1.

A hatalmas harci gép az Atlanti-óceán feletti kék eget szelte. Ezt a típust a Társaság tengerészgyalogosai használták. Legalább ötven pszikló számára volt ülőhely benne, s bőven elbírta a többtonnányi fegyverzetet és felszerelést. A pilótaülésben ülő Jonnie nyugodtan és pihenten vezette a gépet. Csak a bal kezét használta, a gép mégis nyílegyenesen száguldott Afrika felé.

Bármennyire is hatalmas volt a gépük, vigyázniuk kellett, nehogy túlterheljék. Sikerült mindent titokban tartaniuk. Semmi sem szivárgott ki, habár a készülődés kissé feléjük fordította a figyelmet.

Dunneldeen öt skóttal jelent meg a Skóciába való elindulás előtti napon. Ivan őrnagy, akinek nyolcvan bátor vörös hadseregbeli kozák állt a rendelkezésére, csak a fele csapatot hagyta hátra a bázis őrzésére. Angus, alig egy órával a helitérről való elindulás előtt legalább százfontnyi szerszámot pakolt be a gépbe, majd szó nélkül beült az egyik ülésbe. Félelmetes mennyiségű fegyver, és robbanószer került a gépbe, melyeket Dwight vezetésével négy, a legelső csapatból származó skót cipelt a raktérbe, ahol egy szempillantás alatt eltűntek a tárlórekeszekben. MacKendrick minden olyan műszerét és eszközét összeszedte, amelyről azt gondolta, hogy szüksége lehet rá.

Egy kis zűrzavar támadt az elindulás előtti percekben. Pattie, aki szemmel láthatóan élete nagy szerelmét találta meg Bittie MacLeodban, az utolsó pillanatban lerohant a helitérre vezető lépcsőn, hogy gyermeki, könnyes búcsúcsókot adjon Bittie-nek. Egészen addig senki sem tudta, hogy Bittie is a gépen van, csak Pattie. Chrissie korábban semmit sem szólt, de látszott rajta, hogy rosszkedvű. Hamarosan azonban egy öregasszony jelent meg a lépcső alján, maga után vonszolva Chrissie-t. Kiderült, hogy Robert, a Róka Skóciába akarja küldeni őket, mert a családja találkozni szeretne Chrissie-vel. Ezután Pattie-t is berakták a gépbe, s mikor becsukták az ajtót. Robert, a Róka nyitotta ki ismét, hogy köpenyben és karddal az oldalán, maga is beszálljon.

Ahogy elhagyták a valamikori Egyesült Államok keleti partvidékét, két harci gép repült melléjük. Kiderült, hogy az egyik pilóta nem más, mint Glencannon. - Most fejeztük be a szokásos személyszállítást, merre mentek? Van elegendő üzemanyagunk és lőszerünk - hallatszott a rádió hangszórójából.

Egy koordinátort is vittek magukkal, aki szakértője volt Afrikának, és tudott franciául.

Ez nem a legjobban megszervezett rajtaütés, azok közül, melyekben élete során részt vett, ismételgette Robert, a Róka, miközben az ülések között járkált. És egyáltalán, hová megy Jonnie?

A fiatal koordinátort Dawid Fawkesnak hívták. Már kiheverte a megrázkódtatást, amely akkor érte, mikor az egyik orosz még hajnal előtt kirángatta az ágyából, összepakoltatta vele a holmijait és a könyveit, majd a géphez taszigálta: Jonnie mellett, a másodpilóta ülésében ülve, a koordinátor boldogan fecsegett.

- Afrika egyik részén lesz egy akciónk, úgy tudom, annak idején “esőerdő”-nek hívták azt a vidéket. Mivel ez az egész ügy igen bizalmas, jobb távol maradni a Világszövetség ottani képviselőitől. Van egy bányavidék arrafelé.

- Szerencsétek lesz, ha nem lövik szét a fejeteket - mondta Robert, a Róka, áthajolva a másodpilóta ülése felett.

- Nos - szólt David Fawkes - nem kimondottan harcoló alakulat vagyunk, de nem is úgy fogunk fellépni.

- Ezek szerint psziklókkal fogtok harcolni? - kérdezte Sir Robert.

- Ó, nem, nem - jött a gyors válasz. - A brigantikkal. Általában a törzsek szívesen látnak minket, de…

- Mi az a briganti? - kérdezte Robert, a Róka. Ez egészen biztosan nem egy jól előkészített, jól megtervezett rajtaütés lesz. Még csak a célpontjukat és a szándékukat sem ismerte.

Nos, kiderült, hogy a brigantik, ahogy ők nevezték őket, különös népség volt. A koordinátort egyszer kitették azon a környéken, egy elhagyott városban, hogy megnézze, lakik-e valaki a romba dőlt épületek valamelyikében, s egy gránát majdnem darabokra tépte.

- Gránát? - lepődött meg Robert, a Róka. - A psziklók nem használnak gránátokat.

Nos, ezt ők is tudták. Egy füstgránát volt, ami becsapódott mellette. Füstölgött, és narancsszínű lánggal égett. A koordinátor arra számított, hogy bunkósbotokkal fognak rátámadni, miközben segítséget kért a rádióján keresztül, majd egy nagyon öreg ember mászott elő az egyik romba dőlt épület alapzatából, és franciául elnézést kért tőle.

Az öreg testét rongyok fedték. Meghalni hagyták hátra az övéi, mivel már semmire sem tudták használni. Kiderült, hogy brigantinak hívta magát. A koordinátort első ránézésre psziklónak hitte, aztán látta, hogy ember, és akkor azt gondolta, hogy a koordinátor a bank által küldött felmentő sereg tagja.

- A micsoda által küldött micsoda tagja? - kérdezte egyszerre Sir Robert és Thor.

Valószínűleg fennmaradt néhány történet arról, hogy a bank megmentett embereket, s ezek a történetek legendákká váltak az elmúlt ezer éve alatt. Hihetetlen, hogy mennyire beleivódnak ezek a…

- Most akkor - akarta tudni Sir Robert - mi is az a briganti?

- Nos, nehéz kapcsolatba kerülni velük, most éppen három koordinátor próbál a közelükbe férkőzni. Ó, hogy mi is az a briganti? Hát, úgy tűnik, a katasztrófa előtt, legalábbis a magára hagyott öreg szerint, vagyis hogy ez nem biztos, néhány nagy, nemzetközi bank fel akarta forgatni az egyik afrikai országot, amely elűzte a gyarmatosítóknak nevezett embereket, és így kivívta a szabadságát, majd egy csomó pénzt kért kölcsön a bankoktól, majd egy katonai puccs vagy micsoda után megtagadták a pénz visszafizetését, vagy valami ilyesmi.

