HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

1. fejezet

A következő napon, ahogy ágyamban feküdtem, eluralkodott rajtam a szűnni nem akaró vihogás. Egész éjszaka virrasztottam a Törökország és Atlantic City közti időeltolódásnak köszönhetően, így aztán egész délelőtt aludtam. Csakhogy minden egyes alkalommal, mikor a felkelést fontolgattam, kibuggyant belőlem a nevetés és kénytelen voltam visszafeküdni.

Okos, nagyon okos Gobbo Piegare! Micsoda barátra leltem benne! Az újra és újra elborító boldogsághullámok között azon tűnődtem, milyen módon tudnám megjutalmazni: küldhetnék neki egy kitömött szajkót, a tolvajok legjobbikát, aranytalapzaton. Esetleg rávehetném Twiddle szenátort, hogy terjessze fel a kongresszusi Becsületrendre, vagy esetleg megbeszélhetném Rockecenter ügyvédjével, Buryvel, hogy jelöltesse Piegarét, mint az év bérgyilkosát, Nobel-díjra.

Gobbo Piegare kiemelkedő mester volt. Ha, és mikor Lombar Hisst megkaparintja a Földet, ez a sok csillagos csaló jó eséllyel pályázhat a földi Apparátus irányítására.

Mikor a gyomrom már fájt a sok nevetéstől, reggelit rendeltem, majd hamarosan még jobban nevettem, mikor láttam, hogy a pincérnek vöröslik a képe, Karagoz pedig már két monoklival büszkélkedhet. Melahat, a házvezetőnő, aki úgy festett, mintha megerőszakolták volna, az ajtóban ácsorgott kezét tördelve, és reménykedett, hogy a kahvét a megfelelő hőmérsékleten szolgálták fel. Musef és Torgut kiváló munkát végeztek. Ó, micsoda gyönyörű nap volt! Hideg és barátságtalan odakint, de kellemes és örömteli idebent.

Úgy négy óra körül titkos szobámba indultam, hogy bekapcsoljam a képernyőket.

Leültem, hogy élvezzem Heller és Krak további legyőzetését.

Délelőtt volt Atlantic Cityben. Egy fejedelmi hálószoba ágyában feküdtek. Fehér fátylas baldachin vette körül az ágyat. Ez lehetett a nászutas lakosztály. A bútorokat mindenütt virágok díszítették, és az egész szoba rendkívül elegáns volt. Heller felkelt és átment a szintén díszes nappaliba. Meghúzott egy szövetzsinórt, és ezzel elhúzta a függönyt a hatalmas panorámaablak elől. A szoba a látványból ítélve igen magasan lehetett, a hatalmas ablak pedig a hideg, szürke Atlanti-óceán végtelen vízfelszínére nézett. Heller figyelte a lassan és barátságtalanul hömpölygő hullámokat, melyek felcsaptak az elhagyatott és szánalmasan festő szórakoztató mólókra. Néhány hajóroncs hevert a parton, és fekete, olajos füst lengte körül őket.

Visszament a hálószobába és ott is elhúzta a függönyöket, szabaddá téve a kilátást az elhagyatott sétány egy szakaszára, melyen csupán egy televíziós stáb forgatott valamit.

Krak az ágy szélén ült, félig felöltözve, bánatosan szemlélve a fehér marokkói bőrcsizmája oldalán éktelenkedő horzsolásokat, melyeket a csizma valószínűleg a szennyescsúszdában való zuhanáskor szerzett. Felnézett. – Egyáltalán nem tudják, hogy kell megfelelő módon kikészíteni az állatok bőrét. – Félredobta a csizmát, majd bement a fürdőszobába, hogy forgó keféjével fogat mosson.

Habbal teli szájjal így szólt: – Jettero, ki ez a „Süvölvény kölyök”, akiről beszéltek?

Heller a bőröndben kutatott. Felsóhajtott. Aztán így szólt: – Ő a legbutább (bíííp) az üzleti életben, akivel valaki valaha is találkozott –, ha megbocsát, kisasszony. Nem kéne megismerned.

A nő kiöblítette a száját, majd visszatért a hálószobába. – Ez az egész hozzásegít minket ahhoz, hogy hazajussunk? – kérdezte.

– Nagy szerencsénk lesz, ha nem rúgnak ki minket erről a bolygóról és nem rugdosnak végig a huszonkét fényévnyi úton, egészen hazáig.

A nő kissé meglepődött ezen. Csak állt, és a férfit bámulta. – Ó, drágám – mondta. – Térjünk haza kudarccal a hátunk mögött?

Tudtam, mire gondol: az a két hamisított „Királyi Nyilatkozat”, melyekkel kapcsolatban szavát adta, hogy nem mutatja meg Hellernek, érvényét veszti, ha a küldetés kudarccal végződik. Heller továbbra is veszélyes megbízásokat kapna, gondolta a nő, ő pedig nem létező személy lévén nem mehetne feleségül hozzá. – Ó, drágám - mondta a nő ismét. Aztán öltözködni kezdett. Heller még mindig a bőröndben kotorászott, hallgatagon. Krak grófnő belebújt csincsillabundájába, félretette fehér szőrkalapját, és fogta a pénztárcáját. Az ajtóban megállt és visszaszólt: – Találkozni fogok Mamie Boomppal. Rengeteg a megbeszélnivalónk. Később találkozunk, drágám. – Ezzel elment.

Nos, amiről igazán nem akartam többet hallani, az a divat, divat, divat és a ruhák, ruhák, ruhák voltak. Amit a homoszexuális divattervezők tavaszi divatként jelölnek meg, az számomra ugyanaz, mint bármelyik másik évszak divatja. Nem akartam elrontani az örömömet. Lekapcsoltam a nő képernyőjét. Heller szomorúsága jelentette a forrását rendkívüli jókedvemnek.

Sikerült megértenie, hogy romlásba döntötte önmagát. A csinos szürke flanelöltöny és selyeming nagyon távol állt attól, ahogy szemlátomást érezte magát. A csomag aljáról sikerült előhúznia egy munkásruha formájú farmeröltözéket. Talán a tengerpartra szánta, mivel korábban azt gondolhatta, hogy lesz majd ideje kimenni a homokba. Feltehetően ezért bámulta újra és újra a hideg, szürke tengert.

Lassú mozdulatokkal öltözni kezdett. A legutolsó farmerdivat szerint a ruhák anyagának szakadtnak, foltosnak és zsírpecsétesnek kell lennie, mintha valóban munkás viselte volna őket. Hiába öltözött a legutolsó stranddivat szerint, számomra csak egy rongyos nyomorult volt, mikor megnézte magát a tükörben.

Aztán csak ült hosszú, hosszú ideig, és az ablakon keresztül bámulta a szürke, hideg tengert. Micsoda élvezet volt ez az én szemem számára! Ó, milyen hatalmasat is bukott! Nemhogy nem segített saját nyomorúságos New York-i helyzetükön, hanem még büszke tulajdonosává is vált egy kiszámíthatatlan mértékű romláshalmaznak. Élveztem, nagyon élveztem. Nemhogy lelassult, hanem elindult visszafelé!

Végül Heller megnézte az óráját. Az órája szerint dél felé járt az idő a keleti parti idő szerint. Eszembe jutott, hogy a déli tizenkettő a zálogjog érvényesítésének bejelentett ideje. Heller az ajtóra nézett. Aztán a telefonra. Rájöttem, hogy a híreket várja Izzytől.

Felállt, és a telefonhoz ment. Felvette. A készülék nem adott vonalat. Halott volt. Lenyomott néhány gombot, hogy külső vonalat kapjon, de erre sem reagált.

Aha! Tudtam, mi történt. A telefont lekapcsolta a telefontársaság. Boldog érzés hullámzott végig rajtam.

Heller visszarakta a telefonkagylót. Aztán benézett a fürdőszobába. Kicsit korábban még égett a villany odabent. Lent is felkapcsolta. Aztán egy következő kapcsolót is átbillentett. Semmi nem történt. Megszűnt a világítás!

Ó, gyönyörű! Az áramszolgáltató lekapcsolta az áramot!

Heller megcsavarta a vízcsapot. Semmi nem történt. Ó, ragyogtam a boldogságtól. A vízszolgáltató elzárta a vizet!

A radiátorhoz lépett és megtapogatta. Magától értetődő módon az is jéghideg volt. Lekapcsolták a fűtést!

Atlantic City egyik hiperelegáns hotelkaszinójában volt. Tulajdonképpen ő volt a tulajdonos. És az összes közszolgáltató megvonta a szolgáltatását.

Ragyogtam a boldogságtól. Nem kell hozzá sok idő, hogy még a csövek is befagyjanak!

Győzelem, győzelem! A sors pörölykalapácsként sújtott le a balszerencsével.

Lassú léptekkel járkálni kezdett fel-alá, s közben időről időre az órájára nézett, majd az ajtóra. Egyszer így szólt: – Izzy, hol vagy?!

Elérkezett fél egy. A szoba bizonyára kezdett hűlni, mivel Heller a vállára borította a kabátját.

Folytatta a járkálást. Egyfolytában az óráját leste. Ó, hogy élveztem ennek minden másodpercét!

Elérkezett egy óra. A grófnő még nem érkezett haza. A legcsekélyebb nyoma sem volt Izzynek. Heller belerogyott az egyik székbe. - Izzy, magamra hagysz, de én csöppet sem hibáztatlak érte.

Füstöt látott felszállni jókora távolságból valahonnan a sétányról. Az ablakhoz lépett. Nem látta igazán jól. Valami égő jármű. Ezenkívül a tengerpart felől is füst gomolygott a magasba. Nem törődött vele, hogy a nappaliba menjen, és onnan figyelje az eseményeket. Úgy gondoltam, valami zavargás és fosztogatás lehet odalent.

Egy óra tíz perc. Kopogás az ajtó felől.

Heller az ajtóhoz rohant és kinyitotta. Egy rendkívül gyászos hangulatú Izzy állt az ajtóban. Még a szokásosnál is gyűröttebbnek nézett ki. Az Üdvhadseregtől szerzett felöltő a használattól kifakult és kifényesedett. Aktatáskáját lyukak tarkították, melyeken keresztül látni lehetett a táskában rejtőző papírokat. Izzy még a szokottnál is sokkal szomorúbb és törődöttebb volt, pedig korábban lehetetlennek tűnt fokozni a lomposságát. Heller beengedte.

– Ó, Mr. Jet – szólt Izzy. – Mondtam, hogy ne csináljon semmi őrültséget. Soha nem hallottam ehhez fogható katasztrófáról az egész üzleti történelemben. Megmondtam önnek, hogy tartsa távol a nevét a cégektől. Most pedig benne van a feje búbjáig. Rám kellene hagynia az üzletet.

Heller beleroskadt egy székbe, és kezébe temette a fejét. – Most már tudom.

– Tegnap is tudnia kellett volna. A biznisz a sors egyik legalattomosabb fegyvere. De ez az én hibám. Láttam a csillogást az ön szemében, és ilyenkor mindig lövöldözni szoktak magára. És ez alkalommal géppisztolyokat használtak, ágyúkat, sőt még egy hidrogénbombát is. Ó, micsoda felfordulás és rombolás!

Heller így szólt szánalmasan. – Tudom. Tudom. És most hogy állnak a dolgok?

Izzy így felelt: – Van egy morzsányi, kevésbé pesszimista hír, melyben nem bízom, és van egy rossz hír, amely hihető. Úgyhogy először a rossz hírt mondom.

– Valószínűleg – mondta Heller – az a jó hír, hogy megreggeliztetnek, még mielőtt kivégeznének. Szóval hadd halljam.

– Gyanakodnia kellett volna, mikor ilyen sokáig hagyták nyerni. Annak érdekében, hogy ki tudják fizetni az ön által felelőtlenül tett tétekre fizetett nyereményeket, kisöpörték az összes kaszinóból a készpénzt, valamint kiürítették a cég összes bankszámláját. Még Las Vegasba is telefonáltak pénzért. Ezenkívül előleget szedtek a hotelvendégektől. Kimerítettek minden lehetséges készpénzforrást, amire csak rá tudták tenni a kezüket, aztán ezt keresztülfuttatták magán, így elkönyvelhették veszteségnek, és tisztára mosott pénzhez jutottak.

- A cég készpénzmérlege mínusz milliók és milliók. Azonkívül ott vannak még az éjszaka végén nyeremény gyanánt lavinaként kibocsátott váltók, így elég csúfos hiánnyal nézünk szembe.

- A pénz, melyet a közszolgálatoknak kellett volna kifizetniük – telefon, villany, víz – már hónapok óta a saját zsebükbe vándorolt. Így aztán mindezeket a szolgáltatásokat a mai napon megszüntették, beleértve a fűtőolajat is. Ez a benzinszámlákra is igaz, melyeket a kiterjedt céges szállítások miatt tartottak fenn.

- A cég már jó ideje nem fizette egyetlen dolgozóját és számos szerződésben vállalt kötelezettségét sem. A kormányzati IRS által visszatartott adóelőleg is eltűnt.

- A pénzt, mely a dolgozók nyugdíjalapjába kellett volna, hogy kerüljön, különféle üzletekbe fektették, melyek titokzatos módon kudarcba fulladtak, így a nyugdíjalapot újra létre kell hozni.

- Az összes állami és helyi adót, beleértve a forgalmi adót is, egy évre visszamenőleg ki kell fizetni. A hotelek legtöbbjének felszerelése bérleti szerződéssel került a céghez, s a tulajdonosok követelik vissza a felszerelést, még a kazánokat is.

– Tél van, s így nincs vitorlás forgalom a marinában, és senki nem közlekedik a partközi hajójáratokon.

– A tél miatt hasznavehetetlenek a szórakoztató mólók.

– Télen nincsenek nyaralók, akikkel meg lehetne tölteni a hoteleket.

