világítótorony! Annál jobb! Atlantic City maffiájának nem lesz nehéz dolga, ha követni akarja őket, hogy visszaszerezzék a zsákmányt.

Éppen csak hogy leszálltak, és a szerencsejátékosokból álló vidám tömeg már be is mászott az ott várakozó buszba.

Atlantic City lakói azt képzelték városukról, hogy az rendkívüli fejlődésnek fog indulni, mikor földi idő szerint 1976-ban New Jersey jogot kapott arra, hogy kaszinókat üzemeltessen. Noha a döntés után felépült néhány hotel ebben az elaggott karneválvárosban, a várakozások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ezt egy drogfutár mesélte nekem egy korábbi alkalommal, mikor a Földön jártam. A maffia fokozatosan átvette az uralmat a kaszinók felett, és a nyertesek zaklatásának köszönhetően, a Las Vegasszal való rivalizálás reménye lassan a semmivé foszlott.

Meglehetősen elkeseredettek lehettek, hogy ilyesmivel próbálkoztak a New Jersey-i tél kellős közepén. Az Atlanti-óceán felől fújó jeges szél gyakorlatilag lesöpörte az embereket a sétányról. Nincs annál szomorúbb látvány, mint egy szezonon kívüli karneválváros.

Heller és Krak még ki sem szálltak a buszból, mikor Krak észrevette a nevet: „Mamie Boomp”. Aprócska betűkkel szerepelt a legnagyobb hirdetőtábla legalján, mely a legnagyobb épület előtt magasodott, s melyben a legnagyobb kaszinó működött.

A széllel való némi küzdelem után bejutottak. Beadták a ruhatárba a kalapjaikat és a kabátjaikat, majd felballagtak a körfolyosóra, hogy a magasból vegyék szemügyre a kaszinó játékterét. A korlát mentén is állt néhány asztal és szék. Heller kiválasztott egy asztalt, és éppen hellyel kínálta a grófnőt, mikor az így szólt: – Nem, nem. Menj és csináld, amiért idejöttünk. Én megpróbálok bejutni a színpad mögé, és megnézem megtalálom-e Mamie-t.

Heller leült, és szemügyre vette az alant játszó tömeget.

Igencsak meglepődtem. Meglehetősen sok ember gyűlt össze ezen a helyen, és ez a kora délutáni időpont miatt volt még különösen érdekes. Igencsak tágas volt ez a kaszinó. Közvetlen Heller alatt három rulettasztal működött. Mind a három asztal mellett játszottak, de tömeg egyik asztal mellett sem gyűlt össze.

Heller megfordult, hogy körülnézzen a körfolyosón. Tőle jobbra és balra vastag, szögletes oszlopok álltak oszlopsort alkotva a korlát mentén. Mögötte tágas, szőnyeggel borított tér nyílt. Tőle jobbra folyosó vezetett a hotel irányába. Közvetlenül mögüle egy másik folyosó indult feltehetően a hálószobák felé.

Heller egy táskát hozott magával. Feltette az asztalra, és kinyitotta. Az első dolog, amit elővett belőle, egy összeadógép lehetett. Legalábbis arra hasonlított. Kinyitotta az alját, és ott feküdt benne rendkívül díszes, ezüstözött és metszett Llama .45-ös automata pisztolya! Meghökkentem. Aztán rájöttem, hogy egy összeadógépnek látszó tokba zárva a fegyver rejtve maradt a New York-i helikopter-kikötő érzékelői előtt. Heller ellenőrizte a fegyvert, majd bedugta valamibe, ami feltehetően pisztolytáska lehetett. Kivett még néhány tölténytárat az összeadógépből, és a zsebébe dugta őket.

Miután ezzel végzett, előhúzott egy csomag fekete szemeteszsákot a csomagjából, és az asztalra tette őket. Ismét csak nagyot néztem. Azt képzeli, hogy annyi pénzt fog nyerni, hogy ekkora nejlonzsákokra lesz szüksége ahhoz, hogy el tudja szállítani a pénzt? Ha így történne, tömegesen eredne a nyomába Atlantic City összes maffiózója, hogy elszedje tőle a pénzt!

Előhúzott egy átírótömböt, melyre több példányban lehetett írni egyszerre. Csatok voltak a tömb alján, amit a térdére erősített.

Kinyitott egy másik dobozt. Egy feliratot láttam: Nikon. Hol láttam ezt korábban? Ah, Lynchburgben. Ott vásárolt két hasznavehetetlen kamerát, leszedte róluk a feliratokat, és átrakta őket két másik holmira. Ez volt az egyik.

AZ IDŐIRÁNYZÉK!

Kinyitotta a készüléket, és ellenőrizte az akkumulátorát. Ezzel a Nikon felirattal a voltári időirányzék pontosan úgy festett, mint egy elavult 8 mm-es filmkamera.

A korlát felé fordult, célba vette az alatta forgó első rulettkereket, és munkához látott.

Hatalmas óra lógott szemben, a kaszinó falán, rendkívül futurisztikus volt, de a másodpercmutatót azért nem felejtették le róla. Heller belenézett az időirányzék keresőjébe, majd megcsavart egy gombot, ezután az órára pillantott, és ráírt valamit a térdére erősített átírótömbre.

Gyakorlott szemre volt szükség ahhoz, hogy az ember ki tudja venni az időirányzék képét, így aztán jó néhány percembe tellett, mire képes voltam valami mást is látni, és nem csak villogó pontokat. Aztán megláttam a számokat.

Heller leolvasta a kiválasztott rulettkerékről a délután még hátralévő része és az este összes nyerőszámát! És az összest fel is jegyezte a tömbre!

Nem veszíthet!

Ó, Atlantic City maffiája végezni fog vele, ha hatalmas összegben fog nyerni, márpedig ez elkerülhetetlen!

Heller nekilátott a következő asztal kerekének. Az időirányzék gombját forgatta egy-két perccel átállítva. Úgy írta le a számokat, hogy közben oda sem nézett a tömbre, s mindezt olyan gyorsan csinálta, hogy nem is láttam a számok többségét.

Heller végzett a második rulettkerékkel is, majd mikor éppen a harmadikon dolgozott, hangok hallatszottak a háta mögül. Nem fordult meg. Már majdnem végzett.

Felismertem Mamie Boomp rekedtes tónusát, és rendkívül amerikaias kiejtését. – A polgármester? Ó, megvolt a randevú, drágám. Csakhogy a felesége annyira pokollá teszi az életét, hogy szegény semmire sem képes. Ezért kell itt énekelnem ezen a szeméttelepen. És hogyha nem adják ide ma este a fizetésünket, nem lesz itt semmiféle show-műsor. Egy csomó szélhámos.

Heller végzett. Megfordult. Mielőtt még Krak bemutathatta volna, Mamie így szólt: – Szóval ő a tengerész. Ó, ember, te aztán kifogtad, Joy. - Így szólt Hellerhez: – Hogy van a flotta?

Heller így felelt: – Remélem, jól. – Aztán udvariasan hellyel kínálta a lányokat.

Mamie így szólt: – Szóval Bonbucks Teller kitett magáért. Nos, ennek igazán örülök. Én ezt nem engedhetem meg magamnak. Talán nekem is kéne keresni egy tengerészt, és megállapodni. Jól megfizetik magukat mostanában, fiatalember?

– Jó ideje egyetlen fillért sem kaptam a Flottától – felelte Heller.

– Hé, ez így nincs rendjén – mondta Mamie. - Akkor már ketten vagyunk. Ha ezek a szélhámosok nem köhögik elő… Hohó! Társaságot kapunk.

Két igencsak keménykötésű fickó lépett az asztalukhoz. Az egyikük így szólt: – Mit csinálsz azzal a kamerával, fiacskám?

Heller így felelt: – Nincs benne film.

A másik nagydarab pofa így folytatta: – Megnézhetjük?

Heller kinyitotta a készüléket az orruk előtt. - Látják? Sehol a film.