- Hogy mi az a briganti? Hát, ezt mesélem. Szóval, az egyik nemzetközi bank embereket bérelt fel, akik zsoldosoknak hívták magukat, vagyis bérkatonák voltak, és egy ezerfős alakulatot szervezett belőlük, hogy ideggázzal és egyebekkel elsöpörjék az ország kormányát. Ezek a zsoldosok, az ideggáz miatt, maszkot viseltek, olyanokat, amilyeneket mi is használunk, csak azok a maszkok a külső levegőt szűrték meg.

- Igen, mindjárt odaérek. Ezeket zsoldosokat “szerencselovagok”-nak is hívták abban az időben. Szóval, éppen az ország kormányát készültek legyilkolni. Elrejtőztek néhány sivatagi bányában, régi sóbányák voltak, s ekkor következett be a psziklótámadás. Nos, mivel rajtuk volt a maszk…

- A só - szólt Jonnie - semlegesíti a psziklógázt.

- Ó, igen, igen. Szóval, harcra készen várakoztak valahol Afrikában, a célpontjaikat pedig megsemmisítették helyettük! Vegyes csapat volt: belgák, franciák, szenegáliak, angolok, amerikaiak, mindenféle nemzetbeli katonák, bárki, akit a bank fel tudott bérelni. Ennek ellenére jól képzett alakulat volt. Mivel nem volt nevük, akkortájt, vagy később, brigantiknak kezdték nevezni magukat.

- Nos, köszönöm, hogy végül elárultad.

- Várj, még nincs vége. A környék őslakóinak nagy részét elpusztította a harci gáz, ez az alakulat pedig délre húzódott. A magas fák elrejtették őket a felderítés elől. Asszonyokat szereztek maguknak, feketéket, fehéreket, és élték az életüket.

- És még mindig nincs vége. Ahogy mondtam, nehéz velük találkozni, s ennek az az oka, hogy néhány száz év elteltével munkakapcsolatba kerültek a psziklókkal. Most hallod először? Nos, mi sem régóta tudjuk. Emiatt bujkálnak.

- Valószínűleg az volt a feladatuk, hogy embereket ejtsenek fogságba, s adják át őket a psziklóknak, hogy azok lelőjék vagy megkínozzák a szerencsétleneket, vagy valami ilyesmi. Soha nem merészkedtek igazán közel a psziklókhoz, a psziklók pedig nem mertek bemenni az ingoványos őserdőbe. A testük túl nehéz volt ahhoz, hogy járni tudjanak a laza talajon, emiatt földjárókat sem használhattak, a magas fák miatt pedig képtelenség volt berepülni a terület fölé. Szóval, ezek a brigantik hogy, hogy nem, de megállapodtak a psziklókkal: az összekötözött embereket lerakták a psziklótábor közelébe, a psziklók pedig összeszedték őket, hogy Isten tudja mit…

- Megkínozzák őket - mondta Jonnie. - Azt nagyon élvezik.

- …aztán a psziklók néhány csecsebecsét hagytak azon a helyen. Ruhákat, meg ilyesmit. Kereskedtek a brigantikkal. Nos, ez az egész évszázadokkal ezelőtt folyt, a területről pedig lassan elfogytak az emberek, de a psziklók sosem támadták meg őket: laza talaj, magas fák, ahogy meséltem.

- Túl veszélyes emberek lehetnek fegyvertelen koordinátorok számára - mondta Robert, a Róka.

- Nos, nem igazán. Jól haladunk velük. Néhány napja azonban parancsot kaptunk a Tanácstól, hogy találkozzunk velük, és szedjük össze őket, mi pedig teljesítjük a parancsot.

- Az igazság az, hogy a brigantik egy kicsit furcsák. Ügyelnek rá, hogy soha ne legyenek többen ezernél, az öregeket magukra hagyják meghalni, nem házasodnak, csak használják az asszonyokat. Magas náluk a csecsemőhalandóság. Gránáttal vadásznak elefántra…

- Ó, igen, a gránátok. Ismerik a lőporkészítés tudományát. Faszenet kevernek össze salétrommal, amit a trágyadombokról szednek le, és ként adnak még hozzá, amit úgy bányásznak. Aztán az egészet egy égetett agyagedénybe teszik, kavicsokat raknak mellé, gyújtózsinórt dugnak bele, és cigarettával meggyújtják. Elefántok ellen használják, és mindenki más ellen, akiről azt gondolják, hogy növelni akarja a halálozási rátájukat.

- Felmentő sereg? Ó, igen. Nos úgy tűnik, az őseiknek megígérte a nemzetközi bank, hogy “kihozza” őket onnan, nekik pedig fogalmuk sem volt róla, hogy mi folyik a világban. Hát persze, ezt ki lehet használni. Kihozzuk őket onnan.

- És ezek közel élnek a bányavidékhez? - kérdezte Robert, a Róka.

- Délre tőle, délre mondta David Fawkes. - De azt hiszem, ezt ti jobban tudjátok nálam. Amit kihámoztam a szavaitokból, abból arra következtetek, hogy a ti célpontjaitok a bányák, ahol közönséges psziklók dolgoznak.

- Közönséges psziklók! - horkant fel Thor. - Van fegyvered? Nincs? Szükséged lesz rá. Itt van egy. És ne akard kibogozni a psziklók eredetét, mielőtt lelövöd őket. Világos?

David Fawkes úgy ért a fegyverhez, mintha az harapna.

Útban voltak Afrika felé.

2.

Jonnie egy fatörzs mögött lapult, a ruháját átáztatta a szakadó eső, a teste gőzölgött, s egy infravörös szemüvegen keresztül, melynek nem sok hasznát vette, figyelte a tábort.

Három esős napon keresztül követték az energiavezetéket, amely a civilizáció egyetlen biztos jele volt. Az erőmű, közelében szálltak le. Az erőmű önfenntartó volt, a psziklógépek elvégezték a valamikori embermunkát. Nem volt biztos információjuk a bányavidék elhelyezkedéséről, csupán azt tudták, hogy valahol a dzsungelben fekszik. Jonnie ismerte ezeket a vezetékeket. Vastag kábelek, melyek acélállványokon futnak. Némelyik állvány még az emberkorból származott. Ezek a vezetékek végül elvezetik őket a bányákhoz, gondolta Jonnie. A “végül” különösen találó kifejezés volt.

Más helyeken a vezetékek körül a psziklók kivágták a fákat, de ezt itt nem tették meg. A sok-sok év alatt a kábelek belenőttek az őserdőbe, s szinte teljesen láthatatlanokká váltak.