Heller összeborzadt. – Ez minden?

– Nem – felelte Izzy. Széthajtogatott egy napilapot. – Az a spagettizabáló Piegare minden bizonnyal még tegnap éjjel beszélt a sajtóval, az a smok. Látta ezt? – Heller orra elé emelte a New York Grimes címlapját. Ez állt rajta:

 

SÜVÖLVÉNY KÖLYÖK ELLOPJA

ATLANTIC CITYT

 

Az említett metropolisz az első amerikai város, melyet először fosztanak ki azóta, hogy az indiánok elfoglalták Roanoke-ot Sir Walter Raleigh-tól 1590-ben. Az öldöklő éjszakai tűzpárbajban, melyet a helyi rendőrség és a Hadsereg sem tudott megállítani Jerome Terrance Wister, akit „Süvölvény kölyök”-ként…

 

- Ó, isteneim – szólt Heller félbehagyva az olvasást.

- Ez minden újságban szerepel. Helyiekben és országosokban is, legalábbis amiket New York újságárusainál meg lehet kapni – mondta Izzy. - Mindegyikben ez a főcím!

Igazán nevettem. Izzy azt képzelte, hogy Piegare beszélt a sajtóval. De akár beszélt, akár nem, ez cseppet sem számított. Madison! A jó öreg J. Walter Madison! A pótolhatatlan Madison: a PR csodája, akinek kisujjában van a Rockecenter-féle Föld Alatti Bűnügyi Adatbank. Rávetette magát a feladatra, percek alatt telekürtölve a médiát a sztorival. Micsoda egy zseni!

Heller felnyögött: – Nincs semmi jó hír, egyáltalán?

Izzy így felelt: – Azt hiszem, le kellene jönnie az előadóterembe. Ott gyülekeznek az alkalmazottak, akik körülbelül Atlantic City népességének egynegyedét jelentik. Nem tudok szembenézni ennyi emberrel.

Heller szétnyitotta foltos farmerdzsekijét, és kicsatolta pisztolytáskáját. Előhúzta a fegyvert, és megnézte a tárat. Izzy így kiáltott: – Ó, édes istenem! Ezzel csak azt fogja elérni, hogy még több ember próbálja lelőni magát! Csak azt akarom, hogy ott legyen, mikor majd elkezdenek átmászni a székeken, hogy darabokra tépjenek.

Heller a vállára vetette fekete bőrkabátját, bezárta és eldugta a kézitáskáját, majd követte Izzyt a sötét folyosóra.

Rengeteg lépcsőn kellett leszaladniuk, mivel a liftek nem működtek; végül megérkeztek az irdatlan előadóterembe. Csupán petróleumlámpák világítottak.

Ezrével zsúfolódtak az emberek a teremben. Pincérek, szakácsok, szobalányok, krupiék, portások, vitorláshajó-kormányosok, hivatalnokok, karbantartók, sofőrök, pilóták, karneváli kikiáltók, bártáncosnők és a legkülönfélébb szedett-vedett népség, akik a kaszinóhoteleket, a szórakoztató mólókat, a klubokat, a marinákat és a lebujokat üzemeltetik. Még a biztonsági őrök is a teremben voltak, pedig nekik az lett volna a feladatuk, hogy felügyeljék a rendet. Micsoda veszedelmes gyűjtemény! Ők nem voltak tagjai a maffiának: ők az alkalmazottai voltak az összes vállalkozásnak, melyet eddig a maffia üzemeltetett, és most kidobták őket.

A halk morgás erősödni kezdett. Ujjak mutogattak, fogak villantak. Az összes indulat Heller felé fordult, ahogy végigment a sorok között, az előadóterem emelvénye irányába. A reakciókból ítélve olyan népszerű lehetett, mint egy veszett görény. Micsoda élvezetes pillanat ez a számomra!

Izzy egészen közel húzódott Hellerhez. Így suttogott: – Ne lőjön rájuk most azonnal, zavargás támadna közöttük, és akkor még kórházszámlákat is kapnánk. Még nem kötöttünk velük semmilyen egyezséget.

Heller kissé durván visszasuttogott: – Semmit sem csinált?

Izzy fojtott hangon válaszolt: – Ez egy szinte megoldhatatlan üzleti helyzet. Beadtam egy névváltoztatási kérelmet a cégre vonatkozóan. A Scalpello túl közismert. De ez sajnos nem változtat a tartozásunkon.

Felléptek az emelvényre vezető lépcsőkre. A színpad szinte teljesen üres volt, leszámítva egy dobfelszerelést. Izzy így suttogott: – Egyetlen rokonomat sem tudtam rávenni, hogy átvegye valamelyik igazgatói vagy hivatalvezetői posztot. Az ön tulajdonában vannak a részvények, de én nem engedem, hogy ennél jobban belekeveredjen. Szóval a legjobbat kell kihoznom magamból, amit csak tudok.

Heller azon volt, hogy szembefordul a nagyszámú közönséggel, Izzy azonban továbbtuszkolta, kikormányozva a színpad jobb sarkába. Egy kicsiny fülkét találtak, mely valószínűleg a fellépő művészek öltözőjéül szolgált. Izzy megállította Hellert, még mielőtt beléptek volna az öltözőbe. Heller belesett.

Krak grófnő ült odabent, Mamie Boomp és Tom Tom társaságában. A fülkét alig-alig világította be az egyetlen lobogó gyertya.

Heller ezt suttogta Izzynek: – Mit csinál itt ez a dobos? Ő segített a zsákokat felhordani egész éjjel, de négynél tovább nem tud számolni.

Izzy fojtott hangon válaszolt: – Tudom. Ezért jelöltem őt pénztárosnak és titkárnak. Nem fog szörnyet halni, ha meglátja a cég rettenetes mérlegét.

Bekapcsoltam Krak képernyőjét. Ezen megláttam a bekukucskáló Hellert, rongyosnak látszó ruháiban, lógó kabátja alatt. Gyönyörűség volt látnom lehangolt arckifejezését. Ez igazán felüdített. Ó, mekkorát bukott!

Mamie Boomp így szólt: – Hello, tengerész! Kölcsönadnád azt a rongyos munkásdzsekit, melyet a kabátod alatt viselsz? Megfagyok.

Heller a nőre nézett. Kicsiny, csillogó korongocskákkal díszített blúzt és széles szoknyát viselt. Úriember lévén ledobta magáról a kabátot, mely csak lazán lógott a vállán, levetette elrongyolt munkásdzsekijét, majd a nő felé nyújtotta, aki belebújt, és egészen a nyakáig begombolta. Elég furcsán nézett ki. Mint valami vízvezetékszerelő, vagy ilyesmi! A kövér lotyó tényleg rengeteget tudott az öltözködésről.

Izzy így szólt: – És most Mr. Jet. Mivel ön az egyetlen és első számú részvényes, elhagyhatjuk a részvényes közgyűlés formaságait. Kérem, írja alá ezeket a papírokat. – Kirakta őket egy kicsiny, fal melletti asztalra.

Heller az iratok fölé hajolt, kezében tollal. Elolvasta a fölső sorokat. Az iratokon Mamie Boomp szerepelt elnökként és főigazgatóként. Tágra nyílt szemmel felnézett.

Krak rendkívül szigorúan nézett vissza rá. Alig észrevehető mozdulatot tett a kezével, mintha aláírt volna valamit.

Heller aláírta.

Erre Mamie Boomp, Tom Tom és Krak grófnő felálltak és kivonultak a színpadra.

Heller ment volna velük, Mamie Boomp azonban kézfejével határozottan visszatartotta, majd leültette egy székbe. Így szólt: – Te maradj itt, tengerész, és viselkedj tengerészgyalogos módjára ha ránk törnének. Ha erre nem kerül sor, ne gyere elő, míg erre jelt nem kapsz.

Kiballagtak a színpadra, Tom Tom pedig szórakozottan bezárta maguk mögött az öltözőfülkét. Heller Izzy felé fordult: – Miért csináljuk ezt az egészet? A Grabbe-Manhattan Bank úgyis lakatot tesz az ajtókra.

Izzy így felelt: – Ó, a bank. Mikor felhívtam a New Jersey-i Szerencsejáték Felügyeletet, hogy tájékoztassam őket arról, hogy Piegare az utasítást, hogy adja el a céget, teljesítette, elejtették az ügyet, és meghosszabbították a cég engedélyét.

Heller így szólt: – De én a Grabbe-Manhattan Bankról beszélek!

– Ugyanúgy, ahogy én is – felelte Izzy. - Tudja, így most már elmondhatom a Grabbe-Manhattannek, hogy a cég továbbra is birtokában van a szerencsejáték-engedélynek. Azt gondolták, hogy számukra kockázatos, ha az engedélyt visszavonják.

- Ez minden? – kérdezte Heller.

- Nem egészen – felelte Izzy. – A büntetőeljárások, melyeket Piegare ellen indítottak volna, továbbá már nem fenyegetik a céget – mivel azt eladták –, azt mondtam nekik, ha nem hosszabbítják meg a kölcsönök lejáratát, pénzügyi csődöt jelentek be, és akkor mindent elvesztenek. Ezért nem tudtam ideérni korábban. Össze kellett hívniuk egy bankigazgatói tanácskozást ezekkel az ügyekkel kapcsolatban, valamint egy egymilliárdos, esetleg egy nagyobb kölcsön ügyében. 10:00-ig próbáltak Rockecenter nyomára bukkanni, csakhogy ő Buryvel együtt Kínában egyezkedik a békéről, valamint az új olajmonopóliumokról, így aztán nélküle kellett döntést hozniuk. Biztos vagyok benne, hogy ki fognak törni az ablakok az ordításától, mikor hazaér s megtudja, hogy mi történt, de ettől függetlenül a céget érintő minden jelzálogra haladékot kaptunk. -Krak grófnő kinyitotta az ajtót és intett.

Izzy előrelökte Hellert, ő maga pedig visszahátrált. – Menjen – mondta. – Én túlságosan félek szembenézni ezzel a vonyító tömeggel.

Heller kisétált a színpadra. Mamie Boomp ott állt, tiszteletet parancsoló módon, kihúzva magát. Hirtelen megértettem, miért viseli a rongyos munkáskabátot. Alattomos pszichológiából: közülük valónak mutatja magát. Lecsendesítette a tömeget. (Bíííp) a képességével, ahogy a közönséget tudta kezelni: egyetlen gúnyos megjegyzés sem fogadta Hellert, csupán néma, komor arcok. Ez ünneprontó volt a számomra. Semmi paradicsom vagy káposzta!

Mamie Boomp rezgő hangon így kiáltott: - Hadd mutassam be önöknek a cég első számú részvénytulajdonosát: ez a kitűnő és figyelemre méltó tengerésztiszt, aki komoly veszteséget okozott önöknek, a mai napon csak azért hajózott ide az önök kikötőjébe, hogy beszéljen önökhöz. Átadom önöknek a csillagok csillagát, elnökök barátját, az egyetlen és valódi JEROME TERRANCE WISTERT!

Tom Tom, dobjai mögött ülve, végigpüfölte hangszereit. A dobpergés egyre hangosabbá vált.

Mamie, kinek hangját most elnyomta a dobolás, így szólt Heller fülébe: – Csak annyit mondj, „Igen. Egyetértek.” És hajolj meg. Ennyi az egész. Semmi más!

Fülsértő cintányércsattanás, és a dobszóló befejeződött.

Heller, akit minden bizonnyal összezavart a cintányér, és megfosztott gondolataitól a hatalmas, néma tömeg, határozott hangon így szólt: - Igen! Egyetértek!

Meghajolt.

A csarnok kifordult a sarkából!

VALÓSÁGOS FÖLDINDULÁS!

Kalapok és sapkák repültek a magasba.

Kiáltás tört elő a több ezer torokból!

Aztán, mint egy csapat megvadult állat, üvöltöző tömegként keresztülmásztak a székek háttámláján, majd felözönlöttek a színpadra.

Megragadták Hellert. A vállukra emelték. Körbejárták vele a színpadot, majd lehozták a lépcsőn és bejárták vele a konferenciatermet.

Egész idő alatt ezt kiabálták, „Éljen a főnök!”

Hirtelen kigyulladtak a fények az előadóteremben!

Bizonyára egy színpadi technikus lehetett, aki felugrott a karzatra, hogy bekapcsoljon egy szpotlámpát. A lámpa fényét Hellerre irányította, majd kékre, pirosra, sárgára és fehérre váltotta. Ezután biztos jelzett neki Mamie, mivel a fénycsóvát a színpadon álló nőre irányította. Mamie felemelte a kezét, hogy figyelmet kérjen. Hellert visszaemelték a rivaldafénybe, majd mindenki Mamie felé fordította a tekintetét.

Olyan hangon, melyet még egy sírjában pihenő görög rétor is megirigyelt volna, Mamie így kiáltott: – Hölgyeim és uraim, önök mostantól kedve az újonnan elnevezett Lucky Bonanza Kaszinó Társaság büszke alkalmazottai! Csobbanjanak a vízbe az evezőlapátok, bontsanak vitorlát a jachtok! Seperjék le a sétányt és forogjanak a kockák, valamint a rulettkerekek a pénz körül. Tolják meg ezt a bárkát! Más szóval, én mint az önök elnöke és főigazgatója, azt tanácsolom, mindenki menjen vissza dolgozni! Mi a véleményük?

A tömeg éljenzett! Mindenki kirohant az előadóteremből, hogy végezze a munkáját.

Heller körülnézett a kiürült csarnokban. Aztán Mamie-ra, Tom Tómra és a grófnőre pillantott. Ezután töprengő hangon ezt kérdezte: - Mivel értettem egyet?

A többieknek más dolgok jártak az eszükben. Senki nem válaszolt.

Heller tovább kérdezett. – Hogyhogy kigyulladtak a lámpák?