Az egyikük így felelt: – Hát akkor tedd el, kölyök. Itt tilos felvételeket készíteni. Az meg micsoda? Összeadó gép?

– Van egy szisztémám – felelte Heller. A számok a felső szférákból érkeznek, én pedig összeadom őket.

Az egyik nagydarab pofa megeresztett egy ugatásszerű nevetést, majd a társára nézett, mint aki azt akarja mondani, itt egy másik. A társa így szólt: – Nos, azt találsz ki, amit akarsz, kölyök, a gépet azonban tedd el. Érezd jól magad!

– Ó, meglesz – válaszolta Heller.

Elballagtak.

- Hát, gyerekek, hamarosan mennem kell. Csupán két előadás lesz ma délután, és ha nem kapjuk meg a fizetésünket, este már egy sem lesz. Tengerész, meghívnál minket vacsorázni hat óra körül?

- Örömmel – felelte a kifogástalan modorú királyi tiszt, és felállt, ahogy a nő is felemelkedett a székéből.

– Ott leszek, azon a színpadon, ott a terem végében – mondta Mamie. – Figyeljetek majd!

Elment, Heller pedig visszaült.

- Nagyon kedves – mondta a grófnő.

- De te kedvesebb vagy – tette hozzá Heller. – És most figyelj, szédült nőszemély. Itt a listád. Méghozzá időpontokra bontva a fali nagy óra szerint, melyet aranykupidók díszítenek. Itt van ezer dollár. Menj le ahhoz az ablakhoz, és vegyél ezer dollár értékben zsetont. Aztán irány az asztal, és tedd meg a tétedet. Csak számokra tegyél. Soha ne fogadj kétszáznyolcvanöt dollárnál többel!

- Miért?

- Ha számra teszel, és megnyered, harmincötszörösét kapod a tétednek. Az egyszeri nyeremény nem szabad, hogy meghaladja a tízezer dollárt. Az IRS figyelemmel kíséri, hogy ki nyer többet tízezer dollárnál, és fel is jegyzi, de ha a nyeremény kisebb, akkor nem. Szóval minden egyes alkalommal, mikor nyersz, gyűjtsd össze a zsetonjaidat, majd menj át egy másik asztalhoz, és tegyél valamelyik számra.

- Ez fondorkodás – mondta a grófnő. – Mi ez a lista?

- A három rulettkerék mindegyikének nyerőszámai az időpontjaikkal együtt. Valami oknál fogva este 10:21-kor az összes rulettasztalnál leáll a játék. Addig azonban ezek a számok lesznek a nyerők. Itt van egy műanyag zsák. Ha a pénztárcád megtelik, használd ezt a zsákot. Készen állsz?

- És hogyha elegendő pénzt nyerünk, akkor közelebb kerülünk a hazamenetelhez? – kérdezte a grófnő.

- Pontosan.

- Menjünk – szólt a grófnő.

A nő azonnal elindult zsetont vásárolni, Heller azonban – a maradék szemeteszsákokat begyűrve a derékszíja alá, hogy senki se lássa - betette a táskáját a ruhatárba, vásárolt néhány zsetont, majd felkereste a grófnő által választott asztal szomszédját.

A nő végignézett néhány pörgetést, hogy lássa, miből is áll a játék. Megkereste a listáján a nyerő számot, hogy megbizonyosodjék róla, tényleg az adott szám következik a játékban, felnézett az órára, majd kétszáznyolcvanöt dollár értékű zsetont tett a listán szereplő következő számra, a nullára.

– Körbe-körbe szalad a kicsi golyó – mondta a kereket forgató férfi. – Hogy hol áll meg, senki sem tudja. Tegyék meg tétjeiket.

A labda fémes surrogása lelassult. Beesett az ötös számú mélyedésbe, majd egy csengés kíséretében átpattant a nullára.

A krupié bekotorta az összes tétet a nullán magasodó zsetonokat kivéve, majd azokkal együtt egy halom zsetont tolt a grófnő elé.

A nő azonnal összeszedte a zsetonjait, az ablakhoz lépett, és beváltotta őket. A 9975 dollárt a szemeteszsákba dobta. Már a legelején sem akarta használni a pénztárcáját.

Heller a másik asztalnál fogadott a tizenhármasra, ami aztán a nyerő szám lett. Fogta a zsetonjait, ment, és beváltotta őket, majd a pénzt a saját szemeteszsákjába dobta. Ő is mellőzi a hasznavehetetlen dolgokat, mint amilyenek a zsebek.

A grófnő az órára nézett, kiválasztotta az egyik asztalt, megnézte a listáját, majd fogadott az ötös számra. Nyert. Fogta a zsetonjait, irány az ablak, majd pénzre váltotta a műanyag korongocskákat. A második 9975 dollárját is a nejlonzsákba dobta.

Jöttek-mentek, de soha nem ahhoz az asztalhoz mentek vissza, ahol az imént nyertek.

Biztos voltam benne, hogy ez szemet szúr valakinek. A tömeg szépen gyarapodott, és meglehetősen jól öltözött emberekből állt. Heller azonban szürke flanelöltönyében, kék selyemingében és kék pettyes sáljában eléggé kirítt közülük. Magasabb és szőkébb volt, mint bármelyik másik férfi a teremben.

A tunika, amit a grófnő a csincsillabunda alatt viselt, fémeskék színben csillogott, ugyanúgy, ahogy a bő szárú nadrág, és noha nem volt benne semmiféle flanc, mégis úgy festett benne, mint egy rivaldafényben úszó modell a többiek bundái és ócska gúnyái között.

Mennyi ideig csinálhatják ezt anélkül, hogy a ház észbe kapna?

Körülbelül egy óra múltán hirtelen két férfi állta el Heller útját. Az egyikük végigmérte. - Hány éves vagy, kölyök?

- Elég idős vagyok – felelte Heller.

- Gyerekek tizennyolc év alatt nem jöhetnek be ide – mondta az egyikük. – Van nálad valamilyen irat?

- Itt van – válaszolta Heller. Előhúzott egy jogosítványt és egy útlevelet. Átadta őket.

– Johnny Cattivo – olvasta az egyik teremfelügyelő. – Huszonkettő.

- Hé – szólt másik –, van egy Cattivo a Faustino bandában. Talán rokon?

- Szétszóródtunk – felelte Heller. – Szétforgácsoltak minket.

A két férfi meglehetősen furán méregette Hellert. Visszaadták a papírokat, és távoztak. Hirtelen eszembe jutott, hogy Cattivo volt az a bandából, aki megpróbálta elrabolni Hellert a garázsnál Spreeportban.

Eközben az álmatag krupié a kettes számú asztalnál hirtelen ráeszmélt, hogy már jó néhányszor tolt Krak elé jelentősebb nyereményt. Jelzett a rulettkereket forgató férfinak. Az hirtelen az ellenkező irányba dobta be a labdát a forgó rulettkerékbe, majd jól láthatóan lenyúlt és matatni kezdett, valószínűleg egy asztal alá szerelt mágneses készülék gombja után kutatva.

Pontosan az a szám nyert, melyre Krak a pénzt tette, az ötös. Heller szisztémája még egy megpatkolt rulettkerékkel szemben is eredményes! Három férfi és egy nő felfigyelt a folyamatosan nyerő Hellerre. Elkezdték Heller zsetonjai mellé rakni a sajátjaikat, követve Heller minden mozdulatát.

Heller hagyta őket, s így mindannyian nyertek. A következő alkalommal azonban a szomszédos asztalnál, ahova persze követte őt négy játékostársa, széles mozdulatokkal egy ezerdolláros zsetont tett egy rossz számra. Vesztett. Ezután már nem utánozták.

Ide-oda, ide-oda. A jókora zsákok egyre jobban kidagadtak.

A számos kassza egyikénél Krak kénytelen volt várni egy keveset. Hirtelen két felfegyverzett őr rohant a ketrechez, és átadott a pénztárosnak egy lapos táskát, tele pénzzel. A pénztáros aláírta, majd kifizette Krakot.

Ide-oda, ide-oda. Nyerés, nyerés, nyerés, nyerés!

