1.

Az Aknar II négyszázhuszonegy mérföld távolságban keringett a Föld bolygó körül.

A kis szürke ember a hajó apró szürke irodájában ült. Apró szürke műszereket nézegetett.

Vizsgálataival még csak részben végzett, az eredménnyel pedig cseppet sem volt elégedett.

Asztalán, egy üvegben, emésztést könnyítő pirulák voltak. Munkájának megvoltak a maga nehézségei. Megviselte a gyomrát, hogy mindenféle ételeket és italokat, köztük gyógyteát, kellett fogyasztania, melyekkel vendéglátói kínálták meg.

A kis szürke ember gondterhelten nézett maga elé. A beosztásával járó problémák mindenki számára nehézséget jelentettek volna. Hosszú élete során számtalan nehéz feladattal találta magát szembe, jó néhány alkalommal találkozott veszélyes, és roppant mód nyomasztó figurákkal, de még soha - gyors számítást végzett számológépén, a háromszáztizenhárom-ezer év alatt sem ő, sem elődei - nem szembesültek ilyen pusztító erővel.

Sóhajtott, és bevett még egy pirulát. Az utolsó, információcsomag, melyet hírközlőjétől kapott, olyan elemeket tartalmazott, melyek ellentmondani látszottak mindenféle matematikának és tapasztalatnak. Érthetetleneknek és fenyegetőeknek tűntek.

Egy dolog biztos volt: az első adatcsoport vételi tisztaságát alaposan megzavarta a vihar. Sokszor villámlott. Az infrasugaras hangátalakító végső soron elektronikus műszer, így az interferencia nemcsak elképzelhető, de nagyon is valószínű. Nem technikus volt, egészen más feladattal bízták meg. A fedélzeten lévő technikusok sem tudták tisztábbra állítani a képet. Az csak tetézte a bajt, hogy az illetékes laboratóriummal nehézkes volt a kapcsolatteremtés. Két és fél hónapnyi távolságra volt bármiféle szakértő segítségtől.

Kimerült volt, de azért még egyszer lefuttatta az első adatcsoportot a kivetítőgépén, immáron hetedszer.

A pszikló település, mellette a bolygó egyik első pszikló bányája. A sziklák mögött fegyveres alakok bújnak meg. Egy jármű érkezik, s az első alak bemegy az egyik épületbe. Még három száll ki a járműből, kettő közülük fegyvert szegez a harmadikra.

Sokszor próbálta már kiélesíteni a képet, hogy jobban lássa ezt a harmadikat, de a villámlás okozta interferencia nagyon megnehezítette a dolgát. Még egyszer elővette az egyik egykredites bankóját, nem volt könnyű ilyet szerezni, és megvizsgálta a rajta lévő képet. Nem volt egészen biztos benne, hogy ugyanazt az arcot látja. Nem lett volna értelme újra technikust hívni. Számtalanszor megtette.

A felvett anyagot előretekerte. Igen. Itt jön az a másik jármű. Egy teherjármű. Egy apró alak pattan ki belőle, a kezében valami fegyverszerűt szorongat. Úgy fest, mintha valamit megtámadna, bár a mozgása nem igazán néz ki rohamnak. A szikla mögött megbújó alak viszont annak veszi. Tüzelni kezd…

A tűzharcot csak átpörgette. Igen, most már biztos volt benne. Ugyanaz, mint a bankón. Iszonyatosan rossz volt a felvétel. Máskor olyan jól kivehetőek az arcok!

Később az egyik jármű a lovakkal együtt elrepül valahová, majd a férfi a gép tetejére mászik, és karján az apró testtel, az összegyűlt tömeghez beszél…

Most kellene kiélesítenie a képet, de minden hiába. A hangba élesen belehasít a villám zaja. A beszédnek csak foszlányait hallotta. A képen jól látszott, hogy az emberek kivonják kardjukat, de nem azért, hogy használják őket. Vajon háborúért, vagy éppen a háború ellen beszél a jármű tetején álló férfi?

Kié lehetett a holttest? Talán valami trónörökös?

Szerencsére az infrasugaras adás a szigetországból már sokkal jobb minőségben érkezett. A szöveg tiszta és érthető volt. Háborúról beszéltek!

De ki ellen? És miért?

Most is ugyanaz a férfi állt a figyelem középpontjában. A többiek a bolygó sarkkörén át egészen a szigetig követték.

Azt persze most sem lehetett kijelenteni, hogy ennek a férfinak az arcképe szerepel a bankón, tűz világította meg az arcát. Ezt a fényt nehezen tudta feldolgozni az infravörös tartományban működő készülék.

A kis szürke ember felsóhajtott. Nem volt biztos benne. Ez nem elég ahhoz, hogy egy végső, összehasonlító vizsgálatot végezzen.

Éppen újabb piruláért nyúlt, mikor a hajó fedélzetén villogni kezdett egy lámpa. Általában nem sok tennivaló akadt a Föld körüli pályára állt űrhajóban, a vészjelző pedig igazán ritkán lépett működésbe.

No persze. Félig-meddig számított rá. Egy csatahajó! Nem messze tőlük állt Föld körüli pályájára. Fényesen ragyogó teste kirajzolódott a sötét háttérből. Ezek a hadihajók ijesztő külsejűek! Nézzük csak. Rombusz, közepén hasítékkal. A tolnepek jele. Már számított az érkezésükre.

Az asztalán álló hengeres kijelzőn egy listát kezdett böngészni. Tolnep… tolnep cirkálók… Nem rombusz alakú a hajóhídja? Igen… akkor ez egy Vulcor. Vulcor… leírása… igen, itt van.

“Összsúly: 2000 tonna. Napenergiával működik, tűzereje 64 Maxun robbanólöveg…” Iszonyatosan unalmasak ezek az adatok! Kit érdekel, hány Maxun eszetlenség van benne! Nocsak! ,,…524 tolnep tengerészgyalogos, 63 fő irányító és kiszolgáló személyzet…” Atyavilág, az ember azt gondolná, a hivatalnokok tisztában vannak azzal, mely információk fontosak, s melyek az értéktelenek! ,,…a parancsnok félkapitányi rangban van, akinek joga van önállóan dönteni kisebb belháborúk esetében, ám stratégiai fontosságú kérdésekben nem hozhat döntéseket!” A kis szürke ember erre volt kíváncsi.

Megszólalt a helyi kapcsolatfelvételt jelző hangjel. A kis szürke ember a vizuál-képernyő felé fordult. Egy tolnep durva arca jelent meg a monitoron. Fejét páncélsisak borította, rajta a félkapitányi rangjelzéssel. A kis szürke ember tudta, hogy a hajó parancsnoka jelent meg a képernyőn. Felkattintott egy kapcsolót, hogy az ő arca is megjelenjen a tolnep monitoron.

- Jó űrhajózást kívánok - kezdte a tolnep. - Rogodeter Snowl vagyok.

Pszikló nyelven beszélt, mivel ez volt a legelterjedtebb nyelv az egész univerzumban.

Vastag szemüveget tett fel, hogy jobban lássa a kis szürke embert.

- Üdvözlöm, félkapitány - válaszolt a kis szürke ember. - Szolgálhatunk valamivel?

- Nos, igen, Kegyelmes Uram. Lekötelezne, ha információval szolgálna erről a bolygóról.

A kis szürke ember felsóhajtott.

- Attól tartok, félkapitány, hogy pillanatnyilag csak olyan adattal szolgálhatok, amely esetleg nem állná meg a helyét, ha vizsgálatnak vetnénk alá. Még nem teljes és befejezett a vizsgálat. Máskor mindig szívesen állunk rendelkezésére, de félek, hogy most téves adatokkal szolgálnék.

- Aha. Egy-két szóval elrendezzük az itteni dolgokat - mondta a tolnep. - Hosszú volt az út idáig, a legénységem még mindig mélyaltatásban pihen, néhány óra múlva azonban már készek leszünk a beavatkozásra. Addigra talán már ön is szolgálhat némi előzetes információval.

A kis szürke ember éppen ettől tartott.

- Természetesén nem áll szándékomban keresztezni az ön terveit, félkapitány, de véleményem szerint ez távolról sem lenne bölcs lépés.

- Valóban? Talán úgy érzi, egy kis rombolás és egy-két alak elfogása és gyors kihallgatása eredményesebb lenne?

- Nézze, félkapitány. Kötelességemnek érzem, hogy közöljem önnel, egyáltalán nem gondolom, hogy ez a módszer meghozná a kívánt eredményt. Jó ideje gyűjtöm már az adatokat, és minden itt van, amire önnek csak szüksége lehet. Bármilyen adatot továbbítani tudok az ön hajójára.

- Nagyszerű gondolat, Kegyelmes Uram. De mi a gond egy aprócska kis rajtaütéssel? Szerintem nem lenne teljesen haszontalan.

- Nos, ami azt illeti - válaszolta a kis szürke ember -, ön a saját módszerének a híve, ahogyan az mindenkivel lenni szokott. A későbbiekben nagyon hasznos lehet, ha most csak várunk, és nem avatkozunk be.

- Gondolja, hogy ők azok? - kérdezte Snowl.

- Drága barátom - szólt a kis szürke ember. - Amennyire én tudom, háromszáz bolygót gyanúsítanak.

- Háromszázkettőt - mondta Snowl. - A rossznyelvek szerint.

- Ezért nem lehetek biztos abban, hogy ez az - folytatta a kis szürke ember. - Nem tudok önnek összehasonlító adatokkal szolgálni más bolygókról és naprendszerekről, mivel én kizárólag ezzel a szektorral vagyok elfoglalva, éppen úgy, mint ön. De, és ez csak a személyes véleményem, s ez nem támaszkodik bizonyítékokra, úgy gondolom, lehetséges, hogy megtaláltuk.

- Ezt nevezem! - vágta rá a tolnep. - Biztató.

- Pillanatnyilag nem vagyunk abban a helyzetben, hogy biztosak legyünk benne, de ha ön támadást indítana a bolygó ellen, az esetleg megzavarná az amúgy is roppant törékenynek látszó politikai helyzetet, és lehetséges, hogy hátrányosan befolyásolná a történéseket.

- Szóval azt tanácsolja, várjunk? - kérdezte a tolnep.

- Nos, mindenképpen válaszolta a kis szürke ember. - Valamennyi adatot, amit eddig begyűjtöttem, át fogom önnek küldeni, és úgy gondolom, ön is hasonló következtetésre fog jutni, mint amilyenekre én jutottam.

- Nehéz lesz - morfondírozott a tolnep. - Ha nem támadunk, nem kapunk fizetséget. Nem ehhez szoktunk. Ez most ilyen stratégiai hogyishívják?

- Úgy van. Semmiféle olyan lépést nem szabad megtennünk, ami esetleg összekuszálná a helyzetet.

- Ah - válaszolta a tolnep. Majd hozzátette - És mit gondol, milyen hosszú lesz ez a várakozás? Napok, hónapok, esetleg évek?

- Néhány hónap, azt hiszem.

A tolnep felsóhajtott. Azután felvidult, és elmosolyodott. A tolnepek mosolya meglehetősen félelmetes volt, hiszen ilyenkor kivillantak méregfogaik.

- Rendben van, Kegyelmes Uram. Roppant kedves öntől, hogy felajánlja az adatokat, és igazán boldogan fogom átnézni őket. Jut eszembe, nincs szüksége kíséretre vagy védelemre? Úgy vélem, rövidesen fel fog tűnni egy hocknerhajó. Nem egy kellemes társaság.

- Nagyon köszönöm, félkapitány - válaszolta a kis szürke ember fáradtan -, de amint azt bizonyára ön is tudja, nekünk nincsenek rendezetlen ügyeink a hocknerekkel.

- Tudom, hogy nincsenek. De esetleg az utánpótlás-ellátásban…

- Köszönöm, de most tényleg nincs szükségünk semmire. Talán a későbbiekben. Igazán nagyra becsülöm a figyelmességét.

- Adósai vagyunk önöknek - válaszolta nevetve a tolnep. - Ugorjon át egy teára valamelyik nap.

Kikapcsolt.

Még a tea gondolatától is összeugrott a kis szürke ember gyomra. Újabb piruláért nyúlt. Mindent egybevetve, ez volt á legbonyolultabb probléma, ami valaha az asztalára került.

Már majdnem hatott a gyógyszer, amikor eszébe jutott, hogy bármikor megjelenhetnek, a bolbodok, a hawvinek és ki tudja még kicsodák. Csak remélni merte, hogy nem kapnak össze egymással. Ebben a helyzetben több hónapig eltarthat, mire összeállít egy rendes jelentést, vagy ő kap hírt otthonról. Nagyon egyedül érezte magát.

Kinézett az űrhajó ablakán, s ismét megcsodálta a fegyverekkel teletűzdelt csatahajószörnyet. A hajó fenyegetően csillogott a nap fényében. Szívós fajta a tolnep, persze ők sem sokkal jobbak, mint a bolbodok vagy a hocknerek.

Lebámult az alattuk elterülő bolygóra. Ez lenne az? Ha igen, az egyrészről megnyugvást jelentene a számára. Ha tényleg ez az a bolygó, őrült erőszakáradat fog rázúdulni!

Sóhaja a lelke legmélyéről szakadt fel.

2.

Eljött a nagy nap. Terl ma költözik be az irodájába.

Néhány baljós jel előzte meg a költözést. Kora reggel beküldte Larst az irodába, hogy ellenőriztesse vele, nincs-e valamilyen robbanószerkezet elrejtve az irodában: inkább Lars vesszen oda, mint ő.

A psziklótelepen általános zűrzavar uralkodott. Snith tábornoknak el kellett rendeznie a lemészárolt kommandósok miatti feszültséget. Még reggel kisebb összezördülés támadt közte és néhány tisztje között, akik nehezen tudtak megegyezni a holttestek elosztásában. Snith azonban minden problémát megoldott. Huszonnyolc hullájuk és tizennyolc kommandójuk volt. A döntés a következőképpen szólt: Minden kommandó kap egy-egy hullát, kettő jut a tisztek asztalára, hatot kapnak az asszonyok és a gyerekek, kettőt pedig önmagának utalt ki.

A tizenhármas kommandó feltakarította a területet, majd az ötös fejezte be a munkát. Mindez nagyon olajozottan és fegyelmezetten folyt. Katonásan. Mindenki roppant udvariasan viselkedett Terllel. Nyilvánvaló volt, hogy tudják, ki a főnökük.

Éppen mire minden szépen elrendeződött, Lars visítva vágtatott vissza a ketrechez, hogy közölje Terllel, az irodában bizony csapda várta volna a biztonsági főnököt. S ami még ennél is rosszabb volt, Larsnak fogalma sem volt róla, hogyan kellene hatástalanítani a csapdát. Terl tudta, jobban teszi, ha nem hagyja a brigantikat szabadon kóvályogni az épületben, csak bebüdösítenék az egészet, s talán még fel is robbantanák az irodáját, ezért maga fogott hozzá a munkához.

A robbanószerkezetet az íróasztal lapja alá helyezték.

Tudta, hogy gyakran tesznek két szerkezetet egymásra, hogy az alsó robban fel, ha a felsőt leveszik róla, ezért nagyon óvatosan nyúlt a fölül lévő szerkezethez.

Hatástalanította, s már éppen el akarta dobni, amikor észrevette, hogy szőrszálak tapadtak bele a robbanószerbe. Szürke színű, pszikló csuklószőrök voltak! Ker szőre narancssárga. Az elkövető egyik körme is letörött, mikor a plasztik robbanóanyagot próbálta a szerkezet szélei körül lenyomkodni. Nem lehetett Ker körömhegye, ahhoz túl nagy volt.

Mikor Terl először hallott a robbanószerkezetről, azt gondolta, hogy az állat műve. Tudott arról, hogy az állat még az épületben maradt, mikor a másik kettő, dolga végeztével, már elment, és azt gondolta, valószínűleg akkor telepítette a robbanószerkezetet.

Az, hogy az állat nem végzett vele, mikor “feltartóztatta” a briganti kommandót, nagyon aggasztotta Terlt. Ez már a második vagy harmadik alkalom volt, hogy az állat megölhette volna, ám mégsem tette. Felettébb furcsa. Nem normális. Azután azt gondolta, hogy az állat meggondolta magát, és azért telepítette ide ezt a robbanószerkezetet.

De a szőrszálak és a körömdarab ezt a lehetőséget is romba döntötték. Az állat megint megölhette volna, de nem tette. Sőt, meg sem próbálta. Abnormális viselkedés. Végül azonban megfejtette. Az állatot korábban annyira megfélemlítette, hogy az retteg tőle. Ez az igazi magyarázat!

Terlt ez a gondolat teljesen megnyugtatta. Jól érezte magát, egészen addig, míg rá nem jött, hogy a hálókörletben fogva tartott psziklók settenkedtek fel az irodájába és állították a csapdát neki.

Azonnal elrendelte a kiirtásukat. Amúgy sem volt már szüksége rájuk. Azonban amikor Lars visszatért, közölte Terllel, hogy aznap reggel mind a harminchárman elhagyták az épületet hallgató őrök kíséretében, és áthajózták őket a tengerentúlra. Bizonyítékképpen a ragacsételről, kerbangóról, légzőgázról és egyebekről kiállított igénylőlapokat lobogtatta. Terl így, legyőzve félelmét, szedelőzködni kezdett. Magához vette a szótárát és légzőgázzal teli palackjait. Örökre kisétált ketrecéből, és visszaköltözött az irodájába.

Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell többé ennek az elátkozott bolygónak a napja alatt aszalódnia!

Bezárta irodája ajtaját, bekapcsolta a légzőgáz-keringtető rendszert, és rövidesen levehette a maszkot. Végre maszk nélkül!

Terl körülnézett. Sok mindent kihajítottak innen. Nincsenek képrögzítők. Kinek kellenének? Nincs rádiókapcsolat. Na és? Az épületek közt használatos távbeszélő süket. Sebaj.

A helyiség tökéletesen megfelelt a számára: úgy gondolta, az egyik asztal nincs jó helyen, ezért megpróbálta elmozdítani. A padlóhoz hegesztették! Mi több, védőburkolattal látták el! Nocsak! Valaki azt akarta, hogy az asztal pontosan ezen a helyen maradjon. Aha! Ezért maradt itt tovább az állat! Az irodában felvevők vannak!

A ruháit nem hozta magával. Majd később öltözik át, és teszi rendbe a külsejét. Most csak zöld csizmáját kereste. Ott van. Földdarabok vették körül a csizmát! Ebből egyértelműen kiderült, hogy egyetlen centiméterrel sem mozdították odébb őket. Megfordította a jobblábast, megcsavarta a sarkát, mire kihullott belőle a szekrény kulcsa.

Visszament a munkára kialakított helyiségbe. Haha! Megpróbálták kifeszíteni a szekrényajtókat. Látszottak a feszegetés nyomai, sőt az egyik ajtó egy kicsit meg is görbült. Terl viszont tudta, hogy a biztonsági szekrényeket nem lehet kifeszíteni. Valamennyit kinyitotta. Minden a régi, jól megszokott helyén feküdt. Egyre jobb.

Felemelte a szondát, és alaposan megvizsgálta. Bekapcsolta. Azonnal megszólat! A jelzőfény egyfolytában villogott. Az ördögbe, jó néhány poloska lehet ebben az irodában!

Kerek egy órán keresztül Terl mást sem csinált, csak a poloskákat szerelte le. Mikro-mikrofonokat, gombkamerákat, fényletapogatókat. Nagyon jól elrejtették, és kulcsfontosságú munkahelyekre fókuszálták őket.

Összesen harmincegy. Valamennyit az asztalára dobta. Újra megszámolta. Tényleg harmincegy. Szorgalmas volt az állat! És mennyire ostoba! Terl fogadni mert volna, hogy a raktárakból minden második érzékelőt megfújtak.

Mikor végzett, zubbonyt húzott. A fal mellé valaki egy egész rekesz kerbangót halmozott fel. Terl most azt méregette. Már majdnem rávetette magát, amikor azt gondolta: “Na, még egy utolsó ellenőrzés”, és körbejárt a szondával. A készülék majd’ szétesett!

Tizenöt percen át mást sem csinált, csak keresett. Aztán megtalálta. Egy apró mikrofon volt, melyet a legfelső zubbonygombja díszítésébe rejtettek. A saját testén viselte.

Harminckettő. Az összes többi ruháját is ellenőrizte. Nincs több. Azt gondolta, jobb, ha saját maga nézi meg a légzőgázkürtőket. A detektor ugyan semmit nem jelzett, de ki tudja? Aztán mikor egy székre felállva, a kürtő fedőlemezébe kapaszkodott, rá kellett jönnie, hogy a kürtő bármelyik pillanatban széteshet. Na ebből elég! Még a végén beszivárog a levegő az irodába! Hitvány munka! Persze, mi másra számíthatna?

Még egyszer átvizsgálta a szobát. Csak állt és vigyorgott, mikor az alkatrész-állványra nézett. Fajtájuk szerint szétválogatott alkatrészek, valamennyi dobozán hatalmas cédula, melyről kiderült, mi is van a dobozban. Az egyik gombkamera, amit a világítótesten talált, erre a polcra nézett. Ostoba állat!

Hirtelen eszébe ötlött, hogy valahol kell lennie egy elrejtett tápegységnek, amely energiával látja el a felvevőket, és továbbítja az adásukat.

Maszkot húzott, és előkerítette Larst. Végigjárták az átjárókat és folyosókat. Megtalálták! Egy teljes tápegység rejtőzött az egyik, falba süllyesztett tűzoltó-szekrényben. Terl lekapcsolta. Ez a kis készülék akár fél évig is képes lett volna működtetni a poloskákat.

És a vevő? Annak is lennie kell valahol. Nem lehet távolabb néhány száz lábnál. Visszament egy bányarádióért, bekapcsolta a rádió tápegységét, és hamarosan meg is találta a vevőt és a rögzítőt. Az egyik garázsajtó belső felére erősítették, ahol bárki, feltűnés nélkül, kicserélheti a korongokat. Ostoba állat!

Lekapcsolta és magával vitte a készüléket. Kit érdekelt, hogy van-e belőle több? Most, hogy leszerelte a poloskákat, a vevők már úgysem kapnak jeleket.

Boldogan sétált vissza az irodájába, a vevőt elzárta, majd a szondával ismét ellenőrizte a helyiséget. Néma csend volt a válasz. Semmi villogás. Csodálatos! Végre egyedül!

Felvette a nadrágját és a csizmáját. Kinyitott egy üveg kerbangót, és élvezettel dőlt hátra székében.

Előre a hatalom és gazdagság útján. Ez a jövője. Ez alkalommal olyan csapdát állít fel, melybe az állat biztosan belesétál, ha a közelébe kerül.

Egy óra múlva úgy érezte, itt az ideje, hogy nekilásson a munkának.

Lassan a testtel. Először nézzük, mennyi időbe telik majd elvégezni ezt a munkát. Azután meg kell építeni a fegyvert, méghozzá azt a halálos fajtát, melyet a Társaság is csak kivételes veszélyhelyzetekben szokott bevetni. Az ő távozása után ebből a bolygóból csak egy meteoritfelhő marad.

Visszament a szekrényekhez, és kinyitotta az alját. Egy titkos rekesz tárult fel előtte.

3.

Amióta visszatért az afrikai bányavidékre, Jonnie nagyon nehezen tudott elaludni. Álmatlanul forgolódott túlméretes psziklóágyában. A kibírhatatlanul nyirkos és forró éjszakában újra és újra végiggondolt minden lépést, és újra átélte a közelmúlt eseményeit. Próbálta megtalálni a pillanatot, amikor valamit elrontott, vagy rájönni, mit kellett volna másként tennie. A fiú halálával túl nagy árat fizettek a kapott információkért.

Sir Robert nem volt Afrikában. Skóciában maradt, hogy az Edinburgh körüli légvédelem megszervezésével foglalkozzon. MacKendrick sem volt vele. Hazautazott, hogy felügyelje a föld alatti kórház költöztetését Ivan őrnagy pedig Oroszországban volt.

Stormalongot itt tartották, mivel attól féltek, hogy esetleg rajta állnának bosszút, amiért ruháit és személyazonosságát adta a múltkori akcióhoz. Mivel semmi dolga nem volt, a norvég azzal foglalta el magát, hogy leltárba vette valamennyi “repülő eszközt”, ezt valahol olvashatta, bár az is lehetséges, hogy az elnevezést ő maga találta ki.

Míg Stormalong ezzel foglalatoskodott, Jonnie megpróbált rájönni az afrikai bázis korábbi feladatára. A volfrámot nem itt finomították, ezért nem volt egyetlen nagy kapacitású teherhajójak sem. Az üzemanyagot és a légzőgázt az Ituri-erdőben megbúvó bányavidékről szállították ide. Az afrikai központban rengeteg más repülő szerkezet volt, amiből Stormalong azt a következtetést vonta le, hogy a bázis korábban védelmi funkciót is ellátott. Találtak régi pszikló kezelési útmutatókat, amelyekből kiderült, hogy ha a Denver környéki bányavidéket támadás érte volna, valószínűleg ennek az afrikai bázisnak lett volna a feladata az ellentámadás megindítása, az ellenség nem kis meglepetésére. A psziklók éppen erre készültek, mikor megsemmisítették őket.