Tom Tom abbahagyta a dobbőrök feszítését, és félénken Hellerre nézett. Így szólt: – Nem mehettem el személyesen a szolgáltató cégek irodáiba. Tudom, hogy pénztárosként nekem kell foglalkoznom velük, azt azonban nem tudnám, hogy a megfelelő bankjegyekkel fizetek-e nekik, vagy sem. Így aztán elküldtem az együttes vezetőjét. A világítás, a telefon, a víz és a fűtés azonnal helyreáll, mihelyt sikerül neki végigjárni őket.

Heller körülnézett. De hát nem tudnak elkezdeni játszani a kaszinókban és visszaadni sem tudnak az üzletekben. Nincs semmi készpénzük.

Krak grófnő megfogta Heller könyökét. – Még nem mondtam el, drágám, mivel olyan gondterheltnek látszottál, hogy a pénzből három zsáknyit betettem a ventilátorjáratba. Ez körülbelül másfél millió lehet, legalábbis azt mondják. Átadtam Mamie-nak, hogy el tudja indítani a cégedet.

Mamie így szólt: – Igazán nagyra értékeltem, szívem. Ebből ki lehet fizetni a köztartozásokat, fel lehet tölteni a pénztárosok fülkéit, valamint a pénznyerő automatákat, hogy aztán elkezdhessünk keresni.

Heller ismét megkérdezte tőlük: – Mivel értettem egyet? – De a válasz helyett Mamie kituszkolta az előadóteremből. Az előcsarnokba jutottak.

Újonnan érkezett emberekkel volt tele! TÖMEG! Négy hosszú sorban várakoztak egy íróasztal előtt, melynél hivatalnokok vették fel őket, sietősen.

Heller kilesett egy oldalablakon. A parkoló tele volt akkor érkezett kocsikkal. És még több autó kanyarodott le az útról, hogy aztán hangos dudaszóval kísérve, hüvelykről hüvelykre tülekedjék előre. Heller így szólt Mamie-hoz: – Miért jönnek ide ezek az emberek?

Az asszony így válaszolt, miközben feltuszkolta Hellert néhány lépcsőn: – Azt hiszem azért, hogy lássák a csata helyszínét. Tele van vele az összes tévécsatorna. Égő harckocsik, felrobbant szállítójárművek, lelőtt repülőgépek. A roncsok odakint sorakoznak, valódiak és eredetiek! A PR-emberek nagyszerű sajtóügynöki munkával mutatják be, hogyan foglalod el egy csapásra Atlantic Cityt. Még a második világháborús D-napról, a normandiai partraszállásról forgatott snitteket is használtak. A délelőtt folyamán ez bekerült minden egyes hálózatba. Atlantic City sajtóügynökei mindig is a legjobbak közé tartoztak.

Felhorkantam. Atlantic City sajtóügynökei (bíííp)! Ez Madison volt!

Krak grófnő így szólt: – Csatáztál, drágám? Lent voltam a mosodában és a folyosókon. Hallottam lövöldözést, azt azonban nem tudtam, hogy kint jártál a parton.

Elérték capo Gobbo Piegare korábbi irodáját. Mamie átvizsgálta a helyiséget. Lekapott egy gyönyörűen kifaragott fekete kezet ábrázoló szobrocskát az íróasztalról, s a szemétkosárba dobta, majd leporolta az ujjait. Ezután levetette Heller kabátját, és leült az elegáns, sárga bőrrel behúzott irodai székre. Az íróasztal mögül kilátása nyílt a sétányra, mely egyre zajosabbá vált.

Visszadobta a dzsekit Hellernek. – Te tényleg okos vagy, tengerész. Dublőrt tartasz, hogy az adjon autogramokat helyetted. Ez meglehetősen fárasztó lehet az olyan sztároknak, mint amilyen én is vagyok. De ide hallgass, tengerész: ha dublőrt választasz, olyat keressél, aki jobban hasonlít rád. Nem tudom elviselni a lófogakat.

– Dublőr? – kérdezte Heller. – Hol van a dublőr?

Ó, isteneim. Határozottan éreztem, ahogy Madison könyörtelenül a címlapra tör.

– Ugyan már – mondta Mamie –, hát odakint áll a sétányon, és eszeveszetten osztogatja az autogramokat. Okos ötlet. Rendkívül fárasztó tévéstábok számára pózolni. A dublőr azonban jól csinálja.

A grófnő így szólt: – Úgyhogy nem muszáj kimenned, drágám.

Heller kilesett az ablakon, le a sétányra. Odalent NYÜZSÖGTEK az emberek, az eladók, a riporterek és az operatőrök. A dublőr, Madison hamis „Süvölvény kölyke” – szemüveggel, baltaállal és lófogakkal – ott állt egy harckocsi összeroncsolódott maradványa mellett, miközben néhány látványszakértő újragyújtotta a roncsban izzó tüzet.

– Egészen biztosan nem fogok kimenni - mondta Heller összerezzenve. Visszafordult a szoba felé. – Lenne olyan szíves elmondani valaki, hogy mivel értettem egyet?

Mamie előrehajolt a fényűző irodai székében. – Nos, tudod, a személyzet egyetlen tagja sem kapott már fizetést jó ideje. És azt is tudják, hogy a cég nem tudja kifizetni őket, valamint a tél miatt nincsenek állásajánlatok. – Kérdően Hellerre nézett, mintha azt kérdezte volna, tényleg tudni akarja-e?

- Kérem, mondja – könyörögte Heller.

- Nos, hogy rövid legyek, tengerész, azt mondtam nekik, ha beleegyezel, övék lehet a teljes cég és minden tulajdona profitjának száz százaléka, a költségek levonása után, egészen addig, míg meg nem kapják elmaradt bérüket, ki nem fizetik az adóhátralékot, és fel nem töltik a nyugdíjalapot. Aztán azt mondtad, ezután már csak a hatvan százalékát kapják meg. Erre azonban már nem kell sokat várni.

Heller hirtelen belerogyott egy székbe. Még szép, hogy belerogyott! Minden terv és szándék ellenére a bevételek kedvezményezettjét tekintve Atlantic City ismét tulajdonost váltott!

AZ EGÉSZ VÁLLALKOZÁST ÁTVETTE A SZEMÉLYZET!

Mamie így folytatta. – Viszont szükségem van a véleményedre egy nagyon fontos dologgal kapcsolatban.

Heller levegőt is alig kapva így szólt. – Mi lenne az?

Mamie így felelt meggyőzően: – Nem gondolod, hogy ki kéne rakatnom a nevemet fényreklámokból mindegyik kaszinóhotel tetejére? Mit szólnál hozzá: „Mamie Boomp elnök és főigazgató”. Hogy mutatna?

Heller rendkívül erőtlenül így felelt: – Gyönyörű lenne. – Aztán kicsivel később Krak grófnő felé fordult: – Drágám, azt hiszem, itt az ideje visszamennünk New Yorkba.

Ó, hogy kitört belőlem a vihogás! Heller azon próbálkozása, hogy Izzyvel kihúzassa magát a csávából, egyáltalán nem hozott neki semmi hasznot! Inkább további gondokat szült a számára. Sőt még el is kedvetlenedett, s a hangulata is elromlott.

Úgy határoztam, nem törődöm többé vele, hagyom lecsúszni. A leghalványabb jelét sem láttam annak, hogy képes lenne bármi hatékonyt cselekedni, így aztán mikor megkapom az üzenetet Lombartól, ő és Krak grófnő még mindig az Egyesült Államokban fognak téblábolni. Annyi idejük sem marad, hogy egy imát mondjanak a küldetés végrehajtásáért, mikor megkapom az üzenetet, és megölöm mindkettőjüket!

A lelkemben tomboló öröm eljutott a csúcsra. Én voltam az, aki nyert. Én, én, én!

2. fejezet

A következő reggelen gyönyörű álmomat ágyam mellől érkező süvöltő fütyülés törte darabokra. Egy szépséges álmot tört ketté: Heller és Krak ingyenkonyha előtt álltak sorban New Yorkban, ahol egy manco ördög osztotta az ételt, kezében merőkanállal, aki nemhogy nem adott nekik enni, de még szakértő módon jól fejbe is vágta őket a merőkanál éles szélével.

A sistergő fütyülés a belső telefontól származott. Meglehetősen szokatlan volt, hogy működött, mivel Faht bej soha nem kért semmiféle segítséget tőlem, kivéve ha sehogyan nem tudta elkerülni. Így aztán ez csakis valami vészhelyzet lehetett.

Megnyomtam a gombot.

Az volt!

Faht bej így szólt: – Jöjjön gyorsan a hangárba! Megölik Crobe doktort! – Azt kellett volna mondanom neki, „És akkor mi van?” De már megszakította a vonalat.

Az jutott eszembe, hogy nem volna szabad nemtörődömnek lennem. Az élet tele van lehetőségekkel. Már korábban megtanultam Burytől, hogy mindig létezik valami más megoldás arra az esetre, ha a dolgok félresiklanak. Szükségem lehet még Crobe-ra abban az esetben, ha Heller és Krak valahogy mégis célhoz ér.

Magamra húztam valami ruhát. Keményen felfegyvereztem magam. Végigmentem az alagúton egészen a hangárig, hogy elmondjam Fahtnak, amit gondolok. A dolgok megváltoztak, és nem árt, ha ezt ő is megtapasztalja.

A hangár végében várt rám.

- Mióta – kérdeztem maróan – vagyok felelős mindenkiért, aki a bázison tartózkodik?

- Maga hozatta ide! – felelte Faht bej. – A maga kedvéért hozták ide a Voltárról. És most nézze!

Crobe félig már felmászott a hangár falán, körmeivel kapaszkodva.

A hangár padlóján, ötvenlábnyira alatta, négy orgyilkos pilóta és öt antimanco gyülekezett. Dühösek voltak!

Káromkodtak Crobe doktor felé, de úgy, ahogy én azt még soha nem hallottam korábban. Nyomdafestéket nem tűrő módon. Szörnyű lárma kerekedett!

– Nem hagyom, hogy rálőjenek. Csupán kétlábnyira van a földrengés-stabilizáló doboztól - mondta Faht. – Véletlenül eltalálhatják, és beomlaszthatják az egész bázist.

Ez így volt: a kicsiny doboz, amely láthatatlan tartósugarakkal tartotta el egymástól a falakat, közvetlenül ott volt a doktor feje mellett.

Nem akaródzott az orgyilkos pilóták közelébe mennem: meglehetősen veszedelmes népek még olyankor is, mikor nyugodtak. Ez alkalommal azonban cseppet sem voltak nyugodtak. Üvöltöztek és ugráltak.

Faht bej a hátamra tette a kezét, és közelebb tolt az eseményekhez.

– Mi ez az egész? – kérdeztem.

Szitokáradat záporozott rám minden oldalról. Csak nagy nehézségek árán tudtam összerakosgatni mi is történt valójában. Crobe doktor elcsente a rabcella kulcsát az őrtől. Valamikor az éjszaka folyamán kilopózott a cellából ahol angolul kellett volna tanulnia. Az egyik orgyilkos pilóta őrbajonett-vágásra ébredt, melyet vérző sebe igazol.

Édes istenek, Crobe doktornak tényleg nem sok esze van, ha megtámad egy orgyilkos pilótát.

Fárasztó, nehézkes kérdezősködéssel megpróbáltam megtudakolni, hogy Crobe próbált-e valamilyen módon magyarázatot adni erre a súlyos modortalanságra. Talán ha eljuttok a történet végére – gondoltam –, képes leszek kezelni az esetet.

Az odalent gyülekezők közül senki nem rendelkezett a szükséges információkkal. Tulajdonképpen olyan lármát csaptak, hogy kétségeim voltak afelől, egyáltalán megértették-e kérdezősködésem lényegét.

Egyetlenegy dolog segíthet – döbbentem rá zseniális módon –, meg kell kérdezni Crobe doktort.

Fogtam egy kicsiny hangosbeszélőt és a doktor felé irányítottam. – Miért sebesítette meg az orgyilkos pilótát? – kiabáltam felé.

A doktor most már magába a tartósugárdobozba kapaszkodott. Vad, fanatikus tekintettel bámult lefelé. Hangját, mely odafentről érkezett, alig lehetett hallani.

– Én csak angolul tanultam! – kiabálta le rossz voltárisággal. – Én csak csináltam, amit mondott nekem, Gris tiszt úr.

Ez további forrongást és trágárságot eredményezett odalent, ahol én is álltam. Sietősen visszakiáltottam: – Én nem mondtam magának, hogy bárki torkát is elvágja!

– Pszichológiával és pszichiátriával foglalkozó tankönyveket adott nekem olvasásra kijelölt feladatokként! Ezek a könyvek azt állítják, hogy az embernek van egy hüllőagya a koponyája alsó középső részében. Ez újdonság volt a számomra, és csupán megpróbáltam utánanézni. Miért kell ennyire felháborodni, ha valaki megpróbálja elvégezni a házi feladatát?

Nos, ez az ő véleménye volt. Az orgyilkos pilóták és az antimancók másképpen látták ezt a dolgot.

– Maga adott neki olyan könyveket, melyek erre biztatták? – vicsorogta az egyik orgyilkos pilóta.

Azt gondoltam, okosabb lenne, ha másra terelném a szót. – Ha sikerülne lehoznunk onnan, maguk is látnák, hogy klinikai eset. – Elindultak felém. Hátamat nekivetettem a falnak, és előhúztam egy robbantót. – Nézzék – mondtam –, miért nem mennek valahová, tartanak tanácskozást és hűtik le magukat? Le fogom hozni onnan, és akkor úriemberek módjára meg tudjuk beszélni az egészet.

A 800 kilovoltos robbantóra meredtek. Aztán felnéztek Crobe-ra.

– Később – mondta az orgyilkos pilóta.

Komoly vicsorgás kíséretében távoztak, egyedül hagyva Faht bejjel.