Fél hat felé, kezükben dagadó zsákkal, összetalálkoztak.

– Ez kemény munka – szólt a grófnő. – Nem mehetnénk már vacsorázni? Olyan nagyon belemerültem, hogy nem is hallottam Mamie-t énekelni. Ez az új csizma a lábamon kikészít! Sejtésem sem volt róla, hogy a nyerés megkívánja, ötven mérföldet gyalogoljak! – Heller így felelt: - Rendben. Feltankolunk, aztán tovább folytatjuk. Nem hinném, hogy félmilliónál több lenne bármelyik zsákban a kettő közül. Ha ezt sikerül ma este feltornáznunk kétmillióra, ki fogjuk húzni Izzyt a csávából.

- Nem fognak kifogyni a pénzből? – kérdezte a grófnő.

- Láttam, hogy hoztak még pénzt a bankból, vagy valamelyik másik kaszinójukból – felelte Heller. – Legyen ez az ő bajuk. Menjünk enni.

6. fejezet

Mamie Boom már korábban rátette a kezét egy tágas bokszra a hatalmas, elegáns étterem távolabbi sarkában. Magához intette Hellert és Krakot. Lerakták zsákjaikat a félkör alakú piros bőrkanapéra, majd leültek az énekesnő két oldalára.

- Nem hallottalak énekelni – szólt a grófnő.

- Nem is énekeltem – felelte Mamie. – Sztrájkolunk, míg ki nem fizetnek minket. Csupán harmincan szerepelünk a show-műsorban, de maffia ide vagy oda, ki fogunk tartani. Négy másik kaszinó tartozik ugyanehhez a csapathoz, és onnan is ki fognak lépni az emberek holnap. Na, együnk. Lehet, hogy hosszú idő múlva kerül ismét fácán az asztalra.

Korábbi helyzetükkel ellentétben most gond nélkül kiszolgálták őket. Kagylót ettek és homárt, Heller pedig megmutatta Kraknak, hogyan használja a villát és az ollótörőt, hogy a homár húsához hozzáférjen. Mamie olyan buzgón rakosgatta egymásra a kiürült kagylóhéjakat, hogy meg sem fordult a fejében, milyen különös is az, hogy Heavenly Joy Krackle Sleepy Hollow-ból, New Yorkból, azon a véleményen van, hogy meglehetősen primitív dolog nem használni elektromos késeket, fúró és szívó csipeszeket, valamint megfelelő permeteket, melyekkel helyes módon fűszerezhetnék az ételt.

Krak nagyszerű szórakozásra lelt a vacsorázásban. – Ha úgy tennél, mintha le akarnál táborozni – mondta villájával az elegáns és díszes étterem felé mutatva –, biztos jól szórakoznának rajtad. Pompás ez a tengeri étel. Kint főzték a tengerparton? Érzem rajta a tenger sóját.

- A tengerből fogták ki – felelte Heller.

- Igazán? – kérdezte Krak. – Nem tartályokból? Hé, biztosan élnek erre hajós népek, akik kifogják a halakat a tengerből. Mondd Jettero, emlékszel, hogy volt néhány hajós, akik Kaukalsia herceggel együtt érkeztek ide? Itt kellett hogy letelepedjenek. Ezért hívják ezt a helyet Atlantic Citynek. Mamie, te mindenre tudod a választ. Helyesen gondolom?

- Biztos lehetsz benne, hogy tudom a válaszokat – felelte Mamie. – Ezért tanácsoltam neked, hogy rendelj meggyes pitét. Nekem diétáznom kell és ügyelnem a cukromra. Szólj a pincérnek, tengerész. Magamhoz kell vennem egy fél adag kókuszsodót, hogy lefojtsam vele a kávét.

Végezetül, megadva magát a diétának, Mamie hatalmas sóhajtás kíséretében hátradőlt. – Nos, az elítélt elfogyasztotta az utolsó vacsoráját, hála neked, tengerész. És most meséljétek el, gyerekek, mire készültök.

– Kikészítettem magam a járkálással – felelte Krak grófnő. – Soha ne húzz új csizmát, mikor kaszinóba mégy, Mamie. Viselj valami régi tornacipőt.

Heller így szólt: – Miss Boomp, lenne kedve keresni egy kis pénzt?

- Hogy a méhek szeretik-e a mézet? Micsoda egy buta kérdés. Mire készülsz?

- Kifosztom Atlantic City maffiáját – felelte Heller.

- Príma – szólt Mamie. – Kölcsönkenyér visszajár. Nemcsak azért, mert nem fizettek ki minket, hanem azért is, mert kaptam egy munkaajánlatot, de emiatt visszamondtam, a tél pedig nagyon hosszú, pláne, ha az embernek nincsen munkája.

- Rendben – szólt Heller. – Van egy listám az est hátralévő részének nyerőszámairól az emeleti kaszinó egyes, kettes és hármas asztalát illetően. Tegye meg ezeket a téteket, ahogy azt majd elmagyarázom, és öné a nyeremény tíz százaléka.

- Valóban? Te valami látnok vagy? Van valami szisztémád?

- Van egy szisztémám – felelte Heller, majd elmondta a nőnek, hogyan játsszék, és hogy hogyan váltson be minden nyereményt. Előhúzott egy köteget a fekete szemeteszsákból, és megpróbált átadni ezer dollárt kezdőpénznek.

Mamie azonban a tömött zsákokat bámulta, melyek ott hevertek mellette a kanapén, kinyitotta az egyiket, belekukucskált, majd előhúzott egy jókora marék pénzt. A melléhez szorította. Ezután magához vett egy egész tekercs nejlonzsákot.

– Tíz szálalék, mi? – kérdezte Mamie. – Megegyeztünk, tengerész.

Felállt, és kirohant az étteremből. Ebben cseppet sem akadályozta imént elfogyasztott bőséges vacsorája.

A grófnő is felállt. Felkapta a két dagadt szemeteszsákot. Heller, aki már korábban talpra ugrott, hogy kiengedje Mamie-t, követte a nőt. Krak érdeklődését felkeltette az amerikai szépségkirálynőket bemutató fotósorozat, akik a korábbi években nyerték meg az Atlantic Cityben megrendezett szépségversenyeket. Heller a pénztárablakhoz lépett, kezében a vacsoraszámlával, hogy kifizesse. Éppen kirakták elé a visszajárót, mikor a keze hirtelen megvillant.

Megfordult.

Bal kézzel megmarkolta egy piros zakós pincér csuklóját, aki Heller. 45-ös automatáját tartotta a kezében!

A pincér kilopta a fegyvert Heller derékra erősített pisztolytáskájából.

A .45-öst azonban ideges ujjak markolták.

Heller bal marka egyre szorosabbra záródott. A .45-ös belehullott Heller jobb kezébe. A pincér – aki selyemingéből ítélve nem is pincér volt - halálra vált tekintettel bámult Hellerre. Nyilvánvaló volt, hogy csak azért nem roskadt térdre, mert Heller a csuklójánál fogva tartotta.

– Nem rendeltem semmit – szólt Heller csendesen. Becsúsztatta fegyverét a zakója alá, a pisztolytáskába. Aztán megtapogatta a férfi oldalát és mellkasát. Benyúlt a pincérkabát alá, és egy oldaltáskából előhúzott egy kézifegyvert. Ránézett. Egy nikkelezett Taurus .38-as automata revolver volt. Hüvelykujjával megpöckölte a forgótárat, hagyta, hogy a tár kiforduljon, megnézte a lövedékeket, majd egyetlen lendítéssel, s mindezt egy kézzel, visszacsapta a forgótárat a helyére.

- Köszönöm – szólt Heller –, hogy figyelmeztetett rá, hogy leejtettem a fegyveremet. - A Taurust a saját zsebébe dugta.

- A visszajáró, uram – mondta a pénztáros.

