HARMINCHATODIK RÉSZ

Turn Lordomnak, a Királyi Törvényszék és Börtön főbírájának, Kormányzati Főváros, Voltár bolygó, Voltár Államszövetség.

 

Őlordságod, Uram!

 

Én, Soltan Gris, az Általános Szolgálat tizenegyes fokozatú tisztje, a Voltár Államszövetség Szervezett Információs Apparátusának néhai másodigazgatója (Éljen Soká Császári Őfelsége, Gőgös Cling) ezennel és alázattal átadom bűncselekményeimet taglaló vallomásom ötödik kötetét.

Noha nem tudom, hogy mi erről Őlordságod véleménye, de biztos vagyok benne, hogy mostanra sikerült meggyőznöm Önt arról, Jettero Heller flottatiszt volt az, aki ezekre az elvetemült tettekre sarkallt.

Kizárólag miatta hozattam Krak grófnőt és Crobe doktort a Spietos börtönéből a Földre. Heller túl gyorsan haladt, Lombar Hisstnek pedig időre volt szüksége ahhoz, hogy az Apparátus éléről az Államszövetség élére lépjen. Krak megadta volna nekünk ezt az időt. Akkor is mászássá lassította Heller rohanását, mikor a Földre készültünk. Tudtam, hogy ismét képes lesz ezt tenni Hellerrel. Aztán ha szükséges, még a gonosz Crobe doktort is bevethetem, és levágathatom vele Hellert.

Másrészről pedig azt képzeltem, szükség lehet Crobe orvosi képességeire, hogy összefoltozza Hellert, ha Krak rájön, hogy Heller a Kecses Pálmákban, a gyönyörű nőkkel telezsúfolt bordélyban lakik. Saját szememmel láttam, ahogy a nő puszta kézzel megölt egy nálánál kétszer nagyobb férfit. Heller meg se kottyanna neki. Azonkívül én is személyes bosszút akartam állni ezen a felfuvalkodott királyi tiszten.

A Krak grófnővel szembeni adósságomat is rendezni kívántam. Csalással rám adott egy hipnosisakot, majd parancsba adta, hogy legyek rettenetesen beteg, ha Heller bántalmazása jár a fejemben. Megfogadtam, hogy bőségesen megfizet azokért az alkalmakért, mikor beteggé tett.

Ismét tőrbe akart csalni, mikor megérkezett afyoni bázisunkra. Ez alkalommal azonban túljártam az eszén. Mikroméretű kölcsönös közelségi kapcsolót ültettettem a fejbőröm alá. A szerkezetet eredetileg alakzatban repülő űrhajók számára fejlesztették ki, kétmérföldes hatótávolsággal, majd a bázis összes hipnosisakjába beépíttettem a kapcsoló párját, hogy azok kikapcsolják a sisakokat, ha az adott távolságnál közelebb kerülök hozzájuk.

Ez alkalommal, mikor a fejemre tette a sisakot, csak tettettem, hogy önkívületi állapotba kerültem. Azt mondta, segítenem kell neki megtalálnia Hellert, hagynom kell, hogy szabadon mozoghasson a bázison, valamint hogy bármit megkaphasson, amire szüksége van. Mikor levette a sisakot, csak arra kellett vigyáznom, hogy nehogy a szemébe nevessek.

Még a mesémet is bevette, hogy szükség van egy műtétre, hogy eltávolítsuk az összes jellegzetes jelet és forradást a testéről, mielőtt az Egyesült Államokba utazik. Ugyanezt a cselt használtam Hellernél is, hogy beültethessem a poloskákat a fejébe. Prahd Bittlestiffender a látó-és hallóidegek mellé ültette a válaszadókat, ugyanúgy, ahogy az Hellerrel történt még a Voltáron. Miután a nő elindul az Egyesült Államokba, képes leszek mindazt figyelemmel kísérni, amit látnak és hallanak.

Miközben a nő eszméletlenül feküdt a műtőasztalon, a két „királyi” hamisítvány után kutattam, melyeket még én adtam neki. Az egyik a neki, mint bűnözőnek szóló „megbocsátás” volt, a másik pedig felmentette Hellert a további küldetések alól, s így lehetőséget adott kettejük házasságára. Én hamisíttattam őket, és megeskettem a nőt a titoktartásra, hogy fenntartsam a hűségét.

Nem találtam őket! Nem voltak a testére ragasztva. Meg kellett találnom őket, mielőtt mások találják meg, és mindkettőnket kivégeznek - különösen engem!

Miután elbabrált a körmeivel és a fogaival, Prahd befejezte a műtétet, majd a lábadozóba vitte a nőt, hogy ott térjen magához az altatásból. Önmagára jellemző módon, ezután a szobájába ment, Bildirjin nővérrel.

Lehet, hogy ő azt gondolta, a feladat ezzel elvégeztetett, én azonban más véleményen voltam. A Krak grófnővel kapcsolatos korábbi tapasztalataim megtanítottak az állandó éberségre! Hogy nehogy meglépjen, kezemben a ruháival, elhelyezkedtem egy széken szobája ajtaja előtt. Lábamat feltettem a nő űrcsizmájára, hogy ha esetleg elszunyókálnék, ő pedig ki akarná csenni a csizmákat a talpam alól, azonnal felébredjek.

Kibiztosítottam a kábítófegyveremet, hátradőltem a széken, és belekezdtem a virrasztásba. Ismét csak viselnem kellett magányos szolgálatom terhét.

1. fejezet

Felébredtem.

Valamilyen hatodik érzék figyelmeztetett.

Merev voltam és fáztam.

Tekintetemet az órámra vetettem. Hajnali 5:15 volt!

Valami nem stimmelt. De nem tudtam, micsoda. A csizmák! A csizmák, melyekre a lábamat polcoltam!

ELTŰNTEK!

Tekintetemet arra a pontra vetettem, ahol a ruhákat hagytam. Azok is eltűntek.

Felpattantam.

Kezem az ajtókilincs felé nyúlt. Halkan kinyitottam az ajtót.

KRAK GRÓFNŐ ELTŰNT!

Ó, de ideges lettem! Micsoda őrült katasztrófa születhetik ebből!

A börtönőrök minden bizonnyal megígértették Krakkal és Crobe-bal, hogy hallgatnak a Spietos létezéséről, és biztosan erős kísérettel vezették fel kettejüket a Blixo fedélzetére, hogy aztán a Földre szállítsák őket. Hogy milyen magyarázatot adtak egy drogszállító űrhajó legénységének, az cseppet sem számít, hiszen azok is egytől egyig elítélt bűnözők, és amúgy is teherárut szállítanak az erődbe. Ez azonban cseppet sem segített azon a tényen, hogy hagytam megszökni a Spietos egyik foglyát.

Nem volt túl okos lépés, de mégis kétségbe estem. Már láttam is magam, amint letartóztatnak. Ez összekeveredett azzal a rémülettel, amit maga Krak grófnő okozott. És mindez úgy, hogy dögfáradt voltam, és még félig aludtam!

Prahd szobája felé iramodtam. Berontottam.

– Hol a páciens? – üvöltöttem.

Két fej jelent meg a párnán.

Bildirjin nővér így szólt. – Már megint maga az!

Prahd az oldalára fordult, és az ébresztőórára nézett. Felsóhajtott. – Csupán néhány órára van szükség ahhoz, hogy kiheverje az altatást. Lehet hogy kiment egy kicsit levegőzni. – Visszafordult, és minden jel arra mutatott, hogy azonnal folytatja az alvást.

– Megszegte az ígéretét! – szólt Bildirjin nővér.

Sem segítség, sem szimpátia jelét nem éreztem.

Kirontottam. Le-föl rohangáltam a folyosón, és belestem az összes szobába. Felébresztettem az éjszakai portást, de semmi más választ nem kaptam izgatott kérdésemre, csak azt hogy „A Közklinika nyolcig zárva van.”

Rohangáltam még egy darabig.

A testmozgástól fokozatosan működni kezdett az agyam.

Hirtelen eszembe jutott, hogy Krak grófnőbe már beültetésre kerültek a videó– és audio-válaszadók. Az aktivátor-vevő pedig ott volt Prahd irodájában.

Hála az isteneknek azért a (bíííp), [2] néhai Mr. Spurkért!

Néhány perc alatt kinyitottam a dobozokat. Helyükre raktam az energiatelepeket, bekapcsoltam az aktivátor-vevőt, és felizzítottam a képernyőt.

Megvan!

Polcokon kutatott.

Feszülten figyeltem.

A raktár! A raktárházban keresgélt!

Letette az összecsukható Zanco-féle orvosi táskát, amit addig a kezében tartott, majd végignézte a sorakozó címkéket, és kiválasztotta az egyiket. Kihúzta a címkéhez tartozó kartondobozt, és a táskába tette.

Ekkor jöttem rá, hogy mit csinál. Elsősegélykészletet állított össze magának. Semmiből sem vett magához túl sokat, azonkívül gondosan válogatta össze a holmikat. Olyasmiket, mint gyorsgyógyító tapaszok vágásokhoz és égésekhez, gyors vérzéselállítók, eldobható szívindító injekciós tűk, és más hasonlóak. Kezdtem rájönni, bizonyára azt képzeli, Jettero Hellert baj érheti, mivel újra és újra ilyeneket motyogott, hogy „Biztosan megfogott valami forrót”, meg „Ez majd meggyógyítja a robbantófegyver-sebet”. A maga zűrzavaros módján bizonyára egyszerre gondolta, hogy rálőhetnek, vagy már rá is lőttek Hellerre. Vagy hogy háború dúl a Földön!

Helyes kis gépeket fogott a kezébe, melyek dobozaikban lapultak. – Lefogadom, hogy a forgókeféje teljesen elhasználódott… Talán az idegvégződései is eltompultak… Lehet, hogy bajuszt növeszt, és szeretné, ha gyorsabban nőne…

Kartondobozokban púdert, valamint kis üvegcsékben folyadékokat talált, melyek elbűvölték. Annak dacára, hogy keveset tudtam erről a témáról, úgy tűnt, mintha építkezni szeretne púderből és kozmetikai szerekből.

Nem csinált rendetlenséget. Minden dobozt visszatett a helyére, miután kivette belőle, amire szüksége volt.

A következő részlegtől, amire ráakadt, összerezzentem. Elektromos sebészkések és szondák. Szemlátomást azt gondolta, hogy jó hasznát venné egyiknek-másiknak. Helyrehozni szeretne egy csatamezőt, vagy éppen csinálni akar egyet?

Figyelmem, mely a spekulálásnak köszönhetően kissé elkalandozott, ismét a nő felé fordult, mikor az így szólt, „Ooooo”, méghozzá olyan hanghordozással, amellyel szemben már rég bizalmatlan voltam.

A raktárban uralkodó félhomálynak köszönhetően először nem jöttem rá, hogy mit is néz valójában. Aztán összerezzentem, mintha egy kobrával találtam volna szemben magam.

Rátalált a „Voltár Szeme és Füle” részlegre! Tudtam, hogy ott kell lennie valahol, mivel én magam üríttettem ki a most már nem működő vállalat alagsorait, és én szállíttattam ide a készleteket, de a Földre érkező teherszállítmányok zűrzavara miatt sosem láttam őket. Valami rendszerető lélek szépen rendbe rakta őket a polcokon, egy tucatot ebből, ötvenet abból. Krak grófnő szeme megakadt a címkéken.