Stormalongot nagyon érdekelte a sokféle repülő szerkezet, számtalan olyan fajtát talált, amilyet azelőtt még sosem látott, és a legújabb psziklókönyvekben sem talált róluk semmit. Nem igazi harci gépek voltak. Kétcélú, légi-földi gépek voltak, melyeket meghatározott munkák elvégzésére szállítottak ide, majd miután feladatukat ellátták - s ez jellemző volt a Társaság módszereire - egyszerűen felsorakoztatták őket a hangár hátuljában, és arról is megfeledkeztek, hogy valaha léteztek. Túlságosan költséges vagy bonyolult lett volna visszaszállítani őket a Psziklóra.

A repülési napló feljegyzései szerint hatalmas mennyiségű olyan anyagot “bányásztak ki” a segítségükkel, melyek - a psziklók számára meglehetősen szokatlan módon - a bolygó körül keringtek. A tárgyakban található fémek némelyike felbecsülhetetlen értékű volt a psziklók számára, s ezért szánta rá magát a Társaság arra, hogy külön gépeket küldjön ezen feladatok elvégzésére.

A teleportáció elvén működő meghajtásnak köszönhetően, melynek nincs szüksége levegőre a felemelkedéshez, az átlagos harci gépek akár a Holdig is eljuthattak. Ezek azonban nem voltak megfelelően felszerelve ahhoz, hogy az űrben bányászhassanak. Harci járműből, légüres térben, képtelenség kivenni és berakodni bármit is. Ezért az egyik üzem a Psziklón, vagy valamelyik psziklóirányítás alatt álló bolygón, átalakított néhány nagy teljesítményű, páncélozott, támadó gépet. Légzsilippel és távirányítású fogókarokkal felszerelve már képesek voltak az űrben megközelíteni bármely tárgyat, megragadni azt, és a gép rakodóterébe helyezni. Az így “bányászott” tárgyak némelyikének darabjai még most is a gép gyomrában voltak. A tárgyak nagy részén “NASA” feliratú névtáblákat találtak. Stormalong a planetáris jegyzékben megpróbálta megkeresni ezt a bolygót, de nem találta. Arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára valami földi dologra utalhat ez a név.

Jonnie meglehetős közönnyel szemlélgette az ősrégi szerkezetet. Az ajtókon a légzsilip elkopott, de amint azt ő maga is belátta, nem is várhatják el tőlük, hogy 1100 év után is hermetikusan zárjanak. Valamennyi csuklópánt és gömbcsukló, és maga az ajtó is túlságosan merev volt ahhoz, hogy rendesen működjön. Pókhálók borították, s a pókok számtalan generációja nőtt fel azokon a rovarokon, melyek a kárpitot fogyasztották. Iszonyatos volt a rendetlenség. Jonnie-t sokkal jobban érdekelte az a jármű, amelyből egy robbanólöveges ágyú állt ki.

Stormalong maga állt neki helyrehozni a még javítható gépeket. Volt ugyan néhány szerelőjük, de őket csak nemrégiben tanították be, ráadásul roppant lusták voltak, így nem sok hasznukat látta. A műhelyekben mindent megtalált, amire szüksége volt. A gép orrára, mindkét oldalon, felfestett egy lobogó fáklyát, amit a szabadság szimbólumának nevezett. Jonnie-nak el kellett ismernie, Stormalong jó érzékkel kezelte az ecsetet. Bízott benne, hogy a jelkép nem az ő jövőjük előrevetített képe: munkájuk nem válik a lángok martalékává.

Stormalong, nem sejtve szavai hatását, egy nap önelégülten azt kérdezte: - Nem kéne megpróbálni feljutni azokhoz a négyszáz mérföldre keringő izékhez?

Néhány napja négy fényes pont keringett fölöttük. Eleinte csak egy pontot láttak, aztán még egyet, aztán már négyet.

- Hát menj! - válaszolta Jonnie, hogy ráijesszen. - Ezen a tragacson jó ideje már fegyverek sincsenek.

- Hát majd visszatesszük rá őket - mondta Stormalong. - A belsejében minden működik. Voltak alkatrészek hozzá.

- Jobban tennéd, ha először próbaútra vinnéd. Ne felejts mentőzsákot magaddal vinni. Kéznél legyen.

- Már megtörtént - felelte Stormalong. - Tegnap. A kezelőpult ugyan egy kicsit ódivatú, de a gép kiválóan repül.

- De nehogy mindjárt azokhoz a fénylő micsodákhoz indulj!

- Persze hogy nem. Csak készítettem róluk néhány képet.

Nála voltak a felvételek. Az egyik űrhajó egy hatalmas jármű volt, rombusz alakú hajóhíddal, és fegyverek erdejével. A második hajó henger formájú volt, lapos orral. Itt volt a vezetőfülkéje. A harmadik ötágú csillagra hasonlított, mind az öt hegyében valami fegyverfélével. A negyedik egy gömb volt, egy gyűrűvel, amely körbefutott a gömbkörül.

- Hé - kezdte Jonnie: - Itt a kis szürke ember hajója, amelyikbe majdnem belefutottál.

- Pontosan - válaszolta Stormalong. - Figyelnek bennünket.

Jonnie ezzel már régen tisztában volt. De tudta, hogy a megfigyelés nem egyetlen ellenség kiváltsága. A felderítők felvételeit Cornwallba küldik, Afrikába csak másolatok érkeznek. Tizenkét távfelderítő kering a földfelszín felett, s felveszik azokat a tárgyakat is, melyek a Föld körül keringenek, bár ezek a felvételek nem túl élesek. A felderítők elsősorban a felszínre koncentrálnak. Nem, nem egyetlen potenciális ellenségről van szó. A földi védelmi rendszer készültségben volt. De ez csak minimális védelem, és Jonnie ezzel tisztában volt.

Aznap éjjel Jonnie egy percet sem tudott aludni. Dunneldeen késett a Terl munkájáról készült felvételekkel, és Jonnie még azt sem tudhatta biztosan, hogy egyáltalán lesznek-e felvételek. Rádión tilos volt erről csevegni. Sötétben tapogatózott.

Végül nyugtalanul felkelt, és fel-alá kezdett járkálni a szobájában. Aztán kiment a táborból. Az éjszaka forró volt és fülledt. A tó partján egy oroszlán üvöltött. Borús volt az ég. Hirtelen vágyat érzett valami hűvös után, s felpillantott az égre.

Készenlétben állt néhány harci gép, arra az esetre, ha harcra kerülne sor, de ezekkel csak védekezni lehetett volna. Az ódon ereklye, melyen Stormalong dolgozott, kéznél volt. A kopott gép zölden derengett a tábori világítás fényében. Elege lett a tűnődésből, a tétlenségből. Végig sem gondolva, mit csinál, az ügyeletes tiszthez ment, és repülőmaszkot és pilótaruhát kért tőle. Megmondta neki, hová indul.

A kezelőszervek valóban eléggé ódivatúak voltak. Az emelkedést irányító kapcsolók jóval nagyobbak voltak, és szokatlan helyre tették őket. A tűzbillentyűk is más helyen voltak, hogy több hely maradjon a beemelőszerkezetet irányító kapcsolóknak. No és akkor mi van? Felvette a mentőzsákot, valamennyi ablakot légmentesen lezárta, beszíjazta magát, s a kopott gépet az ég felé irányította.

A felhők fölé emelkedett, ahol már csak a csillagok látszottak. Jonnie-t mindig különös érzéssel töltötte el a repülés. A legelső alkalom óta, mikor először emelkedett a levegőbe, mindig ugyanazt érezte. Az égbolt sötétje, a fénylő csillagok, a félhold, a közelbe felnyúló hófödte hegycsúcsok, amint a sötét fellegekbe tolják fehér hósapkájukat… Érezte, ahogy feszültség oldódik a lelkében.

Élvezte a repülést. Itt tényleg hűvösebb van.

Megszokásból végigpillantott a kijelzőkön. A kereső jelzett valamit! Kipillantott az ablakon. Négy, föld körüli pályán keringő tárgyat várt. Öt volt odakint. A négy régi tárgyhoz most egy ötödik közelített. Ragyogóbb volt, mint a csillagok. Négyszáz mérföldnyire közelítette meg a Földet.

Arra nem is mert gondolni, hogy “meglátogatja” őket. Azok ott ismeretlen járművek, ő pedig egy tulajdonképpen még ki sem próbált gépben ült. Egyedül volt. Ha ez az öreg roncs képes is arra, hogy akár a Holdig is elrepüljön, pillanatnyilag nincs szüksége semmiféle bonyodalomra. Nem, köszöni szépen.

Talán tudna jobb képeket csinálni. Stormy nappal készítette a felvételeket, melyek az ultraibolya sugárzás miatt elmosódottak. Kétszáz mérföld magasra, a tárgyakhoz közelebb irányította gépét, s készenléti állapotba állította a felvevőket.

Mi volt ez? Valami villanás az új gép felől. Úgy van. Most még egy? Talán őrá tüzelnek?

Felkészült egy kitérő akcióra, mikor hirtelen vad, záporszerű felvillanásokat kezdett szórni az egyik régi gép az újonnan érkezettre. Hé! A másik viszonozta a tüzet.

A pulthoz kapott, és mintegy százötven mérföldnyire megközelítette a hajókat. Olyannyira lekötöttee a felvevők beállítása, hogy észre sem vette, maximális hiperszonikus sebesség

i gel száguld feléjük.

Bámulatos! Az új hajó és az egyik régebbi valóban csatáztak egymással! Lövéseik kékeszöldek és vörös színűek voltak. Narancsszínben robbantak, mikor eltalálták egymást.

Hirtelen észrevette, hogy félelmetes közelségbe került a hajókhoz. A digitális távolságkijelzőn eszeveszett sebességgel pörögtek a psziklószámok. Hetvenöt mérföld.

Egyetlen pillanattal azelőtt, hogy megállította saját gépe rohanását, a két hajó váratlanul beszüntette a tüzelést. Jonnie maximális sebességű ereszkedésre állította a gépét, hogy mielőbb eltávolodjon a hajóktól. Ez nem az ő háborúja volt. Még azt sem tudta, működnek-e egyáltalán a fegyverei.

Kevesebb mint száz mérföld magasságban a föld felszínétől, vízszintes repülésre állította a gépet.

Hátranézett. Már nem lőtték egymást. Úgy látszott, az ötödik hajó a többihez egészen közel kering.

Jonnie rosszallóan megcsóválta a fejét. Most legkevésbé sem lenne szabad ilyen őrült, vakmerő kalandokba keverednie. Kis híján éppen azt tette, amitől Stormyt óvta, vagyis odament a hajók közvetlen közelébe.

Az öreg roncs egészen átmelegedett a súrlódástól. Úgy építették, hogy ezt kibírja. Azért szállt fel, hogy friss levegőt szippantson, erre a gép egészen felforrósodott. Egy közönséges harci gépet is használhatott volna, miután megbizonyosodott róla, hogy jól zárnak a nyílásai, és hogy működnek a fegyverei. Hát, Sir Robert most nem lenne büszke rá!

A kereső már megint jelzett valamit. Nem túl magasan, úgy két mérföldre a felszíntől. Talán Skóciából jön? Vagy a Sarkkörön át egyenesen Amerikából?

Mit sem törődve a forró kabinnal, gyorsan bekapcsolta a rádiót, hogy ráhangolhassa a közeledőre. Abban a pillanatban meghallotta a másik gépből jövő üzenetet: - Ne lőjön! Feleségül veszem a lányát! - Dunneldeen volt az.

Jonnie felnevetett. Mióta visszaért Amerikából, most nevetett először.

Megfordította a gépét, és a skót után eredt. A bányavidék felé tartottak.

4.

A kis szürke ember, apró kabinjában ülve, türelmesen felsóhajtott. Nem, mégsem volt olyan türelmes. Az emésztése még mindig nem rendeződött, és most még ez is.

A dolgok állása önmagában is eléggé lehangoló volt, semmi szükség nem volt arra, hogy ezek a harcias népek is egymásnak ugorjanak. A probléma azonban katonai jellegű volt, nem politikai vagy gazdasági, vagy akár stratégiai. Kívülállóként szemlélte a történéseket.

Négy különböző arc jelent meg a képernyőkön. Ha a dolgok így mennek tovább, szólnia kell a kommunikációs tisztnek, hogy hozzon a raktárból további képernyőket, és állítsa be őket. Túlzsúfolt lesz az irodája.

A tolnep félkapitány arca meglehetősen mérgesnek tűnt, amint izgatottan a szemüvegét állítgatta.

- Engem egyáltalán nem érdekel, hogy magát meglepte, hogy engem itt talált. Én nem tudok arról, hogy háborúban állnánk egymással.

A hawvin arca világoslila lett. Akkor színeződik ilyenre az arcuk, ha feldühítik őket. Szögletes sisakját egészen ráhúzta ovális fejére, olyannyira, hogy az meghajlította fülantennáját. Száját, melyben nem voltak fogak, csak egy borotvaéles íny, egészen eltorzította a marás vágya.

- Honnan is tudhatná, hogy kivel állnak háborúban? Legalább öt hónapja egyetlen bázis közelében sem járt.

A hockner főhadnagy, aki a csillag alakú hajót irányította, kissé fölényesnek és dölyfösnek tűnt monoklijával és hatalmas mennyiségű aranypaszományával. Hosszú, orr nélküli arcán pontosan látszott, mi számított megvető pillantásnak a Duraleb-rendszerben.

A bolbod egyszerűen csak banditaképű volt, mint fajtája általában. A psziklóknál nagyobb, formátlan népek. Az ember nem is értette, hogyan képesek kezelni dolgokat, hiszen “kezük” állandóan ökölbe szorult. Gallérja olyan magas volt, hogy szinte súrolta túlméretes sisakja szélét. A bolbodok méltóságukon alulinak érezték a rangjelzéseket. A kis szürke ember tudta, hogy Poundon bandavezérnek hívják, és ő a hengeres űrhajó parancsnoka. Egészen nyilvánvaló volt, hogy semmire sem becsülte a többieket, elavult és degenerált őslényeknek tekintette őket.

- Tisztázzunk valamit! - csattant fel a tolnep. - Háborúban állunk egymással, vagy sem?

A hawvin így válaszolt: - Nincs információm erre vonatkozóan. De ez nem jelenti azt, hogy nem. Nem a mostani lenne az első alkalom, hogy egy békésen érkező hawvin hajót orvul megtámad egy alattomos tolnep.

- Kegyelmes Uram! - szólt ingerülten a tolnep, bevonva a kis szürke embert is a vitába. - Van információja arról, hogy a tolnepek és a hawvinok hadban állnak egymással?

Katonai ügy volt ugyan, de közel járt ahhoz, hogy politikai legyen.

- A hírhozó hajó nem említett ilyesmit - válaszolta fáradtan. Talán valamelyik másik hajón van valami másfajta emésztést segítő tabletta. Sajnos nem bízott benne. Manapság mindenki a Mello-gestet használta. Azt kívánta, bárcsak fejeznék be a civakodást.

- Na tessék! - sziszegte a tolnep félkapitány. - Semmiféle háború nem létezik. Ez meg idejön, és minden ok nélkül behorpasztja a lemezeimet…

- Tényleg megsérült a burkolata? - érdeklődött váratlanul a hawvin.

- Ide figyeljenek - kezdte a hockner főhadnagy. - Figyeljenek ide. Mindketten teljesen elkanyarodtak a témától. Az ismeretlen vadászgépnél tartottunk. Ha kedvük tartja, ugorjanak egymásnak, ez ugyebár a maguk dolga, de ne itt, és ne most. Ki és mi lehetett az a gép?

A bolbod felhorkant.

- Nem lehetett más, csak psziklógép.

- Ezt én is tudom, pajtás - válaszolta a hockner a monokliját igazgatva. - Próbáltam kikeresni, de sehol nem szerepel ez a pszikló hadigép. - Bizonyítékként egy ismertetőt tartott a képernyő elé. “Pszikló hadijárművek katalógusa”. Psziklóul íródott, természetesen. Valamennyien a psziklónyelvet beszélték, mivel egymás anyanyelvét nem értették.

- Ebben nem szerepel.

A hawvin örömmel vette tudomásul, hogy a téma immáron nem az ő érkezése és támadása, bár valóban meglepte, hogy itt találta a tolnep hajót.

- Most láttam ilyet először.

A bolbod sokkal gyakorlatiasabb volt.

- Vajon miért száguldott el olyan hirtelen, mihelyt maguk beszüntették a tüzelést?

Ezen eltűnődtek egy ideig. Aztán a hockner megigazította a monokliját, és így szólt: - Azt hiszem, rájöttem! Azt gondolhatta, hogy a figyelmünket elvonja ez a - horkantott egyet - hogy úgy mondjam “csata”, némelyikünk esetleg megsemmisül, ő pedig végez a maradékkal.

Egy ideig ezt tárgyalták. A kis szürke ember udvariasan meghallgatta a politikai elméleteiket. Semmi köze sem volt ezekhez. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy az a jármű azért érkezett, hogy kihasználva a “csatát”, könnyedén végezhessen a maradékkal.

- Szerintem roppant agyafúrtak - tette hozzá a hockner. - Lehet, hogy még mindig van belőlük a közelben, arra várva, hogy lecsaphassanak.

- Egyetlen harapással elintéztem volna - vágta rá a hawvin.

- Én meg egyetlen ütéssel megsemmisítettem volna - szólt a bolbod. - Ha még mindig erősek lennének, már korábban feljöttek volna ide, hogy elintézzenek minket. Egyébként, nem hiszem, hogy a psziklók lennének azok. Még soha nem hallottam olyan fajról, melynek fáklya lenne a jelképe. Én azt mondom, nagyon gyengék. Nem is értem, miért nem ereszkedünk le egyszerűen hozzájuk, és pusztítjuk el őket mindörökre. Egyesült erővel, persze.

Az erőegyesítés merőben új ötlet volt. A többiek meglehetősen ostobának, viszont erősnek tartották a bolbod fajt. Tekintetükben ott csillogott a születő tisztelet szikrája, ahogy a képernyőikre pillantottak.

- Még soha egyikünk sem tett - kezdte a hockner - semmiféle kárt a psziklókban. De ez mégsem pszikló. Ismeretlen hajó, ismeretlen jelzéssel. Ezért azt mondom, könnyű délutáni kis szórakozás lenne, ha egyesítenénk erőinket…

…hogy megsemmisítsük őket, s aztán osztozzunk a hadizsákmányon - fejezte be a tolnep.

Ez már túlment a politikai fejtegetésen. Így aztán a kis szürke ember is bekapcsolódott a vitába. - És mi van, ha mégis ők azok?

Azért voltak itt, hogy ezt eldöntsék. Átrágták magukat a témán. Végül egybehangzó döntésre jutottak: egyesítik erőiket. Az újonnan érkezőket is beveszik. Megvárják, míg a kis szürke ember hírhozó hajója visszatér. Lehet, hogy erre hónapokat kell várni. Ha azt a hírt hozza, hogy az azt valahol másutt megtalálták, az egyesített erők azonnal támadásba lendülnek, a hadizsákmányt pedig, kárpótlás gyanánt, elosztják. Hogy pontosan hogyan történne az osztozkodás, arról nem egyeztek meg előre, de erről mindegyiküknek megvolt a maga elképzelése. A tervet így mindenki elfogadta.

- Mi van, ha menet közben bizonyossá válik, hogy ez az? Az igazi? - kérdezte a kis szürke ember. Erőszak, tiszta erőszak; az erőszak és a halál az a két kategória, amiben ezek a katonanépek gondolkodni képesek.

Amennyiben kiderülne, hogy ez az igazi, úgy valószínűleg meg kellene semmisíteniük, s ez esetben szintén az eredeti terv lépne érvénybe.

A kis szürke ember életében először találta magát ilyen helyzetben. Ellenséges hajók egymástól független parancsnokai egyhangú és szilárd döntésre jutnak valamiben. No persze, ilyen furcsa időket élünk…

Mikor kikapcsolták képernyőiket, a kis szürke ember újabb Mello-gest piruláért nyúlt, de meggondolta magát, és visszatette a gyógyszert az üvegébe.

Eszébe jutott, hogy ismét lemegy, és meglátogatja az öregasszonyt. Hátha tud valami csodaszert a gyógyteára.

5.

Képernyők halovány zöldes fénye világította meg az összedugott fejeket. Kicsiny, átalakított és ólommal bevont falú raktárhelyiségben voltak, az afrikai bányavidék legmélyebb pontján. Jonnie most láthatta először korábbi munkájának gyümölcsét.

Tíznapnyi korong gyűlt össze. Jókora halom volt. Dunneldeen elmondta, azért nem jöhetett korábban, mert nagyon sok pilótahallgató végzett ezekben a napokban, és szükség volt rá a vizsgarepüléseknél. Amúgy is feltűnést keltett volna, ha éppen most, ebben az időszakban jön el Amerikából. Tizennégy újdonsült pilótát is magával hozott Afrikába, Jonnie és Stormalong feladata lesz, hogy segítsék őket a további fejlődésben. Rendes fickók voltak, svédek és németek. Ker teljes erőbedobással tanította a gépkezelőket; úgy látszott, minden törzsnek leginkább kotrógép-kezelőkre és sofőrökre volt szüksége. A Brown Limper által árult gépekhez szükség volt képzett kezelőkre. A hatalmas ércszállítók fáradhatatlanul szállították a gépeket a Föld minden pontjára, és ezekhez is pilótákra volt szükség. Angus is eljött Dunneldeennel, mert egyre nehezebben tudta megállni, hogy le ne lője Lars Thorensont.

Ott volt az első oldal problémája.

Jonnie futólag megnézte a felvételeket, amelyek akkor készültek, mikor Terl nekifogott a munkának. Jó volt látni, hogy az a távozása utáni egy óra hogyan telt. A másik kettő, ez idő alatt, harminckét álpoloskát telepített tápegységgel együtt és vevővel, és Terl, a képernyőn. most éppen ezeket dobálta az asztalára. Bevette. Ugyan kissé nyugtalanná vált, mikor látta, hogy Terl bányarádiót használ, ami elvezeti a tápegységhez, de aztán eszébe jutott, hogy a bányarádió a földhullámokat úgysem érzékeli.

Titkos rekesz van a szekrényében! Ezt nem is sejtette, a szekrény páncélozottnak látszott. Hatalmas méretű, vaskos könyvet vesz elő… lehet vagy három láb széles és több mint két láb hosszú, s legalább hét hüvelyk vastag. A lapjai sosem látott vékonyságú anyagból voltak. Több ezer oldal!

Minden oldal legalább negyven függőleges oszlopra volt osztva. A bal oldalon, a legvastagabb oszlopban voltak felsorolva a rendszerek nevei, alatta pedig a rendszerhez tartozó bolygóké. Balról jobbra haladva a rendszerek mozgásáról lehetett adatokhoz jutni, úgymint haladási sebesség és irány, forgási sebesség, egy, kettő vagy három napjának súlya, és egyéb mérőszámok.

A bolygók neve mellett ott állt saját súlyuk, forgásidejük, adatok az atmoszférájukról, a felszíni hőmérsékletről, az ott élő fajokról. Városkoordináták és ásványkincseik becsült adatai zárták a sort, számokban és galaktikus kredit-értékben egyaránt kifejezve. Ha voltak lelőhelyek az adott bolygón, ezeket is feltüntették.

A sebességeket és irányokat az adott univerzum zéró középpontjához viszonyítva adták meg, háromdimenziójú koordinátákkal, s ehhez elkerülhetetlen volt a pszikló tizenegyes számrendszer.

Terl napokig ült a könyv fölött, és forgatta a lapjait. Oldalanként haladt, s karmával gondosan követte az oszlopot, ahol éppen tartott. Aztán végzett a teljes könyvvel. Jonnieéknak minden oldalról volt felvételük!

- Az első oldalt kivéve - fűzte hozzá Dunneldeen. - Egy csomó jelet nem értek, mert rövidítések. Nézd meg ezeket az apró oldalszámokat. Újra átnéztük és rájöttünk, hogy az első oldalról nincs képünk. Úgy gondoljuk, ott lehet a jelmagyarázat, de mivel Terl jól ismeri valamennyi jelet, soha nem kellett odalapoznia. Most pedig nézd meg az utolsó korongot!

Jonnie-t egy kissé fejbe kólintotta ez az adatmennyiség. Soha nem gondolta volna, hogy ennyi naprendszerben van élet, a bolygók számáról nem is szólva. Sok ezer. Csak összeszámolni is legalább egy hónapba telne. Tizenhat univerzum! És itt csak azokról esik említés, ahol a psziklóknak valami érdekeltségük van. Ez a felhalmozott tudás bizonyára több évezred eredménye. Közelről megvizsgálta az írást. Megesküdött volna rá, hogy kinkóul van. Már elég sokat felejtett belőle.