Az ősi embertérképek “Felső-Zaire”-ként jelölték ezt a területet, a kihalt őslakosokat pedig iturinak nevezték.

Az egyenlítői esőerdőkben a napsugarak sosem érték el a talajt. A magas fák koronái száz láb magasságban összefüggő ernyőt alkottak, amely alig engedte át a nap fényét. Derékvastagságú kúszónövények csimpaszkodták rá a fák törzsére, s szerpentinként kapaszkodtak a fény felé. A talajt borító vastag humuszréteg besüppedt az emberek léptei alatt.

Az eső szinte megállás nélkül szakadt! A víz végigcsorgott a fák törzsein és az indákon, s akkor is csöpögött a levelekről, mikor az eső már elállt. Az ember könnyen azt gondolhatta, hogy egy végtelen, langyos vízesésbe keveredett, amelyből sosem fog kitalálni. A meleg pára szivacsként ülte meg a tüdejüket.

Állandó félhomályban botorkáltak előre a dzsungelben.

Az állatokat nehéz volt észrevenni a félhomályban, s ez nyugtalanította őket. Láttak elefántokat, erdei bivalyokat, és gorillákat. Egy zsiráfszerű állat, egy antilop, és két macskaféle rendszeresen rájuk támadt. A leopárdok morgását, a krokodilok neszét, a majmok rikoltozását s a madarak zsivaját elnyomta az eső, de Jonnie mégis úgy érezte, a sűrűn lakott erdő rengeteg veszélyt rejt a számukra.

A régi embertérképek szerint ez az esőerdő legalább húszezer négyzetmérföld kiterjedésű, s az ember soha nem ismerte meg igazán, és soha nem térképezte fel teljesen. Nem csoda, hogy ezen a helyen egy bányavidék tökéletesen rejtve tudott maradni.

Sem a szarvasbőr, sem a mokaszin nem illett az Ituri-erdőhöz, de legfőképpen saját bicegése zavarta Jonnie-t.

Nem használhatták a harci gépet, hiszen titokban akarták megközelíteni a bányavidéket. A rádiókat sem merték bekapcsolni.

Nos, egy kisebb csapat közelítette meg végül a tábort. Húszan szóródtak szét a fák között, készen arra, hogy hívják a többieket vagy a harci gépet, ha szükség lenne rájuk.

A tábor vagy kihalt volt, vagy a psziklók sosem hagyták el az épületeket. A tábor olyan régen épült, hogy már teljesen elborította az aljnövényzet és a fák lombja. Vajon mivel töltheti az idejét egy alkalmazott ezen a sötét, lehangoló, víztől csöpögő helyen? - töprengett Jonnie.

Jonnie a tábortól balra eső területet figyelte. Utat keresett. Kiépített utat nem látott, de egy csíkban az ércszállító járművek már kipusztították a növényzetet. Igen, egy út volt az, amely keleti irányba belefúrta magát a dzsungelbe. Ó, igen, a fák között egy tisztás világos foltja látszott, melyet valószínűleg a teherhajók landolására alakítottak ki. Talán odavezet az út? Nem. Egy másik út megy arrafelé. Az egyik kitaposott út az erdő felé, míg a másik a tisztás felé tartott.

- Soha nem volt még ennél előkészítetlenebb rajtaütés - motyogta Robert, a Róka. De még egy jól megtervezett támadást is felderítésnek kell megelőznie. Soha nem hitte volna, hogy ilyen vidék is létezik a földön!

Jonnie arra gondolt, mit is akar valójában. Nem halott psziklókat. Élve akarja őket. A psziklók küzdeni fognak, ez nem vitás, néhányan el is fognak pusztulni a harcban, ez is biztos, de Jonnie-t az élők érdekelték, nem a holtak.

Jonnie az övéről lógó miniatűr bányarádió felé nyúlt, abban a reményben, hogy a táborban is hallani fogják, amit mond, mikor az infravörös szemüveggel a tábor jobb széle felé nézett. Jól kitaposott ösvény húzódott arrafelé is. Az ösvény szélén egy roncs teherszállító állt, vagy valami, ami annak látszott. Nagyon régóta állhatott már azon a helyen. Az indák a felismerhetetlenségig benőtték. Alig látszott a déli szürkületben, az eső pedig szinte használhatatlanná tette az infravörös szemüveget.

Jonnie Robert, a Róka felé nyújtotta a szemüveget. - Mit látsz azon a régi teherszállítón?

Robert, a Róka, kinek köpenye legalább olyan lucskos volt, mint a térdzoknija, új testhelyzetet vett fel, s a teherszállítóra szegezte a tekintetét. - Valami, amit letakartak egy ponyvával. Egy új ponyvával… egy hordó? Két hordó?… egy csomag?

Hirtelen Jonnie eszébe ötlött a David Fawkestól hallott történet. A bőrig ázott koordinátor ott kuporgott mögöttük. Jonnie odamászott hozzá. - Mivel kereskednek ezek?

- Ó, igen. Igen. Emberéket szállítanak a psziklóknak, aztán elbújnak, azok pedig csecsebecsékkel fizetnek az emberekért. Mármint a brigantikra gondolsz, igaz?

- Azt hiszem, az üzlet még nem bonyolódott le teljesen - mondta Jonnie. Az egyik skót felé sziszegett. - Szólj Ivan őrnagynak!

Iván angoltudása hihetetlen tempóban gyarapodott Bittie MacLeod gyámkodása alatt, aki szerint “szégyen, hogy egy ilyen hatalmas ember nem ismeri az emberi nyelvet”. Ivan őrnagy, tanítómestere miatt, vaskos dialektusban beszélte az angolt, de így legalább már egyre kevésbé volt szükségük oroszul tudó koordinátorra, most azonban mégis eljött velük a koordinátor.

- Ösvény a jobb oldalon - suttogta Jonnie, s a bal karjával arrafelé mutatott. - Nézd meg.

- Új manőver az előkészítetlen támadásban? - mondta Robert, a Róka.

- Senkit sem szeretnék elveszteni - válaszolta Jonnie. - Elővigyázatosság az egész.

- Meg fogjuk támadni ezt a helyet? - kérdezte Robert, a Róka. - A fák miatt nem vesszük hasznát a harci gépnek. Azt hiszem, láttam a légzőgáz-keringtető hűtőjét. Talán innen is el tudom lőni.

- Vannak sima lövedékeink? - kérdezte Jonnie.

- Vannak, de ez akkor is egy előkészítetlen akció!