Felkiabáltam Crobe-nak: – Most már lejöhet.

- Nem tudok. Biztos, hogy leesek – kiáltotta vissza.

- Felszerelünk egy biztonsági hálót! – kiabáltam. – Kapaszkodjék!

A hangár személyzete rendkívül érdektelenül viselkedett a vita során. Faht bej összeszedte őket búvóhelyeikről, majd hálót készíttetett velük. A kész hálót kifeszítették Crobe alatt.

- Most már ugorhat – kiáltottam neki.

- A kezem nem enged! – kiabálta vissza.

Szóltam Faht bejnek és a hangárszemélyzetnek, hogy ne mozduljanak. Végigrohantam az alagúton és meg sem álltam a fegyverszekrényemig. Kiválasztottam a megfelelő kábítófegyvert, majd visszatértem a hangárba.

Faht bej egy pillantást vetett a fegyverre. – Ne lőjön oda fel! Eltalálhatja azt az elektronikus tartósugár-dobozt, amibe kapaszkodik.

Így feleltem jegesen: – Maga megkérdőjelezi a céllövőképességemet. Ezzel a fegyverrel fél mérföldről eltalálok egy énekesmadarat. Hogy hibázhatnám el Crobe-ot ötven lábról?

A legenyhébb fokozatra kapcsoltam a kábítófegyvert. A körben álló hangárszemélyzet a feje fölé emelte a biztonsági hálót. Faht bej az irodáig rohant, és onnan lesett vissza.

Fél térdre ereszkedve megtámasztottam a fegyvert.

Gondosan céloztam. Pontosan Crobe jobb kezére, amellyel a dobozba kapaszkodott.

Tüzeltem!

RECCS!

A doboz szétrobbant!

Crobe lezuhant!

Tíz tonna szikla követte!

Füst és por kavargott a félhomályban.

Faht bej rácsapott az általános veszélyt jelző sziréna gombjára.

MEGSÜKETÜLÖK!

Minden elképzelhető helyről özönleni kezdett a bázis személyzete, és elfoglalták lőállásaikat.

Faht bej azonnal átirányította őket vészmentésre és veszélyelhárításra. Nekilátott kituszkolni a hangár személyzetét.

Crobe-ot a háló alján találták, ahová biztonságosan megérkezett és csupán egyetlen kődarab találta el, amely kicsivel később zuhant le a magasból.

Egyértelmű volt, hogy a sugárdoboz zárlatos lett, így a sugarak már nem támasztották a falakat, melyek a környéken oly gyakori földrengéseknek voltak hivatva ellenállni. Néhány sziklaréteg elcsúszott egymáson.

Ezek az emberek nagy hűhót csaptak, semmiért. A hangárfalak érintetlenül maradtak, leszámítva néhány himlőhelyszerű lyukat, melynek átmérője nem haladta meg az egy yardot. Egyetlen felszerelési tárgy sem sérült meg, hacsak nem számítjuk a biztonsági hálót. Még csak haláleset sem történt – csupán egy-két bezúzott koponya, melyeket Prahd könnyedén befoltoz.

De mégis mindenki, aki elment mellettem, az elképzelhető legszemrehányóbb módon nézett rám.

Rájöttem, mi volt a baj. A tűs kábító fegyver energiatelepét már vagy két éve nem töltöttem fel, így az alacsony energiaszint miatt a lövés alacsonyabbra sikerült, és nem találtam el a doktor kezét. Céllövő képességemet nem érte csorba. Csak hát senki nem állt meg egy pillanatra sem, hogy meghallgassa magyarázatomat.

Rendkívül érzéketlenek voltak. Mindezektől függetlenül leszedtem Crobe-ot. Még Bugs Bunny sem csinálhatta volna szebben.

3. fejezet

Miután bizonyos jelek egyértelműen arra utaltak, hogy útban vagyok, visszatértem a szobámba. A sérülteket el kellett szállítaniuk a kórházba, a sugárdobozt gyorsan meg kellett javítaniuk, még mielőtt földrengés történne, és a padló is csupa mocsok lett. Tulajdonképpen a személyzet szakemberekből állt, én pedig amúgy is fölötte álltam az ilyesfajta alantas munkáknak.

Éppen mikor pompás ebédemet, a cerkez tavogut élveztem – amely főtt csirke kirgiz módra, pirospaprikából és tört mogyoróból készült szósszal –, melyet a kissé elpáholt, de rendkívül alázatos személyzet szolgált fel, Faht bej volt olyan szemtelen, hogy ismét megzavarjon.

- Készek a maga tanácskozására – mondta.

- Valamikor máskor – feleltem.

– Akkor én arra szavazok, hogy dobjuk be a maga Crobe doktorát a szemétmegsemmisítőbe.

– Várjon, várjon – mondtam. Lázasan gondolkodtam. Tisztában voltam azzal a pusztítással, amire Crobe képes: rendkívül értékes közreműködője a különböző apparátusi műveleteknek. Heller rendkívül alattomos, így aztán lehetséges, hogy szerencséje lesz, és helyrejönnek körülötte a dolgok, akkor ismét szorulni fog a nyakam. Vonakodva így szóltam: – Mindjárt lemegyek.

A legénységi szálláson rendezett tanácskozáson meglehetősen komor arcok fogadtak. Beléptem, kezemben robbantóval, mivel semmit nem akartam kockáztatni. Nem is ültem le. Nemcsak azért nem, mert nem kínáltak hellyel, hanem rendkívül világos volt a számomra, hogy akkor vagyok a legjobb helyen, ha a hátamat a falnak vetem.

Ott volt velük Crobe doktor. Hevenyészett kötések voltak rajta – a nagy részét valószínűleg ő maga rakta a sérüléseire –, a padlón kuporgott, három őr állt mellette, valamint három fegyvercső vette célba a fejét.

– Én a halálra szavazok – szólt az első orgyilkos pilóta, akit a doktor megsebesített.

– Támogatom – tette hozzá a második orgyilkos pilóta.

– Akkor ezt elintéztük – mondta Stabb kapitány. – Az ítélet szerint fogaival kapaszkodjon, míg bele nem zuhan egy teli tartály lobogó, elektronikus tűzbe.

– Megállj! – mondtam. – Még nem hallottam a bizonyítékot, és nem is szavaztam.

– Kérelmet akar benyújtani felelősségvállalás ügyében? – kérdezte Faht bej.

Ezek a fickók egy kicsit túl gyorsan haladtak a számomra. A zöldes színű izzólemezek nem sok vidámságot kölcsönöztek a jelenethez. Lázasan gondolkodtam. Faht bej kifogta a szelet a vitorlámból, én azonban csavarosabb eszű voltam nála. A voltári törvények értelmében bárki, aki elég ostoba ahhoz, hogy teljes felelősséget vállaljon egy fogolyért, akkor a fogoly az övé lehet még akkor is, ha már elítélték. Így tud az Apparátus „kivégzett” bűnözőket gyűjteni. Csupán egyetlen kicsiny csapda van a dologban. Ha ezután az illető bármikor bármilyen bűncselekményt elkövet, akkor azt, aki felelősséget vállalt érte – az igénylőt –, szintén megvádolják a bűncselekménnyel, és amennyiben az ítélet kivégzés, akkor a bűnözővel együtt őt is kivégzik.

– Egészen bizonyos – mondta az orgyilkos pilóta, akit a doktor megsebesített, és aki láthatóan úgy viselkedett, mint a tanácskozás levezetője –, hogy nevezett Crobe doktor ismét el fog követni bűncselekményeket a bázis személyzete ellen, teljesen mindegy, hogy milyen súlyúakat. Ebben az esetben az igénylőt törvényesen ki lehet végezni. Ettől függetlenül a tanácskozás elfogadja a kérelmet. Aki erre szavaz, emelje fel jobb mutatóujját. Ön az igénylő, Gris tiszt úr. A tanácskozást bezárom.

– Várjanak! – mondtam.

De már mindenki elment, beleértve az őröket is.

Rászedtek!

Ó, micsoda ravasz (bíííp)! Az, hogy Crobe doktor elkövet valamit, egészen bizonyos volt. Ismertem ezt az embert. Micsoda gyilkos bosszút álltak ezek az orgyilkos pilóták! A lehetséges legtörvényesebb módon tudnak meggyilkolni. És pont akkor, mikor minden más területen győzelmet aratok.

Crobe ott kuporgott, csillogó fekete szemével engem méregetve, és valószínűleg azon töprengve, hogy mivé változtasson. Bíztam benne, hogy nem pókká. Nem szeretem a pókokat.

Gondolkodtam. Crobe gubbasztott.

Eszembe jutott az orgyilkos pilóta arckifejezése, ahogy távozás közben rám nézett.

Észrevettem egy karikába szedett biztonsági kötelet, amely az egyik hálóhely fölött lógott.

ÖTLETEM TÁMADT!

Fogtam a biztonsági kötelet. Körbe-körbe rácsavartam Crobe bokájára. Körbe-körbe betekertem vele a lábát. Körbe-körbe rácsavartam a testére, az oldalához szorítva vele a két karját. Körbe-körbe rátekertem a nyakára és a fejére. Háromszoros csomóval megkötöttem a kötél végét, majd összeolvasztottam a csomót. Ebből még egy szellem sem tudna kiszökni.

Viharos gyorsasággal a szobámba siettem.

A széfemből elővettem ötvenezer török lírát, ami körülbelül ötszáz amerikai dollárnak felel meg.

Visszarohantam. Megkerestem a műszaki felügyelőt.

- Üzletet ajánlok – mondtam. Megmutattam neki a pénzt. A szeme úgy kidülledt, ahogy csak kidülledhetett.

- Épít nekem egy cellát, de olyat, amilyenről még soha senki nem hallott, és amikor végez, ez a magáé.

A pénz felé kapott. Én azonban gyorsabb voltam nála. – Mikor végzett és miután kipróbáltam – mondtam.

– Néhány ezer előlegnek – mondta.

Lehámoztam a kötegről tízezer lírát. Átadtam neki. – A többit akkor kapja meg, ha mindent megépít, a tervek szerint.

Elvette a bankjegyeket. – Hol a terv?

Egy aprócska részlet, amelyről megfeledkeztem. Így aztán leültünk a begubózott Crobe mellé, és felvázoltam a tervet.

Nehéz boldogulni ezekkel a dolgokkal. Ha egyszer nekilátok rajzolni, nem igazán tudom, mikor jutok a végére. Amit én kitaláltam, az az ő számára egyfolytában érthetetlen volt.

Végül azonban megszületett a rajz, és ha szabad ilyet mondanom, mestermunka volt.

A rabfolyosó végén volt egy jókora cella, melyet soha nem használtak. A folyosón keresztbe, mielőtt még bárki is elérné a cellát, egy robbanásbiztos acéllemezt fogok elhelyeztetni, melyet keményen beleágyaztatok a kőfalba. Vágatok rá egy golyóálló kémlelőnyílást, az ajtó pedig csak számkombinációval lesz nyitható.

Ezután következnek majd a hagyományos cellarácsok, valamint a cella ajtaja.

E közé a két átjárhatatlan barikád közé riasztósugár-rendszert fogok elhelyezni arra az esetre, ha valaki megpróbálna áthatolni rajtuk, hogy csörögjön és szirénázzon az egész bázis.

Persze ez még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy Crobe rávegye az őrt, engedje ki őt a cellából, ahogy azt korábban is csinálta. Így aztán semmilyen módot nem teremtek arra, hogy kommunikálni lehessenek a barikádok között. Emiatt új szellőzőjáratot kell fúratnom, egyenesen felfelé, melynek kijáratát a hegyoldalon egy sziklával kell majd álcáztatnom.

Fennállt annak a lehetősége, hogy Crobe esetleg megpróbál kimászni a járaton, ezért karókat kell majd elhelyezni a kürtőben, hogy azok felnyársaljanak bárkit, aki ilyesmivel kísérletezik. Továbbá robbanótöltetek is lesznek benne, keresztbe-kasul elhelyezett botlózsinórokkal, melyek darabokra tépnek bárkit, aki azt veszi a fejébe, hogy felmászik a szellőzőjáraton. Aztán még fűrészsugarakat is tetetek a bejárat elé és mögé. Ilyen feltételek mellett Crobe senkivel nem tud kommunikálni a cellában, bejut hozzá a friss levegő, ő azonban nem tud kimászni a járaton.

Következzék az élelmezés kérdése. Terveztem egy készüléket, amely egy tizenöt fordulóból álló labirintuson menne keresztül. Ha valami a tálcára kerül, az antigravitációs pulzusokon lebegne előre, majd minden egyes fordulóban antigravitációs hengereken fordulna el. És még valami - a tálcának tizenöt zárható ajtón kellene keresztülhaladnia. Minden egyes ajtó élőlény jelenlétét érzékelő detektorral lenne ellátva, így ha valamilyen élőlény próbálná keresztülpréselni magát rajta, az ajtó egyszerűen zárva maradna.

Eddig minden rendben.

A hely világítása nem kapcsolódna rá a bázis egyetlen rendszerére sem. Független egység lenne, amely a szellőzőnyíláson besütő napfényből nyerné az energiát, kizárólag.

És most magáról a celláról. Meglehetősen tágas volt, mivel körülbelül tizenöt rab fogva tartásához tervezték. Úgyhogy a kőpárkányok megfelelőek lesznek. Crobe-ot rá kell venni a tanulásra, így táblát kell felállítanom, valamint polcokat a könyveknek. Crobe közegészségügyi szempontból olyan szörnyű állapotban volt, hogy permetezőket, valamint csatornát terveztem, hogy az egész cellát egyetlen távirányító gomb megnyomásával ki lehessen mosni, miközben a könyvespolcok automatikusan lezáródnak.