- Nem mindegyik jelet értem - jegyezte meg.

- Hát éppen erről van szó. Részben ezért is nem hoztuk előbb az anyagot. Nem akartam csalódást okozni neked. Ezért inkább vártunk. Nézd csak meg az utolsó korongot.

Megnézte. Terl a könyvet félrehajította, a keringtetőrendszer szele pedig véletlenül felemelte a fedőlapot, amely alól kikandikált az első oldal! Sorban, valamennyi jel, a jelentésével együtt.

- Mind a tizenhat univerzum pozíciója és koordinátája megvan! - lelkendezett Jonnie. Aztán kijózanodott. - De mit akart megtudni?

Terl, szemmel láthatóan, utálattal dobta félre a könyvet. Jonnie tovább figyelte, a felvételt. A hangfelvételről, amelynek amúgy nem sok hasznát vették, cifra psziklókáromkodást hallatszott.

Két teljes napon át üresen hevert egy papírlap az asztalán, egyetlen tollvonás nélkül. Most Terl szinte összetörte írószerszámát, olyan hevesen körmölt a papírra.

Jonnie feltett egy korábbi korongot, és alaposabban megnézte az oszlopot, melyen Terl végighúzta a karmát. A tetején lévő jel szerint “Átviteli időpontok” voltak. Jonnie már értette. Terl megpróbált olyan időpontot találni, amikor az ő küldeménye nem ütközhet semmibe, amit esetleg egy másik bolygóról küldenek. Jonnie emlékezett még arra, amit a tanítókorongokon hallott, hogy ezek az időpontok régóta változatlanok. Elég volt egy pillantást vetnie a küldő- és fogadóbolygók listájára ahhoz, hogy megállapítsa, a Psziklón lévő teleportációs emelvény éjjel-nappal, megállás nélkül dolgozik. Úgy rémlett neki, hogy egy bolygón, az interferencia miatt, nem működhet két teleportációs emelvény. A legközelebbi tehát legalább ötvenezer mérföldre kell legyen. Mivel a Pszikló átmérője nem több, mint ennek a távolságnak a fele, ott biztosan nincs egynél több emelvény.

Így hát, ha Terl nem akar beleütközni valaki más ércküldeményébe, vagy már egy elindított fém-, esetleg hadieszköz-szállítmányba, akkor nagyon gondosan kell kiválasztania a megfelelő időpontot.

Ha valaki ércet vagy gépeket akart szállítani, azt könnyen megtehette. Élőlényeket azonban nem lehetett ugyanezen a sebességen teleportálni. Halálos lett volna a számukra. Terl nem szívesen játszana saját bőrével.

A szám, melybe majdnem beletörött a tolla, s amelyet olyan undorral írt le, a 92. nap volt.

Kénytelen volt olyan időpontot választani, amelytől még majdnem öt hónap választotta el. A kerbangó mennyiségéből ítélve, amelyet ezután elfogyasztott, egyértelműen kitűnt, hogy a gondolat, hogy még ennyi időt kell eltöltenie “ezen az elátkozott bolygón”, ahogyan a hangfelvétel tanúsága szerint nevezte, roppant mód dühítette.

A félévenkénti, menetrend szerinti időpontot kellett választania. Másnapra már beletörődött a kényszerű döntésbe.

Jonnie úgy gondolta, a következő lemezeken a számítások kezdődnek, illetve a teleportációs irányítópult elektromos áramköreinek rajzai lesznek. Meglepte, hogy semmi ilyesmit nem talál.

Terl egy másik szekrényhez lépett, és felnyitotta a hátulját. Mindkét mancsát használva, egy csomagot vett ki belőle. Eléggé nehéznek látszott.

Lebontotta a csomagolást, aztán fogott egy hatalmas fogót. A fogó pofáját körülbelül félhüvelyknyire nyitotta, majd belenyúlt a csomagba.

A képen nem is látszott, mit emelt ki belőle. Leejtette, a tárgy a földre zuhant. Cifra káromkodás volt a válasz.

Kezében a fogóval lehajolt, és valami szürkés, borsó nagyságú dolgot emelt fel. Jonnie kimerevítette a képet. A fémpadló mélyen behorpadt.

Terlnek végre sikerült a fogóval ismét felemelni az aprócska tárgyat. Nem volt könnyű feladat, hiszen az esés következtében mélyen belefúródott a padlóba. Az asztalra tette. Jonnie gyors számolást végzett. Nagyjából tudta, milyen erős Terl. Leszámította a fogó emeléséhez szükséges erőt, és arra a következtetésre jutott, hogy a borsó nagyságú golyó durván hetvenöt font súlyú lehet.

Jonnie munkához látott. Odahívta Angust, és beállíttatta vele az analizátort, amely a felvétel alapján is képes volt analízisre. Ő maga egy kézikönyv után nézett, melyből az analízisgörbék segítségével megállapíthatják, milyen fémről van szó.

Három órát töltöttek a minta keresésével. Nem találták meg a könyvben! Nem szerepelt egyetlen pszíklókatalógusban sem maga a fém, sem egyetlen összetevője.

Jonnie a súlya és térfogata alapján a periódusos rendszer segítségével próbálta megbecsülni az atomszámát.

A földön található elemek rendszerét feleslegesen böngészte. Ez az anyag jóval nehezebb lehet azoknál.

Átfutotta a földitől nagyban különböző pszikló periódusos rendszert is. Számtalan elemet talált, amelyek atomszáma hasonlóan magas volt, talán még magasabb is, de egyik mellett sem szerepelt a neve. Bármelyik lehet. Hirtelen eszébe jutott, hogy ha az analízis kódkönyvben nem szerepelt, akkor miért szerepelne a periódusos rendszerben?

- Bárcsak jobban értenék hozzá! - sóhajtott fel.

- No, te legény - szólalt meg Dunneldeen. - Szerintem te így is valami varázsló vagy.

- Nézzük csak. Atomszámok. Az atom része az atommag, melyben pozitív és töltés nélküli részecskék helyezkednek el. Az atomszámot a pozitív töltésű részecskék száma adja meg, mely részecskék, a töltés nélküliekkel együtt határozzák meg az atomsúlyt. A mag körül vannak a negatív töltésű részecskék, melyek a mag körüli úgynevezett “gyűrűn” vagy “héjon” keringenek, igazándiból egyik elnevezés sem szerencsés, inkább burokra hasonlít. Szóval, a mag és a körülötte keringő negatív töltésű részecskék jelentik az elemeket. Hát, meglehetősen leegyszerűsítve, ennyit kell tudni a periódusos rendszerről.

- Az emberi civilizáció az oxigénre és a szénre alapozta az egész rendszert, gondolom azért, mert ezek voltak számukra a legfontosabb elemek. Az ember egy szén-oxigén motor. De a pszikló anyagcsere egészen más, más elemeket éget el a szervezetük, hogy energiát nyerjen belőlük, így hát a pszikló periódusos rendszer különbözik a földitől. Ráadásul a psziklók számtalan csillagrendszerben megfordultak már, ismernek olyan fémeket és gázokat is, amelyekről a földi tudósok még csak nem is hallottak.

- Az őseink azt is kihagyták a számításból, hogy a mag és a héj, illetve a héj-héj közötti távolság nem elhanyagolható szempont. Nem jöttek rá, hogy ha változik a mag és a héjak közti távolság, akkor változik az elem is. Érted?

- Te legény! - válaszolta Dunneldeen. - A huppanás, amit az előbb hallottál, az állam volt. Leesett.

- Ne gondold, hogy csak te érzel így - felelte Jonnie. - Én is minden alkalommal ezt érzem, még ma is, ha ezekre a dolgokra gondolok. A lényeg azonban az, mit forral Terl? Ez nem a teleportációs irányítópult tartozéka!

Megnéztek még néhány korongot. Terl úgy bánt a fémekkel, ahogy egy ember a papírral bánik, könnyedén hajlítgatta őket.

Rávette Larst, hogy szerezzen neki egy berilliumötvözetből készült lemezt. Még hallgatni is iszonyatos volt Terl üvöltözését, mikor Lars közölte vele, hogy fogalma sincs, hol talál hat ilyen lemezt. Terl azt üvöltötte neki, hogy ezt a… anyagot használják járművek építésére, és hogy menjen le a… garázsba, és annak a… Zztnek a holmijai között majdcsak talál egy lemeznyit belőle!

Lars nem sokkal később már robogott is vissza. Még a lihegését is hallották. Hozott magával berilliumötvözetet. A vékony lemez suhogása is jól hallatszott a felvételen. Terl köszönetképpen kirúgta az irodájából, magára zárta az ajtót és munkához látott.

A fémet gyorsan analizálták a minta alapján, ez még Dunneldeennek sem okozott gondot. Berillium, vörösréz és nikkel meglehetősen nyers, csiszolatlan ötvözete volt.

A felvételen Terl vágógéppel, szakszerű mozdulattal bevágásokat készített a lemezen. Néhány élt lehajtott. Az éleket molekuláris ötvözővel rögzítette. Azután egy hajszálpontosan illeszkedő tetőt készített. Arra kívülről gombot szerelt, azzal lehetett kinyitni. A doboz fenekére lyukat vágott, és felcsavarozható lemezt illesztett rá. Röhögni kezdett, így nem volt nehéz kitalálni, hogy valami rosszban sántikál.

Egész csinosra sikerült a doboz. Tükörfényesre csiszolta, úgy festett, mint valami ékszer. Hatszögletű lett. Mestermű. A tetőt könnyedén lehetett mozgatni. Az aljához készített lemezt nem csavarozta még a helyére. Úgy egy láb lehetett a doboz átlója, és öt hüvelyk lehetett a magassága.

A következő napon a belsején dolgozott. Készített pár roppant precíz tolórudat. A helyükre erősítette őket, majd kipróbálta, hogy működnek. Mind a hat sarokban volt egy-egy. Ha valaki kinyitotta a dobozt, rudak mozdultak a doboz közepe felé. Többször is kipróbálta, és még hangosabban nevetett, mikor a fenéknyíláson keresztül is megnézte őket.

Ezután Larst mindenféle anyagokat hozott neki, míg végül egy halomban volt a három különböző fém és a három különböző másik anyag. Mindennapos elemek voltak, könnyen analizálhatóak. Vas, szilícium, magnézium, nátrium, kén és foszfor.

De miért? Mit akar velük?

Jonnie gyorsan végiglapozott pár könyvet. A szilícium, a magnézium, a kén és a foszfor egy valamiben közösek voltak. Valamennyit, így vagy úgy, robbanószerekhez használták. Terlt ismerve, Jonnie ezt a szempontot tartotta a legvalószínűbbnek. A robbanáshoz szükséges arányt nem ismerte, de nyilvánvaló volt, hogy az asztalra öntve nem robban fel a keverék. Vas és szilícium? Mindkettő nagyon gyakori elem a föld héjában és magjában.

Gyorsan egy későbbi, időponthoz állította a korongot. Mi van, ha Terl készít valamit és odakint dugja el? Miben mesterkedik ez az ördögfajzat? Nini! Terl valószínűleg összekeverte a hat anyagot, a borsószemnyi fém viszont már sehol nem látszott. Jonnie visszatekerte a felvételt.

Az ismeretlen fémet Terl megmérte, aztán becsomagolta és visszatette a szekrény rejtett fenekébe. Horpadást hagyott maga után!

Rácsos kosárkát készített, ami majd középen tartja a borsót. A fémgolyócskát még nem tette bele, a szekrényben hagyta. Azután a hat elemet külön-külön, egy-egy tokba töltötte.

Ha valaki kinyitja a dobozt, a tolórudak a tokok tartalmát a doboz közepére ürítik. Itt kölcsönhatásba lépnek egymással és a borsószemmel.

Jonnie hallott már sugárzásról és sugárzó elemekről. Ismerte a láncreakció elméletét.

Terl nem dolgozhatott urániummal. A légzőgáz azonnal berobbanna tőle!

A borsószem tehát bizonyosan valami magas atomszámú, láncreakciót beindító stimulálóanyag.

Terlt ismerve, nem volt kétséges, hogy egy halálos fegyveren dolgozik. Jonnie egészen biztos volt abban, hogy ha a nehéz borsószem a doboz közepére kerül, az összekeveredő és kölcsönhatásba lépő anyagok rettenetes dolgot fognak művelni.

Terl elzárta a formás kis dobozt, rendet rakott, majd valami matematikakönyvet kezdett tanulmányozni. A címe “Erőegyenletek” volt. Ennek semmi köze a teleportációhoz! Mi folyik itt már megint?

Itt véget értek a felvételek.

Már dél felé járt, és ők megállás, alvás, evés nélkül dolgoztak egészen mostanáig.

- Már tudom, ki teremtette a Sátánt - szólalt meg Dunneldeen. - Terlnek hívják.

6.

Mivel minden jel arra mutatott, hogy Terl nem a teleportációval foglalkozik, átmenetileg Jonnie is más felé fordította a figyelmét.

Nem adta fel a reményt, hogy a módszerhez a megmentett és meggyógyított psziklók együttműködésével jutnak hozzá. Ha sikerülne a két fémdarabot kivenni egy mérnök pszikló fejéből, lehet, hogy számos rejtélyt egy csapásra megoldana, és egy szebb jövő felé kormányozhatnák a bolygót.

Dr. MacKendrick is visszaérkezett. Az afrikai bázis emberei közül néhányat enyhén megfertőzött a “malária”, ahogy MacKendrick nevezte a betegséget, melyet állítólag szúnyogok terjesztenek. A doktor kinint hozatott Dél-Amerikából, és elrendelte, hogy szárítsák ki a bázis területén lévő pocsolyákat, valamint hálóval fedjék le a keringtető rendszer beömlőnyílását. Úgy tűnt, sikerült rendezni ezt a problémát.

Nem volt ilyen könnyű dolga a három, életben maradt psziklóval. A háromból kettő mérnök volt. Egyáltalán nem voltak jó bőrben. Bármelyik pillanatban meghalhattak volna.

Az amerikai telepről átszállított harminchárom pszikló minden gond nélkül megérkezett Afrikába. Egy, a számukra előkészített körletben helyezték el őket. A jelentésben az állt, hogy “légi szerencsétlenség következtében a tengerbe vesztek”.

Az orvos nem volt túl bizakodó.

- Már mindent megpróbáltam - mondta egyik este Jonnie-nak az afrikai föld alatti rendelőben. - Képtelenség úgy hozzáférni a csontos koponyába helyezett darabokhoz, hogy közben ne tegyünk kárt a környező szövetekben. Az eddigi összes boncolás azt a feltételezést erősíti, hogy a koponyacsont súlyosan megsérülne a műszerek eltávolításakor, ráadásul az agy is jelentősen károsodna. Ezeket a micsodákat újszülött korukban helyezik a fejükbe, amikor még lágy a koponyájuk. Néhány hónap elteltével a fejcsont annyira megkeményedik, hogy lehetetlen eltávolítani a szerkezeteket. Természetesen nem adom fel, de semmi biztatót nem mondhatok.

Jonnie töprengve hagyta el a megbeszélés színhelyét. Próbált megoldást találni a problémára. Ezekben a napokban úgy tűnt, jóval több a probléma, mint a megoldás. Tudta, hogy ha nem eszel ki rövidesen valami okosat, az az emberiség történetének végét jelentheti.

Hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Az akkor érkezett psziklók körletének ajtaja előtt haladt el éppen. Megállt, és az ajtóhoz lépett. Apró kémlelő- és beszélőnyílás volt az ajtóba építve.

Chirk volt az!

Soha semmi baja nem volt Chirkkel. Lehet ugyan, hogy hebehurgya és üresfejű, de ők ketten soha nem voltak ellenségek.

- Jonnie - kezdte Chirk - szeretném megköszönni, hogy megmentette az életünket.

Jonnie ebből rájött, hogy valaki, talán Dunneldeen, már beszélt a psziklókkal.

Ha eszembe jut, mit tervezett az a szörnyeteg Terl, tudja mire gondolok, hogy valamennyiünket legyilkoltat, minden szál szőröm az égnek áll! Mindig is kedves fickónak tartottam magát, Jonnie. Tudja jól. Egy tündérpofa. Szóval, csak azt akartam mondani, tudom, hogy maga mentett meg bennünket.

- Isten hozta. Segíthetek esetleg valamiben? - kérdezte Jonnie. Tényleg elég szánalmasan néz ki szegény Chirk, gondolta. Mivel ruha nem volt rajta, lepedőbe burkolózott a szerencsétlen, így próbálva eltakarni összetapadt bundáját.

- Köszönöm, nem - válaszolta Chirk. - Csak szerettem volna megköszönni, amit tett.

Jonnie továbbment, s már félúton járt az átjáró felé, mikor a helyzet furcsasága szöget ütött fejébe. Hálás pszikló? Aki a megbecsülését szeretné kifejezni? Anélkül, hogy hátsó szándékai lennének? Képtelenség! Habár ritkán találkozott nőstény psziklókkal. Nem volt belőlük túl sok a Földön. No de ilyet? Hálás pszikló? Soha!

Gyorsan cselekedett. Tíz perccel később már be is dugták Chirk fejét az analizátor alá. A vizsgálat nem tartott tovább húsz percnél. Megkapták a választ.

Chirk fejében nem találtak bronzból készült tárgyat. Ezüstkapszulája ugyan volt, de az alakja és a mérete is különbözött a hímek fejében talált kapszulától.

Az amerikai bányavidékről érkezett psziklók között húsz nőstény volt. Jókora jövés-menés, sürgölődés és sorban állás kezdődött, valamennyit megvizsgálták, és kiderült, hogy a nőstények agyában csak egy ezüstkapszula van, éppen olyan, mint Chirk fejében.

Két pilóta indult útnak a havas hegyoldalon lévő psziklótemető felé. Velük tartott a nyakig prémbe burkolódzott MacKendrick is. A jeges szélben dolgozva rövidesen kiderítették, hogy a halottak között három nőstény pszikló holttest is van.

Még azon az éjjelen MacKendrick megmutatta Jonnie-nak és Angusnak az eddig nem ismert kapszulát. Az egyik nőstény holttestből operálta ki, melyet a bázisra szállítottak.

Megtudták, hogy a belső szerkezete sokkal egyszerűbb, mint a másik fajtáé, de ennél többre nem jutottak.

- Ezeket a kapszulákat sem valószínű, hogy ki lehetne venni az élő psziklókból - tette hozzá MacKendrick. - A nőstények koponyája még bonyolultabb felépítésű, mint a hímeké. Annyit mindenesetre sejtek, hogy más parancsra lép működésbe.

Ez nagyon is nyilvánvalónak tűnt.

A bronzból készült kegyetlenség kapszula mindenesetre hiányzott a nőstényekből, így másnap reggel Jonnie ismét Chirkkel beszélgetett.

- Mit szólna valami munkához? - kérdezte Jonnie.

- Az egyszerűen csodálatos lenne. Maga tényleg egy tündérpofa. - A Psziklóra most már úgysem mehet vissza. Terl telefirkálta engedetlenségről szóló feljegyzésekkel a jellemzését, úgyhogy a Társaság már nem alkalmazná soha többé. Amennyiben megígéri, hogy soha nem küldi vissza a Psziklóra, és a havi kétszáz galaktikus kredit fizetését megkapja, szívesen vállal bármi munkát, csak végre egy kicsit helyrepofozhassa magát, és kiszakadjon ebből a tespedt semmittevésből.

A Társaság pénztáraiból összeszedték a galaktikus krediteket, a halott psziklók tárcáit is kiürítették, s még a kantinok pénztárgépeiből is kiemelték a bevételt, így akadt pár millió kredit “összekuporgatott” pénzük. A dolognak nem volt akadálya. Megegyeztek.

Maszkkal a fején, az oldalán pedig egy őrrel, Chirk valami szövet után kutatott. Ezután a tóhoz kísérték, ahol a krokodilokkal mit sem törődve, megfürdött. Ezután közölte, hogy szabad bejárást kíván a telep ásványminta-termébe. Mozsárba rakott egy adag gipszet, porrá törte, a port pedig zacskóba tette. Lombikba vörösréz darabkákat tett, savat adott hozzájuk, majd felforralta az egészet. A kicsapódott anyagot tiszta motorzsírral elegyítette, majd az egészet egy fémdobozkába rakta. Az egyik raktárból gépek festésére használt festéket hozatott, forralni kezdte, amitől az élénk bíborszínűre színeződött, hozzáadott egy kis pácszínezéket, majd a folyadékhoz orrfacsaró szagú hígítót öntött. A keveréket egy üvegbe töltötte át.

A következő állomás a varróműhely volt. Kiszabta és összeállította egyenruháját. Üléshuzatból fényes felsőrészű lábbelit szabott magának, majd közölte, hogy visszakísérhetik a szobájába.

Alig telt el egy kis idő, s egy roppant elegáns pszikló hölgy jelent meg az ajtóban. Bár a maszktól nem látszott a sminkje, kétség sem fért hozzá, hogy alaposan kikente az arcát. Ha valaki közelebbről megnézte, láthatta fényeszöldre festett szájcsontját, vakítóan fehér orrcsontját, és a szemcsont körüli zöld és fehér festékkarikákat. Karmai égőbíbor színben pompáztak. Fehér egyenruháját aranyszínű gallér és szíj egészítette ki, cipője szintén aranyszínű volt, sarkán bíborvörös csíkozással.

Chirk ezután abba a körletbe is bejárást kért, ahol a többi nőstényt tartották fogva. Ettől kezdve folyamatosan kérések záporoztak az éppen szolgálatban lévő táborparancsnokra. Valamennyi nőstény havi kétszáz kredites állást és ruhát követelt magának.

Bár Jonnie nem számított a nőstények segítségére, váratlanul mégis kiderült, hogy tudnak segíteni. Nem lesz egyszerű dolog, de legalább elütik az idejüket.

Chirk valami speciális iszapot keresett. A környéket szinte elborította az iszap, de az nem felelt meg nekik. Rávette Angust, hogy kísérje le “sétájára”. A hóna alatt olyan könnyedséggel cipelt egy kétszáz font súlyú mikroszkópot, mintha az csak egy egyszerű női táska lenne. Jonnie látta őket a mocsár körül sétálgatni. Angus egészen eltörpült a közel nyolcszáz font súlyú nőstény mellett. Két őr követte őket, elsősorban a vadállatok miatt.

Jonnie utánuk ment. Chirk valami sár után kutatott. Egy pocsolyából mintát vett, és a mikroszkóp lencséje alá helyezte. Megcsóválta a fejét és továbbment. Úgy tűnt, nem jut semmire.

Jonnie szokatlannak érezte az állatok viselkedését. Ha ő ment közéjük, egyáltalán nem zavartatták magukat. Bezzeg, ha Chirk! Közel s távol nem lehetett látni egyetlen vadállatot sem. Sem elefántot, sem oroszlánt, sem szarvast, semmit! Azt gondolta, ez valószínűleg a psziklók szaga miatt van így. Az állatok, melyeket valaha az ember szaga riasztott, mára megváltoztak. Több mérföldes körzetben elkerülték a psziklókat. Vadállatok nagy számban éltek ezen a területen, a psziklók csak emberre szerettek vadászni.

- No persze. A hím psziklók nem rendeznek hajtóvadászatot - magyarázta Chirk, miközben a mikroszkópjával és egy sárdarabbal volt elfoglalva. - Ezek az ostobák egyetlen állatot üldöznek, azt követik, végül pedig elfogják, hogy aztán apránként végezzenek vele. Legalább három napon keresztül kínozzák az állatot. Persze ritkán kapnak három nap szabadságot… Legalábbis ennél a cégnél ritkán. Ostoba hímek.

Jonnie nem világosította fel arról, mitől ilyen “ostobák” a pszikló hímek.

Nemsokára megtalálta, amit keresett. Egy bányászvödröt megtöltött iszappal, majd hanyag eleganciával hóna alá csapta a közel kétszáz font súlyú mikroszkópot.

Az iszapot üvegekbe töltötte, és némi zöld színű ragacsételt adott hozzá, majd az egészet jól összekeverte. Az üvegeket átnyújtotta MacKendricknek, aki értetlenül bámulta őket.

- Ezt tegye a sebekre, maga bolond. Hogyan is gondolhatja, hogy meggyógyulnak, ha nem tesz rájuk ellenvírust? Ezt még egy gyerek is tudja.

MacKendrick most már értette. Ő a baktériumokra koncentrált, pedig a psziklók esetében a vírusokra kellett volna. A következő három nap folyamán az összes beteg pszikló jobban lett, szétnyílt, gennyes sebeik begyógyultak, és minden jel arra mutatott, hogy a három beteg rövidesen teljesen felépül.

Chirk a könyvtárban kezdte meg munkáját. Szinte sokkolta a szanaszét heverő kötetek látványa, így az első két napot kizárólag azzal töltötte, hogy a psziklókiadványokat halmokba gyűjtötte. A többi nőstény segített neki, és ezzel egy időben nekifogtak a régi pszikló hálóhelyek kitakarításához is.

