1.

Jonnie az Alzette-folyó partja mentén lovagolt, Luxemburgban. Szélsebes ráérősen poroszkált hazafelé.

Gyönyörű nyári nap volt: ahogy a napfény átszűrődött a lombos fák koronáján, zöld és aranyszínű minták úsztak egymásba, melyek gyönyörű díszletet jelentettek a halk patakcsobogásnak,

Szélsebes felhorkant és megpróbált felágaskodni. Medve volt. Ugyanaz a medve volt, mellyel már többször találkozott az elmúlt három hónapban, mindig ugyanazon a csapáson, amely a régi bányától Jonnie házáig vezetett. A medve éppen halászott. Hitelen megállt, s beleszagolt a levegőbe, aztán meglátta őket. Jól megtermett barnamedve volt, felegyenesedve mintegy két méter magas lehetett.

- Csak a medve az, te vén hamiskártyás - mondta Jonnie.

Szélsebes mintha nevetett volna, majd megnyugodott. A ló minden elkövetett, hogy megszínesítse az életet. Amióta elhozták a lovakat Oroszországból, csak híztak a tétlenségtől. Jonnie reggelente mindig ellovagolt a bányáig, és hagyta, hadd bóklásszon a furcsa környéken, amíg haza nem indultak. Szélsebes most is sokkal boldogabb lett volna, ha szabadon vágtázhatott volna az érdekes, nyárba öltözött erdőn át, mint a régi szép időkben, de most mégis mozdulatlanul állt, engedelmeskedve Jonnie sarkának.

Jonnie a nyeregben ült és rezzenéstelenül figyelte a medvét, aki folytatta a halászatot, nem látva veszélyt a sekély patak túlpartján álló lóban és lovasában. Jonnie biztos volt benne, ha ő pszikló lett volna, az a medve kimenekült volna a világból! És egy álló napig futott volna. Jonnie egyszerűen csak látni akarta, ahogy a medve megfogja a pisztrángot, melyben bővelkedett a patak.

A gyönyörű nap ellenére Jonnie némi csalódottságot érzett. Azzal a furcsa meggyőződéssel ébredt aznap reggel, hogy ez a nap eseménydús lesz, és valami jó hírt hoz a számára. És egész nap erre számított.

Átgondolta az addig történteket, hogy lássa, történt-e vele valami nagyszerű.

Ugyanúgy, mint mindig, most is lement a régi bányához, ahol a szokásos felfordulás fogadta. Három hónapja megvásárolta a régi luxemburgi nagyhercegséget a Csillagközi vagyonkezelőtől. A psziklóknak volt itt egy tessék-lássék módon művelt vasércbányájuk. Építettek egy kis acélkohót és kovácsműhelyt is, melyekben kampókat, ércbödönöket és hasonlókat gyártottak a többi bánya számára.

A támadók nem tettek kárt a helyben, amelyet már megfelelően védtek, és a mély, föld alatti szintek ideálisnak bizonyultak a vezérlőpultok végső összeszereléséhez. Angus MacTavish és Tom Smiley Townsen dolgoztak a páncélkapuk mögött. Nagyrészt gépesítették az összeszerelést, így mindössze az áramköri sablont kellett beültetniük a szigetelőlemezbe, összeszerelni a vezérlőpultot és belehajítani a szállítórekeszbe. Minden mást gyakorlatilag a szabad ég alatt, előre összeállítottak, mivel abból semmilyen titok sem derült ki.

Tulajdonképpen Jonnie-n, Anguson, Tom Smileyn és Sir Roberten kívül senki sem tudta, hogy a pultokat Luxemburgban készítik. Az előszerelésbe még a dobozolás is beletartozott. Akik ezzel foglalkoztak, azt hitték, Angus és Tom Smiley csak ellenőrök. Ők ketten naponta csak pár órát dolgoztak, célszerszámokat és sablonokat használva kiszedték az “előre gyártott” pultokat a rekeszből, befejezték és lezárták a csomagokat, majd sorba rakták őket.

Azután egy szigorúan őrzött teherszállító konvojjal hihetetlen messze elszállították a csomagokat az egykor Szent Gothárd nevű, mintegy kilenc mérföld hosszú ősi alagútba. Ott a dobozokat bányakocsikra rakodták és az ősi síneken elküldték őket az alagút közepébe. Ahogy áthaladtak egy lezárt kamrán, egy automata rájuk bélyegezte a “kész” feliratot, és új bányakocsikra helyezte őket.

Egy még szigorúbban őrzött teherszállító konvojjal hamar az új kilövőálláshoz vitték őket, amely a hegyek között, egy medencében helyezkedett el, Zürich mellett. Ott útjukra bocsátották a csomagokat.

Miután Jonnie, Angus és Tom Smiley berendezték az alagutat és szigorú fegyveres őrökkel vették körül, senki sem tudta, ki végzi a végleges összeszerelést. Néhányan azt gondolták, különleges személyzet vagy gnómok vagy valakik, akik az alagútban dolgoznak, és ott is élnek.

Körülbelül kétszáz vezérlőpultot ütöttek össze naponta. Az elő-összeszerelő munkások elkészítették a teljes emelvényt, póznákat és vezetékeket, mivel azok nem voltak titkosak, és ezekkel együtt szállították el a pultokat is.

Nem, mélázott Jonnie. Ma már semmi különleges nem volt mindebben. A múlt héten mondta neki Tom Smiley, hogy Margarita gyermeket vár.

A medve elkapta az első pisztrángot. A parttól jó messze dobta, körülnézett, s aztán visszament halászni. Szélsebes zsenge fűre talált és nagy harsogás közepette legelni kezdte.

Semmi új nem történt a satováriakkal sem. A bank abban a pillanatban értesítette Sir Robertet, amint az összes fegyver- és hadi cég tönkrement a Satovári Birodalomban, mire Sir Robert, Angus és fél tucat szelahi gyorsan odautazott.

A satováriakat az tette híressé, hogy ők építették a legjobb védelmi rendszereket. Azzal dicsekedtek, hogy egyetlen pszikló támadás sem tudott teljesen betörni a hétszáz bolygóból álló birodalomba. Még a távbombázókat is lelőtték. Így ezért és más okokból is, az új teleportációs vállalat, amelynek a “Teleportvállalat” nevet adták, miután Jonnie elutasította, hogy az ő nevét vegye fel, a satováriakkal kötött üzleteket. A szelahik segítettek Angusnak megkeresni a megfelelő vállalatokat és segítettek Sir Robertnek a vásárlásban. Már tizenegy satovári vállalat volt a tulajdonukban, mindegyik arra specializálódva, amire szükség volt. Nem volt hiány eladó vállalatokban, mérnökökben és munkásokban ebben a erősen túlnépesedett - negyvenkilenctrillió lakosú! - birodalomban.

Átvették a központi irodákat is Satováriában.

Nem, ezekről egyáltalán nem érkeztek jó hírek! Inkább egy kevés rossz. Ezen cégek központi irodáit rendkívül költséges volt fenntartani, mivel képtelenség volt kirúgni a vezető beosztású alkalmazottakat. A termékekkel kapcsolatban is volt némi probléma.

A technológiájuk és a képességeik megfelelőek voltak. Jonnie-nak ugyan némi gondja akadt a matematikájukkal, kettes számrendszert használtak, mivel minden számítógépen és áramkörön futott náluk, viszont minden, amit csak építettek, nagyszerű volt. Egyetlen kivétellel.

Jonnie ki nem állhatta a reakciómotorokat. Nyűg volt repülni velük. Speciális kifutópályát és indítóhelyeket igényeltek. Remekül beváltak az űrben, de nem voltak alkalmasak légköri repülésre. Még műrepülést sem lehetett velük igazán végrehajtani.

Maguk a satováriak egész Luxemburgban szétszóródtak. Kedves emberek voltak. Körülbelül öt láb magasra nőttek, némileg lapos fejük és nagy, kiálló fogaik voltak. A bőrük élénk narancssárga színben rikított. Hajlékony kezükre úszóhártyák nőttek. Erősek voltak. Jonnie akkor döbbent rá erre, amikor az egyik mérnökükkel birkózott, persze csak tréfából. Nem sok kellett volna hozzá, de Jonnie-nak mégsem sikerült letepernie a mérnököt. Állandóan siettek. Dolgozni, dolgozni, dolgozni!

Fával táplálkoztak. Miután csapataik megérkeztek, az volt az első dolguk, hogy mintegy hatezer hektáron, villámgyorsan, válogatott fákat ültettek, valamibe, amit “katalizátorcserép”-nek hívtak. Élelemnek szánták.

Összeütközésbe keveredtek három kínai mérnökkel, akik éppen arrafelé dolgoztak. A kínaiak szeretnek fából építeni, ami a satováriak számára borzalmas ételpazarlásnak számított. A satováriak viszont imádtak kővel dolgozni: kis, kardszerű sugárszerszámaik voltak, mellyel a kőbe illesztőhornyokat vágtak, így habarcs nélkül is rögzíteni tudták őket. Ezután felizzították a követ, amely molekulárisan összeforrt, s páncélkeménységű lett. Ettől a kő fényessé és színessé változott. Nagyon szép volt. Megtanították rá a kínaiakat, a kínaiak pedig megtanították őket a selyemszövésre. Végül kibékültek, habár egy ideig még sértődötten járkáltak egymás orra előtt.

Satovári ebédre menni olyan volt, mintha fűrésztelepre hívták volna meg az embert. Jonnie-nak szavukat kellett venni, hogy nem rágcsálják le az összes, szem előtt lévő fa hajtását.

A satováriak alaposan túlnépesedtek. És noha Jonnie megálmodott valami fogyasztási cikket az otthoni munkaerő számára, nehéz volt életet lehelni a gazdaságukba.

Azt akarta, hogy teleportációs gépkocsikat és repülőgépeket építsenek. De nem tudta, hogyan kell teleportáló motort építeni, s az erre irányuló összes erőfeszítése kudarcot vallott. Az a nyomorult pszikló matematika! Soha semmi nem egyezett, aminek egyeznie kellett volna.

A gondolat nem hagyta nyugodni. A medve újabb halat fogott. A napfény Jonnie szarvasbőr ingén játszott.

Biztos volt benne, hogy ma valami jó fog történni vele. Végül is a nap még nem ért véget.

Megérintette Szélsebes vállát, amit a ló noszogatásnak vett, nem az volt, és vágtatva hazafelé iramodott.

2.

Szélsebes kitört az erdőből és a kastély felé vágtatott. Látványos bemutatót tartott abból, hogy milyen nehéz is megállnia, habár cseppet sem volt nehéz a számára. Visszahőkölt és a levegőbe rúgott a patáival.

- Ez csak színészkedés - vádolta Jonnie.

Nem futottak túlzottan sokat, mindössze fél mérföldet. Szélsebes azonban elégedett volt. A négyhektáros gyep közepén zajló összecsapás magára vonta a figyelmét.

Stormy, a sánta Blodgett csikaja, amely épp úgy nézett ki, mint Szélsebes, még túlságosan hosszú lábai ellenére is, és egy nagy, rozsdabarna kutya, amelyik nemrég szaladt ki az erdőből, s csatlakozott Chrissie-hez, kergetőzött, bukdácsolt és rohangált fel-alá, úgy téve, mintha tipornák és harapnák egymást. Persze mindig melléharaptak. Blodgett minden érdeklődés nélkül figyelte őket, majd Szélsebes hozzá léptetett.

Jonnie lecsúszott a nyeregből és az orosz felé intett, aki a jobb oldali torony lőállásában rejtőzött. Fehér ingujj villant elő, ahogy az őr visszaintett.

Az épület tényleg megváltozott. Az volt az egyetlen baja, hogy túlságosan újnak és csillogónak tűnt és most már biztosan soha nem öregszik meg. A kínaiak értették Jonnie problémáját, de a satováriak fel nem tudták fogni, hogy miért szép akkor egy épület, ha egy kissé patinás.

Jonnie emlékezett arra a pillanatra, mikor Chrissie először pillantotta meg ezt a helyet. Egy kis gépen ültek. Jonnie, alighogy megvette a hercegséget, már az elrendezésen törte a fejét. Chrissie egyszer csak kihajolt az ablakon és azt kiáltotta: - Ott! Ott! Ott! - Le kellett szállnia és hagyni, hogy körülnézzen. A lány még mindig nagyon sovány volt és Jonnie igyekezett egyfolytában a kedvében járni.

Az épület egy pusztaság közepén állt, amely egykor park lehetett. Nehéz volt megállapítani. Az sem látszott igazán, hogy a romos kőhalom több volt-e valaha, mint puszta sziklarakás.

Chrissie körberohant, nem törődve a tüskebokorral, amely kiszakította a szarvasbőr lábszárvédőjét. Izgatottan kiabált vissza.

Egy húszhektáros részre mutatva, így kiáltott: - És az a hely pont jó lesz a jószágoknak! - És egy másik helyre bökve: - Tökéletes a cserzőkádaknak! - Aztán egy patakra mutatott, amely semmivel sem törődve csobogott tova. - És ezt úgy lehetne elvezetni, hogy pont a konyhaajtó mellett folyjon el, s így mindig lenne folyóvizünk!

Végigszáguldott a törmeléken, amely egykor szobapadló lehetett. Olyan vonalakra mutatott, melyeket Jonnie nem láthatott - Ide egy kandallót. És ide is! Egy másikat meg oda!

Aztán megáll Jonnie előtt és így szólt: - Itt soha nem leszünk éhesek, soha nem kerülünk hó alá, soha nem fogunk fázni! - És aztán dacosan, mintha Jonnie nemet akarna mondani: - Itt fogunk élni!

Jonnie szólt a satovári főmérnöknek, aki az első kétszáz fős satovári építőkontingenssel érkezett, hogy építsenek erre a helyre valami modernet. Azt hitte, lekerült a válláról a probléma, de másnap egy nagyon dühös satováriakból álló építészcsapattal találta szembe magát.

Ha egy satovári felbőszült, valahogy a fogain keresztül fütyült. Ez teljesen különbözött attól a gurgulázástól, ami a nevetésüket jelentette. Az olyasmi volt, mint mikor buborék tör elő a vizespalackból. A vezető építész most fütyült felháborodásában.

Nem azért, mert ő volt a vállalat tulajdonosa, de Jonnie tényleg satovárinak számított, amit az a tény is bizonyít, hogy az építész Jonnie címét közvetlenül Beaz császárnőtől kapta meg. És hát meg kell mondania, neki ezt jobban kellene tudnia!

Jonnie zavarban volt, mert építészeti értekezésekkel traktálták. Tanulmányozták a földi formákat, és nagy részükkel nem is volt bajuk. A klasszikus görögre és rómaira hasonlító építészetet más rendszerekben is ismerték és ha nem is voltak igazán praktikusak, elfogadták őket. A gótikus, neogótikus és reneszánsz építészetet tulajdonképpen egészen újszerűnek találták, a barokk pedig még művészi érzékenységüket is megérintette.

De hogy modern? Nem. Küldje vissza őket Satováriába. Küldje vissza őket, még ha éhezniük is kell. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet megcsinálni!

Jonnie csak ekkor jött rá, hogy a “modern” egy építészeti stílus volt, amely körülbelül tizenegy évszázaddal ezelőtt uralkodott a Földön; sima, függőleges falakból álló négyszögletes épületek; gyakran hatalmas méretű üvegablakok; olyasvalakiben foganhatott meg, aki elszántan ki akarta irtani egy terület eredeti építészetét. Röviden: a “modern” olyan építészet volt, amely nem számított annak, hanem olcsó lehetőség volt arra, hogy az ember szemetet hajítson a levegőbe és pénzt kapjon érte.

A satovári, miközben reszkető ujjával Luxemburg régi városa felé mutatott, s öt segédje komoly bólogatással adott súlyt a szavainak, azon siránkozott, hogy az egész város modern stílusban épült, és az ő művészlelke képtelen arra, hogy ilyen förtelmet alkosson!

Jonnie mentegetőzött. Talán abból adódott a félreértés, hogy psziklóul beszéltek. Jonnie megkérdezte tőlük, mit ajánlanak ők.

Az öt segéd azonnal előadott egy nagyszabású tervet.

Ez az épület, mondták, volt a luxemburgi nagyherceg kastélya a régi időkben. És bár Jonnie ezt nem hitte el, egy szóval sem árulta el nekik.

Az eredeti architektúra, a környék váraiból ítélve, valószínűleg gótikus vagy neogótikus lehetett. Ennek a kastélynak hasonlónak kell lennie. Jonnie sokáig késlekedett, hogy Chrissie-t is megkérdezze, de azok a darabok, amiket a lány a helyszínen talált, melyek valamikor a kastély darabjai lehettek. Jonnie-nak is tetszettek, így azt mondta, fogjanak hozzá a kastély helyreállításához.

Chrissie és Jonnie az erdőben vertek sátrat, örültek, hogy távol lehetnek a lármától, vidáman hevertek a szarvasbőr sátorban és jókat ettek a szabad tűzön készített ételekből.

A satováriak megtisztították a terepet és egy páncélozott acélhéjat emeltek. Azután elrepültek néhány márványfejtőbe. Leghorntól délre, Olaszországba, és addig hordták oda a követ, amíg halomba nem gyűltek a zöld, rózsaszín és egyéb színű márványtáblák. Csiszolt, páncélozott sziklává illesztették össze őket kívül és belül. A patak útját kikövezték, így az arra folyt, amerre akarták. De a teljes vízvezetékrendszert is kiépítették. A kandallók fatüzelésűek lettek, de mivel ez ételpazarlásnak számított, napenergiával működő infrafűtőkkel és műlánggal szerelték fel őket.

A kastély rendben volt. Lehetett volna akár gótikusnak is nevezni. De valóban pompázott! Chrissie-t lebilincselte a kastély látványa.

Jonnie, ahogy az árkádok felé sétált a felvonóhíd másik oldalán, hallotta a távolból, hogy a satováriak nagy robajjal, miszlikbe aprítják Luxemburg régi városát. Történeti és műtárgykutató csoportok kutatták át a várost, s aztán elszabadultak az indulatok.

A bank már visszaköltözött Zürichbe. Jonnie ott is szeretett volna lakni a közeli hegyek miatt.

Jonnie megtorpant. Dries Gloton itt kellett hogy járjon, mivel egy kiégett folt volt a pázsiton. Driest kinevezték a Galaktikus Bank és a Földi Bank összekötőjének. Őt tartották az “egy” megtalálójának, de egy bankvezető nem fogadhat el jutalmakat, mert az aláásná az ügyfelek bizalmát. Voraz évi százezer kreditre emelte fel Dries fizetését, ami bőven fedezi a jachtja fenntartását és minden egyebet. Dries itt hagyta a jachtját és hazateleportált. Amíg távol volt, a szelahi legénység szerencsejátékokra tanította a satováriakat és egy csomót elnyert a fizetésükből, amit aztán a kínai mérnökök visszanyertek a szelahiktól, így Jonnie nem avatkozott közbe.

Dries állandóan bolyongott a jachtjával. Fura dolog arra használni egy űrhajót, hogy valaki leugorjon vele a sarki boltba egy üveg snapszért, de Dries már csak ilyen volt. Azzal a feltétellel fogadta el az állást, hogy hosszú hétvégéi lesznek s úgy tűnt, a hétvégék alkalmával mindig Észak-Skóciába utazik. Azt állította, hogy egy “borsmentagyárat” készül alapítani, de Jonnie nem hitt neki. Biztos volt benne, hogy valami más van a dolog hátterében. Ma valószínűleg egy kis vajat vagy egyebet hozott Chrissie-nek.

Az is lehet, hogy számlákat rendezett Mr. Csunggal. Dries megtartott magának néhány ügyfelet. Mr. Csung is köztük volt. Jonnie számláiról tizenöt szelahi gondoskodott, akik a bányáknál dolgoztak. Ehhez semmi köze sem volt Driesnak. A bevétel napi egytrillióra rúgott, és egyre csak növekedett. Mr. Csung számlája azonban felkeltette Dries érdeklődését: Jonnie fizetést ajánlott Mr. Csungnak, mire Mr. Csung nagyon meglepődött, és azt mondta, a kamarás szokott fizetni a főnökének, és nem fordítva. Mr. Csung lánya volt az, aki pénzt keresett. Lunak hívták, a Han dinasztia utolsó császárnője után, és kezdett rendkívül népszerűvé válni. Egy kis pagodaszerű épületben dolgozott, amely valójában álcázott légvédelmi állás volt. Hóban lopakodó tigrist, repülő madarat és efféléket festett selyemre és rizspapírra, amelyekre vadásztak a gyűjtők, szempillantás alatt ezer és ezer kreditet hozva a konyhára. Segített Chrissie-nek a ház körüli munkákban, és hajat is vágott.

Jonnie úgy döntött, jobb lesz, ha csináltat Driesnak fémből egy leszállóhelyet. Mostanában jól kijöttek egymással. Nem akarta megbántani.

Lehetetlen volt keresztülmenni az udvaron. Lin Li, Mr. Csung veje, az összes fogadóterem bútorát kihordta az udvarra, hogy molekuláris fémpermettel fújja le mindegyiket. A fiatalembert néhány ámuldozó satovári vette körül. Szabadkézzel “festett” képeket egy festékszóró pisztoly segítségével. Kartonpapírral fogta fel, ami mellé ment volna. Nagyon gyorsan dolgozott. Éppen akkor egy olyan jeleneten dolgozott, amelyről Jonnie tudta, hogy faliszőnyegekről másolta. Éppen sok-sok lovagot festett a hatalmas díszasztal lapjára.

A kézzel gyártott sárkánymedálokkal felhagyott. Mivel teljesen egyformák voltak, néhány satovári szerelő, akiket lenyűgözött a kínai kézügyessége, rávette, hogy készítsen egy tökéletes példányt, aztán összeraktak egy gépet, amellyel körülbelül tízezer darabot lehet gyártani óránként. A kereslet, univerzumszerte, akkora lett, hogy nem tudták kielégíteni az igényeket.

Jonnie nem tudott keresztülvágni az udvaron anélkül, hogy ne zavarta volna meg Lin Lit. Ezért csak állt és nézte a munkáját. Chrissie és Mr. Csung annak a lehetőségéről beszélgettek, hogy esetleg néhány satovári, egy óvatlan pillanatban, megeszi a bútorokat. Biztosan ezért kell ez a fémbevonat! Kénytelenek voltak a vendéghez igazítani a lakhelyüket.

Az enyhe csalódás újra feléledt benne. Amikor felkelt, biztos volt benne, hogy különleges napra ébredt. Hogy valami csodálatos fog történni. Nem így lett.