Heller még mindig tartotta a „pincér” csuklóját. A fickó mintha megbénult volna. Heller megfordult, és kivett egy egydolláros bankjegyet a visszajáróból. Belenyomta a tehetetlen kézbe, majd rázárta a fickó ujjait. Aztán elengedte. A „pincér” majdnem térdre rogyott, majd miután erőt gyűjtött, ide-oda kacsázva elindult a konyha felé.

Krak túl messze volt ahhoz, hogy észrevette volna a jelenetet. Heller csatlakozott a nőhöz, majd együtt lépdeltek fel a széles, szőnyeggel borított lépcsőn a körfolyosóra. Megérkeztek ahhoz az asztalhoz, melyet Heller odaérkezésükkor kiválasztott. Senki nem volt ezen az emeleten, a lenti szintet azonban betöltötte a nyüzsgő sokadalom, amely sokkal elegánsabb volt, mint a délutáni társaság, és többen is hódoltak közülük a játéknak, lökdösődő színes kaleidoszkópként kavarogva Hellerék alatt.

– Odanézz! – szólt Krak grófnő.

A fal mellett egy magas széken, háttal az egyes, kettes és hármas asztalok krupiéinak, ott ült Mamie Boomp.

Egyik kezében pénzt, míg a másikban az asztalokhoz tartozó listákat szorongatta. Laza tömegben gyülekeztek körülötte a show-műsor szereplői. Mindenkinek átadott egy számsort, pénzt a tétre, valamint néhányan fekete szemeteszsákot is kaptak tőle.

MUNKÁRA FOGTA A SHOW-MŰSOR SZEREPLŐIT!

Heller felnevetett. – Különös barátot szereztél. – Krak felé fordult. – Látod ezt a folyosót közvetlenül mögöttünk? Bemégy szépen oda a pénzeddel együtt, ráülsz, és pihenteted azt a szép lábadat. Én pedig itt fogok ülni, és figyelem a farkasok marakodását.

7. fejezet

Tömeg vette körül a kockaasztalokat. A látogatók sorban álltak a Black Jack asztalok körül. Hívogatóan villogott a nyerőautomaták végeláthatatlan sora. A kenószámokat folyamatosan kiabálták a kikiáltók. Heller figyelmét azonban főként az alatta működő rulettasztalok kötötték le.

Körről körre a kicsiny labda mindig azon a számon állt meg, melyet a show-műsor szereplői már pontosan tudtak. És persze mindig a nyerő számra fogadtak.

Mivel oly sok volt az előadó, és mivel egyfolytában váltották egymást, az asztalok mellett ülő többi játékosnak esélye sem volt arra, hogy utánozhassa valamelyiküket.

Állandóan előadó-művészekből álló tömeg vette körül a pénztárablakokat. Mintha Heller figyelni kezdte volna az egyik fiatalembert, akinek fejét szinte teljesen elborította a haj, és aki már sokadszorra állt sorban a pénztárablak előtt.

A fiatalember hirtelen megfordult, és elindult felfelé a körfolyosóra vezető lépcsőn. Kezében hatalmasra dagadt, fekete szemeteszsákot cipelt.

Megállt, közel a korláthoz, tekintetével megkereste a teremben ücsörgő Mamie-t, és Hellerre bökött. Mamie bólintott. A fiatalember közelebb lépett. – Szóval ön az a tengerész a kristálygömbbel – mondta. – Én Tom Tom vagyok, a Dingle-Poop rockegyüttes dobosa. Nem engedik, hogy az asztaloknál dolgozzak, mivel nem tudok négynél tovább számolni. Így aztán én kaptam azt a feladatot, hogy összegyűjtsem a pénzt, és felhozzam ide. Hova tegyem, főnök?

Heller Krakra mutatott, aki a hátuk mögött nyíló folyosón ücsörgött. Krak elvette a zsákot. Tom Tom egy ideig bámulta a nőt.

– Nos? – kérdezte a grófnő.

– Semmi, ne haragudjon, csak egy kicsit meglepődtem. Nem tudtam, hogy Miss Amerika is benne van a buliban. Bocsásson meg. Azonnal visszajövök, még több zsozsóval. Sokkal többel.

A nő megérintette a gallérját. Így szólt: - Jettero, miért van az, hogy olyan sok lányt hívnak ugyanazon a néven ezen a bolygón?

A jel megérkezett a harminclábnyi távolságra a körfolyosón ücsörgő Hellerhez. Ő is megérintette a gallérját, és így szólt: – Ez feltehetően valami családi név, melyet az országról kaptak.

– Hát én megnéztem azokat a képeket ott az étterem előcsarnokában. Ketten-hárman közülük nagyon hasonlítanak az Atalanta provinciabeli lányokra. Kaukalsia herceg udvarából néhányan biztosan elhozták a feleségüket is. Itt értek földet annak idején, Jettero?

- Minden bizonnyal egy olyan szárazföldön landoltak, melyet óceán vett körül, és amely lesüllyedt, mikor a mágneses pólusok megfordultak, vagy valami hasonló történt. A túlélők eljutottak a Kaukázus nevű helyre, Törökország közelébe, de sajnos nem látogathatod meg őket, mert az oroszok fogva tartják mindannyiukat.

- Nos, néhányan biztosan nyugat felé úsztak, és elértek egészen idáig – mondta Krak. – Köszönöm a felvilágosítást.

Heller tekintetét a kaszinó egyik oldalbejáratán tartotta. Éppen akkor lépett be rajta néhány felfegyverzett őr pénzesládákkal. Terhüket a pénztárosok ketreceihez cipelték. A pénz egészen biztosan a többi kaszinóból származott. Heller visszatért az előadóművészek körforgásának figyeléséhez, akik elhaladtak Mamie mellett, célba vették a rulettasztalokat, majd visszatértek a pénztárketrecekhez, majd folyamatosan ismételték az egészet. Tom Tom begyűjtött mindent, leszámítva a játékosoknak járó tíz százalékot. Aztán ismét megjelent a következő hatalmas zsák pénzzel. Egyenesen Krakhoz ment, átadta neki, csodálattal bámulta egy ideig, majd így szólt: – Anyám! – és ezzel elrohant.

Krak grófnő így szólt a rádiójába: – Az emberek kedveseknek tűnnek. Csodálkozom, hogy Kaukalsia herceg túlélői miért nem voltak képesek tovább civilizálni őket, miután ideérkeztek.

– Tulajdonképpen – mondta Heller – ez egy rendkívül kemény partvidék, ha az ember itt ér földet. Égnek állna a hajad, ha ezekről a történetekről olvasnál. Erről pedig az jut az eszembe, hogy négy zsák pénzzel ücsörögsz itt, és hamarosan még többet hoznak. Az itt élő őslakókkal kapcsolatos tapasztalatom azt mutatja, hogy lesznek, akik megpróbálnak majd kirabolni minket. Nézz körül, hogy találsz-e valami helyet, ahová elrejthetnénk a pénzt. Csupán taktikai elővigyázatosságból.

De ennél is több történt. Heller tekintete megakadt néhány durva külsejű pofán, köztük azokon, akik már korábban iratokat kértek tőle. A „pincér”, aki már nem viselte piros pincérkabátját, odalépett hozzájuk, rövid megbeszélést tartottak, majd a két izomagyú felnézett a körfolyosóra, Heller irányába.

Ismét sürgés-forgás támadt az oldalbejárat mellett. Fegyveres őrök ismét pénzt hordtak a pénztárosok ketreceibe. Mivel a bankok már bezártak, ez csakis a többi kaszinóból érkezhetett.

Krak grófnő elindult, hogy végigjárja a folyosót, miközben a falat böködte, és megpróbált benyitni az ajtókon.

Tom Tom viharzott fel a következő zsákkal, mire a nő kijött a körfolyosóra, és elvette tőle. A fickó ismét megbámulta Krakot, majd ismét csak ennyit szólt „Anyám”, s ezzel elrohant. A grófnő visszatért a vizsgálódáshoz. Talált egy nagyobbacska, négyszögletű burkolólapot, mely megbillent, ha hozzáért. Egy lépést hátrált. Egy aprócska felirat szerint ez volt a szennyescsúszda.