Egyik nap Jonnie éppen a régi, pszikló vezérlőteremben dolgozott, mikor Chirk váratlanul betoppant hozzá.

- A könyvtára - kezdte - gyalázatos állapotban van. A társaság szabályzata szerint bizonyos könyvek valamennyi bányavidéken a könyvtár tulajdonában kell legyenek, ez a lista az itteni állományról ellenben azt bizonyítja, hogy a könyvtárigazgató meglehetősen hanyag munkát végez. Ezért fekete bejegyzés járna a személyi lapjára. De mivel én most magának dolgozom, fel kell hívjam a figyelmét a 2345980-A számú formanyomtatványra. Ha ezen feladja a rendelést, a következő szállítmánnyal elküldik a hiányzó köteteket a Psziklóról. A probléma roppant komoly. Hiányos könyvtár!

És Chirk valóban ki is töltötte a nyomtatványt. Jonnie még azt sem tudta, hogy egyáltalán létezik ilyen nyomtatvány. A szeme megakadt a hiányzó kötetek listáján szereplő egyik címen: “Ellenséges fajok hadi járműveinek típuskönyve”. Meg egy másikon: “Ellenséges fajok rendszerbe állított egyéni harceszközei”.

Chirk visszatért munkájához. A polcokon rendezgette a könyveket, mikor Jonnie, harminc másik emberrel, köztük két pilótával az oldalán, berontottak a könyvtárba, és néhány perc alatt felfogatták a termet. Az égi “látogatók” ezek szerint azonosíthatóak, és talán védelem is létezik ellenük!

Sir Robert épp aznap délelőtt ért vissza Skóciából, és hatalmas segítséget nyújtott a megoldáshoz.

- Jonnie, az itteniek nem tudták, ki támadja őket. Bárki is volt a parancsnokuk, biztosan igyekezett megfejteni a támadók kilétét. A hullákat megnéztétek?

Odafent a hegyen a bányafőnök oldaltáskájában megtalálták mindkét könyvet.

Három óra múlva Jonnie Stormalong és a saját felvételei, valamint a leírások alapján már tudta, hogy tolnepekkel, hocknerekkel, bolbodokkal és hawvinokkal kerültek szembe. Azt is tudta, hogyan néznek ki, és hogy a fegyvereik kegyetlenek. Sem a gömb formájú hajót, sem a kis szürke embert nem tudták azonosítani.

Másnap már nem volt szerencséje Chirkkel. A nőstény addig kiválóan dolgozott. Jonnie követett el hibát.

Ott ült Chirk, a maga nyolcszáz fontjával, a könyvtár íróasztala mögött, és éppen valami listát állított össze. Jonnie egy számsort nézegetett, melyet ő maga állított össze.

Azt akarta kiszámolni, milyen távolságra lehet a Földtől a legközelebbi ellenséges bázis, majd a különböző típusú ellenséges járművek sebességét mérlegelte. Egymástól eltérő hajtóműveik voltak. A legtöbbjük a napenergiát alakított át mozgási energiává. Megpróbálta kiszámolni, hány hónapnyi távolságra lehetnek a bázisuktól. Terl listáját vették alapul, de kiderült, hogy azon nem szerepel valamennyi naprendszer és nap, csak azok, melyek psziklóérdekkörbe tartoztak.

Jonnie megdöbbent, mikor korábban azt olvasta, hogy csak ennek a galaxisnak négymilliárd napja van, és hogy az univerzumban több mint százmilliárd galaxis található. Neki csak tizenhat univerzumról volt adata.

Az ellenséges fajok lehetséges bázisainak elhelyezkedését egyszerűbb volt először fejben megbecsülni. A Föld körülbelül harmincezer fényévnyire van a galaxis közepétől. Egy fényév közel hatezermilliárd mérföld. Valami módon mindegyik hajó át kellett hogy lépje a fénysebességet, ám ettől függetlenül fontos lett volna kiszámítani, mennyivel is lépték azt túl, hogy megtudják, hol lehet az adott űrhajó bázisa.

Mindez azt jelentette, hogy őrületes mennyiségű psziklószámítást kell végeznie. Nem volt elég türelme ahhoz, hogy az egészet papíron végezze. Végig sem gondolva szavait, így fordult Chirkhez: - Segítene nekem összeadni ezeket a számokat?

A nőstény vagy egy percig teljesen értetlenül bámult Jonnie-ra, majd így szólt: - Nem tudom, hogy kell.

Jonnie elmosolyodott. - Egyszerű számtan. Nézze, megmutatom…

Chirk tekintete kifejezéstelenné vált. Előrefelé rábukott az asztalra.

Életnek nyomát sem mutatta. Elvesztette az eszméletét. Targonca kellett ahhoz, hogy visszavigyék a szobájába, és beemeljék az ágyába.

Három nap múlva MacKendrick így szólt Jonnie-hoz: - Kómában fekszik. Úgy tűnik, erős sokkhatás érte. Bár Jonnie-t nagyon bántotta a dolog, sejteni kezdte, mire szolgálhat a nők agyában lévő ezüstkapszula. Sosem szabad psziklószámtannal foglalkozniuk!

A psziklóbirodalom kulcsa nem más, mint sajátos matematika. A psziklószámtan nélkül képtelenség megérteni az egyenleteiket. Zsákutcába jutott.

7.

Éppen befejezték a rádióteleszkóp telepítését, mikor az egyik hírhozó hajó visszaérkezett.

Angus, akinek az arcát vörösre, égette az afrikai napsütés, majd tovább barnította a Mount Elgon hótakarója, nagyon büszke volt magára. A német és svéd pilóták, hogy Stormalong könyörtelen kiképzésétől kis időre megszabaduljanak, segítettek Angusnak megtalálni, és működésbe állítani a reléket és a hatalmas tükröket.

Angus szerint most, hogy rátaláltak a frekvenciákra, hallani fogják, amit azok a majmok odafent mondanak egymásnak. Még a képernyőn is meg fognak jelenni!

Jonnie meghallotta egy, a felhők felett közeledő gép távoli zaját. Megköszönte Angusnak és a pilótáknak az eddigi nagyszerű munkát, és örömmel nyugtázta, hogy a jövőben biztosan többet megtudnak majd látogatóik szándékáról.

Glencannon hozta el a korongokat Amerikából. Egy másolat MacDermott doktorhoz került, aki egy mély, föld alatti barlangban helyezte el őket, az eredeti példányokat pedig Jonnie kapta.

Glencannonból dőltek a hírek. Pattie több héten át súlyos beteg volt, de Chrissie gondos ápolásának köszönhetően már felépült. Chrissie sok szeretettel üdvözli, és üzeni, hogy talált egy kedves kis házat, egészen közel a Sziklavárhoz, amit, néhány főnökfeleség segítségével, ősi bútorokkal rendezett be. Sok szeretettel üdvözli, és szeretné tudni, mikor tér vissza?

A Sziklavárat olyan védelmi rendszerrel vették körül, amely komoly fenyegetést jelentett minden hívatlan látogató számára.

Dunneldeen? Ó, ő madarat csinál az újoncokból, annyit repteti őket, ámbátor mostanság egyre kevesebben jelentkeznek pilótának. Főként gépkezelőket képeznek. Ker jól van, és küldött pár saját készítésű, vadonatúj maszkot, melyek tökéletesebben illeszkednek az archoz, és egyben üzeni, reméli nem jelentik fel, amiért lopja a Társaság vagyonát. Haha! Jött néhány személyes jellegű levél Sir Robert számára. Végül pedig a legújabb tudod-micsoda.

Jonnie lement a föld alatti “stúdióba”, és megnézte a korongokat. A helyiség egyre felszereltebbé vált. Munkával látták el a nőstény psziklókat. A fontos készülékekhez nem nyúlhattak, de kiváló másolatokat, és nagyon pontos, cseppet sem torzító nagyításokat készíttettek velük. Korábban nem is sejtették, hogy mindez lehetséges.

Terl! Csak ült az erőegyenletek felett. Érthetetlen. Az egyenletek, melyekkel több oldalt teleírt már, teljesen értelmetleneknek látszottak. Az egésznek még mindig semmi köze sem volt a teleportációhoz.

Majdnem átszaladt rajta. Aztán visszaállította a korongot. A felvételen Terl felállt, a szekrényéhez ment, és kinyitott egy másik titkos fedelet. Hatalmas ív lapot vett elő. A lap nagyon régi lehetett, majd’ szétfoszlott a mancsában. A papír már egészen barnára öregedett.

Terl kiterítette maga elé a lapot, figyelmesen nézegette, s közben a fejét csóválta. Karmát végighúzta a duzzasztógát északi oldalán, amely az amerikai bányavidéktől délnyugatra helyezkedett el. Bólintott.

Azután összegyűrte a lapot, és az iratmegsemmisítő felé hajította. Néhány hossz- és feszültségértéket vetett papírra, majd visszatért az egyenleteihez, és az elkövetkező két napban el sem mozdult mellőlük. Ez minden. Ennyi volt a korongokon.

Egy órán keresztül azon dolgoztak, hogy három különböző kamera felvételéből összeállítsák a lap képét. Jonnie-nak sikerült a hatalmas lapot összeállítania, és vagy fél tucat másolatot készíteni belőle.

Ez állt rajta: “A 203 534 számú bolygó védelmi rendszere”. Jonnie tudta, hogy ez a szám a Földet jelenti.

Valamennyi bányavidéket, gátat, védelmi rendszert, és _?-t jelölték rajta. Egy jel szerepelt minden duzzasztógát körül, és az összes energiavezeték alatt, melyek a bányavidékekhez vezettek. Jonnie-nak fogalma sem volt róla, mit jelenthet.

Olyasmit is talált, amiről még csak álmodni sem mert. A térképen meglátta egy teleportációs kilövőállás egyértelmű jelét!

A psziklótérképet, melyen számokkal jelölték a földrajzi pontokat, összevetette egy régi, emberkéz készítette térképpel. Az emelvényt a valaha Karibának nevezett duzzasztógát mellé építették. Az országot egykoron Rodéziának, majd később Zimbabwénak hívták.

Az emelvényt “Másodlagos fogadópont”-nak hívták. Nyilvánvaló volt, hogy ha a központi bányavidék ellenséges kezekbe került volna, ez a hely fogadta volna a Psziklóról érkező segítséget.

Jonnie megújult reményekkel látott munkához. Bizakodását kissé elhalványította a térkép kora. Jonnie egy tengerészgyalogsági harci gépet készíttetett elő az útra, melybe azonnal befurakodott egy csapat skót. Maga Robert, a Róka is sietősen szállt be a hatalmas csapatszállítóba. Már majdnem bezárták az ajtót, mikor, kezében orvosi felszerelésével, megjelent MacKendrick. Jonnie délnek fordította a gépet.

Harmincöt perc múlva megpillantották a hatalmas gátat és a hozzá tartozó tavat. Nem túl messze innen, délkelet felé, dübörgött a Viktória-vízesés, amely a bolygó egyik legnagyobb vízesése volt. Lenyűgöző látványt nyújtott!

Mivel a jelzés szerint a környék “kiemelten védett” volt, Jonnie óvatosan közelítette meg a gátat. Itt is volt egy bányavidék, melynek létezéséről csak ekkor szereztek tudomást.

A telepre kicsit távolabb, keleti irányban bukkantak rá. Kitettek egy szakasz, rohamfegyverrel és radioaktív lőszerrel felfegyverzett skótot, hogy óvatosan próbálják megközelíteni a bányát. Fél óra múlva rádión jelentkeztek. A hely teljesen kihalt volt, életnek semmi jelét nem találták. A szakaszvezető azt is elmondta, hogy ez a vidék nem sokban különbözik az északabbra fekvő Ituri-vidéktől.

A térkép a pótemelvényt nem a bánya közvetlen környékén, hanem a hatalmas gát tőszomszédságában jelezte. A szakasz ismét gépre szállt, és Jonnie a térkép által jelzett terület felett kezdett cirkálni.

Fák, fák, mindenütt fák. Magasan fekvő fennsík volt, de a lombkoronák összezáródtak felette. Sok helyütt hevertek csoportostul kidöntött fák, melyekkel valószínűleg elefántcsordák végeztek.

Számtalan domb volt a környéken. Mindent elborított az aljnövényzet, kivéve néhány hatalmas tisztást.

Rótták a köröket, s közben alattuk elefánt- és afrikai bivalycsordák dübörögtek. Jonnie egyre csak a vidéket fürkészte. Korábbi tapasztalatai szerint sokkal könnyebb volt a térképen megtalálni valamit, mint a földön rátalálni. Most ezt gyakorolhatta.

Újra és újra a térkép fölé hajolt, míg Stormalong a másodpilóta-ülésben figyelte, hogy a fák fölött maradjanak. Jonnie végül körzőt vett elő, és nagyon gondosan megmérte a távolságot a gát legszélétől, majd odairányította a gépet, és lépésben körözött fölötte, míg végül leszállt a közepén. Stormalong füstbombát dobott ki jelzésként, mire pár elefánt elcammogott a környékről.

Egy kör alakú bemélyedés találtak, a közepe mintegy kétszáz láb mélyen lehetett. Úgy nézett ki, mint egy kráter, nagy valószínűséggel robbantással alakították ki. Az átmérője úgy ezer láb körül lehetett.

Maga a tölcsér oly hatalmas volt, hogy alig lehetett látni, mi is van benne. Ahogy oszlott a fehér füst, Jonnie-t meghökkentette az elébe táruló látvány.

Talán évszázadok teltek el anélkül, hogy a bolygó biztonsági főnökei törődtek volna a valaha aprólékos pontossággal elkészített védelmi rendszer állapotával. Nem csoda, hogy Terl eldobta a térképet. Sir Robert vigasztalásképpen így szólt: - Nem tudhatunk semmi biztosat, amíg nem láttuk közelebbről.

Biztosak lehettek benne, hogy egy sivár, évszázadokon keresztül gondozatlanul álló létesítmény vár rájuk.

Jonnie a kráter felső szélénél rakta le a csapatot. Néhány fegyvert vittek csak magukkal a vadállatokra való tekintettel, a többségnél viszont csak fejszék voltak. Hátrálva megindultak lefelé.

- Legyenek óvatosak ezen a vidéken - javasolta Dr. MacKendrick. - A környéken van egy rovar, cecelégynek hívják, amely álomkórt terjeszt. A vízben pedig egy gilisztafaj él, amely bejut a véráramba. Nincs sok gyógyszerem, úgyhogy jobban teszik, ha hálóba burkolódzva alszanak, és nem mennek a víz közelébe.

- Nagyszerű - válaszolta Jonnie. Már csak ez hiányzott!

Nagy nehezen lejutottak a tölcsér közepébe. Háromszor elhaladtak már az egyik teleportációs oszlop mellett, mire észrevették. Különböző irányokban, lépéssel mérve a távolságot, még kettőt találtak. A negyedikre már gyerekjáték volt rábukkanni.

Jonnie lapátot fogott, és ásni kezdett. Remélte, hogy a társaság alapelvét a “használd, majd dobd el”-t betartották. Fél méter mélyen járt a lehullott levelek alatt a humuszban, mikor az emelvényre bukkant.

Csak úgy csattogtak a fejszék, ahogy a kusza növényzettől, fáktól és bokroktól megszabadították a járatot. Megtalálták a vezérlőépület betonalapzatát, majd magát a kupolát, amely egy kissé távolabb, fejjel lefelé hevert.

Sehol az irányítópult!

Végül aztán a betonalapban futó vezetékeket is felfedezték. Ha az ember lekaparta róluk a földet, látszott a szigetelés sértetlensége. Ez jellemző a psziklókra.

Jonnie-t kellemetlen meglepetésként érte, hogy az energiavezetékeket sehol sem találták. A gáttól biztosan vezet ide kábel. A térkép jelölte is, csakúgy, mint azt a kanyart, melyet Jonníe szintén nem talált.

Besötétedett. Nem volt megfelelő világításuk, és bár folytatták volna a munkát. MacKendrick felvitte őket a fennsíkra. Itt töltötték az éjszakát, elefánttrombitálás, oroszlánüvöltés és a dzsungel összkarától kísérve. Elég hűvös volt az éjszaka, a fennsík viszonylag magasan feküdt.

Reggel harántárkot ástak, és megtalálták a vezetéket. Nagyon vigyáztak, nehogy átvágják. Ástak egy másik árkot is, és rájöttek, hogy a vezeték a föld alatt megy tovább a távoli bánya felé.

Egy sűrű bozótban utat vágva jutották el a hatalmas gáthoz. Félelmetes volt. Érintetlennek tűnt. A turbinák most is működtek. Nyomokat találtak, melyekből arra következtettek, hogy mostanában psziklók szállhattak le a közelben, majd látogatást tettek a gépházban.

Jonnie most járt először erőmű belsejében. Csak úgy vibrált a levegőben a tiszta, nyers erő. A lezúduló víz dörgésén és a generátorok sivításán kívül semmit sem lehetett hallani.

A szokásos psziklóátalakítás, állapította meg Jonnie. A nagyon-nagyon régi, és eredeti, ember készítette gépek darabjai, melyek ott heverték szétszórva a padlón, sokkal régebbieknek tűntek, mint amilyenek valójában voltak.

Angus megtalálta a kapcsolótáblát és a főkapcsolókat, melyek tekintélyt parancsolóan sorakoztak egy különálló vezérlőteremben. Mindössze két karról hiányzott a por, az egyikre egy apró szőrcsomó is rátapadt, így aztán nem volt nehéz kitalálni, hogy a psziklók azért jöttek ide, hogy kapcsolgassák az energiaforrást.

De mire való a többi kar? Volt náluk néhány érczsák, azokkal próbálták megtisztítani a kapcsolók környékét, lehetőleg úgy, hogy ne okozzanak rövidzárlatot. Psziklóírás került elő az évszázados kosz alól. Az egyik sorban ez állt: “Egyes fokozatú erő, Kettes fokozatú erő, Hármas fokozatú erő“ Egy másikban pedig ez: “Egyes kilövés. Kettes kilövés, Hármas kilövés”.

Jonnie óvatosan tovább törölgette a panelt, vigyázva, nehogy elbillentse valamelyik kapcsolót.

- Színkódok.

Ezt Angusnak akarta mondani, de a helyiségben lehetetlen volt beszélgetni. Kimentek.

- Terl - kezdte Jonnie. Angushoz és Sir Roberthez intézve szavait - az erőegyenleteket tanulmányozza. Azt hiszem, az amerikai duzzasztómű északi oldalán lehet valami, amire szüksége lesz. A térképen a kanyarulatoknak biztosan közük van az erőhöz.

Visszaküldte Angust az irányítóterembe, pár skótot pedig a föld alatt kanyargó vezetékrendszer megfigyelésre rendelt. Valamennyiüket bányarádióval látták el.

- Húzd le az “Egyes fokozatú erő” feliratú kart! - adta ki a parancsot, rádión keresztül. Angusnak.

A hatás minden képzeletet felülmúlt. Kíméletlen és megdöbbentő volt.

Elszabadult a pokol!

A kráter szájánál, körös-körül, gyökerestül szakadtak ki a fák a földből, emelkedtek a levegőbe, majd zuhantak vissza forgácsként.

Mintha bomba robbant volna a környéken.

Legalább egy percen keresztül hullottak a törzsdarabok, az ágak és a levelek az égből.

Sir Robert rohant, hogy kiderítse, mi történt a megfigyelőcsapattal. Mind meghaltak? A rádióik elnémultak.

Egy órájukba telt kiásni a skótokat. Egyikük elvesztette az eszméletét, a többiek karcolásokkal és kisebb vágott sebekkel megúszták. Hatan voltak.

MacKendrick összehívta őket, hogy felmérje a sérüléseiket, majd előkerült a sebfertőtlenítő és a tapasz is. Jonnie átment hozzájuk. Úgy néztek ki, mint egy elsősegély-állomás, csata után. A skót, aki elvesztette az eszméletét, már magához tért. A robbanás repíthette a levegőbe. Jonnie elnézést kért tőlük.

A skót, aki elvesztette az eszméletét, már vigyorgott.

- Egy ilyen apróság meg sem kottyan egy skótnak - mondta. - Mi volt ez?

Hát, igen. Mi lehetett?

- Talán valami rosszat tettem? - hallatszott Angus hangja a rádióból.

A skótok az egészet roppant viccesnek találták, ezért Jonnie így válaszolt: - Ellenkezőleg. Azt hiszem, jót.

Elhagyták a területet.

- Megint húzd be a kart!

A fatörmelék kissé megemelkedett, összekuszálódott, majd ismét minden elcsendesedett. Jonnie rosszat gyanítva elindult a kráter felé.

Egyenesen előrefelé ment. Egyszer csak nem tudott továbbmenni! Nem tudott átjutni az előtte lévő levegőn!

Kővel megdobta. A kő visszapattant! Újra megpróbálta. Most még erősebben dobta a követ. Az eredmény ugyanaz volt.

Angussal most felhúzatta a kart. A “fal” eltűnt! Húzd le! Megint ott volt a fal!

Az elkövetkező két órában a láthatatlan védőfalat nyitogatták és csukogatták, kipróbálva valamennyi fokozatot, miközben kövekkel dobálták, hogy a fokozatok erősségét megállapíthassák. A krátert teljesen lezárta a láthatatlan burkolat!

A fegyveresek még rá is lőttek a “fal”-ra, de még a golyók is levágódtak róla.

A kettes fokozaton a levegő szikrázni kezdett, és Angus jelentése szerint a mérőműszerek jelentős energiafogyasztást jeleztek. A hármas fokozatban furcsa szag terjengett a levegőben, miközben a burkolat majdnem felemésztette az erőmű teljes kapacitását.

Védelem és még több védelem. A kráterben működő teleportációs szerkezetet nem zavarhatja meg egy külső támadás. Sem oldalról, sem felülről. És a vízierőművet sem!

Az energiamennyiség, amely a védelmet működtette, a hatalmas erőmű termelésének javát felemésztette. Jonnie úgy gondolta, azért lehet változtatni a védelem erősségén, hogy hol a védekezésre, hol a teleportálásra összpontosíthassák az erőmű energiáját.

Jonnie robbanószerkezeteket szereltetett az erőmű bejáratához, arra az esetre, ha az égi látogatóknak portyázni szottyanna kedvük. Kora délután hazaindultak.

Halvány reménysugár. Nem több, csak halovány, mondta Jonnie Sir Robertnek a hazafelé vezető úton.

Azt kéri Sir Roberttől, mondta Jonnie, hogy felügyelje az afrikai területet egy ideig, mert neki valahol másutt akad dolga. Röviden tájékoztatta az őszülő hadvezért a jelenlegi helyzetről: elképzelhető egy esetleges ellentámadás a Psziklóról; a látogatók odafönt valamire várnak, nem tudja mire, de annyi bizonyos, hogy egyszer támadni fognak: az amerikai politikai helyzet szintén létező probléma, de ezzel pillanatnyilag ne foglalkozzanak. A megoldás a problémáikra az lenne, vélte Jonnie, ha a kezükbe jutna a teleportáció kulcsa, vagy legalább lenne egy működő állványuk; ám úgy tűnik, ez a psziklók legféltettebben őrzött titka, és nincs sok reményük arra, hogy valami módon mégis megfejtsék.

A fő probléma, tette hozzá Jonnie, a védelem. Meg kell védeniük az emberi faj még fennmaradt képviselőit; nincsenek már sokan: ha az idegenek támadásba lendülnek, vagy a Psziklóról indítanak egy ellentámadás, az embereknek híre-hamva sem marad. Jonnie, mihelyt leszálltak, Oroszországba indult, hogy rendezze az ottani ügyeket.

Jonnie végül megkérdezte Sir Robertet, hogy volna-e szíves intézkedni néhány helyi jellegű, védelmi kérdésben, melyeket elmondott az ősz vezérnek.

Robert, a Róka megtiszteltetésnek érezte a felkérést, és természetesen vállalta. Az ilyesmi természetes, tette hozzá, de gondolt már arra Jonnie, mi történne azzal az idegennel, aki véletlenül idetévedne?

Jonnie nemmel válaszolt. Sir Robert elmosolyodott.

1.

A bolbod csapásmérő cirkáló tisztán látszott a képernyőn. Henger alakú volt, kicsinyített változata a bolbod hadihajónak, melyet mintának használtak a tervezésekor. Leszálláshoz készülődött a duzzasztógát közelében.

A kis szürke ember apró szürke kabinjában ült, és figyelte a manővert. Nem túlzottan érdekelte a dolog, meglehetős közönnyel szemlélte a cirkáló ereszkedését.

Még korábban megkérte a kommunikációs tisztjét, hogy állítson be egy újabb állványt és további képernyőket, s ennek most nagy hasznát vette. Egy jambicsó hadihajó csatlakozott hozzájuk. Parancsnoka testét fénylő, aranyszínű pikkelyek borították. A szeme a szája helyén volt. Közölték vele, hogy nem teljesen bizonyosak abban, hogy ez az igazi, ők is beleegyeztek az egyesített támadásba, és a többi járműhöz csatlakozva pályára álltak. A jambicsó parancsnok arca megjelent a számára beállított monitoron, azt figyelve, csakúgy, mint a többiek, hogy hogyan is sikerül a “csapás”, ahogy a bolbod nevezte a manővert. Hat képernyő üzemelt egy időben, közülük ötön elszánt arcok látszottak, a hatodik pedig a “nagy hatótávolságú rajtaütést” közvetítette.