Játékszer, amely érzékeli a pupillamozgást, ha az illető hazudik, a látcső társa, melyet én is használtam New Yorkban, és amellyel át lehet látni a falakon, szerkezet, amely képes érzékelni a fegyvereket, mielőtt azokat gazdájuk előrántaná, aprócska rádióberendezés, melyet be lehet ültetni valakibe, hogy úgy tűnjék, beszél, vízhatlan vevővel együtt, fülrelé, amely továbbítja a választ, ügyvédek számára, akiknek ügyfeleit kínzásnak vetik alá: kétoldali rádiókapcsolat, extratartozékként, fullánk, amely forróságot és viszketést idéz elő annál, akibe beleszúrják, ettől az illető levetkőzik, és máris megszületik a házasságtörés bizonyítéka, szerkezet, amely képi, hangi és érzelmi illúziókat okoz az illető agyában, amitől az azt képzeli, hogy megbolondult, parfüm, amelytől bárki, bármire igent mond, ellenanyag-kapszula, extratartozékként, dárda, amely képes az egy mérföldre lévő falba is belefúródni, hogy audio-video poloskát ültessen bele, pénztárcaméretű fegyver, extratartozékként, megfigyelő eszköz, amely alkalmas arra, hogy egymérföldes távolságból is keresztüllásson a ruhán, és meztelennek mutassa a megfigyelt személyt: fényképező-tartozék, buja fotósok számára, extratartozékként, fényszóró-felszerelés, amely a saját fényszóróba szerelve megrészegíti a szembejövő vezető mozdulatait, hogy aztán letartóztassák részeg vezetésért, tekercs, amely vágyat ébreszt a pénz elemelésére, így az illetőt letartóztathatják pénzlopásért.

És így tovább! Több tucatnyi különböző fajta holmi!

A hajam égnek állt! Krak grófnő fogott még egy összecsukható Zanco-féle táskát, és érdeklődve rakosgatni kezdett bele ezt-azt!

Eljutott a miniatűr, elektronikus illúzióprojektorok dobozáig: mozgó táncosnő, extratartozékként – válóok-fotózáshoz kiváló. Fogott belőle egy tucattal. Talált egy dobozt, teli érzelembomba-parfümmel, amely olyan érzelmeket kelt az emberekben, amely kimondatja velük a kívánt dolgokat: nyolc különböző érzelem a csomagban. – Figyelmeztetés: tartsa önmagától távol, mikor letöri a csúcsát. Magához vett vagy fél tucat csomagot!

Elvesztettem az eszemet! Ezek a holmik Krak grófnő kezében! Lehet hogy a Föld még nem vált csatatérré, de biztosan azzá lesz, ha ez a nő használni kezdi ezeket a holmikat!

Kegyetlen indulattal ugrottam talpra, készen arra, hogy kirohanjak és megakadályozzam az egész populáció későbbi lemészárlását.

Aztán rémülten jutott eszembe a „hipnoimplantátum”, amiről azt gondolta, hogy belém ültetett. Ez nem volt más, mint hogy: „Mindenhová be fogsz engedni ebben a kórházban, és a környező épületekben, illetve a bázison. Hagyod, hogy bármit magamhoz vegyek, amit csak akarok.” Aztán még hozzátette: „Hagyod, hogy bármi az enyém legyen, akármi is legyen az.”

Ha most megállítanám, rájönne, hogy a hipnosisak, amit a fejemre rakott, nem működött, a fejbőröm alatt lévő kapcsoló miatt. Ez a halálomat jelentené! Ha csak gyanítaná, hogy mit is tettem valójában, akkor az a kegyetlenség, amit az a sárga ember kapott ott a Spietosban, csupán enyhe dorgálásnak számítana ahhoz képest, amit én kapnék.

Az ujjamat sem tudtam mozdítani!

Hogy szerzett tudomást a raktárról? Aztán eszembe jutott, hogy én magam mondtam neki, hogy ott vannak a hipnosisakok. Helyes következtetésre jutott, mikor azt gondolta, hogy mást is talál odabent.

(Bíííp) Spurk! Már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnöm!

És a hipnosisakok! Rémültem döbbentem rá, hogy azokat is magához fogja venni! És azok tökéletesen működnek, míg nem kerülök két mérföldnél közelebb hozzájuk!

Csupán egy kábítófegyver, néhány 800 kilovoltos robbantó, és egy Pengerészleg-féle kés volt nálam. Ezek csak öngyilkosságra alkalmasak Krak grófnővel szemben. Talán ha elrohannék a bázisra, rá tudnék venni egy orgyilkos pilótát, hogy repüljön ide Légimozgékonyságú Űrcsata Ágyújával, és lője darabokra a kórházat. Aztán megráztam a fejem: lehet hogy ezzel el lehet intézni egy űrcsatahajót, de vajon megzavarná-e Krak grófnőt?

Csupán egyetlen dolgot tehettem, és azt is tettem. Ültem és szenvedtem.

Túljárt az eszemen.

2. fejezet

Ahogy a kezemet tördeltem, tekintetem megakadt az órámon.

Már csak két óra maradt a gép indulásáig!

Ha gyorsan és pontosan dolgozok, legalább eltávolíthatom Törökországból. Kit érdekel, hogy mi történik New Yorkban!

Elővettem a repülőjegyét és a költőpénzét. Aztán megtorpantam. Itt a bázison általában ötszáz dollárt utalnak ki annak, aki elutazik, arra az esetre, ha bajba kerül, és vissza kell térnie. Kinyitottam a nőnek szánt borítékot. A taxi ötven dollárba kerül a John Kennedy Reptérről New Yorkig. Hagytam neki egy ötvenest, a többi négyszázötvenet pedig a saját tárcámba tettem. Le voltam égve, de hogy le voltam égve! Ez nagyon jól jött. Azonkívül meg is érdemelte, hogy átveréssel fizessek az átverésért.

Raht. Ugyanavval a géppel kell elküldenem őt is. Fogtam az aktivátor-vevőt, és a 831-es relét, és beletettem őket egy táskába. Felvettem az ő pénzét és repülőjegyét is. Aztán egy ötlettől vezérelve az ő négyszázötvenét is a saját tárcámba tettem.

Berontottam a szobájába. Éppen akkor kelt fel, de mikor meglátott, visszazuhant az ágyába.

- A nyaralásnak vége, maga henyélő bunkó - mondtam neki. – A ma reggeli géppel elindul New Yorkba. Lesz egy nő a gépen, csuklya, köpeny, fátyol az arca előtt, útlevél amerikai, neve Heavenly Joy Krackle, magassága öt láb kilenc és fél hüvelyk, szőke haj, kék vagy szürke szem, attól függően, hogy akar-e az áldozatától valamit, vagy arra készül, hogy megölje. Tartsa ezt a berendezést a nő kétszáz mérföldes körzetében, és miután elhagyták Isztambult, kapcsolja be ezt a másikat. írjon rá erre a készülékre egy „K” betűt, nehogy összekeverje a másikkal, ha ezek ketten elválnak egymástól.

- Ez nem túl sok pénz – mondta, a magasba emelve az ötven dollárt. – Csökkentették az utazási alapokat? Azt hiszem, még a gép indulása előtt időt kell szakítanom arra, hogy átmenjek a bázisra, és beszéljek Faht bejjel. Ahhoz pénz kell, hogy az ember New Yorkban éljen.

(Bíííp) meg. Alattomos. Na persze készültem rá. Előrántottam egy tömb kitöltetlen receptet, meglengettem a személyazonosító lapomat, és gyors mozdulatokkal lepecsételtem az egész tömböt, méghozzá ott, ahol az állt, hogy doktor__________. – Töltse ki ezeket, és adja át a New York-i irodának. Ők majd adnak magának pénzt.

– Remélem, tudok vásárolni élelmet nyugtató-receptekkel – mondta.

Ránéztem. Tulajdonképpen évekkel fiatalabbnak látszott ettől a kezeléstől és rendbetételtől. Kivételesen egészséges volt. – Maga túl kövér - mondtam. – Kövér a heverészéstől és a semmittevéstől. Még a bajszát is hagyta megnőni. Nem szabad, hogy a nő felismerje magát! Borotválja le! – Tudtam, hogy ez keményen érinti. Ez volt a büszkesége és a szórakozása, ahogy a bajsza jobbra-balra meredezett.

Összerezzent.

Előrántottam Pengerészleg-féle késemet a nyaktokból, de olyan gyorsan, hogy nem láthatta, hogy került a kezembe. A késsel a bajsza felé böktem.

Feljajdult, és lehúzta magát. – Le fogom borotválni! Le fogom borotválni!

Így már sokkal jobb. Az ellenőrzésem alá tereltem.

Visszarohantam Prahd irodájába. A képernyőre néztem. A nő éppen akkor hagyta el a raktárházat, kezében három tömött táskával. Nem maradt túl sok időm.

Gyors mozdulatokkal összekapkodtam a poloskakészlet tartozékait, majd kirohantam a folyosóra. Néhány ajtót kinyitogatva, és jó néhány pácienst felébresztve, végül megtaláltam, amit kerestem: egy használaton kívüli vizsgálót. Bedobtam a képernyőt és a dobozát egy szekrénybe, majd bezártam a szobát. Visszamentem Prahd irodájába, összeszedtem a nő holmiját, majd eliramodtam az egyszemélyes kórterem felé, amit megkapott. Lassítva beosontam.

Prahdot odabent találtam, megborotválkozva, megfésülködve, frissen mosott orvosi köpenyben.

Krak lépett be az ajtón, kezében a táskákkal. Útközben felkapott még két hipnosisakot. Úgy nézett ki, mint egy két lábon járó polcrendszer. Prahd sietősen kikapkodta a kezéből a csomagokat, és az ágyra tette őket.

A nő szeme csillogott. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit az imént műtöttek. Kinyújtotta a karját, hogy az kiszabaduljon a köpenyből. Így szólt Prahdhoz: – Belestem a kötés alá - és mutatta a csuklóját. – Úgy tűnik, megszabadított a forradásaimtói, és visszaszereztem a barnaságomat. Nagyszerű munkát végzett. És nézze, hogy csillog a fogam. – Megmutatta neki.

Összerezzentem.

De Prahd sugárzott a boldogságtól, és úgy rugdosta cipője orrával a padlót, mint egy szégyenlős gyerek. Az idióta! A nő teljesen elvette az eszét! – Igazán boldog vagyok, hogy elégedett a munkámmal – mondta. – Megtiszteltetés ilyen gyönyörű pácienst kiszolgálni. Délután közepére már le is veheti a kötéseket és a tapaszokat. Csak azért kerültek fel, hogy eltakarják a pirosságot.

A doktor a táskákra nézett. A fehér táskákon ott állt a Zanco felirat, voltár nyelven. Ez a törvénysértés határa. Nem tudtam megakadályozni, hogy magához vegye őket.

– Várjon egy pillanatot – szólt Prahd. Sebesen elrohant, s a következő pillanatban már vissza is tért. Egy válogatott matricákkal teli dobozt tartott a kezében. Válogatott köztük, majd előhúzott egy fél tucatot.

A mosdókagylóból vizet hozott, s a víz segítségével ráragasztotta a címkéket a hipnosisakos dobozokra és a táskákra, eltakarva a Zanco feliratokat. Ez állt rajtuk:

 

WHO

VILÁG-EGÉSZSÉGÜGYI SZERVEZET

LABORATÓRIUMI MINTÁK

ÓVATOSAN KEZELENDŐ

TILOS RÖNTGENEZNI

NEMZETKÖZI JÁRVÁNYÜGYI HIVATAL

TÖRÖKORSZÁG

 

Vörös keresztek és félholdak voltak a matricákon, valamint az ENSZ emblémája.

Pecsétet húzott elő egy dobozból, majd dróttal lezárta a táskákat, az ólomba pedig belenyomta a WHO emblémáját. – Nos – mondta –, ha bárki megállítaná, mondja azt, hogy éppen úton van a Nemzetközi Járványügyi Hivatal New York-i laboratóriuma felé. Oda küldik a mintákat. Mondja azt nekik, hogy a táskákban hermetikusan lezárt üvegek vannak, melyek gerincvelő-gyulladás mintákat tartalmaznak.