Lesben álltak az elszomorító félhomályban, miközben az eső megállíthatatlanul ömlött rájuk. Valahol felmordult egy leopárd, amitől a madarak veszett csivitelésbe kezdtek, a majmok pedig éktelen lármát csaptak.

Tompa puffanás hallatszott körülbelül húszlábnyira mögülük. Mászni kezdtek, Ivan az egyik fa mögött rejtőzött. A lába előtt, a földön, egy furcsa ember feküdt.

A nemzetiségét és a bőrszínét is nehéz lett volna meghatározni. A ruhája majombőrből készült, s egyenruha-formára varrták. A mellette fekvő zsák szája kinyílt, s cserépgránátok gurultak ki belőle.

Ivan a kulacsából kiálló nyílvesszőre bökött. Kihúzta, és Jonnie-nak adta. A koordinátor Jonnie fülébe suttogott. - Mérgezett nyíl. Látod a mérget a hegyén?

Jonnie elvette Ivántól a kulacsát, és elhajította, nehogy valaki igyon a vízből.

Ivan leakasztotta az ember vizescsuprát, és Jonnie felé nyújtotta, de Jonnie ekkor már a gránátokkal volt elfoglalva. Gyújtózsinór lógott ki belőlük. Ismerte ezt a fajta zsinórt. Pszikló!

Ahogy Jonnie ismét felnézett, Ivan egy pszikló bányarádiót nyomott a kezébe, és az emberre mutatott.

- Néz minket - mondta Ivan. - Beszél. - A rádióra bökött.

Jonnie mintha látott volna valakit előttük, s egy másikat a fák között!

Jonnie azonnal parancsokat adott Robertnek, aki kicsiny csapatuk két szárnya felé továbbította az utasításokat.

Brigantik! A lábuk előtt fekvő ember bőrből készült, széles, keresztbe vetett öveket viselt a mellkasán. Az övekre nyílvesszőket erősített, melyek végét kicsiny bőrsapka fedte. Furcsa, durván megvarrt, fűzős bakancs volt a lábán, amely Jonnie-t a bázis raktáraiban talált “ejtőernyős” bakancsokra emlékeztette. A haját rövidre nyírták, s tüskésen elállt a fejétől. Durva arcát forradások csúfították.

A fickó kezdett magához térni a nem várt ütés okozta kábulatból, Ivan őrnagy azonban azonnal rálépett a briganti nyakára, mielőtt az megmozdulhatott volna.

Robert, a Róka visszatért, s egy bólintással jelezte, hogy az emberek átcsoportosítása megtörtént. - Napok óta figyelhetnek minket. Ez egy psziklórádió!

- Igen, és a gyújtózsinór is az. Azt hiszem, több…

Egy bomba robbant fel mellettük, körülbelül ötven láb távolságra. A bomba narancsszínű tűzgömbbé változott. Megszólalt egy rohamfegyver.

A következő pillanatban csak megriadt madarak szárnycsapkodása, és az ijedt majmok rikácsolása hallatszott.

Jonnie visszatért az előző leshelyére. A táborban semmi sem mozdult. Robert, a Róka két lövészt küldött előre, hogy szemmel tartsák az épületeket. - Körbevettek minket - mondta. - Szépen megtervezett rajtaütés.

- Először nézzünk körül hátul - mondta Jonnie. - Szorítsuk vissza őket!

-Támadás! - üvöltötte el magát Ivan őrnagy, majd valamit még hozzáfűzött oroszul.

Megszólaltak a rohamfegyverek.

Gránátok robbantak mellettük, s füst keveredett a sűrű esőfüggönnyel.

Az emberek egymás lábát taposták. ahogy mindenki másfelé próbált iramodni.

Sikítások!

Orosz és skót csatakiáltások!

Aztán minden elcsendesedett. Nem sokkal később dühödt fegyverropogás hallatszott.

Ismét szünet.

Rekedt hang hallatszott keresztül az eső zúgásán, és a madarak zsivaján. - Megadod magatokat! - Angol? Nem. Franciá? A koordinátor zavarodottan nézett maga elé.

Lábdobogás hallatszott, ahogy Robert, a Róka a hanggal ellentétes irányba küldte az embereket, hogy elkerüljék a csapdát.

Jonnie levette az egyik skót válláról a psziklófegyvert, majd lehasalt. “Pontlövés”, “láng” nélkül. Szétlőtte a légzőgáz pumpájának hűtőrendszerét. Az idő marta fémlemez úgy mállott szét a lövések alatt, mintha papírból lett volna.

Fémes csörgés hallatszott, majd sziszegés tört elő a csövekből. Jonnie ismét tüzelt.

Vártak. Egy pszikló sem rontott ki az épületekből, pedig már az összes szintet eláraszthatta a levegő. Semmi nem történt.

Ismét szakadni kezdett az eső, amitől a madarak és a majmok elcsendesedtek. Minden nyugodt volt, csak a gránátok fekete füstje csípte az emberek orrát.

3.

Jonnie a teherhajók leszállóterét figyelte. Kihaltnak látszott. Magához intette a skótot, aki egy rádiót cipelt a hátán. A ponyva, amibe becsomagolták a készüléket, megvédte az esőtől. Jonnie bekapcsolta a rádiót. Működött. A pilóták csatornájára állította az adót, és beleszólt a mikrofonba.

- Repüljetek Nairobiba, és álljatok készen - mondta Jonnie. Úgy hangzott, mint egy szokásos pilótautasítás, de a kód az erőműnél hagyott két gépnek szólt. A “Nairobi” jelentése “repülj a vészjelünk felé” volt, míg az “álltok készen” annyit tett, “ne lőjetek, csak figyeljetek.”

Dunneldeen hangja hallatszott a hangszóróból. - Az összes utas beszállt. - Elindultak.

Jonnie leakasztotta az övéről a bányarádiót, és “folyamatos jeladás”-ra állította. Ezt a funkciót a bányászok használták, mikor bennragadtak egy beomlott bányában. A rádió jelét a harci gép képes volt venni és bemérni. Jonnie rábökött három emberre. Ahogy elindultak, az egyikük kezébe nyomta a rádiót, hogy tegye az egyik fa odvába. Készenlétben tartott rohamfegyverekkel ellopództak a tábor mellett, majd egymást fedezve a leszállótér felé rohantak. Az egyikük, aki kiért a leszállótér szélére, s jól látszott a világos tisztáson, felemelte a kezét, jelezve, hogy “minden rendben”. Fedezni tudják a leszálló gépet, ha az megérkezik.