Lin Li éppen egy bősz, szuronyos lovag festésébe kezdett. Skarlátszínű festéket használt, hogy vért fessen egy pengére. Jonnie-nak a deficit jutott róla eszébe, amelyet a “Elszánt Védelem” nevű satovári vállalat eddig felhalmozott. Ha sikerülne kibogoznia a hajtóművek titkát, felhasználhatná a személyszállításban. De elkárhozik, ha kitart a reakciómotorok mellett.

Lin Li most szürke molekuláris festékkel színezte a páncélt. A satováriak ámulattan nézték. Az egyikük tartalék pisztolyt tartott a kezében, készen arra, hogy Lin Linek nyújtsa. Nem a segédei voltak. Csak azt kívánták, bárcsak ők is képesek lennének ilyesmire. A satovári meghúzta a festékszóró ravaszát, hogy kipróbálja.

Jonnie hirtelen rájött, hogy megtörtént. A csodás dolog!

A boltív alatt visszarohant, körbeszáguldotta a kastélyt, átugrott a patakon és beesett a hátsó ajtón.

Chrissie, kontyba tűzött hajjal, a tűzről levett fazék tatalmát éppen egy nagy tálba töltötte, amit Mr. Csung tartott.

- Chrissie! - mondta Jonnie. - Szedd a holmidat!

Pattie a túlsó sarokban üldögélt. Mostanában nem szólt egy szót sem. Csak a földet nézte. Tinny, a buddhista kommunikátor most is megpróbált beszélgetni vele, de most sem járt sikerrel.

- Tinny! - mondta Jonnie. - Hívd a bányát! Szerezz egy tengerészgyalogsági harci gépet az indítóállásra, húsz percen belül! Hívd fel Dr. MacKendricket Aberdeenben és mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön Viktóriába!

- Pattie nem érzi jól magát - mondta Chrissie.

- Hozd őt is - mondta Jonnie.

- Diplomáciai vagy tudományos konferencia? - szólt Mr. Csung monoton hangja a tolmácsgépen keresztül.

- Orvosi! - felelte Jonnie.

Mr. Csung letette a tálat és elviharzott, majd egy zsákkal tért vissza, amelyben egy fehér kabát és egy üveg nélküli szemüveg volt. Ez volt a megfelelő öltözet, ezt látta az ősi képeken.

- Jonnie! - mondta Chrissie. - Őzpörköltet főztünk!

- Majd a gépen megesszük! Afrikába indulunk!

3.

Jonnie a tengerészgyalogsági harci gépet kissé délkeletre irányította és bekapcsolta a képernyőket. Másodpilótája a francia menekültek közül való volt. Az Alpokból származott, Pierre Solensnek hívták: egészen fiatal, nemrég kiképzett fickó volt; egy kissé még mindig rosszul beszélt psziklóul. A feladata általában csak annyiból állt, hogy ide-oda szállítsa a bányavidék gépeit, de mint a főhadiszállás kijelölt pilótája, az ő feladata volt az is, hogy Jonnie házához vigye a harci gépet; de álmodni sem merte, hogy néhány perccel később a Tyler másodpilótájaként repülhet Afrika felé. Minden rendben volt az indulással, de amikor meglátta, hogy hogyan száll fel Jonnie, leesett az álla. Sohasem látott még gépet így elindulni. Mint a kilőtt puskagolyó! És most kétszeres hangsebességgel repültek, mindössze tizenötezer láb magasan. Kijutnak-e vajon a francia és olasz Alpokból?

- Szörnyen alacsonyan vagyunk - jegyezte meg félénken.

- Emberek vannak hátul - felelte Jonnie. - Nem akarom, hogy túlságosan fázzanak. Figyeljen a képernyőkre, nehogy beleszaladjunk valami távfelderítőbe.

Felderítők, felderítők, felderítők! Jonnie-t egész életében távfelderítők figyelték! Most sem volt ez másképpen. A satovári védelmi rendszer csak félig készült el, annak ellenére, hogy megvette a vállalatot, a rendszer drága mulatság volt, majdnem háromszor annyiba került, mint az első kis szürke ember által ajánlott rendszer, de körülbelül tízszer olyan jó volt. Automatikus gépágyú, amely ezerötszáz mérföldre hordott az űrben, egyetlen sorozattal le tudott lőni egy űrflottát; tüzelő légköri távfelderítők; Föld körüli pályákon járőröző űrtávfelderítők; tíz fényéven belül minden mozgást pásztázó szondák. A valódi páncélkábelek, melyek minden várost érinthetetlenné tesznek.

Mivel a rendszer még nem készült el, sok vésztávfelderítőt állítottak be, amelyek minden mozgást figyelemmel kísértek. Nagy, zöld fény villogott a gép tetején és az újonnan felszerelt doboz onnan küldte szét “a nap kódját”, amely mikroszekundumonként változott, így a támadónak reménye sem maradt a megfejtésére. Ha a távfelderítők nem látták és hallották a kódot, azonnal tüzeltek.

Á, igen, itt jöttek a mediterrán vésztávfelderítők, hárman. “Szemrevételezés”-t tartottak. A másodpilóta lassú volt. Jonnie az egyik gombbal azonnal rájuk hangolt.

Satovári felderítők, minden rendben. Mindegyik gép orrára egy nagy szemet festettek. De ezeket a hatalmas, bámuló szemeket nem díszítésnek szánták a satováriak: a pilóta ösztönösen a közepükbe lőtt volna, és ha valóban így tesz, a távfelderítő a lövést fordított hordozóhullám formájában visszaverte volna, amely felrobbantja a támadó lőszerét és ezáltal a hajóját is. Nehogy valamelyik szemre tüzelj!

Mindazonáltal kissé zavarba ejtőek voltak, ahogy a “szemükkel” bámultak. Óvatosan közelítettek, mint a szimatoló kutyák, aztán miután automatikusan egyeztettek egymással, lehúzódtak és visszatértek eredeti járőrszektorukba.

A francia pilóta visszanézett az Alpokra. Semmivel sem ütköztek!

Ez meg mi volt? Egy űrszondát látott a képernyőn. Nem tudta, hogy láthat-e ilyesmit. Ellenséges volt?

Mint bármelyik csillagfelderítőnek vagy szondának, ennek is volt egy “lencséje”, amely ,,fénymágnes”-ből készült. Ez a mágnes reagált a fénysugarakra, melyeket több mérföld átmérőjű körből begyűjtött és - magnetikusan korrigálva a torzítást - egy pontba sűrített, amely kisebb volt, mint egy paca a papíron. Tulajdonképpen egy sok-sok mérföld átmérőjű lencsét hozott így létre. A probléma inkább a túl sok, semmint a túl kevés fény volt: fénysapkák vagy szűrők ugrottak be, hogy megvédjék a jelfogókat vagy a felvevőlemezeket a kiégéstől, ha netán túl közel fordulnának egy nap felé. Ekképpen több tíztrilliószoros nagyítást tudtak vele elérni.

Jonnie megpöckölt egy kapcsolót, lehallgatva a szonda jelfogóját, s a képet átjátszotta a saját, központi képernyőjére.

Rendben, a saját űrszondájuk volt az. A másodpilótát és önmagát látta a képernyőn, ahogy a képernyőt figyelik. Ez az űrszonda több mint tízezer mérföldre volt tőlük. Nemsokára biztosan véget ér a pályafutása.

Nem igazán gondolta, hogy bárki meg akarná támadni a Földet. A békeszerződést karmokkal hitelesítették! Nagyon, nagyon népszerű volt. A küldöttek még a Pszikló végét és az Asart halálát bemutató felvételek másolatait is hazavitték. A bank úgy ontotta az élelmiszerhiteleket, mint a vízesés. A fogyasztási cikkek még nem árasztották el a bolygókat. Ez időbe telik. Azt remélte, kifürkészheti a teleportációs motorkészítés titkát: ez rengeteg fogyasztási cikk felé megnyitná az utat. És ami még fontosabb, új járművekhez jutnának. A mostaniak nem tartanak örökké.

- Vegye át - mondta a francia pilótának, Pierre-nek, és hátrament az utastérbe.

Chrissie kicsomagolt egy tálat. - Attól tartok, az őzpörkölt már kihűlt.

Jonnie beleült az egyik hatalmas ülésbe. Pattie a gép hátsó részében ücsörgött és a padlót nézte. Jonnie-t aggasztotta a kislány viselkedése. Néha, esténként, sétálni ment. Néha hallotta, ahogy a szobájában sír. Mivel csak tízéves volt, azt gondolta, rendbe fog jönni. Mégsem jött rendbe.

Látta, Mr. Csung arra akarja felhasználni az utazással töltött időt, hogy bepótolja diplomáciai és társasági mulasztásait, mivel körülbelül ötkilónyi papírral jött el az útra. Jonnie a pörköltre fordította a figyelmét. Nem hűlt ki.

A heti küldemény megérkezett a Snautchról - mondta.

Tehát ezzel foglalkozott Dries Zürichből jövet. - Az üzleti anyagokat küldje el a bányairodába; az az ő dolguk.

- Persze, persze, már elküldtem - mondta Mr. Csung. - Ezek itt mind társasági és diplomáciai anyagok. Esküvői, díszvacsora- és keresztelési meghívók. Felkérések beszéd tartására…

- Akkor köszönje meg nekik, és mondja, hogy nem - mondta Jonnie.

- Persze, persze, már megtettem - mondta Mr. Csung. - Nincsen semmi baj. Tolmácsgépet, hangolvasót és hangírót használunk. Most már körülbelül tizennyolcezer nyelven tudunk levelezni. De ez egyre súlyosabb lesz.

Helyben vagyunk, gondolta Jonnie. Mr. Csung bátyját kinevezték kamarásnak a Fearghus klánfőnök udvarába. Az öccse éppen egy diplomata-főiskola beindításán fáradozott Edinburghben.

- Van másik bátyja is? - kérdezte Jonnie, miközben a pörköltet ette.

- Sajnos nincsen - felelte Mr. Csung. - Von Roth báró unokaöccséről beszélek. Diplomatának akar tanulni a hivatalomban.

- Remek - mondta Jonnie.

Mr. Csung felerősített a tolmácsgépet, mert a gép hangosabban zúgott most, hogy Pierre kormányozta. - Körülbelül még harminc orosz és kínai lányt akarok felvenni, hogy titkárnőnek és hangírókezelőnek képezzem ki őket. Tényleg nagyon egyszerű. Az ember a saját nyelvére fordítja a meghívót a hangolvasóval és aztán a tolmácsgép segítségével a hangíróba beszél, amely legépeli a választ az eredeti levél nyelvén…

- Folytassa - mondta Jonnie.

- Azt hiszem, kellene egy új épület ezeknek az embereknek és az aktáknak. Valami kínai…

- Folytassa - mondta Jonnie.

- Van egy levél, amelyet meg kellene néznie - mondta Mr. Csung. - Lord Voraz írta MacAdamnek, ön pedig másolatban megkapta. Dries szerint MacAdamnek beszélnie kellene önnel, mielőtt válaszol.

Baj van, gondolta Jonnie.

- Voraz szabályokat akar a kereskedelmi hitelek kihelyezésének elbírálásához.

- Ez nem tartozik a diplomáciához vagy a társasági élethez - mondta Jonnie.

- Bizonyos szempontból diplomáciai ügy - mondta Mr. Csung. - Akárkik is Voraz és MacAdam, az ember nem kívánna feszültséget közöttük. Az egész probléma az, hogy milyen fogyasztási cikkeket termeljenek a fegyvergyártó vállalatok. Ha rossz termékekre állnak át, a teljes program megbukik és a bank hiába adta a hiteleket.

A saját problémája más köntösben, gondolta Jonnie. Az Elszánt Védelem deficitjére gondalt.

- A Csillagközi Bányatársaság - mondta Mr. Csung a Voraz-féle levélre nézve - több százezer találmányon ült, amelyeknek az aktái a Törvényesség Csarnokában voltak, hogy megakadályozzák, hogy a többi nemzet felhasználja őket. Tudom, hogy ez nem diplomáciai ügy, de jókora diplomáciai zűr lehetne belőle, ha a bank sikertelen termék gyártására folyósítana hitelt. Továbbá az összes találmány leírásához pszikló matematikát használtak.

Jonnie végzett az őzpörkölttel és visszaadta a tálat Chrissie-nek. Olvasott erről valamit a régi emberkönyvekben. Mi is ez? A piackutatás mint profittényező. - Mondja meg MacAdamnek, vegye rá a bankokat, hogy küldjenek ki felmérőcsoportokat, olyan embereket, akik mindenhol megfordulnak és kérdéseket tesznek fel az embereknek, és derítsék ki, hogy az egyes planetáris területeken mit szeretnének vásárolni az emberek: nem azt, hogy mit kellene vásárolniuk, hanem hogy mit akarnak vásárolni. Ne javasoljon semmit. Csak kérdezze meg tőlük. Lehet, hogy nem is tudják rendesen megfogalmazni… - visszagondolt a saját felfedezésére, hogy az üveggel vágni lehet - … talán csak annyit tudnak mondani, hogy valami, amivel könnyebben meg tudják pucolni az irhát. De kérdezzék meg tőlük. Ez a piackutatás. Egyébként pedig: dolgozom a pszikló matematikán.

Tinny végig figyelt. Már nyomogatta is a telefon billentyűit. Ez egy új rendszer volt. Egy kissé azonban túllőttek a célon. A satováriak legkevesebb kétmilliárd önálló rádiócsatornát cseréltek el egy bolygóért, a háború óta azonban csak körül-belül harmincegyezer emberük volt. Mindent elborítottak a rádiótelefon-nyomtatók. Tinny ráállt a zürichi bankra, s beállította a felvételt, amelyet éppen akkor készített Jonnie szavairól. Csung látta, hogy Jonnie nem akar többet mondani, s biccentett a lánynak, aki elindította a felvételt. A kinyomtatott válasz kigördült MacAdam íróasztalára. Berakta a referencialevelet is, melyet Csung adott a kezébe.

- Dries ezt hagyta itt önnek - mondta Mr. Csung. Átnyújtott Jonnie-nak egy kis kék lemezt, amelynek a hátán egy tű volt. Az elején a “Galaktikus Bank” felirat állt. Amikor látta, hogy csak nézi, de nem veszi el, hozzátette: - A satovári veszélyeseszköz-tiszt adta át.

Jonnie elvette. - Adott valami mást is?

- Ó, ismeri Driest - mondta Mr. Csung. - Azt mondta, vajfelesleg van most a Felföldön és hozott Chrissie-nek egy vödörrel. Néhány öregasszonynak van tizenöt Holstein tehene. Azt mondta, beszállt a vajüzletbe.

Jonnie nevetett. Egyetlen skóciai Holstein tehénről sem tudott. Dries biztosan rávett egy pilótát, hogy repítse el őket Németországból vagy Svájcból, ahol szabadon kószálnak. Újabb “borsmentagyár.” - Adunk neki valamit cserébe?

- Óh, igen - mondta Mr. Csung. - Mindig megetetjük egy kád sült rizzsel. Imádja! És a vejem talált egy könyvet, tele színes halak képeivel. Készített néhány halmedált. Minden alkalommal adunk neki egyet. Szerinte értékesek.

- És fizettek Lin Linek - mondta Jonnie, mint aki érti a kereskedelmet és a kínaiakat.

- Persze. Az önök szociális célú készpénzkasszájából.

A “készpénzkassza” kifejezés korábban is általános lehetett. A Földi Bank a készpénzkasszából fizette a Föld védelmi rendszerét.

De Mr. Csung így folytatta: - Ez a gomb azoknak a nyereményeknek a mintapéldánya, amelyeket az új körzeti bankprogram keretében osztanak ki mindegyik univerzumban, tudja, olyanoknak, akik számlát nyitnak. Mindig a helyi nyelven szól. Ráteszi az ember a hajtókájára, vagy ahová tetszik, aztán dúdol valami dallamot és amíg mozgatja a száját, a gomb énekelni fog. Mindegyik régióban összegyűjtötték az összes népdalt.

Jonnie kivette a szerszámkészletet a táskájából. Kellett a tervéhez. Fogott egy mikroolvasztót, felnyitotta a gombot és egy mikrovizsgálóval megnézte a belsejét: Csak molekulányi tárolócellák voltak kis kioldókkal és relékkel. Egy apró elem a szoba hője révén feltöltötte önmagát. Egy elektronrezgető villa mozgásba hozta a légkör molekuláit, hogy hangot adjanak. Egyszerű és olcsó.

De Jonnie nem ezt kereste. Sokszor gyanította, hogy a bank sajátos módon igyekszik információkat gyűjteni. Mindig leellenőrizte a tolmácsgépeket és a hasonlókat, hogy nem tartalmaznak rádiómikrofont vagy felvevőcérnát, amelyet később el lehet távolítani belőlük. Idáig még egyet sem talált. De most ilyen világban élt.

Újra összeillesztette a mikroolvasztóval és szarvasbőr gallérjára akasztotta.

- Ez kivételes darab. Kérte, hogy ezt mondjam meg önnek - darálta Mr. Csung a tolmácsgépen keresztül. - Összegyűjtött néhány régi, amerikai balladát és belerakta őket. Nincs túl sok amerikai a Földön, így ilyet nem fognak gyártani.

Jonnie megköszörülte a torkát és megmozdította a száját. A gomb egy szöveg nélküli dallamot, dúdolt. Nem hallotta már ezt a dallamot azelőtt? Skót, német? Á… “Csengő harangok”-nak hívták. Aztán a gomb énekelni kezdett:

Galaktikus Bank!

Galaktikus Bank!

Az én barátom, valóban.

Ó, de jó, ó, de szép,

Hogy ily’ szomszédom van!

Aztán büszke hangon így szólt: - Én a Galaktikus Bank ügyfele vagyok!

Hát ez egészen biztosan nem egy “amerikai ballada” volt! Tréfálkozott volna Dries? Pedig ő aztán sohasem viccelt. Nagyon komoly kis szürke ember volt.

Jonnie azon volt, hogy levegye magáról, de a nevetésétől újra beindult.

Otthon, édes otthon,

Ahol szarvas és bölény játszik…

Jonnie emlékezett rá, hogy mozgatni kell az állkapcsát, hogy énekeltesse. Nyálpukkanás vagy izomfeszítés vagy valami. Újra megmozdította.

Ahol nem riaszt a végtelen

S nem bátortalanít el semmi sem…

- Mister Tyler! - hallatszott az adóvevőn az ideges Pierre hangja - A képernyőkön látom a Viktória-tavat. Teljesen beborítják a felhők. Ne menjék inkább Karibába?

Jonnie előrement és átvette a kezelőszerveket. A Viktóriánál mindig borult volt az ég.

Jonnie kinyitotta a száját, hogy leszállási engedélyt kérjen, mire a gomb szólalt meg helyette:

És az egeket nem borítja felhő sohasem!

Milyen felületes egy előrejelzés, gondolta Jonnie, és a gombot a zsebébe süllyesztette.

4.

Miután áttekintette a repülési feltételeket, Jonnie nem okolhatta Pierre-t. Egy ideje már éjszaka repültek: ez egy tapasztalt pilótát cseppet sem nyugtalanított volna, és Jonnie sem vette észre.

Viszont még gyakorlott pilótaszemmel is csak alig lehetett kivenni a fekete felhőszőnyeg fölé magasodó Elgon-hegyet. Hold nem volt, így a csúcs csak azért vált láthatóvá, mert eltakart néhány csillagot.

A képernyők miatt bocsátott meg Jonnie Pierre-nek. Olyan vastag volt alattuk a felhőréteg, hogy a rájuk irányított érzékelők inkább hóvihart mutattak, mint valami kivehetőt. Tulajdonképpen ismernie kellett az embernek a tó alakját és a helyszínt, hogy egyáltalán fogalma legyen, mit néz éppen. Rengeteg volt az elektrosztatikus zavarás; biztosan úgy esik odalenn, mintha dézsából öntenék, az esőben pedig villámok cikáznak.

Pierre nem vágyott másra, mint hogy szilárd talajon állhasson. Nem tudta leolvasni a képernyőket. Semmit sem látott, csak néhány csillagot a fejük felett és a sötétséget alattuk, amelyből néha-néha villámfény csapott ki. Azt gondolta, végük, ha megpróbálnak keresztülrepülni a felhőrétegen. Ki tudja, milyen dombnak ütköznek neki? Kővé meredt volna, ha tudja, az Elgon-hegy magasabban volt, mint ahogy repültek, de szerencsére nem tudta. Sőt ami még ijesztőbb, arról sem tudott, hogy néhány, még magasabb csúcsot is elhagytak már. Növekvő riadalma közepette Monsieur Tyler visszaült a pilótaülésbe és egy különös dalt dúdolt. Mon Dieu, az ember nem énekel, amikor a biztos halállal néz farkasszemet. Őrültség!

Viktória engedélyt adott a leszállásra. Jonnie óvatosan haladt lefelé az esőfelhőkön keresztül. A képernyők képe nem tisztult ki, de mivel ismerte a területet, azonosítani tudta a néha-néha bevillanó részleteket. Felesleges volt kinéznie az ablakokon: az olyan volt, mintha egy tűzoltófecskendőből árasztották volna el vízzel.

Jonnie földet érzett a csúszótalpak alatt. Inkább azzal törődött, hogy az utasai meg ne sérüljenek a zökkenéstől, semmint hogy hol van. Pierre újra megrémült, mikor Jonnie kikapcsolta a motorokat. Azt hitte, még mindig a levegőben vannak!

Az eső zúgásától alig lehetett beszélgetni a gép pilótafülkéjében. Jonnie kivágta az ajtót. Ker állt előtte. Ömlött rá az esővíz.

Akár az özönvíz volt az oka, akár valami más, Ker szörnyen barátságtalan képet vágott. Rendszerint nagyon megörült Jonnie-nak.

Amikor Jonnie legutoljára Afrikában járt, Kerrel együtt három éjszakát dolgoztak a karibai berendezésnél. A Fobia bolygót nagyon nehéz volt bemérni: nem rendelkeztek a koordinátáival, mivel “valahol a Pszikló napon túl” keringett, és egy ideig úgy tűnt, soha nem találják meg, s Ker végül meg fog halni, mivel nem jut légzőgázhoz.

A bolygót azonban sikerült bemérniük: nyomott ellipszis alakú pályán keringett. A Fobia perihéliuma (pályájának a naphoz legközelebbi pontja) és az aféliuma (pályájának a naptól legtávolabb eső pontja) közötti különbség olyan óriási volt, hogy bárki, még egy pszikló is elpusztult volna, ha a Fobián próbált volna élni.