- Gerincvelő-gyulladás – ismételte meg a nő. – Nem tudom eléggé megköszönni mindazt az ápolást és segítséget, amit öntől kaptam.

- Megtisztelő volt Őlédiségedet szolgálni. - És meghajolt. Istenek, úgy csinált, mintha a Királyi Bíróság előtt állt volna! – Kellemes utazást és mielőbbi visszatérést kívánok. – Én aztán nem osztottam e második kívánságot. Ha Krak grófnő egyszer elmegy innen, jó sokáig nem jön vissza! A fickó háttal távozott a szobából.

A nagykabátot és az űrhajósoverallt a csomagjába tette. El kellett tüntetnem a nőt. Már a közelségétől is remegett a kezem. Előhúztam az útlevelét és a repülőjegyét.

– Ez lesz a neve ezen a bolygón – mondtam.

Az útlevélre nézett. – Heavenly Joy Krackle! - mondta. – Azt hiszem, ezt maga találta ki, Soltan. Milyen kedves ez öntől!

– És itt a pénze. Ez taxira kell majd odaát. - Átadtam neki az ötven dollárt.

Kíváncsian méregette a pénzt. Meg kell hogy mondjam, ez a modern amerikai pénz, a maga piszkosfeketéjével a szürkészöld papíron meg sem közelíti a voltár valuta aranyos csillogását. A képre nézett. – Grant? Az angolul annyit tesz, „adományozni”. Ez a bankjegy nem lehet túl értékes, ha azonnal túladnak rajta. Mennyit ér ez kreditben?

- Még nem tudnak rólunk – mondtam –, így aztán az amerikai dollárt még nem számolják át kreditre. De azt hiszem, egy dollár úgy egy ötödét érheti egy kreditnek.

-Ó, kedvesem – mondta. – Akkor ez csak tíz kreditet ér. És nekem nincsenek ruháim, Soltan. Nem hagyhatom, hogy Jettero így lásson! Nem tudna legalább kölcsönadni valamennyit?

Nincs az az isten, gondoltam. Ez volt az egész átverés legjava. Legutóbbi, amerikai utazásom alkalmával volt szerencsém megtapasztalni azt az agóniát, amit egy nő ruhavásárlása tud okozni. De hála a hőstetteimnek, Heller meglehetősen leégett. Néhány csinos ruha és pár szőrmebunda teljesen tönkre fogja tenni. Ráküldöm a gazdasági romlást. Megérdemli mindazokért a gondokért, melyeket nekem okozott.

Túl sok időt tölthettem kárörvendéssel. A nő ismét megszólalt. – Soltan, tudom, hogy ön a Földi lüldetés irányítója. Ezt világosan a tudtunkra hozta, még a Spietosban, mikor odahozta nekem Jetterót nyelvi tréningre. Egy küldetés irányítója a küldetés pénzügyeit is irányítja. Tudom, hogy az ön főnöke, Lombar Hisst, igen fontosnak gondolja ezt a missziót. Ezt elmondta nekem, mikor távoztam a Voltárról. Azt mondta, azért küldenek ide, hogy a küldetést végrehajtó személy boldog legyen, és ne dolgozza halálra magát. És azt is tudom, azokból a titkos dokumentumokból, melyeket megmutatott nekem, hogy Őfelsége is nagyon fontosnak gondolja ezt a küldetést. Úgyhogy nem értem, miért fukarkodnak az anyagi eszközökkel!

Őfelsége, hát persze! Ha tudná: Azok a „királyi nyilatkozatok” melyek boldog életet biztosítanak mindkettőjük számára a Voltáron, egyszerű hamisítványok, melyeket azért készíttettem, hogy tőrbe csaljam. Másra kellett terelnem a szót.

Ötletem támadt. – Ha már itt tartunk, grófnő, nem használnak túl sok pénzt ezen a bolygón. Létezik egy kreditkártya nevű holmijuk. – Ó, ember, de tönkre fogom tenni Hellert! – Nem kell mást tennie, csak beszerez egy halom ilyen kártyát, és használja őket, ahogy csak akarja. Vásároljon, vásároljon, vásároljon! Ilyen egyszerű az egész. – Szóval mikor megérkezik New Yorkba, használjon kreditkártyákat, és vegyen meg mindent, amit csak akar. Lássa el magát!

- Kreditkártyák? – kérdezte. – Ez azt jelenti, „pénzkártyák”? Ó, szóval AZT használják ehelyett a rongyos papír helyett?

- Pontosan – feleltem. – Gyakorlatilag papírpénz alig cserél gazdát. Mindent kreditkártyákkal intéznek. – Előhúztam egy köteggel ezekből a (bíííp) holmikból, és megmutattam neki.

- Ah, szóval ezért nincs egyáltalán pénze!

- Így van! Túlságosan is így van! – feleltem teljes bizonyossággal.

- Különös bolygó – mondta. – Úgy érti, fog egy ilyen kreditkártyát, és mindent megkap, amit csak akar? Fura.

- Erre mérget vehet – mondtam némi keserűséggel. Visszavettem a kártyákat, és betettem őket a zsebembe.

A nő elgondolkodott. – De nekem egy ilyen kártyám sincs. Tennem kell valamit. Nem hagyhatom, hogy így lásson Jettero. – Felsóhajtott. Aztán felállt. – Azért köszönöm a tájékoztatást. Maga egy igaz barát, Soltan. – És megveregette a vállamat.

Összerezzentem, de sikerült palástolnom. Nem szabad észrevennie, hogy Heller teljes romba döntése felé terelem. Az órámra pillantottam. – Ó, egek! – mondtam. – Lekéssük a gépet!

Micsoda megkönnyebbülés lesz megszabadulni tőle!

3. fejezet

Hívtam a taxit, majd kivittük a nőt a reptérre, a hatalmas táskákkal, a hipnosisakokkal és a kézipoggyásszal együtt. A taxisofőrrel és a portással a pulthoz vitettem a csomagokat. A poggyásza persze túlsúlyos lett – 329 dollár! Korábban azt mondtam neki, hogy nincs egy vasam se, de azért felkészültem erre a helyzetre.

Miután megkapta a beszállókártyát, a váróba vezettem és leültettem. Aztán visszamentem a pulthoz. Egy húszdollárossal, melyet személyesen az ügyintézőnek adtam, elértem, hogy „Fizetett”-nek minősítse a csomagot, egészen New Yorkig.

A nő a többi utast méregette, akik vele együtt várakoztak. A köpenyek és fátylak ellenére a nők nem voltak rosszul öltözöttek. Fehér selymek és arany brokátok villantak elő a bő lebernyegek alól. A nő bánatosan nézett végig magán. Az összehasonlítás nem volt túl hízelgő ránézve. Igyekeztem palástolni a vidámságomat. Valóban szörnyen festett rongyos köpenyében, fején lyukas kámzsával. A fátylat beszürkítette az idő. Ki fogja facsarni Hellerből az utolsó vasát is, az egyszer biztos!

A visszhangos bemondó törökül, majd angolul is eldarálta a nő járatát. – Az utasok szálljanak fel a THY 19-es számú járatára, Isztambul felé. Egyes kapu.

Afyon kicsiny légikikötő, napi egy járattal és egy beszállókapuval, de mióta, néhány évvel ezelőtt, megnyitották, nagyvárosi modorban folyt az üzemeltetés.

– Ez az ön járata – mondtam sürgetően. A nő közelsége is idegtépő élménynek számított. Ha csak megsejtené, hogy mire készülök vele kapcsolatban, képes lenne beletaposni a várócsarnok padlójába.

– Várjon – mondta. – Nem felejtett el valamit, Soltan?

Lenéztem. Még mindig a kezemben tartottam a repülési okmányait.

- Itt van – mondtam. – Itt a jegye, valamint a csomagcédulák. A kapu pont ott van…

- Rendben – mondta, fogta a jegyeket, majd a másik kezemből is kihúzta a beszállókártyát. - De én azt hallottam, hogy New York ennek a bolygónak a legnagyobb városa. És noha biztos vagyok benne, hogy mára már mindenki ismeri Jetterót, lehet hogy ő is más nevet használ, ahogy én is. És még a címét sem tudom!

Ó, istenek, hogy kerülhette ez el a figyelmemet! Ha nem fogja megtalálni akit keres, visszaküldik oda, ahonnan elindult.

A hangosbeszélő ismét felbődült. Bárki is ült a mikrofon mögött, jól látta, hogy vannak olyan utasok, aki csak ácsorognak, és nem indulnak a beszállókapu felé – ezek mi voltunk! – THY 19-es járat! Egyes kapu. Lekési a járatot, Szultán bej! Siessen!

(Bíííp) ismertség. Csak összezavart. Nem volt nálam ceruza. A pulthoz ugrottam, és szereztem egyet. Papírjuk azonban nem volt. A zsebemben kotorásztam, majd előhúztam egy fecnit. Sietősen ráírtan Heller földi nevét és címét. Visszarohantam Krak grófnőhöz, a kezébe nyomtam a papírfecnit, majd tuszkolni kezdtem az egyes számú kapu felé.

A fickó elvette a beszállókártyát, és izgatottan a gép felé mutatott. Már mindenki beszállt. Krak grófnő azonban megfordult. Megmarkolta a vállamat, és a fátylon keresztül puszit nyomott az arcomra.

– Köszönöm, Soltan – mondta. – Nagyra értékelem, amit értem tett. Maga jó ember, Soltan.

Megfordult és elrohant a gép felé, majd felviharzott a lépcsőkön. A lépcső végén megállt, megfordult, és visszaintegetett. Aztán eltűnt a gépben.

Ott álltam, igen kellemetlenül érezve magam. Felületesen szemlélve a dolgot, nem történt más, mint hogy idejöhetett, eltávolították a forradásait, és még találkozhat is a férfival, akit szeret, s ez hálával tölti el. De ha valaki Krak grófnővel kerül kapcsolatba, akkor még a felületes dolgok is komoly bajba sodorhatják az illetőt. Ugyanis a nő készült valamire. Ez a fajta érzelemkitörés olyan idegen volt tőle, hogy a lelkem legmélyéig tisztában voltam vele, hogy ez semmi jóval nem kecsegtet. Igen, minél többet gondoltam erre, annál biztosabb lettem benne. Valami rettenetes csel formálódik! Túl jól ismertem! Sajnálatomra!

A gép kigurult a kifutópályára, majd hangos robajlás kíséretében a levegőbe emelkedett.

Még nem jutottam ki a mélyvízből. Lehet hogy nem száll át a nemzetközi gépre Isztambulban. Lehet hogy meggondolja magát, és visszajön.

A taxi visszaszállított a kórházba.

Beléptem a vizsgálóba, és magamra zártam az ajtót. Kinyitottam a szekrényt, és elővettem a képernyőt.

4. fejezet

Ott utazott a török légitársaság gépén. A fátylát levetette. A légiutas-kísérő kávét és kicsiny, száraz zsemléket szolgált fel neki. Elvette a tálcát, és percekig vizsgálgatta, megtapogatva a papírt, amiből készült, megpróbálva elolvasni a kockacukor címkéjét – ami persze törökül volt. Nem tudta, hogy bele kellene dobni a cukrot a kávéba. A főzet íze nem találkozott az elismerésével. Látta, hogy az egyik utas megnyom egy gombot, mire megjelenik az utaskísérő, így aztán ő is megpróbálta. A stewardess odalépett hozzá.

– Ez szörnyen keserű – mondta a grófnő angolul. – Nincs véletlenül tüzes italuk?