Az elmúlt néhány napban sokat javult a közérzete. Jó ötletnek bizonyult visszamenni ahhoz az öregasszonyhoz. Szerinte biztosan nem a gyógytea okozta a panaszokat. Nem ivott esetleg valamit valamelyik pogány országban? No, sebaj, igya meg ezt a kis “írót”.

Megitta. Kellemesen hideg és jóízű volt, s rövidesen enyhültek a panaszai. De az öregasszony nem hagyta ennyiben. Valaha régen egyik rokona küldött az őseinek bizonyos növényeket, melyek még ma is nyílnak a domboldalon, a forrás mellett. A neve “borsmenta”. Most elmegy és hoz belőle. Úgy is lett. Jó nagy ívben kikerülte a leparkolt űrjárműt. A zöld levelek kellemes illatot árasztottak. Megrágcsált párat, és meglepődve érezte, hogy tovább enyhül a fájdalom! Az asszony teletömte a zsebét ilyen levelekkel.

A kis szürke ember fizetni próbált az asszony fáradozásáért, de az semmit sem fogadott el. Azt mondta, ennyit megkíván a jószomszédi viszony. A kis szürke ember azonban nem tágított, így az asszony végül kibökte, hogy hát… odafenn, a partvidéken, él egy svéd kolónia, akikkel soha nem tudott beszélni, és hát az a kis szerkentyű, ott a nyakában, amibe belebeszél, hogy az angolra fordítsa a szavait, szóval, tud ez a gép svédül is? Boldogan levette a nyakáról a tolmácsgépet, neki volt belőle még jó néhány, és az ajtó előtti padon, kényelmesen elterpeszkedve, nekiállt, hogy átállítson rajta egy mikrolemezt. A kutya és a tehén látható érdeklődéssel figyelte minden mozdulatát. Nagyon kellemesen telt a délután.

A bolbod csapásmérő cirkáló hangosan döngéssel csapódott a földhöz a duzzasztóműhöz vezető, gazzal benőtt út mellett. Rombolókészletet is vittek magukkal.

- Azt hittem, csak körülnéznek - szólalt meg a hawvin. - Nem abban egyeztünk meg, hogy lemennek felderíteni, mit csináltak a gátnál azok az emberek?

Először csak a földi relikviákat nézegették a monitoron keresztül, majd látták, hogy felrobban egy csomó fa, mire az érdeklődésük roppant mód megnőtt. A robbanást nem kísérte hőmérséklet-emelkedés, tehát nem égett el semmi.

- Ha lerombolják a gátat, annak politikai következményei lesznek.

- A saját embereimet én irányítom - dünnyögte az orra alá a bolbod. Az a probléma az egyesített erőkkel, hogy mindenki a másik hajóját akarja irányítani! De minthogy az erőegyesítés az ő ötlete volt, egy szót sem szólhatott.

A csapásmérő cirkáló háromfős személyzettel ereszkedett a Földre.

Az akcióban részt vevők arca elszántnak látszott a képernyőkön. Most először szálltak le a bolygó felszínére. A kis szürke ember ugyan lebeszélte volna őket erről a lépésről, habár katonai természetű ügyekbe nem szívesen szólt volna bele. Mindannyian tudták, hogy csata előtt ki kell puhatolni az ellenség gyenge pontjait.

Az elöl haladó bolbod talán tizenöt méterre lehetett a gépház ajtajától.

Egyszer csak felvillant valami.

Tűzlabda lövellt az ég felé.

A képernyő képe is megremegett a robbanás erejétől.

Az első bolbod eltűnt. Darabokra tépte a detonáció. Bármire is lépett, az a saját rombolókészletét is felrobbantotta.

A másik kettő, akik meglehetősen lemaradtak az első mögött, szintén elterülve feküdtek a földön.

- No igen - szólalt meg a hockner főhadnagy, mint aki egész idő alatt tudta, hogy ez fog történni.

De a “no igen”-t nem a robbanásra értette. Egy gép jelent meg a képernyőn, és egy kicsit távolabb a robbanás helyszínétől leszállt. Néhány ember pattant ki belőle.

Svédek, gondolta a kis szürke ember, szőke hajukat látva. Egy ifjú, sötét szakállú, skót szoknyát viselő tiszt vezette őket. Kezében kétélű skót kardot és kézifegyvert tartott.

A jármű oldalán rámpát eresztettek a földre, azon pedig egy targonca gördült ki a gépből.

A svédek láncot tartottak kezükben, most ezeket tekerték a két fekvő bolbodra. Alig hallhatóan valaki parancsszavakat kiáltotta. Az infrasugár-közvetítésben szinte minden egyéb zajt elnyomott a gáton lezúduló víz hangos döreje.

A skót tiszt a felrobbant bolbod maradványait kereste. Csak véres ruhacafatokat talált, azokat szedegette fel. Úgy látszott, talált valamit. Zacskóba tette, és intett a targoncának. Az a jókora bolbod testeket beemelte a járműbe, majd a targonca még egy kört tett, és a csapásmérő cirkálót is eltüntette a gép gyomrában.

A jármű felszállt és elrepült észak felé. A földlakók csoportja bement a gépházba, s eltűnt a figyelő tekintetek elől.

Nehéz lett volna megmondani, milyen hatással voltak a látottak az “egyesített erők” parancsnokaira. A tekintetükből csak annyit lehetett kiolvasni, hogy alaposan megdöbbentette őket a váratlan esemény.

Nem sok idejük volt töprengeni, mert második szondájuk éppen akkor kezdte meg feladata teljesítését. A képernyőn, magasan a felhők fölött, a Mount Elgon csúcsa csillogott.

Roppant mód bosszantotta őket az odaépített ósdi eszköz, melyet régimódi rádióteleszkópnak néztek. Úgy vélték, hogy ez nyomon követte minden mozdulatukat, mióta pályára álltak.

A hockner szonda és ötfős személyzete ennek az eszköznek a megsemmisítését kapta feladatul. Mindenki a hegycsúcshoz közeledő hockner szondára figyelt. A szondának nem voltak fegyverei, legénységének viszont annál inkább. Az orr nélküli, túlzottan cifra egyenruhás katonák tisztán látszottak a fülkeablakon keresztül. A jármű egyszerű sugárhajtású sikló volt. A szél belekapaszkodott a járműbe, így a legénységnek meglehetősen komoly gondot okozott, hogy a géppel a jeges hegyoldalra leereszkedjen. A leszállóhely szélén szakadék tátongott, melynek alja a felhők közé veszett. Igen, valóban viharos szél tombolt, a csúcsról lezúduló, kavargó hópelyhek pillanatok alatt elborították a siklót. Éppen előttük állt az a bizonyos rádióteleszkóp. Mögötte, s ezt a szondából nem láthatták, egy gleccser bukott a mélybe.

A képernyőiket bámuló parancsnokok különböző módon reagáltak a látottakra. A szonda lassan közelítette meg a felszínt, újra meg újra fel kellett emelkednie, hogy ismét próbálkozzon. Eközben a parancsnokok türelme egyre fogyott.

A tolnep félkapitány azt számolgatta, mennyit kereshetne rabszolgák eladásával. Ismert egy bolygót, ahol ezer kreditet is adnak egy rabszolgáért, amennyiben a rabszolga élve érkezik oda. Úgy becsülte, hogy ezen a bolygón mintegy harmincezer potenciális rabszolga él, ha ezeket elszállítja, és mondjuk a fele életben is marad, az tizenötmillió galaktikus kredit. Tizenkilenc százalék az ő jutaléka, az kétmillió-nyoltszázötvenezer kredit. Ötvenkétezer-nyolcszázhatvan a tartozása, amit szerencsejátékokon szedett össze (azért is vállalta szívesen ezt a nagyon hosszú utat), ha azt kifizeti, még mindig marad kétmillió-hétszázkilencvenhétezer-száznegyven kreditje. Azzal már nyugdíjba is mehet!

A hawvin a néhai banképületek romjai alatt található ezüst és réz pénzérmékre gondolt, a psziklók egyik fémet sem tartották értékesnek, de ő tudta, hogy hol adnak jó pénzt ezekért a fémekért.

A bolbodnak a psziklógépekre fájt a foga, egészen addig, míg a cirkálójuk meg nem semmisült a támadásban. Most már csak azon járt az esze, hogy lecsapjon a földiekre.

A jambicsó parancsnok azon gondolkodott hogyan üthetné le a többiek kezéről a rabszolgákat, a fémeket és a gépeket, hogy azokkal mind ő rendelkezhessen.

A szondának végül sikerült földet érnie egy kiszögellésen, s ezzel ismét magára vonta a figyelmet.

Az öt hockner kiszállt a gépből. Tarka űrruhájuk még vaskosabbnak mutatta őket, mint amilyenek valójában voltak. Esetlenül lóbálózott vállra vetett fegyverük.

A hockner leszállásirányító parancsnok hangja törte meg a csendet. A rádióüzenet a lentieknek szólt, de mindenki hallotta.

- Vigyázat! Egy harci gép!

Valóban. A hátuk mögött, úgy kétszázezer láb magasságban, egy harci gép lebegett. Már órák óta ott állt, tétlenül. Most sem csinált semmit. Az öt hockner felnézett a gépre, mely annyira apró foltnak tűnt, hogy látni is alig lehetett a kék égbolton.

- Nem, nem! - csattant fel a hockner leszállásirányító. - Épp ott mellettetek. A gleccseren jön felfelé!

Csak most pillantották meg. Egy csíknak tűnt, amely a gleccseren mászik felfelé. A harci gép többi részét a teleszkóp fölé kiugró kőszirt takarta. A gép a gleccseren jutott fel a hegytetőre. A teleszkóptól körülbelül száz yardra állt meg. Senki nem láthatta, hogy kiszállt-e valaki a gépből, vagy sem. A gleccser nagyon meredek volt. A gépet biztosan a hajtóművei tartják mozdulatlanul.

Az öt hockner, riadókészültségben, habár még senkit nem láttak, kibiztosított fegyverekkel leguggolt. Aztán hirtelen támadásba lendültek.

A teleszkóp mögül fegyverek torkolattüze villant elő.

A szirt szélén egyensúlyozó hocknert eltalálták, aki a szakadékba zuhant. Pörögve zuhant, míg el nem tűnt a felhők között.

A hockner sikló a robbanás erejétől hátracsúszott, egy kicsit billegett a szirt szélén, majd belezuhant a semmibe.

A maradék négy hockner, folyamatosan tüzelve, tovább rohamozott.

A fegyverek kérlelhetetlen ropogását mindenki jól hallotta. Az infrasugár ezt is közvetítette. A teleszkóp alatti terület a dübörgő energialövések zöld tüzétől fénylett.

Az egyik hockner a földre zuhan. Még egy. És még egy! A negyedik már majdnem elérte a teleszkópot, mikor puffanva a hóra esett.

Aztán már csak a hegycsúcs körül süvítő szél hangja hallatszott.

A teleszkóp felől jó néhány földlakó rontott be a monitor látómezejébe. Hegyi öltözetük úgy festett a fehér havon, mint megannyi vérfolt. Hátukra fordították a hocknereket, és elvették a fegyvereiket. Az egyik még a szakadékba is lenézett, az ötödik hocknert és a siklót keresve, de csak a felhők puha párnáját látta.

A hocknereket összeszedték és lecipelték. Biztonsági köteleken lecsúsztak a gleccseren, s a várakozó járműbe tették az idegeneket. Most már jól látszott a járművük.

Az egyik földlakó visszament ellenőrizni a rádióteleszkópot, aztán lecsúszott a gleccseren, elkapta a jármű ajtaját és bemászott.

A gép felszállt és eltűnt a felhők között. Az infrasugár áthatolt a sűrű felhőzeten, és egészen a bányáig kísérte a gépet.

- Itt a bizonyíték - szólalt meg a tolnep félkapitány. - Kezdettől fogva sejtettem.

Eleresztette a füle mellett azokat a megjegyzéseket, melyek arra emlékeztették, hogy ő ragaszkodott a fegyvertelen szondákhoz.

- Szépen behúztak bennünket a csőbe - folytatta. - A gátnál is ez történt! Világos, hogy azért robbantottak, hogy felkeltsék az érdeklődésünket. Aztán lesben vártak, és sikerült is elkapniuk két bolbod katonát.

- A rádióteleszkóp - folytatta - is csak átverés, ahogyan azt sejtettem is. Ilyet már évszázadok óta nem használnak. Mindenki infrasugaras műszerrel fogja az alig észlelhető adásokat, és infrasugarasak az adók is. A helyzet tehát az, hogy bemutattak nekünk egy nagyszerű előadást, hogy a szondáinkat lecsalogassák. A hockner legénység, azt az egy szerencsétlent kivéve, aki a mélybe zuhant, nem vesztette el az életét. A fegyverek csak elkábították őket. Ez is az átverés része. Így tehát sikerült lépre csalniuk négy hocknert.

- Fontos, hogy mindent kibeszéljen? - szólt közbe a jambicsó parancsnok, fényezett pikkelyeit cirógatva. - Esetleg más is lát vagy hall bennünket…

- Képtelenség - válaszolta a tolnep. - A detektoraink sehol nem jeleznek infrasugarat, és különben is, helyi csatornát használunk. Én mondom, senki nem használ rádióteleszkópot legalább … legalább a hambon napháború óta! Túl nagy a zajszintje, és túlzottan vaskos. Az ott lent csak átverés. Nem tudom, megfigyelték-e, milyen okos volt az a katona, mikor visszament, hogy “ellenőrizze”. Remélik, hogy majd újra megpróbáljuk.

- Nem hiszem, hogy szükségük lenne erre - szólalt meg a hawvin. - Már van két bolbod és négy hockner katonájuk, azokat kényelmesen kihallgathatják. Ismerve a pszikló módszereket, nem szeretnék a bőrükben lenni!

- Ezek nem psziklók! - vélte a hockner főhadnagy, leplezve, hogy aggodalommal tölti el katonái sorsa.

- De igen, azok - feleselt a bolbod. - A minap a tónál maga is láthatta azt a psziklót a földlakókkal. A psziklók az idegeneket alárendelt fajként kezelik. Megtörtént ez már máskor is. Én azt mondom, indítsunk egy valódi össztámadást, és zúzzuk szét az összes berendezésüket, most, mielőtt még alaposabban felkészülhetnének a támadásra.

Ám ebben a pillanatban mindannyian elnémultak. Egy homályos arc jelent meg valamennyiük képernyőjén. Őszes fekete haj, szakállas emberarc, kék szemmel. Egy régimódi köpenyt viselt.

- Ha volnának szívesek földi hullámhosszra hangolni - kezdte a jövevény psziklónyelven. - Szeretném megbeszélni önökkel a katonáik sorsát. A két bolbodnak megrázó élményben volt része, de nem sérültek meg. A négy hockner csak elkábult, ámbátor egyikőjük eltörte a karját.

Áthangoltak a Földön használatos hullámhosszra.

A tolnep félkapitánynak sikerült túlkiabálnia az általános hangzavart.

- Hogy elfogják a mentőosztagunkat is? A válaszunk egyértelmű nem!

- Kitehetjük őket az egyik lejtőre, a fekete vulkánkúpon túlra. Teljesen nyílt terep. Egyik hajónk sem lesz a levegőben. A földlakó nagyon meggyőzően beszélt.

- Kössünk fegyverszünetet. Nem fogunk lőni a mentőhajóra, sem zaklatni nem fogjuk.

- Az nem lehet, hogy ennyire gyorsan kihallgatták őket! - szólt közbe a jambicsó. - Biztosan halott az összes!

- Valamennyien jól vannak - szögezte le a földlakó. - Biztosak abban, hogy nem akarják visszakapni őket?

Egybehangzó nem volt a válasz.

- Nos, rendben - vonta meg a vállát a földlakó. - Legalább azt mondják meg, mit esznek.

A tolnep jelzett a többieknek. Azt akarta, hogy őt hagyják beszélni.

- Hát - kezdte nyájasan mosolyogva - élelemcsomagot állítunk össze, és leküldjük nekik.

Visszaálltak helyi vételre.

- Ugye megmondtam, hogy minden csak átverés volt. Maguk ketten eltolták a dolgot, majd én rendbe teszem.

Rövidesen egy rakéta meghajtású csomag hagyta el a tolnep hajó légzsilipét. Ejtőernyője még a felhők fölött kinyílt. Lelassulva ereszkedett, mígnem a tóparttól nem messze földet ért.

Szinte azonnal egy jármű indult el a telepről. Az arcok a képernyőkön vigyorogni kezdtek. Azok a psziklók odalent, vagy legyenek bármik, alaposan meg fognak lepődni!

Aztán váratlanul megszólalt a hockner főhadnagy, aki eddig egy típusismertetőt böngészett.

- Ezt nevezem! Ez egy Boxer osztályú földjáró. Teljesen páncélozott!

A földjáró megközelítette a csomagot, majd csövét leeresztve, közepes erősségű kábító lövést lőtt bele. A csomag, ami természetesen bomba volt, lánggejzírt lövellve felrobbant. A földjáró leadott még egy lövést a maradékra, majd valaki kiszállt belőle összegyűjteni a forró darabokat.

- Nagyszerű! Most legalább a robbanószerünket is analizálhatják! - üvöltötte a hawvin.

Gyors megbeszélést tartottak. A kis szürke ember csak hallgatta őket. Katonanépek katonaaggyal, gondolta magában. Néha egészen furcsák. Értékelésük szerint a földlakók valamennyi akciója csak átverés volt, és az volt az egyetlen szándékuk, hogy a betolakodókat darabokra tépjék. Legjobb lesz, ha megvárják, hogy a hírhozó hajó visszatérjen, s megtudják, valóban ez-e az igazi. Ez még a kis szürke ember szerint is hónapokba telhet. A várakozás ideje alatt pedig csak a legbiztonságosabb típusú szondákat szabad leküldeniük, és lehetőleg olyan helyekre, melyeket nem figyelnek a földlakók. Aztán mikor már biztosan tudják, hogy ez az igazi, akkor együttes erővel lecsapnak, leigázzák és kifosztják a bolygót.

A tolnep kivételével valamennyi parancsnok elfogadta a tervet. Még mindig dühöngött, amiért nem jött be a bombás csel.

- Szeretnék most azonnal odamenni - sziszegte - és halálra marni mindet.

- Véleményünk szerint ez nagyszerű ötlet - igazította meg monokliját a hockner.

- Úgy van! Menjen csak! - bólintott rá a többi. - Szerintünk is ezt kellene tennie.

A tolnep rádöbbent, hogy a többiek nagyon is örülnének neki, ha megszabadulnának tőle. Inkább lecsillapodott. A folytatás hadd legyen a jövő zenéje.

2.

Jonnie a bázisokat készült ellenőrizni, ám folyton azon kapta magát, hogy az embereket figyeli.

Az út kellemesen telt. Indulás előtt az egyik új pilóta azt hitte, hogy ő viszi majd Jonnie-t, mire Jonnie jót mulatott a gondolaton, hogy valaki más vezesse a gépét. Minek? Nincs eltörve a karja! Kíséretként vele tartott három Mark 32-es alacsonyan szálló szőnyegbombázó, melyek egy osztag pszikló gyalogos vagy alkalmazott szállítására is alkalmasak voltak. Közvetlenül mögötte repültek, és leszállásnál is szorosan a nyomában maradtak. Kétszázezer láb magasan, északkeleti irányban repültek Afrika, a Vörös-tenger, majd a Közel-Kelet felett Oroszországba. Nem unatkoztak útközben sem. Az alattuk húzódó folyók és tavak mintáit csodálták, melyeket egyszer Ivan őrnagy az ujjával lerajzolt nekik a homokba. Jonnie hóra is számított, s ugyan késő ősz volt már, csak a keleti horizonton húzódó magas hegyek csúcsait fedte némi hótakaró. Felismerte az előre megbeszélt tereptárgyakat, és megközelítette a számára előkészített leszállóhelyet, ahol hullámzó embertenger fogadta! Ivan őrnagy vagy egy tucat lándzsással tartotta vissza a népet, hogy ne borítsák el a leszállásra fenntartott helyet. Legalább ötszáz ember tolongott a környéken.

Jonnie kinyitotta gépe ajtaját, mire eget rengető üdvrivalgás fogadta. Egészen rekedtre kiabálták magukat! A hangzavarban nem is értette tisztán, mit kiabálnak.

Mikor Jonnie kiszállt a gépből, Ivan őrnagy is leszállt a lováról. Az őrnagy, aki ingujján fekete szalagot viselt, kissé tartózkodó és furcsán udvarias volt, talán úgy gondolta, hogy Jonnie őt hibáztatja Bittie haláláért. De mikor Jonnie barátságosan átkarolta vállát a feszültség oldódni kezdett a lelkében, és tudta, hogy szó sincs arról, hogy Jonnie neheztelne rá.

Jonnie kapott egy aranysárga csődört, birkabőr nyereggel. Felpattant a ló hátára. A tömeg ujjongott. Egyetlen szót tudott oroszul, zdrasztvujtye. Tudta, hogy ez az üdvözlés szava. Így tehát ezt kiabálgatta, a tömeg pedig üdvrivalgással válaszolt.

Jonnie körülnézett. Tulajdonképpen a hegyek lábánál voltak. Szép magas hegyek… jócskán tizennégyezer láb felettiek lehettek. A csúcsukat hótakaró, borította. Az ősi orosz bázis valahol a környéken lehet. Úgy tervezte, hogy azonnal felkeresi a bázist, hogy elvégezhesse a szükséges méréseket és becsléseket. De nem. Úgy tűnt, itt mindenkinek egészen más az elképzelése. Bőr- és nemezsátrakat vett észre, melyekből füst kanyargott az ég felé. Csak most vette észre, hogy az emberek a legjobb ruháikat viselik. Ünnepelnek! Csak arra gondolhatott, hogy az egész őmiatta van! Sebtében átfutott az agyán a kérdés, vajon járt-e már itt Thor, mert ha igen, akkor sok ember fogja majd régi ismerősként üdvözölni. Nos, egyszavas nyelvtudása remélhetőleg elegendő lesz a boldoguláshoz.

Az őrnagy lovasai vágtak utat az emberek erdejében. Jonnie valahányszor felemelte a kezét és biccentett a fejével, a tömeg fülsiketítő éljenzésben tört ki. Mennyi szín és arc! Eléggé jól ismerte az orosz nyelv hangzását ahhoz, hogy felismerje, de hallott rövid, felcsattanó kiáltásokat is, melyek “Bravó!”-nak “Buenó!”-nak, vagy “Vivá!”-nak hallatszottak. Ismerősen csengtek ezek a szavak! Mintha Ilanerók lennének a tömegben. Igen! Megpillantott egy lapos, fekete bőrkalapot. Több is volt belőle. Látott hatalmas szalmakalapokat is.

A sülő hús illata és a tűzre vetett trágya csípős szaga belengte a környéket. Lágy muzsikaszó fogadta Jonnie-t. Balalajkák, spanyol gitárok, az Andokban honos sípok és mongol dobok hangja keveredett az emberek zsivajával.

Az őrnagy egy bőrsátorhoz vezette Jonnie-t, amit kifejezetten az ő számára állítottak fel. Jonnie búcsút intett a tömegnek, és az egyetlen általa ismert orosz szót ismételgetve, melynek jelentése kissé ellentétben állt a búcsúzkodással, eltűnt a sátorban.

Az egyik koordinátor is belépett a sátorba, mire Jonnie kérni kezdte az oroszokat, hogy most azonnal menjenek a bázisra.

Az őrnagy erről hallani sem akart. Nyet, nyet, arra még van idő. Gondoljon az emberekre! Sokan közülük - valójában a legtöbben - még soha nem találkoztak Jonnie-val, most látják őt először.

Jonnie azt válaszolta, hogy hiszen éppen ezt teszi, az emberekre gondol. Szeretné őket biztonságban tudni.

A baj állandóan ott ólálkodik az emberek körül, vélte az őrnagy, ám ritkán adódik lehetőségük Jonnie-val találkozni. Verna? (Igaz?)