A Fobián három állapot ment végbe: ahogy ellendült a napjától, a légköre lehűlt és cseppfolyóssá változott: ahogy a távolsága nőtt, a folyadék megfagyott: ahogy újra közelített a naphoz, a sorrend megfordult és a légkör újra gáznemű lett. De az a hosszú időszak, amíg a “nyár” tartott, a Fobia-év körülbelül nyolcvanhárom földi évnek felelt meg, lehetővé tette, hogy moha és más növények tenyésszenek, amelyek egy ideig virultak, s aztán, ahogy a légkör cseppfolyóssá vált, megfagytak. Habár sokat bajlódtak a kamera-háromszögeléssel, hogy megbecsüljék a pályáját, a végeredmény Ker legvadabb várakozásait is felülmúlta. A bolygó jócskán benne járt az “őszben” és így nem jelentett nagy nehézséget a hatalmas kábeltartályokat feltölteni folyékony légzőgázzal. Ráadásul sikerült visszahozniuk körülbelül ötven tonna olyan anyagot, amely a valódi ragacsétel elkészítéséhez szükséges. Igen, Ker úgy viselkedett, mint egy mennybe jutott pszikló, ami ugye felettébb valószínűtlen esemény, amikor legutoljára találkozott Jonnie-val.

És most itt állt, mogorván az esőben.

- Helló, Jonnie - mondta rezzenéstelenül.

- Mi van veled? - kérdezte Jonnie. - Elvesztetted talán a cinkelt kockáidat?

- Ó, nem miattad van, Jonnie. Mindig örülök, ha látlak. Amiatt a Maz miatt. Ő volt itt a főmérnök, amíg a telep működött. Az egyik sebesült. Körülbelül negyven néhai rabom van. Azzal próbálkozom, hogy újra beindítsam ezt a volfrámbányát.

Közelebb húzódott. Az eső végigfolyt a légzőmaszkján. A zubbonyát szétáztatta a zuhogó, forró eső. - Nem vagyok mérnök! - fakadt ki hirtelen. - Műveleti tiszt voltam. Kimerült az érctelér és a következő valahol mögötte helyezkedik el. Az a… Maz és az összes többi… pszikló csak ül a seggén és mereszti a szemét! Valami… bolond megmutatta nekik a szétrobbanó Pszikló képét és most semmire sem hajlandók!

- Semmit sem értek… a matematikához, és képtelen vagyok kiszámítani a következő érctelér helyét!

Akkor már ketten vagyunk, gondolta Jonnie. Örült, hogy a lányok nem beszéltek psziklóul. A volt alvilági törpe tényleg tudott káromkodni, de sosem tette, hacsak nem volt rettentően ideges. - Ezért vagyok itt - mondta.

- Válóban? - Ker arca úgy felragyogott, mintha egy bányatöltet robbant volna fel benne.

- Ideérkezett MacKendrick? - kérdezte Jonnie.

- Az irányításhoz befutott egy távfelderítő jelentése egy skóciai gépről. Az a MacKendrick? Úgy három órával jár mögötted.

Három órával? Jonnie azonnal munkához akart látni. Végül is volt még valami, amin túl kellett esnie. Szereznie kell néhány pszikló hullát.

- A raktérben emberek vannak. Légy szíves, vidd be őket az épületbe.

- Rendben - mondta Ker felvidulva. A karján egy összehajtogatott ponyva volt, melyet a többiek fölé tartva esernyőként használhatott. A ponyvát széthajtogatva elcsoszogott a hátsó ajtó felé.

Pierre lassan magához tért. Most meg rémülten látta, hogy Jonnie egy öltözőszekrényben nagy magasságú repüléshez szükséges ruhák után kotorászik. Jonnie, az egyiket odadobta neki és egy másikat is előhúzott.

Jonnie hallotta a hátsó ajtó csapódását és látta, hogy homályos alakok futnak az épület felé az esőben. Összehúzta a cipzárt a ruháján és ellenőrizte az üzemanyagot a gépében. Volt bőven.

Húsz másodperccel később ismét az ég felé száguldottak.

Pierre még mindig a szokatlan, nagy magasságra tervezett ruhában fészkelődött. Mon Dieu, Monsieur Tyler mellett az élet valóban hajmeresztő!

Jonnie nem zökkent ki a nyugalmából. Magasan az esőfelhők felett az ablakok tiszták voltak és mivel láthatták, mely csillagok hiányoznak az égboltról, tudták, merre vannak a hegycsúcsok. A gép fényei a havas hegyoldalt, pásztázták, ahol annak idején a pszikló hullákat hagyták. Kettő kell, gondolta. Egy munkás és egy vezető beosztású.

Pierre lelkiállapotán egyáltalán nem javított, hogy nem közölték vele, hova mennek, sem azt, hogy miért. Megrémítette, hogy ekkora sebességgel rontanak neki a feketeségnek. Még a képernyőre sem nézett. Tekintetét a becsíkozódott szélvédőre szegezte.

Jonnie nagyon hamar megtalálta a helyet. Tudta, hogy otthagytak egy villástargoncát. Azt fogja használni. Feltételezte, hogy ennyi idő elteltével a hullákat vastag hótakaró boríthatja.

De Pierre, aki nem tudta, hogy mit keresnek, csak bámult kifelé a szélvédőn, s egyre jobban magával ragadta a rettegés.

Pierre hirtelen meglátott valami fehéret. Pamacsok váltak le róla a gép fényeiben. Rémülten hallotta, hogy a motorok a leszálláshoz készülődve lassulnak.

- Ne! - ordította. - Ne! Ne! Egy felhőre akar leszállni!

Jonnie a képernyőkre pillantott. Valóban felhőnek látszott, ebből a szögből. A hó kavargott az erős szélben.

Á, ott van a villástargonca! A hó és a jég az üléséig ért. A hullák pont mögötte lesznek, a hó alatt.

Kizárólag a képernyők segítségével repült. Elég messze voltak a legközelebbi szakadéktól. Csikorogva letette a hajót a hóra és leállította a hajtóműveket. Úgy süvített a szél idefent, hogy még a gép is beleremegett.

Jonnie szorosabbra húzta a légzőmaszkját. - Szállj ki és segíts!

Pierre teljesen összezavarodott. Tisztán látta, hogy egy felhőre szállnak le és nem értette, mi tartja meg a hajót. Korábbi útvonalukból tudta, hogy közel vannak, ha nem éppen rajta állnak, a Föld Egyenlítőjéhez. Úgy tudta, az Egyenlítő nagyon forró, így a hó semmiképpen sem illett bele az elképzeléseibe.

A kicsiny törzs, amelyből származott, jezsuita papok befolyása alatt állt, amit azzal tartottak fenn, hogy erős félelmet neveltek beléjük. Féltek a mennytől és a pokoltól, de főleg az utóbbitól. Monsieur Tyler puszta hírneve növekvő babonát és félelemmel vegyes ámulatot keltett bennük. Kevésbé lepte meg az, hogy egy felhőn landoltak, mint az, hogy ki kell szállnia.

Pierre a fehér pamacsokat nézte a gép fényében. Igen, egy felhő! Kitapogatta a Krisztus-feszületet, ami a nyakában függött: érezte, túl fiatal még, hogy mártír legyen. De volt megoldás. Előkapta a kicsiny hajtóművel ellátott mentőzsákot az ülés mögötti rekeszből és sietve felrántotta. Monsieur Tyler valószínűleg képes a felhőkön sétálni, de Pierre, Madame Solens fia nem ilyen volt.

Nagy bátorságra volt szükség az ajtó kinyitásához, de megtette. Szorosan behunyta a szemét és kiugrott, kezét a kioldón tartva. Körülbelül nyolc láb volt a távolság egy ilyen gép fülkéjétől a talajig. De Pierre tizenkétezer lábra számított. Amikor földet ért, a hó ellenére majdnem eltörte a lábát. Pierre tökéletes zavarodottságában hátraesett, és könyökével a hóra támaszkodva elterült. Nem értette, miért nem esett keresztül a felhőn.

Jonnie csak a tervére figyelt és tudomást sem vett erről a kis zavarról. Kivett egy feszítővasat a gép szerszámkészletéből és hozzálátott a hó alatt fekvő hullák felkutatásához.

A vasrúd hegye ráakadt az egyikre. Letérdelt és félresöpörte a havat. Kiásta egy légzőgázmaszk csücskét, aztán kezébe akadt egy sapkadíszítés. Hoppá, egy igazgató!

A hatalmas vállak alá fúrt, hogy lássa, hová kell illesztenie a feszítővas lapos végét, hogy kiszabadítsa a szörnyeteget a jég szorításából. Egy ilyen pszikló ezer fontot nyomott, ami ebben a jégben-hóban még többnek tűnt.

Jonnie mélyebbre nyomta a feszítővasat és megpróbálta lenyomni. A szörny annyira beszorult, hogy a vas megcsúszott és felszakította a pilótazubbonya gombolását.

Újra próbálkozott, ezúttal minden erejét beleadva. Recsegő, mély hangot adva, a szörny kimozdult.

De a hang olyan volt, mintha valaki megköszörülte volna a torkát. A bank zenélő gombja, amely még mindig a zsebében volt, égy balladát kezdett játszani, mély, bariton hangon:

Szellemlovasok az égben…

Pierre, a súlyos megrázkódtatások után, egy démont vett észre a felhőből kiemelkedni, aki ráadásul síri hangon énekelt.

Ez már túlságosan sok volt a számára. Halk nyögés után ájultan terült el.

5.

Jonnie a feszítővassal kiszabadította egy munkás tetemét, aztán a villástargoncához ment, lelökte a jeget a fogaskerekekről és racsnikról. Épp be akarta indítani, amikor észrevette, hogy Pierre nincs sehol. Azt remélte, legalább a gép rakodónyílását kinyitja.

Megpillantotta a férfit, az egyensúlymotor mellett feküdt a havon. A hó már kezdte belepni. Kissé aggodalmasan tapogatta végig, hogy nem sérült-e meg. Nem tudta mire vélni a mentőzsákot, és azon töprengett, vajon miért fekszik ott eszméletlenül. Hát ezen a helyen még elsősegélyben sem részesítheti.

Jonnie beindította a villástargoncát és felmarkolta Pierre-t. Elment vele a gép végéig és az ülésre felállva, kinyitotta az ajtókat.

De a gép farka felől fújó szél igyekezett bevágni az ajtót. Jonnie beugrott a gép rakterébe, azt remélve; hogy talál valamit, amivel ki tudja támasztani az ajtót. Megtorpant.

Pattie! Még mindig a gépen volt. Biztosan ittfelejtették a nagy sietségben. Olyan csendes volt ezekben a napokban, hogy könnyen elkerülte a figyelmüket.

Megveszi az Isten hidege. Jonnie kinyitott egy műszerszekrényt, előhúzott egy takarót és köré tekerte. A lány alig nézett fel.

Az ajtó kitámasztására csak egy térképhenger nyele tűnt alkalmasnak, amelyet átdugott egy padlógyűrűn és egy sarokvasnak feszítette.

Visszamászott, és beindította a villástargoncát, hogy Pierre tehetetlen testét belökje a gépbe. Már majdnem sikerült neki, amikor egy erős széllökés becsapta az ajtót. Még egyszer visszamászott a gépre, hogy megpróbálja kipeckelni az ajtót. De ezúttal a törékeny fa elpattant.

Lágy hang szólalt meg a háta mögül. - Majd én tartom.

Pattie, egyik kezével magához szorítva a pokrócot, kitámasztotta az ajtót.

Hónapok óta először látta a kislányt magától cselekedni.

Jonnie leugrott a villástargoncára, felemelte Pierre-t és a padlólemezekre lökte. Még egyszer visszamászott a gépre és igyekezett félreráncigálni a férfit az útból. Meglepődött, amikor Pattie is segített a tehetetlen testet elvonszolni az ajtóból.

Röviddel később leállította a targoncát, becsukta a gépet és a fülkébe mászott. Telefonált a központba, hogy készítsenek elő egy teherszállítót és egy targoncát, s aztán, miután ellenőrizte, hogy Pattie bekötötte-e magát az ülésbe, kilőtte a gépet az ég felé.

El volt rá készülve, hogy félvak ablakok mellett, tapogatódzva kell leereszkednie. Nagyon megörült, amikor látta, hogy a vihar már elvonult, s az interferencia megszűnt.

Az eső is elállt, s a reflektorukat felkapcsolták. Kisebb tömeg gyűlt össze a várakozó járművek körül, hogy megnézzék a gép leszállását. Jonnie ezeket a volt gyalogosokat és űrhajósokat utoljára lövegirányzékon keresztül látta. Az ácsorgó jambikók, hawvinok és hasonlók kissé furcsa látványt nyújtottak, de egyáltalán nem látszottak támadó szándékúnak. Három, narancssárga munkaruhás satovári mérnök, mellkasukon “Elszánt Védelem” felirattal, állt a tömegben, akik alighanem előzetes felmérést végeztek a bányavédelem új rendszerre történő átállításával kapcsolatosan.

Egy új gép is állt a leszállótéren, körülötte senki, amiből Jonnie rájött, hogy MacKendrick biztosan megérkezett. Előrehívta Pattie-t, s a hóna alá véve, leugrott a gépből.

Ker egy villástargoncán ült. - A másodpilóta odabenn van. Lélegzik, de biztosan megsérült vagy valami ilyesmi - mondta Jonnie. - Vigyék a két psziklóval együtt, a kórházba.

Jonnie, hóna alatt Pattie-vel, a központba rohant, hogy megkeresse MacKendricket.

Ker rögtön munkához látott a targoncával. A csakis rá jellemző szakértelemmel mindhárom testet felmarkolta a gép padlójáról és a teherszállító rakfelületére hajította őket.

A sofőr, egy frissen kiképzett jambikó, tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a két óriási pszikló tetem a járműre zuhan, majd egy emberi test pottyan rájuk.

A tömeg a psziklók láttán oszlani kezdett, méghozzá gyorsan! Az összes hó és jég leolvadt róluk, és pont úgy néztek ki, mintha élnének!

A sofőr le akart szállni a teherszállítóról, hogy messze kerüljön mindentől, aminek köze lehet a psziklókhoz. Még a végén életre kelnek!

Ker visszahúzta a villákat és rájött, hogy felbolydulást okozott, és hogy mindjárt elveszíti a sofőrjét. - Nem, nem - kiabálta. - Halottak!

A jambikó félénken visszaült a jármű fülkéjébe. A tömeg óvatosan araszolt előre, hogy jobban szemügyre vehessék a hullákat. Kérdő szempárok tapadtak Kerre.

- Nem hallottátok, mit mondott Jonnie? - kérdezte Ker.

Nem, nem hallották. Túl messze voltak.

- Ezek a psziklók - mondta Ker - az őserdőben rejtőztek. Előrohantak a fedezékükből, hogy darabokra tépjék a másodpilótát. Annyira feldühítették Jonnie-t, hogy nekik támadt. Egyszerre elkapta a torkukat, és egyszerűen kinyomta belőlük a szuszt!

A szájak tátva maradtak, a szemek fennakadtak. Előttük hevert a bizonyíték.

Egy pillanattal később így szólt egy egykori hawvin tiszt: - Nem csoda, hogy elvesztettük ezt a háborút.

- Igen - mondta Ker. - Ha jobban megismeritek Jonnie-t, tudni fogjátok, hogy milyen, mikor valóban dühös!

Intett a sofőrnek, hogy kövesse és elhajtott a villástargoncával. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne mondja ezt el nekik. De a legnehezebb az volt, hogy ne röhögjön a képükbe.

6.

Miután az beért az épületbe, Jonnie letette Pattie-t és elindult, hogy megkeresse MacKendricket. A kórházban talált rá.

- Hol a járvány? - kérdezte MacKendrick. Egy orvosi előadás közepén kaptam meg a hívásodat. Egy egész orvosgárdát hoztam magammal! És amikor ideérek, azt látom, hogy éppen felszállsz!

- Ezúttal - mondta Jonnie - megcsináljuk!

- Ó - mondta MacKendrick. - Úgy érted, a kapszulákat. Jonnie, már minden elképzelhető módon megpróbáltam. Nem lehet hozzáférni azokhoz a kapszulákhoz. Túl sok a csont! Azt hittem, megmutattam neked!

Az orvos átment abba terembe, ahol utoljára, hagyta a hatalmas pszikló koponyát. Megkopogtatta. - Ez sima, tömör csont! Az agy láthatóan alul, a hátsó lemez alatt helyezkedik el. Ha annyi csontot kifúrok, hogy hozzáférjek, a pszikló egyszerűen meghal.

- Aha - mondta Jonnie. - De te a “fúrok” szót használtad. Én nem.

Odasétált az asztalhoz, és felemelte a félszáz fontot nyomó koponyát. MacKendrick már korábban összedrótozta az ízületeket. Jonnie kinyitotta az állkapcsot. - Most figyeld meg a fülcsontokat. - Jobb fogást talált és a koponyát a fény felé tartotta, mintha egy labdával zsonglőrködne. - Figyelj. - Újra kinyitotta az állkapcsot.

Az ízület, nem amin keresztül a pszikló hallott, hanem amellyel a hallócsont az állkapocs hátsó vonalához kapcsolódott, felnyílásakor egy körülbelül egyharmad hüvelyk átmérőjű lyuk tárult fel.

- Ezt mutattad egyszer - mondta Jonnie - és elmagyaráztad, hogy nem tudnál műszert keresztülvinni rajta. De ez pontosan oda vezet, ahol a kapszulák beágyazódnak az agyba.

MacKendrick kétkedett. - Jonnie, egy egész csapat van odakint, hogy megtisztítsák a terepet egy esetleges operációhoz. Azt hittem, valami súlyos dolog történt. De mivel nincs vészhelyzet, miért nem alszunk egy kicsit…

Jonnie ahhoz a boncasztalhoz vitte a koponyát, amelyet annak idején használtak, és rárakta. - Lehet, hogy neked úgy tűnik, nincs vészhelyzet, de az igazság az, hogy nem tudjuk, hogyan kell psziklómotort csinálni és azt sem tudjuk, mi a titka a matematikájuknak. Ha nem fejtjük meg ezeket, a tervünk dugába dőlhet. Több száz gépünk van ebben a percben, amelyek működésképtelenek. A bolygóknak fogyasztási cikkekre van szükségük, de a pszikló motorok a legfontosabbak. Vészhelyzetnek ennyi éppen elég. Figyelj!

Jonnie kivett egy vékony, szigetelt huzalt a zsebéből és a koponya apró lyukába illesztette. Megfogta a huzal másik végét, s azt a túloldali lyukba dugta.

- Mit csinálsz? - kérdezte MacKendrick.

- Most pedig arra a kérdésre kell válaszolnod, hogy elszakítanak-e ezek a bedugott huzalok valamilyen állkapocs- vagy fülizmot?

- Hát lehet, hogy megsértenek néhány szövetet, de a fő izmok nem ott vannak. Ez a lyuk azért van, mert az állkapocscsont, ha a legalsó helyzetig kinyitják, lyukat kell hogy hagyjon maga mögött. Nem hiszem…

Jonnie a készletért nyúlt, amelyet sebtében pakolt össze. Elővett egy molekuláris bevonópisztolyt. - Ez az eszköz, egy rúdról, molekularéteget szór az adott felületre.

MacKendrick tanácstalan volt. - Egy ilyen pisztolyt nem tudsz bejuttatni a fejbe!

- A pisztoly része kívül marad. - Előkotort egy elektromos csatlakozólemezt. - Hol van egy kapszula, amelyet eltávolítottunk?

MacKendrick előszedte a két bronz félkör egyikét.

Jonnie lecsípett valamennyit a szigetelt huzalból. Fogta a molekuláris bevonópisztolyt és az egyik huzaldarabot ahhoz az elektródához csatlakoztatta, amelyik árammal látta el a molekulaszóró rúdját. Aztán a másik végét a bronzdarabra fektette. Fogott egy másik huzaldarabot, s azt a bronzról az elektromos csatlakozólemezhez vezette. Aztán a csatlakozólemez hátlapját egy hosszú vezetékkel rákötötte a pisztoly csatlakozójára. Egyszerűen a bronzdarabbal helyettesítette a pisztoly szokásos szórórúdját. A molekulák megkerülik a szórórészt, és a huzalon keresztül a fogadólemezre folynak. És csak hogy meggyőződjön az elektrolízis létrejöttéről, az áramkört visszavezette a pisztolyhoz.

Megnyomta a kioldót.

A csatlakozólemezen kivált a bronz.

Apró lyuk jelent meg a psziklófejből kivett kapszulán.

Mivel nem műszerész volt. MacKendrick így szólt: - Eltűnik!

- Végigfolyatjuk a fémmolekulákat a vezetéken a lemezig. Azt hiszem, “elektrolízis” a neve. Nem hagyjuk, hogy szétszórja a fémmolekulákat. Ráfolyatjuk egy lemezre.

MacKendrick eltátotta a száját. - Ez a fémdarab eltűnik!

- És újra megjelenik a csatlakozólemezen - mondta Jonnie. - De a fejen kívül kerül!

Felvett egy új vezetékdarabot és egy kis lánggal kerekre olvasztotta a végét. - Ha elkerekítjük a végét, be tudod csúsztatni ezt a vezetéket azon a csuklóízületi lyukon keresztül, a különféle idegek között, és hozzá tudod érinteni a bronzdarabhoz? És aztán ugyanezt megtenni a másik oldalról is?

Ezt jól ismerte MacKendrick. A psziklóagy bordázott idegrostjait könnyen félre lehetett nyomni. A cortexet, vagyis az agykérget valószínűleg át lehet néhány apró helyen szúrni nagyobb károsodás nélkül.

- Meglátjuk! - mondta MacKendrick, miután teljesen lemondott arról, hogy reggelig várjanak.

A psziklótetemek két csillén feküdtek az ajtó előtt. Pierre eltűnt. MacKendrick két nővért hívott be, és egy másik orvost, majd a munkáspsziklót begurították a boncterembe. Körül-belül ötször akkora test volt, mint amekkorával dolgozni szoktak, de közös erővel sikerült az asztalra fektetni.

- Valószínűleg belül még mindig fagyott - mondta Jonnie.

- Nem baj - mondta MacKendrick. - Néhányszor komolyan azt reméltem, hogy meg tudjuk operálni őket. - Elővett egy csomag mikrohullámtampont és a fej két oldalára pottyantotta, hogy az gyorsan kiolvadjon.

A terem szörnyen zsúfoltnak tűnt. Mr. Csung fehér köpenyt és üvegtelen szemüveget adott Jonnie-nak. Jonnie tűnődött, mire kellhetnek, majd zsebre vágta őket. Éppen utasítást akart adni a test áthelyezésére, amikor az éneklő gomb bekapcsolt. Így énekelt:

Elmúlt már,

Amikor szívem ifjú volt és vidám,

Hol van már…

Az orvoscsapat meglepődött és kissé meg is rémült. A jelenet kísérteties volt, mert egyikük szája sem mozgott!