Ó, istenek. Törvénysértés! De hiába szerettem volna felkészíteni. Csak ennyit mondott volna, „Én nem vagyok tagja a hadseregnek!”

Az utaskísérő döbbenten nézett rá. – Általában nem szolgálunk fel szeszes italokat a korai járatainkon, asszonyom.

- De ez akkor is nagyon keserű!

- Ah – így a stewardess –, nem tette bele a cukrot. – Kibontott néhány csomagolt kockacukrot, és a kávéba dobta őket. Bizonyára azt gondolta, Krak grófnő gyengeelméjű.

Krak grófnő a tompa, ósdi formájú kést méregette. Minden bizonnyal azt képzelte, hogy ezzel kell megkeverni a kávét, mivel erre használta. Aztán észrevette a szalvétába csomagolt kanalat. Kézbe vette. Talált egy darab vajat, melyet a zsemléhez szolgáltak fel. Belekanalazott a vajba, és óvatosan megkóstolta. Belekortyolt a kávéba. Aztán mindent visszatett a tálcára, s így motyogott voltárul – Jettero biztosan halálra éhezik ezen a bolygón!

Ez volt a legvidámabb dolog, mit aznap hallottam. Levetettem a kalapomat és medveszőr bundámat. A képernyőt feltettem a vizsgálóasztalra, magam pedig elhelyezkedtem a székben. Legalább kényelmesen figyeljem. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy ez a leopárduc eltűnik Törökországból.

A nyakam felé nyúltam, hogy megsimogassam „rangláncomat”, illetve amit annak használtam. Kezem levegőt markolt!

Odanéztem.

ELTŰNT!

Biztosan leejtettem!

Rossz érzés futott végig rajtam. Csak azért vettem kölcsön Utanc smaragdmedálját, hogy megadja nekem a szükséges tekintélyt, míg megtalálom a sajátomat. Úgy terveztem, hogy még ezen a napon, mielőtt az éjszaka leszáll, visszalopom az ékszerfiókjába. Ó, isteneim, dühöngése lakhatatlanná fogja változtatni a villát!

Várjunk! Mikor éreztem a nyakamban utoljára? Nem emlékeztem.

Kirohantam a folyosóra. Majdnem összeütköztem Prahddal. – Nem látott egy medált? - üvöltöttem rá.

Így szólt: – Csitt, csitt! – Visszatuszkolt az irodába. – Ne kiabáljon. Azonkívül levetette a bundáját. Nem rohangálhat itt voltári egyenruhában! Itt van! – Kirántott egy orvosi köpenyt a fiókból, és hozzám vágta.

Igyekeztem addig nyugton maradni, míg felhúzom a köpenyt. Az ujja túl hosszúnak bizonyult. – A medál, amit viseltem, ami jelezte a rangomat – mondtam. – Eltűnt. Kérem, segítsen megkeresni.

– Ne haragudjék – felelte –, előjegyzett műtétre sietek. Gondolja végig, merre járt, és járja végig újra azokat a helyeket.

Ez okos tanács volt. Beléptem a műtőbe, melyet előző éjjel használtunk. Takarítócsapat dolgozott a helyiségben. Nem, nem láttak semmiféle zöld medált.

Megkerestem a detektívüveget, ahonnan előző este figyeltem a műtétet. Nem, nem volt medál a padlón.

Nagyszerű ötlet: felhívtam a taxisofőrt. Tartottam a vonalat, míg kiment, hogy megnézze a taxiban. Nem, nincs lánc.

Kikönyörögtem, hogy menjen ki a reptérre, nézze meg a csarnok padlóját, s majd hívjon vissza. Azt mondta, visszahív.

Le-föl járkáltam. Ó, istenek, Utanc sikoltozni és dühöngeni fog, valamint pokollá változtatja az életemet napokra, hetekre, sőt hónapokra! Ez volt a legnagyobb kő a fiókjában. Legalább ötvenezer dollárt érhet!

Erről eszembe jutott saját anyagi helyzetem. Azok a hitelkártya-keselyűk hamarosan visszatérnek. Fogalmam sem volt róla, hogy még mennyivel tartozom az amerikai kirándulás miatt, de legalább még félmillióval. Képtelenség ezt az összeget a kórházból vagy Faht bejtől megszerezni. Ahogy a dolgaim álltak, lehet, hogy el kell adni a villát és a személyzetet. Ha azonban vennem kell egy új medált, hogy pótoljam az elveszettet, és még több kifizetetlen számlám lesz, lehet hogy még engem is eladnak!

Nem, új lánc vásárlása szóba sem jöhet! A további számlák gondolatától megfagyott a vér az ereimben.

Eltelt egy óra. A taxisofőr visszahívott. Nem, nem talált nyakláncot a váróterem padlóján, és senki nem adott le ilyesmit, valamint tartozok neki további tizenöt dollárral! Ettől alaposan dühbe gurultam. Nem elég, hogy valószínűleg hasznot húzott szorult helyzetemből, és csúszópénzt fogadott el a boltosoktól, akiktől az új ruhatáramat vásárolta, de még arra sem volt képes, hogy megtaláljon egy nyakláncot. Csak azért nem veszekedtem vele, mert ő volt az egyetlen barátom. Egyszerűen letettem a kagylót.

Reményvesztetten tértem vissza a vizsgálóba, melyet addig használtam, és magamra zártam az ajtót.

A grófnő már átszállt Isztambulban, és úton volt Brüsszel felé.

Láttam, hogy vásárolt ezt-azt a tranzitváróban. Jól feltöltött snack– és újságosstandok működnek a váróban, melyek kínálatából bőven válogatott. Temérdek folyóirat hevert az ölében. Kiválasztotta az egyiket. Francia nyelvű volt, az Oo La La, La Femme.

Az emelkedett hangulat, melyet amiatt kellett volna éreznem, hogy percről percre távolabb kerül Törökországtól, nem ragadott magával.

Talán a magazin vette el a jókedvemet. Divatlap volt. Tudtam, hogy a grófnő nem tud franciául, azok a hatalmas, színes fotók azonban magukért beszéltek. Hogy mit sugalltak neki, nem tudom, nekem arról beszéltek, hogy „Drága!” Az a férfi voltam, aki már megtapasztalta, hogy mit jelentenek a női ruhák!

Hogyhogy nem, fokozatosan mégis jókedvre derültem. Ezek a pompázatos, színes poszterek, lehetetlenül bizarr ruhákban, furán pózoló modellekkel, anyagi romlást jelentenek Heller számára! Egy párizsi divattervező nem foglalkozik a kliense alakjával, csupán a csekkfüzete érdekli. Miközben a kuncsaftoknak kövéreknek kellene lenniük, a divatlapokban szereplő modellek kivétel nélkül csontosak, mint a csirke far-hát. Különös világ ez a női divat. A franciák vezető szerepet játszanak benne.

Valaki egyszer elmagyarázta ezt nekem – az egyik repülőút alkalmával. Azt mondta, ezek a divattervezők mind homokosok, és utálják a nőket, mert versenytársakat látnak bennük. Így aztán megpróbálják olyan bizarr módon öltöztetni őket, ahogy csak tudják, hogy távol tartsák tőlük a férfiakat. Valószínűleg igaza van. Ezeket a képeket figyelve még jobban megutáltam a homokosokat! Egy dolog fura módon öltöztetni a nőket, de hogy ilyen drágán, az megbocsáthatatlan!

Krak grófnő egyszer csak félredobta ezt az újságot, és kezébe vette a Vague terjedelmes, amerikai kiadását. Ebben még több divatfotót talált. Ezek, furcsa módon, sokban különböztek a francia képektől. Nemcsak azért, mert kevésbé voltak bizarrak, és a lányokon is több volt a hús, és nem is csak azért, mert azoknak a (bíííp) homokosoknak, abbéli igyekezetükben, hogy a férfiakat a saját ágyukba csalják, kevésbé sikerült elcsúfítaniuk a nőket: ezek a fotók teljesen más világot sugalltak. Az amerikai buziknak ott van a The Marionette Look. Ez a magazin telis-tele van rajzokkal, melyek madzagjaikba gabalyodott, összegubancolódott marionettbábokat ábrázolnak, kifacsarodott végtagokkal.

– Kedveském, látom, érdeklődik a divat iránt. – Egy új hang. Krak oldalra nézett, útitársa felé. Elhanyagolt külsejű, negyvenes nő, hidrogénezett hajjal. – Éppen ideje! – Elmosolyodott. – Mamie Boomp vagyok, útban New York felé, vissza a fénybe. Magácska kicsoda?

Ezt szeretem az amerikai turistákban. Rögtön a lényegre térnek. Nem kerülgetik a forró kását.

– Joy Krackle lennék – felelte Krak grófnő. - Hogy van?

– Nos, elég jól, köszönöm kérdését, miután végigturnéztam a Közel-Kelet bárjait. Híres énekesnő vagyok. Az arabok teletömtek zsozsóval, és most megyek vissza isten országába, hogy elköltsem. Jesszusom, azt hiszem évekig nem fekszem más ágyába! De drágám, magácska úgy néz ki, mintha most került volna ki egy tevekarámbolból.

– Valóban?

– Ja, ezek a ruhák – felelte Mamie Boomp, megvetően végigmérve Krak köpenyét. – Hol szerezte ezeket a rongyokat?

- Három évig fogoly voltam egy erődben - felelte Krak grófnő. – Ellopták az összes ruhámat.

- Ne (bíííp) – szólt Mamie. – Jesszusom, ezek a (bíííp) arabok mindenre képesek. Többet ér egy lány élete annál, mint hogy manapság elhagyja az Államokat. Látom, szüksége van néhány jó tanácsra, hogy ez a jövőben ne történhessék meg magával. Jól jegyezze meg ezeket. Én is majdnem így jártam Marokkóban. De azt mondtam a királynak, mondom neki: „Ide hallgass bunkókám, ha nem állsz elő néhány gyémánttal, nem csak hogy amputálom a (bíííp), de még az amerikai segélyeket is megvonatom tőletek.” Nem tudnak meglenni az amerikai segélyek nélkül, így aztán teletömte a zsebeimet ékszerekkel, és elengedett. Nézd, még itt van az egyik!

Hatalmas gyémántgyűrűt mutatott Kraknak, mely a többi gyűrű közt lapult, kövér ujján. – A gyémánt a lányok legjobb barátja – tette hozzá.

– A rubin és a smaragd is értékes ezen a bolygón? – kérdezte a grófnő.

– Te mondtad, drágám. Mit szólnál, ha fognánk ezeket a divatlapokat, és elmagyaráznám neked, mi tüzeli fel igazán ezeket a vadállatokat?

Hirtelen, mint valami jeges szél, hidegség futott végig rajtam. Azonnal felélénkült az emlékezetem! Krak grófnő hirtelen érzelemkitörése! A tőle teljesen idegen puszi az arcomra!

Ügyes kézmozdulat! A szakértője. Tucatszámra képezett ki bűvészeket! Nem kellett mást tennie, mint egyik kezével kikapcsolni a lánc csatját, a másikkal pedig elkapni.

Már biztos voltam benne! Krak grófnő lopta el a smaragdmedált!

Minden összejött. A hipnoimplantátum biztosítja a számára, hogy mindent magához vehessen, amit csak akar! Amiatt aggódik, hogy hogyan fog festeni, mikor először találkozik Hellerrel.

Pontosan tudtam, hogy mire készül. Leszáll New Yorkban. Vesz egy teherautónyi ruhát, és a medálból fogja kifizetni őket! Utanc ötvenezer dolláros medáljából, melyet reményem sincs pótolni!

Ó, mennyire igaz, hogy bűnöző! Azonnal elhittem mindent, az utolsó betűig, amit a rendőrségi jelentésben olvastam! Tolvaj!