Jonnie a vállára vetette a psziklófegyvert, és bicegve körbejárta a tábort. A lába nem süllyedt bele a humuszba. A tábor körül keményre járták a talajt. Szivattyúk hangját hallotta dél felől. Arra lehetnek a bányák. Az energiavezetékek, melyek elvezették őket erre a helyre, a tisztás felé fordultak. Követte őket.

Egy kőből rakott, zömök kunyhó állt a fák között, melyet csövek és szigetelt vezetékek vettek körül. Jonnie rájött, hogy ez nem más, mint az üzemanyag- és lőszerkészítő egység. Hah! Szükségük van erre, ezen a távoli bányavidéken, valószínűleg itt hasznosítják a hidroelektrikus erőműből érkező többletenergiát.

Az épület körül a talajt keményre járták a psziklók és a teherszállító járművek. Az ajtó félig nyitva állt. Jonnie belökte a botjával.

Micsoda összevisszaság! Az üzemanyag és a lőszertöltetek tárolására használt dobozoknak a polcokon lett volna a helyük, s a gyártáshoz szükséges segédanyagok számára is tárolóedényeket alakítottak ki. Valaki azonban, nem is olyan régen, sietségében a segédanyagokat leszórta a padlóra, s rátaposott a földön fekvő, üres bádogdobozokra. Valaki vagy valakik nagyon siettek ezen a helyen! Jonnie tudta, hogy jó ideig eltart, míg összeállítják és feltöltik azt a keveréket, amelyből később üzemanyag és lőszer lesz. Napokig dolgozhattak itt? Vagy hetekig?

A másik út felé indult, amely valószínűleg a bányák felé vezet. Átvágott a sűrű bozóton. Mikor kiért az útra, végignézett az utat szegélyező bokrokon. Más helyzetben éles szeme azonnal észrevette volna a furcsaságot, de a szakadó eső alaposan megnehezítette a dolgát.

Lehajolt, s közelebbről is megnézte az út menti bokorról letört gallyat. A néhány napos törés a tábor felé mutatott. Talált olyan ágacskákat is, melyeket mostanában törhettek le, mert még nedves volta törés helye. Ezek az embertérképeken Viktóriának nevezett tó melletti bányák irányába mutattak.

Egy konvoj jött errefelé néhány napja, vagy néhány hete, néhány órával ezelőtt pedig elindult visszafelé. Egy hosszú konvoj!

Végignézett az úton, félig arra számítva, hogy a járművek és földjárók visszafordultak a tábor felé.

A helyzetük cseppet sem volt rózsás. Mögülük, az erdőből kis csapat briganti figyelte őket. Valahol, közel vagy távol, vagy ezer briganti állhatott készenlétben. Előttük, az úton, a nyomokból ítélve, hatalmas psziklókaraván haladt. Ércszállítók? Földjárók?

Meghallotta a saját harci gépeik hangját. A bömbölésük eltörpült az előző csetepaté lármája mellett, a konvojjal utazó psziklók pedig semmit sem hallanak saját hajtóműveik lármája miatt. Az összezáródó lombkoronák miatti állandó félhomály elrejtette ugyan Jonnie-t, de ő sem látott semmit a sötétbe burkolódzott úton.

Taktikai szempontból rossz helyzetben voltak. Ebben a vízzel átitatott, félhomályos erdőben nem támadhatják meg a konvojt, melyet valószínűleg földjárók is kísérnek. A harci gépeiket sem használhatják ellenük.

A leszállótér felé indult. Kék ég! Nem sok, de egy teherhajó számára elég. Jonnie már három napja nem látta az eget.

A fák között megbúvó katonák szemmel tartották a területet. A folyamatos jeladásra kapcsolt bányarádiót egy tizenöt hüvelyk átmérőjű inda mögé dugták, amely hatalmas kígyóként tekeredett fel egy fa törzsére. Talán a leszállótér is nagyobb lehetett egykoron, de az erdő mindent megtett, hogy visszahódítsa a csupasz területet.

A hatalmas, tengerészgyalogsági harci gép megérkezett a fejük fölé, majd mikor a kisebb gép a nagyobb fölé repült, hogy fedezze a leszállását, ereszkedni kezdett. A gép alatt paplanként örvénylett a vízpára, majd a gép, egy zökkenés után, megállt. Dunneldeen vezette. Kinyitotta a pilótafülke ajtaját, s boldogan, vigyorogva Jonnie-ra nézett.

Robert, a Róka szaladt a géphez. A hatalmas gép oldalajtaja kinyílt, s a gépben maradt csapat parancsnoka kérdő tekintettel nézett körül. Robert intett neki, hogy maradjanak a helyükön, nincs semmi baj, majd Jonnie-val és Dunneldeennel beszálltak az egyik kisebb harci gépbe.

Jonnie, Dunneldeen számára, néhány szóval felvázolta a történteket. - Egy konvoj halad ezen az úton a bányavidék felé - mondta Jonnie. - Szerintem üzemanyagért és lőszerért jöttek, s most mennek vissza.

- Ah - szólt Dunneldeen. - Ez mindent megmagyaráz.

Jellemző volt Dunneldeenre, hogy képtelen volt egy helyben ülni, s várni a társai hívását. A hatalmas harci gépet az erőműnél hagyva, s rádiókapcsolatban maradva a többiekkel, hogy értesíteni tudják, ha szükség van rá, a kisebb géppel elrepült az “Albert-tó”-nak nevezett fő bányavidékre. Az útirányát igyekezett úgy alakítani, hogy az út rutinrepülésnek tűnjön. A gép érzékelői és műszerei áthatoltak az esőn és a párán, de a szorosra összezáródó lombkoronákkal nem tudtak megbirkózni.

Ezt a bányavidéket, idézte fel Dunneldeen a 92. nap eseményeit, MacArdle? igen, MacArdle támadta. A pilóta nehéz helyzetbe került. A psziklók megpróbáltak elindítani két harci gépek, melyeket MacArdle még a hangárajtóban szétlőtt. Ezek szerencsésen elállták a többi gép útját. Ezután szétlőtték az energiavezetékeket, és a levegőbe repítették az üzemanyag- és lőszertelepet, majd a légzőgáz-telepet. A psziklók erre lőni kezdtek két légelhárító üteggel, s el is találták őket. Ez volt az a gép, amelyben megsebesült a másodpilóta, emlékeztette Dunneldeen Jonnie-t és Sir Robertet. Az itteni psziklók keményen küzdöttek.