Jonnie Mr. Csung felé nyújtotta a gombot. - Távolítsa el ezt a vackot!

Jonnie néhány szerszámot vett ki a készletéből és munkához látott, miután hozzáférhetővé tették a testet. Dr. MacKendrick előkészítette a fémanalizátort, amelyet röntgenkészülék gyanánt használtak. Alá tette a hulla fejét és beállította, hogy éles, tiszta képet kapjon a bronzkapszuláról. Megvizsgálta a hulla állkapcsát, hogy rugalmas-e, majd kipeckelte egy tágítóval.

A másik orvos feltörölte a vizet, ami a tetem fejéről csorgott le a hullámkibocsátó lemezre.

Az egyik nővér Jonnie-hoz hajolt és odasúgta: - Nem hiszem, hogy ennek a kislánynak végig kellene néznie mindezt.

Jonnie megfordult és meglátta Pattie-t. Bizonyára idáig követte. Érdeklődéssel nézte a kifehéredett koponyát.

Hónapok óta ez volt az első nap, hogy Pattie felfigyelt valamire. Jonnie nem akarta félbetörni a lány érdeklődését azzal, hogy kiparancsolja. - Hadd maradjon - súgta a nővérnek. Az asszony némileg ellenkezett, de belenyugodott.

Jonnie készen volt a huzalozással. MacKendrick a vázlatait nézte, amelyeket a pszikló agyi idegeiről készített. Letette a rajzokat, elvette az odanyújtott huzalokat és munkához fogott.

Fél szemmel a nézőlemezt figyelve és ellenőrizve a vázlatokat, hozzákezdett a tompa huzalvég bevezetéséhez. Néhány apró kitéréssel végül sikerült eljutnia a beágyazott bronzhoz. Aztán a másik drótot a fém másik feléhez illesztette.

Jonnie ellenőrizte, hogy készen vannak és megnyomta a kapcsolót.

A külső csatlakozólemezen elkezdett kiválni a bronz.

MacKendrick nagyon körültekintően dolgozott, a lemez egyik feléről a másikra vezetve az áramot. A nézőlemezt figyelve olyannak tűnt, mintha tintafoltot itatnának fel.

A bronz a koponyában egyre fogyott. MacKendrick körbevezette a huzalokat. Körülbelül fél óra múlva a bronznak semmiféle árnyékát vagy nyomát nem találta a koponyában. Óvatosan visszahúzta a vezetékeket. - Most pedig lássuk, nem égettünk-e meg idegeket - mondta.

A csapat nyomban munkához fogott. Kötényt, kesztyűt és műszereket vettek elő, köztük egy forgótárcsás csontfűrészt.

A nővér Jonnie-hoz hajolt és azt súgta: - Komolyan azt gondolom, hogy a kislánynak ki kellene mennie. Túl sok ez egy ilyen fiatalnak. Hány éves is? Tíz?

Pattie egy zsámolyon ült és az eseményeket figyelte. Nagyon figyelt.

Jonnie-t semmi sem tudta volna rávenni arra, hogy kiparancsolja. - Hagyja a lányt - súgta vissza.

Eltávolították a nézőlemezeket, csészéket és törlőket tettek az asztalra. Egy pillanattal később a csontfűrész sivítva-csikorogva hasított a koponyába. Kis idő múlva zöld vér kezdett csordogálni a vágásból.

MacKendrick oly sokszor csinálta végig ezt a, műveletet, hogy percek múlva megnézhették, hol is volt a bronz. MacKendrick felitatott még némi vért, elővett egy nagyítót és megvizsgálta az idegeket.

- Minimális égés - mondta.

- Csökkentem az áramerősséget - mondta Jonnie. - Egy ellenállást iktatott az áramkörbe.

A csapat együttesen összedobálta a halott pszikló darabjait. Az asztalról leemelve visszarakták a csillére és kilökték az előtérbe. Két perccel később a volt igazgató feküdt az asztalon.

Megismételték a molekuláris bronzfolyatási eljárást.

Jonnie egy korábbról származó ezüstkapszulán kísérletezett. MacKendrick újra a rajzait tanulmányozta.

Az orvos kihúzta a vezetékeket, és a hulla agyában ülő ezüstkapszulához dugta őket.

Mindaddig rendben mentek a dolgok, amíg el nem értek a benne lévő biztosítékig. Olyan apró volt és annyira hamar megolvadt, hogy időbe telt a darabjait összeszedni.

Végül ezzel is megvoltak. Ismét előkerültek a kesztyűk és fűrészek, és eléjük tárult a zöld vértől megtisztított agy belseje. MacKendrick a legnagyobb figyelemmel végigvizsgálta. Aztán felállt.

MacKendrick elámulva nézett Jonnie-ra. A fickó új műtéti eljárást talált fel! MacKendrick a töltényekre és fémrepeszekre gondolt, amelyeket mostantól kezdve el lehet távolítani anélkül, hogy nagy bemetszéseket vagy lyukakat ejtenének a koponyán. Elektrolitikus sebészet!

- Hullán bevált - mondta Jonnie. - Az órájára pillantott. - Lassan éjfél lesz. Holnap megnézzük, hogy élő szervezeten is beválik-e!

7.

Másnap reggel, hét órakor, MacKendrick csapata egy egészen, másfajta termet készített elő műtétre. - Nem tudunk eleget a psziklóbetegségekről - mondta Jonnie-nak - és a hulláik, bomló állapotban, rendkívül fertőzőek lehetnek. Vírusokból épülnek fel és lehet olyan vírus is bennük, amelyik kisebb a többi vírusnál. Ezért válts ruhát és hozzál vadonatúj huzalokat és felszerelést.

Jonnie így tett, s amikor visszatért, miután Mr. Csung kénytelen volt másik fehér köpenyt előbányászni, ő pedig új huzalokat állított össze, megdöbbenve hallotta, hogy MacKendrick Chirköt hozatja a terembe.

- Az a nőstény szinte halott - mondta MacKendrick. - A pszikló nőstények hónapokig táplálták gyomorcsövön keresztül. Az agystruktúra hasonló, az állkapocslyuk nagyobb. Kómában van, s így nem kell sok metánt adnunk neki. Az altatógáz alaposan kiüti őket.

- Jobb, ha én hozom ide - mondta Jonnie.

Fogott egy csillét és egy légzőmaszkot, majd lement a termekhez, melyekben folyamatosan keringtették a légzőgázt.

Két pszikló nőstény lépett oda nyomban, ahogy Jonnie a kocsit Chirk ágyához tolta.

Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt. Sovány volt, egészen csontvázszerű. Szegény Chirk.

A két testes nősténynek nem esett nehezére, hogy társukat a csillére fektessék. Jonnie azt gondolta, ezt egymaga is meg tudta volna tenni. Szinte zörögtek a csontjai.

Adjanak nekem egy légzőmaszkot Chirk számára - mondta Jonnie.

A két nőstény üres tekintettel meredt rá. - Miért? - kérdezte az egyik.

- Hogy tudjon lélegezni! - mondta Jonnie türelmetlenül.

A másik nőstény így szólt: Semmit sem használ, ha kínozni próbálja. Az ő állapotában nem fogja érezni.

Jonnie szeretett volna erre valami szellemeset mondani. Zavarát látva, a másik nőstény magyarázatba fogott. - Arra vártunk, hogy valaki lejöjjön és megölje. Ezt mindig megteszik. Egyre csak tűnődtünk, hogy miért vártak hónapokig.

- A katrisztok ezt írják elő lapszin esetén.

Milyen szavak voltak ezek? Nos a “katriszt” egy orvosi kultusz, amely behálózta a Psziklót. Hallott már erről? A “lapszin” pedig egy gyakori betegség, amely a nőstény gyermekeket szokta megtámadni. Ritkán fordult elő Chirk korában, harmincéves, de tagadhatatlanul lapszinja van. És természetesen előbb-utóbb meg kell ölni.

- Nem fogom megölni! - mondta Jonnie ingerülten. - Megpróbálom meggyógyítani!

Nem hittek neki. Először is, törvényellenes volt a lapszint gyógyítani. Az is törvénybe ütközött, hogy egy jogosulatlan személy az aggyal babráljon. Tehát ebből az következett, hogy hazudott nekik, ahogy egy katriszt hazudott volna. De hiába minden, ha kínozni akarják, mivel a nőstény nem érezné, Jonnie pedig nem élvezné.

Jonnie-nak magának kellett légzőmaszkot szereznie és feltennie Chirkre, majd átgurítania az atmoszferikus kapun. A háta mögött a két nőstény így szólt egymáshoz: - Kínzás, megmondtam.

Jonnie-t kihozta a sodrából, hogy akarata ellenére betette a lábát a pszikló “civilizáció”-ba. De Chirk nemsokára a hevenyészett műtőbe kerül. Akármilyen sovány volt, még így is csak hárman tudták az asztalra fektetni.

MacKendrick régen kitanulta már ezt, és a csapata is igen hatékonynak bizonyult. Az új orvos felemelte a maszkot, hogy egy pecket csúsztasson a nőstény szájába. Az egyik nővér metáncsövet csúsztatott a maszk pereme alá, majd sztetoszkópot tett Chirk szíve fölé, hogy a pulzusváltozásokat figyelje. A szív a kellő ütemre lassult, mire a nővér bólintott MacKendricknek.

Az állkapocslyukak a maszk peremén kívül estek. MacKendrick hamar beszúrta a huzalokat a szöveten keresztül az agyba. A képernyőt figyelve, óvatosan beállította a fejet. Jonnie működtette a pisztolyt. A nővér figyelmesen hallgatta a szívet és szabályozta a metán/légzőgáz keveréket.

A kapszula a fejében egyre kisebb lett. A fém a lemezcsatlakozón gyűlni kezdett.

Egy óra negyvenöt perccel később MacKendrick hátralépett, kezében a kihúzott vezetékekkel. A zöld szivárgást a fej két oldalán a nővér felitatta. Eltávolították a metáncsövet. A pecket kivették a szájából. A nővér teljesen kinyitotta a légzőgáz szelepét.

- Egy munkáson próbáltuk ki az altatást, néhány hónappal ezelőtt, műtét nélkül - mondta MacKendrick. - Körülbelül négy óra múlva fog felébredni, ha felébred.

Jonnie azt akarta, hogy Chirköt semmi se akadályozza meg ebben. A csillét, terhével együtt, kitolta a teremből, vissza az alsó szintre.

A két pszikló nőstény el sem mozdult a helyiségből. Nagyon meglepődtek Jonnie-n. Segítettek visszarakni Chirköt az ágyra. Miközben Jonnie levette a maszkját, az egyik nőstény így szólt: - Feltételezem, azért hozta ide vissza, hogy parancsot adjon nekünk a megölésére.

Ez már sok volt. Jonnie mindkettőt kirúgta. Kerített egy széket és leült az atmoszferikus kapu elé. Négy óra hosszat akart ott ülni, egy helyben. Biztos akart lenni afelől, hogy senki sem forgat különös psziklógondolatokat a fejében! Remélte, hogy az idő leteltével Chirk magához tér. Mindenesetre elkészült rá, hogy addig vár, amíg magához nem tér.

8.

Nem volt szerencséje Jonnie-nak. A hely rendkívül forgalmas átjárónak bizonyult, de az is lehet, hogy mindenki kitalált valamit, hogy arra mehessen, és láthassa a Chirköt.

Chrissie talált rá. - Szörnyen sajnálom, hogy nem vettük észre Pattie-t. Azt hittem, hogy közvetlenül mögöttünk jössz és veled van, és aztán, amikor láttam, hogy nincs ott, újra kiszaladtam, de addigra felszálltál. - Pattie mögötte állt és Jonnie-t nézte.

- De nem emiatt kell beszélnem veled - mondta Chrissie. A háta mögül elővett egy borítékot és mindenfélét kiszedett belőle. Jonnie rájuk pillantott és tudta, hogy Dries keze van a dologban. A Galaktikus Bank új pénzeinek korrektúraívei voltak, mindegyiken “Minta, nem beváltható” jelöléssel. Négy különböző méretű érme és négy különböző méretű bankjegy. Az érmék más-más alakúak, és szép veretűek voltak. A papír és a nyomás minősége nem hagyott kívánnivalót maga után. Jonnie el sem tudta képzelni, mi a baj velük.

- Ez a tizenegyed kredites érme - mondta Chrissie - nem túl jó. Zöld. Nem látszik. A háromtizenegyedes érme, ez a kék, szörnyű, mert ez sem látszik. Ez a vörös fém öttizenegyedes érme alig üti meg a mércét. A sárga hattizenegyedes érme egyszerűen rossz.

Újdonságszámba ment Chrissie véleményformálása. Alighanem soha életében nem volt dolga pénzzel.

- De a bankjegyek miatt kellene leginkább aggódnod. Megmondtam Driesnak, hogy felháborítóak! Ez az egykredites. És ezt hívják tizenegy kredites bankjegynek, de “tíz” van ráírva.

- Pszikló számrendszer -,mondta Jonnie. - Tizenegyes alapú, nem tízes. A “tíz” egy egység tizenegyest és nulla egység egyest jelent, ami tizeneggyel egyenlő. Tehát egy tizenegy kredites bankjegyen az “egy és nulla” szerepel.

- Elhiszem neked - sóhajtott fel Chrissie -, de nem emiatt vagyok dühös. Itt van, nézd meg ezeket. Ez… a… egy-nulla-nulla kredites bankjegy. Azt mondja, hogy “száz”, de ez ugyanannyi, mint százhuszonegy egy kredites bankjegy. Igen, igen, tudom… pszikló számok. - Még egyet mutatott Jonnie-nak. - Ez pedig az egy-három-három-egy kredites bankjegy.

Jonnie rájuk nézett. Az érméken egyre nagyobb pecsét szerepelt. A bankjegyek meglepően fényesek voltak, csillogó papírjuk miatt. - Sajnálom - mondta -, de nem látom, hogy mi a baj velük.

- Az arc! - mondta Chrissie. - Nézd. Az érméken a te arcod szerepel profilból, amit a kisebbeken nem látni, de a sárgán igen, mert az elég nagy. De az orr! A te orrod nem pisze!

Jonnie elvette az érméket. Igen, az érmén szereplő férfi orra kétségtelenül pisze volt.

- És ezek a bankók. Nem érdekel - folytatta Chrissie -, hogy nehéz pontosan reprodukálni, ahogy Dries mondta. A bőrödet beszürkítették. A szemeden túl nagy a szemhéj. És Jonnie, a füleid nem ilyenek! Ezek inkább kopoltyúnak látszanak!

Jonnie elvette a bankókat. Való igaz, megváltoztatták a portrékat! Aztán nevetésben tört ki. Még mindig épp eléggé hasonlított önmagára, hogy ne kelljen valódi vitát nyitnia. Enyhén hasonlított egy szelahira.

Remek! Kisebb az esélye, hogy felismerik. De Jonnie már sokat megtanult a diplomáciáról. - Sajnálom, hogy nem tetszenek neked, Chrissie.

- Ó, hát nem erről van szó! Egyszerűen nem hasonlítanak rád.

- Attól tartok, hogy rettentő sok pénzbe és fáradságba kerülne most változtatni rajtuk - mondta Jonnie. - Talán a következő kibocsátáskor!

Ez úgy tűnt, megnyugtatta a lányt, aki visszarakta a pénzeket a borítékba és elsétált; ahogy Jonnie lecövekelte magát az ajtóba, abból Chrissie rögtön tudta, hogy ki kell hoznia az ebédet.

Pattie ottmaradt és leült a padlóra. Még mindig nagyon gondterheltnek tűnt, de már nem volt annyira búbánatos, mint korábban.

Ker jött fel a rámpán, körülbelül harminc, válogatott néhai gyalogossal a nyomában, jambikók, drawkinok és néhány hockner. Ker barátságos köszönéssel elment Jonnie mellett, de mikor a többiek Jonnie mellé értek, olyan hevesen ugrottak neki az átjáró túlsó falának, hogy szinte visszapattantak róla. Azonnal Ker elé vágtak.

Jonnie nem tudta megállni, hogy Ker után ne kiáltson.

A törpe pszikló visszalépdelt hozzá, csoportját az átjáróban hagyva. - Ker - szólt Jonnie -, mit mondtál ezeknek az exkatonáknak?

- Semmit - mondta Ker ártatlanul csillogó, mélyen ülő, borostyánszín szemmel. - Csak néha kissé nehéz velük bánni.

- Nos - mondta Jonnie -, bármit is jelent ez a “semmi”, kérlek, tisztázd.

- Természetesen - mondta Ker. Megfordult és odaüvöltött a csoportnak. - Minden rendben van! Most nem dühös rátok!

Valamennyien megkönnyebbültek. Jonnie gyanús pillantást vetett Kerre. A törpe ráordított a hockner extisztre, hogy vigye a csapatot a garázsba és mossák le a gépeket, majd újra Jonnie felé fordult. - A frászt hoztad rám - mondta. - Azt hittem, begurultál rám.

- Még valami? - kérdezte Jonnie.

Ha-ha. Egyébként nem igaz, hogy ő itt az egyetlen, amikor mindenki, beleértve a Hold-hegység népet is, Edinburghbe repült, hogy segítsen. Itt hagyták az öregeket és a kicsiket. Elunta magát, hogy egy fegyverrel az ölében fekszik a folyosón és talált egy öreget, aki valami furcsa holland, nyelvet beszélt, amely egy földi nyelv, illetve az volt. Aztán talált egy tolmácsgépet a kinkók szállásán, amelyen volt holland, s így azzal szórakoztatta magát, hogy történeteket mesélt az öregnek, hogy az adja tovább az örökké ott lebzselő kölyköknek.

A gyerekek eleinte félénkek voltak, azt hitték, hogy ő valóban szörnyeteg, ezért azt mondta nekik, hogy ő valójában ember. Hogy emberi anyja és apja volt. De az anyját megijesztette egy pszikló, és amikor megszületett, így nézett ki.

De Jonnie-val őszinte, mert gyerekkori barátja, és Ker bevallotta neki, hogy csak félig ember.

- Nem akarok témát váltani - mondta Ker, témát váltva -, de úgy hallottam, valami problémakezelést emlegettél. Nem moshatok örökké járműveket. Mikor kapod már el Mazt, hogy újra ő üzemeltethesse a bányát?

- Éppen ezen dolgozom! - - mondta Jonnie. - Az órájára nézett. Még másfél óra van hátra. És aztán eszébe jutott, hogy beválik-e az eljárás, vagy sem.

9.

Talán túlságosan legyengült. Már öt óra telt el a műtét óta, és Chirk meg sem moccant.

Jonnie az ágy lábához húzta a székét, s egy légzőmaszkkal az arcán figyelte a nőstényt. Pattie megpróbált bejönni, de Jonnie kizárta, majd keresett neki egy másik maszkot. A légzőgáz rángógörcsöt okozhat. De most már Pattie is, a falnak dőlve, lábait keresztbe rakva, Chirköt figyelte.

Úgy tűnt, a pszikló légzése kevésbé ritka. Vagy csak Jonnie reménykedett?

Nem, mégsem! Chirk megmozdította az egyik mancsát. Nagyon gyengén, de megmozdította.

Hosszú idő múlva Chirkből remegő sóhaj szakadt ki.

Kinyitotta szemét és bambán körülnézett.

Végül Jonnie-ra emelte a tekintetét. Nézte egy darabig.

Aztán Chirk hirtelen felkönyökölt és kissé hivatalos hangon így szólt: - Jonnie, elküldted azt a könyvtári űrlapot, ahogy kértem? A hivatal ideges lesz, ha rájönnek, hogy nem teljes a könyvtár.

Jonnie megkönnyebbülten felsóhajtott. Részben a siker miatt, részben Chirk miatt.

Jonnie éppen válaszolni akart, amikor Chirk megpillantotta saját karját. - Miért vagyok ilyen sovány?

Kissé feljebb tápászkodott. - Miért vagyok ilyen gyenge?

- Máris erősebbnek fogod érezni magad, ha eszel valami szilárdat. Van egy kevés, nagyon finom ragacsételünk a számodra. És még rágógyökér is.

Chirk érdeklődése nyomban feltámadt, majd lelankadt. - Régóta itt vagyok már, igaz, Jonnie?

- Egy ideje - mondta Jonnie.

Gondolkodott. Aztán megmerevedett. - Lapszinom volt! Gyógyíthatatlan! - Felnyögött.

- Meggyógyítottunk - mondta Jonnie.

Ezen is elgondolkodott. Aztán újabb düh tört rá. - De miért nem porlasztottak el? A katrisztok?

- Azt hiszem, nemsokára jobban leszel - mondta Jonnie. - Tulajdonképpen azt hiszem, egészségesebb leszel, mint előtte.

Azt hitte, érti már. De mégsem. - Azért ülsz ott, hogy ne tudjanak bejönni, és ne tudjanak elporlasztani? Jonnie, ez bátor tett, és meg kell neked köszönnöm, de te sem állíthatod meg a katrisztokat! Ők a törvény. Sőt ők túl vannak bármilyen törvényen! Azt tesznek, amit kedvük tartja, még az uralkodóval is. Jonnie, jobb lenne, ha eltűnnél innen, mielőtt megjönnek.

Jonnie nézte egy darabig. Ezek a psziklók a rettegés és kegyetlenség világában élték. Így szólt: - Azért ülök itt, hogy elújságoljam neked a legújabb híreket, Chirk. Kirúgtam a katrisztokat. - Ez tulajdonképpen igaz volt. Még ha nem is tudta igazából, milyen is egy katriszt, ha a Psziklón voltak, akkor kirúgta őket.

Chirk feljebb ült, lerázva magáról bambaságát. - Ó, Jonnie, ez nagyon szép volt tőled!

Felemelte a lábát, hogy kiszálljon az ágyból. - Hol vannak a ruháim? Jobb, ha elindulok dolgozni, különben újabb megrovást írnak a jellemzésembe. - Megpróbált talpon maradni.

- Én ezzel nem törődnék - mondta Jonnie. Aztán egy hirtelen megérzéstől vezérelve: - Ma szabadnapos vagy.

Chirk leült az ágyra, remegett a gyengeségtől és láthatóan szédült. - Ó, milyen szerencse. Jó lesz úgy, ha csak holnap jövök be?