Tervezés közben nem feledkeztem meg a WC-ről és a folyóvízről sem, habár azt gyanítottam, Crobe úgysem nyúlna egyikhez sem. Ettől függetlenül így legalább nem panaszkodhat a Voltár Közegészségügyi Hivatalnak, hogy megvonták tőle az alapvető komfortot.

Aztán következett az ágy. Ez volt igazán a mestermunka. Ha Crobe túl aktívvá válna és dühöngeni kezdene, a következő alkalommal, mikor lefekszik kapcsok csukódnának rá és tartanák őt szorosan, míg valaki el nem kábítaná.

Szóval valódi mestermunka volt, ahogy már korábban említettem. Büszkén méregettem.

– Beletelik egy hétbe, mire fölépül – mondta a műszaki felügyelő.

Nagyot néztem. Mit fogok csinálni Crobe-bal egy héten keresztül?

Nem voltam hajlandó egy jottányit is eltérni a tervtől. – Négy nap – mondtam.

– Négy nap és még további tízezer líra – felelte.

Felnyögtem. Nem, nem voltam rá képes, hogy megváltoztassam ezt a tervet. Túl jó volt ahhoz. Végül is kit érdekel? Bármikor tudok lírát szerezni.

– Akkor gyerünk! – mondtam. – Kezdje már végre.

Bevonszoltam Crobe-ot az oly sok gazdátlan cella egyikébe. Rálöktem a párkányra. Kézközelbe vettem a fegyvereimet.

Aztán a fúrók sivítása és a fémek csattogása közepette, melytől zengett az egész cellasor, a következő négy napot Crobe őrzésével töltöttem.

Ó, az apparátusi szolgálat megpróbáltatásai!

Négy napon keresztül nem csinált mást, csak feküdt és bámult.

4. fejezet

Ó, milyen boldog voltam, mikor kifizethettem az építkezés műszaki vezetőjének a kész munkáért járó pénz fennmaradó részét! Már-már örömmel váltam meg a líráktól.

Ez a négy napig tartó bámulás teljesen tönkretett.

Négy őrrel mellettem, akik robbantófegyverükkel célba vették a még mindig nyakig bekötözött Crobe doktor fejét, gyors mozdulatokkal munkához láttam.

Szereztem egy hatalmas láda vészhelyzetekre összeállított űrhajós élelmiszer-készletet – ki tudja, mennyi ideig fog odabenn gubbasztani –, majd behajítottam a cella közepére.

Átnéztem nyelvtanító készülékét, és láttam, hogy az még egy idióta angolt is képes lenne megtanítani beszélni. A cella asztalára tettem.

Ezután ahogy már korábban is rájöttem, lehet, hogy nincs ami megfelelő módon ösztönözze a doktort nyelvtanulásra. Csak az első két tankönyv iránt mutatott érdeklődést. Ennek megfelelően felkutattam mindent, amit össze tudtam gyűjteni. Meglehetősen szaftos gyűjtemény állt össze. Megtalálható volt benne a Kormányzati pszichológia, amely azt taglalja, hogy az ember egy lusta bűzös (bíííp) állat, amely olyannyira züllött és olyannyira az ösztönei rángatják, hogy teljességgel képtelen az ésszerű gondolkodásra, hogy minden utcasarkon bunkósbotokkal kell rendet csinálni közöttük; az Irracionális pszichiátria, amely azt magyarázza, hogyan kell meggyógyítani az embereket a kivégzésükkel; a Nők pszichológiája, avagy hogyan csapd be a feleséged meg a szeretődet, és hogyan kerülj a legjobb barátod ágyába; a gyermekpszichológia, amely azt taglalja, hogyan formáljunk a gyermekekből perverzeket; a Pszichiáter a kanapén, avagy hetvenhét szokatlan módja az állatokkal létesített szexuális kapcsolatnak; aztán a könyvek között volt még Dr. Kutzman kedvenc tankönyve a Pszichiátriai idegsebészet, melyben arról olvashatunk, hogyan vessünk véget minden lehetséges agyműködésnek. Rengeteg más, talán még ezeknél is fontosabb tankönyvet válogattam a gyűjteménybe a szakma által elismert és elfogadott anyagokat. Ezek nem fognak kudarcot vallani, ha az a cél, hogy Crobe őrült módon olvasson angolul.

Körültekintően ellenőriztem a cellát. Nem volt lehetséges útja a menekülésnek, sem annak, hogy valaki odakintről bemásszon, senki nem tudott beszélni a bent lévővel, és ez fordítva sem volt lehetséges.

A készenlétben álló őrök jelenlétében egy kicsiny diszintegrátorral szétégettem a csomót, majd nekiláttam letekerni a biztonsági kötelet a doktor fejéről. Elértem a szájáig.

Crobe így szólt: – Ezért megüti a bokáját!

Teljesen elképedtem! Én mentettem meg az életét. Még az igénylője is lettem, s így a saját nyakamat is kockára tettem.

Aztán megértettem: lehet, hogy Crobe orvos, de semmit sem tud a törvényről. Például nem tudja, hogy mostantól kezdve anélkül megölhetem, hogy ő perbe foghatna. Továbbá ha ilyen keveset tud a törvényről, akkor fogalma sincs a rangfokozatokról, s elképzelése sincs, milyen fontos vagyok itt. Rájöttem, az a legjobb, ha kerítek egy könyvet, és megmutatom neki, mielőtt tovább bontanám a kötelékeit.

Közel voltunk a legénységi könyvtárhoz. Felkerestem, és körülnéztem odabent. Utamba akadt egy hosszú polc, melyet teljesen elborított a por. Évtizedek óta senki nem nyúlt ezekhez a könyvekhez. Lefújtam róluk a port, majd miután kiköhögtem magam, elolvastam a címeket.

Az egész egy sorozat volt! Több mint negyven vaskos kötet. A sorozat címe a Voltár Államszövetség Egységes Teljes Kivonata, mely tartalmazza az Űrtörvénykönyvet, Büntető törvénykönyvet, Belső törvények könyvét, Királyi nyilatkozatokat, Királyi parancsokat, Királyi eljárásokat, Királyi kiváltságokat, a Teljes királyi családfát táblázatokkal és életrajzokkal kiegészítve, Udvari szokásokat, Az udvar történetét, A királyi birtokadományozásokat, Az arisztokrácia jogait, A száztíz bolygó csillagászati kerületeit, A helyi törvényeket, A helyi szokásokat, Az arisztokrácia kiváltságait és számos más témát. Lenyűgöző!

Rájöttem, hogy ez halálra fogja rémíteni Crobe-ot. Azon nyomban felpakoltam a teljes sorozatot egy kézikocsira, majd begurítottam az új cellába, majd felrakodtam a köteteket a polcra. Miért bonyolódnánk fecsegésbe? Ő maga találjon magyarázatot arra, hogy miért ilyen hálátlan!

Visszamentem, hogy összeszedjem Crobe-ot. Olyan átható pillantásokkal méregetett, hogy úgy határoztam, nem kockáztatom meg, hogy még ott befejezzem az eloldozását. Rálöktem a kézikocsira, majd begurítottam a cellájába.

Így szóltam: – Akkor fog kikerülni innen, ha már tud angolul és elhatározza, hogy engedelmeskedik a parancsaimnak.

Úgy forgott, mint egy orsó!

Végigpenderült a padlón.

Rácsaptam az új páncéllemezből készített folyosókaput.

Beállítottam a számkombinációt.

Csupán én ismertem a számokat, úgyhogy senki nem tud rajtam kívül bejutni a cellába, és Crobe sem tud onnan kiszabadulni.

Viharos széllökésként tört elő belőlem a megkönnyebbült sóhaj. A kellő időben, ha szükségem lesz majd rá, titkos fegyvert küldhetek Heller ellen. Ha a leghalványabb jelét tapasztalom Heller feléledésének, vagy esetleges sikerének, útjára bocsátom a halálos Crobe-ot.

Egész odáig biztonságban van, és én is biztonságban vagyok.

Belestem a kémlelőablakon. Sikerült kiszabadítania magát a kötelek közül. A könyvespolcokat bámulta. És ahogy abban reménykedtem az érdeklődése is felélénkült. Leemelte a polcról a Pszichiátriai zagyvalékot.

Könnyed, vidám léptekkel utamra indultam.

Az élet most az egyszer új és kedvező fordulatot vett.

5. fejezet

Az ízletes reggeli után, melyet Karagoz és a pincér térden csúszva szolgáltak fel, eszembe jutott, hogy jobban tenném, ha utánanéznék Hellernek és Kraknak, hogy biztos lehessek kudarcukban.

Forró sirával teli kancsóval kezemben hátradőltem egy kényelmes karosszékben, és figyelni kezdtem a két képernyőt.

Heller egy nagy csomó képlettel bajlódott New York-i irodájának íróasztala mögött. Rengeteg egyenlet, nagy részük kémiai. Ez semmiféle fenyegetést nem rejtett magában: csinálgathatja az egyenleteit míg rá nem omlik az ég, de ez legkevésbé sem fogja befolyásolni a bolygó sorsát.

Kezdett érdekelni, hogy mit művel Krak grófnő. A titkári budoárban tartózkodott, az irodába vezető ajtó pedig zárva volt. A helyiséget füzérként díszítették a tapétán táncoló és ugrándozó pufók angyalok. De nem a falakon körbetáncoló kupidók kötötték le a figyelmét, hanem a macska.

A nő térden állva tanította a macskát hátraszaltóra. A macska keményen dolgozott, hogy sikerüljön neki a mutatvány.

– A jelszó az elegancia, Mr. Kaliko – mondta a nő. – Most akkor próbáljuk újra. Pár lépés előre – egy, kettő, három, négy –, mintha mi sem történne. Aztán HOPP! A meglepetés erejével hatni a közönségre. Most újra kezdjük: egy, kettő, három, négy…

Micsoda egy ostoba nő! Még mindig irodalmi voltár nyelven beszélt egy még mindig földi macskához! Képtelenség, hogy a macska megértse.

Amúgy ha ez a legfontosabb dolga, akkor kétségkívül ő sem jelent fenyegetést a számomra.

A macska minden bizonnyal tökéletes hátraszaltót tud. A nő megsimogatta, amitől Mr. Kalikó dorombolni kezdett.

– Rendben – mondta a grófnő. – Elég ennyi akrobatika mára. Most elevenítsük fel a tegnapi leckét. Menj, és hozz egy újságot.

A nő résnyire nyitotta az ajtót. Ezek szerint a macska mégsem annyira okos. Neki kellett volna kinyitnia az ajtót.

A macska beosont az irodába. Felugrott az egyik bárszékre. Egy rakás napilap hevert előtte a bárpulton. A macska fogai közé vette az egyik újság sarkát, majd lerántotta a bárpultról. A napilap a padlóra huppant. A macska utánaugrott, majd ismét a fogai közé véve az újság sarkát, kissé oldalazva bevonszolta azt a budoár ajtaján.

A grófnő becsukta utána az ajtót. – Ez nagyszerű. – Letérdelt a padlóra. – Most fordítsd meg, hogy el tudjam olvasni.

A macska fogaival és mancsával megfordította az újságot.

Nem valódi napilap volt, hanem heti hírmagazin, a National Expirer. Arra gondoltam, a macska biztosan szereti a pikáns történeteket.

Nem sikerült zavartalanul olvasniuk. A grófnő összerezzent. Gyengéden félrelökte a macskát. Előrehajolt, hogy elolvassa a címlapsztorit. Így szólt:

 

FENYEGETI-E MISS AMERIKÁT

SÜVÖLVÉNY KÖLYÖK ERŐSZAKOSKODÁSA?

 

Ezekben a napokban ezt a mélyreható kérdést teszik fel az erőszak-szakértőknek.

A dolog azután ütötte fel ocsmány fejét, hogy Süvölvény kölyök ellopta Atlantic Cityt. Biztonságban van-e Miss Amerika, akit ezen az őszön koronáztak szépségkirálynővé Atlantic Cityben, a veszedelmes Süvölvény kölyök erőszakoskodásától?

Számos szakértő jósolja, hogy Süvölvény kölyök nem lesz képes kordában tartani saját hevületét most, hogy Miss Amerikát könnyedén megkaparintotta.

Mások, felidézve Miss Amerika méreteit, egyetértenek abban, hogy nincs olyan átlagos nemi vággyal bíró férfi, aki ellen tudna állni a hölgy bájának.

Nem kevésbé hozzá értő személy, mint maga Miss Amerika sajtóügynöke kijelentette, „Megpróbáltuk elrejteni a fényképeit a fickó szeme elől, valamint egy keskeny ágyba fektettük a hölgyet, melyben csak egyedül fér el, de ezek ellenére túl korai jóslatokba bocsátkozni.”

 

A történetet kiegészítették egy egész alakos, féloldalas képpel, melyen egy pompás testű félmeztelen szőke szépség csábítóan mutogatja a combját.

Krak grófnő visszaült a sarkára. A fényképet bámulta. – Ó, jaj – motyogta. – Hát ő gyönyörű. Ó, jaj és mi még nem házasodtunk össze.

Hirtelen összehajtotta az újságot és bedugta a szőnyeg széle alá. Így szólt: – Macska! Hívd Mamie-t!

Telefon állt a kanapé melletti asztalkán. A macska a telefon mellé ugrott. Ámulatba ejtett. Egy telefonáló macska? Aztán láttam, hogy ennyire azért nem figyelemre méltó. A készülékbe kihangosítót szereltek, így aztán nem kellett vele mást tenni, mint megnyomni egy gombot és a telefon vonalat adott. További gombok sorakoztak a készülék oldalán, melyek segítségével egyetlen gombnyomással lehetett tárcsázni a beprogramozott telefonszámot. Ezt bárki meg tudja csinálni. Csupán két gombot kell hozzá lenyomni.

– Boomp elnök és főigazgató asszony beszél – hallatszott a telefon hangszórójából.