Elérkezett a pillanat, amikor Jonnie végre megszabadulhatott pilótaruhájától. Egyáltalán nem volt olyan hideg, mint amilyenre számított. Az őrnagy behozott valami ládát, de Jonnie először ügyet sem vetett rá. Egy majdnem fehér szarvasbőr ruha volt benne, melyet nemrégen csináltak. Egy kicsit más volt, mint a bankjegyen látható öltözék; a mellére, mindkét oldalon, tölténytartókat varrtak, a lányok a faluban valóban kitettek magukért. Mokaszin illene hozzá, de katonai bakanccsal és a buggyos piros nadrággal is hordható. Az aranysisak? Nos, először is nem valódi arany. Könnyűfém orosz sisak, golyóálló alumínium: valaki, aki egyszer erre repült, elvitte a Groznij melletti bányavidékre, és befuttatta berilliummal. Látod? Nincs rajta se csillag, se más dísz, csak ez az állpánt, és a fül körüli puha bélés, meg körben ezek a színes gyöngyszemek, melyekkel az egyik szibériai törzs ajándékozta meg a sisak gazdáját. Igazán szép, nem gondolod?. Különben is, Dr. MacKendrick Jonnie lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a fejére. Úgyhogy tessék szépen felhúzni! Jonnie halkan megjegyezte, hogy semmit sem hall, ha a sisakot becsatolja. Nem számít! Le ne vedd!

Jonnie megmosta az arcát, átöltözött, majd közölte az őrnaggyal, hogy nehezen bírja az erőszakot, mire az őrnagy bevallotta, hogy ő még annyira sem.

Szóval, a helyzet a következő volt: az eredeti tervet, miszerint ezt a bázist amerikaiakkal népesítenék be, még a néhai Tanács rendelte el, nem ez a mai, paprikajancsi-gyülekezet. Toboroztak jó pár dél-amerikait, akiket el is küldtek ide. A sarkkörön túl azonban élt egy törzs, valamikori politikai foglyok leszármazottai, akik életük nagy részét azzal töltötték, hogy igyekeztek elkerülni az éhhalált, és ők is, valamennyien, eljöttek ide, a kutyáikkal és minden pereputtyukkal együtt, emlékszel, ők azok a fehér medvebundások. A szibériaiak. Volt még egy apró törzs, akikre a Kaukázusban bukkantak, most ők is itt élnek. Szóval, kezd a hely megtelni oroszokkal. De van itt egy amerikai is. Tényleg! Akarsz találkozni vele? Odakint vár.

Bekísérték az amerikait, aki egy fiatal nőt húzott maga mögött. Csak állt, és vigyorgott. Tom Smiley Townsen volt az, Jonnie szülőfalujából! Mindketten nagyon örültek a viszontlátásnak. Tom Smiley szép szál legény volt, majdnem akkora, mint Jonnie. Egy évvel fiatalabb volt Jonnie-nál. Az iskolában gépkezelőnek tanult, majd hallotta, hogy itt szükség lenne olyasvalakire, aki ismeri a gépeket, így ideköltözött. Már több mint egy hónapja dolgozik itt, főként az aknatisztító gépeket kezeli, illetve betanítja a többieket, és ezek mellett még a kisebb javításokat is elvégzi.

Ez pedig itt a kedvese, Margarita. “Margarita, permiteme presentarte al Gran Senor Jonnie.”

A lány nagyon csinos, ám roppant szerény és félénk volt. Jonnie a lány felé biccentett. Sir Roberttől látta egyszer. A lány visszabiccentett.

Tom Smiley elmesélte, úgy tervezik, hogy nemsokára összeházasodnak. Jonnie sok-sok gyermeket kívánt nekik. Mikor Tom Smiley lefordította Jonnie szavait, Margarita elpirult, de azért buzgón bólogatott.

Jonnie most először hallotta, hogy a faluját kitelepítették. Tom Smiley ugyan kotrógépet is tud vezetni, így télen is használhatták volna a hágókat és az utakat, de ennek többé már nincs jelentősége. Abba a városba költöztették a falubelieket, amit Jonnie ajánlott egyszer. Brown Limper még csapatokat is küldött a faluba, hogy erőnek erejével kényszerítse az embereket a költözésre. Még a holmijaikat sem vihették magukkal, de Tom Smiley szerint mostanra a többiek, két gépkezelő és két pilóta, már biztosan összeszedték és átszállították a faluban maradt értékeket.

Az őrnagy kitaszigálta a vendégeket a sátorból, és megkínálta Jonnie-t “minden idők legjobb vodkájá”-val. Az italtól Jonnie-nak tüzelni kezdett az arca. Ez aztán gyógyír a fásultságra! Biztosan medvefogból készült!

Az őrnagy elárulta neki, hogy valóban ez a vodka titka, de vajon honnan ismeri Jonnie a titkos receptet?! Ezután kivezette Jonnie-t az emberek közé.

A tömeg az ünneplésre és táncmulatságra készült. Egyfolytában mosolyogtak.

Két német pilóta a tűz mellett ülve valami italt kortyolgatott. Jonnie-val együtt érkeztek Afrikából. A harmadik a levegőben őrjáratozott. A hajtómű zaja alig érte el a földfelszínt. Jonnie azt mondta nekik psziklónyelven, hogy pihenjenek és érezzék jól magukat, mire azok tisztelettudóan bólintottak, de nem válaszoltak semmit. Jonnie tudta, hogy egészen másra kaptak parancsot: állandó riadókészültségben kell várniuk, aludniuk is csak a gépükben szabad, bekapcsolt rádió mellett, egy gépnek pedig állandóan a levegőben kell köröznie. Jonnie csak most vette észre, hogy ez a nagy ünneplés és hangzavar teljesen eltérítette a gondolatait, és megfeledkezett a jelen nehézségeiről. Háború fenyegette őket.

Az őrnagy felvezette Jonnie-t egy dombra, majd széttárt karral elmesélte, milyen nagyszerű is az ő országa. Volt ott vadon termő gyapot, több ezer ember öltöztetésére elegendő; vadbúza és zab: százezrek élelmezésére elegendő juh és szarvasmarha. A közelben van egy romváros, ahol valaha számtalan gyár működött, és bár a gépek tönkrementek, Tom Smiley azt mondta, a jelenlegi motorokkal be tudna indítani néhány szövőszéket. Jonnie-nak Angus jutott az eszébe.

Hallott már Jonnie a világ urának síremlékéről, amely délkeletre található? Egy Timur Lenk nevű mongolt rejt a sír. Közel kétezer évvel korábban ő uralta az egész világot. Ez biztos. Oda kellene vezetnie Jonnie-t, hogy ő is meglássa a sírt.

Jonnie mar éppen eleget hallott Hitlerekről, Napóleonokról és társaikról. Gyakran tűnődött azon, hogy az emberiség ezek nélkül az férgek nélkül talán eljuthatott volna a fejlődés olyan fokára, amely képessé tette volna a psziklótámadás visszaverésére. Hallotta már azt az elméletet, mely szerint a háborúra a műszaki fejlődés érdekében van szükség, ám erről mindig azt tartotta, hogy ez biztosan valami pszikló jelmondat. Erről persze nem beszélt Ivan őrnagynak. Inkább gyönyörködött a valóban lenyűgöző tájban.

A bázis? - válaszolta Jonnie kérdésére az őrnagy. Odafönt van, nem túl messze innen. Majd holnap felkeresik a bázist.

Amint elindultak lefelé, egy nagydarab, vidám tekintetű skóttal és két segítőjével találkoztak. Sir Andrew MacNulty volt az, a Világszövetség igazgatója, és a koordinátorok főnöke. A fülébe jutott, hogy Jonnie itt van, és azonnal iderepült. Kellemes modorú, vidám mosolyú ember volt, akit nagyra becsült a nagyszámú és folyton elfoglalt koordinátortestület. Jonnie nagyon örült a találkozásnak. Megdicsérte a koordinátorok nagyszerű munkáját, Sir Andrews pedig megköszönte Jonnie-nak, hogy Afrikában megmentette annak a néhány koordinátornak az életét. Jonnie érezte, hogy könnyen szót ért ezzel az emberrel. Helyes.

Napnyugta körül minden készen állt az ünnepségre, és a hatalmas, négyzet alakú csillagkép már jócskán az ég alján járt, mikor befejeződött. Tánc és zene, majd megint tánc, és megint zene. Spanyol muzsika. Szibériai medvevadásztánc. Vad és fékezhetetlen kaukázusi táncok. Lángok játéka és nevetés. Étel, ital bőséggel. Mindenki Jonnie-val akart koccintani, aki sosem szokott inni, megsérteni viszont nem akarta az őt ünneplő tömeget, ezért kénytelen volt a pohár fenekére nézni, aminek az lett a következménye, hogy másnap reggel, mikor az őrnagy tele tenni akarással rányitotta az ajtót, úgy érezte, szétszakad a feje, de előtte még kigyullad a gyomra.

Rövid reggeli után az egész csapat átvonult a bázisra. Az őrnagy közölte velük, hogy valamennyien sokat dolgoztak azért, hogy a bázis így nézzen ki, és mindannyian bíznak benne. Jonnie elégedett lesz az elvégzett munkával. Már nem viselték ünnepi ruháikat. Most azért voltak itt, hogy újra munkához lássanak.

Egy alagúton keresztül jutottak be a bázis belsejébe. Az építményt atomtámadás-biztos parancsnoki főhadiszállásnak szánhatták, mivel mélyen a föld alatt húzódott. A környéken gyakori volt a földrengés, melynek szintén ellenállt. Hiányzott az amerikai bázisra jellemző kényelem, viszont ez a bázis jóval nagyobb volt amerikai társánál.

Pszikló bányalámpákkal világították be a bázist. A rengeteg halottat az őket megillető tisztelettel temették el. A Groznijból ideszállított aknakeresőkkel megtisztították a terepet. Tom Smiley megjavította a vízvezeték-rendszert.

Raktárak tömegére bukkantak. Az egyenruhák csomagolása ugyan elmaradt az amerikai csomagolás színvonalától, de a raktárakban talált holmiknak mégis nagyon megörültek. Némely holmi jobb minőségű volt, mint az amerikai párja. Hordozható “lángszórók”. Működtek!

Százezer darab AK 47-es gépkarabélyt találtak a raktárakban. Használható állapotban voltak. A hozzájuk való töltények egy részét átalakították. Az egyik fegyvert Groznijban bevonták krómmal, és ötezer betárazott, kifogástalan minőségű tölténnyel együtt Jorinie-nak ajándékozták.

Az orosz főparancsnok még nem járt a bázison, de a parancsnoki iroda már készen várta. Jonnie azt hitte, hogy a falon lógó hatalmas kép őt ábrázolja, ám az oroszok közölték vele, hogy azon egy hajdanvolt, Lenin nevű ember látható. Talán Timur Lenk idejében élhetett, ők sem tudják biztosan. Az oroszok tisztelettel beszéltek a képről. Eszük ágában sem volt kidobni.

Szintről szintre, folyosóról folyosóra végigjárták az egész bázist. Időnként megálltak, hogy ezt-azt megmutassanak Jonnie-nak, majd mosolyogva nyugtázták a dicséretet. Örömmel töltötte el őket, hogy elégedettnek látják Jonnie-t.

Jonnie a föld alatti hangárokat látva lett igazán elégedett. Több ezer gép számára volt elegendő hely a hangárokban. Ez a legfontosabb. A tárolás. Pontosan ebben bízott. Remélte, hogy megoldódik a tárolás problémája. És így lett.

Kotrógépekkel tolták ki a hangárokból a “Mig”-ek, és egyéb más gépek roncsait. Jonnie nem tudta elolvasni az orosz feliratokat, de sokan mások igen. Elmondták Jonnie-nak az ősi gépek rendeltetését. A “Mig” azt jelenti, hogy repülőgép, magyarázták.

A hangárok külön bejáratúak voltak. Éppen erre vágyott!

Megmutatták Jonnie-nak a harcászati nukleáris és más nukleáris fegyverek kezelési utasításait. Orosz nyelven íródtak, de egy öreg katona, a Hindukusból, biztosította Jonnie-t, hogy ő érti őket.

Észak felé több nukleárisfegyver-tároló helyezkedett el, de addig nem akartak még a közelükbe sem menni, amíg nem olvasták a fegyverek kezelési utasításait. “Silók” is voltak a környéken, melyek szilárd hajtóanyagú rakétákat rejtettek, mely anyag hiába romlott meg az ezer év során, ha az ember kalapáccsal erősen ráüt, még berobbanhat. Nem túl használható.

A közelben egy szénbányát is találtak, ahol éghető fekete köveket bányásztak. A fűtés és az üzemanyag-ellátás tehát kéznél volt.

Rengeteg fekete követ rejtett a föld mélye. A mezőkről learathatják a dúsan termő vadbúzát. Az oroszok elmondták a terveiket. Jonnie szerint a tervek nagyszerűek, és emberfeletti munkát végeztek, hiszen ők maguk is emberfelettiek. Nagyon, nagyon elégedett volt. Több száz emberrel rázott kezet azon a napon.

Csak következő nap hajnalán indulhatott útnak Tibetbe. Az eredetileg kétórásra tervezett villámlátogatás kétnaposra nyúlt. Egészen megdöbbentette, mire képesek az emberek, ha saját kezükbe vehetik a dolgaikat anélkül, hogy kormányok korlátoznák őket.

Induláskor az ajándékba kapott sisakot viselte. Az őrnagy erre nagyon ügyelt. Becsatolva! Az őrnagyot nem érdekelték a kifogások. Még hogy nem hall! A hajtóműzaj csak rongálja a hallását, és a magasban könnyen megfázhat a füle. Jonnie ezen csak mosolygott, de azért nem vette le a sisakot a fejéről.

3.

Tapasztalt, bár nem mindig nyerő szerencsejátékos lévén, Rogodeter Snowl, a tolnepek elit űrflottájának félkapitánya úgy érezte (bár a megérzései mostanság nem mindig igazolódtak be), hogy a kínálkozó alkalmat érdemes lenne megragadni.

Egy héttel ezelőtt egy földi rádiócsatornát fedezett fel, amelyről, úgy tűnt, mit sem tudnak az egyesített erők parancsnokai, neki pedig esze ágában sem volt felhívni a figyelmüket a hírforrásra. A neve “Szövetségi Csatorna” volt. Híreket, parancsokat és “koordinátorok”-nak nevezett egyedek jelentéseit tehetett lehallgatni a csatornáról. Törzsekről is gyakran esett szó. Mivel egy olyan hadsereg tisztje volt, amely elsősorban a rabszolgákért kapott fejpénzből tartotta fenn magát, úgy érezte, hogy bármilyen hír, mely az odalent élő emberekkel kapcsolatos, számára rendkívül fontos. A tolnepek jól ismerték a kereskedelem ezen ágát. Sikeres rabszolga-kereskedők voltak.

Közölte a többi hajó parancsnokával, hogy érdemes lenne a bolygó másik oldalát is figyelni. Ezzel az ürüggyel levált róluk, és olyan keringési pályára állt, amely nem tette lehetővé, hogy a többiek megfigyelhessék.

Két nappal ezelőtt aztán egészen megdöbbentette a potenciális rabszolgák felelőtlensége. Egy “angol”-nak nevezett nyelven órákig trécseltek egyik elöljárójuk látogatásának előkészületeiről. Szerencsére a tolmácsgépbe, valamikor a régmúltban, betáplálták ezt a nyelvet is, így megfejthették a földlakók kommunikációját.

Késő lett volna már bármit is tenni az elöljáró látogatása kapcsán, aki az északon fekvő hatalmas síkságra utazott. Érdemes volt azonban megfigyelni az események alakulását. A félkapitány ámulva ismerte fel azt az embert, akit az egykreditesen látott először. Még az aranysisak sem tudta elrejteni az arcát.

A Szövetség csatornáján már a következő látogatásról beszéltek. Egy ősi városba látogat, a hegyek közé, amelyet Lhászának hívnak. A koordinátorok feladata többek között az lesz, hogy bizonyos törzseket a vezér fogadására irányítsanak. A dolog innentől kezdve egyszerű volt. Alapos megfigyelés után kiderült, hogy egyetlen település felé irányul az emberek áramlása. Ez a település magasan feküdt, és minden irányból magas hegyek vették körül. Ez hát Lhásza!

Snowl félkapitány gyorsan, de körültekintően dolgozta ki tervét. Anélkül, hogy a többieknek szólna, elfogja az elöljárót, tolnep, vagy talán psziklómódszerekkel kihallgatja, megszerzi a számára rendkívül értékes információkat, majd az elöljáró “földi maradványaival” megadásra kényszeríti a bolygót. Pokolba a többiekkel! A bolygó lakosságát leigázza, kifizeti az adósságát és nyugalomba vonul! Itt a vissza nem térő alkalom. Bele kell vágni!

Snowl átfutotta a figyelőtisztek névsorát. Rábukkant egy tiszt nevére, aki ellen 2021 kreditet veszített, és ezzel az összeggel még tartozott neki. Slitheter Pliss duplazászlós. Ha a terv kudarcba fúl, legalább eggyel kevesebb tartozást kell megadnia. Bár nem valószínű a kudarc.

Pliss duplazászlóst a hídra hívatta, elmagyarázta neki a tervét, parancsba adta, hogy két gyalogost azonnal ébresszenek fel a mélyalvásból, majd engedélyt adott a kis leszállóegység kilövésére. Ezzel kezdetét vette az emberrablás.

Tiszta, napos időben repültek a hegyek felé. Jonnie átadta a kezelőszerveket a német másodpilótának. Elbűvölte a hatalmas hegyek látványa. Még sosem látta a Himaláját. Lenyűgöző látványt nyújtottak! Voltak köztük öt, sőt hat mérföld magas hegycsúcsok is. Hó, amiből a szél helyenként csodás fodrokat készített. Csillogó gleccserek kígyóztak lefelé a hegyekről. Beláthatatlanul mély völgyek, befagyott folyók. Elmondhatatlanul csodás látvány, ameddig csak a szem ellátott!

Nagyon magasan repültek, délkeleti irányban. A sebességük éppen csak átlépte hangsebességet, mivel közel jártak a tervezett leszállási helyhez. Pihentető volt a hajtóművek zaja nélkül repülni. A sisak fülbélése jól hangszigetelt, sokkal jobban mint a repüléshez használt közönséges sisakoké. Furcsa érzés hang nélkül repülni. Lehet, hogy az őrnagynak igaza van, a zaj talán tényleg rontja a hallást.

A másodpilóta tőlük jobbra megpillantotta a megjelölt hegycsúcsot. Irányra álltak. Jonnie még mindig pihent. Micsoda két nap állt mögötte! Az ajándékba kapott fegyvert kezdte vizsgálgatni. Ott feküdt az ölében. Krómbevonatú fegyver! Azon töprengett, vajon a cső belsejét is bevonták-e krómmal, mert ha igen, akkor elég veszélyes lenne használni. Rájött, hogyan kell szétszerelni a fegyvert, és belenézett a csövébe. Nem, minden rendben, a belsejét nem vonták be. Újra összeszerelte, és azt próbálgatta, hogyan kell kibiztosítani. Rácsatlakoztatott egy teli tárat, és átfuttatta a fegyveren, anélkül hogy tüzelt volna. Nagyszerűen működött. Újratöltötte a fegyvert, és a többi tárat is ellenőrizte. Mind működött. Célba vette az egyik hegycsúcsot, hogy megérezze a fegyver súlyelosztását. Néhány perc alatt hozzászokott.

Nem hallotta a másodpilótát, amikor az figyelmeztette, hogy rövidesen leszállnak, így meglepte, mikor az ablakon kinézve Lhászát látta maga előtt.

Gyönyörű lehetett ez a város. Hatalmas palota romjai kúsztak fel a vöröses színű hegy oldalára. A palota szinte nagyobb volt, mint maga a hegy. A palota előtt hatalmas üres terület volt, s az egykori park körül egyéb épületek romjai álltak. A város egy hegyekkel körülbástyázott medencében terült el.

Igen, és a park távolabbi végében ott várakozott a tömeg. Többségük szőrmébe burkolózott, a többiek pedig sárga ruhát viseltek. Elegendő hely állt rendelkezésre a leszálláshoz, ezért Jonnie nem vette vissza a gépet, hanem hagyta, hogy a másodpilóta tegye le. Kikerültek egy nagy rakás kőtörmeléket, ami valaha egy épület lehetett. Jobbra tőlük az ősi palota magasodott, a tömeg pedig száz yardra tolongott a géptől. A hátuk mögött, úgy kétszáz yardra, egy másik épület romjai álltak.

Jonnie kikapcsolta a biztonsági övet, és résnyire kinyitotta az ajtót.

A tömeg meg sem mozdult. Kétszázan, vagy talán még többen lehettek. Nem rohantak felé. Nem ünnepelték. No persze, gondolta Jonnie. Az ember nem lehet mindenütt népszerű.

Az AK 47-es szíja beakadt a kapcsolótábla egyik kiszögellésébe. Jonnie kiszabadította a beakadt szíjat, szélesre tárta az ajtót, és a földre ugrott. Ilyen esetekben a másodpilóta azonnal el kell hogy foglalja a pilótaülést. Jonnie visszanézett. A német mozdulatlanul ült, és előrefelé bámult.

Jonnie megint a tömegre pillantott. Senki sem indult felé. Senki nem mozdult. Gyanús! Csak álltak ott a park túloldalán, alig százyardnyira tőle. Három koordinátort is látott a tömegben, ők is úgy álltak ott, mint akiknek földbe gyökeredzett a lába.

Mintha valaki fegyvert szegezne rájuk. Megszólalt benne a természettel szoros kapcsolatban álló ember ösztöne. Hátranézett, a gép mögé, a kétszáz yardra levő romok irányába.

Három alak futott feléjük, kezükben fegyverrel.

Szürke alakok. Ember nagyságúak. Az arcukat lemez fedte.

Tolnepek!

Nagyon gyorsan közeledtek. Már csak hetvenöt yardnyira lehettek.

Jonnie az öve felé nyúlt a fegyveréért, mikor ráeszmélt, hogy az AK 47-est a kezében tartja. Leguggolt, kibiztosította a fegyvert, és egy sorozatot küldött az alakok felé.

Azok meglepetten körülnéztek, majd, most már kissé lehajolva, folytatták a rohamot Jonnie felé.

Az AK 47-esből kilőtt lövedékek nem állították meg őket.

Tolnepek! Pár napja olvasta azt a pszikló kézikönyvet, amely idegen fajokkal foglalkozott. A látásuk! Félig vakok, arclemezeik nélkül egyáltalán nem is látnak.

A fegyverrel babrált.

Az alakok egymástól leszakadva futották, a legközelebbi már alig ötven yardra lehetett tőle.

Jonnie fél térdre ereszkedett. Célzott. Lövése a hátul futó tolnep arclemezét roncsolta szét. Most a középsőt vette célba. Az arcát fedő lemezre tüzelt.

Túl sok időt töltött a hátsó kettővel.

Az első már egészen közel volt.

Méregfogak!

A lemez!

Nincs idő célozni.

Jonnie előrelendült, és az AK 47-es tusával a tolnep arcába vágott.

A biztonság kedvéért még a csővel is az arcába kaszált.

A tolnep nem esett össze, de támolyogni kezdett.

A méregfogak. Nem szabad túl közel kerülni hozzá.

Jonnie hátralépett, bal kezébe vette az AK-t, és előhúzta a kézifegyverét.

Közvetlen közelről, többször belelőtt a tolnepbe, akit a lövések ereje ledöntött a lábáról.

Jonnie, folyamatosan tüzelve, közelebb lépett. A lövések a tolnepet szó szerint a földhöz szegezték. A felkavarodó por elborította a földön fekvő testet.

Elmulasztotta a fegyvert “láng” állásba kapcsolni, de a lövések puszta ereje is elég volt ahhoz, hogy leteperje a tolnepet. Arclemeze teljesen összezúzódott: szeme fennakadt, kilátszott üveges tekintete. Veszélytelen.

A másik kettő! Hová lettek? Az egyik, aki jól láthatóan elvesztette tájékozódó képességét, a hegyoldalban lévő rompalota felé menekült. A másik a romok között keresett valamit. Jonnie egy apró gép csillogó orrát pillantotta meg. Ide rejtették tehát a járművüket.

A gépéhez próbál visszabotorkálni!

Jonnie a saját gépéhez ugrott, előkapott egy nagyobbacska psziklófegyvert, az AK 47-est pedig bedobta az ülésre.

Letérdelt, nekitámasztotta a hátát a gépnek, és egy jól irányzott lövést adott le a tolnepre. Semmi hatás!

Jonnie “láng” és “maximum” állásba lökte a karókat. A tolnep már a romok között botorkált, egészen közel a hajójához.

Jonnie célzott, majd megnyomta a tűzbillentyűt.

A tolnep helyén egy tűzoszlop emelkedett az égbe! Jonnie most a másik felé fordult, megcélozta, és lőtt.

Mintha villám csapott volna a földbe, ahogy a tolnep fegyvere felrobbant.

Jonnie a hajóra pillantott. Nyilvánvaló volt, hogy nem volt benne senki. A lábánál heverő tolnepre nézett. Az egyenruháját borító jelzések alapján valószínűleg tiszt lehetett.

Biztonsági kötelet hozott a hajóról, és megkötözte a tolnepet. A nagyobbacska psziklófegyvert már korábban ledobta, így most csak a kézifegyvere volt nála. A tolnepre leadott vad sorozattól kiürült, így Jonnie jó messzire elhajította. Elvonszolta a tolnepet a jármű mellől. Te jó ég! Mitől ilyen nehéz ez? Jonnie megtapogatta a tolnep “húsát”. Kemény, mint a vas. Külsőre emberszerű, de a teste iszonyatosan sűrű. Nem csoda, hogy, nem bírt vele az AK 47-es. A lövedékek egyszerűen lepattogtak róla.