Jonnie biztosította, hogy jó lesz. Kiment és megkereste a két nőstényt, s hogy együttműködjön Kerrel, s a törpe pszikló tréfáival, azt mondta nekik, hogy utasítást kapott, amely felmenti Chirköt az elporlasztás alól és ha ők ketten egy ujjal is hozzáérnek, megvonja a fizetésüket, s a jellemzésük tele lesz megrovással, és jobban tennék, ha azonnal hoznának neki egy kis ragacsételt és rágógyökeret, és segítenének neki megfürödni. Nem értették félre. Eközben a tenyerét az övén lógó pisztoly markolatán nyugtatta. Ezt sem értették félre.

1.

Mivel teljes erejével a terv kimenetelére koncentrált, Jonnie nem volt olyan lelkiállapotban, hogy közölhették volna vele, csak három nap múlva lehetnek bizonyosak afelől, hogy sikeres volt Chirk műtétje. MacKendrick állítása szerint fennállt a fertőzés és a visszaesés veszélye. Meg kell figyelnie a reakcióit, mielőtt folytatná.

Hiába mondta neki Jonnie, hogy ha nem fejtik meg a pszikló matematika titkát, újra egy konferenciateremben találhatja magát nagyon dühös küldöttek körében, akiknek a gazdasága stagnál; hogy újra erődemonstrációra készülhetnek. MacKendrick szerint nem segítene, ha elsietnék a dolgokat.

És Chirk nem éledt fel azonnal. A második napon még mindig ágyban feküdt, gyengén és kibán. Jonnie attól félt, a műtét talán megsértette az egyensúlyközpontot, vagy kárt tett Chirk gondolkodásában.

Pierre Solens eltűnt. Jonnie-nak órákba telt, míg kiderítette, hogy látták felszállni egy gépre, amely elviharzott Európa felé.

Pattie mintha változáson ment volna keresztül. Jonnie a régi könyvtárban üldögélt, türelmetlenül lapozgatva a könyveket, amikor észrevette Pattie-t. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Nyugodtan ült és minden figyelmét neki szentelte.

- Jonnie, kérlek, mondd el az igazat. Sokáig élt még Bittie?

A kérdés meglepte Jonnie-t, s gondolatait visszavetette arra a végzetes napra. Rátörő szomorúság fojtogatta. Csak bólintani tudott.

- Akkor meg lehetett volna menteni - mondta Pattie, nem vádolva, csak tényszerűen.

Jonnie ránézett. Nem tudott szólni. Te jó isten, dehogyis! A fiút kettőbe robbantották; a gerince szétszóródott. Semmi sem menthette volna meg Bittie-t. Semmi. De ezt nem mondhatta meg a lánynak.

- Jonnie, ha tudtam volna, mit tenne egy orvos, és ha ott lettem volna, nem halt volna meg. - Úgy mondta, mint egy tényt.

Jonnie várt. Nem tudott megszólalni.

- Ha az orvosok eltávoznak innen, velük akarok menni - mondta Pattie. - Nagyon jó leszek. Nem fogom nyaggatni őket. Iskolába fogok járni és nagyon keményen fogok tanulni, mindent megtanulok, amit kell, hogy orvos legyek. Segítesz nekem, Jonnie?

Nem tudott beszélni. Inkább átölelte. Egy kis idő elteltével ki tudta mondani: - Persze hogy segítek. Pattie. Ellen néninél lakhatsz. Beszélek MacKendrickkel. Gondoskodom róla, hogy legyen elegendő pénzed.

A lány hátralépett, a szeme ragyogott az elszántságtól. Méltóságteljesen így szólt: - Köszönöm - és elment.

Jonnie megkönnyebbülést érzett. Azt hitte, a lány soha nem fog felépülni. De felépült. Megvolt az irány, hogy merre kell mennie, és megtalálta az utat, amelyen járnia kell, az utat, amely kivezet az elkeseredésből és visszavisz az életbe.

Másnap lenn járt az elektromos műhelyben, hogy berendezéseket rakjon össze. A molekuláris pisztoly néhány adatára volt szüksége. Felrohant érte a könyvtárba.

Ott volt Chirk!

Egy íróasztalnál ült, könyvek között… - Jonnie - mondta kissé nehézkesen: - szörnyű rendetlenséget hagytál itt. Meg kell tanulnod, hogy ha valamit levettél, vissza kell tenned a polcra!

Ránézett. A légzőmaszkja alatt egy rágógyökeret csócsált. Borostyánszín szeme teljesen tisztának látszott. Némi súlytöbbletet is felszedett magára. - A vállalat nagyon szigorúan veszi a könyvtári rendet - mondta. - Ezt ne felejtsd el. Visszament, hogy rendbe rakja a köteteket. Nagyon pontosan koordinálta a mozdulatait. Biztos manccsal tette fel a könyveket a polcra. A sorba rakott könyvek egyenesen álltak. Meg se rezzentek.

Jonnie éppen oda akart rohanni, hogy elmondja a híreket.

- Jonnie - mondta Chirk -, a matematikáról gondolkodtam. Ha még mindig akarod, hogy segítsek, megpróbálom megtanulni az összeadást és kivonást meg az összes többit. De Jonnie - és fürkész tekintettel rámeredt -, őszintén, miért kellene egy intelligens személynek matematikával foglalkoznia? Úgy értem, mi haszna van belőle, Jonnie?

Három perccel később Jonnie izgatottan újságolta el MacKendricknek, hogy belevághatnak a többi műtétbe.

2.

Nem sajnálták az időt és a fáradtságot. Mindent kidolgoztak. Mindig kockázatos volt a psziklók közelében lenni. Karmuk egyetlen mozdulatával letéphették az ember arcát. MacKendrick tulajdonképpen azért is próbálta ki Chirkön az eljárást, mert a nőstény kevésbé volt veszélyes, mint a többi pszikló. A munkás, akit korábban megvizsgált, veszélyesnek bizonyult: a pszikló hadonászni kezdett, miközben érzéstelenítették. Ha nem lett volna leszíjazva, valaki biztosan megsérült volna. Ezért inkább elkerülték, hogy nyugtalan psziklókat fektessenek a műtőasztalra. Azt hitték volna, hogy meg akarják ölni őket.

A fiatalabb doktor, mint sok általános orvos, fogászati alapképzést is kapott. Megvizsgált néhány koponyát, tanulmányozta az agyarakat és hátsó fogakat. A ragacsételtől valami lepedék rakódott rájuk, ami idővel megfeketedett. A szuvasodás is jellemző volt a fogaikra.

Jonnie kerített ezüstöt, és higanyt az amalgámtöméshez. Készített egy olyan légzőmaszkot is számukra, amely az orrcsontot használta és csinált néhány vattadugót, amely eltömte a száj légjáratait és arra kényszerítette a psziklót, hogy csak az orrán keresztül lélegezzen. Talált egy-két kisebb fúrót is.

Azt tervelték ki, hogy az összes psziklóval közlik: az új rendelkezés szerint rendbe kell hozatniuk és le kell csiszoltatniuk a fogaikat. Elmondták, lehet, hogy fájni fog, ezért érzéstelenítést kapnak. A psziklók a tájékoztatás után kissé kételkedtek, főleg mert a vállalat soha nem foglalkozott az alkalmazottak egészségével. De ahány ház, annyi szokás.

A csapat úgy rendezte be a helyet, mint valami futószalagot. A psziklókat behozták, elaltatták, eltávolították a kapszulát vagy kapszulákat a fejükből, és aztán áttolták egy másik asztalra, ahol a fiatalabb orvos, kihasználva az érzéstelenítést, betömte és lecsiszolta az agyarakat és a hátsó fogakat.

Így az elsőt követően mindegyik belépő pszikló egy másik psziklót látott feküdni öntudatlanul, amint a fogait kezelik egy másik asztalon. Az első asztalon fekvő fémanalizátorra azt a magyarázatot adták, hogy az a szuvasodás megtalálásához szükséges.

Feltűrték az ingujjukat és belevágtak.

A futószalag zökkenésmentesen haladt. Bejött egy pszikló, eltávolították a fémet az agyából, arrébb taszították fogkezelésre és aztán visszagurították egy csillén az épület psziklóterületére, hogy ott magához térjen.

Száznegyvennégy munkaórát tartott, tizenkét napon keresztül, amíg mindenki sorra került.

Az elsők már élénkek voltak és mozogtak, mielőtt az utolsóval végeztek volna. Rengeteg szuvas foguk volt, még ki is kellett húzni egyet-kettőt. De azok a ragyogó agyarak! Istenem, mennyire lenyűgözte őket. Séta közben valahányszor elhaladtak egy tükröző felület előtt, visszatartották a lélegzetüket, felemelték a légzőmaszkjukat és ismét szemügyre vették új “mosolyukat”.

A szépségben gyönyörködő pszikló önmagában óriási változást jelentett.

Nem váltak udvariasabbá. De kellemesebbek és nyájasabbak lettek.

Ker nem tudta elviselni, ami a többiekkel történik, nélküle. Fogalma sem volt arról, hogy neki nincs kapszulája, de azt tudta, hogy az agyarai nem csillognak fényesen. Ezért be kellett vinni, elaltatni, és lecsiszolni a fogait. Ezzel teljessé vált a sor.

Az orvoscsapat kipihente a megpróbáltatásokat és hozzáfogott a csomagoláshoz.

- Most már minden rajtad áll, Jonnie - mondta MacKendrick. - Legyél óvatos, mivel nincs rá garancia, hogy nem maradt vissza bennük valamilyen, hagyományból vagy neveltetésből származó agresszív viselkedésminta. Remélem, sikerül megoldani a matematikájukat.

És a csapat visszautazott Aberdeenbe.

Jonnie magára maradt.

3.

Chirk összegyűjtötte Jonnie számára a vállalat személyzeti kartonjait, aki egyenként átnézte őket. Chirk éppen akkor egy vastag, megtépázott dossziét tartott a mancsában, amelyet beborítottak a víz- és penészfoltok.

Jonnie elvette tőle. Egy Soth nevű bányaigazgató-helyettes kartonjai voltak benne, aki a Denver melletti igazgatóságon szolgált. Jonnie sohasem látta ott: bizonyára ragaszkodott a szobájához vagy a hivatalához. Az ok részben kitűnt a kartonokból: Soth száznyolcvan éves volt: a pszikló élettartam körülbelül százkilencven év volt, ami azt jelentette, hogy Soth valószínűleg már nem volt túl élénk.

De több is szerepelt a feljegyzésben. Ötvenéves kora óta Soth nem járt a Psziklón. Összevissza küldözgették az univerzumokban, hol itt szolgált két évet, hol ott négyet. De egyszer sem tért vissza a Psziklóra. Pedig minden alkalommal a teleportálók között utaztatták, mivel szinte minden rakományt a Pszikló érintésével teleportáltak. Tulajdonképpen az volt a psziklók terjeszkedésének legfőbb akadálya, hogy a Psziklót használták transzferpontként: az ottani teleportációs állás csak kevés fogadást és kilövést tudott lebonyolítani egy nap alatt. Jonnie már hozzáfogott, hogy minden helyen két emelvényt állítsanak, egyet fogadásra és egyet indításra.

Jonnie a feljegyzést tanulmányozta. Soth, miután elvégezte a bányászati iskolát, az “ércelmélet” alprofesszora lett. Egészen ötvenéves koráig minden a megszokott rendben ment, amikor hirtelen kinevezték bányaigazgató helyettesnek egy nagyon távoli bolygóra. És az elkövetkező százharminc év alatt folyamatosan küldözgették, de a beosztását mindvégig megtartotta.

Különös volt. Jonníe végiglapozta a kartonjait. És végül rátalált ugyanarra a dátumra, mint amikor eredetileg elszállították a Psziklóról. “A szakma tanítására alkalmatlan. Fia, Főkatriszt, Gru Klinika, Pszikló”.

Ez a papírcetli százharminc évi száműzetésre ítélt egy lényt! Más megrovást nem látott. Úgy tűnt, mindig rendesen ellátta a feladatát, semmi panasz nem lehetett rá.

Ahelyett, hogy egyenesen Sothhoz ment volna, Jonnie kísérletet tett Mazzal. Ez volt az a pszikló, aki miatt Ker állandóan dühöngött. Az egyik legmagasabb volt, akit Jonnie valaha is látott. Ő volt a helyi tervezőmérnök.

A Chamco fivérekre gondolva, Jonnie betárazott egy fegyvert, szükség esetére, s úgy helyezkedett el a szobában, hogy bőven maradjon mögötte hely menekülésre, majd behívatta Mazt.

Maz fogai ragyogtak a maszk üvege mögött. Könnyedén helyet foglalt. Kissé még mindig modortalan volt.

- Hallom, hogy Ker bohóc azt állítja, nem akarok dolgozni - kezdte Maz minden bevezető nélkül. - Szerződés ide vagy oda, ha azt hiszi, hogy egy törpe műveleti tiszt egy tervezőmérnök felett áll, akkor csalódni fog!

- Csak azt akarja, hogy a volfrámbánya üzemeljen - mondta Jónnie.

- Mi értelme? Nem lehet a Psziklóra szállítani. Ön pusztította el!

Jonnie azt gondolta, inkább belevág a közepébe, mint hogy lassan húzza ki belőle. - Ha elárulja, hogyan kell kiszámítani a következő érctelér elhelyezkedését, akkor én megcsinálom.

Maz összeráncolta a homlokát. Jonnie felkészült, hogy előhúzza a pisztolyt.

- Valami miatt - mondta Maz, és a ráncok elmélyültek a homlokán - úgy érzem, hogy nem kellene matematikáról beszélnem egy idegennel. - Elgondolkodott: Felemelte a légzőmaszkja hátsó szíját és megvakarta alatta a fejét.

Múltak a percek.

- Fogalmam sincs, honnan származik ez az érzés. A bányászati iskolából? Igen, onnan. Tudja, ez furcsa. Látok valakit, aki egy forgó spirált tart előttem… - Ásított. Gondolkodott egy darabig. - Hé! - robbant ki. - A csoportunkat vezető katriszt az. Tudja, évekig nem gondoltam rá. Furcsa öreg… Órákat töltött a legfiatalabb hímekkel, ha éppen nem a szexboltban tanyázott, lenn, a régi városban. Igen, ő volt az. Miről is beszéltünk?

- Arról, hogy elmagyarázza nekem a matematikát.

Maz megvonta a vállát. - Minek fárasztaná magát? Nekem sokkal kevesebb időbe telik, hogy elvégezzem a számításokat. Mit fog csinálni Ker az érccel?

- Átküldi más bolygókra - mondta Jonnie.

- Ez kissé illegális. Mennyi a prémium? Úgy értem, nekem.

- A szokásos - mondta Jonnie.

- Ide hallgasson. Mondja meg annak a Kernek, hogy nem a főnököm és hogy vigyázzon, mit csinál, ön pedig megkétszerezi a tonnánkénti tervezési prémiumomat, én meg kiszámítom az érctelért. - Nevetett. - Sokkal több volfrám van ott, mint amennyiről valaha is beszéltem a vállalatnak! Áll az alku?

Jonnie beleegyezett, Maz pedig eltávozott. A. kísérlet nem volt egyértelműen sikeres. De nem támadták meg. Két napig várt, hogy Maz vajon öngyilkos lesz-e. De nem tette meg. Egyfolytában borsot tört Ker orra alá, de közben a műszereivel és a karóival megállapította a vágatbővítés helyét és nem sokra rá “fénycsíkokat” lövellt a földbe, hogy megmutassa a munkásoknak, merre ássanak.

Jonnie igyekezett hasznossá tenni magát. Lement Salisburybe, és miközben Thor távol tartotta az elefántokat és a fekete mambákat, beleásta magát az emberkönyvekbe, hátha talál valamit a “forgó spirálról”, amelyet az emberek arca elé tartanak.

A “Milliók hipnózisa” című füzetben rátalált a spirálra. Hülyeségnek tűnt. Készített egyet, s miközben Thor tartott egy szarvasborjút, Jonnie megpörgette a spirált a szarvas pofája előtt. A szarvas meredten bámulta a látványt. Thor javasolta, hogy próbálja ki rajta is, amit Jonnie meg is tett, de Thor csak nevetett az egészen.

A könyv szerint, ha elaltatjuk az embereket és mindenfélét mondunk nekik, akkor az emberek megteszik, anélkül hogy tudnák, parancsot teljesítenek. Jonnie véleménye az volt, hogy a psziklók biztosan mások mint az emberek, ha ez működik rajtuk. Mindegy, sejtette, hogy mit akart a “katriszt” Mazt. Némi hatása még mindig volt, de a kapszula nélkül nem bizonyult elegendőnek.

Micsoda őrült világban léteztek ezek a psziklók! Az egész népesség lelki nyomás alatt élt! Az ötlet nem csak a psziklókra volt jellemző, mert az elképzelés ott rejtőzött az emberkönyvtár pókhálái között! És egy emberkönyv vezette el a kapszulákhoz is.

Hogyan gondolhatja bárki magáról, hogy minden más lényt robottá kell tennie, hogy végrehajtsa az ő parancsait? Larsra gondolt. Hitler vajon ilyesmiket művelt?

Mialatt Maz, egy viktóriai hívás szerint, jól haladt a munkával, Jonnie visszament, hogy megbirkózzon Sothtal. Ha valaki ismeri a matematikát, hát ő az.

Jonnie elszánta magát a hajtóműgyártásra. És miután már annyi nehézséget okozott neki a pszikló matematika, makaccsá vált. Ki kell deríteni. Terl átkozott egyenleteit, amelyek nem voltak egyenlők, amelyeknek semmi értelmük sem volt! Nos, ha valami történne az egyik vezérlőpulttal, sohasem tudná meg, hol van a hibás áramkör. Pszikló matematika nélkül képtelen lenne megjavítani.

Hirtelen eszébe jutott a Voraz-levél. Több százezer találmány és leírás, és mind a pszikló matematikával kapcsolatos. Ahhoz, hogy valóban átállítsák a tönkrement fegyvercégeket fogyasztási cikkek gyártására, szükség van a több százezer találmányra, melyeket a psziklók valószínűleg mára kihalt fajoktól loptak. A tét a galaxisok jóléte, vagy az, hogy egy új konferencia elé kell állnia, ahol a küldöttek a vérét fogják követelni. Senki sem lesz képes megfejteni a találmányokat, hacsak nem tudja kikönyörögni a pszikló matematika titkát ezekből a volt vállalati alkalmazottakból. Mr. Csungnak igaza volt. “Diplomáciai” ügy is lehet belőle. Akár háború is.

4.

Jonnie rájött, hogy Soth nem a hálótermekben lakik. Alighanem köhögött éjjel és nem hagyta a többi psziklót aludni, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egy kisebb, volt tárolóhelyiségben szállásolják el, amelyet szintén rákötöttek a légzőgáz-keringető rendszerre. Jonnie ott talált rá.

A szoba nem volt túl rossz állapotban. Az öreg pszikló szétszedte az eredeti polcokat és néhány könyvszekrényt, és asztalt eszkábált belőlük; a szekrények dugig voltak könyvvel, az asztalokon pedig papírszemét hevert.

Soth egy magas zsámolyon ücsörgött, amikor Jonnie belépett. A bundáját kék szőrszálak tarkították. Ez az öregség jele volt. A borostyánszín szeme valami fehér anyagtól kissé meghomályosodott. Öltözete egy maga köré csavart köpenyből állt, a fején kis sapkát viselt.

Rövidlátó módjára méregette Jonnie-t. Nyilvánvalóan nem tudta, hogy kicsoda. Aztán észrevette az övén függő pisztolyt.

- Szóval azért jött, hogy útnak indítson. Kíváncsi voltam, mikor mondanak fel.

- Látom, sok könyve van - mondta Jonnie, megpróbálva témát váltani.

- Szerencsém volt - mondta Soth. - Amikor az a támadás elérte az igazgatóságot, az irodámban voltam és hallottam, hogy szól a tűzriasztó. Tudtam, hogy mindent el fog árasztani a víz, ezért lerohantam a szobámba és mindenemet beraktam egy vízhatlan érces zsákba. Aztán amikor ide kellett indulnunk, megkérdeztem egy kedves fiatalembert, hogy magammal hozhatom-e a holmimat. Engedélyezte.

Jonnie a könyvek címeit nézte. A legtöbbet nem tudta elolvasni. Olyan írással írták, amilyet még sohasem látott.

Meg szokták engedni, hogy megtartsam a könyveimet - mondta Soth. - Áthelyezéskor nem nagyon törődnek a súllyal vagy a térfogattal, mivel úgysem szállítanak mást. Megengedi, hogy megtartsam őket, ha most átszállítanak?

Jonnie egy pillanatra megrémült, hogy az öreg pszikló szenilis lett. Aztán rájött, nem igazán tudják, hogy más psziklók nem maradtak életben; azt hihetik, hogy másutt vannak még foglyok.

- Nem azért vagyok itt, hogy átszállítsam. Biztosak vagyunk benne, hogy más bolygókon már nincsenek psziklók.

Soth megemésztette, amit hallott. Aztán halkan felhorkantott. - Furcsa vég a százharminc év száműzetés után. De nem ért véget. Még mindig száműzött vagyok, bár itt tartózkodom.

Jonnie hagyta, hogy beszéljen. Jobban teszi, ha beszélteti. - Hogyan kezdődött?

Soth megvonta a vállát. - Ahogy kezdődni szokott. Udvariatlan voltam egy katriszttal. Nincs rajta a kartonomon? - Mivel Jonnie megrázta a fejét, Soth folytatta. - Mostanában az a különös érzésem van, hogy becsületesebbnek kellene lennem. És valóban nagyra, értékelem, hogy rendbe hozták az agyaraimat. Kettő eléggé fájt. Mindegy, volt egy fiatal pszikló az iskolában és belezavarodott a tanultakba, mire bővebb magyarázatot kért…

- A matematikáról? - kérdezte Jonnie.

Soth hosszasán ránézett. - Miért kérdezi ezt? - mondta végül. Mintha valami felhő húzott volna el felette, ami aztán tovatűnt. Mivel Jonnie nem válaszolt, folytatta. - Nos, igen, bizonyos szempontból a matematikáról, azt hiszem. Arról, hogy hogyan kell kiszámítani az érctelér helyét a félmagfúrásos bányászatban. - Felsóhajtott. - Valaki jelenthette, mert bejött az iskolaszárny katrisztja és kiabálni kezdett vele és aztán az egész osztállyal. Rettenetes volt. Nincs mentség arra, amit tettem, valóban, évekig azt gondoltam, azért történt így, mert az anyám egy föld alatti egyházi csoport tagja volt. Abban hittek, hogy az értelmes teremtményeknek van lelkük és erről szentül meg voltak győződve.