5. fejezet

Düh és kétségbeesés közt hánykódva, kelletlenül figyeltem az utazást.

Divat, divat, divat. Ruhák, ruhák, ruhák. Végig, az alattuk kanyargó, hófallal szegélyezett Duna mentén divat, divat, divat és ruhák, ruhák, ruhák. Keresztül az Alpokon és Németországon, majd a brüsszeli átszálláskor divat, divat, divat és ruhák, ruhák, ruhák. Átszelve Anglia csücskét és az atlanti viharokat, divat, divat, divat és ruhák, ruhák, ruhák. Még az ebédet is elmulasztották – Krak azért, mert nem tudta, hogyan kell megenni, Mamie Boomp pedig azért, mert meghízott, és nem fér bele egyik-másik divatos, divatos, divatos ruhájába, ruhájába, ruhájába.

Arra is jutott idő, hogy színpadi élményeikkel szórakoztassák egymást. Mindketten ismerték a színpad világát. Még azt is végig kellett szenvednem, hogy Krak grófnő kirívó törvénysértéseket követ el, illetve követett volna el, ha Mamie Boomp nem azt képzeli, hogy Atalanta nem más, mint Atlantic City, a Voltár pedig az illinoisi Peoria elővárosa.

Mamie egyszer csak így szólt: – Nos, mindent megbeszéltünk, még az átlátszó tengerzöld hálóköntösöket is, nekem azonban még mindig az az érzésem, drágám, hogy nem vagy egészen felszabadult. Van valami, amit nem mondtál el Mamie-nak?

- Hát, van – felelte a grófnő. – Tudja, találkozni fogok a kedvesemmel. Már hónapok óta itt van ezen a bolygón. Ő a legvonzóbb, legpompásabb férfi, akivel valaha is találkozhat. Talán jobban elhiszi ezt nekem, ha azt mondom, a húgát tartják az Államszövetség legszebb nőjének.

- Aha – szólt Mamie Boomp. – Egy déli szépség.

– Valamint őt tartják a Flotta legvonzóbb tisztjének. Minden bizonnyal hónapok óta derékig jár a bolygó legszebb és legjobban öltözött nőiben.

- Ó, egy tengerész, mi? Nos, nem hibáztatlak azért, mert aggódsz. Ezek a haditengerésztisztek leveszik a nőket a lábukról. Az egyenruha teszi!

- Ez a baj – folytatta a grófnő. – Ha úgy jelenek meg előtte, mint valami trampli, a pálya szélére kerülök. Rám sem fog hederíteni!

- Értem. Az első találkozás a hosszú távollét után. Jesszusom, gyermekem. Ez alaposan megkever mindent. Azt gondoltam, van még egy kis időnk. Azt mondod, néhány órád van mindenre, mielőtt befut a hajó. Jesszusom, ez kemény. Még a tartós hullám elkészítése is tovább tart! – Fejét rázva töprengett. – Jesszusom, pedig ki kell zavarnod őket a pályáról, ki az öltözőbe! És még onnan is el kell hajtanod őket! Ember, ez kemény feladat! Semmiféle lágy zene, de még egy tréfás konferanszié sem tud segíteni ebben. – Tépelődve forgatta gyémántgyűrűit kövér ujjain.

Mamie hirtelen rávetette magát a padlón heverő magazinhalomra. Előhúzta az Ultra Ultrát. Átlapozta a reklámokat, majd szétnyitotta a középső, dupla oldalt, és győzelemittasan Krak orra elé nyomta. – Itt van! Bonbucks Teller! Kissé drága a magamfajtának, viszont a világ négy legjobb női üzletének egyike. És vannak fióküzletei is, látod? – Az elegáns fotó aljára bökött. – Van egy üzletük a JFK reptéren, ahová érkezni fogunk! Mindent meg tudnak szerezni, és gyorsan. Csak egy probléma van: szemérmetlenül drágák! Van zsozsód, Joy? Úgy értem, PÉNZed. – Hüvelyk és másik két ujjával mutatta, mire gondol.

– Pénz? – kérdezte Krak grófnő. – Én már az egészet kiterveltem.

Újabb hidegség futott végig rajtam. Arra gondoltam, vajon miből vette ezt a sok ötdolláros magazint. Rettegve tapogattam meg a zsebeimet.

Nadrágomban kotorászó kezem beleütközött a kötegnyi hitelkártyába. Előhúztam, majd összerendezve visszadugtam őket: hála isteneknek, megvolt a végzetes pakli.

Tovább kutattam. Általában a farzsebemben tartottam a tárcámat. Nem mertem odanyúlni. De aztán arra gondoltam, hogy bizonyos mennyiségű adrenalin csupán meghatározott számú sokkot képes előidézni, majd az illető elájul. Megkockáztattam. A tárcám?

ELTŰNT!

Ó, isteneim! Ravasz mozdulattal még a tárcámat is kilopta a zsebemből! Mind a kilencszáz dollárral együtt, melyet az útiköltségükből lenyúltam!

Zsebtolvaj! A legaljasabb, legalattomosabb bűnöző, az a fajta, akit még a többi bűnöző is megvet! Ó, milyen igazuk van azoknak a rendőrségi jelentéseknek!

Krak grófnő nemcsak hogy ékszertolvaj, akinek a képét ki kellene ragasztani az utcákra, de még (bíííp) zsebtolvaj is!

Ismét teljesen elszegényedtem!

Krak grófnő végzetes csókja!

A düh utat adott a kétségbeesésnek. Lehorgasztottam a fejemet. Mamie Boomp továbbra is átszűrődött a teljes kétségbeesés felhőjén. Listát készített a „feltétlenül szükséges” holmikról: selyembugyikról és melltartókról, köntösökről, koktélruhákról, estélyi ruhákról, kosztümökről, szoknyákról, az ezekhez való blúzokról, a legdrágább holland csipkével, aztán cipőkről, csizmákról, és hermelin házi papucsokról, ötven válogatott hálóingről, az ezekhez való ékszerekről, valamint „különféle bundákról”, köztük egy egész, fekete nercbundáról, sapkával és kámzsával kiegészítve.

– Ezek a ruhák – magyarázta – legalább két hónapig kitartanak, és tavaszig kiszolgálnak téged. Akkor azonban fel kell újítanod a ruhatáradat, hogy megtartsd a te tengerészedet. És most térjünk a lényegre, és kezdjük az egészet egy új frizurával. Én ellene vagyok az új stílusnak, hogy az egyik oldalt leborotváljuk, majd az egészet kékre fessük. Bonbucks Teller szépségszalonja ezt fogja tanácsolni, én azonban mégis azt hiszem, hogy ez az új szélfújta stílus, aranyfénnyel, az a fajta, amelynél rozsdaport használnak, illene az arcszínedhez. Ez lehetőséget ad arra, hogy elegendő kékesfehér gyémántot viselj, ami kiemeli a szemed színét. Nos, ami a körmödet illeti, az aranyfüst alighanem illene a…

Ahogy ez így folytatódott, kezdtem némi keserű reményt érezni. A smaragdmedál, úgy ítéltem, nem ér többet ötvenezer dollárnál. Tapasztalt és túlérzékeny fülem azt súgta, hogy ezek a „feltétlenül szükséges” holmik ennél többe fognak kerülni. Egy fekete nerc, Bonbucks Tellernél, valószínűleg egymagában kétszer annyiba kerül, mint a medál.

Reménykedni kezdtem. Saját nyomorúságomról megfeledkezve arra gondoltam, Heller bele fog rokkanni ebbe, akármennyi készpénze is van. Még Babe fejdíszét sem tudta kifizetni, amely most elfeledetten várakozik Tiffanynál. Ez a külföldi, éjszakai klubok „énekesnője” ezzel a gonosz bűnözővel, Krak grófnővel karöltve, katasztrófát hoz a fejére, amiben én váltig reménykedtem. Ha az IRS eltaposta Hellert, akkor ez a párocska nyomorba fogja dönteni, hogy aztán a parkban kelljen aludnia, s a kukákból kelljen ebédelnie. Az istenek áldják meg az olyan üzleteket, mint a Bonbucks Teller! Az istenek áldják meg azokat a tündérkéket, akik rettenetes pénzügyi csődbe csalják a gyanútlan és szerencsétlen férfinépet. Nemcsak hogy a versenytársaktól szabadulnak meg: megszabadulnak a férfiaktól is, teljesen! A pénzügyi csőd segítségével. És Heller is efelé haladt.

6. fejezet

Sikító gumikkal, és harcoló csapatokat megszégyenítő robajlással értek földet a John F. Kennedy Nemzetközi Repülőtéren.

Még mindig volt egy bástyám, amire számíthattam. A JFK-n szolgálatot teljesítő kormányzati emberek – bevándorlás, vám, drogok – a világ legundokabb és legbarátságtalanabb vadállatai. Hidegben exhumált hullákhoz hasonlítanak. Olyan barátságtalanul fogadják az Amerikába érkező idegeneket, hogy ahhoz képest egy meztelenül tett séta, abszolút nulla fok körüli hőmérsékleten, meleg fogadtatásnak számít.

Bíztam benne, hogy megtalálják a be nem vallott láncot, és elkobozzák, Krak grófnőt pedig szövetségi börtönbe zárják. Megérdemelte volna.

Ahogy a grófnő odalépett a Feltételesen szabadlábra helyezett amerikai állampolgárok feliratú pulthoz, reménykedni kezdtem. Ide állítják a legdurvább külsejű, legkomorabb férfiakat, akik, így együtt, leginkább gyászsorfalra hasonlítanak. Egy kicsiny könyvben figyelik, hogy nem vagy-e körözött bűnöző, akit ki nem fizetett parkolócédula miatt keresnek, és ha megtalálja az útleveled számát a könyvben, vagy ha megjelenik a képed a számítógépük képernyőjén, jeleznek egy lesben álló személynek, mire a szövetségi rendőrök, keselyűk módjára, minden irányból lecsapnak rád.

A grófnő és Mamie átjutottak, miközben egyfolytában divatról, divatról, divatról és ruhákról, ruhákról, ruhákról fecsegtek.

Krak tétova tekintete megakadt a számítógép képernyőjén, melyen ez állt, útlevelének száma mellett:

 

I. G. Barben drogfutára

 

A hulla kicsiny jelet rajzolt az útlevél lapjának sarkába, majd pecsét, pecsét, és kész!

A vámnál a szövetségi rendőrök mindenkit, egymás után, a fal felé fordítottak, terpeszbe állítottak, majd alaposan és hatékonyan megmotoztak.

A grófnő és Mamie átjutottak, krétával rákerült a csomagjaikra, hogy mehetnek, miközben egyfolytában divatról, divatról, divatról és ruhákról, ruhákról, ruhákról beszélgettek – mint két kislány az oroszlán barlangjában, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy hol is vannak valójában.

Istenek! Meg kell hogy mondjam, átkoztam a bürokrácia korrupt hatástalanságát! Nemhogy nem találták meg a medált, de még csak nem is keresték.

Végre ott álltak a Bebocsátottak között. Mamie Boomp valóságos csomaghegye versenyre kelhetett volna Krakéval. Ő azonban tapasztalt és viharedzett utazó volt. Párizsi napernyőjével intett két, egyébként elfoglalt hordárnak, mire a csomagok azonnal felkerültek két kézikocsira.

– Ott van Bonbucks Teller reptéri fióküzlete, drágám. Ott, az az arany– és gyémántportál. Látod azt a cobolyprém zászlót, amit lenget a szél? Úgyhogy most magadra hagylak. Találkám van ma este a polgármesterrel, aki rendszerint semmi mást nem csinál, mint a rettenetes feleségéről beszél, úgyhogy haza kell mennem, hogy kipihenjem magam. Itt a névkártyám, drágám. Ne feledkezz meg rólam, és ne hagyd, hogy kékre fessék a hajad.