Tudta, hogy most minden rajta múlott. Minden olyan gyorsan történt, hogy a három kísérőhajónak esélye sem volt a beavatkozásra. Még most is ott köröztek a feje felett. Jonnie úgy gondolta, túl távolról követték ahhoz, hogy lássák a tolnepek támadását.

Jonnie körülnézett. Meglepte, hogy a tömeg még mindig ugyanúgy, mozdulatlanul áll. Senki nem lépett ki a sorból. A német másodpilóta még mindig maga elé bámulva ült.

Jonnie benyúlt a rádióért.

- Ne szálljatok le! - parancsolta a pilótáknak.

A tolnep hajó! Lehet, hogy mindjárt kigyullad vagy felrobban.

Jonnie felemelte a földről a psziklófegyvert, és nagy kitérőt téve, megközelítette a hajót.

Ezt aztán jól elrejtették. A romok közé, közvetlenül egy nagy bemélyedés elé szálltak le, és a hajót, amilyen mélyen csak lehetett, benyomták a törmelék alá. Fentről, a levegőből, csak akkor vehették volna észre, ha az ellentétes irányból érkeznek a városba.

Jonnie óvatosan közelítette meg a járművet. Az orrából egy ágyú csöve kandikált ki. Rombusz formájú, ezüstszínű hajó volt. A kabintetőt hátratolva hagyták. Háromfős személyzetnek, és némi csomagnak alakítottak ki helyet a belsejében.

Jonnie, anélkül hogy közelebb lépett volna, a fegyvere tusával kicsit megmozgatta a hajót. Nem robbant fel. Ringani kezdett. A hajó hihetetlenül könnyűnek tűnt. Az utasai annál nehezebbek voltak.

Belekapaszkodott a jármű oldalába, készen arra, hogy bemásszon. Az egész hajó vibrált! Valamelyik műszer bekapcsolva maradt!

A műszerfalra pillantott. Néhány jelzőfény világított a műszerfalon. A kezelőszervek szokatlanok voltak. Fogalma sem volt róla, milyen nyelven íródtak a, műszerfalon található feliratok. Nem tudta, hogy a napenergián kívül milyen energiát használ a gép. A pszikló kézikönyv csak a napenergiáról tett említést.

Jobb, ha nem nyúl a gombokhoz. Még a végén felszáll. Kinézett a tömegre. Közel háromszáz yardra álltak a géptől. Csak álltak, és nem mozdultak.

Egy pillanatra úgy érezte, mintha neki is földbe gyökeredzne a lába. De lehet, hogy csak érzékcsalódás.

Valamit bekapcsolva hagytak ezen a gépen! Bármihez ért, remegést érzett. A dolog, amit ágyúnak nézett, valami más lehetett. Két ágyúcső; egymás felett. A felső cső torkolatában jelzőfény világított.

A bódultsága egyre erősödött.

Bármi legyen is bekapcsolva, energiára mindenképpen szüksége van. Hol lehet a vezeték, ami energiával látja el a műszerfalat? Talált egy vastag kábelt a műszerfal alatt, ami az alatta lévő akkumulátorhoz vezetett.

A jármű hátuljában volt egy használaton kívüli vezetékköteg. Jonnie ezt a kábelhez kötötte, szorosan az akkumulátor fölött. Nekifeszült, s minden erejét összeszedve húzta, ahogy csak bírta.

A kábel nagyot csattanva levált az akkumulátorról.

Szikrák röpködtek szanaszét a levegőben.

Három dolog változott meg egyszerre. A hajó már nem vibrált, a bódultság, amit Jonnie korábban érzett, megszűnt, s az emberek odakint mind összeestek. A földre omlottak és fekve maradtak.

Jonnie elhúzta a kábelt az akkumulátortól, nehogy összeérjenek, és a tömeg felé rohant.

Ahogy elfutott a gépe mellett, látta, hogy a német másodpilóta támolyogva mászik ki a pilótafülkéből. Mondott valamit, de Jonnie nem hallotta.

A tömeghez érve az egyik koordinátorhoz lépett, aki éppen megpróbált feltérdelni. A többiek minden erejüket összeszedve igyekeztek feltápászkodni. A teret táblák, hangszerek, és a tervezett ünnepség egyéb kellékei tarkították.

A koordinátor mondani próbált valamit Jonnie-nak, aki azt hitte, hogy a skót elvesztette a hangját. Semmit nem hallott a koordinátor szavaiból. Megfordult, és látta, hogy az egyik kísérőgép éppen akkor ereszkedik le melléjük. Ezt sem hallotta.

Rájött, hogy Ivan őrnagy nyavalyás sisakja miatt van az egész. Kicsatolta a szíját, így az óriási, vastag fültakarók lekerültek a füléről.

- …hogy jött ide? - hallotta most már a koordinátor kérdését.

- Harci géppel - válaszolta Jonnie kissé élesen. - Az ott az én gépem.

- Fekszik valami a földön - mutatott a megkötözött tolnepre. - Hogy került ide?

Jonnie kezdett dühbe gurulni. A lövöldözés meg a rohangálás …aztán rádöbbent: ezek az emberek semmit nem észleltek abból, ami történt.

Zavarban voltak, nagyon szégyellték magukat. A három törzsfő, lehajtott fejjel, roppant izgatottan közeledett. Ezt a szégyent! Csodálatos fogadást szerveztek. Látja a táblákat, a hangszereket meg a sok ajándékot? Ő pedig már földet ért. Igazán nagyon sajnálják…

A koordinátor megpróbált válaszolni Jonnie kérdésére. Nem, nem észleltek semmi rendkívülit. Nem sokkal napkelte után valamennyien kijöttek ide a térre Jonnie elé, aztán egyszerre csak itt van, és az egész készülődés teljesen hiábavalóvá vált. Már legalább kilenc felé jár… Micsoda? Délután kettő van? Az lehetetlen. Nézzük meg az órát!

Azonnal el akarták kezdeni a fogadási ceremóniát, még ha nem is érezték túl jól magukat. Jonnie az ügyeletes koordinátorhoz fordult, és arra kérte őket, hogy várjanak egy kicsit, majd a rádióhoz ment.

A helyi frekvenciát használva utasította a kísérőpilótákat, hogy maradjanak riadókészültségben. A közelükben valahol egy űrhajó kering. Ezután nagy távolságú hullámhosszra váltott, és Sir Roberttel beszélt. Tudta, hogy az idegenek lehallgathatják a beszélgetésüket.

- A madárkák itt próbáltak meg énekelni - kezdte Jonnie.

Nem voltak egyezményes jeleik. Most már biztos, hogy szükség lesz rájuk. De azért meg tudta értetni magát Sir Roberttel.

- Most már minden rendben. De Ivan barátunknak mennyezetre lenne szüksége. Érted?

Robert, a Róka értette. Tudta, Jonnie azt akarja, hogy légvédelemmel lássák el az orosz bázist. Azonnal teljesítette a parancsot.

- A zenészekkel pedig fújasd el Swenson panaszát - folytatta Jonnie.

Ilyen skót dal nem létezett. Kódolt üzenet volt. Teljes rádiócsend az egész bolygón. Ha az idegenek tudták, hogy Jonnie ide készül, akkor más beszélgetéseket is lehallgathattak.

- Lehet, hogy én is játszok egy-két dalt, különben csak Swenson panasza szóljon.

Kikapcsolt. A helyzet veszélyesebb volt, mint gondolta. Veszélyben volt minden földlakó.

Csak ő volt “süket” a támadás idején. Egyedül ő tudott cselekedni. A hajó orrából kiálló, szélesedő torkolatú cső bocsátotta ki azokat a hanghullámokat, melyek mozdulatlanná bénították az embereket. Ez hát a tolnep rabszolgaszerzés titka.

4.

A kísérőgép pilótája, aki nem sokkal ezelőtt ugrott ki gépéből, és aki maga sem értette, mi történt körülötte, a koordinátornak próbálta elmagyarázni a történteket, ráadásul németül. Jonnie megkérdezte a pilótát, hogy készítettek-e felvételeket, mire ő azt válaszolta, hogy igen. Jonnie mindkettőjüknek elmagyarázta, a koordinátornak angolul, a pilótának pedig psziklóul, hogy mindenről annak a romok mögött rejtőző gépnek az orrára szerelt szerkezet tehet. Legjobb lenne, ha összegyűjtenék az embereket, és valami helyiségbe terelnék őket, ahol mindezt elmagyarázhatják, és a korongokat lejátszhatják nekik. Akkor talán nem gondolják majd azt, hogy az ördög szállta meg mindannyiukat. Ez megnyugtatná őket. Az ünnepélyes fogadás még várhat.

A tömeg, a koordinátor vezetésével, az egyik közeli épület roncsai között megbúvó terembe vonult. Jonnie a tolnephez lépett.

A tolnep már korábban magához tért. Vakon bámult maga elé. A földi fényviszonyok között semmit sem láttak, ezért volt szükségük a szemük elé szerelt szűrőre. Jonnie körülnézett és megpillantotta az ütött-kopott lemezt. Jókora távolságra a lény fogaitól, a szeme elé tartotta. A tolnep megpróbálta megharapni a kezét.

Jonnie leguggolt és így szólt:

- Most pedig meghallgatjuk a mesét, amely ifjúkorod hosszú és szomorú történetét meséli el; miként sodortak a körülmények a gonoszság felé, és miért rendeltetett úgy, hogy sorsod ilyen csúfos véget érjen.

- Maga gúnyolódik velem! -vicsorogta a tolnep.

- Ó! - kiáltott fel Jonnie. - Szóval beszélsz psziklóul. Helyes. No, folytasd csak.

- Semmit nem folytatok!

Jonnie körülnézett. Jó nagyot lehetne repülni a palota tetejéről a völgybe. Gondosan kiválasztott egy pontot, és ujjával odabökött.

- Felviszünk oda, egészen a tetejére, és ledobunk. Látod, onnan, a tető széléről.

A tolnep felnevetett. - Be sem horpadnék tőle!

Jonnie ezen elgondolkodott.

- Nos, mi valójában nem vagyunk az ellenségeid, ezért helyreállítom a hajódat, távirányítót szerelek bele, és visszaküldelek arra a Vulcor osztályú hadihajóra.

A tolnep nem válaszolt. Sokatmondó hallgatás.

- Hát én akkor most megyek és beszerelem a távirányítót… - majd Jonnie felállt, mintha valóban a géphez indulna.

- Várjon! - kiáltotta a tolnep. - Nem mondja komolyan, igaz? Ugye nem küld vissza a hajóra?

- Már hogyne. A javadat akarom.

A tolnep őrjöngött.

- Rohadt psziklók! Nektek persze semmi nem drága! Semmi! A szadizmusotok határtalan!

- Miért, mit kellene tennem?

- Kilöknének, ha visszamennék, és ezt maga is jól tudja! A zuhanás közben elevenen megsülnék a súrlódástól!

- Miért nem fogadnak vissza? - kérdezte Jonnie.

- Ne szórakozzon velem! - dühöngött a tolnep. - Azt hiszi, ilyen ostoba vagyok? Vagy talán azt, hogy ők ilyen ostobák? Tudom, hogy direkt nem említi a vírusokat. Először rám fröcskölik, hogy megfertőzzem a legénységet, mikor visszamegyek. Maga démon! A lelkemet is kiköhögném a visszaúton, kínok között vonaglanék, majd vörösre sülnék a zuhanás közben! Menjen az ördögbe!

Jonnie megvonta a vállát.

- Pedig ez az egyetlen megoldás.

Ismét elindult a tolnep jármű felé.

- Várjon! Várjon, beszélek! Mit akar megtudni?

Így hát Jonnie hosszas elbeszélést hallhatott Slitheter Pliss duplazászlós és Rogodeter Snowl félkapitány fáradságos munkájáról. és hogy mekkora baklövés, ha valaki nem hagyja nyerni a felettesét szerencsejátékban. Rengeteg mindenről beszélt, általában érdektelen dolgokról, majd így szólt a duplazászlós: - Persze Snowl nem mondta el a dolgot a legénységnek, mert a fejpénzt mind magának akarja megtartani, de az a hír járja, hogy százmillió kredit jutalom üti a markát annak, aki megtalálja az igazit.

- Milyen igazit?- kérdezte Jonnie.

De Slitheter Pliss duplazászlós erről nem tudott semmit. Elmondta, hogy azért várnak a bolygó felett, hogy együttes támadást intézzenek, amennyiben sejtésük beigazolódik. A hajók parancsnokai monitoraikon keresztül szerencsejátékkal döntik el, kinek mekkora rész jusson a zsákmányból. Úgy tudja, Rogodeter Snowl az embereket már megnyerte, bár Snowl gyakran hazudik, nála soha nem lehet tudni, hogy igazat mond-e. Annyi azonban bizonyos, hogy szükségük lesz szállítóeszközökre, és emiatt valószínűleg haza kell menniük. Haza? Az otthon? Felfigyelt már arra a nagyon fényes csillagra? Valójában az két csillag. Innen nagyon fényesnek látszik. Ebből a szögből nézve a fölötte levő csillagok szabályos négyzetet alkotnak. Hát, az ott az otthona. A gyűrűk kilencedik bolygója. A tolnepeknek csak egy bolygójuk van. Más bolygók kifosztásából élnek. Rabszolgákat ejtenek.

Mára ennyi elég. Jonnie megnyugtatta a tolnepet, hogy nem küldik vissza a hajójára. Legalábbis egyelőre nem.

Jonnie azt olvasta valahol, hogy ha egy tolnep fogából kiürül a méreg, hat napra van szüksége ahhoz, hogy újratermelje. Hozott tehát egy flaskát, amit a bányákban mintavételre használnak, és egy kis darab rongyot a gépéből. Megkérte a tolnepet, hogy néhányszor jó erősen harapjon rá a rongyra. A tolnep szó nélkül engedelmeskedett. Jonnie a rongyot az üvegbe dobta, és szorosan rázárta a tetejét. MacKendrick ért a kígyómarás elleni szérumokhoz. Tatán a tolnepmarásra is kotyvaszt majd valamit.

A következő kísérőgép is leszállt. A másodpilóta szerint a hegy lábánál is van egy bánya. Meglehetősen romos állapotban van, de maradt ott némi üzemanyag, és egy ércszállító is. Jonnie odaküldte hát a pilótát és a másodpilótát, hogy vizsgálják át a gépet, és ha jó állapotban van, repüljenek ide vele. Ő addig a tolnepet és a hajóját biztos helyre viszi. Ja, és nézzék meg azt is, hogy nincs-e személyszállításra alkalmas jármű a bánya területén.

Jonnie felnézett a délutáni égboltra. Semmit nem látott a bolygó körül keringeni, de a nappali fény és a négyszáz mérföldes magasság miatt szabad szemmel amúgy sem láthatná az űrhajót.

A koordinátor és a német pilóta körbeadták a felvételeket, és megmutatták az embereknek az idegen járművet is, valamint azt is elmagyarázták nekik, hogy nagy valószínűséggel mi történt velük. A tömeg oszladozni kezdett. Jonnie mellett vitt el az útjuk.

Váratlanul, mintha csak jelszóra tennék, mind térdre borultak, és fejüket a földre hajtották.

Jonnie már elég embert látott aznap összeesni.

- Most meg mi a baj? - kérdezte a koordinátortól.

- Mélységesen szégyellik magukat. Csodálatos fogadást terveztek, és semmi nem lett az egészből. De ami még ennél is fontosabb - folytatta a koordinátor -, így szeretnék kifejezni végtelen hálájukat. Mindig is tisztelték Önt, de mostanra…

- Mondja meg nekik, hogy álljanak fel - vágott közbe türelmetlenül Jonnie. Ki nem állhatta a hízelgést.

- De hiszen Ön megmentette az életüket, vagy talán még ennél is többet tett értük.

- Ostobaság - válaszolta Jonnie. - Szerencsém volt, mert sisak volt a fejemen. Jó vastag a fülpárnája. Most pedig állítsa fel őket.

Szerencsére kéznél volt a német pilóta. Kezdett úgy tűnni, hogy a megbánás és szégyen jellemzi ezt a napot. Újra elmagyarázta Jonnie-nak, hogy azért nem tüzelt, mert a Mark 32-es egyetlen lövése apró darabokra szaggatta volna a romokat és a tömeget, s talán magát Jonnie-t is. Ez itt egy minden oldalról körbezárt medence, és a robbanás ereje… Jonnie megrázta a fejét, és intett a németnek, hogy minden rendben, elmehet.

A koordinátor nemzetségfőket mutatott be Jonnie-nak. Egy alacsony, szőrmebundás, mosolygós, mongol arcú férfi lépett előre. Jonnie kezet fogott vele. A koordinátor közölte, hogy ő Norgay főnök, a maradék serpák vezére. Jól ismert hegyi nép az övék, régebben sószállító karavánokat vezettek át a Himaláján, Nepálon és Indián. Azelőtt nagy számban éltek a hegyekben, lehettek vagy nyolcvanezren, mára talán ha százan maradtak. Nagyon magasan fekvő, megközelíthetetlen helyekre költöztek a psziklók elől. Nagyon kevés élelmet tudnak termelni maguknak; és noha jó vadászok, mégsem tudnak elejteni elegendő állatot, mert kevés vad merészkedik fel olyan magasra, mint amilyen magasságban ők élnek.

Ő pedig Ananda szerzetes. A férfi vörösessárga ruhát viselt. Magas volt, s az arca nyugalmat sugárzott. Ő tibeti, az övéi sziklába vájt kolostorokban élnek. Valamennyi megmaradt tibeti őt vallja törzsfőjének. Még a pszikló megszállás előtt a kínaiak kikergették a tibetieket az országukból, akik így kénytelenek voltak más vidékre vándorolni. A kínaiak betiltották ugyan a buddhizmust. Ananda is buddhista, de a barlangjaikat csak keskeny szurdokokon lehetett megközelíteni, így még a psziklóknak sem sikerült gyökerestül kiirtani őket és a vallásukat. A tibetiek nagyon sokat éheztek. Nincsenek sík vidékeik, hogy növényeket termesszenek, s ezért vetőmagvaik sincsenek.

Ez a férfiú pedig Chong-won törzsfőnök, a kínaiak vezére. Hallotta már Jonnie, hogy valaha nyolcszázmillióan voltak a kínaiak? Még elképzelni is sok! Van még egy törzs, akik a hegyek között, egy régi védelmi bázison húzták meg magukat Észak-Kínában. A bázis? Soha nem fejezték be az építését a kínaiak. Említésre sem méltó. Az észak-kínaiak legfeljebb kétszázan lehetnek. Chong-won törzsfő háromszázötven emberével érkezett. Egy völgyben élnek, ahol korábban valószínűleg bányák lehettek. A psziklók még megközelíteni sem merték őket, viszont élelem sem terem azon a vidéken. Túl magasan élnek, fent a hegyekben. Szörnyű a hideg. Nem, egyáltalán nem jelent gondot a kommunikáció. Fennmaradtak a néhai egyetemi könyvtárak, így tanult és olvasott embereknek számítanak. A mandarinnyelvet beszélik; ez volt az uralkodók nyelve.

Jonnie vele is kezet fogott. A kínaiak fejet hajtottak, így hát Jonnie is fejet hajtott, ami végtelenül jólesett a kínaiaknak.

- A nyelvekről jut eszembe - kezdte a koordinátor. - Egy kis műsorral szeretnének kedveskedni önnek. A szereplők már várnak. Volna szíves megtekinteni?

Jonnie kissé szorongva pillantott fel az égre. Az egyik gép a levegőben volt, és éberen figyelt. Az ő gépe is a közelben várakozott. A németet is odaküldte a saját gépe mellé. Hogyne, szívesen megnézi. Kellemetlenül érezte magát. A földön mindenfelé táblák és hangszerek hevertek kusza összevisszaságban.

Nagyjából nyolcvan, vörösessárga ruhába bújt ember ült előtte, nyílegyenes sorokban. Ananda szerzetes népe. Nyolcéves lehetett a legfiatalabb, és ötven körül járhatott a legidősebb. Mindannyian kopaszra voltak borotválva. Fiúk, lányok, férfiak és nők. Összekulcsolt lábbal ültek a földön. Igyekeztek nagyon ünnepélyesnek látszani, de a tekinteteikben huncutság bujkált. Egy idős szerzetes állt előttük, kezében hosszú papírtekerccsel.

- A múlt tavasszal igen sok nehézséggel kellett szembenéznünk - szólalt meg a koordinátor. - Senki, de egyáltalán senki nem értette ezeknek az embereknek a nyelvét. Sem Indiában, sem másutt, de még Ceylonon sem, ami egy Indiához közel eső sziget, nem találtunk a tibeti nyelvhez hasonló nyelvet, pedig mindenütt kerestük, Aztán megoldottuk a problémát. Hallgassa!

Jelt adott a szerzetesnek.

A buddhista szerzetes felolvasott egy sort a tekercsről. A csoport egy emberként, hangosan énekelni kezdett. Egy szöveget kántáltak, de nem azt ismételték meg, amit a barát felolvasott.

Psziklóul énekeltek!

A szerzetes újabb sort olvasott fel.

Az emberek a szöveg psziklófordítását énekelték!

Jonnie nem hitt a fülének. Az előadás tovább folyt. Kórusban kántálták a szöveget.

- A nyelvet, melyen felolvas a szerzetes, “pali”-nak hívták egykoron - suttogta a koordinátor. - Ezen a nyelven íródtak a buddhista szent könyvek. A kolostor könyvtárában megtalálhatóak Gautama Sziddhartha Buddha tanításai, melyek háromezer-hatszáz évvel ezelőtt megalapozták a buddhizmust. Fogtunk egy kinkó…

- …tanítógépet - folytatta Jonnie -, és annak segítségével megtanították psziklóul őket.

- Ők pedig a pszikló segítségével megtanítottak minket palira! Az itteni pszikló bányavidék eléggé lepusztult, de találtak egy szótárat és pár könyvet az egyik tűzálló szekrényben. Rászabadultak a könyvekre, és azóta… Szóval, már velük is szót tudunk érteni.

Közben a kántálás tovább folytatódott. Kinkó akcentussal beszélték a psziklónyelvet, akárcsak Jonnie vagy a pilóták!

- Tetszik, Lord Jonnie? - kérdezte Ananda szerzetes psziklóul. - Nemcsak kántálni tudnak ezen a nyelven, hanem beszélni is.

Jonnie megtapsolta őket. Már az ajánlata járt a fejében.

- Ennyien vannak összesen? - kérdezte.

- Nem, negyvenen otthon maradtak, mert az út a kolostortól idáig meglehetősen fárasztó és veszélyes. Sok helyütt csak kötelek segítségével, mászva lehet haladni. A serpák is segítettek útközben.

Egy hitoktató a békéről énekelt. Furcsa volt, hogy psziklónyelven énekelnek olyan fogalmakról, melyek szinte ismeretlenek a psziklónyelvben. Jonnie ezt csodálatosnak tartotta.

A zenészek néhány hangszert már rendbe hoztak, és játszani kezdtek a különböző méretű kürtökön és dobokon. A nők tüzet gyújtottak, és kevéske élelmüket melegítgették.

A pilóták egy ércszállítóval jöttek vissza a bányavidékről. Szinte mindenki segítségére szükség volt ahhoz, hogy a tolnep hajót beemeljék az ércszállító rakterébe. A tolnepet, biztonságosan leszíjazva, szintén betették az ércszállítóba.

- Nagyon sok gép van még odalent - közölte Jonnie másodpilótája. - A skótok, akik támadták ezt a bányavidéket, biztosan felrobbantották a telepet. A légzőgázt robbanthatták be, mert a kupolák darabjai kéthektáros körzetben borítják a környéket. A lőszerrel és az üzemanyag-teleppel már nem bajlódtak. A hangárok a mélyben vannak. Van ott legalább nyolcvan vagy kilencven harci gép, más harci járművek, és rengeteg felszerelés. És még vagy ötven ilyen ércszállító, a jó isten tudja, miért. Úgy tűnik, rengeteg bauxitot szállítottak el innen. Élő psziklót nem találtunk.

Jonnie döntött. A gépéhez lépett és nagy távolságú hullámhosszra kapcsolt. Az amerikai bázist hívta. Dunneldeennel akart beszélni.

Eszébe jutott Dunneldeen vicce. - Nem tudtad, hogy van tizenöt lányom, ugye? Sürgősen férjhez kéne adni őket.

- Vettem -válaszolta Dunneldeen. és kikapcsolt.

Jonnie tudta, hogy tíz vagy tizenkét órán belül lesz még tizenöt pilótája, bár lesznek köztük hallgatók is. Dunneldeen tudja, hol van Jonnie.

A fogadási ünnepség már javában folyt. Az emberek már túljutottak az első ijedségen. Ételekkel kínálták egymást. Jonnie-ra mosolyogtak, ahogy elsétált közöttük. Fejet hajtottak.