- Nem arról volt szó, hogy elkapták volna anyámat, de egy kevés rám ragadhatott a gondolkodásából, ha azt tettem, amit tettem. Ez a katriszt ott állt és üvöltözött az osztállyal, hogy mindannyian állatok vagyunk, és hogy jobb lenne, ha emlékeznének erre. Akkora zajt csapott, hogy nyilván megzavarodtam. Tényleg azt akartam, hogy lecsillapodjon, mert órát kellett tartanom. És egyszerűen kiszaladt a számon.

Sokáig ült. - Valahogy fájdalmas erről beszélnem. Sohasem beszélek róla. Ha kitudódna és meghallaná… - Aztán halkan felnyögött. - Most jövök rá. Mind meghaltak. Nem baj, ha beszélek róla! - Aztán közelről Jonnie-ra nézett. - Nem baj, igaz?

- Persze - mondta Jonnie. - Még azt sem tudom, mi az a “katriszt”.

- Tudja - mondta Soth -, kezdem azt hinni, hogy én sem, de tényleg. De amiatt, amit az életemmel tett, igyekeztem megfejteni. Rengeteg könyvem van rengeteg bolygóról. Kétszázötvenezer évvel ezelőtt a psziklók egészen másfajta nép volt. Még csak nem is hívták őket “psziklóknak”. Azt hiszem, egykor nagyon megrémülhettek valakiktől, akik lerohanták őket.

- Amennyire össze tudom rakni, volt, egy vásári mutatványosokból álló csoport, tudja, szemfényvesztők, csalók. Ők voltak az eredeti psziklók. Hipnotizálták az önként jelentkezőket a színpadon és fura dolgokra vették rá őket, hogy a közönséget megnevettessék. Tulajdonképpen bűnözők voltak.

- Amikor kitört a pánik, felkeresték az uralkodót, és valamit mondhattak neki, mert ezt követően ők lettek az iskolák és a gyógyítóközpontok vezetői. Előtte a fajt a mindenkori uralkodóról nevezték el - más bolygókon található könyvek szerint. Nos, éppen abban az időben kezdték el psziklónak hívni őket. Ez volt a vásári mutatványosok neve. Így ahelyett, hogy az uralkodó után nevezték volna el őket, a faj a “psziklók” nevet kapta. Néhány régi szótár szerint azt jelenti, hogy “agy”. A szó egy másik formája azt is jelenti, hogy ,,tulajdona”. Mindenki a psziklók tulajdona lett.

- A hatalomhoz jutott vásári csőcselék tagjaiból lettek a “katriszt”-ok. Ez azt jelenti “elmeorvos”. Tehát a lények “psziklók” vagy “agyak”, a “katriszt” vagy “elmeorvos” pedig az igazi, rejtett irányító testület. Az összes gyermeket ők tanították. Ellenőriztek minden állampolgárt. Elnyomták a vallást. Megszabták mindenkinek, hogyan gondolkodjon.

- Ó, ostoba voltam. Nincs mentség arra, amit tettem. - Elhallgatott. - De ez a katriszt akkora veszekedést csapott! Nem szabad az anyámat vádolnom. Sohasem kellett volna vádolnom őt. - Újra megállt és mély lélegzetet vett. -. Egyszerűen kikottyantottam. Azt mondtam: “Ők nem állatok!”

Megremegett, majd így folytatta: - Ezzel kezdődött hát a száműzetésem. Most már tudja.

Egy csalókból álló banda miatt volt ez az egész.

- Nos - mondta Soth, lerázva csüggedtségét -, ha nem ezért van itt, akkor miért? Egy olyán vén roncs, mint én, semmivel sem tud szolgálni.

Jonnie elhatározta, hogy belevág. - Ön nyilvánvalóan ért a matematikához.

Soth amúgy is hályogos szemét elhomályosította a gyanú. - Honnan tudja, hogy a matematika a hobbim? Nem szerepel a kartonomon. Egyszer egy nőstény hivatalnoknak ötszáz kreditet fizettem, hogy megnézhessem. Onnan tudom.

A rejtély mellbe vágta. Aztán megoldotta. - Á! - söpört végig mancsával a könyvespolcokon. - A könyveim! -Aztán újra elborult a tekintete. - De ezek nagyrészt idegen nyelvű könyvek és nagyon kevesen tudják elolvasni a címüket. Sok faj ki is halt azóta már! Kérem - könyörgött -, árulja el, miért van itt!

- Azt akarom, hogy tanítson meg a pszikló matematikára - mondta Jonnie.

Hirtelen feszültség támadt Sothban. Látszott, hogy összezavarodik. Aztán mintha kitisztult volna a feje. - Százharminc éve senki sem kért meg arra, hogy bármit is tanítsak meg neki. Ön egy idegen, de mit számít az? Alig maradtak psziklók. Mit akar tudni?

Jonnie-ból elillant a feszültség. Sikerült!

5.

Először is - mondta Soth, miután kényelembe helyezte magát és belekortyolt a kerbangóba, amit Jonnie hozott neki - sokféle, különböző matematika létezik, a különböző fajok miatt, tudja. Mondhatni, úgy őriztem meg az élet iránti érdeklődésemet, hogy ezeket gyűjtöttem.

- Rengeteg, különböző rendszere létezik az egész számoknak. Van a “bináris rendszer”, amelyet a satováriak is használnak: csak két számjegy van benne, egy és nulla; így használni tudják a számítógépekhez, amelyekben az elektromos áram impulzusa, vagy egy alkatrész mágnesezettségének iránya, két érték valamelyikét veszi fel. Az egyik érték a nulla számjegynek felel meg, a másik az egy számjegynek. Bármilyen rendszer bármilyen számát le lehet fordítani a kettes számrendszerre csak nullát és egyet felhasználva.- Nekünk nehézkesnek tűnik, de a számítógépek megértik.

- Aztán van a hármas számon alapuló rendszer, egy teljesen különböző, amely a négyen alapul, egy másik az ötön, egy másik a hatón, egy másik a heten, a nyolcon, aztán egy másik a kilencen és így tovább. Van, amelyik a húszon alapul és van, amelyik a hatvanon.

- Papíron végzett számításhoz legjobb a “decimális” rendszer, amely a tízen alapul - (Jonnie az emberkönyvekből tudott erről.) - A pszikló matematika a tizenegyen alapul; néhányan “undenáris” rendszernek hívják. Bonyolult, nem is próbálom megtanítani rá.

- Ó, annyira vágyom rá, hogy megismerjem az “undenáris” rendszert! - mondta Jonnie. Az “annyira vágyom rá” szavak használata lelkiismeret-furdalást okozott neki. Gyűlölte az ilyen szavakat!

- Sokkal könnyebbén meg tudom tanítani a “decimális” számrendszerre - mondta Soth. - Valahányszor felfedezik egy bolygón, a felfedező nevét a hősök között örökítik meg. - Látta, hogy Jonnie-t ez nem érdekli, és felsóhajtott. - Rendben van - mondta. Elővett egy kissé gyűrött papírlapot. - Leírom önnek az “undenáris” számjegyeket.

Jonnie elmondta, hogy már ismeri a pszikló számjegyeket, de Soth a fejét rázta.

- Nem, nem - mondta Soth. - Erősen kétlem, hogy ismeri. Ahhoz, hogy valóban megértsen egy szimbólumot, tudnia kell, miből ered. Mármost, az összes számjegy, mint szimbólum, vagy az őt jelölő szó első betűjéből ered, vagy adott számú pont vagy vonal, vagy pedig piktográfok voltak, amelyek később addig stilizálódtak, amíg az eredeti kép részei vagy rövidített változatai nem lettek.

- Nos a pszikló számjegyek eredetileg piktográfok voltak. Ahogy múlt az idő, egyre egyszerűbb formában írták le őket, egészen addig, amíg olyanokká nem váltak, mint ez a tizenegy, különböző pszikló számjegy. Egykor úgy hívták őket: “út a boldogsághoz”.

Jonnie ezt nem tudta. Látta ezeket a számokat, ezeket a szimbólumokat, valahányszor csak repült. Egyre nőtt az érdeklődése.

Soth piktográfokként, képecskék formájában írta le a számjegyeket. - A nulla egy üres száj: látja a fogait? Az egyes egy mancs: egyetlen karom. A kettő egy lény és egy csákány. A három egy lény, egy lapát és egy szikla. A négy egy csille: látja a négy sarkát? Az öt az, amit “behúzott” mancsnak hívunk, öt karommal. A hat az, amit “kimeresztett” mancsnak hívunk, hat karommal. A hét egy ércteknő. A nyolc egy olvasztótégely: látja a kéményt és a füstöt? A kilenc egy piramis formájú fémrúdhalom: eredetileg kilenc darabból állt, de most csak piramis. A tíz egy villámcsapás: a hatalom szimbóluma, most csak egy metszés. A tizenegy két összekulcsolt mancs; ez jelképezi az elégedettséget.

- Ez egy kis erkölcsi lecke, látja. Ha ércet bányászik és olvaszt, az az éhezéstől felemeli a hatalomig és az elégedettségig. - Nevetett. Nagyon kevesen tudják ezt. Csak azt tudják, amivé az idő és a sietség alakította őket. - És a képek fölé sebesen odaírta a tizenegy pszikló számjegyet, közönséges alakjukban. Még mindig magukon viselték a piktográfok nyomát.

- Nagyon örülök, hogy megtudtam - mondta Jonnie. Szórakoztatta, amit látott. A psziklók kezdettől fogva bányászok voltak! - Tudok egy kicsit számolni ebben a rendszerben. - Elhatározta, hogy tényleg a lényegre tér. - A pszikló erőegyenleteknél akadtam el. - Ez valóban így volt. Kikészítették. Soha, semmi nem egyezett a másik oldallal.

Soth metszően ránézett. - Azt hiszem, a teleportációs leírások után kutakodik.

Jonnie vállat vont. - Van egy működő berendezésünk. Ilyen berendezéseket gyártunk.

- Igen, hallottam - mondta Soth. - Onnan jön az összes légzőgáz és ragacsétel. Hallottam, hogy van egy Fobia nevű bolygó, ahol senki sem él. - Láthatóan zavarba jött. - Ah! - kiáltott fel. - Rájöttek valamire, és most megpróbálják igazolni a pszikló egyenletek szerint. - Nem tudta abbahagyni a nevetést.

Jonnie még egy korty kerbangót adott neki.

- Nos, jó. Nem mintha sokra menne vele. De nem csoda, hogy nem boldogult vele. - Megint nevetett. -A Psziklón kellett volna születnie![2]

Annyira nevetett, hogy meg kellett törölnie a szemét.

- Nos hát - mondta végül -, rendelkeznek már teleportálóval, így nincs különösebb jelentősége. - Fogott egy másik, nagy papírlapot és egy hatalmas kört rajzolt rá. Aztán eszébe jutott valami, hátradőlt a székén, és Jonnie-ra nézett. - Ha ezt odaadom - kérdezte Soth -, az mennyit ér?

- Pénzben? - kérdezte Jonnie.

- Külön kupola, hozzáférés a központi könyvtárakhoz és eszközök a számítógépes kísérletekhez. És nem szállítanak át sehová!

- Rendben van - felelte Jonnie.

Soth gyors listát készített arról, amit elmondott. Aztán hozzátette: - Légzőgáz és megfelelő étel, életem hátralevő részében. Sajnálom, hogy ezt hozzá kell tennem, de csak körülbelül tíz évem van hátra. Nem fogom mással kiegészíteni.

Jonnie aláírta. Még a körmeit is rányomta.

Soth, lendületes mozdulattal egy kört rajzolt. Aztán a tetejére tett egy másik papírt. - Tud valamit a kódokról és rejtjelekről? Titkosírásról? Na mindegy, itt van a pszikló ábécé. - Leírta. - Ezek pedig a pszikló számok. - A betűk alá írta őket, majd újra elkezdte a számjegyeket, amíg nem került mindegyik betű alá egy szám. - Látja, minden betűnek van egy számértéke?

Jonnie igennel válaszolt. Soth félrerakta a felső lapot és ismét a nagy körhöz fordult.

- Ez - mondta Soth jelentőségteljesen a körre mutatva - a Pszikló Birodalmi Palota kerülete. - Kis metszéseket ejtett a kör mentén. - Ez a tizenegy kapu. Sokan még a Psziklón sem tudták, hogy külön nevük volt. Márpedig volt.

- Az óra járásával ellenkező irányban haladva a kapuk neve a következő: “Az Angyal Kapuja”, “Az Áruló Kapuja”, “Az Ördög Kapuja”, “Az Isten Kapuja”, “A Menny Kapuja”, “A Pokol Kapuja”, “A Szörnyeteg Kapuja”, “A Lidérc Kapuja”, “A Perlekedés Kapuja”, “A Király Kapuja” és “A Hitszegő Kapuja”. Tizenegy kapu, mindegyik külön névvel.

Levett egy “Erőegyenletek” című könyvet a polcáról. - A pszikló magasabb matematikában nem számít az egyenlet típusa. Mind egyformák. Az “erőegyenleteket” említette, tehát azokat fogjuk használni. Nincsen különbség.

Addig lapozott a könyvben, amíg meg nem találta az összes egyenlet összefoglalását, és rámutatott a legfelsőre. - Látja ezt a “A”-t? Azt hihetné, hogy ez valaminek a jelképe a pszikló matematikában. De nincs olyan “A”, amely mást képviselne, mint az “Áruló”-t.

Visszahúzta az első papírt. - Tehát ahol ez az “A” előfordul, azt látjuk, hogy az “A” betű értéke egy. Tehát csak hozzá kell adnunk vagy kivonnunk, vagy amit előír az “A”-hoz, az egyes számhoz.

- Ha az egyenlet második szakaszához érünk, ott nincsen betű, de a pszikló matematikus tudja, hogy az “Áruló” második betűjét kell venni, ami az “R”, és aztán kikeresni az ,,R” számértékét, ami nyolc, és végig kell szorozni az egyenlet második szakaszát nyolccal. Most eljutottunk ugyanannak az egyenletnek a harmadik szakaszához és a matematikus tudja, hogy az “U” számértékével - egy - kell tényezőkre bontania. És így tovább.

- Ha az eredeti egyenletben a betű “P” fenne, akkor annak a számértékét vennénk és tovább folytatnánk a “Pokol” betűinek számértékeivel.

- Az első egyenletben mindig szerepel ezek közül a betűk közül valamelyik. így mindig megvan a kapunév. És azt kell használni. Amikor összerakták az egyenleteket, hátulról, a megoldás felől szerkesztették meg őket, hogy benne legyen a kapunév. Érti már?

Jonnie értette. Kód- és rejtjel-matematika!

Nem csoda, hogy soha semmi sem jött ki.

És vegyük még hozzá a tizenegy alapú matek minden bonyolultságát és előttünk áll a zűrzavar.

Örült, hogy a hajtókája alatt végig működött a felvevője. Függetlenül attól, hogy nem a Psziklón született, maguk a kapunevek is kísértetiesek voltak.

- Őszinte kell hogy legyek önhöz - mondta Soth. - Nem tudom, miből ered ez késztetés, hogy őszinte legyek. Mindezt csak korlátozottan tudja majd felhasználni.

6.

Jonnie teljes mozdulatlanságban ült. Van még valami? Szóval mindent megtudott és mégsem ér célba? De nem szólt. Várt. Soth babrált kicsit a papírjaival. Felvette a szerződést, amit Jonnie aláírt, aztán újra lerakta. Nyilvánvalóan lelkifurdalást okozott neki a kiváltságok elfogadása.

- Most már látja, milyen őrült módon vigyáztak a biztonságra - mondta végül. - Habár amit elmondtam, az az általános pszikló matematikára vonatkozik, de van még valami. Ha az egyenleteket a teleportációs számításokra alkalmazza, nem fogja megkapni az összes választ.

Soth felsóhajtott. - A kormány sok mindentől félt. Köztük annak a lehetőségétől, hogy a Csillagközi Bányák alkalmazottai, néhány távoli bolygón, ötleteket kapnak vagy a maguk szakállára kezdenek üzletelni. Ezért az erőegyenletek pontos alkalmazási sorrendjét nem árulják el a szövegekben és azt hiszem, szerepelnek köztük álmagyarázatok is. Én nem tudnék önnek összeállítani egy vezérlőpultot.

Jonnie tiltakozott. - A Chamco fivérek látszólag ezen dolgoztak!

- Ó, a Chamco fivérek! - mondta Soth türelmetlenül. - Lehet, hogy belekontárkodtak. Talán még meg is próbálták. De nem értettek hozzá!

A mancsával nagyjából a pszikló hálóterem irányába mutatott. - Ezek közül a barmok közül - mondta megvetően - egy sem tudna vezérlőpultot építeni. Azt talán tudják, amit elmondtam önnek, de ez nem elég a vezérlőkhöz!

Vágyakozva nézte a szerződést. Aztán Jonnie szemébe nézett. - Volt egy különleges tanulócsoport a bányászati iskolában. A katrisztok mindegyik bejövő osztályt a legnagyobb figyelemmel végiglátogattak, hogy megkeressék a legragyogóbb diákokat. Nagyon ritkák voltak, tényleg. És ha megtalálták, alaposan kiképezték őket a bányászat minden ágára, az elméletre és a gyakorlatra is.

- A birodalmi kormány elhatározta, hogy bolygónként csak egyetlen fő legyen képes teleportációs vezérlőpultot építeni. Tehát ez a tanulócsoport különleges kiképzésben részesült. Úgy hívtuk őket, hogy “nagy-agyak”. Nem biztos, hogy ők voltak a legjobbak, de a katrisztok ezt gondolták róluk.

- És mivel a kormánynak és a vállalatnak szinte eszét vette a biztonságra való törekvés, ezeket a “nagy-agyakat” kinevezték biztonsági tiszteknek.

Terl! - gondolta Jonnie.

És mintha olvasott volna Jonnie gondolataiban, Soth így folytatta: - Terl “nagy-agy” volt. A katrisztok kedvence. Minden létező ágazatra kiképezték. Agyafúrt volt és gonosz. Igazi katriszt mű. Csak Terl tudott kilövőállást építeni a semmiből, ő pedig nincs már.

Jonnie gondolatai vadul cikáztak. Nála volt Terl összes munkairata! Azokból kiderül a sorrend!

Aztán reményei lelohadtak, mikor Soth így szólt: - Ez a motorszámításra is vonatkozik. Csak Terl tudta megépíteni a motorvezérlők teljes áramkörét.

Jonnie-nak nem voltak ilyen papírjai.

- A hajtóművek irányítása - mondta Soth -, tudja, különbözik a szállításra használt teleportáció vezérlésétől. Az indítómű megkerüli a “térazonos” elvet. A motort az az ellenállás hajtja előre, amelyet a tér fejt ki önnön megváltozásával szemben.

Soth meglobogtatta a szerződést a mancsában. - Amit elmondtam a pszikló matematikáról, az mind érvényes erre és bármi megoldható vele, kivéve a teleportációt.

Jonnie felélénkült. Legalább a több százezer szabadalomra érvényes lesz. Ugyanakkor nincsenek motorok. Arra kárhoztatja, hogy végül reakciómotorokat használjon. Ez azt jelentheti, hogy az Elszánt Védelem nem fog egykönnyen áttérni a békeidőre. Aztán eszébe jutott valami.

- De a vezetők azelőtt foglalkoztak motorvezérlőművek javításával - mondta.

Soth felült. A szerződésre nézett és aztán Jonnie-ra. - Csak magát az áramkört akarja? Azt hittem, a matematika érdekli. A matematika tiszta szubjektum - tette hozzá az odaadó műkedvelő lendületével. - De ha csak az áramkört akarja… - A könyvek és papírok között turkált. - Hol a légzőgázmaszkom?

Néhány perc múlva Jonnie kiosztotta Soth parancsait.

El kellett távolítani a vezérlőműt egy harci gépből, egy földjáróból és egy lebegő fúróállványból. Azonnal a javítóműhelybe kellett hogy vigyék őket anélkül, hogy tovább babrálnának velük. A szerelők fel-alá rohangáltak.

A három vezérlőpult a javítóműhely padlóján feküdt.

- Ez a három különböző vezérlőpult szolgál hajtóműirányításra. Az összes többi vezérlő ezek közül a típusok közül kerül ki. Most pedig segítenie kell nekem. Nem vagyok már olyan erőben, mint egykoron.

Soth becsukta az ajtót, kirekesztve mindenkit. Felnyúlt az egyik polcra és levett egy “méregérc-zsákot”. Jonnie eléggé gyakran látott ilyet. Átlátszó volt, két nagyon szűk nyílással a két kar számára. Azt hitte, az ércfinomításhoz szükséges arzénvegyületek kiválogatására használják.

Soth, Jonnie segítségével, a zsákba erőltette a földjáró vezérlőjét. Aztán belegyömöszölte még az összes csatlakozó vezetéket, amelyeket az imént szereltek ki a járműből. Szorosan bekötözte a zsákot. Egy légtömlőt illesztett a zsák alján lévő szerelvényre, mire a zsák fúvódni kezdett a vezérfő körül.

Felvett egy nyomásmérőt és egy szerszámkészletet és átnyomkodta őket a karnyíláson. Aztán a saját karját is beledugta a zsákba. majd becsatolta a könyöke körül.

A zsák átlátszó tetején keresztül figyelte a nyomásmérőt.

A zsák felfúvódott. Ellenőrizte a könyökcsatokat. A nyomás kitartott.

Soth kivett egy csavarhúzót a szerszámkészletből, amelyet belülre rakott és fürgén kicsavarta a fedőlap csavarjait.

Jonnie elképedve figyelte. Egyszer megcsinálta ezt egy földjáróvezérlővel, amely nyomban felmondta a szolgálatot!

De Soth egyszerűen kicsavarta a csavarokat. Teljesen leemelte a vezérlőpult tetejét, amely az összes gombot tartalmazta, és összecsomózta az odavezető kábeleket.

Aztán belenézett a vezérlőbe. Tele volt alkatrésszel, de a teleportáló berendezéstől eltérően nem szigetelőlemezen helyezkedtek el. Soth kiválasztott egy vezetéket, amelynek mindkét végén csipesz volt és három alkatrész mindkét felére rákapcsolta, hogy kikerülje azokat.

- Nyomásbiztosítékok - mondta Soth. - Ezeknek a vezérlőpultoknak az egész belseje magasnyomás alatt van. Ha csökken a nyomás, a három biztosíték közül bármelyik kitágul és kiolvad! Ha valaki megpiszkálja a borítást, nagyon halkan leengedi a nyomást. Ettől olvad ki a három biztosíték.

- A biztosítékok és a törlőimpulzus-alkatrészek kivételével minden, amit lát, szemét. Látványos ugyan, de valójában csak szemét. Semmi köze nincs a vezérlőpult működéséhez. Átkötöttem egy vezetéket a biztosítékok között. Ki fognak olvadni és majd ki kell cserélnem őket. De a törlőmechanizmus nem fog működésbe lépni. Az igazi áramkör még mindig érintetlen.