Nos, Dunneldeen az elmúlt három napban ezer láb magasságban járőrözött a terület felett, és semmi mozgást nem jeleztek a gépe műszerei, de, s kinyomtatott képeket mutatott a többieknek, ezek a majmok szabaddá tették a hangárajtót, ez jól látszott az egyik képen, és ezt nézzétek, látjátok? Ezek az árnyékok, ott a fák alatt, a tisztás szélén… nem, odébb. Nem tíz, várakozó harci gép az?

- Senki nem jött ide a támadás után; hogy rendet rakjon - folytatta Dunneldeen -, a gorillák pedig túl elfoglaltak ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzanak!

Jonnie a különböző szögből és más-más időpontokban készített képeket vizsgálta. Az egyiket naplementekor rögzítette a készülék. Jonnie ezt a képet nézte a leghosszabb ideig. A fák alatt megbúvó gépek alakját próbálta kivenni. Dunneldeenre nézett.

- Igen - szólt Dunneldeen. - Pont ilyennek írtad le azt a gépet, amelyik a távbombázót kísérte. Mark 32 alacsonyan szálló szőnyegbombázó, kemény, nagyon kemény páncélzattal. Nem túl nagy a hatósugara, de vihetnek magukkal tartalék tölteteket.

- Ezek a psziklók - szólt Jonnie - nem a bányáikat akarják megvédeni. Bizonyára szűkölködnek légzőgázban, az üzemanyag-telepük pedig felrobbant… Látjátok ezt a vontatót a Mark 32-ek előtt? A gépeket úgy kellett kivontatni a tisztásra. - A fák között megbúvó kőkúnyhóra mutatott. - Őrült sebességgel készítették az üzemanyag- és lőszertölteteket, majd az egészet felpakolták a konvojra, majd összeszedték a maradék légzőgázt, és most útban vannak a bányavidék felé.

- A maradék légzőgázkészlet - szólt Robert, a Róka - Amerikában, a központi bányavidéken van! Az kell nekik!

- Ezzel a tíz Mark 32-sel megfordíthatják a háború kimenetelét - mondta Jonnie. Kinyitott egy térképet, a vizet az ölébe csorgatta róla, s megkereste rajta az utat. Az út a térkép szerint, elhagyja az erdőt, kijut egy síkságra, majd egy hosszú völgyben kanyarog, tovább. Az út egyenesen az Albert-tóhoz vezetett. Ismét megnézte a Dunneldeen által készített képeket.

- Harcolni fogunk - mondta Jonnie. A térképen felmérte a távolságokat, és így szólt. - Beletelik másfél napba, míg elérik ezt a pontot, s onnan még két nap a fő bányavidék, mivel az út szörnyű állapotban lehet. Közben a brigantikkal is vigyáznunk kell. Ivan őrnagy négy harcossal és egy mozsárral megpróbálja feltartani őket, amíg mi oda nem érünk. És te, Dunneldeen, te is maradj készenlétben, hogy a konvoj semmiképpen se juthasson keresztül. Ne feledjétek, élve kellenek a psziklók.

- Inkább előzzük meg Denver környékének megtámadását - mondta Sir Robert.

Thor eközben Jonnie-ként elutazott a Hold-hegységbe. Ő is jó lovas volt, és tudott egy kicsit színészkedni is. Sok törzset szeretett volna útba ejteni, s már túl messze volt ahhoz, hogy visszahívják, ráadásul tönkretette volna a terveiket, ha kiderül, merre is van valójában Jonnie.

- Sajnálom, hogy azt a harci gépet nem tudjuk használni - mondta Jonnie.

Dunneldeen boldogan elmosolyodott. - Egy harci, gép is elég nekem, Jonnie-legény.

Robert, a Róka parancsszavakat kiáltozott, majd nemsokára kilépett az esőfüggönyből Ivan őrnagy és négy katonája, akik páncéltörő gránátokat, egy mozsarat és más felszerelést cipeltek magukkal. Kicsit nehezen fértek be a kisebbik harci gépbe.

Sir Robert elmagyarázta Ivan őrnagynak a helyzetet, aki mosolyogva hallgatta végig a skót szavait. A Hindukus szurdokaiban sokkal bonyolultabb akciókat hajtottak végre annak idején. Nem kell fél Jonnie tábornoknak és Robert hadvezérnek. Jól feltartóztatni. Élő psziklók? Hát, nem örül, de nem kell fél, a bátor Vörös Hadsereg megmutat.

A harci gép felemelkedett. Hét ember és a gép elindult a psziklókonvoj feltartóztatására, melyet valószínűleg földjárók kísérnek. Dunneldeen kiintegetett az ablakon, s a következő pillanatban már bele is vesztek az esőfüggönybe.

4.

A tárolóállványokat az utolsó töltetig és az utolsó palack légzőgázig lecsupaszították. A fű és a bokrok már rég kipusztultak a környékről. Az üzemanyag- és lőszertelep kétszer akkora lehetett, mint a légzőgáztelep, de mindkettő üresen tátongott.

Angus kinyitotta a főépület ajtaját lezáró lakatot, s a géppel érkezett tartalék csapat, egymást fedezve, benyomult az ajtón.

Az épület kihalt volt. Négy szintet töltöttek még az irodák, raktárak és hangárok. A légzőgáz-keringtető rendszert bekapcsolva hagyták, és a lámpák is égtek. Sietős indulás nyomai látszottak a folyosókon.

Jonnie a pihenőcsarnok felé vezető folyosón állt. Micsoda lehangoló, nyirkos hely! Víz csorgott végig a penészes falakon, melyet szivattyúknak kellett felszívniuk a padlóról. Milyen szörnyű lehet itt élni, gondolta Jonnie, különösen egy pszikló számára.

Belenézett a kinyomtatott rádióüzenetekbe, melyek még mindig a nyomtató mellett feküdtek. A papír teljesen átnedvesedett ebben a párában. A psziklók az összes csatornát figyelték, különösen a pilóták által használt frekvenciákat. Furcsa volt elolvasni: “Andy, fel tudnál venni egy csapat zarándokot Calcuttában?” és “Hozz nekem kérlek egy másik pilótaruhát, és némi üzemanyagot, MacCallister.” A skót pilóták nagyrészt pszikló nyelven beszéltek, de jó csomó angol kifejezést is belekevertek az idegen nyelvbe. Több mint valószínű, hogy az őrületbe kergették ezzel a pszikló alkalmazottakat, akik itt maradtak ebben a dzsungelben, s fogalmuk sem volt róla, hogy egyáltalán mi az, amit figyelnek.