Megpuszilták egymást, majd a grófnő egyedül maradt.

Mint egy katona, akinek semmi más, csak a rombolás jár az eszében, a grófnő elindult Bonbucks Teller üzlete felé.

Kezében a listával részlegről részlegre szaladt, hol egy ezerdolláros, hol pedig egy tízezres holmira bökve.

Csak a lábbeliknél lassított egy kicsit. Elegáns polcokon kínálták az „eldobható cipőket”, száz dollárért párjukat, melyek elvesztik a jótállásukat, ha egy napnál tovább hordják őket, harminc napos készletekbe csomagolva. Hirtelen konzervatívvá vált, és csak egy dobozzal vásárolt belőle. A piros, kék és fehér marokkói bőrcsizmák felkeltették az érdeklődését, melyek jól illenek a „kalózkülsőhöz”. Azt gondolta, legjobb lesz, ha mindjárt két párat vesz belőle, mivel csak ötszáz dollárt kértek párjukért.

Milyen találó, gondoltam. Kalózcsizmák egy valódi, vérszomjas kalóznak, akinek olyan hosszú a bűnlajstroma, mint a Panama-csatorna!

A „marionettcipők”, melyek a báb külsőhöz kellettek, csupán színes műanyag lapocskákból állnak, és úgy néznek ki, mintha viselőjük lábához lennének szegecselve, nem nyerték el Krak tetszését, és ezen nem is csodálkoztam. Nem ő volt a báb, mások mozogtak Krak grófnő madzagjainak végén. Csak húsz párat vásárolt belőlük.

Eladók jártak a nyomában, mint megannyi hiéna, melyek morzsák reményében követik az oroszlánt. Olyan hosszúra sikeredett a lista, hogy egy eladó nem is volt elég az összeválogatott holmik cipeléséhez.

Ó, Heller, nemcsak hogy belekeveredtél, de véged van. Tapasztalt férfi voltam. Tudtam.

Alapos felfordulás kerekedett a fodrásznál. Nem Krak grófnő veszekedett, hanem két hajszobrász. Az egyikük azt mondta, megszakad a szíve, ha nem borotválhatja le Krak fejének felét, és nem festheti kékre, mire a másik, villogó ollóval és halálos hajsütővassal hadonászva azt mondta, „Egyetlen hajszálához se merj hozzányúlni!”, majd győzött! Halálos küzdelem volt! Félórás vészmegbeszelést tartottak, majd megegyeztek az „aranyfényű szélfújta, rozsdaporral” frizurában. Ezután elirányították Krakot a számlákkal foglalkozó ügyintézőhöz, majd összeszedték és bekötözték a sebesültjeiket.

A számlaügyintéző helyes kis frakkban volt, engem azonban nem vert át. Számok futottak kapzsi tempóban a szeme előtt.

A plüssel kárpitozott íróasztal mellett ülve Krak grófnő, rongyos fátylában, és kámzsás köpenyében, melyet szintén lyukak tarkítottak, szegényes prédának tűnhetett. Már levette a gyógykötést az egyik szeme fölül, így a külseje egy fokkal kevésbé utalt arra, hogy ezt a számlát nehezen fogják kiegyenlíteni.

A számlák végösszege felment egészen 178895650 dollárig, plusz a, New York-i 11 százalékos kereskedelmi adó. Ó, pompás! Az a lánc még a harmadát sem fogja fedezni! Heller, örvendeztem, most aztán megkaptad!

– Cím? – kérdezte a számlaügyintéző. Szemtelen dolog ilyen helyen nevet kérdezni. Az ilyen gazdag vásárlókat ismerni illik.

A grófnő végignézte a Mamie Boomp által összeállított listát, hogy nem felejtett-e el valami fontosat, mint a megfelelő színű nyaklánc reggelikhez, a tengerzöld hálóköntös, vagy az alkalmi otthoni viselet. Tétován belenyúlt köpenye zsebébe, és átadott valamit.

Először azt hittem, a lánc az. De nem láthattam, mivel a nő a listát figyelte, nem a férfit.

A számlaügyintéző így szólt: – Jerome Terrance Wister, Empire State Building? Ez egy iroda. – Azt a fecnit adta át neki, amire még én írtam rá Heller címét.

– Igen – felelte a grófnő zavartan. – Annak kell lennie. Az uram nagyon fontos ember. Azért van itt, hogy helyes irányba terelje a bolygó életét, így feltételezem, hogy kell lennie irodájának. Hozzátehetek még egy akvamarin berill nyakláncot az összeválogatott holmikhoz? Már átnéztem.

A számlaügyintéző elballagott. Egy másik irodába ment, telefonálni. Mindig ezt csinálják. Udvariatlanság, sőt szemtelenség lenne pénzről beszélni az ügyfél előtt.

Megpróbáltam felhangosítani a készüléket, hogy halljam, amit mond, de csak egy felszálló gép hajtóműveinek zúgását hallottam a reptérről.

Ó, Heller, nagy bajba kerülsz, még mielőtt észreveszed. 178985650 dollár, plusz a New York-i adó és a nyaklánc! Véged van!

Nem sokkal később visszaérkezett az ügyintéző. – Honnan érkezett, Miss?

Ohó, lefogadom, ez meglepetés lesz Heller számára! Amúgy is el fog képedni, de azonnal rosszul lesz, ha a számlaügyintéző átadja neki a teljes számlát!

Krak grófnő a zsebében turkált, majd előhúzta a koszos repülőjegyet, összeszakadt tokjával együtt. – Afyon, Törökország – felelte, majd kinyújtotta a jegyet, rajta a felirattal.

– A személyazonosság tehát megállapítva - mondta a számlaügyintéző. – Hozzáadom a nyaklánc árát az összeghez. Épp most határoztuk meg az árát. Ha megengedi, összeadom.

Krak grófnő még mindig a listájával volt elfoglalva.

Az ügyintéző ráírta a végleges összeget egy számlára. Krak grófnő felé tolta a számlát, és egy tollat is felkínált. – Ha lenne kedves – mondta - az aláírását.

- Hogy írjam alá? – kérdezte a grófnő, kézbe véve a tollat.

- Hát ahogy szokta, természetesen. Ne változtasson rajta semmit. Szörnyű felfordulást okoz, ha valaki ezt teszi.

Letette a fecnit, amire Heller földi nevét és címét írtam. Megfordította.

A grófnő a Szultán bej és/vagy ágyasa. Római Villa, Afyon, Törökország feliratra fókuszált.

AZ ÉN SAJÁT SQUEEZA HITELKÁRTYÁM VOLT!

Megtántorodtam. Szörnyű hiba történt! Kirántottam a zsebemből a hitelkártya-csomagot, és gyors mozdulatokkal átnéztem. A Squeeza kártya HIÁNYZOTT!

Ó, istenek, siettemben, hogy kerítsek valamit, amire ráírhatom Heller címét, szerencsétlen módon azt a hitelkártyát választottam, melynek egyedüli módon teljesen üres a hátoldala, és nem laminált műanyagból készült! És ez az a kártyatársaság, melynek havi késedelmi díja, egy hónapnyi nem fizetés után megegyezik a tartozás összegével! A pénzbanditák legrosszabb kártyakutyái!

De még maradt egy esélyem. El fogja rontani az aláírást! Rá fognak jönni, hogy ő nem Utanc, nem az „ágyasom”, és börtönbe fogják vetni hamisításért. Még levegőt sem mertem venni.

Krak grófnő azonban engedelmeskedett az utasításnak. A szépírás része volt bűnözőtehetségének. Aláírta, úgy ahogy azt mondták neki: „Szultán bej és/vagy ágyasa. Római Villa, Afyon, Törökország.”

Émelygő rosszullét kíséretében hirtelen ráébredtem, hogy azt gondolja, hitelkártyát kapott tőlem! Olyan (bíííp) ostoba, hogy még azt sem veszi észre, hogy meghamisított valamit! Ezzel védekezhet, ha lebukik!

Az ügyintéző fogta a kész irományt, szakértő szemmel összehasonlította a kártyán szereplő aláírással, és bólintott. Minden reménységem szertefoszlott.

– Kisasszony – mondta Krak grófnőnek –, a számlák és a számlaforgalmi jelentés szerint, melyet most kaptunk meg a Központi Hitelkártya Nyilvántartóból, az ön gazdáját könnyű elérni. Bármelyik percben kapcsolatba léphetünk vele. Önt azonban, és ne haragudjon, hogy ezt mondom, mivel bérelt telefonvonalat használ, soha nem tudjuk elérni. Kérem, értesítsen minket időről időre, hogy merre jár. Tudja, ebből erednek a problémáink.

- Ó, ne haragudjék – felelte a grófnő, kétségkívül kissé zavartan, de minden erőfeszítés nélkül.

- Igen. A legjobb vásárlóinknak virágot küldünk minden szombaton. Az ön kedvenc fekete orchideái visszajöttek a Bentley Bucks Deluxe Armsból. Megfelel, ha mostantól ebbe az irodába, az Empire State Buildingbe küldjük a virágokat?

– Tökéletesen – felelte Krak grófnő kedvesen. – De kérem, ne felejtsék el az üzlet kártyáját beletenni a csokorba, nehogy az uram azt gondolja, hogy valami ostoba Apparátus-hivatalnok küldi a virágot, és megölje.

– Természetesen – felelte a számlaügyintéző, és kötelességtudóan feljegyzést készített: „Az ágyas konfliktus elkerülendő.” Aztán hangosan hozzátette: – A diszkréció a legfontosabb jelszavunk. Azonkívül mi nem foglalkozunk azzal, hogy a hölgy hol tölti az éjszakát, vagy hogy hova utazik. Minket a férfi érdekel. Az ő körülményeit, a legutolsó részletig, nagy gondossággal figyeljük, mivel ő az, aki kifizeti a számlákat.

Végzett a papírmunkával. A digitális számológépen, melyet használt, futottak a számok. Krokodilmosoly húzta szét az ajkát. Ügyintézőből eladóvá változott. – A Központi Hitelkártyanyilvántartó egy személyes megjegyzést fűzött az adatokhoz, önt illetően, kisasszony. A Squeeza jelentése szerint ön rendszeresen igénybe veszi a limuzinszolgálatot. Úgyhogy miután túljutott a hajszobrászokkal való találkozón, felöltözött, és minden készen áll az indulásra, ragaszkodunk hozzá, hogy az elnöki limuzinunk vigye be a városba. A limuzin stewardessének tudnia kellene, hogy milyen italt szeretne fogyasztani a fárasztó utazás alatt.

– Tüzes italt – felelte a grófnő azonnal.

A számlaügyintéző leírta: – Bajor mokkamenta, egy csepp pezsgővel. – Találékony fickó, ha a felső tízezer bizarr élelmezését rábízták.

– Tájékoztatnom kell önt – folytatta –, a Bonbucks Teller üzletei által kialakított új szolgáltatásról. A neve „Központi Hitelkártya-nyilvántartó Általános Vásárlást Segítő Szolgálata Gazdag Hölgyek Számára, Akik Túl Elfoglaltak Ahhoz, Hogy Az Üzletekben Kaparásszanak.” - Átadott egy aranyszínű kártyát, rajta kidomborodó telefonszámmal. – Nos, miután megismertük önt, meggyőződtünk a személyazonosságáról, és élveztük nagylelkű bizalmát, ez a szolgálat a rendelkezésére áll.