Jonnie kíváncsi volt, hol lehet az igazi áramkör, ha az a nagy halom alkatrész csak ,,szemét”.

Soth tudta, mit csinál. Belerúgott a nyomástömlőbe és a zsák leeresztett. Kihúzta a karjait és szétnyitotta a rögzítőket. A zsák leesett.

Soth megfordította a vezérlőpultot. - Ezek a gombok látszatra besüllyednek, akár a közönséges gombok, és a hamis áramkörrel érintkeznek. De ez nem így működik. Az egész áramkör a fedélben van. Ha megnyom egy gombot, megszakítja egy belső fénysugár útját, ami működésbe hozza az áramkört. Mindegyik gomb így működik.

Tökéletesen rejtett áramkör, molekulárisan rögzítve a fedélben. És ha megpiszkálja az ember, azonnal kitörli. Elég egyetlen fedőcsavart meglazítani és a vezérlőpult megszűnik.

- Hol van valami papír? - kérdezte Soth. Talált egy hatalmas ívet, nagyobb volt, mint a vezérlőpult teteje. - Kevés vaspor? - Talált némi barna-fekete port, amely olyan finom volt, hogy lebegni kezdett a levegőben.

Soth a fehér papírra szórta a barna-fekete port és finoman szétterítette. Aztán, igyekezve, nehogy összegubancolódjanak az összecsomózott vezetékek, a vezérlőpult fedelét, tetejével felfelé, a papírra helyezte.

Fogott néhány kapcsolóhuzalt, keresett egy akkumulátort, majd, hatalmas szikraeső közepette, rákötötte az akkumulátort a vezérlőre.

Soth pontosan elhelyezte a fedelet a papíron és aztán gyorsan mindegyik vezérlőgombot megnyomta.

Jonnie hirtelen megértette, mit csinált. Felemelte a kezét, hogy Soth még ne mozdítsa el a fedelet. Fémelemző kamerát vett le a polcról, felállt egy zsámolyra és felvételeket készített.

Amikor Jonnie készen volt, Soth óvatosan felemelte a fedelet.

A papíron ott volt a mágneses tértől összeállt vasreszelék által kirajzolt áramkör.

Egy apró részlet elmozdult ugyan, de Jonnie-nak megvolt a felvétel. A biztonság kedvéért még egy képet készített az apró, vékony, barna-fekete vonalakról.

Az áramkör!

Soth mindent visszapakolt a zsákba, felfújta, kicserélte a biztosítékokat, leellenőrizte a lemeztömítést és aztán újra összecsavarozta a vezérlőpultot.

Két órával később mind a három motorvezérlő áramkör megvolt. Mindent elraktak, hívták a szerelőket és visszaszereltették a vezérlőket.

Jonnie kipróbálta őket. Mindegyik beindította a hajtóművet.

Nagyon különbözött a kilövőberendezéstől. Valóban nagyon más volt.

7.

Az öreg Soth fáradtan, köhögve tért vissza a szobájába. Túlerőltette magát aznap. Jonnie egy hevenyészett padra ült és várta, hogy Soth levegőhöz jusson.

Végül Soth így szólt: - Nem tudok szétszerelni vagy ösz-. szerakni egy teleportációs kábelrendszert; csak Terl volt képes erre. És persze építeni sem tudok. így lehet, hogy nem szabad elfogadnom ezt a szerződést. - Karmá közé vette a papírt, feltartotta, vágyakozóan nézte egy ideig, majd visszaadta Jonnie-nak.

Jonnie arra gondolt, vajon milyen lett volna ez a faj, ha a katrisztok nem zavarják össze az agyukat.

- Nem, nem - mondta Jonnie, és visszatolta Sothnak. - Nagyszerű munkát végzett. Tulajdonképpen az általános pszikló matematika kulcsával, amelyet átadott nekem, valószínűleg találmányok tömkelegét tudjuk felhasználni, melyeken eddig a Társaság ült. Segített, hogy sok-sok világ számára meghozzuk a fellendülést.

- Valóban? - kérdezte Soth. Gondolkodott rajta. - Az szép. Igen, az nagyon szép. - Valamin töprengett.

- Tudja - mondta kisvártatva Soth -, szembe kell néznie biztonsági problémákkal is. Rengeteg faj rengeteg lénye bármit megtenne, hogy rátegye a kezét a pszikló matematikára és néhány fejlesztésre. Tudja, hogy En professzor, aki kidolgozta a teleportációt, boxnard volt? Nem? Nos, az volt. Igen, az idegenek igyekeznek majd megszerezni ezeket az adatokat. De azt hiszem, tudok segíteni.

Hosszasan gondolkodott. - Igen, azt hiszem, menni fog. - Mosolygott. - Műkedvelőként szeretek piszmogni bizonyos dolgokkal. Körülbelül ötven évvel ezelőtt egy rettenetes bolygón voltam, még fák sem voltak, és azt a feladatot tűztem ki magam elé, hogy a pszikló magasabb matematikát számítógépre vigyem. A vállalat és a kormány dührohamot kapott volna, ha jelentetem. De emlékszem az áramkörökre, amelyeket terveztem. Kitűnően működne, de szükségem lenne néhány berendezésre és alkatrészre.

Számítógép! Jonnie rettegett attól, hogy több százezer képletet kelljen megoldania ahhoz, hogy hasznosítani tudják a találmányokat. Ha lenne számítógépe, a munkatársai közül bárki lefuttathatná őket!

- Ha megcsinálja - mondta Jonnie - egymillió kreditet kap tőlem.

- Egymillió kreditet? - ámult el Soth. - Nincs is annyi pénz! - A papírszemetében kotorászott. Jonnie azt hitte, valami leírást keres, de aztán látta, hogy egy kerbangó-serpenyőt próbált megtalálni. Sothnak láthatóan izgatószerre volt szüksége. A serpenyő üres volt, mire Jonnie elővett a zsebéből egy csomag szárított kerbangót, s a serpenyőbe tette.

Soth hálásan a szájába tett egy darabot, illedelmesen megkínálta Jonnie-t, aki természetesen elutasította.

- Ön meglepett engem - mondta Soth. - De még nem mondtam el mindent, amit akartam. - Rágott egy darabig, amíg a szíve megelégedéssel nem kezdett verni. - Azzal ütöttem agyon az időt, hogy az egyszerűbb pszikló számtant tízes számrendszerbe alakítsam át. - Újra a papírok közé nyúlt, megtalálta a padlón, amit keresett és megmutatta Jonnie-nak. - Egészen megdöbbentő rendszer. A gyerekek és felnőttek is eléggé könnyen megtanulják. A Pszikló Birodalom azért tartott ki a tizenegyes rendszer mellett, hogy mások összezavarodjanak.

- Engem is összezavartak - mondta Jonnie.

- Nos, elhiszem. Ez is beletartozott a biztonsági rendszerbe. Mindegy, az összes alapvető aritmetikai függvény és az alacsonyabb rendű képletek átalakíthatóak decimális rendszerre. Lehet, hogy még tízes számrendszerű pénzt is ki fognak bocsátani, habár ahogy látom, a Galaktikus Bank új kibocsátása megmaradt a tizenegyes rendszernél. De most jön a lényeg:

- A tízes számrendszer használata általánosan elterjed. Senki sem akar már a nehézkes tizenegyes számrendszerrel foglalkozni és lassan megfeledkeznek róla!

Győzedelmesen hátradőlt. - A számítógépe továbbra is a tizenegyes számrendszerben fog működni. Mindenki avítt furcsaságnak fogja tartani és elfelejtik. És ez önmagában egyfajta biztonsági óvintézkedés.

Jonnie talált egy darab papírt és sebesen írni kezdett rá.

- A második szerződés! - mondta Soth, fejjel lefelé olvasva.

- Az első szerződésen felül - mondta Jonnie. - Kétmillió kredit, ha elkészíti a számítógépet és további egymillió, ha átalakítja az alapvető pszikló matematikát a tízes számrendszerre.

- Ó, barátom - mondta Soth. - Ennyiből egy egész raktárt megtölthetnék matematikakönyvekkel! Tíz raktárt! Ötvenet! Gyorsan, mielőtt meggondolja magát. Hadd írjam alá!

Miután véglegesítették, Soth elnézte egy darabig. -Tudja, a Psziklón ebből nagyon gazdag lennék. Egy tucat nőstényem lehetne, nagy családot nevelhetnék, dinasztiává válhatna a családom. De ennek vége.

- Van itt még néhány pszikló - mondta Jonnie. - Van néhány nőstény is. A fajnak nincs vége.

- Á - mondta Soth. - Ön nem tudja. - Kissé megroggyant. - A katrisztok annak idején meggyőzték a trónt, hogy a más bolygókon lévő gyarmatok mutálódhatnak, képesek lehetnek más légkörben élni és a koronát fenyegetni. Tehát ragaszkodtak ahhoz, hogy minden gyermek a Psziklón szülessen.

Hogy kapszulákat ültethessenek a fejükbe, gondolta Jonnie.

- Olykor-olykor, nagyon ritkán - folytatta Soth - egy királyi nemes elvihette a nőstényeit más bolygókra, de csakis egy egész csapat katriszt kíséretével. A vállalat összes nőstény alkalmazottját, a katrisztok régóta fennálló parancsa értelmében, folyamatosan sterilizálni kellett, mielőtt elszállították őket az anyabolygóról.

- Úgy érti.:.? - Jonnie a központ többi része felé mutogatott.

- Igen - mondta Soth. - Ezek a nőstények mind sterilizáltak. Nem lehetnek kölykeik.

Egy ideig elmélázva üldögélt. - Most azt hiheti, felrovom önnek, hogy elpusztította azt a bolygót. Nem így van. A katrisztok hatalma óta a faj csak hanyatlik.

- Az én meglátásom szerint - folytatta - a célkitűzésük, hogy mindenkit lealacsonyítsanak, elnyomjanak minden csoportot, akik új erkölcsiség után kutatnak, mindenkit állatnak tartsanak, vadállattá változtatta a Psziklót. Szerte az univerzumokban, időtlen idők óta, mindenki ennek a birodalomnak a végéért imádkozott. Gyűlölték!

Jonnie-ra nézett. - Előbb-utóbb valakinek meg kellett szabadítania a galaxisokat a Psziklótól. Sokan megálmodták már ezt.

- Ön - és karmával Jonnie-ra mutatott - azt hiheti, hogy megtette. Nem ön tette meg. A civilizációnk akkor kezdett pusztulni, mikor a katrisztok befolyásolni kezdték. Nem ön volt az. Ők voltak azok, akik elpusztították a Psziklót és az egész birodalmat.

- Terl is az ő művük volt, és szinte biztos vagyok benne, hogy valahogy az ő mancsa is benne volt a pusztulásukban. Tudja, azt hallottam, sokat ücsörgött a pihenőcsarnokban, és egyszer azt mondta a társainak, hogy az ember veszélyeztetett faj.

- A katrisztok miatt a pszikiók váltak veszélyeztetett fajjá. És most már nemcsak veszélyeztetettek. Ki is haltak!

Felsóhajtott és a papírhulladékára nézett. - Nos, talán jóvátehetem néhány bűnüket, amit elkövettek.

Aztán Jonnie-ra nézett. - Ami önt illeti, Jonnie Goodboy Tyler, ne furdalja a lelkiismeret. Amikor elpusztította a Psziklót, az összes galaxisnak esélyt adott, hogy jobb útra térjen. Nincs szükségem ezekre a szerződésekre. Felajánlotta, én pedig elfogadom, de inkább megtiszteltetés a számomra, hogy segíthetek önnek és köszönöm, hogy lehetőséget adott rá.

Néhány hónappal később Jonnie azt hallotta, hogy a skóciai kormány arra készül, hogy bevezesse az adózást Edinburgh újjáépítése érdekében. Tudta, hogy az adózás ismeretlen a skót nemzet korábbi történetében. A király fizetett mindenért. És kételkedett, hogy Skóciának rendelkezésére állna a szükséges forrás. Azt is érezte, hogy az adózás, mint kormányzati lépés, bizonyos szempontból ostobaság: nem tudja a kormány fenntartani önmagát? Miért az emberek kifosztásától várja a megoldást?

Beszélt hát Dunneldeennel és rávette, hogy adja el Fearghus klánfőnöknek azt az ötletet, hogy “adományokból” építsék újjá Edinburghöt. Hogy ezt az illúziót keltsék, Dunneldeennel kis piros dobozokat helyeztek el az ösvények mentén, amibe a skótok aprópénzt dobhattak, majd néhányat ki is ürítettek.

De valójában Jonnie állta a költségeket. Odaküldte satovári építkezési vállalatát, az Építőerő Rt.-t. Amúgy is végeztek már Luxemburgban az ipari és Zürichben a banki megbízásokkal.

A satováriak, satováriak lévén, kutatócsoportot küldték szét Skócia-szerte, hogy kiderítsék, mit akarnak az emberek Edinburghben, aztán a saját belátásuk szerint folytatták a munkát, tekintet nélkül mások véleményére.

Elhatározták, hogy Edinburghre három dolog lesz jellemző: bolygókormány, földön kívüli képzés és skót kézművesség. Sok fejfájást okozott nekik, hogy ennyire eltérő célokat hogyan békítsenek össze az építészettel, amelyről mindig azt tartották, hogy a) őshonosnak és b) célszerűnek kell lennie.

Magát a várost, ahogy azt kutatócsoportjuk megtudta, egykor “Vén Füstös”-nek becézték, mert annyira bűzös volt. Azt is kiderítették, hogy egyetlen skót sem lakta ezeregyszáz éve. Ezzel teljesen szabad kezet kaptak: mindent leromboltak, kivéve a Sziklavárat; gyorsan helyreraktak néhány felföldi vízi erőművet és aztán hívták társvállalatukat, az Elszánt Védelmet, akik elvégezték a szerelési munkákat és kiépítették a lövegállásokat: megcsinálták a csatornarendszert és szűrőtelepeket; ezek után, megdörzsölték a tenyerüket és tényleg munkához láttak.

A város északi részét ipari jellegűvé alakították. Üzlet és kézművesség. Az általános városképet a kőkunyhók határozták meg, amilyenekhez a skótok a Felföldön hozzászoktak. Sebesen kitervelték a nagyszámú szakiskolát: kívülről hamisítatlan skót bárói stílusban épültek, kiálló tornyocskákkal, egyenesen a régi mesekönyvekből, a belső teret, viszont a földönkívüli élethez igazították. Az egész területet parkokkal borították be.

Magát a Sziklavárat a kormány számára tartották fenn. Akkora rombolás és kár érte, hogy ősi metszeteket kellett megkeresniük ahhoz, hogy lássák, milyen formára alakítsák: a sziklaformálás és -vértezés nem jelentett gondot a satováriak számára, annál inkább az, hogy milyen volt az épület kétezer évvel ezelőtt. Valaki azt mondta, hogy egy régen élt skót király, Duncan, vára állt ott, akit valami Macbeth ölt meg, de hogy ezt honnan szedték, az rejtély volt. Állítólag egy régi színdarabból, amelyre a Brit Múzeum romjai között bukkantak rá.

Újra összerakták a Sziklát, újjáépítették az óvóhelyeit, az egészet beburkolták kék, itáliai márvánnyal, minden páncélkemény és fényes lett, és aztán ráépítették Duncan, hófehéren ragyogó várát. Egy Reims nevű ősi városban rátaláltak egy nekik tetsző székesegyházra, amelyről azt állították, hogy illik a vár architektúrájához és csillogó skarlátvörösben felépítették a sziklára és újra “Saint Giles”-nek nevezték el.

A skótok el voltak ragadtatva az eredménytől, amelynek “finanszírozását” ők vállalták.

Jonnie szerint is elég jól nézett ki. De volt vele egy probléma. A satováriak, akik odahaza túlnépesedéssel küzdöttek, mindig a szükségesnél több munkaerőt vettek fel, és mivel ez a munka még “sürgős” is volt és “magának a főnöknek” készült, hatalmas létszámmal jelentek meg. Soha senkit nem rúgtak ki. A városépítő csapat akkorára duzzadt, mint a Föld teljes népessége. Ezért Jonnie rájuk bízta a “látogatók” által felégetett városok újjáépítését.

A satováriaknak ez is gondot okozott. Mire használták a városokat? Ezeregyszáz éve senki sem lakott a városokban. Így a kutatócsoportjuknak ki kellett derítenie, hogy a jövőben milyen célra lehetne felhasználni a városokat, tekintettel az erőforrások, a folyók és a tenger közelségére, arra, hogy milyen növények teremnek azon az éghajlaton, kivel folytathattak kereskedelmet, hány embernek kellene lakás és ezek az emberek milyen iparágban dolgoznának. Nagyon összetett és igen bonyolult feladat volt.

Az eredeti építészetet könnyű volt meghonosítani Ázsiában, viszonylag könnyű Európában és lehetetlen Amerikában: ez utóbbi földrész az őrültségig modernizálódott, amit a satováriak ki nem állhattak. Így mindössze a legérdekesebb, úgymond jellegadó épületeket kellett kiválasztaniuk, amelyekre a helyszínen bukkantak, lemásolni őket és rengeteg parkot építeni köréjük. A satovári anyavállalat túlságosan sok egysínű függőpályát vásárolt egy másik munkaterületre, így azokat ideszállították és a városok belső forgalmát ezekkel oldották meg. A parkokat így nem csúfították el utakkal.

Egy hawvin vállalattal kellett elvégeztetniük Denver környékének a sugármentesítést, amit repülő mágnespásztázóval végeztek el a hawvinok. Ezután a satováriak az egész területet újjáépítették, Jonnie faluját is beleértve.

Lakosság nem volt, így amikor végeztek egy várossal, csak lezárták az ajtókat és ablakokat, hátrahagyták a felügyelő személyzetet, és távoztak.

Hát, gondolta Jonnie, amikor látta ezeket az üres városokat, egy napon talán majd laknak bennük.

Ker lett az edinburhi bányászati iskola vezetője. Az életben maradt psziklók is odaköltöztek. Tanfolyamokat és bemutatókat tartottak. A földönkívüliek egész csapatai özönlöttek a Földre, hogy megtanulják, hogyan bányásszanak a saját bolygójukon, aztán hogyan szállítsák el a fémet. Ker minden előadást rögzített, hogy ne vesszen el a technológia. Cornwallt és Viktóriát használta a gyakorlati képzés helyszínéül, Chirk pedig a könyvtárak felépítését kapta feladatul. Kernek szokásává vált, hogy a légzőmaszkjára annak a fajnak az arcát festette, amelyet éppen oktatott. Ezzel barátibb viszonyokat teremt, mondta.

Iszonyú sok olyan, egykori psziklóbolygó volt, amelyen a őslakosokat vagy rabszolgává tették, vagy visszahúzódtak a hegyekbe. A koordinátorok a Koordinátor Főiskolán, Edinburghben, az egykor leigázott fajok képviselőinek megmutatták, hogyan szervezzék és fejlesszék önmagukat. Részvételüket nagyban elősegítette az a tény, hogy a Galaktikus Bank sokkal kedvezőbb kamatlábakat számított fel azoknak a bolygóknak, melyek koordinátorai Edinburghben tanultak.

Az új földi kormány úgy döntött, alighanem Mr. Csung bátyjának hatására, hogy a Fearghus-klán feje a király. Ennek következtében Dunneldeen koronaherceg lett, de sem a klánfőnök, sem Dunneldeen nem vette túl komolyan saját felemelkedését. A kormány meglehetősen vonakodott törvényeket hozni. A dolgokat általában az adott terület törzsfőnökére bízta, s csak akkor lépett közbe, ha nem tudtak másképpen véget vetni az egymás közti vitáknak. Nagyon népszerűek lettek.

Ivan őrnagy, akinek “A Demokratikus Bátor vörös hadsereg Nép Őrnagya” cím birtokosaként kormányozta Oroszországot, Jonnie falubelijei segítették az első lépések megtételében, aztán néhány fiatalabb visszament Amerikába, hogy ott segédkezzenek az élet újraindításában.

Chong-won vezér és az észak-kínai törzs szövetségre lépett és hozzáláttak Kína felépítéséhez. Az exportra szánt kézműves termékekből és a selyemből fedezték gazdasági szükségleteiket. Főzőiskolát is nyitottak, amely széles vendégsereget vonzott, mivel a szelahik, akik körzeti bankjaik miatt teljesen szétszóródtak a galaxisokban, megesküdtek rá, hogy itt található a legeslegjobb konyha, kivált a halételek terén, és készséggel támogatták azt a földönkívülit, aki kínai éttermet akart nyitni a területén, feltéve, hogy elküldött néhány kuktát a Földre, akiknek el kellett lesniük a mesterfogásokat. Nemcsak főzni kellett megtanulniuk, hanem azt is, hogyan termeljék meg az ételek hozzávalóit. A munkaerő és gépesítés lendületet adott a kínai mezőgazdaságnak és halászatnak, és ahogy azt Chong-won vezér megjegyezte, valahányszor Jonnie-t meglátta, ami gyakorta megesett, már nem az éhezés Kína fő terméke. Jonnie gyakran töprengett azon, hogy egy földönkívüli, aki egészen más étrenden él, mint az ember, hogyan tanulhatja meg olyan ételek elkészítését, melyeket sosem lenne képes megenni, de a bank hatalma és a szelahik étvágya nem ismert korlátokat.

A tízes számrendszerre történő széleskörű galaktikus áttérés után a bank új pénzeket bocsátott ki. Ez rendkívül feldühítette Chrissie-t: a pénzérmék és bankjegyek még kevésbé hasonlítottak Jonnie-ra. Néhány napig azt hajtogatta, hogy ezeken az új pénzeken még inkább olyan, mint egy szelahi. Jonnie nem mondta el neki, hogy ő terelte ebbe az irányba a dolgokat: mostanában nyugodtan végigsétálhatott az utcán és szinte senki sem bámulta, és ujjal sem mutogattak rá. Még néhány kibocsátás és egyetlen idegen sem fogja felismerni őt, ha meglátja.

A snautchi bank sohasem adta vissza az aranyukat. Amikor felépítették hatalmas, új bankközpontjukat a városban, az aranyat páncélüveg mögé tették a főcsarnokban és több nyelven azt írták rá: “Ezt az aranyat személyesen Jonnie Goodboy Tyler bányászta ki, néhány skót segítségével. Ránk bízta, mivel MEGBÍZIK bennünk. Ön is megbízhat bennünk. Ha ma nyitja meg új számláját, egy nyíláson keresztül benyúlhat és megérintheti!”