Az egyik orosz, kezében egy pszikló gázmaszkkal, Jonniehoz rohant. A maszkon még rajta volt a palack, s a palackból lassan szivárgott a légzőgáz. Jonnie beleszagolt, s az orrába belemart a gáz szúrós szaga. Nézzük csak. Körülbelül tizenkét óra alatt ürül ki egy palack. Ez még… félig? Negyedig? Megrázta a palackban lévő cseppfolyós gázt. A psziklók az elmúlt nyolc-kilenc órában indulhattak el.

Jonnie végigbicegett a folyosón, miközben őróla is csorgott az izzadság. A keringtető rendszer, már levegőt pumpált az épületekbe, de cseppet sem lett hűvösebb tőle. A szokásos psziklóbűz… nem rosszabb, összekeveredett a penész szagával. Csorgás és csepegés hallatszott mindenfelől. Meglátott egy bányatelefont. Belehallgatott. Működött. Hallotta a távoli volfrámbánya szivattyúinak zúgását.

Ez a bányavidék nem volt olyan régi, mint a többi. Lehet, hogy egy kimerült vidékről hozták ide a dolgozókat és az eszközöket. A psziklók megőrültek a volfrámért. A bányászati igazgató irodájában még mindig működtek a monitorok. Jonnie a bánya hatalmas, elektromos fűtésű katlanját figyelte. Ott helyben, a bányában, kiolvasztották a kitermelt ércet. Gőz és füst gomolygott a katlan felett.

Ezután lement a hangárokhoz vezető lépcsőn. A szokásos psziklólépcsők, melyek kétszer akkorák voltak, mint az emberlépcsők, most komoly nehézséget jelentettek a bicegő Jonnie-nak. Jobb lába azonban napról napra javult, s már egyáltalán nem volt szüksége segítségre. A keze is gyógyult, s már úgy érezte, egy fegyvert is elő tudna húzni a pisztolytáskájából.

A hangárban ugyanaz a rendetlenség fogadta, mint az épület többi részében. Sok jármű maradt a hangár falai között.

Angust ott találta a hatalmas, jól megvilágított hangárban. A skót egy krétával “X”-et rajzolt azokra a járművekre, melyekről azt gondolta, nem tudja használható állapotba hozni, őket. Két földjáró. Angus kiikszelte őket. Néhány lebegő fúróállvány. Nem, ezekre nem került “X”, ezek jók. Pár teherszállító, a fele még használható állapotban volt.

“Hadianyag” olvasta Jonnie a pszikló feliratot az egyik ajtón. Bement. Psziklómozsarak! Egy halom, mozsárhoz való gránát feküdt a mozsarak mellett, ami teljességgel ellenkezett a tüzérségi anyagok tárolására vonatkozó szabályokkal. Na!

Kijött, és elkapta Angust. - Kell két teherszállító, tegyél mindkettőre egy-egy lebegő fúróállványt, az állványokra pedig mozsarakat és hozzájuk való gránátokat. Gyűrjetek ponyvákat a teherszállítók szélvédőjéhez. Az egyikkel álljatok ki, a másikkal pedig pont a hangárajtóban álljatok meg.

Szólt Robertnek, hogy jelöljön ki négy embert és két sofőrt, s az egyik teherszállító, amilyen gyorsan csak tud, eredjen a konvoj után.

- Teherszállító?

- A lebegő állvánnyal lerepülnek a teherszállítóról, mikor utolérik a konvojt, és a mozsárból tüzelnek. Ha sikerül kidönteniük néhány fát, eltorlaszolhatják az utat. Közelítsék meg a konvojt, persze csak a kellő távolságra, és ha a psziklók megfordulnak, lőjék a fák törzsét, hogy azok rázuhanjanak az útra.

- És ha nem sikerül nekik, és idáig üldözik majd őket? - kérdezte Sir Robert.

- A másik teherszállító itt fog állni a hangár ajtajában, készen arra, hogy védekezzen. Arra is ki kell jelölni négy embert és egy sofőrt. Magam is ott leszek, csak előbb meglátogatjuk a brigantikat.

- Te is a konvojt akarod üldözni! - mondta Robert, a Róka, majd némi gúnnyal hozzátette: - Lehet hogy nem ez életem legjobban előkészített és megtervezett támadása, de az biztos, hogy ez a legizgalmasabb! - Ezzel elment, s közben teherszállítókról és földjárókról motyogott.

Az egyik skót szaladt Jonnie felé. - Jonnie úr, azt hiszem, jobb lenne, ha lejönne a harmadik szintre - kiáltotta sápadtan.

Jonnie nagy nehezen lesántikált a lépcsőn. Cseppet sem számított arra, ami várta.

Egy hatalmas terembe jutottak, melyet valószínűleg zárt lőtérnek használtak a psziklók. Az oroszok körülálltak valamit, s tanácstalan viszolygással bámulták. A skót némán az oroszok lába elé bökött.

Egy jókora alvadt vértócsában két test hevert, melyek valamikor idősebb asszonyok lehettek. A maradványokból erre lehetett következtetni. Ősz hajcsomók, barna bőrdarabok, és tépett ruhafoszlányok keveredtek a hús- és csontkupacba. Megtépték, majd szitává lőtték őket.

Psziklók sorakozhattak fel ebben a teremben, hogy sok száz, nem halálos lövéssel lassan darabokra szaggassák ezt a két asszonyt.

Micsoda pokoli lárma tölthette meg ezt a helyiséget alig néhány órával ezelőtt! Lövések zaja keveredhetett a két asszony sikításával, s a psziklók kegyetlen nevetésével.

Dr. MacKendrick, néhány más skót társaságában, belépett a terembe. Megtorpant, és a vértócsát bámulta. - Nem tudom meghatározni a hőmérséklete alapján. Kevés maradt. Talán négy órával ezelőtt alvadhatott meg. Nők… negyven és ötven között… csúnyán elintézték őket. Hüvelykről hüvelykre lőtték szét agyvégtagjaikat! - Felállt, és Jonnie felé fordult. - Miért teszik ezt a psziklók?

- Élvezik. Örömet okoz nekik. A fájdalom és a haldoklás. - Jonnie MacKendrickre nézett. - Ez az egyetlen dolog, amit szeretnek.

Az orvos arca megfeszült. - Mégiscsak szívesen boncolnék psziklókat!

Az egyik orosz egy bottal megpiszkált valamit.

- Várj - mondta Jonnie, majd megkerülte a vértócsát, és felemelte a földön talált holmit.

Robert, a Róka is megérkezett. Dermedten megállt.

Egy kerek, skót gyapjúsapka volt Jonnie kezében!

A sapka szinte teljesen újnak látszott. A koordinátorok viseltek ilyen, sapkát.

5.

Jonnie állt a szakadó esőben, s a roncs teherszállító rakfelületét bámulta.