Alaposabban kitapogatta. Tulajdonképpen egy billenőajtó volt zsanérral a felső oldalán. Bedugta a fejét a nyílásba.

Mélység! Legalább hatvanlábnyi. Egy függőleges járat, négyszögletes keresztmetszetű, körülbelül négy láb széles, és rendkívül hosszú. Odalent beton látszott, feltehetően a mosoda padlója.

Krak visszahúzta a fejét, majd leült a zsákokra. Heller az újonnan érkező fegyveres őröket figyelte, akik épp akkor léptek be az ajtón pénzesládáikkal. Feltöltötték a pénztárosok kalitkáit.

Az előadóművészek egyre hatékonyabban dolgoztak. Tom Tom egyre gyakrabban rohant fel a körfolyosóra, átadva a grófnőnek a zsákot, eleresztve egy szokásos „Anyám”-at, majd elrohant.

Heller az órán tartotta a szemét. Az óra mutatói rendíthetetlenül haladtak előre. További őrök, további pénzszállítmány és további forgás az előadóművészekből álló sorok között. A kicsiny labda körről körre, mindhárom asztalnál, pontosan azon a számon állt meg, melyet ezek az emberek megjósoltak. Tom Tom meg csak jött időről időre további zsákokkal és további elismerő „Anyám”-mal.

Krak grófnő, ahogy az idő haladt előre, egyre magasabb és magasabb fekete zsákokból álló halmon ücsörgött. Heller a gyülekező izomagyúakat figyelte az asztalok között, akikhez további izomagyúak csatlakoztak.

Szemlátomást robbanásig feszült a helyzet.

Aztán egyszer az egyik fegyveres őr megjelent az oldalbejáraton, és szóba elegyedett egy szmokingos figurával. A pénzszállító üres kézzel jött, és a fejét rázta. További pénzszállítók és őrök jelentek meg a bejáratban, és ők is ugyanezt tették. Ezután a szmokingos odament az egyik pénztárfülkéhez, és néhány szót váltott a pénztárossal. Kivették a pénztárból a néhány maradék bankjegyet, bezárták a kalitkát, átirányították a várakozók sorát a szomszédos kalitkához, majd összerakták a megmaradt pénzt.

A kicsiny golyók összetéveszthetetlen surrogással pörögtek a tányérokban. A szmokingos figura bezárta a következő pénztárketrecet, majd átirányította a várakozó sort. Ismét egyesítették a megmaradt készpénzt.

Az óra 10:18-at mutatott. A szmokingos fickó sietősen a három krupiéhoz lépett. Az egyik krupié mondott valamit az asztalánál játszó játékosoknak. Mindegyik asztalnál már csak egy utolsó pörgetésre volt lehetőség. Még egyszer kifizették a zsetonok után járó nyereményt. Ezután zöld takaró került az asztalokra és a rulettkerekekre. Az óra 10:20-at mutatott!

Az utolsó kenószámot még kikiáltotta a kikiáltó. Aztán egy másik hang hallatszott.

– Hölgyeim és Uraim, a kaszinó bezár!

8. fejezet

Az összes játék és játékgép hangja elnémult. A tömeg egy-két percre elcsendesedett, majd beszélgetve megindult az egyetlen nyitva maradt pénztárfülke felé.

A sor rendkívül hosszúra nyúlt. Játékosok kígyóztak az ablak előtt, kezükben zsetonjaikkal. A szmokingos férfi és két további pénztáros kemény munkával lapátolták be a zsetonokat, és adták ki értük a készpénzt. A kalitka számítógépe már csak elmosódott villogásra volt képes.

A soron következő előadó lépett az ablakhoz. A pénztáros átadta neki a maradék bankjegyeket. Aztán a szmokingot viselő férfi felé fordult, és mondott neki valamit. Ezután egy írótömb fölé hajolt, és írni kezdett. Egy darab papirost adott át az elmaradt show-műsor egyik szereplőjének.

A kikiáltó hirtelen így szólt: – Hölgyeim és Uraim, sajnálattal kell bejelentenem, hogy az önök által becserélt zsetonokért már csak váltókat tudunk adni. Kérem, őrizzék meg a rendet.

Zűrzavar támadt. Mindhárom pénztáros beszedte a zsetonokat, és váltókat adott értük. A keménykötésű pofák le-föl járkáltak a játékosok sora mellett, és mogorván méregették őket. Egy férfi lépett be az utcáról, valami szerencsejátékos lehetett, ibolyaszínű öltönyben. Így kiáltott: – A sétány többi kaszinóját is bezárták! Valaki robbantotta a bankot! – Az őrök kikergették.

A kikiáltó így szólt: – Hölgyeim és Uraim, őrizzék meg nyugalmukat! Kérem, ne tartsák fel egymást!

Tom Tom jelent meg az utolsó zsák pénzzel, átadta Krak grófnőnek, „Anyám”, mondta utoljára, és eltűnt.

Az izomagyúak által kordában tartott sor gyorsan haladt előre. A nyertesek egymás után markolták fel a zsetonjaikért járó váltókat.

Heller körbenézett egy oszlopot, majd végignézett a lépcsősoron. Két izomagyút talált a lépcső alján. Ezután belesett a hosszú folyosóba, melynek végén ott találta az ücsörgő Krak grófnőt. Ott is állt két keménykötésű fickó. Heller ezután körbenézett magán a körfolyosón. A túlsó végében, elállva minden kijáratot, két további izomember ácsorgott. Nyilván túl sokáig várt. Körülvették!

A pénztárfülke előtt várakozó sor lassan rövidült. Leszámítva az izomagyúakat, a kaszinó egyre kihaltabbá vált. Ezek a keménykötésű fickók azonban egyre csak gyűltek, feltehetően a többi, most már bezárt kaszinóból érkeztek ide.

Egyre több tekintet szegeződött a körfolyosón álló Hellerre. Néhány izomagyú elindult a lépcsősor irányába.

- Drágám – szólt Heller, miközben megérintette a gallérját –, találtál egy helyet, ahol elrejtheted a pénzt?

- Igen, drágám.

- Nos, azt hiszem, jobban teszed, ha munkához látsz. Van egy olyan érzésem, hogy bizonyos emberek nem örülnek nekem igazán.

Már csak alig néhányan maradtak a pénztárablak előtt. Teljesen egyértelmű volt, hogy a vezetőség megpróbálja az összes lehetséges szemtanút biztonságban eltávolítani az épületből.

Kárörömet éreztem. Ez szaftos lesz, gondoltam. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy miféle meglepő üzenetet fogok átadni a kórházban fekvő Hellernek és Kraknak. Azonkívül a részvétemet is kifejezem. „Drága Jettero! Megdöbbentett a hír, hogy az Atlantic City-i hullaházban…”

Krak grófnő vonta magára a figyelmemet. Egymás után dobálta le a pénzzel teli zsákokat a szennyescsúzdán. Ó, milyen magától értetődő! Ez lesz az első hely, ahová bekukkantanak. A vezetőségnek nincs más dolga, mint hogy lemenjen a mosodába és összeszedje a pénzt.

Heller figyelte, ahogy az utolsó nyertes is megkapja a váltóját. Egy idősebb férfi volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy a váltót lepecsételjék. A hangja kiválóan hallatszott az elcsendesedett kaszinóban, dacára annak, hogy a terem meglehetősen tágas volt, ő pedig nagy távolságban veszekedett a pénztárossal. Megkapta a pecsétjét. Két izomagyú egészen az ajtóig kísérte. Ezután két másik becsukta és bezárta a bejáratot.

A körfolyosón ácsorgó páros elindult Heller asztala felé.

- Drágám – szólt Heller a gallérjába –, húzd le a fejed, és vigyázz a pénzre. Azt hiszem, a bennszülöttek szüneteltetik a barátságukat.

- Igen, drágám – felelte Krak grófnő. Az utolsó zsákot is begyömöszölte a szennyescsúszdába.