Amikor Jonnie be akarta aranyozni egy új, teleportáló autó kiállított modelljét, amelyet az Elszánt Védelem akkor készített elő a satovari gyártásra, Dwightnak a régi legénységből összeállt csapattal az Andikba kellett mennie, és bányát nyitnia.

Miután a bank elvégezte a népek igényeit kutató, Jonnie által javasolt felméréseket, az egykori fegyvergyártó cégek átalakítása roppant gyorsan végbement. Egy ideig csak kevés Intergalaktikus szabadalom iránt mutatkozott kereslet. Rájöttek, hogy a civilizált bolygók lakossága lábosra-fazékra és más hasonlóra vágyik, amelyek gyártása nagyon könnyű volt és igen nyereséges.

A küldöttek nagyon gazdagok és hatalmasak lettek. Jonnie intézkedéseit a végsőkig támogatták, ráadásul országaikat is a szociáldemokrácia felé kormányozták. Jonnie ritkán vett részt a konferenciáikon, ők viszont gyakorta táviratoztak neki, hogy kikérjék a véleményét valamiről. Miképp gyakran mondogatták egymásnak, a háborúellenesség volt a legnyereségesebb vállalkozás, amiről valaha hallottak.

A Hawvin Kereskedelmi Hírszerző Szolgálat egy titkos jelentéshez jutott, amely adatokat közölt a huszonnyolc kilövőállásról. Persze azt nem tudták, hogy az információt a Galaktikus Bank sózta rájuk cselből. Azért őket választották a “kiszivárogtatáshoz”, mert az összes univerzumban ők voltak a legátjárhatóbb titkosszolgálat. A jelentést gyorsan és titkosan továbbították az összes galaxisnak.

A jelejtés azt állította, hogy az eredeti huszonnyolc emelvényt ötvenháromra bővítették az új nemzetek kiszolgálása érdekében, és az emelvények valójában a tizenhetedik univerzumban találhatók.

A jelentés új lökést adott a háborúellenességnek, valamint asztrográfiai felzúdulást keltett, mivel megingatta azt a stabil adatot, miszerint, mivel négy négyzete tizenhat, csak tizenhat univerzum lehetséges.

Azonnali válasz következett. Néhány tudományos bizottság kutatásba fogott, nem feltétlenül azért, hogy megtalálják a kilövőállásokat, hanem hogy igazolják a tizenhetedik univerzum létét.

Satovária Demokratikus Királyi Intézete valóban talált egy univerzumot, de mivel csak kialakulófélben volt és értelmes életre nem leltek benne, és mivel nyoma sem volt semminek, amire emelvényt lehetett volna építeni, arra a következtetésre jutottak, hogy az bizonyára a tizennyolcadik univerzum.

A tizenhetedik univerzumot, ahol az emelvények találhatók, a mai napig sem fedezték fel. És ahogy Jonnie néha megjegyezte magában, nem is fogják. A fejében létezett. Sohasem építette meg az emelvényeket.

MacAdam elmondta Jonnie-nak, hogy a régi Csillagközi Bányatársaság néhány tartalék bolygója, noha lakhatóak és jelenleg lakatlanok, a piac kerékkötője. Ezért Jonnie, különleges szelahi hírvivők útján, titokban tájékoztatta a különböző bolygócsoportok néhai küldötteit a listáról. Ők nyomban, megegyeztek a vállalattal, aztán a bolygókat sürgősen bevonták az ingatlanpiacra a következő jelmondattal: “Élvezze a békés, fenyegetetlen, elővárosi életet”, s aztán még nagyobb vagyonokat halmoztak fel maguknak és a barátaiknak. Megesküdtek Jonnie-ra. A béke minden idők egyik legnyereségesebb felfedezése volt!

Ez alatt az idő alatt az egyetlen keserű hírt, amely Jonnie-hoz eljutott, saját könyvelői hozták. Kétszáz szelahira emelkedett azok száma, akik jövedelmét kezelték. Közölték vele, hogy az Építőerő Rt. földi kirendeltsége volt az egyetlen tulajdonában lévő vállalat, amely veszteséget termelt. Az összes többi jól hozott a konyhára. Jonnie azt mondta, beszélni fog az ügyvezető igazgatóval, és így is tett. Felfedezte, hogy a fizetési listára újabb kétszázezer satovári munkást tettek rá. Az ügyvezető igazgató elmagyarázta, hogy nemcsak felépítik a felégetett földi városokat, hanem az összes többit is újjáépítik. Kétszáz éves építkezési programot kezdtek, amelyet nem akarnak félbeszakítani. Jonnie közölte veje és hat helyettesével, hogy olyan városokat épít, ahová nincs betelepülő lakosság és nem is lesz az elkövetkező néhány évszázadban. Jobban tennék, ha azt találnák ki, hogyan termeljenek nyereséget. Azt válaszolták, így lesz. De cserébe ragaszkodtak hozzá, hogy folytassák a programjukat. Nem, egyáltalán nem tervezik, hogy satováriakat telepítenek a Földre; tudták, hogy az emberek belefulladnának a satováriakba. Csak arról volt szó, hogy amikor munkához láttak, óriási lendületet kaptak. Jonnie azt gondolta, hogy úgyse számít, hogy mit mond, ezért rájuk hagyta.

Nem sokkal ezután Stormalong beleunt az új teleportáló motorral hajtott légköri szállító bemutatásába, amelyet az Elszánt Védelem értékesített szerte a galaxisokban és pilótákat is képzett hozzá, és rávette Jonnie-t, hogy hadd állítson helyre egy régi, társasági űrbányászt, a daruival együtt, és hadd repüljön el a holdra. Jonnie rábeszélte Stormalongot, hogy először szerezzen be néhány űrruhát, aztán keressen három másik, Stormalonghoz hasonlóan őrült pilótát, pofozzanak helyre négy űrbányászt és legyenek észnél.

Stormalong azt találta ki, hogy meg akarja nézni, van-e még abból a nehézfémből, amire oly nagy szükségük volt egykoron. Azt mondta, meteoritrajok csapódtak a holdba. Két hónapig tartott, amíg felkészültek.

Rátalált a nehézfémszemcséket őrző meteoritokra, összeszedte őket, és körülbelül kétszáz tonna ércet hozott vissza feldolgozásra. De Stormalong valami sokkal érdekesebbet is talált.

- Lábnyomokat láttunk odafenn - mondta Jonnie-nak. - És keréknyomokat!

Jonnie-t nagyon érdekelte ez a dolog. Mérlegelték annak a lehetőségét, hogy vajon betolakodókkal van-e dolguk. De az Elszánt Védelem emberei kinevették őket: semmi sem juthat át az ő védelmükön. Aztán azt fontolgatták, hogy talán a látogatók szálltak le a Holdra a háború alatt.

Jonnie nem szándékozott heteket eltölteni az űrben egy keringő bányagépben, ezért kibérelték Dries Gloton űrjachtját egy hétvégére és Stormalonggal felvitették magukat, hogy körülnézzenek.

A keservit! Lábnyomok! Keréknyomok!

Aztán Jonnie éles, gyakorlott szeme azonnal kiszúrt egy papírdarabot, amelyet szinte teljesen belepett a por. Ez állt rajta: “Cukormentes gumi, fodormenta, 15 db, Életmentők Rt., New York város.” Stormalong azt hitte, biztos valami mentőfelszerelés, talán egy roncsból maradt itt. De sehol sem láttak roncsot. Dries szerint talán lyukak betömésére használták. Gumi, tudja.

Jonnie nem engedte nekik, hogy összejárkálják a nyomokat. Rögzítette a képfelvevővel, aztán, követve a nyomokat, rátalált egy kőhalomra és egy zászló szinte felismerhetetlen maradványára. A gyenge gravitáció miatt nehezére esett a séta, de azért körbejárt, és még egy zászlóra bukkant; amely szintén felismerhetetlenné halványult. Mindössze ennyit találtak. De Jonnie megmutatta, nekik, hogy a csomagolópapír kiálló vége sokkal halványabb volt, mint a porlepte része, és ebből arra következtetett, hogy ezek a nyomok és kőrakások több száz évesek lehetnek. Így eldöntötték, hogy nem áll fenn közvetlen veszély és elindultak haza.

Az igazi felfedezés a visszaúton született. Jonnie megcsodálta Dries kommunikációs felszerelését, mire Dries megmutatta neki a bolygóról készített első képeit. Jonnie észrevette, hogy most sokkal nagyobb volt a felhőtakaró, mint korábban.

További összehasonlításokat végzett. Természetesen Európa felé száguldottak, de még láthatták Észak-Afrikát és a Közel-Keletet. Ez utóbbi zöld volt, az előbbinek pedig egy tenger terült el a közepén.

Miután újra földet értek, noha ezzel elmulasztotta a vasárnap esti vacsorát, Jonnie egyenesen az Elszánt Védelem ügyeletes tisztjének esett és tudni akarta, hogy tisztában van-e a bolygó változásaival. Igennel felelt, és az Építőerő ügyvezető igazgatójához irányította Jonnie-t.

- Azt parancsolta, hogy mutassunk fel nyereséget - mondta védekezően az ügyvezető igazgató. - Felvettünk még néhány satovárit és beindítottunk egy egészségügyi leányvállalatot.

Jonnie tudni akarta, hogy mi az ördögöt csináltak. Kiderült, van egy terület a Szahara sivatag száraz pusztaságában, amely a tengerszínt alatt terül el, így beleengedték a Földközi-tenger vizét, és létrehoztak egy új tengert, amely elősegíti az esőzéseket. Villámgyorsan nyolcvanöt kvadrillió fát ültettek a sivatagba, és a Közel-Keletre is. Kevés vizet igényelnek. Jó fajták, lassan nőnek, de nagyon ízletesek. És újabb tizenhat kvadrilliót telepítettek az amerikai földrész középnyugati részében… ó, Jonnie nem látta a földrésznek azt a részét? Nos, azt a hatalmas, központi fekvésű síkságot régebben fák borították, amit őskövületek is bizonyítanak. Szóval, sajnálja, ha ez megváltoztatta a klímát. De általában ez történik, tudja. A levegő is kitisztult.

Jonnie arra volt kíváncsi, hogy ennyi pénz elköltése és egy hadseregnyi új satovári felvétele miképpen fog nyereséget hozni. Az ügyvezető igazgató megmutatta neki a mérlegjelentést. Nyereségesek voltak. Étkezési fát exportáltak az élelmiszerhiánnyal küszködő satovári bolygókra. Jonnie megbocsátott neki, felemelte a fizetését és hazament, hogy elfogyassza nagyon késői, vasárnapi vacsoráját.

Még egy említésre méltó eset történt abban az időben.

Jonnie, aki földönkívüliek által használt maszkot hordott, hogy ne állítsák meg az utcán és ne gyűljenek köré tömegek, meglátogatott egy vásárt Zürichben, ahol felismerte Pierre Solenst. Az egykori pilóta koldusrongyokba burkolódzott, és arról szónokolt a közönségnek, hogy hogyan látta, a saját szemével, Jonnie Goodboy Tylert egy felhőn sétálni, sőt mi több, egy démont is kihúzott belőle és duettet énekeltek. Amikor története végére ért, egy horpadt bögrével körbejárt, hogy összegyűjtse az adományokat. Úgy tűnt, ebből él. Amikor Jonnie-hoz ért, Jonnie lehúzta a maszkját, amitől Pierre majdnem elájult.

Olyan sok túlzás és hazugság kerengett Jonnie-ról, hogy azt gondolta, nincs szüksége még egyre. Ezért Pierre-t egy gépbe tuszkolta, és egyenesen Afrikába vitte. Viktóriánál berakta egy másik gépbe, és ő maga felrepült vele arra a csúcsra, ahol a pszikló tetemek hevertek, leszálltak, megnézték, visszarepültek, majd a sűrű felhőzeten keresztül ismét leszálltak. Mikor Jonnie visszavitte Luxemburgba, Pierre köszönetet mondott, és ezt komolyan is gondolta. Vissza ment a régi munkahelyére, ahol gépeket mozgatott egy hangárban, és idővel elfogadható pilóta vált belőle.

Edinburghben bizarr közjáték történt. Bittie MacLeod szarkofágja csodálatos módon sértetlen maradt a bombázások alatt: az összeomló katedrális három gerendája szinte védelmezően keresztülesett rajta; a satováriak az új székesegyház kriptájában helyezték el a halott háborús hősök sorában, amelyek között ott voltak Glencannon összegyűjtött maradványai is.

Tizenhat éves korában Pattie azt követelte, hogy vigyék el a kriptába és adják össze Bittie MacLeoddal. Semmi sem tudta eltántorítani éttől. Ott állt a szarkofág mellett, fehér menyasszonyi ruhában, kezében tartva Bittie medálját, amelyen ott állt, “Pattie-nek, jövendőbelimnek”. A lelkész, aki nem talált olyan törvényt, amely ezt tiltaná, végigcsinálta az esketési ceremóniát. Pattie akkor átöltözött gyászruhába és ezek után Pattie MacLeodnak hívta magát.

Továbbra is folytatva, orvosi tanulmányait, és megalapította a MacLeod Csillagközi Egészségügyi Szervezetet. Jonnie anyagilag támogatta a szervezetet. Jelen voltak az összes galaxis összes kilövőállásán, és azok közelében. Azonnali orvosi segítséget nyújtott a rászorultaknak.

Két másik fontos esemény is történt. Jonnie-nak és Chrissie-nak fia született. Timmie Brave Tyler, Jonnie hasonmása. esküdözött mindenki. És két évvel később lányuk született, Missie, akiről mindenki azt állította, hogy Chrissie tükörképe.

Mire Timmie hatéves lett, Jonnie-t már majd’ szétvetette a düh. A fiúnak számtalan “bácsikája” lett. Ivan őrnagy “bácsi”, Sir Robert “bácsi”, Dunneldeen “bácsi”. És minden skót, aki Jonnie-val együtt bányászott vagy szolgált, szintén “bácsi” lett. Agyonkényeztették a gyereket. A világ minden tájáról elhalmozták ajándékokkal. De vajon odafigyeltek-e, hogy Timmie megfelelő oktatást kapjon? Nem! Jó néhány nyelven beszélt úgy-ahogy, oroszul, kínaiul, satováriul, psziklóul és angolul. Fejszámolni is tudott, ha kedve tartotta. És teleportációs gokartot tudott vezetni, amelyet Angus és Tom Smiley készítettek neki. De Jonnie előtt egy olyan gyermek kísértete lebegett, aki tökéletesen tudatlan volt az élet alapvető dolgait illetően.

Jonnie eltökélte magát. Az ügyek, amelyeket különben is mások irányítottak, szépen haladtak előre. Összeszedte a legszükségesebbeket, berakta Timmie-t, Chrissie-t, Missie-t és a négy lovat egy régi, tengerészgyalogsági harci gépbe, és elrepült Dél-Coloradóba. Kikapcsolta a gép telefonját és rádióját, a gépet elrejtette a fák közé és tábort ütött.

A teljes rákövetkező évben, akár esett, akár fújt, Jonnie Timmie-vel foglalkozott. Missie-vel nem volt baj, nagyszerűen segített az anyjának, megtanulta a bőrcserzést, a főzést és más ilyesmit. De a figyelem Timmie-re összpontosult.

Eleinte Jonnie kissé durván bánt vele, mivel nyilvánvaló volt a fiú lemaradása. De néhány hónap elteltével látta, hogy valóban fejlődik. A fiú megtanult nyomot olvasni, felismerni a különböző állatokat és szándékaikat. Megtanulta felhajtani és betörni a vadlovakat s nem volt szüksége holmi nőies nyeregre vagy effélére. Remekül fejlődött és ez örömmel töltötte el Jonnie-t. Megtanította, hogyan dobjon célba bunkósbottal, és még egy prérifarkast is sikerült letelítenie. Jonnie-t némi biztonságérzet töltötte el a fiú jövőjét illetően és azon volt, hogy megtanítsa farkasok, és aztán pumák becserkészésére. De éppen aznap, amikor belevágott volna, egy gép hangját hallotta a délutáni égbolt felől. Nem távfelderítő volt. Afelé a füstoszlop felé tartott, amely akkori táborhelyüket jelezte.

Jonnie és a fiú visszalovagoltak. Jonnie-t balsejtelem gyötörte:

Dunneldeen és Sir Robert voltak azok.

Timmie kisebb szélviharként ugrott rájuk, vidám sikoltásokkal üdvözölve őket. - Dunneldeen bácsi! Robert bácsi!

Jonnie viselkedését látva, Chrissie némi étel készítésébe fogott. Cseppet sem siettek elmondani, mi járatban vannak. Leszállt az est és ők ketten meg a család, skót dalokat énekelve ültek a tűz körül. Aztán Timmie megmutatta, hogy nem felejtette el a felföldi flinget, és eltáncolta nekik, ahogy Thor megtanította rá.

Végül, amikor a gyerekek és Chrissie aludni tértek, Dunneldeen így szólt: - Gondolom, kíváncsi vagy, miért vagyunk itt.

- Mi a baj? - kérdezte Jonnie.

- Semmilyen rossz hír sincs - mordult rá Sir Robert. - Úgy tartjuk össze a tizenhat univerzumot, mint a ragasztó. Miért kellene rossz hírnek lennie?

- Elmúlt egy év - mondta Dunneldeen.

- Valamiért ide jöttetek - mondta Jonnie.

- Nos - mondta Dunneldeen -, tulajdonképpen, gondolkozz csak el, ahogy mi is tettük. Pár évvel ezelőtt végigjártad az összes földi törzset. Javasoltuk, hogy tegyél egy körutat a jelentősebb civilizációk és galaxisok érintésével. Sok kormány akar kitüntetést, rangot, érmet, miegyebet adományozni neked..

Jonnie nagyon dühös lett. - Mondtam neked, hogy egy év szabadságot vettem ki! Nem fogod fel, hogy családi kötelességeim vannak? Miféle apa lennék, ha hagynám, hogy a fiam úgy nőjön fel, mint egy művelt barbár? - Nem kímélte őket.

Dunneldeen végighallgatta, aztán felnevetett. - Gondoltuk, hogy ezt fogod mondani, ezért inkább Thort küldtük el.

Jonnie végiggondolta, amit mondott. Aztán így szólt: - Ha megoldottátok, akkor miért jöttetek?

Sir Robert ránézett. - Az egy év letelt, pajtás. Sohasem tűnik fel neked, hogy hiányzol a barátaidnak?

Jonnie tehát visszatért otthonába, ahol Timmie tizenöt nyelvet és ötféle matematikát tanult, de amíg nem tudott úgy földjárót vezetni, mint Ker, és nem tudott bármit elvezetni, amit a vállalat gyártott, beleértve Dries Gloton új jachtját is, neveltetése nem fejeződhetett be. A feladat alaposan próbára tette Jonnie Goodboy Tylert.

Doktor MacDermott, a történész, aki még mindig nélkülözhetetlennek tartotta magát, élte történészi életét.

Írt egy könyvet: Így láttam Jonnie Goodboy Tylert, avagy a Pszikló legyőzője, a skót nemzet büszkesége. Nem volt olyan jó, mint ez, a könyv, mivel kevésbé olvasott emberek számára íródott, viszont háromdimenziós színes képek; díszítették, amelyek mozogtak, és első kiadásban kétszázötvenmilliárd példányban kelt el. Kilencvennyolcezer különböző galaktikus nyelvre fordították le és számos későbbi kiadást is megélt.

Doktor MacDermotthoz annyival több jogdíj folyt be, mint amennyire egyszerű életéhez szüksége volt, hogy megalapította a Tyler Múzeumot. Ez az az épület, az aranykupolás, amelyet a denveri állomásra érkező látogató azonnal megpillant, mihelyt elhalad a MacLeod Csillagközi Egészségügyi Szervezet épülete mellett.

Nem sokkal Amerikából történt hazatérése után Jonnie eltűnt. Családja és a barátai nagyon aggódtak miatta. De tudták, hogy ki nem állhatja az ünneplést, és azt, hogy akárhova megy, tömegek követik. Észrevette, hogy most nincs rá túl nagy szükség. Elvégezte a munkáját. Vele együtt eltűnt egy bőrzacskó, két bunkósbot és egy kés. A sárkányos sisak és a fényes gombú zubbony ugyanazon a fogason lógott, ahová utoljára akasztotta.

De a galaxisok népei nem tudják, hogy elment. Kérdezz meg bárkit valamelyik civilizált bolygón, hogy hol van Jonnie, valószínűleg azt válaszolja, hogy ott van, azon a dombon túl, és vár, hátha visszatérnek a lordok vagy a psziklók. Próbáld ki. Majd meglátod. Meg fogják mutatni.

[1] Furcsa utóélete kerekedett ennek a szerződésnek. Lord Schleim, miután visszaérkezett a Tolnepre, a creethi újság és a vezető tolnep hírműsor, az “Éjféli Agyar” tulajdonosai, akiket felháborított sztárriporterük. Arsebogger elvesztése, hadjáratot indítottak Rogodeter Snowl kapitány lejáratására, őt vádolva a gyalázat miatt, mivel Schleim azt állította, hogy Snowl “hamis tanúvallomása” okozta Schleim és a Tolnep meggyalázását. Rogodeter Snowlra csőcselék támadt Creeth utcáin, akik darabokra tépték. A meggyilkolt tiszt egyik rokona, Agitor Snowl viszont Lord Schleimet vádolta a támadásért és a gyilkosságért. Ő és tisztek egy csoportja megvárták, míg Lord Schleim legközelebb felszólalt a parlamentben és felrobbantották, az egész Zsákmány Házával együtt. Ez az eset “A nagy Schleim-összeesküvés” néven vált ismertté. Nem sokkal ezután, mivel flottájukat elveszítették és így már nem tudtak részt venni a rabszolga-kereskedelemben, amely a gazdaságuk alapját képezte, a Tolnep képtelen volt kártérítési fizetéseinek eleget tenni. A velejéig korrupt jövedelemadó-minisztérium egyre nehezebben tudta megvesztegetni a felsőbb tisztviselőket, és az adóhátralék miatt összeszedett tolnep állampolgárokat, miután kihúzták az agyaraikat és sterilizálták őket, eladták rabszolgának. A hawvinok végül megvették a bolygót, befejezték a megsemmisítést és a tolnepek kihaltak. (Kivonat a Galaktikus Bank Ügyfélszolgálati Összefoglalójából, 43562789A kötet.)

[2] A földi, és egyéb kiadásokban mindig rendkívül fontos tényező volt a fordítói szabadság, de különösen az elkövetkező magyarázatok során ennek a jelentősége tovább nő, mivel átmenetileg nem állnak rendelkezésre azok a betűtípusok. amelyekkel le lehetne írni a pszikló számokat és betűket.