Az elmúlt két napban, de az is lehet, hogy csak az elmúlt órákban három megkötözött ember feküdt ezen a helyen: két öreg briganti asszony, és egy fiatal skót, akik rettegve várták a psziklókat, mikor jönnek, és ragadják el őket. Sem mozdulni, sem szökni nem tudtak, de az is lehet, hogy gránát vagy mérgezett nyíl lett volna a válasz a szökési kísérletükre. Hány bantu és pigmeus kerülhetett hasonló módon erre a helyre, akiket a brigantik eladtak a psziklóknak!

És a psziklók jöttek, hogy elvigyék őket, hogy elvigyék a néhai zsoldosoktól vásárolt embereket, melyek attól kezdve már az ő tulajdonukat képezték. A két idős asszony kegyetlen halállal halt meg. A skót sorsa ismeretlen volt.

Egy orosz lándzsával óvatosan megböködte a teherszállítóra tett csereárut, amely az emberekért járt. Jonnie ismerte a psziklókat. Ha úgy érezték volna, hogy ez a kereskedelem már haszontalan a számukra, robbanószert rejtettek volna a holmik közé. Nem volt köztük robbanószer. A psziklók nyilván azt gondolták, hogy visszafoglalják a bolygót, utána pedig visszatérnek a munkahelyükre.

Jonnie a csereárut vizsgálta. Fémdobozok, az egyik megtöltve száz font kénnel, míg a másik száz font salétrommal. A ponyva alatt vastag tekercs gyújtózsinór hevert. Ezekhez a holmikhoz már csak faszenet kell keverni, és kész a gránát. Egy kisebb, ponyvával letakart kupac: bányarádiókba való töltetek. Ennyit adnak három emberért.

Jonnie hátat fordított a roncsnak, majd az orosz tiszthez és embereihez ballagott, akik foglyul ejtették a brigantikat. Tizenhetet sikerült élve elfogniuk. Tarkójukra kulcsolt kézzel ültek, s néztek maguk elé a földre, miközben a rohamfegyverek csövei szegeződtek rájuk. Hét sebesült briganti hevert rángatódzva és nyögdécselve a puha földön, a tizenkét halottat pedig, kicsit távolabb tőlük, összehordták egy kupacba.

Az egyik, a tizenhét közül, felnézett. Egy hordómellű vadállat volt: a fogai letöredeztek, az arcát himlőhelyek és forradások tarkították, hatalmas állkapocs, rövid haj. Az ő ruhája is majombőrből készült, s katonai egyenruhára hasonlított. Két széles övet vetett át keresztben a mellkasán, melyek tele voltak mérgezett hegyű nyílvesszőkkel. Vizenyős tekintettel meredt fogva tartóira.

- Miért lőttetek ránk? - kérdezte, habár a valóságban ez úgy hangzott, hogy - Mé’ lött’ rááánk? - Angolul beszélt, ha ezt angolnak lehet nevezni.

- Azt hiszem - szólt Jonnie -, ezt én kérdezhetném tőletek. Mit csináltok itt?

- Az idevonatkozó háborús szabályzat értelmében csak a nevemet, a rendfokozatomat és a sorszámomat vagyok köteles megmondani. - A mondatot az elmúlt ezer év sem tudta kitörölni a katonafejekből.

- Rendben - mondta Jonnie, s rátámaszkodott a botjára. - Hallgatlak.

- Arf Moighy, szás, rohm’kommandó, okpációs erők, Fel-Zairi Hads. Az egysült nemztektől jöttetek? Ti vagytok a felmentősereg?

Jonnie felhúzott szemöldökkel David Fawkeshoz, a koordinátorhoz fordult, aki így szólt: - Egy mítosz, egy legenda él bennük arról, hogy a nemzetközi bank majd kimenti őket a dzsungelből. Az Egyesült Nemzetek valamilyen politikai szervezet lehetett, amely odafigyelt a kis országokra, és beavatkozott, ha veszély fenyegette őket. Hihetetlen, hogy ilyen sokáig fennmaradt bennük a remény…

- Hol vannak a többiek? - kérdezte Jonnie.

- Neee’ vászohatok mást, csak név, renfokozt, sorszm - mondta a briganti százados.

- Nos - szólt Jonnie -, ha mi vagyunk a mentőcsapat, akkor megtudhatjuk, hogy hol vannak a többiek?

- Ha ti vagytok a felmentősereg, akkó’ tudjátok, hogy hó’ vannak - vágott vissza a briganti. - A felmentősereg má’ ott van, vagy bármek napban megérkezhet.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha beszélnék a parancsnokotokkal - mondta Jonnie.

- Snith tábornokkal? A főtáborba’ van. Tú’ messze.

Jonnie megvonta a vállát, s intett az orosz tisztnek. Az orosz felemelte a fegyvere csövét, mintha végezni akarna a brigantival.

- Ké’ nap gyalog arra! - mondta a briganti százados, s összekötözött kezével mutatni próbálta az utat.

- Mikor tettétek a foglyokat a rakfelületre? - kérdezte Jonnie.

- Rakfel…? -játszotta a hülyét a briganti.

Jonnie ismét az orosz felé fordult.

- Tenap déután! - válaszolta hirtelen a briganti.

A skót sorsa fontos volt Jonnie számára, habár nem tudta, hogy egyáltalán életben van-e még. Töprengett, mit tegyen., Egy tákolmányt már elküldött a konvoj után. Egy másik csapat szemből fogja megtámadni a psziklókat. Oldalszárny nem volt, habár sem egy földjáró, sem egy teherszállító nem tud keresztülvágni a sűrű dzsungelen, s amúgy is elsüllyednének a laza humuszban, így a psziklók oldalirányba nem fognak tudni menekülni.

Jonnie elmondta az oroszul tudó koordinátornak az oroszoknak szánt parancsokat, majd óvatos. mozdulatokkal végigtapogatta a brigantik majombőr egyenruháit. Kések és elrejtett fegyverek után kutatott.

Mikor nekiláttak a valamikori zsoldosok leszármazottainak megkötözéséhez, Arf Moiphy “szás” könyörögni kezdett. - A sebesütjeim!

Jonnie levette róla a bőrszíjakat. Moiphy felugrott, felkapott egy nehéz bunkósbotot, s mielőtt bárki egy szót is szólhatott volna, fejbe verte a hét sebesültet. Szakértő módon zúzta be a koponyájukat. Azonnal meghaltak.

Hálásan mosolyogva dobta le a bunkót, s az orosz felé nyújtotta a kezét, hogy az kötözze meg.

- Köszn szép’ - mondta.