Arra számítottam, hogy be fog menekülni a legközelebbi szobába. Ehelyett azonban valami egészen elképesztőt művelt. Felnyúlt, keresett valami kapaszkodót, majd belendítette a lábát a szennyescsúszdába!

Kifacsarodott felsőtesttel eleresztette magát!

Egyik lábát a csúszda jobb, míg a másikat a bal oldalának feszítve, csúszni kezdett lefelé. A zuhanást a lábával akarta fékezni!

Elindult lefelé. A hatvanlábnyi mélységbe!

A csúszda oldalának feszülő bőr surrogása, sivítása fokozódott!

A bádogakna fala elmosódva száguldott felfelé a szeme előtt!

Kibukkant az akna alján, és megérkezett a mosodába. Puha puffanással zuhant rá a pénzzel teli zsákokra.

Krak grófnő körülnézett. Hatalmas mosodában találta magát, ahol a falak mentén, egy fal kivételével, mosógépek sorakoztak. Ott magasodott előtte egy hatalmas, mosásra váró szennyeshalom.

Leugrott a pénzről. Keresett egy rakás mosodai zsákot. Gyors mozdulatokkal nekilátott beletömni a fekete nejlonokat a tiszta fehér zsákokba.

Heller elindult vissza az asztal felé, melynél korábban ült. Innen láthatta a lépcsőt, láthatta az egész körfolyosót, és végignézhetett az igen hosszú folyosón, amely a hotelbe vezetett.

Így szólt a gallérjába: – Jól vagy, drágám?

A grófnő munka közben válaszolt: – Nagyszerűen, Jettero.

- Nos, húzd le magad, drágám. Azt hiszem, valaki januárban próbálni megünnepelni július 4-ét.

- Mi történt július 4-én? – kérdezte Krak további fekete nejlonokat gyömöszölve a fehér zsákokba.

- Azt hiszem, nem engedték meg a partraszálló angoloknak, hogy adót szedjenek. Nagyon ragaszkodnak a pénzhez, úgyhogy viseld gondját, drágám!

- Így lesz, Jettero.

Heller megfordult. Két férfi jelent meg a háta mögötti folyosó végén!

Heller észrevett egy kényelmes, műbőrrel kárpitozott pamlagot a korlát mentén. Két vaskos fotel tartozott hozzá.

A Heller felé tartó két férfi még körülbelül harminclábnyira lehetett a pamlagtól.

Heller kiugrott a folyosó fedezékéből, majd egy szaltó után megérkezett a pamlag mögé. Megrántotta a pamlagot, és meglökte a két fotelt. Próbált elrejtőzni a pamlag mögött.

Most már védve volt, bármilyen irányból is tüzeljenek rá.

A körfolyosón közeledő két fickó megállt előtte. Előhúzták fegyvereiket. Az egyikük így szólt: – Bújj elő, haver! Úgysem tudod kivinni az épületből a pénzt. Jobb, ha feladod.

- És ha nem? – kérdezte Heller.

- Akkor a dolgok rosszra fordulnak – felelte az egyikük. – Tudjuk, hogy van fegyvered. Csúsztasd ide, hogy ne kelljen lelőnünk téged.

- Kellenek hozzá a töltények is? – kérdezte Heller.

- Hát persze – felelte az egyik fickó.

- Akkor itt van egy – szólt Heller. Előkapta a Taurus revolvert, melyet még a pincértől vett el. Tüzelt!

A lövedék barázdát vájt a szőnyegbe.

– Jézusom! – kiáltotta az egyikük. Lövésre emelte a fegyverét.

Heller most a falra tüzelt, majd a visszapattanó lövedék üvöltve száguldott keresztül a kaszinón!

Ismét tüzelt. Most a fejük feletti lámpaburát vette célba, amely szétrobbant, üvegcseréppel szórva be őket.

– Sangue de Cristo! – kiáltotta valamelyikük.

Heller tovább lövöldözött!

Ezek ketten átvetették magukat a körfolyosó korlátján, és rázuhantak az egyik rulettasztalra!

Lekászálódtak az asztalról, és eltűntek.

Heller kidugta a fejét.

Azok ketten, akik korábban a folyosó felől közeledtek, amelyben a pénz is volt, most eltűntek Heller szeme elől. Heller azt a sarkot figyelte, ahol a folyosó beletorkollott a balkonba.

Egy fej bukkant ki a sarok mögül, alatta egy fegyverrel.

A Taurus revolver üresen kattant. Heller elhajította. Tenyerébe fogta Llama .45-ösét. Hirtelen előugrott, és megeresztett egy lövést a sarok felé, amely mögött a fickó bujkált. A hatalmas kaliberű fegyver robaja betöltötte a kaszinót.

Heller kidugta a fejét, hogy körülnézzen. A leskelődő fejet nem találta a sarok mögött. Hangokat hallott.

- Itt a szennyescsúszda.

- Hát akkor nézzél bele, fafej.

– Jézusom! Ez száz láb mély. Nincs semmi az alján.

– Hát akkor nézd meg azokat a (bíííp) szobákat, te idióta!

Csapódó ajtó.

Némi olasz karattyolás hallatszott a hosszú folyosó felől. Néhány fickó megpróbálta rávenni valamelyik társát, hogy az lemenjen az alagsorba. Persze az tiltakozott.

Heller látta az egész folyosót. Tekintetét végigfuttatta a Llama csövén. Egy hatalmas üvegburát vett célba, százötven lábnyi távolságra. Tüzelt!

A .45-ös dörrenését az üvegcserepek csörömpölése követte. Az üvegszilánkok zuhanyként hullottak alá.

Kiáltás hallatszott a folyosó vége felől.

Lövedék fúródott a pamlag tetejébe, majd azonnal megérkezett a folyosó felől leadott lövés dörrenése.

Valaki olasz kiejtéssel így kiáltott a folyosóra: – Mondd meg a capónak, hogy nincs itt a pénz!

Valaki a hosszú folyosóról visszakiabált: - Mindenhol megnézted? Ledobhatta a szennyescsúszdán. Megnézted a mosodát?

– Ignacio is lement, hogy megnézze. Senki nincs odalent. Mindenhol megnéztük. Eltűnt.

A hosszú folyosó elcsendesedett. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy senki nem tud olyan pozíciót felvenni, ahonnan lelőhetné Hellert. Az egyetlen irány, amelyből sikeresek lehetnének, a frontális támadás.

Váratlanul a hangosbeszélőn keresztül megszólalt a kikiáltó. Ezt mondta: – Ide hallgass, kölyök. Lehet, hogy nem tudunk elkapni. De ezzel együtt te sem tudsz előbújni, és ha még sikerülne is, soha nem hagyhatod el ezt a helyet a dohánnyal, és nem mehetsz vele sehová. A capo látni akar.

9. fejezet

Heller hozzáért a gallérjához. – Jól vagy, drágám?

– Minden a legnagyobb rendben, Jettero.

Heller felemelte a hangját, a fejét azonban nem. Elfogadható olaszsággal bekiáltott a hosszú folyosóra: – Adtok egy túszt, nálam maradhat a fegyverem, és akkor beszélünk.

A folyosó túlsó végéről vita hallatszott.

- Te mégy.

- Miért én?

- Ide hallgass! Én, mint capo Gobbo Piegare fia, utasítalak apám nevében, hogy menj végig ezen a folyosón, Jimmy Coniglio, és add meg magad túsznak!

Sikoltás. – Ne én! Ha ennyire fontosnak tartod, hogy legyen neki túsza, menj magad, Don Julio!

Heller így kiáltott: – A capo fiát akarom, ha lennének szívesek.

Újult erővel veszekedni kezdtek. Aztán végezetül: – A Szüzanya szerelmére, miért nem lehet valaki más az ő (bíííp) fia?

– Mert te vagy az, nem mi.

Valakit belöktek a folyosóra. Aztán, miután látta, hogy nem lőtték le azonnal, félénken, a falhoz simulva elindult a körfolyosó és a pamlagerőd irányába. Megtorpant és visszakiáltott: - Csak semmi (bíííp) tisztességtelen játék! Ne kezdjetek rám vagy másra lövöldözni a hátam mögül! – Aztán az illető egyre közelebb jött.