– Miau – nyávogta a macska. Legalább nem azt mondta, hogy „Hello” voltárul. Az komoly törvénysértés lett volna!

A grófnő megcirógatta a macskát és a kanapéra ültette. – Hello, drágám. Itt Joy. Emlékszel arra a vacsorameghívásra, melyet erre a hétre terveztünk? Nos, csak azért telefonálok, hogy elmondjam, Jettero nagyon, de nagyon elfoglalt, így sajnos nem utazhatunk el Atlantic Citybe.

– Ó, ez nagy kár.

Krak így felelt: – Hogy mennek a dolgok, drágám?

- Ó, nagyszerűen – felelte Mamie. – Az a (bíííp) maffia megpatkolta az összes játékot és felszerelést, azonkívül csak a saját beépített embereinek és kibiceinek fizetett, de mi megfordítottuk ezt az eljárást, és mi csak a népszerű embereket hagyjuk nyerni. Látnod kéne, ahogy ellepik a kaszinót.

- Nos, nos – szólt Krak grófnő. – Akkor ez bebizonyítja, nem tudunk átmenni drágám. Amikor csak tudsz, gyere el New Yorkba. Viszlát. -A nő intett a macska felé, mire az lenyomta a vonalat megszakító gombot.

- Hmm – dünnyögött Krak grófnő. – Ez komoly megfontolást igényel, Mr. Kaliko. Mára vége a felkészítésednek.

A nő ült egy darabig, a semmibe bámulva. Aztán megigazította a haját, kisimította a szemöldökét, elrendezgette magán drága szabadidőruháját, melyet viselt, majd átment az irodába. Leült egy székre, szembe Hellerrel.

A férfi észlelve a nő jelenlétét, felnézett és elmosolyodott. – Drágám – kezdte Krak grófnő. - Egész pontosan mik a terveid arra vonatkozóan, hogy hazajussunk?

Összerezzentem. Tudtam, hogy mi jár a fejében. Azok a bizonyos királyi hamisítványok. Míg meg nem kapta őket aláírással a sajátján, azt gondolta, hogy soha nem mehet férjhez. Legkevésbé sem akartam ezzel a Földi küldetés sikerét előmozdítani! Lelőnének miattuk! Azt szerettem volna, bárcsak rájönne, hogy mindenfajta erőfeszítés, amely a hamisítványok bemutatására irányul, azt eredményezné, hogy őt is lelőnék, csak hát ezt nem magyarázhattam el neki.

- Ó, ne haragudj drágám – felelte Heller. - Azt hiszem, nem voltam elég pontos, mikor a terveimről beszéltem. Tudod, olyan állapotba kéne hoznom ezt a bolygót, hogy továbbra is fennmaradjon rajta az élet.

- A legfontosabb dolog, amire szükségük van, egy olyan üzemanyag, amely nem szennyez. Az olajtársaságok ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki kémiai égés alapján működő üzemanyagokat használjon, melyek füstölnek, kormoznak és mérgeket juttatnak a légkörbe. Egész addig, míg nem kerül a birtokukba és nem kezdenek használni egy jobb energiahordozót, haszontalan bármi mással próbálkozni, hogy megmentsük a bolygót.

- Azonkívül ha valóban építkezni akarnak, vagy ha élelmezni akarják a népességet, több üzemanyagra lesz szükségük, mint amennyit ki tudnak termelni. Az inflációt, mellyel itt találkoztál, szintén a magas üzemanyagárak okozzák, mely árak hónapról hónapra kúsznak felfelé.

- Szóval a) a mocskos üzemanyag használata miatt ők is egyre mocskosabbak lesznek, és egyre ritkábbá válik a friss levegő; b) híján vannak a valódi üzemanyagnak, így nem tudnak olcsó szennyvíztisztítókat építeni; valamint c) képtelenek ellenőrizni saját gazdaságukat, és ennek is a magas üzemanyagár az oka.

– Szóval ha akármit is megpróbálnak rendbe hozni, csak a füstből lesz több, hacsak nem használnak megfelelő technológiát.

- Nagyon jó – szólt Krak grófnő –, szóval akkor mi a terved arra vonatkozólag, hogy minél előbb hazajussunk?

- Ó, az azonnali programomra gondolsz? Nos ez a következőképpen néz ki: 1. senki olyasvalakire nem hallgatnak, akinek nincs diplomája. Mostantól számított néhány hónapon belül megszerzem a sajátomat. 2. Olyan karburátorokon és üzemanyagokon dolgozom, melyek belül esnek ennek a kultúrának a gyakorlati-tudományos képességein, hogy aztán ők is elő tudják állítani ezeket. 3. Spórákra van szükségem, melyek kitisztítják a bolygó légteréből a különböző részecskéket és mérges gázokat. Kértem Gristől egy sejtsebészt, ő pedig azt mondta, hogy Crobe épp angolul tanul és hamarosan itt lesz, úgyhogy ez a dolog sínen van. 4. Tennem kell még néhány dolgot, hogy megelőzzem a kontinensek víz alá kerülését. Ezenkívül 5. fel kell állítani valamit, ami olyan erős, mint egy bolygót kiszolgáló üzemanyag-átalakító, ami több milliárd dollárba kerül.

- Igen, drágám – szólt Krak grófnő. – Ezt nagyon érdekesnek találom. De azt mondd meg nekem, mit teszel azért, hogy most azonnal hazakerüljünk?

Heller egy kissé védekezően nézett a nőre. - Épp most készítek listát a légkörben jelen lévő szennyező anyagok jelenlegi összetételéről: szén-dioxid, szén-monoxid, kén-dioxid, hidrogén-karbonátok, hidrogénoxidok, valamint különböző égéstermékekből és ipari tevékenységekből származó részecskék. Tudod, túl azon, hogy ezek egyre nehezebbé teszik a légzést, a napsugarak átjutását is gátolják. Ezenkívül visszatartják a földfelszínről visszaverődött sugarakat. Egyszerre jelentkeznek hűtő és fűtő hatással. A bolygó azonban fokozatosan felmelegedett az utolsó évszázadban, és ez mindenképpen kapcsolatban áll a növekvő iparosodással. A legfőbb veszély azonban az, hogy ezek a részecskék meggátolják a megfelelő vízcseppnagyság kialakulását, így aztán rendkívül ritkává válik az eső. A szárazság nagyban csökkenti a bolygó életfenntartó képességét…

- Ez rendkívül lebilincselő, Jettero. Nagyon örülök, hogy már ezt is tudom. Azonban tekintsünk el ettől, és inkább arról beszélj, mit tudsz TENNI MOST AZONNAL, hogy felgyorsítsd a programodat? Van-e valami LÉNYEGES pont, melyen TOVÁBBLÉPHETSZ.

- Nos, azon kellene dolgoznom, hogyan csinálhatnék némi pénzt. Ha Izzy nem jár szerencsével, még ezeket az irodákat is elveszítjük.

- Ó, Jettero. Bármit megvehetek, amire szükségünk van, a hitelkártyámmal.

– Ó, attól tartok, a szükséges anyagi forrás messze meghaladja egy hitelkártya kapacitását. Milliárdokra van szükségünk. Fel kell állítanunk egy spóratermelő üzemet. Ki kell szednünk a Chryster Motor Corporationt az IRS kezéből, és el kell kezdenünk a karburátorok gyártását. Ezek a dolgok milliárdokat és milliárdokat kívánnak.

Krak nagyon elszántnak látszott. Így szólt: - Vége Atlantic Citynek!

Heller döbbenten nézett vissza rá. – Ó, drágám, ne!

A nő az ujjával az asztal szélére csapott. – A terveket folyamatosan végre kell hajtani, vagy legalább el kell indítani. Akár apránként is. Nem kell ahhoz megvárnod az egyetemi diplomádat, hogy megszerezd a milliárdokat. – Jelentőségteljesen megrázta az ujját Heller felé. – Azt hiszem, jobban teszed, ha munkához látsz, Jettero, és most azonnal előteremted azokat a milliárdokat. Méghozzá olyan módon, hogy SEMMIFÉLE Miss Amerikákat NEM keversz a dologba! Egyetlen egyet sem!

Igazán nevetnem kellett. Noszogatja, igen. A kudarc után azonban Heller akkor sem tudna riadalmat kelteni bennem, ha hirtelen egy nagy kosár pénzzel állna elő. Az összes pénz, amit ez idáig szerzett, fejpénz volt, melyet annak szántak, aki eltakarítja őt az útból, de mert szerencséje volt, ez a pénz az ő zsebébe vándorolt. A magas pénzügyi körökben már egészen másfajta módon megy a mészárlás. Ezek a bérgyilkosok cilindert viselnek, nagyon nyájasak meg okosak, és ravasz módon az íróasztalok túlfeléről tüzelnek. Ez teljességgel járatlan út Heller számára. Úgy véltem, hajszálnyi esélye sincs.

Milliárdok, hát persze!

Micsoda amatőrök hozzám és az általam nemrégiben végrehajtott ravasz húzáshoz képest!

Megtöltöttem a felvevőket szalaggal. Takaróval betakartam a készülékeket, és hagytam, hogy hadd forogjanak. Madison tette a dolgát. És még mindig ott volt Crobe tartalékban.

És egy szép napon, ahogy Heller és Krak tovább tehetetlenkednek, megérkezik a parancs Lombartól, hogy itt az ideje a mészárlásnak.

Egyelőre azonban csak annak érkezett el az ideje, hogy kimenjek a friss levegőre, és újra megnézzem, milyen is a napfény!

6. fejezet

Csípős hideg, de mindemellett szikrázó napsütés fogadott odakinn. A villa udvarát szegélyező sövényt összekötözték télire, s így a bokrok úgy sorakoztak egymás mellett, mint megannyi holttest. Egyetlen énekes madarat sem láttam. Gyönyörű.

Kinyújtottam a karomat és mély lélegzetet vettem.

Azonnal megdermedtem.

Eltátottam a számat.

Egy mozdony van az udvaromon?

A KOCSI!

Zihálva szakadt ki belőlem a levegő. Isteneim, mekkora!

Ott állt, elállva az egész kaput. Elölről nézve a kézzel gyártott hűtőrács függőleges krómlécei leginkább egy mozdony hóekéjére hasonlítottak.

Elindultam előre a kocsi oldala felé, hogy oldalnézetből is szemügyre vehessem az autót.

Fél utca hosszúságú!

A fekete fényezés már egy kissé bemattult, de micsoda vonalai voltak a limuzinnak! Klasszikus!

Az ajtóra festett címerpajzson ott virított a bíborszínű sas, kiterjesztett szárnnyal, szarvval a fején, vad és kegyetlen tekintettel.

Hát bizony lenyűgözött!

Átrohantam a túloldalára. Egy másik sas.

Kinyitottam a hátsó ajtót. Mennyi hely! Az utastér túlsó felén hálóhelyet alakítottak ki. A hátsó ülések hátoldala bárt rejtett magában. Rádiótelefont építettek a karfába. A belső kárpitozás, valamint az újonnan felkerült szövet és műbőr sötétvörös színben pompázott.

Hátraléptem. Szóval ez egy különleges építésű 1962-es Daimler-Benz! Megtapogattam az ablakot. Golyóálló!

Még egy lépést hátraléptem. Aztán észrevettem. Az ajtót díszítő hatalmas vörös sas alatt ott állt a nevem:

 

Szultán bej

 

Lenyűgöző!

Gonosz nevetés törte darabokra az addigi csendet. Megfordultam. A fogatlan, kampós orrú öreg ott állt mögöttem. Olívzöld sofőr egyenruhát viselt, mely meglehetősen nagy volt rá.

A taxisofőr kilépett a villa személyzeti szállásáról. – Tetszik? – kérdezte elégedetten.

- Mit csinál itt ez az öregember? – kérdeztem.

- Ó, ő? Ő Ters. Az autóhoz jár. Ő volt a tábornok sofőrje, és hát a munkanélküliség miatt már több mint egy negyedszázada nem volt munkája. Ő hozta el a kocsit Isztambulból.

Ters? Ez „szerencsétlen”-t, vagy „sikertelen”-t jelent törökül. Bíztam benne, hogy a neve jelentése nem keveredik össze a taxisofőr modon nevével, a Deplorral. A Szerencsétlen Végzet valami olyasmi, amivel semmiféleképpen sem szerettem volna találkozni.

– De nézze ezt a nagyszerű autót – szólt a taxisofőr. – És nem nagyszerű, ahogy rendbe rakták? Egy valódi Daimler-Benz, nagy valószínűséggel az egyetlen ebből a típusból, ami megmaradt. Egyedi! Ez úgy illik önre, mint a kesztyű a kézre. Nézze, még a nevét is ráírattam az ajtóra jó nagy betűkkel, arannyal. Mindenki tudni fogja, ki közeledik, ezt elhiheti nekem!

Átugrott a kocsi túloldalára, és megnyomta a dudát. Ettől majdnem lerepült a villa teteje!

– Nos – folytatta a taxisofőr –, épp most szóltam Karagoznak, hogy vágasson le néhány bokrot, hogy rendesen beférjünk a kapun, és a többi autó is be tudjon állni az udvarba. Ne legyenek aggályai a kocsi mérete miatt. Azonkívül magának az kell, hogy az emberek LÁSSÁK. Ettől lesz nagyember! Ha megáll vele valahol, aki csak észreveszi, azonnal lehúzódik az útról. Én megmondom magának, senkinek nincs ehhez fogható autója. Szálljon be és próbálja ki a hátsó ülést.

Így tettem. A taxisofőr beült a volán mögé. Becsukta az ajtót, és meggyőzően felém fordult. – És most beszéljünk az üzletről. Nőket akart. Nincs olyan nő a világon, aki ellent tudna állni ennek az autónak. Igaz?

Ezzel egyet kellett hogy értsek. A kocsi kétségkívül nagy volt és lenyűgöző.