Két kísérőgép most is a levegőben körözött. A harmadik és Jonnie gépe is készen állt a felszállásra.

Leszállt az este. Fát gyűjtöttek a tűzrakáshoz. Persze az ellenség odafent tisztán látja a tüzet a monitorján.

Beszédeket tartottak. Hálásak voltak Jonnie-nak, és ezt többször el is mondták. Szívesen látott vendég lesz náluk mindig. Aztán Jonnie következett.

Jonnie egy kínaiul tudó koordinátort, és egy serpául is beszélő szerzetest intett magához. Jonnie-nak kétszer kellett elmondania minden mondatát. Egyszer elmondta angolul, amit a koordinátor kínaira fordított, majd psziklóul, amit a szerzetes serpául vagy tibeti nyelven ismételt el. Bármi is a pontos neve ez utóbbi nyelvnek, annyi bizonyos, hogy elég sok időbe telt egy-egy gondolatot megfogalmazása, de azért ki lehetett várni.

Miután udvariasan megköszönte az előző beszédekben elhangzottakat, Jonnie mindjárt a lényegre tért.

- Nem maradhattok itt - mondta az ég felé mutatva. - És az otthonmaradottakat sem hagyhatjátok magukra.

Ezzel az emberek teljes mértékben egyetértettek.

Különálló kis csoportokban ültek a földön. Jonnie a tűz fényétől izzó arcokat nézte.

- Hideg van itt a hegyekben…

Ezzel különösen a kínaiak értettek egyet.

- Az is nyilvánvaló, hogy nincs elegendő élelem…

Nagyon is igaz, Lord Jonnie nagyon jól érzi a gondjaikat, hiszen látja, milyen vékonykák a gyermekeik.

- Szükségünk van a segítségetekre! Ti is tudtok segíteni abban, hogy legyőzzük a psziklókat, ha visszajönnek. És lehetőleg örökre! Abban is a segítségünkre tudnátok lenni, hogy az idegenekkel is elbánjunk, akik az égből figyelnek bennünket.

Olyan csend lett, hogy még a hópihék hullását is hallani lehetett volna. Jonnie azt hitte, talán nem értették meg, amit mondott. Már nyitotta a száját, hogy elismételje… mire a tömeg teljesen felbolydult. Minden szabályról megfeledkeztek. Az emberek megpróbáltak előrefurakodni. Olyan erővel nyomultak előre, hogy Jonnie-nak hátrálnia kellett.

Ugyanazt a kíváncsi kérdést tették fel mind, legalább három nyelven. - Mi? Segíteni? Hogyan?

Egek a sokat szenvedett, rongyos és kiéhezett emberek, egykor hatalmas nemzetek képviselői, álmodni sem mertek arról, hogy még valakinek hasznára lehetnek. Hogy segíteni tudnak. Hogy más szerepük is lehet, mint az éhezés és bujkálás. Csodálatos érzés volt a számukra, hogy segíthetnek.

A koordinátorok és törzsfők nagy nehezen újra rendet teremtettek. Sikerült az embereket visszaterelni a helyükre, de már nem ültek le. Ahhoz túlságosan izgatottak voltak.

Mikor Jonnie újra beszélni kezdett, már másféle csend vibrált a levegőben. Csak most döbbent rá, lehet, hogy nemcsak az előtte ülők alkotják közönségét. Az idegenek odafent talán ezt is lehallgatják. Miért ne? Halk villámmegbeszélést tartott a főkoordinátorral. Elképzelhető, hogyne, suttogta a koordinátorok vezetője. Itt a palota alatt van egy nagy terem. Még ki is takarították.

Jonnie most Anandához fordult. A buddhista szerzetes izgalomtól villódzó tekintettel ment előre a terembe. Jonnie bányalámpákat hozatott. Becsukta az ajtót. Meghitt hangulat alakult ki a teremben.

Jonnie igyekezett nagyon halkan beszélni. A hallgatóság psziklóul, az elszigetelt pali nyelven, és a tibetinek nevezett nyelven beszéltek. Igen! - suttogták a választ. Jonnie megígérte nekik, hogy gondoskodik a könyvtárukról. Biztonságos helyre fogják szállítani a könyveket. Megkapják az orosz bázis egyik alsó szintjét. A szentélyüket is oda költöztethetik. Amúgy nincsen tériszonyuk? Válaszképpen felnevettek; elég furcsa hegyi emberektől ilyet kérdezni. Nem bánják, ha szétszórják majd őket, és más népekkel kell együtt élniük? Nem, nem. Egy cseppet sem. Nem azért élnek kolostorokban, mert el akarnak zárkózni a világtól, hanem mert így tudták a legjobban elkerülni a rájuk leselkedő veszélyeket. A barlangok menedéket nyújtottak nékik.

Elmagyarázta nekik, mi az a kommunikátor. Ha rádióüzenetet kapnak psziklóul, az üzenetet palinyelven továbbítsák, majd az adást vevő buddhista szerzetes fordítsa vissza psziklóra. Az idegenek odafent ezt a nyelvet biztosan nem értik! Az ötletet nagyszerűnek találták. Az egész világon fogható, palinyelvű adás! Igen, igen, igen.

Még valamit meg kellett fontolniuk. Mi történik, ha valakit elfognak, és arra kényszerítenek, hogy üzeneteket továbbítson? Ha ez megtörténne, akkor az üzenetek nyelve a tibeti legyen. Ez a nyelv jelentse a veszélyt.

- Az élet maga egy veszélyes vállalkozás, így hát elfogadták Jonnie ajánlatát. Jonnie még megpróbálta elmondani nekik, hogy a fizetésük napi egy kredit lesz, ami jutányos fizetésnek számít, de erre már nem került sor. Rendben van. Mennek, és kész. Tisztában vannak azzal, hogy mindez titok, és természetesen nem árulják el senkinek. Még az ajtón is, lábujjhegyen mentek ki.

Ezután a serpák következtek. Nagyszerű vadászterületek és számtalan megmászatlan csúcs várja őket szerte a világban. Beláthatatlan puszták Oroszországban, ahol csakúgy hemzsegnek a birkák és a marhák. Irtózatos mennyiségű húst kell megszárítaniuk és tartósítaniuk. Elképzelhető, hogy ők valamennyien Oroszországba menjenek segíteni a bázis élelmiszertartalékait feltölteni? Ők, akik állandóan éheznek? Igen, nagyon szívesen mennek. Vadászni fognak és feltöltik az élelmiszer-raktárakat.

Majd Chong-won főnök lépett be a terembe az embereivel. A titkolódzás hozzátartozott az életükhöz. Jonnie elmondta nekik, hogy van egy hely a világban, ami nem túl egészséges az emberek számára, mert él ott egy rovar, melynek a csípése betegséget okoz, de ha megteszik a megfelelő óvintézkedéseket, és háló alatt alszanak, akkor nem kerülnek veszélybe. A vadállatok ellen fegyveres őrök fogják védeni őket, sőt, ők maguk is könnyen megtanulják használni ezeket a fegyvereket. Rovarok? Vadállatok? Kit érdekel? Hol az a hely? Mit kíván tőlük Jonnie? Akár azonnal indulnak. Gyalog messze van?

Jonnie megnyugtatta őket. Úgy fognak odarepülni. Van még valami, amit nem mondott el. Bár a hely egy mérföld magasan fekszik, igencsak meleg van.

Meleg? Meleg hely? Csodálatos! Egyszerűen csodálatos! Nem számít, akármilyen forró is!

Jonnie megkérdezte tőlük, hogy értenek-e az építkezéshez. Büszkén válaszolták, hogy még nem felejtették el teljesen hajdani tudományaikat. Volt köztük pár mérnök. Bármit megépítenek.

Amit most elmond, az nagyon nagy titok, mondta Jonnie. Egy óriási duzzasztógát közelében van egy építmény, amit rendbe kellene hozni, ki kéne takarítani, és a dombokba bunkereket ásni. Mindenféle műszaki segítséget megkapnak. Kapnak gépeket és gépkezelőket, és ők maguk is megtanulhatják ezek…

Amerikában nyolc emberük éppen most tanulja ki ezeket a fortélyokat! De ne vesztegessenek több időt szócsépléssel! Hol az a hely?

Jonnie nekik is megmondta, hogy napi egy kredit fizetséget kapnak a munkájukért, s jutalmakat a munka végeztével. Később földet is kapnak, ha le akarnak telepedni.

Chong-won főnök kikérte az emberei véleményét. Azt válaszolták, hogy csak az időt mulatják feleslegesen ilyen kérdésekkel. Persze hogy beleegyeznek!

Jonnie visszatért az ünneplők közé, az ünnepség azonban már befejeződött. Az emberek, csoportokba verődve, összedugták a fejüket, hogy érthetetlen nyelveken suttogva megtárgyalják a részleteket. Jonnie jó éjszakát kívánt mindenkinek. Valamennyien felé fordultak és fejet hajtottak. Jonnie viszonozta a kedvességet.

Útban a gépe felé megállt az ércszállító mellett, ahol a tolnep feküdt. Erős vágyat érzett, hogy egy kicsit elbeszélgessen Rogodeter Snowl félkapitánnyal. Aztán letett róla. Ez a jövő zenéje lesz.

5.

Jonnie igyekezett, minél később találkozni a klánfőnökökkel. Ismét Skóciában volt. Újabb lemezeket és fejleményeket várt Amerikából. De Glencannon nem jött.

Végül aztán Robert, a Róka, aki a gyűlés miatt jött el Afrikából, szólt Jonnie-nak, hogy a főnökök egyre türelmetlenebbek. Nem volt mit tenni, Jonnie-nak mennie kellett.

A Sziklavár közvetlen közelében volt a ház, melyet Chrissie kiválasztott. Néhány yardnyira mentek el mellette, de Jonnie kénytelen volt állandóan az eget kémlelni.

Két, baltákkal és rohamfegyverekkel felszerelt őr nyitotta ki előttük a föld alatti folyosó bejáratát. A klánfőnökök ősi korokban kialakított lőszerraktárak és óvóhelyek romjaira bukkantak. Felfüggesztették a parlament helyreállítási munkáit, és helyette inkább ezt a pincerendszert hozták használható állapotba. A falban kialakított mélyedésekben bányalámpák világítottak, melyek fényében a klánok zászlói sötét árnyékokat vetettek a kupolás mennyezetre.

Valamennyi klánfőnök jelen volt. Már órák óta vártak. Mikor Jonnie megjelent, körülvették és kezet szorítottak vele, megveregették a hátát. Végül aztán Fearghus klánfőnök rendet teremtett.

Robert, a Róka lejátszott néhány felvételt, melyet a rádióteleszkóp képéről rögzítettek. A főnököket egészen megdöbbentette, milyen sokféle arcot látnak a képernyőn. Érdeklődve figyelték a játékot is, amit ezek a lények játszottak. Robert egyik foglya szerint a játék neve “klepp”. Minden játékos egy hatoldalú tábla előtt ül, és hat különböző bábukészlet van előtte. Mikor valamelyikük lép, a saját tábláján a többi is megteszi ugyanazt a lépést. A bábuk apró űrhajók, hadijárművek, földjárók és gyalogosok; az aljuk mágneses, és mindegyik más szabály szerint léphet a hatszáztizenhat hatszögből álló táblán. Nem is a játék keltette fel igazán az érdeklődésüket, hanem a feltett tétek. A Földön szerezhető zsákmányon osztozkodtak. Ez kijózanította a főnököket.

Aztán Robert beszélt nekik az infrasugárról, és arról, hogy nem lenne bölcs dolog a szabad ég alatt tanácskozniuk. Sir Robertnek pontos információi voltak, melyeket az egyik hockner fogolytól szerzett. Eszerint ha mégis odakint beszélnének, be kell kapcsolni az “interferencia generátort”. Ilyenjük persze nem volt.

A főnökök szerettek volna elfogadtatni egy indítványt, mely szerint tilos a szabad ég alatt tanácskozni, illetve tilos olyan dolgokat közölni az emberekkel, amiket azután a szabad ég alatt vitatnának meg. Javasolták azt is, hogy indítsanak kampányt, melynek a jelszava “Az ellenség is hallja” lenne. Ám ekkor szóra emelkedett az Argyll klánfőnök, és közölte, hogy nem hozhatnak olyan törvényeket, amelyek valamennyi törzsre nézve kötelező, mivel erre nem terjed ki a hatalmuk. A kormányzó testület Amerikában van, és ezt tiszteletben kell tartaniuk, még ha háborúba is keveredtek vele. A határozat tehát kimerítené az államhatalom megsértése fogalmát.

Ez volt Jonnie végszava. Szólásra emelkedett. Emlékeztette a megjelenteket, hogy az első kormányzati döntéseket éppen ők hozták odafent a Felföldön, a hegyi tavacska mellett, és eredetileg ők voltak a törvényhozó testület. A látszat kedvéért meg kell hagyni az amerikai kormányt, és nem szabad úgy viselkedniük, mintha az nem is létezne, ugyanakkor feltétlenül a tettek mezejére kell lépniük, ha tényleg meg akarják menteni az emberiséget. Az itt ülésezők ellenőrzik a Világszövetséget is. Jonnie-nak kétsége sincs afelől, hogy a Világszövetség az Emberiség Egyesítéséért az ő utasításaikat, és nem az amerikaiakét fogja teljesíteni. Nevezhetnék akár “szövetségi rendeletnek” is ezeket a nemzetközi érvényű parancsokat.

- Úgy van! - helyeselt Sír Andrew MacNaulty, a Szövetség elnöke.

Dunneldeen, folytatta Jonnie, Skócia hercege, még a nevét is erről a szikláról, a Dunedinről kapta. A pilóták az ő irányítása alatt…

- Dunneldeen és a te irányításod alatt, Jonnie - javította ki a Campbell klánfőnök.

Jonnie erre azt válaszolta, hogy a törvényhozó testület irányítja a pilótákat. A fegyveres testületek parancsnoka azonban, leszámítva a brigantikat, nem más, mint Skócia hadvezére. Így tehát valójában ez a testület irányítja az egész bolygót. Amennyiben ezeket az érveket megfelelőnek tartják, akkor titkos határozati javaslatot kellene elfogadni és azután jog és törvény szerint intézkedni.

Egy kis ideig még tárgyalták a részleteket, aztán meghozták a határozatot. A végrehajtás, ami a törzseket illeti, Sir Arthur MacNulty feladata lesz. Sir Robert pedig a katonák között felügyeli a rendeletek betartását. A szokatlan helyzetre való tekintettel az amerikai kormánytól érkező parancsokat semmisnek kell tekinteniük, de úgy, hogy az nekik ne tűnjön fel. Az amerikai testület kitermelte Skócia ellenségeit; olyan ellenségeket, akiknek Skócia vérbosszúval tartozik. A különleges helyzet azonnali intézkedéseket kíván.

Jonnie éppen ezt szerette volna elérni.

Ezután Sir Robert állt fel, és rövid beszámolót tartott. Elmondta, hogy jelenleg az emberek egymástól nagyon távol, szétszórtan élnek. Azt javasolta, hogy a népességet központokban gyűjtsék össze, a könnyebb védhetőség miatt. Ennek lebonyolítására is készített már tervet.

A gyűlés most Jonnie-hoz fordult. Hogyan összegezné a helyzetet egy MacTyler? Mivel MacTylert valamennyi klán sajátjának érezte, véleménye mindennél fontosabb volt a számukra.

Jonnie titokban remélte, hogy további információk érkeznek Amerikából, mielőtt ezzel a kérdéssel szembesülne. Nagyon sok múlott azon, miben mesterkedik Terl. Roppant hosszúnak tűnt az időszak, mióta semmi hírt nem kapott felőle. A részinformációkat pedig nem akarta megosztani a gyűléssel. Nem szerette volna, ha valami esetleg kiszivárog. Ennek a testületnek azonban nagy szerepe lesz a terveiben.

Szólásra emelkedett, és elmondta, hogy a) még nem tudják biztosan, mi történt a Psziklóval, fennáll az ellentámadás veszélye; b) az idegenek komoly fenyegetést jelentenek, ő sem érti, mire várnak, de mindenesetre maga a várakozás is nyugtalanító, ám így legalább időt nyernek: gyorsan kell dolgozniuk, és készen kell állniuk a támadásra: c) az elsődleges fontosságú probléma az emberi faj fenntartása, ne úgy érezzék, hogy fogyóban vannak, a helyzet ennél sokkal súlyosabb. Bármikor eltűnhetnek a Föld színéről.

Megköszönték a tájékoztatót, és elfogadták Sir Robert tervét. Mindenki nagyon józanul gondolkodott.

Más tennivalójuk is volt.

Behívták Dr. Allent, aki a Világszövetségben a törzsek vándorlását kísérte figyelemmel. Véleménye szerint veszélyes lenne a nemzetségeket összekeverni, és túl közel költöztetni egymáshoz, mivel az elszigeteltség ideje alatt megváltozott a törzsek immunrendszere, s nem egyformán reagálnak egymás betegségeire. Esetleg himlő, tífusz és egyéb járványok üthetik fel a fejüket. Számtalan segítője van. Már jó ideje járja a világot, és megpróbál minél több információt összegyűjteni. Minden fennmaradt írást elolvasott az oltásokról, oltóanyagokról, higiéniai problémákról, egészségügyi rovarirtásról és hasonló kérdésekről, és szérumokat is készítettek már. Két intézkedés bevezetését kérte: először is minden személyt, akin betegség jelei mutatkoznak, szigorúan el kell különíteni a többiektől; a másik pedig a kötelező oltások bevezetése. A koordinátorok és a klánfőnökök kiváló segítséget tudnának nyújtani ebben, de szeretné a programot hivatalossá tenni.

A klánfőnökök egyetértettek az indítvánnyal, és szövetségi utasításként fogadták el. A rendeletet Sir Andrew MacNaulty bocsátja majd ki.

Ezután MacAdamet, a Földi Banktól, vezették a főnökök elé. Három ok miatt kért meghallgatást a klánfőnököktől. Az aprócska, őszes hajú, és rendkívül konzervatív MacAdam nagyon udvariasan viselkedett. Végtelenségig precíz ember benyomását tette. Hatalmas dossziéjának tartalmát gondosan maga elé tette az asztalra.

Először is, kezdte, az a kormány, ott Amerikában, szórja a pénzt, és helyi inflációt gerjeszt, amely később könnyen továbbterjedhet; a brigantiknak naponta és fejenként száz kredit a fizetése; ha hétszázhatvan fővel számolunk, körülbelül ennyien lehetnek, az ugyebár napi hetvenhatezer kredit, ami nagyjából duplája a legtöbb törzs éves költségvetésének: az ő szemükben nincs értéke a pénznek, elszórják az utcán; hiszen a boltokban is alig lehet kapni valamit. A pénz egyre értéktelenebbé válik. De szeretne előhozakodni egy megoldási javaslattal is: felhatalmazást szeretne kapni pénznyomásra. Külön amerikai bankókat adnának ki, amelyet le lehetne értékelni a másutt érvényes pénzhez képest. Jó oka van feltételezni, hogy ezt a megoldást a kormány minden további nélkül elfogadná, ha a pénzre nem Tyler arcképét, hanem Brown Limper Staffor portréját nyomtatnák. A kép alá pedig ezt írnák: “Brown Limper Staffor, a Föld bolygó főpolgármestere”. Hozzátette, véleménye szerint már eleve romlani fog annak a pénznek az értéke, amelyen nem Tyler arcképe szerepel, de különben sem gondolja, hogy Tyler képének egy bankjegyen lenne a helye. Mit szólnak az indítványához?

Tyler mosolygott. A klánfőnökök hangosan nevettek és áldásukat adták az ügyre.

MacAdam ennél többet akart. Okmányt az engedélyezésről, amit ez a testület ad ki. Nem fogja közszemlére tenni, de szeretné, ha ott lenne a széfjében.

Megkapta.

Ezután MacAdam tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy a bankját Zürichből Luxemburgba kell átköltöztetnie. Ugyan még csak előzetes tárgyalásokat folytatott ez ügyben Sir Roberttel, de azt már most is tudja, hogy a költöztetés rengeteg bonyodalommal és kényelmetlenséggel jár majd. A pénznyomó gépeket is költöztetni kell, és a személyzetnek is megfelelő szállást kell biztosítani.

A főnökök Sir Robertet kérték válaszra, aki elmondta, hogy Luxemburgban van egy pszikló bányavidék, ahol a psziklók vasat bányásztak. A közvetlen közelében áll egy ősi vár: ami azt illeti, maga a név: “Luxembourg” is azt jelenti, hogy “kis váracska”; jó néhány ezer éven keresztül itt futottak össze a pénzügyi és kereskedelmi szálak. Az intézkedés különben csak átmeneti jellegű. Luxemburg védhető. Zürich nem.

Azt tanácsolták MacAdamnak, hogy költözzön.

MacAdam beletörődően bólintott. De van még egy probléma. A katonai kiadások. Háborúra készülnek. Felmerült néhány kiadás, amely mögött nem áll költségvetési fedezet, és nincs mögöttük egyéb garancia sem. Kölcsönökre lenne szükségük.

Jonnie kért szót. Jó néhány ásványlelőhelyről tud (hogy honnan, azt nem említette), amelyeket, ha elcsitultak a hullámok, kibányászhatnak. Hatalmas kiterjedésű lelőhelyek. Ismerhetik a múltját, és tudhatják, hogy sokat foglalkozott bányászattal. Ezeket zálogba adhatnák, ha a főnökök, és nem a nemzetségek tulajdonában lennének.

MacAdam megkérdezte, tudják-e, hogy Brown Limper azt állítja, hogy az egész bolygó az ő tulajdonában van? A főnökök bólintottak. És hogy azzal kérkedik, hogy övé a Csillagközi Bányatársaság minden ingó és ingatlan földi vagyona?

Fearghus klánfőnök azt válaszolta, hogy ez akár igaz akár nem, az ilyen típusú problémákat nekik kell megoldaniuk. Hozzájárulnak a lelőhelyek megosztott elzálogosításához, hogy fedezzék a hadi kiadásokat.

MacAdam csendben elmosolyodott. Tudta, merről fúj a szél. Elfogadta a döntést. Esze ágában sem volt megrendíteni az önbizalmukat.

A gyűlés határozatot fogadott el arról, hogy Sir Robert, saját belátása szerint bármikor, pénzt vehessen fel védelmi célokra.

Gondterhelt tekintetű emberek hagyták el a gyűléstermet.

Jonnie-t őrök kísérték egészen a háza kapujáig.

Chrissie ébren volt. Teával és süteménnyel várta Jonnie-t.

Végre kinyújtóztathatta a lábát, meglazíthatta az inge fűzőit, és a lábát is puha mokaszinba dughatta. Jonnie kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban. Ugyan aggasztotta az amerikai helyzet, de inkább a helyi problémákra igyekezett terelni a figyelmét.

Chrissie elmesélte neki, hogy az atya és Ellen néni másnap eljönnek ebédre, és reméli, hogy Jonnie is együtt ebédel velük. Ellen néni nagyon jól érzi magát itt Skóciában, kikerekedett az arca, és elmúlt a köhögése. Egészen megfiatalodott, de tényleg.

Jonnie megjegyezte, hogy Chrissie sem panaszkodhat. Nagyon csinos volt. Aranyszőke haját feltűzte a feje tetejére. A szeme feketébbnek és csillogóbbnak tűnt, mint valaha. A köntös látni engedte formás testét. A nyakörv nyomai szinte már egyáltalán nem látszottak. Chrissie elpirult a bókokat hallva.

Pattie már jobban volt. Szörnyen lesoványodott. Még mindig ágyban feküdt, de a láza már lement. Nagyon legyengült. Biztosan örülne, ha Jonnie reggel meglátogatná. Csak az aggasztja, hogy Pattie búskomorrá vált. Talán Jonnie fel tudja kissé vidítani.

Jonnie megkérdezte, hogy van-e a ház alatt pince, mire Chirssie megnyugtatta, hogy van. Nagyon erős és mély. Ha a dolgok komolyra fordulnak, mondta Jonnie, Chrissie-nek le kell vinnie a szebb bútorokat, és ott kell berendezkednie egy időre. És Chrissie-nek van helye a Sziklavár alatti föld alatti óvóhelyen? Chrissie megnyugtatta, hogy ő már mindenről gondoskodott, miatta nem kell aggódnia. Már megismerte a világot, és elegendő tapasztalatot gyűjtött össze. Nem kér még egy kis teát? Még egy sütit?

Jonnie nagyon kellemesnek találta az ottlétet. Ez egy kedves öreg ház volt, annyira más, mint azok a düledező viskók a falujában. Ha győznek, és tőle sem pártol el a szerencséje, talán egy szép nap ez válik mindennapos gyakorlatává. Ücsörgés a szalonban, és beszélgetés Chrissie-vel vagy a barátokkal.

Aztán valaki bekopogott.

Jonnie nagyot kiáltva ugrott fel, hogy üdvözölje Glencannont.