Heller hagyta, hogy kétlábnyira megközelítse. A fickó harminc év körül lehetett, selyemszmokingot viselt zsabós inggel, az ábrázatáról pedig lerítt, hogy szicíliai. Ugyanaz a férfi volt, aki korábban a pénzmozgást irányította az egyik pénztárfülkéből a másikba, odalent a kaszinóban.

Heller, a Llama .45-öst a fickó mellkasához nyomva, kihúzta magát. A szmoking alatt rejtőző pisztolytáskából kirántott egy Berettát, és a zsebébe dugta.

- Azt hiszem, jól megleszünk egymással, Don Julio – mondta. – Ez idáig senkit nem lőttek le, és nagy kár lenne, ha te lennél az első. Szóval a szavadat adod, hogy apádhoz vezetsz, és nem valaki máshoz?

- Apám szerelmére esküszöm – felelte Don Julio. – Lenne olyan kedves bebiztosítani a fegyvert? Megbotolhatok. Úgy tűnik, a térdem egy kissé reszketeg ma este.

- Ahogy kívánja – felelte Heller, majd a bebiztosított fegyver csövét belenyomta Don Julio bordái közé. Megfordította a fickót, majd barátságosan átkarolva a vállát és hüvelykujját rajtatartva Don Julio nyakának paralízispontján, hagyta, hogy a főnök fia vezesse őt.

A lifthez mentek. Don Julio megnyomta a hívógombot. A második emeleten kiszálltak, ahol Don Julio befordult egy folyosóra, melyen nem hálószobák, hanem irodák sorakoztak. Megérkeztek a folyosó utolsó ajtajához, ahol Don Julio kettőt kopogott, majd utána még hármat.

Valaki odabentről kinyitotta az ajtót.

Kellemesen berendezett irodába jutottak, igencsak tágas volt, a bútorokat sárga bőrrel kárpitozták. Drága szőnyeg borította a padlót. A lecsüngő növények különös dzsungelszerű hangulatot kölcsönöztek az irodának.

Egy nagyon aprócska ember ült a hatalmas íróasztal mögött. Számos más férfi is ácsorgott a szobában, zsebre dugott kézzel, fejükön kalappal, jól öltözötten, ám sötét, olaszos külsővel.

- Az apám – mondta Don Julio hatásosan. - Capo Gobbo Piegare Atlantic City maffiájának első számú vezetője. – Oldalra pillantott Hellerre. – Ne haragudjék, de nem tudom, hogy önt hogy hívják.

- Cattivo – felelte Heller. – Jonny Cattivo. Szolgálatára – tette hozzá udvarias formaságként. Továbbra is olaszul beszélt, és úgy tűnt, elsajátította végtelen és bonyolult udvariaskodásaikat.

- Foglaljon helyet – szólt a capo, és kezével a sárga karosszékre mutatott, mely az íróasztal előtt állt, így a háttámlája nézett a szoba közepe felé.

- Köszönöm, de túl sokat ültem ma délután - felelte Heller. – Azt hiszem, hogy az ön nagyszerű gyermekével együtt inkább odaállok a fal mellé.

- Ahogy önnek kényelmesebb – felelte Gobbo Piegare. – Szóval ha megengedi, térjünk a tárgyra. Én nem tudom, hogyan sikerült megvesztegetnie a krupiékat, hogy a golyó mindig a megfelelő számon álljon meg, de ez már a múlté. Hol a dohány?

- Ez az én nyereményem, nem igaz? – kérdezte Heller.

- A szokásjog és a törvény értelmében – válaszolta Gobbo – azt kell mondjam, igen. Ettől függetlenül azonban fel kell hívnom a figyelmét arra, s teszem ezt a legnagyobb tisztelettel, hogy a szálloda minden egyes kijáratára és a parkolóra Heckler and Koch 9 mm-es gépágyúk csövei merednek, mely fegyverek hozzáértő lövészek kezében vannak, akik parancsot kaptak arra, hogy lőjék le önt, ha egyetlen csomaggal is a kezében megjelenik a kijáratban. A tetőn is elhelyezkedtek néhányan.

– Nagyra értékelem a körültekintését – szólt Heller –, de fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy az ön fiát, valamint önt minden kétséget kizáróan még azelőtt átjárja egy-egy .45-ös lövedék, mielőtt az ön emberei itt a szobában tüzelni tudnának a zsebükből. Azonkívül fogalma sincs róla, hol lehet a pénz, azt leszámítva, hogy az én tulajdonomban.

Gobbo Piegare sátrat formált a kezéből, s könyökét az íróasztalra téve feltámasztotta az állát. Gondolkodott egy darabig, aztán így szólt: – A törvények világában ezt úgy hívják „mexikói döntetlen”. Rendkívül nagy veszteséget okozott nekem. Kisöpörte a készpénzt ebből, valamint a másik négy kaszinóból. E nélkül a pénz nélkül a gazdálkodás nehézségekbe fog ütközni. Van egy javaslatom. Nyitott az ajánlatokra?

- Amennyiben kedvezőek – felelte Heller.

- Ó, ez kedvező – felelte Gobbo megnyugtatóan. – Öt gyönyörű kaszinóhotellel rendelkezik a Scalpello Kaszinó Társaság, beleértve ezt is. Ezeknek a kaszinóknak a kora csupán nyolc és tizenkét év között van. A legmodernebb és legelegánsabb berendezésekkel rendelkeznek. A társaság továbbá hatalmas birtokokkal rendelkezik a kaszinók körül, övé a sétányból egy negyedmérföldes szakasz, két mérfölddel rendelkezik a part mentén, melybe beletartozik a Partközi Hajójáratok Kikötője, egy vadaspark, egy vitorlás marina és két móló. Lenyűgözően hangzik, igaz, kölyök?

- Valóban az – felelte Heller.

- Másrészről – folytatta Gobbo –, neked van néhány milliód készpénzben, valahol. Nos, elmondom az ajánlatomat. A készpénzért cserében eladom neked az egész társaságot, minden részvényével együtt.

Összerezzentem. Vajon Heller a körülmények dacára most is talpra fog esni?

– A consiglierém – folytatta Gobbo – épp az imént érkezett. Elhozta az összes szerződést és részvényt abban az aktatáskában. Mutasd meg a kölyöknek – utasította.

Egy iskolás külsejű olasz lépett előre, megigazította a szemüvegét, és kinyitotta a táskáját. Hatalmas iratokból és mappákból álló iratköteget húzott elő, majd olyan helyre téve, hogy Heller is láthassa őket, nekilátott átlapozni a dokumentumokat. Miután végzett, előhúzott egy köteg részvényt, megmutatta Hellernek, hogy ez a Scalpello Kaszinó Társaság, New Jersey összes kibocsátott részvénye, majd a köteget letette Heller elé egy székre.

– Nos… – szólt Heller.

– Jól gondold meg – mondta Gobbo. – Mutasd meg neki a szerződést – utasította a consiglierét. Aztán így szólt Hellerhez: – Azért csináltam ezt az egészet, hogy lásd, nincs más választásunk, de neked sincs.

A consigliere a Hellertől jobbra álló asztalra fektette a szerződést. Tollat nyújtott felé.

Gobbo így szólt: – Jobban teszed, ha a saját nevedet használod, nem azt a Jonny Cattivót. Véletlenül tudjuk, hogy a fickó meghalt, te pedig, s ezt hangsúlyoznom kell, nem vagy szellem. Mikor ma délután odalent elkértük az irataidat, ellenőriztük a számítógépünkben. Vacsorára sikerült kiforgatni a zsebeidet. Az emberünk elszedte a valódi tárcádat, még mielőtt megpróbálta ellopni a fegyveredet. Egyetlenegy ember rendelkezhet Jonny Cattivo útlevelével, és ez nem más, mint Jerome Terrance Wister.