– Én már az egészet kiterveltem. Tábornoki kocsi lévén nekünk is úgy kell használnunk, mintha katonai gyakorlaton lennénk. A tábornok is erre használta. Ezért van hálóhely az utastér szélén, ahol aludni tud. Nos, a katonai gyakorlatok alkalmával az időzítés a legfontosabb, úgyhogy egyeztessük az óráinkat.

Így tettünk. Egyre izgatottabbá váltam.

- Nos – folytatta –, minden este 6:00-kor a taximmal megérkezem a villa elé. Itt fogok megállni. Ters és jómagam beszállunk a limuzinba, és elmegyünk nőt szerezni. 8:30 körül visszaérkezünk.

- Miért ilyen sokára? – kérdeztem.

- Ha megtaláljuk a nőt, időbe telik, mire elkapjuk, és a távolság miatt időbe telik, mire idehozzuk. Be kell járnunk az egész afyoni fennsíkot, mivel nem ismételhetjük a nőket. Gondolom, minden este frisset akar magának.

- Csinálják – feleltem egyre fokozódó étvággyal.

- Miután visszaérünk, nem jövünk be a kapun. Nehogy megszólják a nőt. Ehelyett odaállunk az út menti cédrus alá. Ismeri azt a helyet. Csupán néhány száz lábnyira van innen. Aztán, ha minden készen áll, dudálok, úgy mint most. - Megnyomta a dudát, mire az udvaron kaparászó csibék felrepültek a magasba.

- Nos, ahogy meghallja ezt a dudaszót - folytatta a taxisofőr –, induljon el, futva. Én bemutatom a nőnek. Én ezután idejövök, fogom a taximat és elmegyek. Maga azt tesz a nővel, amit akar – és kacsintott –, majd miután végzett, egyszerűen visszaballag ide, az öregember pedig hazaviszi a nőt. Nos, még egyszer egyeztessük az óráinkat, hogy biztosra menjünk. A nő úgy fogja kívánni magát, hogy nem szabad megvárakoztatnia. Megígéri?

- Ó, nem fogom megvárakoztatni – feleltem, és buzgón ismét beállítottam az órámat.

- Még valami – tette hozzá a taxisofőr. - Adjon nekem kétszázezer lírát, hogy nőt szerezzek a mai éjszakára.

- Kétszázezer lírát? – kérdeztem. – Ez kétezer dollár! Ennyi pénzért egy isztambuli bordélyban az év minden napjára kapok egy nőt!

- Nem, nem. Maga még nem ismeri a minőséget, amivel találkozni fog. Ezek a nők nem prostituáltak, nem, uram! Ezek a lányok a hozományukat próbálják megkeresni, azt a pénzt, amellyel férjhez adják őket. Ha kellően nagy az ajánlat, akkor a legkívánatosabb és a leggyönyörűbb szűz is rabszolgává válik, hogy megszerezze. Ez azt jelenti a számukra, hogy jó férjhez tudnak hozzámenni. Ekkora összeg hallatán nyüzsögni fognak maga körül. Magáé lesznek a környék leggyönyörűbb női, akik a fátylukat és a köntösüket szaggatva fognak idejönni, hogy bekerülhessenek maga alá. Vékony, kövér, magas, alacsony, minden éjszaka más és más. Képzelje el! Egy gyönyörű, szenvedélyes nő fekszik meztelenül ezen a hálóhelyen, aki hullámzó csípővel és kinyújtott karral könyörög és könyörög magáért.

Berohantam a házba, kinyitottam a széfemet, fogtam kétszázezer lírát, begyömöszöltem egy nagy zsákba és visszasiettem vele.

A taxisofőr belesett a zsákba. Bólintott.

A vén sofőr gonosz hangon felnevetett.

– Miután dudálok, találkozunk! – kiáltott vissza a taxisofőr és elhajtott a kocsiján.

Már alig vártam.

7. fejezet

Elérkezett a nyolc óra harminc. Semmi jelét nem tapasztaltam a taxisofőr érkezésének.

A kertben várakoztam, és már nagyon mehetnékem volt. Az órámra pillantottam. Egy perccel és tíz másodperccel múlott nyolc harminc.

Az autó a megbeszélt időben indult el a város felé lágyan suhanva az úton, csendesen beleveszve az éjszakába.

Nyolc harminckettő. Semmi jele a visszaérkezésnek.

Járkálni kezdtem. Nagyon mehetnékem volt már, szerettem volna véget vetni a késlekedésből származó szenvedésnek.

Nyolc harminchat. Semmi jele a taxisofőr visszaérkezésének.

Egyre gyorsabban lépkedtem.

Ez kegyetlen volt. A testem kezdett sajogni.

Nyolc negyvenhat. Semmi nyoma a kocsinak.

Mi tarthat ilyen sokáig? Talán nemet mondott a lány? Ó, ha tudná, mit kaptam Prahdtól, soha nem mondana nemet! Talán egy képet kellene adnom róla Ahmednek.

De nem számít. Ezután az alkalom után úgyis el fog terjedni a híre!

Nyolc ötvenegy. Még mindig nyoma sincs a kocsinak.

Izzadni kezdtem. A kezem reszketett.

Nyolc ötvenkilenc. Sehol a hívójel!

Kilenc óra.

A DUDA!

Még a föld is megremegett tőle.

Nekiiramodtam, mint versenyló a rajt után.

A versenylovak azonban általában nem rohannak bele tevehajcsárokba, sem tevékbe, de még szamarakba se. Én azonban ezekbe ütköztem. Ki tudja, milyen megfontolásból, az út menti gazdák azt képzelték erről az útról, hogy az valami autópálya. Az egymás nyomában haladó karavánok a holdfényben himbálózó petróleumlámpáikkal lassú mozgású, átható szagú útakadályként torlaszolták el az utat. A hajtók botokkal fenyegettek, s az egyik teve még belém is harapott.

Bevetettem magam az árokba, hogy elkerüljem egy ágaskodó szamár patáit, majd vad pillantásokkal kerestem a Daimler-Benzt.

Egy fenyegető kiáltással rést ütve az úton haladó karavánok között, fokozódó hévvel nekiiramodtam.

Ahogy a cédrus alá értem, beleütköztem Ahmedbe. Megállított. A hold világított. Az autó jól látszott az útról. Még a sast is ki lehetett venni az ajtaján. Az utastér világítása megmutatta, hogy valaki van odabent.

- Miért késtek!? – kérdeztem, megpróbálva ellökni magam elől Ahmedet, hogy közelebb férkőzhessem a kocsihoz.

- Ő egy új lány. Egy avatatlan szűz. Szemérmes. Újra és újra győzködnöm kellett, hogy idehozhassam. Tersre és jómagamra is szükség volt ahhoz, hogy a lány ne rohanjon el. De sikerült meggyőznünk. Hadd mutassam be magának. A kocsihoz vezetett.

Félretaszított egy ott lábatlankodó tevét, és kinyitotta az ajtót.

Köpenyébe takarózva, fátyollal az arca előtt, alig láthatóan a gyatra fényben ott feküdt egy nő a hálóhelyen.

– Hanim – szólt Ahmed. – Ő Szultán bej. - Ujjával a lányra bökött. – Emlékezz, mit mondtam neked, és légy jó. Legyél hozzá kedves, hallod?

A lány szeme, a fátyol fölött, csészealj méretűre tágult. Hallottam, ahogy összeszorult torokkal nagyot nyel. Jó jel.

Be akartam mászni a kocsiba, de egy teve azt képzelte a kabátom végéről, hogy az ehető, és visszahúzott.

Megfordultam, hogy kiszabadítsam magam. Ökölbe szorítottam a kezem, csakhogy egy szamárral találtam magam szembe. Meggondoltam magam.

– Szálljon be, szálljon be! – szólt Ahmed. - Ne legyen szégyenlős. Ő a magáé!

– Vigye el innen ezeket a dögöket! – kiáltottam rá. – Nem akarok semmiféle (bíííp) hallgatóságot! És maga is tűnjön innen! Szégyenlős vagyok!

– Ó, hát ha így akarja – szólt Ahmed. Segített beszállni az autóba, majd rám csapta az ajtót.

Szerencsétlen módon, mikor bevágta az ajtót az oldalfüggöny felcsavarodott. Visszafordultam, hogy rákiabáljak, bánjon óvatosabban a kocsival, de egy teve pofájával találtam szembe magam. Megpróbáltam lecibálni a függönyt: csakhogy a fül, amivel beakaszthattam volna, leszakadt. Két próbálkozás után feladtam. A pokolba a tevével! Sokkal érdekesebb dolog vár rám!

A nő hatalmas fekete szeme megtelt szenvedéllyel – vagy félelemmel. Nem foglalkoztam azzal, hogy eldöntsem, vajon melyikkel is.

Recsegés kíséretében letéptem a fátylat az arcáról.

– Ó, Allah – mondta.

Gyönyörű volt.

Nekiláttam kibújni a ruháimból.

– Ó, Allah – mondta.

Kopogást hallottam az ajtó felől. Dühödtem fordultam arra. Egy szamár állt ott, az utastérbe bámulva.

Letekertem az ablakot.

Még mindig a kezemben tartottam a fátylat. Belevágtam a szamár pofájába.

A szamár ordítva tiltakozott.

De nem állt odébb.

A pokolba vele!

Elkaptam a nőt.

– Ó, ALLAH! – sikította.

A kocsi rugói hullámzani kezdtek.

– ÓÓÓ, ALLLLLAAAAH! – sikította ismét a nő.

A holdvilágos táj forogni kezdett körülöttem.

Sziszegő hangot hallottam. Figyeltem egy ideig.

Felnéztem.

A szamár és két teve lesett be az ablakon.

Rájuk ordítottam.

Eliramodtak.

A sziszegő hang azonban megmaradt.

Rájöttem, hogy a kocsi gumija ereszti a levegőt.

A pokolba vele!

Az autó rugói ismét hullámzani kezdtek.

Női hangfoszlányok szálltak ki a kocsiból és jutottak el az útig. – Megfulladok! Megfulladok! - A karavánok feltorlódtak.

Egy tevehajcsár lépett a kocsihoz. Észrevette, hogy hullámzik a kocsiszekrény.

Bedugta a fejét az ablakon.

– Ó, Allah! – mondta.

Ismét képessé váltam az akcióra. Rájöttem, mi a baj. Még mindig égett az utastér világítása. Felnyúltam a tetőre, és vadul rácsaptam. Kialudt.

A tevehajcsár magasabbra emelte petróleumlámpáját, amitől ismét kivilágosodott a kocsi utastere. Fogtam a nő köpenyét és a hajtó képébe vágtam.

Ismét belekezdtem.

A kocsi rugóinak nyikorgásán keresztül is hallottam a kinti beszélgetést.

A pokolba velük!

– OÓÓ, ALLLLLAAAAH! – sikította a nő.

Sötét volt és csend.

Csilingelő hangot hallottam.

Kinéztem az ablakon.

Egy szamár és három teve állt odakint. A csilingelés a zablájuktól származott, ahogy a nő köpenyét rágták. Egy másik tevehajcsár próbálta elvenni a köpenyt az állatoktól. Miután sikerült neki, a karja alá kapta a ruhadarabot, és elballagott vele.

A szamár és a három teve megpróbálták bedugni az orrukat az ablakon.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitatkozzam velük. Keresztülmásztam az első ülések háttámláján és kiszálltam a kocsi oldalán. Nem csatoltam be a nadrágszíjamat és ettől megbotlottam.

Körbebotorkáltam a kocsi körül és megpróbáltam elkergetni a leskelődőket. Ügyet sem vetettek rám. Megrántottam a vállamat. Hadd éljék ki az állatok leskelődő hajlamukat: tulajdonképpen nagyszerű lehet.

Ters bukkant elő valahonnan, és szabadjára engedte gonosz nevetését.

Még csak nem is érdekelt.

Látta, hogy az egyik gumi leeresztett, úgyhogy megragasztotta és fel is pumpálta.

Beszállt a kocsiba, ismét hallatta gonosz vihogását, majd elhajtott.

A hátsó ablakon keresztül, melyen besütött a holdfény, láttam, hogy a nő visszabámul rám. Meglehetősen esdeklő volt a pillantása.

Ah, gondoltam győzelemittasan, íme itt egy IGAZÁN kielégített nő!

Minden nehézség ellenére nem mindennapi éjszakám volt!

8. fejezet

A következő éjszaka hasonlóan telt az előzőhöz. Ugyanúgy fél órát késtek. A lány egy kissé kövérebbnek és egy kissé idősebbnek látszott. Ennek ellenére furán fáradtnak és sápadtnak tűnt, mikor odaérkeztem.

A karavánforgalom ha lehet még sűrűbb volt, és az autó utáni érdeklődésük is legalább olyan erős volt, mint előző este, de nem hagytam, hogy apróságok megzavarjanak. Az a fajta férfi vagyok, aki nem tér le a kijelölt útról, ügyet sem vetve az apró zavaró tényezőkre, és elvégzi a feladatát.

Az egyetlen jelentős különbséget az első és a második éjszaka között a szamár jelentette, amely, mivel az ablakot letekerve találta, bedugta a pofáját és megharapott. Az orrára mért ütéssel sikerült megszabadulnom tőle.

De Ters végül a második nőt is elfuvarozta, aki visszabámult rám a hátsó ablakon keresztül, egy könyörgő kézmozdulat kíséretében. Úgy éreztem, igazán kitettem magamért!

A harmadik éjszaka némi változást hozott. Néhány tevehajcsár tábortüzet gyújtott a kocsi közelében, melyet aztán körbeültek. A vörös sas és az aranybetűkkel felírt név igazán jól érvényesült a tűz imbolygó fényében.

Ahmed lépett oda hozzám, ahogy izgatottan várakoztam a kapuban, még mielőtt utált volna.