Mivel a nő még nem tette a kártyát a zsebébe, a fickó finoman átnyúlt, és Krak felé tolta. - Megpróbáljuk orvosolni azt a közvélekedést, hogy a Bonbucks Teller üzletlánca semmit sem tud elintézni. A JFK repülőgépei biztosítják a számunkra az ablakot a nagyvilágra. A mottónk, „Szolgáljuk a Hölgyeket, Nem Számít Mennyibe Kerül”. Megkíméljük önt attól, hogy a Tiffanynál kelljen válogatnia. Szerzünk önnek bundát Szibériából, vagy különleges Rolls-Royce-ot a brit gyűjteményből, és egy szempillantás alatt elküldjük önnek. Nem kell ismét alávetnie magát ezeknek a faragatlan formalitásoknak. Csak felhívja az aranykártyán szereplő telefonszámot, a Squeeza megkapja a megbízást, és a költségeket hozzáadja az ön havi számlájához. Minden oly’ egyszerű. Telefonál egyet, és elmondja a szíve vágyát.

A fickó felállt. Az ajtóban álló fodrász hajcsavarókat forgatott a kezében, arra várva, hogy a nőt a tetőtéri szalonba kísérhesse.

A számlaügyintéző a nő mindkét kezét a sajátjába fogta. Hevesen megszorította Krak ujjait. – MICSODA megtiszteltetés olyan vásárlóval foglalkozni, aki az összes jelentés alapján, teljességgel KORLÁTLAN hitelkerettel rendelkezik!

A fickó beszéde alatt lázas igyekezettel próbáltam kitalálni, hogy hogyan érvényteleníthetném az aláírást, a kártyát, elmagyarázva, hogy SZÖRNYŰ félreértés történt. Ez esetben önmagamat veszélyeztetném, mivel akarva-akaratlanul felfedném, hogy nem vagyok feltétlen híve Krak grófnőnek, és valójában ők a célpontjaim. Kapásból megölne!

Azok a szörnyű szavak azonban, hogy „teljességgel KORLÁTLAN hitelkerettel rendelkezik” minden reményemet és józanságomat szétbombázták.

Az adrenalinkészletemet már elhasználtam.

Elájultam!

Ahogy zuhantam bele a kavargó ködbe, hangot hallottam, mintha az egy sírban visszhangzott volna. A saját hangom volt az, amint éppen azt mondom Kraknak, pont azon a reggelen, hogy „Vásároljon! Vásároljon! Vásároljon!” Akaratlanul is megpecsételtem saját végzetemet.

Így is több százezerrel tartozom nekik. Egy penny sincs a nevemen. És itt a Földön a leghalványabb esélyen sincs rá, hogy pénzt szerezzek.

A házat elszedik tőlem. A személyzetet eladják. De ez mind semmi, ha magamat is egy árverésen találom, ahol nagy valószínűséggel egy arab fog megvenni, aki elsősorban tevékkel foglalkozik, és nem rabszolgákkal. Aztán a rémálom darabokra tört, ahogy egyre közelebb kerültem az eszméletvesztéshez: Már én voltam a kikiáltó, aki azt kiabálja, „Vásároljanak! Vásároljanak! Vásároljanak!”, miközben újra és újra eladtam magam a Manco ördögöknél is kegyetlenebb gazdáknak: a hitelkártya-társaságoknak!

7. fejezet

New Yorkra leszállt az este.

Miután a liftkezelőtől megtudta, hogy Mr. Jet, ahogy Hellert emlegetik, még mindig az irodájában van, Krak a hitelkártya számának megemlítésével felcsigázta a sofőrt, a stewardesst és az épület portását – amely számot feltehetően ők már ismerték Utanctól –, majd megjutalmazta őket. Az összegtől pislogni kezdtek, én pedig majdnem elájultam. Végül mindannyian visszavonultak, Krak pedig ott állt a felmálházott kézikocsival az ajtó előtt.

Megérkezett!

Megnézte a tükörképét a csillogó folyosófalon. Levette a fejéről a szőrkalapot, a kocsira dobta, majd megigazította a haját. Elrendezgette fekete nercbundáját. Közelről is megnézte az eltávolított kötés helyét. Elégedett volt.

Hosszú, mély lélegzetet vett. Hallottam, ahogy a szíve hevesen kalapál. Nagyot nyelt. Felemelte az állát. Kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy szélesre táruljon. Nem lépett tovább.

Heller az íróasztalánál ült, kezében kinyitott könyvekkel.

Felnézett.

Bámult.

Nem hitte, amit lát! A száját is eltátotta.

Így motyogott: – Álmodok?

Krak grófnőnek kissé nehezére esett megszólalni. Így szólt: – Nem álmodsz, Jettero. Én vagyok az.

Heller felugrott a székéből. Megkerülte az asztalt, és rohanni kezdett a nő felé.

A nő is futni kezdett felé.

A szoba közepén egymást ölelő zűrzavarrá olvadtak össze.

A vad ölelkezés után mindketten sírni kezdtek.

Ott álltak a szoba közepén, egymást átkarolva, és sírtak!

Percek teltek el. Nem csináltak semmit, és nem is szóltak egymáshoz. Csak zokogva markolták egymást!

Aztán egyszer csak Krak, Heller vállába fúrt arccal, így szólt: – Ezek szerint nem szerettél bele ezer másik gyönyörű nőbe!

– Nem, nem – felelte Heller rekedten. – Téged fektettelek minden éjszaka a párnámra. Csak rólad álmodtam.

Megcsókolták egymást.

A képernyőm képe elmosódott, majd kiégett! Még a hang is elment. A karbon-oxigén forrás és a két poloskakészlet túl közel került egymáshoz.

Végre, nagy nehezen, szétváltak. Heller gyengéden egy székre ültette Krakot. Kiment a folyosóra, és az ajtó előtt álló, felpakolt kézikocsit betolta az irodába. Bezárta az ajtót.

Heller visszajött, és letérdelt a grófnő mellé. Krak csipkés zsebkendővel törölgette a szemét, aztán megtörölte a férfiét is. Reszketeg hangon felnevetett.

Heller is nevetett. Aztán így szólt, hangjában mély érzelemmel: – Nem is merek arról beszélni, hogy milyen boldog vagyok, hogy látlak. Olyan, mintha az ég hirtelen megnyílt volna, és te megjelensz. Hogy hoztak ide az istenek?

– Soltan hívatott ide.

– De honnan tudtad, hogy hol vagyok?

Azt felelte: – Ő mondta.

- És hogy szabadultál ki a Spietosból?

- Lombar küldött. Nincsenek már mutatványok. Már torzszülöttek sincsenek. Lombart más ügyek foglalkoztatják, így nincs ideje ezekre. Így aztán ideküldött, hogy segítsek neked. Azt mondta, túlhajtod magad. És mivel kértél egy sejtsebészt, elküldte Crobe-ot is.

- Azt az őrült Crobe doktort? Hol van?

A nő azt felelte: – Azt hiszem, Soltan fogva tartja egy ideig. A hajón nem sokat foglalkozott az angol nyelvvel. Én próbáltam segíteni neki, de azt mondta, miért kéne neki bárkivel is beszélnie, ha azért jön ide, hogy kivágja a nyelvüket. Azt gondolom, Soltan egészen addig fogva akarja tartani, míg meg nem tanul angolul.

- Soltan tudja ennek az irodának a címét?

- Igen.

- Nos – szólt Heller –, biztonságban idekerültél, gyönyörű vagy, és én szeretlek téged. És ezzel minden fontos dolgot elmondtam.

Hirtelen ismét ölelkezni kezdtek. Aztán szétváltak, és egymás arcába néztek.

Krak grófnő így szólt: – Ó, drágám, hiányoztál, úgy hiányoztál! Mintha évek teltek volna el. Egy egész élet. Két élet. Kérlek, ne hagyd, hogy ismét elválasszanak minket egymástól. Nem bírnám ki! – Újra sírni kezdett, majd az orrát törölgette a csipkés zsebkendővel.

Heller így szólt, megtörten: – Ne haragudj, igazán ne haragudj. Gyorsan végezni akartam ezzel a küldetéssel, és hazamenni hozzád. Csakhogy nem vagyok túl szerencsés, és lassabban haladok a vártnál. Ez egy meglehetősen durva és kemény bolygó.

A grófnő hirtelen Heller vállára tette a kezét. – Figyelj. Csodálatos meglepetésem van a számodra. Ígéretet tettem, hogy nem árulom el, hogy mi az, és nem is fogom. Csak annyit mondok, hogy csodálatos mindkettőnk számára.

Összerezzentem. A „királyi” hamisítványokról beszélt. Krak „megbocsátása” és Heller „felmentése” jövőbeni veszélyes küldetések alól. Jellemző rá ez a fajta (bíííp) álnokság, hogy tartja magát a nekem tett ígérethez, és nem beszél Hellernek a dokumentumokról. Ha megtenné, akkor most nyomára akadhatnék a hamisítványoknak, és megsemmisíthetném őket. Ha ezek a „dokumentumok” bármilyen körülmények között napvilágra kerülnek, nemcsak hogy Krakot, de még Hellert is kivégzik. Nem szeretnék a harmadik résztvevője lenni ennek a villany lökőszék-partinak! Meg kell őket állítanom, gondoltam.

Heller így szólt: – Érdekesen hangzik. Elhiszem neked, hogy mindkettőnk számára jó.

Krak grófnő így felelt: – Nemhogy jó, hanem a legmerészebb álmainkat is túlszárnyalja! Úgyhogy álljunk neki, egy rakéta sebességével fejezzük be ezt a küldetést, és gyerünk haza.

Ó, istenek! A nő idehívása nem azt a hatást fejti ki, mint amire számítottam, hanem pont az ellenkezőjét. Lombar is megmondta neki, hogy Heller túl sokat dolgozik. Nem törődik vele! Ó, istenek, minden más problémám mellett, le kell lassítanom őket, teljesen. Ha elég sokáig tudom késleltetni a haladásukat, és megjön a jelszó, néhány lövéssel lelövöm mindkettőjüket. Imádkoztam. Kérleltem a gonosz isteneket, hogy egyszer a javamra avatkozzanak bele az eseményekbe. Hogy tudnám lelassítani őket? Ha legalább lenne pénzem. Ha megszabadulhatnék a többi gondomtól, talán meg tudnék birkózni ezzel. Nem talán. Meg kell hogy birkózzam vele, ha életben akarok maradni.

Heller most éppen az irodát mutatta meg Kraknak. – Legalább van egy munkabázisunk - magyarázta. – A következő bérleti díjfizetésig. Ez itt a titkár szobája, és néhány szekrény. Az ott a  „töprengőszoba” a kanapéval, melyen aludni szoktam. Arra van a fürdő. Ez itt a bár, és a „konyha”. Jelen pillanatban ez az otthonom. Azt hiszem, meg kell elégednem vele.

– Meg hát – felelte Krak grófnő, aki nemrég még egy kőfalú cellában raboskodott a Spietosban. – Ez egy palota!

A nő tekintete megpihent a kettejüket figyelő, asztalon ücsörgő macskán. – Ő kicsoda?

Heller így felelt: – Ó, ő a macska.

A macska leugrott az íróasztalról, a nő elé ballagott, leült vele szemben, és érdeklődéssel figyelte.

Krak így szólt: – Nincs neve?

Heller ezt válaszolta: – Kissé ködös jellem. Nem fogja elárulni nekünk.

Krak levette a kalapját, és a székre dobta. Letérdelt és a macskára nézett. Így szólt hozzá: - A helyzet az, hogy választani kell egy álnevet, ami nem szerepel a Belső Rendőrség nyilvántartásában. Lenne hozzá kedved?

A macska, ahogy ott ült, hangosan dorombolni kezdett, miközben a nőt figyelte. Az ostoba liba! Voltár nyelven beszélt egy földi macskához!