A szobában álló fegyveresek összerándultak, kihúzták a kezüket a zsebükből, megmutatták felfelé fordított üres tenyerüket, majd elhátráltak.

Gobbo folytatta: – Pontosan ez szerepel a saját útleveledben és jogosítványodban. – Kinyitotta a tárcát, és fennhangon beleolvasott. - Jerome Terrance Wister, vagyis Süvölvény kölyök maga. Szóval lehet, hogy mégsem vesztegetted meg a krupiékat. Lehet, hogy van egy szisztémád, az első a történelemben, amely működik. De ha még így is van, senki nem tudja kivinni ezt a dohányt Atlantic Cityből ma éjszaka, vagy bármikor máskor, úgyhogy jobban teszed, ha aláírod ezt a szerződést, melyben megvásárolod az egész Scalpello Társaságot. És persze az igazi neveden.

- Ha alaposabban megnézi azt az útlevelet, azt fogja benne találni – szólt Heller –, hogy ez a Wister csupán tizenhét éves. És mint kiskorú, nem köthet szerződéseket.

- Nos, ha belenézek ebbe az útlevélbe - folytatta Gobbo –, azt is látom benne, hogy ennek a Wisternek három nap múlva lesz a születésnapja, és tizennyolc évesen, New Jersey törvényeinek értelmében, már köthet szerződést. Ami törvényes, az törvényes. Nevezzük ezt születésnapi ajándéknak, méghozzá egy nagyon bőkezű ajándéknak. Öt kaszinóhotel és minden más. Idehozattam egy jegyzőt, és a tanúk is készen állnak az aláírásra. Ezt az egészet egy dollárért kapod, és néhány törvényes ellenszolgáltatásért. Két rongyot még bent is hagyok a tárcádban, majd ha visszaadom, hogy a saját pénzedből tudd kifizetni nekem az egy dollárt, és ne legyen semmi hókusz-pókusz. Itt mindenki tanúsítani fogja, hogy nem szerencsejátékon nyerted ezeket a dolgokat. Szóval írd alá, hadd kívánjak neked elsőként boldog születésnapot.

Heller fogta a tollat, és aláírta a szerződést. Gobbo, a fia és a consigliere szintén aláírták, mint kizárólagos részvényesek. A jegyző hitelesítette az egészet.

Ezután Gobbo rátette a kezét a szerződésekre, az íróasztal lapjára szorítva őket. – Ezeket azonnal megkapod, mihelyt előadod a pénzt. Ne légy bizalmatlan. Mi itt mind becsületes üzletemberek vagyunk. Még Don Juliót is elviheted magaddal, és kionthatod a beleit, ha átadod nekünk a pénzt, és mégsem kapod meg a szerződéseket. Odaadom a saját fiamat. Hogy veszthetnél?

Heller megérintette a gallérját. Így szólt: -Drágám, lennél olyan szíves felhozni a pénzt a kétszázegyes szobába? A második emeleten találod. Csak nézd a számokat és a nyilakat. Biztos vagyok benne, hogy a fegyveresek nem fogják utadat állni.

Vártak.

Kattanás hallatszott a lift felől. Közeledő léptek zaja hallatszott a folyosóról. Az ajtó előtt álló fegyveres, kínosan ügyelve arra, hogy távol tartsa a kezét a pisztolyától, óvatosan kinyitotta az ajtót.

Hatalmas mosodai kocsi gurult be az irodába, megrakva ruhazsákokkal. Egy idősebb szobaasszony jelent meg mellette. Krak grófnő volt az, aki szobalánynak öltözött, és ráncokat rajzolt az arcára.

– Úristen – szólt az egyik fickó –, háromszor is elmentem mellette, mikor a hatodik emeletet kutattuk át.

Gobbót azonban csöppet sem érdekelte, ki tolta be a kocsit. Felállt. Jelt adott. A consigliere és két másik nekiláttak lepakolni a zsákokat. Kibontották az álcázást jelentő ruhazsákokat, és meglesték a pénzt. A zsákok tartalmát, egyiket a másik után, Gobbo lábai elé borították.

Gobbo lehajolt, majd mindegyik szemeteszsákba belenyúlt, hogy biztos legyen benne, pénztől dagadnak, nem valami mástól. Számos bankjegyet közelebbről is megvizsgált, hogy nem hamisítványok-e.

Zsákok borították a padlót. Nagy és kövér zsákok.

Gobbo kétszer összecsapta a tenyerét, majd egyetlen kézmozdulatára a zsákokat bezárták és visszarakodták őket a mosodai kocsira.

A capo következő kézmozdulatára két fickó kiviharzott a mosodai kocsival az irodából.

Heller fegyvere megjelent látóterében. Gobbo a szerződésekhez ballagott. Megvárta a becsukódó liftajtó hangját és hogy a lift elinduljon a kocsival. Elegáns meghajlással kísérve átadta a szerződéseket Hellernek. Ezután rendkívül gőgös mozdulattal, mint valami karmester, az irodában sorakozó fickók felé intett.

– Boldog születésnapot – mondta Gobbo angolul.

A többiek a szobában azonnal énekelni kezdtek:

 

Boldog szülinapot,

Boldog szülinapot,

Boldog szülinapot neked,

Most aztán főhet a fejed.

 

Aztán mindenki elnevette magát.

Gobbo így szólt: – Tedd el a fegyvered, Süvölvény kölyök. Senkinek nem fog eszébe jutni lelőni téged, most, miután te lettél az egyetlen tulajdonosa a Scalpello Kaszinó Társaságnak, hatalmas vagyonával együtt. Három nappal ezelőtt a New Jersey-i Szerencsejáték Felügyelet értesített minket, hogy a hét végéig minden engedélyünket bevonják a csúszópénz-fizetés elmaradása miatt, és utasítottak minket, hogy adjuk el az egész kócerájt valakinek, aki hajlandó megvenni.

- Láthatod, Süvölvény kölyök, senki nem fog hozzányúlni a társaság egyetlen porcikájához sem holnap délig, mikor is a Grabbe-Manhattan Bank, aki rendelkezik az összes hotel és minden ingatlan jelzálogával, le fog zárni mindent, és át fogja venni jogos tulajdonát. Meghiúsították a pénzügyi csőd bejelentésére irányuló erőfeszítéseinket, büntetőeljárással fenyegették meg az igazgatóinkat, ha mégis megtennénk.

- Az összes pénz, amit nyertél, Süvölvény kölyök, úgy került be a számítógépünkbe, mint törvényes veszteség, amely a szerencsejátékból adódott, s amelyet egy ismeretlen személynek fizettünk ki. Az egész összeget tisztára mostuk, így most már követhetetlen. Így aztán a New Jersey-i Szerencsejáték Felügyelet döntése értelmében te leszel az, akin a Grabbe-Manhattan érvényesíteni fogja a zálogjogát! AZONKÍVÜL átadtad nekünk ezeket a gyönyörű milliókat, mint tiszta pénzt, hogy elvonuljunk valahová, és nyugdíjba menjünk. Úgyhogy boldog születésnapot, Süvölvény kölyök. Maga a Szűzanya küldött téged. Habár, amikor észrevettünk ma délután, el kell ismerjem, sokat könyörögtünk a segítségéért.

Az íróasztalához ballagott. Fogta a papírkosarat és beledobott néhány személyes kacatot. A kosarat átadta Don Juliónak, majd kiküldte az irodából.

A többi fickó is elindult kifelé. Gobbo, aki utolsónak hagyta el az irodát, széles mozdulatot tett a karjával. – Minden a tiéd, Wister. A legutolsó szegig. De van még valami. Nem tudom, miért hívnak téged Süvölvény kölyöknek. Te vagy a legbutább (bíííp) az üzleti életben, akivel valaha is találkoztam. – Meghajolt és távozott.

Heller mozdulatlanul állt egy percig, aztán a telefonra vetette magát. Őrült tempóban nyomkodta a gombokat.

Egy álmos hang válaszolt a vonal túlsó végén: – Halló!

Heller beleüvöltött a telefonkagylóba: – IZZY! SEGÍTSEN!