– Előbb meg kell szabadulnunk tőlük. Adjon néhány lírát, és menjen vissza a villa területére! Ezek a maga randevúi titkosak, úgyhogy senkinek sem szabad látni őket.

Azt tettem, amit mondott. Szörnyen sok idő telt el ezután. Még fél óra. Aztán egyszer csak meghallottam a dudát. Ismét kirohantam.

A tűz, amely az imént még lángolt, mostanra majdnem kialudt: csak néhány szem parázs izzott.

- Mi tartott ilyen sokáig? – érdeklődtem. - Ezek a tevehajcsárok már rég továbbálltak.

- A nő az oka – felelte Ahmed. – Rendkívül erényes fajta. Félti a jó hírét. Mikor megérkeztünk és megpillantotta a tevehajcsárokat és a tüzet, elájult. Csak mostanra sikerült magához téríteni!

Alig vártam, hogy a lényegre térhessek és beugorhassak az autóba. A taxisofőr azonban nem végzett valami alapos munkát a felélesztéssel kapcsolatban. A lány még mindig eszméletlennek tűnt.

Lerántottam a fátylat az arcáról. Ennek a harmadiknak egy kicsit barnás volt az arcbőre. Meglehetősen fiatalnak tűnt. Aztán észrevettem, hogy könnycseppek buggyannak ki a szeme sarkából.

Ekkor megértettem. Teljesen felőrölte őt a várakozás izgalma.

Nos, nem kellett tovább várnia!

Az autó rugói hullámzani kezdtek.

– Ó, Allah! – zokogta a lány.

Nem sokkal ezután gonosz nevetést hallottam. Láttam, hogy Ters az, aki a fának dőlve az utat figyeli.

Az arra haladó karaván hirtelen irányt változtatott, mikor a lány felsikított. – ÓÓÓ, ALLLLLLAAAAAH!

Egy kicsivel később, mikor felnéztem, láttam, hogy Ters tulajdonképpen egyre közelebb tereli a tevéket és a szamarakat a kocsihoz!

- Vigye el innen őket! – ordítottam rá. – Hogy tudok így koncentrálni?

- Az állatok elrejtik az autót! – felelte Ters. - Ahmed azt mondta, titokban kell tartani a dolgot. – Eleresztett egy gonosz nevetést.

De mindezek ellenére és a tevék dacára remekül sikerült az éjszaka.

És mikor Ters végül elhajtott a lánnyal, aki visszanézett rám a hátsó szélvédőn keresztül, a holdfény tisztán megvilágította a lány arcát, és jól láttam a kérlelő tekintetet a szemében.

Elégedetten vettem tudomásul, hogy valóban nagy szám vagyok! Minden este ugyanaz a kérlelő tekintet. Ezek a nők minden kétséget kizáróan teljesen megőrülnek értem!

Micsoda nagyszerű ötlet ez a kocsi és a nők!

A harmadik délelőttöt álom nélküli alvással töltöttem. Felébredtem, majd bőségesen megreggeliztem, melyet reszkető személyzet szolgált fel. Teljes volt az élvezet.

Torgut, aki ott állt husánggal a kezében, arra ügyelve, nehogy a pincér megpróbáljon felállni a térdéről, egy szerencsétlen kérdéssel hozakodott elő. – Ma este is ugyanaz lesz a menetrend, ó gazdám?

Már azon voltam, hogy igennel feleljek, mikor egy gondolat hirtelen szíven ütött. Alighanem kifogytam a pénzemből.

A széfemhez rohantam.

Halálos végzet! Nem maradt kétszázezer lírám!

Ezt azonban hamar orvosoltam. Nagyon gazdag Gris voltam, és még nem vettem fel a heti egymillió lírás járandóságomat.

Lila selyeminget húztam, hozzá egy lila tűcsíkos szürke öltönyt. Magamra terítettem teveszőr bundámat, s fejembe nyomtam karakülkalapomat. Mivel arra készültem, hogy pénzt szállítok, kivettem a ládából a lefűrészelt csövű puskámat, és megnéztem, hogy töltve van-e.

Készülődésem híre eljutott Tershez. A Daimler-Benz már meleg motorral várt rám.

A hátsó ülés tisztán fogadott. Beszálltam. Becsuktam magam után az ajtót. A sofőr beült a kormánykerék mögé, majd eleresztette jellegzetes vihogását. Ettől egy kissé összeborzadtam, de azért elindultunk.

Figyelemre méltó sebességgel vágtattunk az úton. Felborítottunk egy ópiummal megrakott tevét, és az különösen felvidított, mikor a teve elé kötött szamár rugdosni és ordítani kezdett. A csípős hideg ellenére gyönyörű volt ez a nap. Ez a kis dráma pedig még tökéletesebbé tette. Senki nem áll neki vitatkozni ezzel a hatalmas, golyóálló limuzinnal és a rajta virító vörös sasokkal!

Miután elálltuk a forgalmat a Piastre Bank afyoni fiókja előtt, kiszálltam és bementem.

A pénztáros első ránézésre felismert. Hívta az igazgatót. Az igazgató beinvitált az irodájába, és székkel kínált.

– Mudur Zengin Isztambulból arra kéri önt, hogy hívja fel innen az irodából – mondta. – Ha lenne olyan…

– Nem akarok beszélni Zenginnel – feleltem. - Csupán a heti egymillió lírás járandóságomért jöttem. Nem küldhetek futárt érte, ezt maga is megértheti. Csak én vehetem fel.

– Kérem, beszéljen vele – mondta.

Törökországhoz képest meglehetősen gyorsan sikerült elérnie telefonon keresztül Mudur Zengint. A lefűrészelt csövű puskát a székre téve átvettem a felém nyújtott készüléket.

- Hello, Zengin – mondtam. – Bízom benne, hogy nincs semmiféle hókusz-pókusz a heti járandóságommal kapcsolatban.

- Nincs – felelte Mudur Zengin. – Ebben a pillanatban nincs. Arról akartam tájékoztatni személyesen és bizalmasan, hogy az ön ágyasa nem követi teljes mértékben az ön utasításait. Miközben vége szakadt a kártyás vásárlásoknak, a Squeeza továbbra is küldi a Bonbucks Teller kereskedelmi központjának számláit. Épp most kaptunk egyet, majdnem száznyolcvanezer dollárról.

- Nézze meg a dátumot – mondtam. – Azt hiszem, korábbi dátumot fog találni rajta, mint ahogy utasítottam a nőt. Egyszerűen csak késve küldték. – (Bíííp) meg, Krak!

- Nem bánja ha felhívom a Squeezát a másik telefonon? Az üzletben nem tudták megmondani a számla kiállításának pontos dátumát.

Csináld, gondoltam. Ez egy meglehetősen szakállas történet lehet.

Ismét beleszólt a készülékbe. – Önnek igaza volt a dátumot illetően. De amit ők mondtak, az is helytálló. Azóta is érkezett be hozzájuk néhány számla. Ezek kisebb összegekről szólnak. De vannak. Az ön ágyasa nem engedelmeskedik az ön parancsainak és továbbra is vásárol, minden bizonnyal telefonon, New Yorkból. – (Bíííp) (bíííp) (bíííp) meg, Krak!

- Azt akartam, hogy mindenképpen tudjon róla – folytatta Zengin. – Tudja, ez csökkenti azt az összeget, melyet befektethetek a nálam hagyott pénzéből és ha ez tovább folytatódik, csökkenni fog az ön heti járandósága is. Sőt már le is csökkent. Csupán nyolcszázezret engedélyezhetek erre a hétre, hogy védjem a nálunk elhelyezett tőkéjét, hacsak nem akar ideautózni és további kötvényeket kiváltani, amit egyébként nem javasolok.

- (Bíííp) (bíííp) (bíííp) (bíííp) (bíííp) meg. Krak! – kiáltottam hangosan, elővigyázatlanul.

– Nem értettem pontosan – mondta Zengin.

– Csak arról beszéltem, hogy mennyire dühös vagyok az ágyasomra – helyesbítettem.

– Nos, azt tudom tanácsolni, hogy tisztázza vele ezt a dolgot – javasolta Zengin.

Ez nem megy. Azonkívül ha elutaznék Isztambulba, elmulasztanám a következő szenvedélyes éjszakát. Szinte láttam, hogy Zengin az utolsó porszemcséig kisöpri a trezoromat.

– Engedélyezem a nyolcszázezret – vakkantottam. Visszaadtam a telefont az igazgatónak, Zengin pedig utasította. Egy kissé könnyebb lírabálával utaztam hazafelé. Betettem a széfbe. Ez csak négy napra volt elegendő.

Megpróbáltam egyezkedni a taxisofőrrel, mikor az hat órakor megérkezett. – Lejjebb kell szállíttatnia a tarifát! – mondtam.

A taxisofőr csak állt és bámult. – Főnök, azt biztosan tudom, hogy nem lehet oka panaszra. Ez azért van, mert az áru kifogástalan minőségű. – Megrázta a fejét. – Nem, nem tudom olcsóbbá tenni az ön gyönyörét.

- Ide hallgasson – mondtam. – Ez az első három lány teljesen belém bolondult. Visszabámultak a hátsó ablakon, mikor a kocsi elvitte őket. Miért ne tudná rávenni valamelyikőjüket, hogy visszajöjjön?

- Fájdalom – felelte –, de ezt a búcsúpillantást, ezt a szánalmas tekintetet soha többé nem láthatja. Visszakerültek az otthonukba. Most már megszerezték a hozományukat. Azt pedig nagyon jól tudom, hogy egyikőjüket sem akarja feleségül venni.

A házasságnak csak a gondolatára is jéggé dermedtem. Rémület hullámzott végig a testemen, minden egyes alkalommal, mikor meghallottam ezt a szót.

– Tudta, hogy az első lány éppen a mai napon megy férjhez? Egy nagyszerű fiatalemberhez. A második lány ma készül elutazni, hogy találkozzék a kedvesével, aki bevándorlóként dolgozik Németországban. Ez az, amit el kell kerülnünk. A következményeket. Csak ezeket a nőket tudom megszerezni. De ha ez segít, lecsökkenthetjük heti egy alkalomra…

– Nem! – kiáltottam. – Soha! Itt a mai lány kétszázezre. És olyat hozzon, aki kevésbé fáradt a dologhoz. Becsapnak az első menettel. Az azt követők már rendben szoktak menni, de először mindig élesztgetni kell őket.

A Citroen, füstjébe burkolózva, elszáguldott.

Azon az éjszakán a szokásos félórás késés után ismét ott voltam a cédrus alatt egy kökényszemű és barna bőrű teremtéssel, a limuzin halovány fényében. Kissé fáradt volt a kezdéshez, de erőt gyűjtött, s ahogy összemelegedtünk s haladtunk előre, még a szememet is megpróbálta kikaparni. Sikoltozása, „Allah!”, oly hangosan visszhangzott az éjszakában, hogy alig hallottam tőle a vénember gonosz nevetését.

És így teltek az éjszakák. Egyik nő a másik után. Mindegyikük félórás késéssel érkezett. Nem jött kétszer ugyanaz a lány. Mindegyikük fáradt volt az elején. Aztán hamarosan elszántakká váltak és karmolni kezdtek. Mindegyikük azt sikította, „Allah”. És mindannyian könyörögve néztek utánam a hátsó szélvédőn keresztül, ahogy elvitte őket az autó.

A bankba irányuló telefonhívásaim egyre gyakoribbakká kellett hogy váljanak. A járandóságomat először hatszázra, majd négyszázra csökkentették. Végezetül már mindennap felhívtam a bankot.

– Ön úgy forgácsolja a tőkéjét, mint a láncfűrész – mondta Zengin. – Egymillió-négyszázezer lírát költ el hetente, a fiókigazgató pedig elmondta nekem, hogy még van néhány helyi üzemanyagszámla és más egyéb követelés, melyet ki kell egyenlíteni. Az az ágyas azóta is virágokat és színházjegyeket vásárol New Yorkban. Meg kellene korbácsolnia!

Ó, istenek, ha csak kezet mernék emelni Krakra!

– Hát akkor hadd fogyjon az a tőke, hogy (bíííp) mondtam. – Legkevesebb kétszázezer lírára van szükségem esténként!

– Ez esetben, mint az ön bankára – mondta -, azt tanácsolom, hogy jöjjön el Isztambulba, és nyissa ki a trezorját. Ha ad még egymillió dollárt, akkor folyósítani tudom ezt az összegű járandóságot, és nem forgácsolódik el a tőkéje, ami igen nagy ostobaság lenne.

– Nincs rá időm! – mondtam.

Letette.

Ahogy teltek a napok, elérkeztek a csodálatos éjszakák. Új nő minden egyes alkalommal! Kövér és sovány, magas és alacsony, de mindegyikőjük nő volt a javából! Először egytől egyig teljességgel érdektelennek mutatkoztak, de hamarosan már őrjöngtek. Csak azt hajtogatták „Ó, Allah!” és azt, hogy „Megfulladok!”, de még a kíváncsi állatok sem tudtak kizökkenteni feladatomból.

És minden éjszaka, kivétel nélkül, ahogy elhajtott velük az a gonoszan vihogó Ters, ugyanazzal az esdeklő pillantással bámultak vissza rám.

Fel sem tűnt az idő múlása, míg az egyik napon észre nem vettem egy rügyet valamelyik bokron. Tényleg közeledik a tavasz?

Nem nekem. Egyik pillanatról a másikra, a leghalványabb figyelmeztetés nélkül, legjobban dédelgetett álmaim rettenetté változtak, kapcsolataim fonalai irtózatos hálóvá gabalyodtak, és az egész életem élhetetlenné vált. Az egész megpróbáltatás lassított felvételként játszódott le körülöttem, mint ahogy egy büszke épület omlik össze és válik belőle remegő romhalmaz.

A sors csak játszott velem. És a bolygóval.