Heller így szólt: – Nagyon különösen viselkedik a környezetével. Általában rá se hederít senkire, engem és Bang-Banget, a sofőrünket kivéve. Téged elfogad persze, de hát ki az, aki nem?

– Milyen fajta macska vagy? – kérdezte a grófnő.

Heller felelt helyette: – Afrikai macska. Ezt a fehér, fekete és narancs színű foltok bizonyítják. Minden bizonnyal kemény harcosok. Rendkívül okosak, és szerencsét hoznak – nem igaz, macska? Tulajdonképpen kalikóknak hívják őket.

– Szóval van neve – mondta Krak grófnő. - Miszter Kalikó. Tetszik neked ez e név?

A macska dorombolt.

– Rendben – mondta a grófnő, a bolond macska előtt térdelve –, lássuk, milyen okos vagy. Mennyi kettő meg kettő?

A macska a nő kezét figyelte. Krak kinyújtotta az egyik ujját, és a macska szeme közé közelített vele. Aztán eltávolította az ujját, és négyszer rákoppintott a padlóra a macska előtt.

A macska felemelte a mancsát, és négyszer a padlóra csapott!

Meglehetős rémülettel figyeltem a jelenetet. Nem akartam hinni annak a vélekedésnek, hogy a nő bármit bármire be tud idomítani. E nélkül a képessége nélkül is eléggé veszélyes. Ez, amit most láttam, csak véletlen lehet, gondoltam.

– Nagyon jó – szólt Krak grófnő. – Miszter Kalikó, mennyi kettő meg kettő?

A macska, nyugodt mozdulattal, négyet koppantott a mancsával a padlóra!

Krak vidáman felnevetett. Felkapta a macskát, és simogatni kezdte.

Heller így szólt: – Hé, van nekünk számológépünk. Miért nem tanítod valami hasznosabb dologra?

A grófnő így felelt: – Arra fogom!

Heller így folytatta: – Nos, még azt sem tudja, hogy hogyan csomagoljon ki helyetted, úgyhogy mutasd meg neki.

A nő, egy simogatás kísértében, letette a macskát, majd elindult, hogy segítsen Hellernek lepakolni a kocsiról a csomagokat. Kézbe vettek néhány dobozt, majd ledobták őket, és összeölelkeztek, majd ott álltak, egymás karjában.

Heller így szólt: – El sem hiszem, hogy itt vagy.

Aztán mindketten ismét sírni kezdtek.

Hosszú idő elteltével a nő megszólalt: – Iparkodnunk kell, haza kell térnünk, össze kell házasodnunk, és a gyermekeinkkel együtt boldogan kell élnünk, mindörökké, Jettero. Valójában azért jöttem ide, hogy hazavigyelek. Öregszünk. A következő néhány évben teljesen felnövünk. Nem kockáztathatjuk magunkat egy ilyen veszélyes bolygón.

– Egyetértek – felelte Heller. – Ez nem egy finom hölgynek való bolygó. Ideje iparkodnunk.

Halvány reményem utolsó szikrája is kihunyt. Krak ez alkalommal nem fogja lelassítani Hellert. Őrült módon fog igyekezni, hogy felgyorsítsa.

Az istenek legyenek velünk! De leginkább velem. Krak grófnő rászabadult a Földre!

Ha nem állítom meg őket, ezek ketten megoldják a bolygó problémáit, csődbe juttatják Rockecentert, és mindörökre tönkreteszik Lombart.

Csak az én törékeny testem tudná megállítani őket. Csakhogy én egy pénztelen, összeroppant roncs voltam, aki még a hazameneteltől is félt.

8. fejezet

Halálközeli állapotban, a levertségtől kábán és izzadtan, ott álltam a kórházi vizsgálóban, és azon töprengetem, hogy merre induljak.

Szükségem volt egy lyukra, melybe visszavonulhatok. Egy olyan fajtára, amelyben csak én vagyok. Még akkor is, ha ez egy rövid távú megoldás. Tudtam, hogy a sors úgyis végez velem.

De akkor sem maradhatok itt. Elviselhetetlennek éreztem a közvetlen környezetemet.

Egy lyuk. Egyik-másik űrhajós körlet, az afyoni, föld alatti bázison sokkal inkább hasonlít lyukra, mint szobára. Utanc sem találna meg ott. Legalább megmenekülök attól a gyűlölettől, amit egyébként rám zúdítana, mikor kiderül, hogy eltűnt a kedvenc medálja.

Pénzem nem lévén, hiszen a tárcám is eltűnt, igen-igen kételkedtem benne, hogy tovább növelhetném hitelkeretemet a taxisofőrnél.

A kórház néma kriptára hasonlított. Hajnali három felé járhatott. Az emberi életfunkciók lelassulásának órája: a legtöbb ember ebben az órában hal meg. Azon töprengetem, vajon nem ez lenne-e a legjobb megoldás a számomra.

Tessék-lássék módon becsomagoltam a képernyőt. Valahogy belebújtam medveszőr bundámba, amit furcsán esetlennek találtam. Kitámolyogtam az éjszakába, és bukdácsolni kezdtem a hosszú, sötét úton.

Hideg volt, csípős hideg. A szél gyászindulót dúdolt vonulásom kíséreteként.

Teljes képtelenségnek tűnt szembeszállni ezzel a kettővel. Nem volt pénzem. Fenték rám a fogukat a hitelkártya-társaságok. Lombar ismeretlen merénylőjének nem fog sokáig tartani felismerni a dolgok valódi állását, és a kése sem fog késlekedni.

Átfagyva és bénultan végre megérkeztem a munkások barakkjához. Bejutottam a titkos alagútba. Elvánszorogtam a végére, s ott találtam magam az őrparancsnok irodája előtt. Meglepődtem, hogy a parancsnokot az íróasztalánál találtam.

A folyosóba való belépéskor persze aktiváltam a jelzőfényt.

– Szóval itt van! – szólt az őrparancsnok, azzal a hanghordozással, ahogy egy német rendőrkutya vakkant rá a gyanús idegenre. – Hol a pokolban volt? Jöjjön már be!

Egy zöld fénykörben álltam, mellyel a betolakodókat szokták megvilágítani, mielőtt lelövik őket. Kényelmetlen hely. Túlságosan szem előtt van az ember. Energiát gyűjtöttem, hogy bevonszoljam magam az irodájába, és védekezően nekivessem a hátam a falnak.

– A parancs – kezdte. – Hol az ördögben van a parancs? Letartóztatási parancs nélkül nem tarthatom fogva azt a bolond doktort, aki a Blixóval érkezett! Maga meg két teljes napra és éjszakára eltűnik! Kénytelen lettem volna szabadon engedni hajnalban, ha nem kapok rá parancsot, hogy fogva tartsam. – Öklével rácsapott a le nem pecsételt lapra.

Ó, istenek! Amúgy is nyomorúságos helyzetben voltam, de a gondolat, hogy Crobe doktor rászabadul Afyonra, elszédített. Tulajdonképpen nem történne más, mint hogy az állapotom eljutna a végső szívrohamig.

Görcsösen a zsebem felé nyúltam, hogy előhúzzam a személyazonosító lapomat. De nem tudtam benyúlni a zsebembe.

Az őrparancsnok felhorkant: – Fordítva húzta fel a bundáját, Gris.

Végignéztem magamon. Igaza volt. Elgyötört állapotomban kifordítva húztam magamra a bundát. Nem csoda, hogy fáztam idefelé.

Nagy nehezen levetettem magamról. A padlóra hullott. Kotorásztam, és megtaláltam a személyazonosítómat. Kétszer-háromszor lepecsételtem a parancsot, hogy biztosan látszódjék. Meglehetősen reszkettem.

A hangár hidege belém mart. Valahogy visszadugtam a személyazonosítót a zsebembe, majd matatni kezdtem, hogy felemeljem a bundámat.

Néhány eredménytelen próbálkozás után sikerült megmarkolni a bunda sarkát, és felemelni. Nem tudtam kivenni, hogy a bunda melyik részét emelem a magasba. Forgatni kezdtem, amiből rájöttem, hogy fordítva lóg.

PLOP. PUNK.

Az őrparancsnok így szólt: – Isteneim, Gris tiszt úr, részeg, vagy micsoda?

Ránéztem. A padlóra bökött.

A MEDÁL!

A TÁRCA!

Kábult fejjel, bután bámultam őket a padlón. Még mindig fordítva lógott a kezemben a medveprém bunda. A végignéztem rajta.

Volt benne egy belső zseb, amit még soha nem vettem észre! Abból hullott ki a medál és a tárca!

Zavarodottan próbáltam megfejteni a talányt. Aztán eszembe jutott, hogy mikor kifizettem a túlsúlyos csomag díját, a tárcámat abba a zsebembe tettem, amiről azt gondoltam, hogy a zubbonyom felső zsebe. Az előttem heverő bizonyíték azonban arról győzött meg, hogy a tárcát nem a zubbonyomba, hanem a bundám zsebébe gyömöszöltem. A gyömöszölés során minden bizonnyal elszakadt a medál lánca, és a medál, a tárcával együtt, a bunda belső zsebébe került!

Döbbent voltam. Nem tudtam erről a zsebről. Egészen addig azt gondoltam, hogy csak a kenguruknak van zsebük, a medvéknek nincs!

Felvettem a tárcámat. Az egész 880 dollár, amit elvettem az útiköltségükből, ott volt benne.

Felemeltem a medált. A lánc még csak el sem szakadt: mikor feltettem, elmulasztottam beakasztani a biztonsági kapcsot, és a csat egyszerűen szétcsúszott.

Nem lopta el őket Krak grófnő!

Az arcomra nyomott puszi őszinte nagyrabecsülését fejezte ki, mivel azt gondolta, hibásan, hogy megajándékoztam egy hitelkártyával.

Fogalma sem volt róla, hogy a későbbiekben ki kell FIZETNI a hitelkártyás vásárlásokat, amiknek egyébként azt a szerepet szántam, hogy tönkretegyék Hellert.

Hirtelen eszembe jutott, hogy korábban megkérdezte tőlem, ki a főnök a kórházban, mire én azt feleltem, hogy én, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a környéken található összes eszköz Apparátus-felszerelés, így bátran felhasználható a küldetésben részt vevők számára. Még csak el sem lopta őket.

Aztán ekkor jött a legmélyebb ütés. Krak nem is egy romlott nőszemély! Lehet, hogy Hellernek igaza van abban, hogy Krak rendőrségi nyilvántartása hamis, a Manco Oktatásért Felelős Helyettes Lordjának koholmánya az egész! Talán az az igazság, amit a halálos ágyán vallott, és a nő ártatlan!

Fokozatosan haragra gerjedtem. Az iránta érzett gyűlöletem fojtogató, vörös dagályként emelkedett bennem!

Előnyt kovácsol az ártatlanságából!

Még azt a könnyebbséget is elrabolja tőlem, hogy azt gondolhassam róla, bűnöző!

Rögtön tudtam, hogy nincs határa Krak grófnő sötét üzelmeinek!

Homályosan ráeszméltem, hogy az őrparancsnok még mindig beszél. Folyamatosan magyarázott valamiről. Lassacskán odafigyeltem rá.

– Mi? – kérdeztem.

– Bolz kapitány! – felelte az őrparancsnok. - Azt próbálom elmondani, hogy Bolz kapitány a Blixóról szörnyen mérges magára. El akart utazni Isztambulba, de azt mondta, hogy nem mehet el, míg nem találkozik magával. Másfél napon keresztül tűvé tette a bázist, hogy megtalálja magát. Úgy üvöltözött, mint a megvadult ördög. Azt próbálom elmagyarázni, hogy meg kell keresnie őt, most azonnal, függetlenül a korai órától.

Ó, istenek! A sors még nem fogyott ki a lőszerből. Újabb sorozatot zúdított rám.